A lakható város

Mivelhogy lakják, minden város lakható. a jeles városszociológus, Szelényi Iván a feleségével egyszer Kansason autózott keresztül, ezen az amerikai Nagyalföldön, egymástól távol eső igen egyforma kisvárosok mentén. Az egyikben volt valami dolguk, s tankoltak. Milyen város ez? – kérdezte Szelényi. – Maga a paradicsom – mondta a benzinkutas. – Ne mondja. – De bizony! Mit gondol, bolond volnék én itt lakni, ha nem volna az? Többé-kevésbé mindannyian így gondolkodunk. Mivelhogy nem gondoljuk bolondnak magunkat, lakhatónak véljük azt a helyet, ahol lakunk, mert megszoktuk. Mert az ember akkor is élhetőnek tartja az életét, ha nincsen semmilyen hajléka, ha meg már van egy szobája, ágya, akkor már kedélyalkatától függően akár szeretni is bírja ezt az otthonát. Régi bérházak szoba-konyháival idős bérlőik nem kevésbé elégedettek, mint a módosabb lakók a maguk rangosabb lakásával. Mitől lakható, mitől otthonos egy erzsébet- vagy józsefvárosi bérházudvar? Attól a sok embertől, akinek az életébe belelátunk, akik idegesítenek. Nem mondható, hogy a körfolyosós amfiteátrum nyári délutánokon eseménytelen. Aki már csak figyeli az eseményeket, az elég sok emberi jelenséget tapasztal maga körül, nem unatkozik. Kevesebb komfort, több érdekesség, és talán kevesebb magány, mint az új lakótelepen. A lakható ellentéte a kietlen. Hosszú betonsivatagok. Mégy, mégy és nem történik semmi. Kellene, hogy történjen? Igen. Az ember unalomkerülő lény. Semmi sem annyira emberi, mint a szórakozni vágyás, abból születik a játék és az ünnep, a szerelem és az művészet. Az olyan épített hely, amely ezekre nem igazán való, az embert fizikai szükségleteire csökkenti. Ha egy város sivár, ez annak a jele, hogy sivár gondolkodásmód uralkodik rajta.

 

*

 

Ha valaki megpróbálja felidézni azt a néhány utcát és teret, amely egy pillanatra elbűvölte, akkor jut eszébe kertvárosi táj csakúgy, mint villogó mulatósarok, néhány utca, ahol hétvégén összecsődülnek a fiatalok, ahova elmennek az emberek, ha éppen „ki akarnak menni”, ahogy az angol vagy a francia mondja. Ki a folytonosból, a hétköznapból, oda, ahol van mit, sőt kit nézni a kirakatokban. Párizs első titka, hogy a cafébárokban az emberek egymást nézhetik, hogy ember embernek az ő mulatsága, és ezért mutatnia is kell valahogy. Mi is mutatósabbak lennénk, ha így néznénk egymást. Ám ha mi kiülnénk így a járdára, egy-két óra múlva leszédülnénk az autóbűztől, ami Párizsban valahogy nem olyan elviselhetetlen, itt azonban betegítő. Budapest lakható volna, mert elég bonyolult és elég szép hozzá, de olyan büdös, hogy ez már érzékelhetően az önpusztítás egyik neme. Az autók és az autósok mindösszesen demokratikusan magukkal együtt megmérgezik a polgártársaikat, különös tekintettel a gyerekekre.

 

*

 

Európa történetileg nőtt, nagy embersűrűségű városai gyalogos és lovasforgalomra voltak méretezve, és ennek megfelelő sebességre. Átmérőjük ritkán hosszabb egy-két órás gyalogútnál. Mindabban, amit a magánépíttetők és építők létrehoztak, annyiféle alkalmi lelemény rejlik, hogy ez a különféleség leköti a szemet és akár csak egy sétaperc alatt dús anyaggal táplálja a memóriát. A kerékpár is megfelelő jármű, a villamos is az. A trolibusz és a metró is, minden, ami nem bűzölög, nem mérgezi a gyerekeket és nem foglal el annyi helyet. Budapest autós nagyközönsége mellőzi a lábát, s nehezen bír helyváltoztatást négy kerék és berregés nélkül elképzelni. Mintha minden egyéb érdeket ennek alárendelne. Az utcát, a teret, ahol az emberi test a törvényes király, nem pedig a vágtató, gázoló kipufogás. Valószínű, hogy az autóval megtett utak nagy része fölösleges és gazdaságtalan, ellenben ekkora mennyiségük olyan magasra emeli a zaj-, bűz- és méregtermelés szintjét, hogy ugyanaz a városi környezet otthonosból az elmúlt tíz-húsz év alatt nehezen elviselhetővé változott.

 

*

 

Hogy az emberek miképpen próbálnak élni, fogyasztani, s mire költik el a megtakarított pénzüket, az nem kis mértékben divatkövetés. Az észak-amerikai településrendszer első meghatározója a hatalmas, eléggé üres tér, tehát az aránylag olcsó telek, második meghatározója az autóipar, s ezeknek megfelelően a lakosság zöme kertes családi házakban él, bevásárlóközpontokban vásárol és a családi házas telepek között sok sávos autóutakon közlekedik. Ha dolgod van, többnyire kocsiba kell ülnöd, így hát az ember elrekeszti magát a többiektől fém és üveg mögé. Kényelmes, de tompító és hizlaló, s vele jár, hogy az átlagember nem jár, csak kocog, és a beszélgetéseiben nagy teret szentel az egészséges étrend-ideák megvitatásának. Ennek is megvan a maga szépsége, de a kisebb és sűrűbben lakott Európa városai nem indokolják ezt az autóbálványozást, az autósérdek dühös elsőbbségét a városlakó érdekével szemen. Különösen áll ez Európa Trabant-övezetére, ahol a környezetkímélő autózás ismeretlen, és ahol a visszaélés a városi levegővel, mint közkinccsel, ez a gondtalan durrogtatás olyan kultúrát jellemez, amely divatból és lustaságból ön- és közveszélyes dolgokat művel a legnagyobb önhittséggel. Az átlagkipufogó sok minden ellen pufog, csak az ellen az ártalom ellen nem, aminek ő az okozója. Magukat megbecsülő emberek városa nem lenne ennyire büdös. Némelyik napon úgy ül rajtunk a füstködfelhő gombaburája, mint kollektív butaságunk szobra.

 

*

 

A lakható város a kétlábú puha és nem a négykerekű kemény test logikájához igazodik, az meg aztán igazán furcsa rögeszme, hogy az emelődaruhoz igazodjon. Márpedig a házgyárak esetében ehhez igazodott. Lakható házakat bontottak, hogy sínjén a daru kényelmesen fel-alá gördülhessen. A magyar építőipart és városépítést a szovjet házgyárak köré szervezni politikai döntés volt, amelynek a szakma engedelmeskedett. Aggódva várhatjuk a tartóváz nélküli, kártyavár rendszerű házgyári épületek fémkapcsainak rozsdásodását. A pécsi torony aggasztó előjel. A téglaház vidáman kiállja a századokat, olcsóbb, jól szigetel és jól szellőzik, mindezekkel az előnyökkel a gyári ház nem rendelkezik, hacsak azzal nem, hogy kevés szellemet igényel, rakhatod a zöld makettasztalon így is, úgy is a kis fehér hasábokat, tervezők és hivatalnokok kedve és titkos tudománya szerint. Városaink belső területébe kíméletlenül belenyírt a buldózeres városépítés, felújítható, menthető és jellegzetes városnegyedeket felismerhetetlenül egyforma lakótelepekkel helyettesítve. Mérhetetlenül többet rombolt az építkezés, mint a bombázás. A döntéshozók nem a magukét szanálták, nem ők fizettek érte. A házakat nem védték, nem védhették meg a tulajdonosok.

 

*

 

Akkor is sokat pusztíthat az emberi butaság, ha minden teleknek más tulajdonosa van, de kevésbé átfogóan, kisebb léptékben. Akkor van esély rá, hogy az egymást keresztező érdekek és megfontolások mérsékelik a környezetkárosítás hatókörét. Csúnya házak esetében is, az egyik így csúnya, a másik úgy csúnya, valamelyest ellensúlyozzák egymást, s az összkép emberiesül. Legrosszabb, amikor egy ember nagy térségekről dönthet, olyankor sikerül a legkietlenebbé sivatagosítani egy élő városrészt. Tervezzen minden épületet más, legyen minden telek külön vita tárgya. És minél többen akadékoskodhassanak. A legbájosabb kiszögellések, szabálytalanságok egy-egy makacs polgár megátalkodását tükrözik. Jöjjenek a finom kezű építészek, akik életegyütteseket szőnek tovább, s nem akarnak okvetlenül mindent a talajszinttől újrakezdeni. A huszadik század végén nem akaródzik mindent vadonatújra fölcserélni, ami kímélhető és menthető, azt karbantartani, csinosítani kell.

 

*

 

Szabad polgárok városa egy olyan lappangó esztétikának az érvényesítése lenne, amilyet a magyar virágoskertekben észlelni. A nők, akik ezeket a színkompozíciókat csak úgy, játékosan elrendezik, előnyben részesítik a finom, ravasz virítást. Bővérűbb színgusztus ez, semhogy egy színen – például a zöldön – belül elmatatnának. Úgy szépek, mondják, ezek a kertek, ha sok szín felesel egymással, de nem akárhogy, hanem úgy, ahogy az kertenként egyetlen személy titka. Ha a magyar városokat polgáraik birtokba veszik, ha rászoknak arra, hogy a környéküket a magukénak tekintsék, akkor netán a piszkosszürke falakra valamit festeni fognak, akkor a földszinten nyitnak valami kis boltot, vendéglátóhelyet, műhelyt, műtermet, bármi megbámulhatót, hogy elácsoroghassunk valami megvilágított és érdekes látvány előtt korán sötétedő téli délutánokon. Ha bizalomteljesebben és kíváncsibban néznénk egymást, akkor ennek művi környezetünkben is kifejezést adnánk. A város igazából attól lakályos, ha az emberek egy kissé odafordulnak egymáshoz, ha van mit mondaniuk egymásnak, ha zöld csend és tarka zajlás szaporán váltogatja egymást. Mindabban, ami látható – önmagát, kedélyét, életfilozófiáját, szabadságfokát ábrázolja ki a város polgársága. Tudom, ilyen drágulás és szegényedés idején mondhatni illetlenség bizakodni abban, hogy a városaink néhány év alatt kiszínesednek, én ezt mégis megkockáztatom. Polgári önérzetünk lábadozásának ez lesz a fokmérője, hogy a kelet-európai piszkosszürkéből fokozatosan kivetkőzünk.