Tükör előtt vegyes érzésekkel

You are very positiv, mondta kedves csodálkozással M. V. más kelet-európai hangokkal összehasonlítva 1989. év végi zárszámadásomat, és ebben igaza volt. Én talán ebben is egy kissé disszidens vagyok. Az élet folyamatos haladása, annak minden mizériájával, nem homályosítja el a szemem előtt azt a tartós örömet, hogy megszületett a kelet-európai nyilvánosság, amely persze olyan, amilyen, olyan, amilyenek a kelet-európai emberek, akik most odaállnak a tükör elé.

 

*

 

Mert most olyanoknak látszunk máris, amilyenek vagyunk. Ha a szabad sajtó, igen, vegyes, hát istenem, ilyen vegyesek vagyunk. Egy forradalomértékű átrendeződéstől nem transzcendens átlépést kell várni egyenest a harmóniába, hanem azt a lehetőséget, hogy egy társadalom olyanra csinálja önmagát, amilyenre bírja. Nincs többé a gonosz atya, akire hivatkozni lehet. A rossz szöveg nem a cenzúra miatt rossz. Nem azért vagyunk unalmasak, mert nem szabad érdekesnek lenni. Az élet nem azért látszik olykor üresnek és szürkének, mert egy komisz sárkány, A Rendszer, Ők, kiüresítették és elszürkítették. Ha ön üres és szürke, akkor ez az ön teljesítménye.

 

*

 

Mostanában sok szó esik erről az új hiányérzetről: ellenség nélkül élni. Ha az ellenség ellenében élek, akkor ez összetart, s fennállhat a gyanú, hogy koherenciámat az ellenségnek köszönhetem. De ha nincs világos közös ellenség, akkor egymásnak esünk és elkezdünk nyakló nélkül civakodni. Igen, ez az eshetőség fennáll. De hát a civakodás is nyílt ügy. A közönség szórakozik is rajta, mint a kakasviadalon, de néha el is telik a csapat szurkolótáborának heves érzéseivel. Ó, én üdvözlöm ezt, mert már ez is artikuláció, már ez is részvétel, igen bosszankodó, elégedetlen, zohoráló részvétel. De több a nyilvános hallgatásnál.

 

*

 

Kevesebb az öngyilkosság mostanában. Szaporodik a vállalkozók száma. Ez is, az is belefog valamibe. Kétféle politikai reakció: az emberek vagy több-kevesebb szimpátiával nézik valamelyik pártot, vagy sommás véleményeket mondanak a többpártrendszerű politikai színházról, inkább cirkuszként ábrázolva azt. De azért időnként odaragadnak a televízióhoz, ahogy én is tettem ezt karácsony előtt és alatt, mert a nagy karácsonyi ajándék a magyaroknak a román forradalom volt. Magyarországon 1989-ben semmilyen politikai erőszak nem volt. Itt a szomszédban meg íme egy igen véres forradalom, sok tekintetben a mi 1956-os kegyetlen színházunkra hasonló. Egy asztal, amely mögé odarohan mindenféle ember és heves gesztikulálással éltetik felszabadult önmagukat, bocsánatot kérnek a hazugságaikért, végre kimondják, ami szívükön, civilizált viselkedésre biztatják a nézőt, majd kérik, hogy jöjjön oda, testével fedezni a televíziót, mert jön és lő a bedrogozott, beidomított biztonsági elitezred, jön a vészes Securitate, amelynek minden tizedik román polgár az ügynöke, így hírlik, többet gondoltam, és jön és lő, és az emberek állva maradnak, azt kiabálják: szabadság, jön és lő és még mindig állnak. Egy olyan nép teszi ezt, amelyről itt mindig azt mondták, hogy a puliszka nem robban.

 

*

 

El tudják képzelni, milyen nagy megkönnyebbülés, ha egy tizenegy milliós ország nem kell, hogy bekerítve érezze magát? Mert néhány hónapja még szó lehetett arról, itt legalábbis emlegették ezt a lehetőséget, hogy román és csehszlovák csapatok fognak Magyarországon rendet csinálni a szovjet csapatok passzív asszisztenciája mellett. Ez az esély már nem áll fenn. Nem kell két szomszéd országot többé az elnyomással azonosítani. Nem kell az erdélyi és a szlovákiai magyarokat Budapestről védeni, mert helyt tudnak állni önmagukért és ki tudják fejteni, hogy mit akarnak. Érzületi valósággá vált a közép-európai összetartozás. Barátaim mentek nyomban segélykonvojokkal Romániába, taxisofőrök vállalták az életveszélyt, hogy vérplazmát, gyógyszert és kötszert vigyenek nyomban Temesvárra, Aradra, vagy akár Bukarestbe, egyiküket most temette az egész város, Hódmezővásárhely, ahol élt. Ebben az országban nagy volt a neheztelés, ressentiment a románokkal szemben, mert sokan azt gondolták, hogy nacionalizmusukban és komformizmusukban azonosulnak a Ceausescu rezsimmel. Hála istennek, bebizonyosodott, hogy ők is valódi nép. Elkezdődhet a barátkozás, a tárgyalás, a veszekedés, a kiegyezés, egyszóval a valóságos kommunikáció. A bálvány megdőlt, a polgár ezentúl nem a bálványra vonatkoztatva él és gondolkozik, őt már meg sem nevezve, csak mindig így emlegetve Ő, egy bizonyos hangsúllyal.

 

*

 

Örvendezhetünk, hogy amit titkon dédelgettünk elménk legbelső, elfüggönyzött kis fülkéjében, azt most egyszerűen kifejezhetjük. Persze kis csalódást okoz, hogy a többieknek is volt egy ilyen titkon dédelgetett ideája, s azok is kifejezik, amely ideákat összegezve kitűnik, hogy az ideákban sem vagyunk szerfölött gazdagok. Gorombáskodásban annál inkább. Árad a vulgaritás, irigykedés, a sokáig visszatartott mondanivalónak nem okvetlenül jó a szaga.

 

*

 

Ez az elapátlanodás a kelet-európai társadalmakban minden bizonnyal vegyes érzelmeket kelt. Sok mindenre jó egy Közapa, akkor is, ha nem olyan nagyon rossz (Kádár), akkor is, ha nagyon rossz (Ceausescu), béke poraikra. Közapa államosítja, központosítja a szorongást, a mindennapi reálparanoiát. Félhetsz a Lehallgató Központtól, amelynek fegyveres keze van, nem kell a házastársadtól félned, habár a jó paranoiások rendszerint a hitvest is odasorolják az ügynökök nómenklatúrájába. És minél strammabb az elnyomás, annál realisztikusabb a paranoia. Ámde mi történik, ha a szorongásoknak elmúlik ez az állami-politikai axisa, a zsarnokság és a zsarnok, amelyre annyi minden projiciálható? Azért nem vittem többre, mert megakadályoztak benne. Az önelhanyagolás megtalálta a maga politikai okát-mentségét-alibijét. Mindenki egy megvalósulatlan, rejtelmes ígéret. Ha itt szabadság volna, akkor csodálatos lennék. Szabadság lett, csoda nincs. Ez lett volna az európai utópia nyitánya?

 

*

 

A napokban harminc százalékkal emelkednek az élelmiszerárak. A neheztelés a bajokért tárgyat, célpontot keres magának; érlelődik a felelősségre vonás közhangulata. E sorok szerzője, mivelhogy a felelősséget általánosnak látta, ellenez minden politikai felelősségre vonást. Nem így sok radikális plebejus szónok. Kell, hogy legyen okozója, arca a bajnak. A bűn megtörtént, hol vannak a bűnösök? És valóban elkezdődhet az ujjal mutogatás epidémiája, a feketelista és a foglalkozási tilalom az előző rezsim felső szintű személyzete ellen. Pontosabban mindezek nyomatékos igénye. Fennáll tehát egy új mérkőzés: megakadályozni a politikai pereket, a bosszúhadjáratokat, a bűnbakkeresés hisztériáját. Mert ez volt az egyezség lényege. Ha nem lesz semmi bántódása, a nómenklatúra csúcsa lelép vagy átrendeződik; a pártállam mérsékelt nyomásra, s részben saját jószántából is hajlandó átalakulni jogállammá. Másutt mintha megdöntötték volna, itt inkább átolvad egy új struktúrába. Mivel a liberalizálódás már korábban is zajlott, most sem adódott egy dátumhoz köthető szabadságkitörés. Ez a fokozatosság, amely fél éve még gyorsnak, most pedig lassúnak látszik, ez a jogászias formalizmus, hogy a hatalom elfoglalása helyett szabályosan választásokra bízzuk a dolgot, hogy a megállapodásos rögtönzések helyett a formális lépéseket a magyarok megtartják, az én szememben most éppenséggel civilizált gyakorlatnak látszik. Elvégre meg kell szokni a szerződés becsületét.

 

*

 

Akkor remélhető az energiák felbuzdulása, ha a jogbiztonság érzése megszilárdul. Mivel a polgár úgy érezte, hogy bármit megtehetnek vele, most is gyanakvó még. Hátha csak látszat ez a szabadság, hátha holnap hajnalban jönnek. Megszokta, hogy összehúzza magát, nehéz a mimikriből kibújni. Mert amikor még itt volt Apu, akkor olyan jó intimitással kucoroghattunk a vackunkban. Vacsorázni mentünk egymáshoz, ráértünk egymásra, esemény volt egy új könyv, egy új film, összejöttünk kiállításokon és színházi premiereken, és minden kiismerhetően folydogált, az intézmények önmagukért voltak, aki bennük volt, az biztonságban volt. Ó, azok a régi szép idők Apu monarchiájában! Most mindenki rohangál és talán már a szerelemre sincsen ideje. Lehet a folyamatot álarcosbálnak is nevezni, amelyben a szereplők meglepő gyakorisággal csereberélik jelmezeiket. Szerző bevallja, hogy őt ezek a metamorfózisok szórakoztatják.