Hatalom és erkölcs

Lehet-e a róka vegetáriánus? lehet-e Don Juan monogám? Lehet-e a hatalom erkölcsös? Igen vagy nem? A kormányok azt állítják, hogy igen. Machiavelli, aki senkit sem bántott, azt mondta, hogy nem. Nagy Frigyes, aki elég sok embert bántott, Anti-Machiavelli című kegyes röpiratában azt hangoztatta, hogy igen. Az uralkodók azonosítják magukat a nemzettel, többes szám első személyben beszélnek, felhatalmazva érzik magukat, hogy többek legyenek, mint egy személy, mert a kormányfő, a vezérszónok több, mint önmaga. Neki szabad kiabálnia is, amit magántársaságban nem tenne. Aki valamely közösség nevében beszél, úgy érzi, hogy neki különleges igaza van. Ha azt mondja: „mi azt gondoljuk”, az súlyosabb, mintha csak azt mondaná, „én úgy gondolom”. Egy személy lehet erkölcsös. Egy kormány? Már csak a felfuvalkodás miatt is kevésbé.

 

*

 

A közszolgálat önmagában nem erkölcstelen, de a közszolgálat hajlamos átalakulni uralommá, és fölé emelkedni azoknak, akiknek a nevében uralkodik. A hatalomnak kényelmesebb, ha minél kevésbé ellenőrzik. Ki szereti, ha ellenőrzik? A hatalomgyakorlóknak sok módja van rá, hogy kicsússzanak az ellenőrzés alól. Az ellenőrizetlen hatalom pedig hajlamos erkölcstelenkedni. Az emberek megteszik, amit megtehetnek. Az ember természetében benne rejlik a visszaélés a hatalommal, az énexpanzió: elvenni, élvezni, magunkévá tenni azt, ami nem a miénk. Amit ma elvehetsz, ne halaszd holnapra.

 

*

 

A jogszabályokkal, törvényekkel, intézményekkel ellenőrzött hatalom valóban lehet közszolgálat. Szükség van a korrekt, szerződésszerű közszolgálatra, mert az egyén nem kompetens. Kívánatos, hogy a közszolgálat csak annyi teendőt lásson el, csak annyi szerepet vonjon magához, amennyivel a civil, nem állami szervezetek nem tudnak megbirkózni. Amit senki sem tud és nem is akar csinálni, pedig szükség van rá, azt csinálja az állam. Ha a társadalom rajta tartja a szemét az államon, akkor inkább beszélhetünk közszolgálatról, mint hatalomról.

 

*

 

Az állam az erőszakeszközök törvényes monopolistája, csak az államnak van joga lőni. Számos ok szól amellett, hogy a rendőrség is közszolgálat legyen, hogy a bűnüldözés, állami, helyhatósági funkció legyen, különben az egyéni megtorlások és vérbosszúk rendszere polgárháborús állapotokat eredményezne. A fegyverek állami monopóliumát nem tartom erkölcstelennek. A legitim fegyveres közhatalomnak azonban szerződésszerűen kell viselkednie: semmilyen eszme vagy érzület jogcímén nem sértheti meg az alapvető emberi jogokat, a személy védelmét garantáló törvényeket. A társadalmi szerződés eszméje ma is érvényes és a modern alkotmányosság alapja. A diktatúrák szerződésszegőek. Adót fizetek a biztonságomért. Az egyik szerződő fél az adófizető polgár, a másik az adóval fenntartott bürokrácia. A bürokráciának módjában van úgy viselkednie, mintha ő lenne felül, mintha a szerződés nem lenne egyenrangú és felbontható. Mintha őt a végzet küldte volna az adózó nép nyakára. Minden testület igazolja magát, jó lelkiismerettel terjeszkedik. A hatalom jó lelkiismeretének különösen veszélyes formája a forradalmi vagy ha tetszik az ellenforradalmi jó lelkiismeret.

 

*

 

Vajon mentes lesz-e az új, demokratikusan megválasztott kormány az elődeinek az erkölcstelenségeitől? Jelent-e a rendszerváltás egyszersmind erkölcsi paradigmaváltást? Erkölcsösebb kormányzat jön-e? Gyakori a kételkedő aggodalom, hogy az új is csak olyan lesz, mint a korábbi volt, hogy minden marad a régiben, hogy ugyanazok az arcok jönnek más retorikával, vagy más arcok jönnek más retorikával és mégis ugyanúgy viselkednek, mint a régiek, hogy az újak ugyanúgy visszaélnek a hatalommal, mint az előzőek, hogy a szerződést az újak is meg fogják szegni. Az eddig elnyomottak gyanakodnak, hogy az újak is el fogják nyomni őket, hogy most az új éhesek jönnek, a bosszúállók. Mindenfajta forradalmi hatalom magával hozza a büntetés szenvedélyét, a büntetés jogosságának a mámorát, és ezért megalapozza a politikai büntetőgépezet működését. Ha lesznek politikai perek, akkor lesznek operatív eljárások is, lesz kémkedés, lehallgatás, akkor elkövetik az első igazságtalanságokat, akkor felhalmozódnak az elkeseredések, amelyekkel szemben megelőző rendszabályokra van szükség. Mindig minden a visszaütéssel kezdődik. A bukó kormányzat már megpuhult, aggályos, hogy az új magabiztos lesz és el lesz telve az ügye igazától.

 

*

 

Igen, ezek a leköszönő volt kommunisták a holnapi cidevantok, a holnapi reakciós morgolódók, a vesztesek, egy bukott vállalkozás, egy tévedés munkásai most elkeseredettek, rezignáltak, gunyorosak, és kezdenek modorukban hasonlítani a negyvenes évek végének a veszteseihez. Ezek a játékszerepek, a vesztesé és a győztesé úgy látszik állandóbbak és meghatározóbbak, mint az, hogy éppen ki játssza őket.

 

*

 

Fontos, hogy az új rezsim ne bűnökkel kezdődjön. Mint antipolitikus azt tanácsolom az új vezetőknek, hogy ne kezdjék tisztogatással az országlásukat, s ha pedig mások állnak elő ezzel a javaslattal, hűtsék le a bosszú hangulatát. Az új politikusok azon legyenek, hogy minél kevesebb embernek tegyék tönkre az életét, az egzisztenciáját, az önbecsülését. Tudni kell, hogy a büntetés – annak, akit ér – bűn. A hozzátartozót éppúgy éri, mint azt, akit büntetni akarnak, s a gyerek számára apja mesterséges deklasszálása egyszerű igazságtalanság. A kommunizmus korai bűnei is mind büntetések voltak előző bűnökért, amelyeknek leleplezésében nem volt megállás, először csak a gyilkosokat üldözték, utóbb már osztályokat, sokaságokat egészükben. Ugyanazt a cselekedetet az egyik fél büntetés, a másik pedig bűn gyanánt éli át. Ha elindul a tisztogatás erkölcsi retorikával fűtött gépezete, a bosszúállás járványa, ha megint lesz kollektív diszkrimináció, csak éppen másokat ér, akkor ez a rendszer sem lesz jobb az előzőnél, mert akkor ez is szenvedésben és igazságtalanságban fogan, pedig ennek az újnak jobbnak kellene lennie, mert hiszen a liberális demokrácia a leginkább transzparens és ezért a legkevésbé erkölcstelen rendszer. A demokrácia legveszedelmesebb ellenfelei azok, akik az ő nevében készülnek igazságtalanságokra.

 

*

 

Az új politikai elit ne képzelje, hogy vele kezdődik a történelem. Ne kezdje forradalmi jó lelkiismerettel: vegye magára a hagyomány felelősségét. Ha övé a felelős kormány, ha övé a hagyomány java, akkor övé a rossza is, a csúnya tettek zsákját is a vállára kell vennie, már a kezdet kezdetén viselnie kell a felelősséget az előtte uralkodók tetteiért, ahogy törlesztenie kell az elődeinek az adósságát is. Az új elit kénytelen magára venni a múltbeli erények és bűnök felelősségét. Nem lehet erkölcsi újszülöttként kezdeni. Aki tegnapig hallgatott, az sem tegnap született, tegnapig csupán hallgatott. Tudvalevő, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. Aki hallgatott, az a magaviseletével hozzájárult egy hazug rendszer fennmaradásához és megszegte az igazmondás kötelességét. Nem elég nem hazudni, igazat kell mondani.

 

*

 

Lehet, hogy eljött az ideje ismét (vagy talán csak most igazában) az antipolitikai magatartásnak. Most, hogy megszületőben van az alkotmányos demokrácia, most van csak igazán értelme az antipolitikának, most ugyanis lehet ellenőrizni az átlátszóbbá váló hatalmat. Antipolitika nélkül a politika elvetemül. Eltérően a parlamenti pártoktól, az antipolitikusok nem akarnak semmiféle részesedést az államhatalomból, de tudják, hogy van hatalmuk. El tudok képzelni antipolitikus politikust is, olyat, aki átvilágítja a tevékenységét, aki a nyilvánosság előtt gondolkozik. Az antipolitikusok társulásának nincsen szervezete, központja, tagsága, hivatala, senki sem tartja számon az antipolitikusokat. Elég, ha valaki önmagát csendben antipolitikusnak nyilvánítja. Ezt ugyanúgy nem kell a többiek orrára kötni, amiként azt sem, hogy istenhívő. A politika a polgárt instrumentálisan kezeli. Az antipolitika a másik embert, a polgárt öncélúnak tartja. A politika célja az elsőbbség, a kiszorítósdi, a politika a férfiak sportja, és mivel a férfiak szeretnek versengeni, nem valószínű, hogy akár a jövőben lemondanának a harcról az elsőbbségért.

 

*

 

Tagja vagyok a Szabad Demokraták országos tanácsának, kívánom, hogy a barátaim legyenek benn a parlamentben, vagy akár a kormányban, de én magam nem akarok ott lenni. Sereghajtó, amolyan tolóember vagyok a Hajdú-Bihar megyei listán, tolnám az előttem sorakozó nevek viselőit be az ország aranyozott házába, ahol én csak mint néző szeretnék megfordulni ritkásan, tolom magam előtt a fiatalabb embereket, akik liberális elvek alapján szívesen politizálnak. Azért teszem ezt, mert magamnak is, polgártársaimnak is felelősséggel kívánom azoknak a részvételét a hatalomban, akiknek az erkölcsi megbízhatóságában tapasztalati alapon még nem volt különös okom csalódni.

 

*

 

Ha viszont most lesz egy pluralista kormánykoalíció, akkor felszabadul bennem az antipolitikus, kinek az elfogulatlan szemlélet a médiuma, és nem a cselekvés, amely kevésbé tud elfogulatlan lenni. Az antipolitika csak látásmód, nem csapat. Természetesen radikálisabb, mint a liberális demokrácia szelleme, de szavazni, politizálni a liberális demokráciáért akarnék, mert az a legkevésbé hazug és erőszakos politikai rendszer. Az antipolitika csak szó, csak irodalom, folyamatos ellenzéki állapot, szakadatlanul éber tekintet, friss irónia. Ellenzéke csak valóságosan létező kormánynak lehet, a jövendő az lesz, ez már nem az. Nem volna ildomos a leköszönő exkommunista kormányt – létének megszámlált végnapjaiban – haragos kritikával illetnünk. Éleslátásunkat inkább a jövevényekre fordítjuk. Lássuk az újakat!

 

*

 

Ha a kereszténydemokraták komolyan veszik a keresztény szót, ha a liberálisok komolyan veszik a kisebbség védelmét, akkor a megbocsátást kell meghirdetniük a vesztesekkel szemben. Az új kormányzást a kiengesztelődéssel kell kezdeni. A minél kevesebb bántalom elvét javasolom. Ha az új elit önmagának engedélyezi az újjászületés, a tavaly születés kegyelmét, akkor azt ellenfeleinek is engedélyeznie kell. Nem hiszem, hogy lehetséges volna ezt az elvet csak félig követni. Azok körében is, akik most a győztes oldalon állnak, vannak és lesznek olyanok, akik nem szenvedtek egyfolytában üldöztetést a kommunizmus évei alatt, hanem éppenséggel divatos értelmiségiek, jó állású vezető tisztviselők voltak, alkalmasint feddhetetlenségi bizonyítvánnyal. Ezt a bizonyítványt a Belügyminisztérium adta, amely igencsak tudta, hogy valaki feddhetetlen-e vagy sem. Ismertem kiváló, lojális, nem ellenzéki szakembereket, akik nem kaptak feddhetetlenségi engedélyt. Aki ma a tegnapi vezetők ellen dörög megsemmisítő erkölcsi fölénnyel, az időközönként audienciát kért azoknál, s ha maga nem, akkor a felesége, mert ez volt a szokás, amivel az udvari szokások fenntartásához maga is hozzájárult. Aki keresztnéven szólította a politikai bizottság tagjait, az lehetővé tette, hogy azok is keresztnéven emlegessék őt, s e barátság által kellemesebb színben tűnjenek fel. Ki volt az engesztelhetetlen, aki nem állt szóba a Kádár-korszak elitjével, aki nem utazott államköltségen, aki nem nyaralt állami üdülőben, aki nemcsak hogy ki volt tiltva az állami közlőszervekből, de még jószántából sem adta volna át állami kiadónak a kéziratát? Ki volt a megvesztegethetetlen, aki mindenestül elutasította a rendszer játékszabályait, aki minden érintkezést elkerült? Volt, aki nem beszélt velük (talán mert nem is került abba a helyzetbe, hogy beszélhessen), de az is kinyitotta esténként a televíziót, és belenézett reggel az újságba. Mindenki, aki itt élt, a rendszer közegében mozgott. Az együttműködőkre az vesse az első követ, aki maga soha semmilyen formában nem működött együtt.

 

*

 

Tudom, hogy, aki a legkevésbé működött együtt, az a legkevésbé bosszúszomjas. A bosszú tüze leginkább a tegnapi téglákat fűti. A téglákat a szocialistának mondott állam épületében. Ez elvi döntés, hogy lesz-e bosszú vagy sem. Ez a mi jövőbeli fejlődésünk legfőbb erkölcsi kérdése. A társadalomnak mintegy egynegyede kommunista vagy annak a családtagja volt. Az exkommunisták a választások után politikai kisebbséget fognak alkotni. A kisebbség védelme rájuk is vonatkozik. Ha az új kormányzat szerveződése az antikommunista diszkrimináció elvén alapul, akkor az új rendszer is bűnben fogan, akkor túlteszi magát az erkölcsön, amely a személy egészét nézi, nem valamely kollektív identitását.

 

*

 

Én valóban antipolitikus disszidensnek tartom magam. Kívánom, hogy szociálliberális barátaim bejussanak a parlamentbe, és alkalmasint a kormányba is, mert meggyőződésem szerint Magyarországnak szüksége van a szociálliberális intézményekre és értékekre. Ha azonban ők csakugyan felkerülnek a hatalmi posztokra, én oldalt húzódom és az érdeklődésemet átterelem a játszma veszteseire. Bokszmeccsen vagy iskolai verekedésen a többség a győztest nézi, én inkább a vesztest. Magamat nem tartom vesztesnek, de kell, hogy a vesztesekre olyan is figyeljen, aki maga nem az. Az új rendszer, mi több: az új társadalom, az új közszellem legnagyobb erkölcsi kérdése az lesz, hogy mennyire képes az együttérzésre. Az ellenfelekkel és a vesztesekkel szemben. Ha nincs empátia az ellenféllel szemben, akkor nincs demokratikus játék. Akkor csak sunyi és ki-ki törő gyűlölködés van.

 

*

 

Valószínű, hogy a vesztesek elég nagy létszámú kisebbséget alkotnak majd. A kommunisták azt mondták, hogy ne legyen verseny. És megszüntették a nyílt versenyt, helyébe téve a titkosat, az odaadás, a csendes szolgálatok és engedelmességek eszközével vívott harcot a bürokratikus felfelé kapaszkodás versenyében. Annyiféle módon lehetett közelebb kerülni a tűzhöz! De ezek a módok nem álltak a törvény és a nyilvánosság ellenőrzése alatt. Nem igaz, hogy eddig nem volt verseny, nem igaz, hogy csak most lesz. Eddig is volt. Aki felszólalt az ő gyűléseiken, az ő szellemükben, az részt vett az ő versenyükben. A verseny most nyíltabb lesz, mind eddig volt. Olyan vidéken azonban, ahol szokás a dolgokat a suba alatt elintézni, nem várható, hogy minden egészen nyílt legyen. A dolgok a szomszédos Ausztriában is gyakran belső megállapodásokkal, sub rosa intéződnek el. Romániában, majd pedig továbbhaladva kelet felé, ez még inkább így lesz.

 

*

 

A nyíltabb versenynek azonban láthatóbbak a vesztesei is. A munkanélküli láthatóbb, a hajléktalan láthatóbb, és meg fog jelenni az a kettősség is, hogy az erkölcsös vesztesek alvilága érintkezni fog a bűnöző alvilággal. Beszélni fogunk gazdagokról és szegényekről. Csak azért, mert régen a baloldal volt szolidáris a szegényekkel, és mert ennek a régi baloldalnak az örökösei a kiváltságosok körébe emelkedtek, és mert most osztályindulat is fűti a többséget ellenük, csak ezekért az ne történjen, hogy a reakcionárius viselkedés fölértékelődik, és megjelenik az az ócska idea, hogy a vesztes megérdemli a sorsát, mert lusta, vagy mert lop. Attól tartok, hogy a szívtelenséget eszmék fogják igazolni. Hogy az együttérzés hiánya jó lelkiismeretű lesz. Hogy a szolidaritás azokkal, akiknek rosszul megy, akik szoronganak, amolyan gyanús szimptómának fog minősülni. Attól tartok, hogy sokan akarják a tegnapi szorongásaikat, s vele az erkölcsi szorongást is, a lapulás, az együttműködés szégyenét – vádaskodással kiadni magukból.

 

*

 

Ma még nem világos, hogy kinek kell hízelegni, kinek az udvarában érdemes sündörögni, az udvari emberek sokasága még bizonytalan, talán ez a nyomott közhangulat egyik oka. Még ezen a tavaszon eldől a verseny, eldől ki milyen posztra kerül, s a helyezkedők be tudják mérni, hogy merre biciklizzenek, a divatos beszédűek kikeresik a legeredményesebb frázisokat, s a huszadik századvég uralkodó eszméinek megfelelően meg fog jelenni az új giccs. De hiszen már meg is jelent a plakátokon. Szívesen venném a politikai giccs bajnokainak díjazását, csakúgy, mint az ordináré demagógia nagydíjának havonkénti odaítélését az arra legérdemesebbeknek. Ezzel áttévedtünk egy olyan területre, amely érintkezik az erkölccsel, de nem azonos vele, az ízlés területére, ami egyszerre az erkölcsi és az esztétikai ítélőerő szférája. A forradalmi magabiztossággal megjelenő új ízlés magával hozhatja az ízléstelenség új áradatát és elpusztíthat sok mindent abból a tárgyi és szokásvilágból, amely az elmúlt negyven évben megszokott néprajzi környezetünk volt. Az ökológiai tapintat azt sugallja, hogy mindabból, ami van, sok minden – pusztán mert van és mert olyan, amilyen – műemlékké nyilváníttassék. Rendszerváltással együtt jár az eltökélt felejtés, az emlékek célzatos átrendezése. Félő, hogy amiképp a titkos dossziékat megsemmisítik, úgy semmisíti meg egy hevesen átalakuló társadalom a maga negyvenéves emlékvilágát pusztán csak azzal, hogy egy új elfogultságnak megfelelően átfesti.