Mondatok a zsidó-keresztény megbékélésről

A biblia egy istenalkotó nép sok szerzős irodalma. Nagy egyéniségek hívják magukkal a hallgatót, az olvasót, átszellemülten hirdetnek a sokaságnak, s amikor egyedül maradnak, mind párbeszédet folytat az egyetlen istennel, de egyik sem azonos vele. Egyik ilyen, másik olyan, mind esendő, mint az írók általában, auktorok elbeszélését olvassuk rendkívüli alakokról és tapasztalatokról.

A vallást sérthetetlen hagyománynak tekintő zsidó és keresztény fundamentalizmus annyiban egymás szövetségese, hogy nem lehetséges közöttük valódi dialógus, s ennyiben rokonai az iszlám, sőt a kommunista fundamentalizmusoknak is. Ha a zsidó és a keresztény szellem önmagát nem fundamentalistának akarja tekinteni, akkor gazdag hagyományából a pluralizmust kell választania, különben érdemleges párbeszéd nem lehetséges. Ha ez a két vallás élni akar, számot kell, hogy vessen a bibliai idők óta lefolyt kétezer évvel, mindazzal, amit az emberek azóta tettek és írtak. Mind a kettő számot kell, hogy vessen egy harmadik szellemi autoritással, a széles értelemben vett világirodalommal, amelyen belül a centralista hierarchia elgondolhatatlan.

Mind a bibliai, mind a talmudi, mind a rabbinikus időkben volt zsidó pluralizmus, s van is, ha az elmúlt két évszázad zsidó szerzőinek szövegeit olvassuk. Lett keresztény pluralizmus is, ha sok harcba került is, de a felvilágosodás kora óta kialakult a keresztény vallások aránylag türelmes együttélése. Bizonyos, hogy a politikai kereszténység legfontosabb irányzata, a kereszténydemokrácia is kötelezőnek tartja magára nézve a pluralizmus értékét.

Az idősebb és az ifjabb testvér kézen fogva körülnéz a bolygón, és észleli, hogy egyre többen vannak körülöttük mások, akik ugyanúgy hisznek vagy nem hisznek az ő hitükben, mint a zsidókeresztények. Csak az emberiség egynegyede él a zsidó-keresztény hagyományban; eljött a globális, mindenoldalú vallási társalgás ideje. A konverzáció nem igényeli a konverziót, a megtérést; mindenki marad, ami; csak jobban érti a másikat.

Ember és isten viszonya mindig dráma marad. Az ember magasabb támaszt keres, és hiszi a bizonyosság óráiban, hogy talált is, de aztán jönnek másfajta órák, amelyekben nem látszik szükségesnek isten és a létezés elválasztása egymástól.

A zsidó nem emel maga fölé emberré vált istent, istenné vált embert, számot vet azzal, hogy a tanítók hallani vélik isten szavát, meghallgatja őket, de a legmagasabb helyre az ünnepet teszi, a családi élet megszentelését.

Van, akinek isten benne van a létezésében, minden cselekedetében, tehát nem kíván róla külön beszélni. Vele beszél, avagy a lelkiismeretével? Kérleli: ne hagyj el; keserüli: miért hagytál el engem? Isten és ember viszonya, amelyet halandóságunk tesz drámaivá, személyes és szemérmes ügy, nem igazán sok köze van azokhoz, akik hiábavalóan, iparszerűen veszik a szájukra a nevét.

Most, hogy a szocialista államkultúra összedőlt, sokan keresnek valami egyszerűsített fogódzót és valami egyszerű ellentétet. Aki csak az imént fedezte fel magában a keresztényt, holnap már szívesen tesz hellyel-közzel antiszemita megjegyzéseket. Legújabban a vallási tekintély jön az állami tekintély helyébe és a bizonytalan ember beburkolózik a vallásos nyelvezetbe. Templomból a pártba, a pártból a templomba.

Gyanakszom azokra, akik nagy hirtelenében fölcserélik a szocialista frázist a vallásos frázisra. Türelmetlen államkultúra után visszakanyarodnak a vallási türelmetlenséghez. Van egy tekintélytisztelő, egykönyvű, fundamentalista személyiségalkat, aki ezúttal vallásos-kegyesen óhajtja vetélytársait lebunkózni. Tartuffe tegnap még marxista-leninista volt. És ma?

Tisztán látó zsidók és keresztények szemében a megváltás nincsen befejezve. Nem vagyunk megszabadítva a csapásoktól, az emberi gonoszságtól. Ezzel szemben minden egyes jó cselekedet egy morzsa megváltás: Megváltás? Feloldozás. Kiengesztelődés. Megbékélés. Elnyugvás. Végtelen álom. Kiszabadulás az emberi mivoltunkhoz tartozó kínlódásainkból. „Megváltás volt számára a halál.”

Ahhoz, hogy embereket meg lehessen égetni, ahhoz olyan intézmények kellenek, amelyek a gyilkolással szellemileg jóban vannak, ám ezt zavaros beszéddel leplezik. A fiatalabb és az idősebb testvér között mindig lesz surlódás, féltékenység. Megbékélés – egymás megtanulása. De milyen pozícióból? Nem két szellemi lövészárokból, mivelhogy nem vagyunk mindenestül keresztények, illetve zsidók, hanem itt- és most-létünkből. Itt állunk többé-kevésbé elvilágiasodott keresztény és zsidó magyarok, európaiak, zömünkben nem nagyon vallásosak, és okosabbat, mint az emberi személyek politikai egyenjogúsága és erkölcsi-metafizikai egyenrangúsága, nem tudunk kitalálni. Az alapvető emberi jogok eszméje többé-kevésbé kiengeszteli a keresztényeket és a zsidókat egymással, valamint az összes többi emberrel.

Az ember leírásához sokkal több szó kell, mint az, hogy zsidó vagy keresztény. Óvakodnunk kell ismét az elvont fellengzősségtől. Most újra fennáll egy őszintétlen fordulat lehetősége: egy hitszerű baloldaliság után egy hitszerű jobboldaliság. Kötelező ateizmus után kötelező vallásosság. Egyik is, másik is a lelkiismereti szabadság sérelme. Vallás és politika összemismásolásából semmi jó nem jön ki. Ha nem választjuk külön ezt a két emberi dimenziót, akkor ismét összezavarjuk a politikai fogalmakat és lemondunk a szabatos beszédről.

A dialógus görcstelenít, a felek kihívása újraélni és személyesen megkölteni önmagukban vallásuk szellemét. Lelkiismereti szabadságát az ember nem rendelheti alá semmilyen emberi intézménynek, sem államnak, sem egyháznak. A meggyőződéses alárendelődés újabb tekintélyuralomnak és gyámkodásnak nyit teret. Ezzel a kedvezőtlen eséllyel szemben áll az az európai tapasztalat, hogy az emberi személy méltósága legyőzhetetlen értéknek bizonyult.