Újévi jövendölés

Közép- és Kelet-Európában hódító vágtába fogott a demokratikus forradalom szelleme. Minden egypártrendszerű paternalizmus a méhében hordja az ellene készülő demokratikus forradalmat. Ezekben a napokban a kommunista képviselőkből álló parlamentek ijedtükben sorra detronizálják az uralkodó kommunista pártokat. A keleti Közép-Európában győzött a többpártrendszerű, alkotmányos, parlamentáris demokrácia eszméje. A pártállam múlófélben, és a helyére fiatalos szenvedélyességgel betört a jogállam szelleme.

A drámai földcsuszamlást megelőzte a hosszú, csendes erózió. A szövet is akkor szakad hirtelen, amikor már észrevétlen elnyűtt. A „legyen minden egy” ideája elvásott, nem bírta magát tartani. Ugyan miért legyen minden egy? Miért nem sokféle?

A dél-európai fasisztoid diktatúrák a hetvenes években omlottak össze, a kelet-európai kommunista diktatúrák felemelő koincidenciával 1989-ben omlanak össze, kétszáz év távolából homage-ként az emberi és polgári jogokat először meghirdető francia forradalomnak.

A leválthatatlan uralmakat megdöntik. A rendi abszolutizmusokat felváltják a polgári államok. A demokratikus folyamat az északi féltekén körbeér. A szovjet térség sem tud kitalálni jobbat, mert a legújabbkori tapasztalatok szerint egyedül a demokrácia az az uralomtechnika, amely kiegyensúlyozott és stabil kormányzást tesz lehetővé, hogy a kormányváltozás ne jelentsen egyszersmind rendszerváltozást is.

Tény, hogy a demokráciák nem háborúznak egymással, a belpolitikában pedig minimalizálják a fizikai erőszakot. Tény, hogy a liberális demokrácia kompatibilis a világpiaccal. Az is bizonyítható, hogy a demokrácia logikájával a reform és az önkorrekció összefér. Az egypártrendszerű állam logikájával a demokratikus reform nem fér össze, illetőleg a rendszer felbomlásához vezet.

A közép-európai régió lakói ebben az évben arra a belátásra jutottak, hogy a demokráciánál a kommunizmus rosszabb uralmi technika. Elég erősnek is érezték magukat ahhoz, hogy ennek a fölismerésüknek érvényt szerezzenek. Kívülről-belülről megtanulták a diktatúrát, a jobboldalit is, a baloldalit is, és mind a kettőt megelégelték. Az ellenzéki mozgalmak hatása elérte azt a kritikus fokot, amelyen az emberek egyszer csak nagy számban kivonulnak az utcára és elfoglalják a köztereket.

A demokratikus epidémia bizonyítja, hogy össze vagyunk kötve. Lázba hozzuk, megfertőzzük egymást. Egyebek között ez a láncreakció is bizonyítja Közép-Európa létét.

A Szovjetunióban is érlelődik a demokratikus forradalom. Ha van világtörténelmi folyamat korunkban, akkor ez a demokratikus logika elterjedése. A hegeli világszellem – a mérvadó értelmiségiek közvetítésével – törvényes házasságot kötött a liberális demokráciával.

A Nyugat erősebbnek bizonyult, mint a Kelet. Ha nincs háború, akkor a Nyugat erősebb. Nyugat: polgári társadalom. Kelet: rendi társadalom.

A polgárosodás (Verbürgerlichung, embourgoisement) megy tovább, az elvágott hagyomány összeforrad és tovább él, a múltat nem lehet betemetni. A tanuló nem ugorhatja át az iskolai osztályokat, nincsen világnézeti csodakulcs a tudás folyosóajtóihoz.

A pluralizáció egész Kelet-Európában, a Szovjetunióban is végbemegy. Nem valószínű, hogy az államszocialista egypártrendszer demokratikus szocialista reformretorikával képes lényegesen meghosszabbítani az életét. Lehetséges, hogy a kommunizmus csak olyan klasszikus formájában bír fennmaradni, mint Albánia, Románia vagy Észak-Korea, ahol egy rést sem tűrnek az önkényuralom falán, ahol a liberalizáció fellazító ördögének egy talpalatnyi helyet sem biztosítanak.

A keleti Közép-Európában az ortodox kommunistákban már nincsen annyi erő, hogy képesek legyenek neosztalinista ellenforradalmat végrehajtani, vállalva a hozzá tartozó esetleges véres megtorlást. Ebben a destruktív és dekadens időben megeshet, hogy túlzásaiért a titkosrendőrség főnökét is becsukhatják. Ilyenkor az is lebeszéli magát az államcsínyről, aki pedig óhajtaná. Az ölést-verést-bebörtönzést igazoló bolsevik ideológiai furrornak vége van. És a műemlékké váló vasfüggönytől keletre, a radikális fiataloknak, ha valami merészet gondolnak, már nem a kommunista utópia jut az eszébe.

Inkább Európa. Egész történelmével, mint felhalmozott tőkével. A Duna mellől is látni, hogy az alaptendencia Európa integrációja, párhuzamosan kisebb egységeinek az önállósulásával. A demokratikus föderalizmus utópiája reális. Európa először a gazdaság terén kezdett testet ölteni, a kölcsönös kereskedelmi érdekeket fontosabbnak látva, mint a nemzeti terjeszkedést. A francia, a német, majd pedig az amerikai és az orosz hegemóniaprojektek nem váltak be; Európában a vezető hatalom fogalma értelmetlenné vált.

A nacionalista függetlenségi mozgalmak végigmennek az egész kelet-európai térségben, és többnyire párosulnak a demokratikus mozgalmakkal. Van demokratikus nacionalizmus és van autoritárius nacionalizmus. Van pluralista nacionalizmus és van fundamentalista nacionalizmus.

Az erő másfajta filozófiája lép fel, a nem-erőszakos erőé. A második világháború végére az az Európa, amelynek a szovjet határ a vége, mint katonai szuperhatalom háttérbe szorult. Éppen ez a tény kedveltette meg Európát az európaiakkal. Az számít, hogy milyenek itt az emberek, s nem az a gyerekesség, hogy ki-hogy tud ölni. Úgyse öl, csak ijesztget. A fegyverraktárak használhatatlan ócskavasat őriznek.

A békéhez a szabadságon át vezet az út. Csak akkor van béke, ha szabadság van. A diktatúrák a demokráciák számára nem megbízható partnerek, mivelhogy saját állampolgáraik szempontjából sem azok. Ennek föl nem ismerése volt az egész békeretorika hibája. Megosztottságával Európa a századvégen remélhetőleg már nem lesz újabb világháborúk tűzfészke.

Kis és nagy hálózatok keresztül-kasul szövik Európát, mind kevésbé törődve a politikai-közigazgatási határokkal. A föderalizmus együtt jár a regionalizmussal, vége a fővárosok centralista uralmának. Számos nagyobb és kisebb európai település beiratkozhat az európai városegyéniségek klubjába. Kezdődik a művészi korszak, amelyben városok és művek értékét a belső kapcsolataik fantáziagazdagsága adja. Vállalkozások sokasága hemzseg az új Európában, mert minden rész függetlenedni vágyik, mert mindenki vállalkozni próbál. Az átváltozó, rugalmas, tanulékony munkaerő ideje ez.

Intézmények és hagyományok felújítása és megőrzése van műsoron. Újra vonaton utazunk, nem leszünk olyan figyelmetlenül és habzsolóan rohangáló turisták. Az is sok, ami a szobánkba bejön. Könyvek, képek, emberek. A komputer jóvoltából az embernek kevesebbet kell közlekednie. Mind becsesebb a mikrokörnyezet lakájosítása, ami éppen ellentétes a szakadatlan tárgycserével. Inkább belső építészet, mint új lakótelepek. Nem muszáj elsőnek lenni, jól kell csinálni a dolgunkat. Mi ezredvégiek jobban becsüljük az ismerőst és a bensőségest, a szöszmötölőst és a ráérőst.

 

*

 

A forradalom mindig meglepetés, leginkább talán az előkészítőinek. Alkalmam volt két hónapja egy kitűnő cseh ellenzéki íróval beszélgetni: ó nem, őnáluk nem várható semmi hevesebb változás, az életszínvonal jobb és állandóbb, mint Magyarországon, a munkásosztály nem elégedetlen, a diákok se aktívak, a párt olyan egyöntetű! Esetleg, egyszer… sok év múlva. Aztán láttuk a képeket a televízióban, százezrek Prága és Pozsony terein, ekkora tömeggel szemben a gumibot gyufaszál. Honnan ez a tömeg? Abból a melankóliából, amellyel a csehek jellemzik önmagukat? A hosszú tűrésből, visszahúzódásból, rejtőzésből, egyformaságból előállt az emberarcú Prága és Pozsony. Csupa érdekes arc villanásnyi időre a kamera elé kerülvén. Olyanok, mint az itteniek, kelet-közép-európai fiatal nők és férfiak, akik most föllelkesülve hirtelen ráébredtek a szabadság ízére. Megsejtették, hogy lehetséges, és ettől a politbüro lábából kifutott az erő, bizonyítva, hogy a forradalom szimbólumok és magatartások játszmája, amelyben a fegyveres megfélemlítők csak akkor boldogulnak, ha a járókelők megfélemednek, mert ha valami rejtelmes okból már nem félnek, akkor a fegyveresek kezdenek el félni és azok a fegyverek, érdektelen vasáruvá züllenek. Az erőviszonyok döbbenetes eltolódásának az a magyarázata, hogy aki nem hazudik, az van, aki pedig hazudik, az nincs, és ez előbb vagy utóbb kiderül.

Északi szomszédaink, csehek, szlovákok és magyarok – íme újabb testet adtak Európa közepén az autonómia szellemének. Szomszédaikkal – lengyelekkel, keletnémetekkel, magyarokkal – összetalálkozva folyamatos régióvá kapcsolták össze a közép-európai forradalom színterét. Az elmúlt másfél száz évben nagy hiba volt, hogy nem kapcsoltuk össze a szabadságtörekvéseinket. Ugyanazt az elnyomást kellett megélnünk és kitanulnunk, ugyanazzal a nehezen megoldható feladattal nézünk szembe.

Hogyan lehet ott, ahol élünk, a kommunizmusból demokráciát csinálni? Hogyan lehet elő- és visszavarázsolni egy eltüntetett polgárságot, amely nélkül nincsen működő gazdaság? Hogyan lehet helyreállítanunk minden érdekelt fél között a civilizált érintkezés stílusát. Most fog csak kiderülni, hogy ennek a földrajzi fogalomnak: Közép-Európa arca, teste, ismerős ténye van. Amikor még leginkább csak egymás pártvezetőit nézhettük, addig nem volt olyan sok kedvünk egymáshoz. Egy ország csak akkor érdekes, ha a lakói valami érdekes vállalkozásba fognak. Mi most négy országban megint egyszer lebontani próbáljuk magunk körül az egyeduralmat, a rendi abszolutizmust, amellyel már a múlt században is annyit bajlódtunk, és amelynek a kommunizmus a legmodernebb és a leghatásosabb változata volt. A lebontás metaforája egyik szerepünk, énünk lebontásával azonos, lélekvedlés, értékrendszer-csere, személyiségátrendezés, visszatekintő önvizsgálat. Nemcsak felemelő munka ez. Van, aki úgy kerüli meg, hogy most, amikor sokan kiabálnak, azzal tűnik ki, hogy még hangosabban kiabál. Látjuk, miként rázzák öklüket a főtapsolók azok felé, akiknek tegnap még tapsoltak.

Biztos vagyok benne, hogy a közép-európaiak politikai filozófiái erős kölcsönhatásban lesznek egymással és én ennek önző okból is örülök: ettől a nyilvános eszmecserétől a közép-európai demokraták között pallérozó, józanító, enyhén csúfondáros hatást remélek.

Sokan megkérdezik maguktól: miért nem mondtuk és tettük azt évtizedeken át, amit most oly magától értetődően mondunk és teszünk. Mi volt rajtunk ez a bénító varázslat? Ha eddig úgy volt, most meg így, hihetünk-e akkori önmagunknak?

Művészek és tudósok mostanában alanyai és megfigyelői lehettek annak a mitológiai jelenségnek, amit történelemnek nevezünk, és amely időnként csodálatosnak látszik, csak mert tegnap még lehetetlen volt. Egyben elő is készítették a változást, mert a munkáikban előállítottak valami megbízható emberi valóságot. Hazug kultúrában az igaz állítások veszedelmes ellenanyagként működnek. Olyan lelkierőket táplálnak, másokban, ismeretlenekben, amelyek egyszer csak meghatározó társadalmi erővé sűrűsödnek össze. Ha majd megírják az 1989-es kelet-európai politikai földcsuszamlások történetét, különösen érdekes téma lesz a szavak és képek hatásának terjedése. Sokan leszoktatják magukat a félelemről és rászoktatják magukat a szabad véleménynyilvánításra. 1989 a felszabadulás éve a keleti Közép-Európában. Azt remélem, hogy szabadságjogainkról, okulva a történtekből, többé nem fogunk lemondani, még akkor sem, ha a tegnapi szabadságharcosok javasolják ezt ideiglenesen, valamilyen magasabb cél érdekében.

 

*

 

Eltörölve az egypártrendszert, eltöröljük a polgárok közötti rendi különbséget és előjogokat. A politikai egyenjogúság és a nyelvi-kulturális egyenjogúság elválaszthatatlan egymástól. Ne lehessen megsértve emberi méltóságában senki sem azért, mert anyjától a kisebbség nyelvét tanulta meg! Kívánjuk, hogy az államhatáraink ne akadályozzák természetes mozgásainkat. Elvetjük a diktatúrák elzárkózó nacionalizmusát, most lesz igazában mondanivalónk egymásnak, most fogunk igazában tanulhatni egymástól. Szokásunk Keletre és Nyugatra nézni, mind gyakrabban fogunk nézni északra és délre is. Az az igazság, hogy amióta Csehszlovákia, Kelet-Németország és Bulgária is bekapcsolódott az erőszakmentes demokratikus forradalomba, mi is nyugodtabbak vagyunk.

Kitűnő érzés úgy menni Pozsonyba, hogy baráti hangok hívnak a főtérre százötvenezer embernek szabadon beszélni. Volt bennem egy utópista, aki várta ezt, de volt egy kételkedő realista is, aki elhessentette az ilyen vakreményeket. A tényállás szerint inkább az utópistának volt igaza, mint a szkeptikusnak. Annak volt igaza, aki feltételezte, hogy mások is igényt tartanak az egyenrangú emberi méltóságra, amivel nem fér össze a gumibot mint érv. Remek színházi évad: a keleti Közép-Európában az egész lakosság másként gondolkodó lett, és olyan nyilvánosság fejezi ezt ki a városi főtereken, hogy a televíziós kamerák jobbat sem kívánhatnak.