Pilinszky

Fázós, vékony alak feketében, ezüstfej, ezüsthang, felsikló kacaj, egy kisfiú örvendező szeretete, amely elrévedő oldalpillantással át tud váltani valami másba, a mindennapos agónia szigorába, tud átkarolni és a nyakadba borulni, tudja megfogni az alsókarodat, amikor valami fontosat és mulatságosat mond, tud elérzékenyülni attól, amit mond és tud csibészesen megátalkodva vitatkozni, hozzátartozik magányához a társaság, Kondor, Erdély, Nagy László és még millióan, mert kedves ember, majd elfújja a szél, csak a szellem hajtja, akkor is, ha a hasa fáj, elhanyatlik a betegágyán, mint egy kaméliás hölgy, és már felül, mert elmond egy szédületesen humoros és morbid történetet, már ül és hadonász és gesztikulál, és a hangja még vékonyabb, mint egy ezüstsíp, mint egy elefántcsont tollkés, magasba emeli a karját, szép kreol ujjait, mint egy csupasz bokor, vasalt pizsamát adtak rá a nagynénik, akik nem engednek be nőt hozzá, semmi emberi nem idegen tőle, habár egy konzervatív vidéki kisfiú, szörnyű vallomások és mindig úriember, tépelődő és vibráló tapintat, aki őt megbántaná, az a törékenyt akarja összetörni, merő tévedésben, mert ő, akár a gyémánt romlóbb anyagok körében, és akármit mond, még ha butaságot is, akkor is édesen szállong fölöttünk, ha pedig megidézzük, angyaljósággal le is száll, mondjuk a Váci utcába, ahol legott egy idegen egyenruhát viselő katonatiszt beleköt Pilinszky Jánosba és lökdösi, a katona illuminált, de nem a szellemtől, ám előáll egy köpcös, szakállas, fekete alak, hihetnéd csúfondáros prófétának akár, kezet nyújt a lökdösődő tisztnek, az meg, mint sok részeg, készségesen parolázik, Erdély Miklós keze olyan, mint Mona Lisáé, nőies, enyhén párnás, hosszú, elvékonyodó, meglepődő szemünk észleli, hogy a katona letérdel, majd a földön fekve összegörbed, s a próféta még mindig mosolyogva továbbra is kezet fog vele, hosszú jajgatás, amíg végre elengedi, Nagy László és Baranyi Antal, Sarkadi és Kondor ott állnak védőgyűrűben, a tisztkollégák sem avatkoznak be, „Miklós, kérlek!” Pilinszky könyörületért protestál, az elesett, részeg katonatiszt valóban olyan elesett most a már bezárt Anna-bár előtt, jövet az építészpincéből, amelynek Kondor festette ki a falát, ahol ma elképzelhetetlenül szerény összegért gyalult fenyőasztalokon ehetsz, ihatsz, pirosló félhomályban, a törzsasztalt lassan körülülve, Kondor félszegen, azazhogy félseggen ül, mert a másik fele fáj, aminek okát a nőben keresd, Ágnes asszony akkoriban divatos, igen hegyes orrú körömcipőjében, tudvalevő, hogy izmos lábon az ilyen körömcipő elsőrangú fegyver farba rugdalózáshoz, az eset megtárgyalása törzsközvigalom volt még az este korábbi szakában, most azonban jóval éjfél után, amikor még együtt maradnak, csak hogy együtt maradjanak, kisfiús fohász vezeti őket a Fehérhajó utcába, a hatodik emeletre Kondor műterme felé, ahol már a feleségen is erőt vett a megbánás, Ági boldog, hogy a férje megjött, délután tudott valamit csinálni, ő is művész, nemcsak Kondor Béla, alias Samu, de most a kályha körül jólesik a körbetelepedés, valamelyik Vujicsics elfoglalja a harmóniumot és szomorú ószerb zsoltárokat hallat, ha Tihamér, szárnyalóbbakat, ha Sztoján akkor barlangosabbakat, Erdély valami művészeti folyóiratot lapoz, vagy hasra fekszik a műterempárkányon és sír, ki tudja miért, talán a katonát sajnálja, van sírni ok a világban elég, Kondor lerúgja a cipőjét és gyapjúharisnyában, törökülésben vodkáspohárral a kezében bekuporodik szőnyeggel letakart nagy heverőn a benyíló sarkába, innen szemmel tarthatja Ágnest, akinek mind Sarkadi, mind pedig Pilinszky hevesen teszi a szépet, okkal, hiszen Ágnes szép, ideges, okos és valamelyest gonosz is, ezt érezni, ezt kihallani meghökkentően éles észrevételeiből, olyannyira, hogy idő múltával megint annál a cserépkályhánál ülve rideg nehezteléssel beszél Sarkadiról, aki tőlük, abból a műteremből lépett ki az ablakon, most azonban Pilinszky még Simon Weilről és Chestertonról beszél, a hit kalandjáról és lehetetlenségéről, ő maga naponta küzd a hitért, mert hét elvetemült ateista van benne elásva, de a szellem tud a szellemről, őhozzá elért annak a zsidó nőnek az üzenete és Tamás evangélistáé is, nemkülönben a jeruzsálemi Talmudé, amelyekről gyakran beszél, művekről kell beszélni, nem ügyekről, ami az emberit üggyé teszi, az a megoldhatósága, a költőt viszont az állandó megoldhatatlanság érdekli, a metafizikai dráma és nem az élettechnika, utóbbihoz elég a szerelő telefonszáma, ezért csapnivaló szerző például Brecht, mert ő árulást követett el az irodalom dolgával szemben: kiutat kínált, mert amíg halál van, addig nincsen kiút, ezt József Attila tudta, Brecht nem tudta, most azonban már átugrottunk hatvanból hetvenbe, János ült már számos hölgykoszorúban, szüksége van a nőkre, nekik beszél, nők gyámságában él, két nagynéni vigyázza álmát, meg a szerető nővér, mindenféle rissz-rossz nőt nem eresztenek be hozzá, a világnak nem kell bejönnie, a napfénynek sem kell bejönnie, jobb ebben a téveteg sötétben, nappal is csukott ablaktáblák mögött, ágyszag, citromos tea szag, nehéz bársonyok szaga, és az ágyban egy szent clown hadonász, vékony csuklóján visszacsúszik a pizsama, van egy kis rum is, se ok, se kedv kibújni, ich bin ein wenig reduziert und zimperlich und traurig hallom a telefonba, aztán a nagy költőminiszternek, la mélacholie m’a attrappé, jön a hívás Párizsból, szép csendesen innen-onnan, költőtalálkozó őnélküle lehetetlen, mert ennek az ezüstsirálynak minden tóra le kell szállnia, ő nem fog lepkehálóval szökdécselni, mint Weöres, de felszökik egy asztalra táncolni Zbigniev Herbert mellé ha kell, és leköti a szemét annak, aki egyszer megpillantotta, ennyi kellett annak magyarázatához, hogy meghívottak legyünk egy Párizs környéki szemináriumon az alkotó képzeletről, „imagination céatrice”, amely, lévén katolikus a gyülde, nem tévesztendő össze a fantáziával, és halljuk mindezt egy ramboullet-i kastélyban, van mindenféle felszólalás, mi, két magyar ülünk kukán, nem vagyunk oly fennköltek, mint az a jezsuita, akinek az alkotó imagináció egy hófehér galamb képében ereszkedett alá az ablakpárkányára, magától értetődik, ő volt a szentlélek mosolya, miáltal, akárha diktálnák, leírta ezt a szonettet, amelyet íme felolvas, hallgatom a szonettet, Pilinszkyre nézek, komolyan mered maga elé, de az ajka körül mindannak, ami itt zajlik, pindurka mozgásokból szinte sátáni cáfolata, fölösleges a szentségről beszélni, van aki szent, van aki nem az, van aki bűnbe esve is szent, van aki szentbeszéd mondása közben sem az, honfitársam, akit egy magas, rövid hajú szőke hölgynek bemutatok, hallván, hogy a hölgy berlini, nyomban lecsap a Párizsban élő berlini irodalmárasszony bálványára, Brechtre, és vele szemben József Attila költői tisztánlátását magasztalja, a hölgy udvarias, alig ismeri József Attilát, de ami Brechtet illeti, …s jön érvre érv és ellenérv, parázs vita, két világnézet, egy nyugat-európai hűvösebb, ironikusabb, távolságtartóbb, érdeklődően engedékeny, meg egy föld alatti mélységekkel, ércekkel, vérfolyókkal érvelő, szökkenőbb, illogikusabb, halálkísértőbb, s a melodráma határát borzoló, mindkét fél a legjobb fegyverzetben mutatkozik, mert a szemináriumi szócséplést szinte átaludták, most tehát vörösborral a kézben és valami mosollyal a szemben Juta, a későbbi feleség rendíthetetlenül fogadja és visszagörgeti Pilinszky János attakírozásait, utóbbi sem lankad, ilyen vitákból nagy szerelmek lesznek, Párizsban és Budapesten lehet éjjel-nappal, asztalnál és ágyban vitázni, van összebújás is, de van benne egy „igen de” is, egy „mais oui” is, quand meme, és már Polliniről van szó, Kocsis Zoltánnal szembeállítva, mindenki magasztalja a saját térfél bajnokát, Pollini és a Nyugat technikája, Kocsis a Kelet mélysége, és egy rendes német asszony, sziléziai háttérrel, nem tudja elhessenteni a gyanús mélységek csábítását, ezért is foglalkozik tudományosan annyi bolond század eleji orosszal, s a vita valami másról szól, nemcsak a racionális analízis és a szubsztantív intuíció mérkőzéséről, János lecsap, Juta pilickázva adogatja vissza a labdát, János azt szeretné, ha itt laknának, Párizsban nem tud verset írni, de világos, hogy nem lakhatnak tartósan Budapesten, talán nyári vakációra eljön Juta, Kassákné házába, Nagymarosra, a Duna-partra, Breuer Marcel-székek a teraszon, vacsora után Armagnac, Juta panorámát fest a kelet-európai disszidensekről, szeret, archivál, elemez, rendszerez és nem utolsósorban segít bennünket, mikor én néhány napig egy zárt szobában aludtam, Juta megmozgatta a nyugati sajtót, János azt mondja, lehet, hogy két birodalom, de az egyik rákos, a másik pedig nem az, kedves történetek, elégia, és már az eltávolodás megrázkódtatásai, a porondon nincsen csattogás, csak egy történet egy New York-i házról, amely a költő szeme előtt omlott össze, lefordítja franciára, az ember fáj a földnek, l’homme fait mal a la Terre, de aztán mond valamit, tu me fais mal, mosolyog Juta, de még mielőtt elálmosodnának a háziak, üljünk kocsiba és hagyjuk magára Pilinszky János költőt egy hölggyel, aki mint előtte és utána a többiek, neheztelően imádja és időlegesen gondját viseli, mert arra szüksége van, hogy gondját viseljék, az angyalféléknek szüksége van erre.