Nehéz a politikus élete

Őexcellenciája Václav Havel csehszlovák államelnök úr egy napot töltött Budapesten, kitűnő titkosszolgálati kísérettel nagy fekete kocsik vitték szabott időben, percnyi pontossággal a következő találkozó vagy tisztelgő helyre, előzőleg barátja, egy filmforgatókönyvíró most az elnöki hivatal vezetője egyben protokollfőnök bekukkant, Vasek, már csak három perced van, mindenütt sok ember forog körülötte, melege van, az autó ablakát szeretné kinyitni, nem lehet, golyóálló, s kezdi úgy érezni magát, mint tavaly a rabszállító kocsiban, amelynek ugyancsak nem lehet kinyitni az ablakát, annál is inkább, mert nincs neki, de mikor ezt a hasonlatot kiejti a száján, egy kis hallgatás következik, mert lehet, hogy a valami másra is érti ezt az Olgának, a feleségnek szóló börtönlevelek magánfilozófusa, most filozófuskirállyá változva, rendelkezve a kormánykinevezés, a parlamentfeloszlatás, és a legfőbb hadúr jogaival, s arról ábrándozva, hogy királycsinálóként egy barátnak passzolja át a Hradzsint, ő már tudja is, kinek, csak a világ nem tudja, mert a jó színház csupa talány és meglepetés, ő aki az elnöki állását, a prágai várat az európai színház avantgárd fellegvárává változtatta, megtöltve az autoritás termeit mindenféle művészcimborával, mondván, hogy a disszidensek elfoglalták a hatalmat, tudva, hogy mind vissza akar menni a színházba, s velük ő maga is, most egy darabig, amíg be nem érik a demokratikus uralom, anélkül, hogy elkomolytalanítaná a közszolgálatot, csak mert kiszabadítja azt a barátaival az államszocialista unalomból, valamivel közelebb hozza a politikacsinálást a művészethez, mert ez a szerény és szemérmes ember, aki a fejét lehajtva dörmögi félkomoly-félironikus kommentárjait a helyzethez, amely pünkösdi királyságnak is mondható, bemutatva, bocsánatkérőleg, hogy a reflektorfény legelsősorban ráesik, az előadás többi szereplőjét, mintegy kézen fogja, kiviszi őket a függöny elé, dicsekszik velük, némileg ugratva őket, az író, aki mint díszletmunkás és világosító kezdte, most azt mondja fordítója, Varga György lakásán, egy félórára megszabadulva a zakójától és egy kissé meglazítva a nyakkendőjét, amit egyébként nem visel, ne haragudjatok amiért most én beszélek, de ha nem beszélnék, nyomban elaludnék a fáradtságtól, szóval az író, aki ma reggel sem tudott az asztalához ülni, mert ahelyett tárgyalásról tárgyalásra, szájjártatásról szájjártatásra vitték, néhány pillanatra maga elé néz: ki tudja, hogy ki van jobban bepáncélozva a szerepébe, az akit a zsuppkocsin, vagy az, akit a golyóbiztos elnöki Mercedesben visznek?