Újév

Úton, repülőgépen, ablaknál, étkezés után; kávé és konyak marad az asztalon. H. egyetemi tanár két előadás között a frankfurti repülőtéren, a senator lounge-ban, feldobta a prakkert és elengedte az aktatáskáját. Nem, nem dohányzik, dohányzóterembe is jó lesz, csak ablak mellé, asszonyom. A sípoló jelre a tanár kiteszi a zsebéből az aprópénzt, a lakáskulcsot, a golyóstollát, a fémvázas zsebnaptárt, meg a revolvert. A vámosnak megmered a szeme, kap a revolver után, a semmibe markol. „Parancsol egy kis aprópénzt?” – kérdi a tanár szívélyesen.

A felhő alatt kibukkan egy sziget, vagy talán egy hegycsúcs, vagy egy síkság; ne feledkezzünk meg a végtelen tajgáról sem. Európa határa a szabad Magadan; emlékmű és díszőrség a hajdani táborok helyén. A hajdani táborlakó szemében ott marad a tábor. Most még leléphetsz, most még kisurranhatsz. Nyissák! nyissák ki!

A tanár kiteríti a Financial Times-t és belefog egy képzőművészeti kritikába. Konferenciáról szemináriumra, nyitó vagy záróreferátumok között ficánkol és rángatózik. Átharapom a torkodat, suttogja a tükör előtt a mosdóban, ahol rajta kívül nincsen senki sem. Utasnyüzsgés, fiatal turisták, horror. A tanár egy kisfiúra gondol, aki hosszan áll féllábon, mert ő most gólya, majd pedig négykézláb didereg, mert ő most egy fázós cica.

Dallasi, Saint Louis-i, chicagói, denveri átszállások távoli kapuk felé. Kis folyosóbuszon, mozgójárdán hazafelé volt csak jó. Vár egy hosszú kocsi, meg egy vékony nő a fennsík szélén, havas bércek tövében.

 

*

 

Telefonomat még mindig lehallgatják, erről értesültem a szabad demokraták sajtóértekezletén, amelyre kíváncsiságból elmentem. Még aznap a televízióban, élő adásban vitáztam a politikai rendőrség főnökével. Most, 1990-ben, illetéketlen hatósági szemtől csak kisebb valószínűséggel kell tartanom.

 

*

 

Szövegeit át- meg átírva az ember mind kevésbé őszinte. Nem kell mindig újrakezdeni! Tiszteljük az idő logikáját és dramaturgiáját. Az átírás: kozmetika. Az eredeti indulat a maga gyarlóságával együtt hiteles. Hogy miből mi lett, az csak akkor tudható, ha az alapszöveg biztos helyen megmarad.

A kilencvenes éveket a lassú életképfestészetre szánom. Gyermekprivilégium újraélni a tegnap estét és rég volt éveimet. Megpróbálom ebben a gyors időben a működéseimet lelassítani.

 

*

 

Ha kocsival mégy Budapestről Újvidékre, vagy Belgrádba, akkor Kiskunhalas után a Malom vendéglő ajánlható, s az étlapról a fácánleves meg a szarvaspörkölt. Amennyiben meg akarod enni a szarvast, vagyis ha bele akarsz harapni. Dán kamionsofőrök, tetovált sonkakar, ízlik nekik a beef steak is velővel.

Nehéz dalmát vörösbor, palicsi fehérbor, állok Ljubisával a fehér márvány színház-katedrálisa előtt éjfélkor. Hogy ennek a nagy fehér tömbnek tere legyen, lebontották a zsidó utca baloldalát. Zsidók már csak néhányan, zsidógyűlölőt sem könnyen találsz, sok nemzetiség él Újvidéken. A színház előcsarnoka éjfélig nyitva tartó könyvesbolt. Szép fekete hajú fiatal nők és férfiak, érdeklődő tekintetek.

Fáradt vagyok, sokat beszéltem kamerák előtt, a szállodában egy-két oldal után eloltom a villanyt. Áron cirkusszal álmodott, így ment fel a légtornász, Áron magasba szúrja a mutatóujját, és áll vigyázzban.

Színész vagyok, aki azt játssza, hogy ő K. A megfigyelési objektum utazik és beszél, dolgozik és vacsorál, rögtönöz, kérdésekre válaszol, könyvtárakban és klubokban beszél, telefonba diktál, távmásolóba csúsztat szövegeket. Tegnap jött meg Szegedről éjjel, ködben, holnap pedig százötven ezer embernek kell valamit mondania a saját diktatúrája alól frissen felszabadult Pozsony főterén.

 

*

 

Rámszűkült a szobám, visszatérek a kézírásos-csavargós munkához, nem béklyózom magam a géphez, az asztalomhoz, egocentrikus köreimhez. Minden bolyongásomban, napi nyűglődéseimben ennek az életfogytiglani agendának a narrátora vagyok. Memotechnikai teszt: milyen finomságú részletekig bír elhatolni az emlékezés? Nincsenek tények, csak képek vannak.

 

*

 

Ha elmondom, hogy tegnap Haraszti Miklós negyvenötödik születésnapját ünnepeltük, ami elég vicces, és ha azt is elmondom, hogy Mikitől jövet, a Károlyi utcáról befordultam a Broadwayra, akkor az olvasó számára mindkét közlemény fikció, híradás az ismeretlenről. Jutka tegnap hazafelé jövet azon ámuldozott, hogy ő Miki számára mind a mai napig csupán egy elképzelés.

 

*

 

Jutkát köhögési rohamok gyötrik, én játszom a gyerekekkel. Nagylányom, Dorka lekéste a repülőgépet, és most vonattal jön, akárcsak Miklós, a nagyfiam, mind a ketten az Orient expresszel. Samu hozott egy őzcombot, az lesz a fogadóvacsora. Samu hozott már vaddisznócombot is, és most oroszlánt játszik a kisfiúkkal.

Samu a halálraítélteket morfiumon tartja. Egy kételkedő asztaltársnő nem hiszi, hogy nem szenvednek, feltevése szerint az ápolónők biztosan nem adják be, inkább eladják a morfiumot. Samu azt mondja, hogy tűzbe teszi értük a kezét. Egyik betege londoni csontvelő-átültetéséhez kétszázezer font kellene, az államkassza, úgy mondják, üres, T. Béla huszonhárom éves betanított munkásnak meg kell halnia. Samu a vicceivel megkacagtatja a haldoklókat és szerelmes regényt mesél az öregasszonyoknak Dulcineáról, aki még nem tudja, hogy merre megy, de megy valamerre, ahogy Samu is megy most haza az üres lakásba, ahol végórájáig várja Dulcineát.

 

*

 

Magyar Bálint gyentelt, hogy legyek képviselő, listavezető, húzónév Hajdú-Bihar megyében, az otthoniak kérik. Ez gyenge pontomon érint, ha valaki földi, előnyben részesítem. Előbb belementem, majd szokásom szerint kidolgoztam magamat ebből az ígéretemből is, utolsó vagyok a megyei listán, olyan, aki eleve nem kerülhet be, de jelzi, hogy támogatja az előtte szereplőket, tolóember. Nem szeretnék reggelenként, ahelyett, hogy az asztalomhoz ülnék, a Parlamentbe sietni. Fizetést kapnék, dolgoznom kellene érte.

Arra is megkértek, hogy beszéljek rá másokat, barátaimat, hogy induljanak a választási versenyben jelöltként, aminek az a gyengéje, hogy én magam nem akarok az lenni. Regényírójáték másoknak szerepet, hivatást, szeretőt találni. A célozgatást, hogy lehetnék elnök is, időnként azzal hárítom el, hogy nem akarok állásba menni. Nem az a furcsa, hogy elhárítom az ilyen ötleteket, hanem az, hogy egyáltalán szóba jöhetnek.

Telefon Párizsból, Stockholmból, meghalt a PEN Klub nemzetközi elnöke, s az elnökség azt szeretné, hogy legyek három évre én a következő. Most éppen az lenne jó, ha Kelet-Európából jönne valaki, aki nyelveket beszél, akinek a könyvei megjelentek nyugaton fordításban. Az elnökség szerint tudok elnökölni, jól működik a titkárság, nem lesz adminisztratív munkám, évente négyszer kell találkoznunk, telefonon is meg lehet beszélni a dolgokat. Azt mondtam, hogy nagy a vonakodás bennem. Abban állapodtunk meg, hogy majd válaszolok. Újabb telefon: ne döntsek, amíg a főtitkár ide nem jön, hogy elmagyarázza miről is van szó. Egy szállodában ebédeltünk B. úrral: PEN-elnöknek lenni évente két hét kötelesség, semmi fizetés, utazhatok, ha akarok. Most éppen nem nagyon akarok. Elvállaltam. Mániás hangulataimban arról képzelődöm, hogy haragos közösségek írói között békeszerzőként közvetítenék.

 

*

 

Gondolatban semminek sem örülök, ami más vagy többlet ahhoz képest, mint ami most van. Utólag azonban a ráadásból semmit sem szoktam megbánni. Ötvenhetedik esztendőmbe lépek, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Van, ahol már megírják a nekrológomat, hogy szükség esetén kéznél legyen. Az ember ilyenkor józanabbat nem tehet, mintha jóváhagyja a környezetét, a családját, úgy, ahogy van, a gyerekeit is úgy, ahogy vannak. Miklós nyájasan közli, hogy ő önmagában remekmű. Dorkát is biztosítom arról, hogy tökéletes. Anna-Dóra látta egy videofilmen önmagát, és elszomorodott amiatt, hogy a feje nagy, az orra pedig aquilin (sasorr). Éppen így szép, hangoztatom.

Van bennem némi vonakodás minden beavatkozástól. Feküdj rá a sorsodra és vitesd magad vele. Bátorítólag nézem a beszélgetőtársat: mondd csak, barátom, nem szakítalak félbe! Fogadkozom, hogy ezután nem adok tanácsot. Én?! Aki Jutkának még azt is elmagyarázom, hogyan jut el a Nyugati pályaudvarra? Gyerekeimnek tipp-topp életutakat javasolok, tudom, hogy milyen iskolába kellene menniük, mit kellene olvasniuk és kivel kellene összeházasodniuk.

Az eszmény nem tükrözi a hajlamot. Csak a kártyás határozza el, hogy nem fog kártyázni. Csak a kicsapongót izgatja a nemi mértékletesség, a mértékletest nem izgatja.

A többségi kedély egy cseppet savanykás. Átjár a környezet füstköde, ilyenek vagyunk, ilyen fakók. A felszabadulás a szürkét bemutatja önmagának. A rendszerváltozás megtörtént és mi nem lettünk csillogóbbak.

Az az óvatos életbölcsesség, amivel a rendes emberek mind ez idáig tűrhetően boldogultak, most hirtelenében együgyűségnek bizonyult. A stratégia, amit megtanultak, nem működik. Ki örül annak, ha bebizonyosodik, hogy kába volt? Pucérabbak lettünk, oda az a sok kellemes mentség.

Dolgos iparos, naponta gyártok valamit, hogy eltarthassam a családomat, én pedig azt csinálhassam, amit akarok. A pénz arra kell, hogy játszhassam, hogy vendégül láthassam a barátaimat, hogy rendes házam legyen, ahol vendégszoba is vár valakire.

Jólesik eltanyáznom Jutka lakásában, az erkélyes szobában meg a konyhában, itt Pasaréten a Rózsadomb és a Szabadság-hegy között, néhány percnyire a Budapest Szállótól, amelynek első emeletén és a toronypresszójában emberekkel találkozom.

Van két öltönyöm, most csináltatok újat, van két pár rendes cipőm, gondolkozom azon, hogy talán egy harmadikat is veszek, van egy szövegszerkesztőgépem, egy asztali másológépem, meg egy rendetlen könyvtáram. És van, igen van egy romházam a Szent György-hegy oldalában, igényes rom, ha majd lakni tudok benne, alighanem boldog leszek. Naponta felsétálok majd a hegyre, vagy csak elpiszmogok a kertben, félfalusi leszek, időm másik felében pedig maradunk Jutkával, Áronnal és Józseffel ebben a háromszobás pasaréti lakásban.

 

*

 

A kisfiúk már megebédeltek, borsófőzelék volt és pecsenye, udvarolni fogok Jutkának, ha kijön a gyerekszobából, ahol ő is alvást színlel, miáltal valószínűbb, hogy az urak is elalszanak. Nemsokára megkezdődik a telefonálás a hosszú újévi álomból éledező nagy gyerekekkel. Dorka utolsó híreink szerint, Jimmel jelent meg a Kinizsi moziban, amely már Vető János birodalma lett (így megy az underground a csillagok közé), s ahol a testes Putyi, aki pucéron szokott korcsolyázni a Balaton jegén, most influenzája miatt nem dobolhatott, és ezért Miklóst kérték fel, hogy üljön be helyette, de persze a dobos nem szokta odaadni a dobját, ahogy az író sem a töltőtollát, mert a dobbal az ember együtt él, így csak valami alrendű szerszámok akadtak és gyatra zene, Miklós elunta a dobolást, éjfélkor átugrott hozzánk a konyhába, olyan fintorral említvén a magyar alternatív szcénét, hogy azt lesajnálásnak mondani finomkodás volna, majd elpályázott egy Bakony nevű vendéglőbe, amely most állítólag az ifjú művészek törzshelye.

 

*

 

Romániában közben forradalom volt, láttuk a televízióban. Vad hírek a Securitate embereiről, helikopterről tüzelnek a tüntetőkre, üzletekbe lőnek be, elkaszálják a vásárlókat, lakásokba rontanak be, elviszik, megkínozzák és megölik a lakókat, kórházakban lelövik a sebesülteket, nincs hova menekülniük, nem adják olcsón a bőrüket, ők sem kegyelmeznek, maguknak sem remélnek kegyelmet – így a forradalmi folklór.

A lakosság a testével fedezi a televízió épületét, belelőnek a tömegbe, amely nem oszlik szét, énekelve, a szabadság szót ismételve áll és várja a következő sortűzt. Igazi forradalmi opera, vörös fények, zászlók, fáklyák, latinos, heves beszédek, ökölrázás, és a szitává lőtt főnök kivérzett arca.

Néha nevettem, néha sírtam; az első napokban folyton néztem a televíziót, aztán nem néztem. Barátaimért is aggódtam, Rajk, Magyar, Demszky átmentek Erdélybe vagy akár Bukarestig segélyszállító konvojokkal, de aztán épségben megjöttek, büszke nagyfiúk, hátuk mögött győzelmes kaland.

 

*

 

Felolvastam egy szöveget a Vérmezőn, a romániai áldozatok emlékére. Heves bázisközösségi asszonyka hívott fel, álljak én is a dobogóra Iványi Gábor, Bulányi György és más ellenzéki papok nyilvános, szabadtéri istentiszteletén. Éjszaka megírtam egy szöveget, amelyet egy kórus-zsoltár után, a papi beszédek előtt kellett felolvasnom. Egy-két ezer hívő álldogált a fagyban, Bulányi György, kirekesztett és hajdan börtönbe zárt piarista paptanár tiszteletbeli Bokor-taggá nyilvánított engem. A katolikus, nem hivatalos bázisközösségek hálózatát hívják Bokornak. Esszéimet darabokban „feldolgozzák”.

A hölgy csizmásan ugrott a dobogóra két mikrofonnal a kezében és megmondta, hogy Máté melyik szakasza alapján fogom a beszédemet megtartani. Felolvastam a mondókámat, meghallgattam a többiekét, aztán kezet fogtam Iványival és elsomfordáltam. Szemérmetlen dolog egy embersokasághoz beszélni, monológ egy ismeretlen tömeg arcába nézve.

 

*

 

„Gondolatok a Vérmezőn.

Most valami újat kell megtanulni. Az egymástól való függés természetrajzát. Ha Budapesten forradalmi átalakulás zajlik, akkor előbb vagy utóbb Prágában és Bukarestben is forradalmat csinálnak, és akkor a felvidéki és az erdélyi magyaroknak is jobb lesz. Akkor szabad ott is magyarul beszélni a köztereken, és azt mondani, amit gondolunk. Kiderül, hogy a gondolataink nem állnak olyan távol egymástól, s mehetünk úgy Pozsonyba és Kolozsvárra, mintha hazamennénk.

A közép- és kelet-európai forradalmak után új tartalmat nyer a testvériség fogalma. A vallási és a politikai ebben a régióban most összetalálkozott.

Akik a testükkel védték a lelkészt vagy a televíziót, azok transzcendens vállalkozásba bocsátkoztak. Akik a halált vállalták, megvédték az életben maradókat.

Ez az új tevőleges misztikum nem igényeli a kegyes beszédet. Inkább a csodálkozást embertársaink sokarcúságán. Emberek arca néhány óra alatt varázsütésre megváltozhat. Ezt látva kérdezzük meg magunkat: mi történt velünk annyi éven át egészen 1989-ig? és mi történt velünk az idén?

Ha a zsarnoknak már nem használ sem a gumibot, sem a géppisztoly, akkor már nem használ semmi sem. Akkor a nép azt tehet, amit akar. Akkor véget ért az európai történelemnek az a szakasza, amely eszmékkel szentesítette az állami erőszakot fegyvertelen polgárokkal szemben.

A halogatás megbosszulja magát. Ha elhanyagoljuk szabadságunk művelését, akkor a változás alighanem véres lesz. Nem erőszakos változáshoz hosszan tartó előkészítő munka kell.

Hogy megroskadt az a sok magyarázat, amely az elnyomás tűrését igazolta! Tőkés László, temesvári kálvinista lelkész felsőbb utasítás, hatósági parancs ellenére sem mozdult el a parókiájáról. Csodaszerűen ez az ellenállás kiváltotta a rendszer összeomlását.

Ha minden így megváltozhatott, akkor mindabból, ami látszott, mi volt a valóságos? Avagy mi más a valóság, mint sok ember hite? Némely esetben, akár csak eggyé.

A rendszer látszat volt, szorongásból volt felépítve, amely ha egyszer csak elmúlik, akkor a rendszer sincs többé. Számít, hogy az emberek mit hisznek. A zsarnokság csak akkor lehetséges, ha a polgárok komolyan veszik. A nép is segített felfújni azt, amit most nagy sokára kipukkasztott.

A magyarok most jókedvvel, sokat adnak. Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem, aki adni tud.

Véletlen, hogy egy főtéren összegyűlt embersokaságból kit terít le a sortűz. Ha az embert csak úgy meg lehet ölni, akkor mindenki áldozat.

Amikor ezekben a napokban a véletlen áldozatokra gondolok, nem teszem könnyűvé a dolgot, mondván, hogy az Úr magához vette őket, mondván, hogy az igazi csak most kezdődik, mondván, hogy az eddigi is teljes volt, mondván, hogy másokban tovább élnek. Nem kell a megszakítás sebét a folytatás ígéretével érzésteleníteni. A gyászoló ne fogjon sebtiben hozzá önmaga megvigasztalásához.

Aki ott állt a tömegben és nem halt meg, az visszakapta az életét, miként Ábrahám Izsákot. Mihez fog kezdeni vele?”

 

*

 

Ötvenhat október végén géppisztollyal álldogáltam egy kapualjban, fáztam és egy alacsony rendőr őrmestert vigasztaltam, aki szeretett volna hazamenni a falujába, mert nem erre szerződött, nem harcra.

Biztattam, hogy amíg ő nemzetőrök mellé van beosztva, addig sem a felkelőkkel, sem az oroszokkal nem kell harcolnia. Mi csak a rendre vigyázunk, mosolyogtam, de az utcán golyók fütyültek és Lipták Tamás, a hosszú matematikus, akivel kisgyerekkorában csúnyán bántak az apácák, kárvallottan somolygott.

„Minden könyvében oldalanta szagok tűnnek fel. Nem tudta?” kérdi a szakállas rádiókérdező. Isten, bizony nem tudtam. Akkor ’56-ban, ott a Conti utcában, amelynek kapualjában szerettem álldogálni, mivelhogy ebben az utcában kamaszfejjel rájöttem, hogyan lehet mindenféle bolondságot művelni egy ismeretlen nő testével, amíg az ágyék meg nem ízetlenül, akkor, ott a Conti utcában megéreztem a Teleki tér irányából az oroszos húsos káposztaleves szagát. Az őrmester Bagamérről jött, jártam már ott, vasárnap táncol, mulat a falu cigány fele, a magyar fél nézi, aztán a fiatalok óvatosan belekeverednek.

Egy lányra gondoltam, évfolyamtársamra, még nem voltunk húszévesek, akivel az első csók után azon nevettünk, hogy mind a kettőnknek kelkáposztaszagot lehelt a haja, mert a menzaszag átjárta lakóival együtt az egész épületet, amely hajdan szerzetesi iskola volt, és az is lett később ismét. Közben azonban a feszület helyét Sztálin mellszobra foglalta el, a félemeleti lépcsőforduló falmélyedésében. Ez a lány később megannyi tömör formáját erélyesen mozgatta fölöttem és a tüskehajába túrva mély torokhangon nevetett.

 

*

 

Beleteszem az olvasószemüveget az előttem való üléstámla hálózsebébe. Ezúttal is értékelem a Neue Züricher Zeitung alapos tárgyilagosságát, most például a Kaukázuson túli és a balkáni nemzetiségi villongások törzsi és vallási hátterét ismerteti.

„Demokráciát, demokráciát!” kiáltoztak, követ dobálnak, sállal takarják el az arcukat, mutató- és nagyujjukat V alakban felmeresztik, beszaladnak a sikátorba, eltűnnek, egy másik mellékutcából elősurrannak, ököllel dobolnak az autó tetején, fegyverzetük vegyes, nehéz mordály és könnyű géppisztoly.

Anya tépi a haját, mert elvették a gyerekét. Sokat könyörgött, higgyék el nem tudja, hogy a férje hol van. Nem lövik le, csak a hároméves fiát viszik el. A fotóriporter szereti a hajtépést. A televíziós kamera vadászik a könnyekre. A kamera szereti a kivégzést, a sortüzet, a gumibotütleget.

Egy utálatos légikisasszony benyúl az orrom elé, és lehúzza az ablakredőnyt, hogy mindenki egy lövöldözős, fékcsikorgós, állon vágós marhaságot nézzen. Egy másik, nem egészen fiatal hölgy nézi magát a zsebtükrében és az ajkát nyalogatja. Látom a föld felforrósodását, az új ember öklömnyi, szikkadt, fekete tömeg.

A légikisasszony mára vagy holnapra, de legkésőbb holnaputánra elfogadná a vacsorameghívást. A föld alatti vasút oszlopokra emelt magas vaspályán rohan az ablaka előtt. A légikisasszony a szeretkezésről mindent tud, amit a szakirodalomból meg lehet tanulni. Hol leengedi, hol felcsatolja a haját.

A tanár kikukkant az ablakon, a fülhallgatón dzsesszt talál, Errol Garner andalog, odakint hómező, havas bérc, hóvihar.

 

*

 

A szállodabárba besuhog egy hölgy; vett egy egészen különleges sapkát, meg egy rúzst, ami most íme az ajkán olyan bűnös vörös egy pohár sherry mögött. Leeszem a sót a tequilás pohárról és a szememmel körbetapogatom azt a kis arcot, amelyben két sötét okosságú szem néz ki a hófúvásba.

A hölgy narancssárga fényben állt a bank készpénzkiadó gépe előtt, odaragadt a cipőtalpa a fagyos járdához. Ha levenné a cipőjét, vajon K. életre dörzsölné-e a lábujjait? Lemondtad a meghívást? Kitűnő! Lesz egy nyugodt esténk? Nem? Jön Nemtudomki és a felesége, Nemtudomkiné? Kitűnő!

Lemegyünk a henteshez, két fontot a diójából, lengyel-magyar két barát, tatár péknél tatár kenyeret, tatár-magyar összetart, legyen jó estéd, teneked is!

Mielőtt az ember hazamegy, benéz még az öreg Harvey-hoz, aki kopasz fején a sportsapkával azt a végtelen unalmat ábrázolja, amely az ő elnökéből árad. Harvey szidja az elnököt, valamiről kell beszélni. A helyiségbér nő, a kereset csökken, és a szomszédasszony az éjjel meghalt álmában. A legszebb halál. Harvey-nak meg kellene keresnie a lányát valahol Manilában.

Az a szegény televíziós rendező is hogy járt?! Ment a kocsijával, előtte eldőlt a szélviharban egy fa, kiszállt a kocsijából, hogy félregörgesse, ámde ledőlt még egy fa, s éppen őrá. Vannak ilyen esetek!