Jovánovics György képregényíró furcsa éjszakája

(1989)

Jovánovics György figyelemreméltó interjút adott a minap a televíziónak – saját szobrát, ötvenhatos emlékművét magyarázva. Figyelemreméltó volt a teljes odaadás, a majdnem tanárosan fegyelmezett összpontosítás a tárgyra, ahogy a felső és az alsó szint feszültségét taglalta. Láttam már őt jó tíz éve így szólni Gyulához, osztálytársamhoz és a Jovánovics-gyerekek orvosához vacsora után: teljes komolysággal elmagyarázza a modern képzőművészet mibenlétét. A mester hitvestársával, Zsabóval akkor összemosolyogtunk, ahogy telefonon át most is ezt tettük, dicsértem Gyuri beszédmódját a kamera előtt. Szerencsére a saját műtermében történt a felvétel, ahol nyugodtabb, mondta Zsabó; ő is elismerésében részesítette a férjét, amiért ezúttal nem hadart. Csakugyan, nem hadart, gondoltam vissza én is. Mert szokott, pontosabban nem is hadarni, hanem inkább finom sajkával, kecses lélekvesztővel sikladozni saját szózuhatagán, amely árad és omlik kaszkádosan, hogy a dolgoknak a végére járjunk, hogy kövessük a kézenfekvő utalásokat, hogy a szó maga is ízleltessék a szájban. És még jön a közlés a lehajtott főből, a szemből, amely az asztalterítőn vagy a szoba homályos sarkában látja, amit mond, biztos, hogy látja, mert én is látom, mert mindenki látja, aki a szobában ül, jön még a felidéző önátvitel. Szómágusi akció történt ilyenkor, és amikor vége szakad, a legokosabb hümmögni egyet, netán pipára gyújtani, amihez vörösbor is kívántatik. Szabad lazítani is. Tessék élvezni Zsabó vagy Jutka tapintatosan leleményes vagy ördögien egyszerű fogásait. Jöhet a második felvonás: és megint humor, hiperbolikus túlzás, és megvesztegető pontosság. Úgy hajol a részletek fölé, ahogy a hegymagasi házát meszelte vékony festőecsettel. Semmi sem véletlen, sem az ablakkereszt és a hibiszkusz ferdeszöge kora reggeli napfényben, sem az, hogy Európa múzeumaiban melyik kép előtt áll órák hosszat, hogy már felhívja magára a teremőrök gyanúját. Ha van valami, aminek Jovánovics pontosan az ellentéte, ez a hanyag léhaság a családi környezet, a barátok és a mesterség dolgaiban. Semmi sem mindegy, mert minden számít. Mert minden jel, mert minden döntés, mert az élethez roppant koncentráció szükségeltetik, amibe belefárad az ember, és ez sok alvást, alig-létet, szendergő föld alatti bolyongást igényel. Elkínzottan botorkál Jovánovics mester az alsó szint bazalttömbjei között, mellkasáig, szívéig ér a nyomasztás, aztán felszáll a magasba, a kecses, a tiszta, és a halk jelek övezetébe. Halk jelek? Asztaltársaságoknak ez a szóval tartója (hozzá hasonló szógejzírt és előadóművészt helyi baráti körünkben Tamás Gáspár Miklóson kívül nem ismerek), Jovánovics mester, ez a vérbeli író (aki mellesleg nyög és öt napig küszködik, ha meg kell írni egy levelet a kéményseprő vállalatnak, de ellentmond egy este egy félregényt), nos, vajon Jovánovics György lenne a rejtőző személytelenség, a közvetítések, a vonatkoztatások, a sejtetések és ki nem mondások, az épp csak megérintések mestere? Bizony, ő az, ez a szigorú tényállás. Mihelyt otthagytuk az auditív médiumot, és átmegyünk a vizuálisba, nincs több játékos eszelő, hosszú bénaság után jön az alkalmas mozdulat. A sugallatra, a felsőbb helyről jövő szikratáviratra várni kell. Fejfájás és szívfájás, hátfájás és létfájás lefoglalja az embert fényszünetben. De aztán jön! Jön! Jön! Föld! Föld! Föld! Kegyelmi bőség, nem tudni meddig, de most tedd, amit parancsol.

Egy éjjel parancsolt a mesternek eltörni több tucatnyi színes ceruzát az ikonosztáz rajzain, amely akkor még nem indult ikonosztáznak, hanem csak színes satírozásnak, körcikkelynek, amely földgolyóbisunkból metszet. Reccsentek a ceruzák, készültek a rajzok, ejtőernyőztek a szőnyegre, ahol a szétteregetett, egymás mellé passzinszozott képekből előállt a képregény, egymás után következésből a történet. Hegyekről néz alá a próféta a városra, szent földön, zöld sivatagon, ahova egy londoni és egy pest-budai festő testvérbarátságban elmegy felfedezni áttörésszerűen a modern művészetet, és persze mindkettő mást lát, dombtetőn állva, sivatagi homokviharba nézve, és az elátkozott város tűzbe borulását egy könnyűpiros biccentéssel regisztrálva. Turner kolléga sorozatán is szembeszökően érvényesül a kék. Jovánovics György múlt századi, pest-budai festő, aki Turner úrral egy berlini szalonban ismerkedett meg, és akit véletlenek pazar koincidenciái finom ujjmutatásokkal visznek bibliai tájakra az angol festő immár baráti társaságában, Jovánovics úr ugyancsak él homokdombok és förgetegek elkékítésének szabadságával, a semmisülés színével, előjelével, majd jön a kék elúszás, ha a város, ahol förtelmes dolgok esnek, elégett.

Száradjon el a karom, ha nem gondolok rád, Jeruzsálem, mondta a próféta és a néhai Krassó Miklós, budapest-londoni misztikus, akit egy találkozáson kívül az kötött össze Jovánoviccsal, hogy egyikük sem volt Jeruzsálemben, ahogy Turner sem volt. Poklok tátonganak a város és festője körül, de a szépség ezúttal sem győzetik le, ellenkezőleg, hölgyeim és uraim! Mert az európai jövevények tudják, hogy tíz mérő szépséget kapott a világ és ebből kilenc jutott Jeruzsálemnek. Bibliai tájakon felötlik Jeremiás, aki nem akart próféta lenni, de engedett az Úr unszolásának, nevetség tárgya lett, mindenki őt csúfolta és elhatározta, hogy nem szól többet az Ő nevében, soha többé róla nem emlékezik. Ám a próféta szívében lángoló tűz égett, és beleharapott a csontjaiba. Utálja népét, bár volna a pusztában vándortanyája, otthagyná az áruló és parázna várost, az álszenteskedő jeruzsálemi prófétákat. Az Úr azonban megragadja, és Jeremiás már hirdeti a jóslatot az Úr nevében: Ti nem engedtétek nekem, hogy mindenki adjon szabadságot az ő atyjafiának és felebarátjának, ezért most én hirdetek nektek szabadságot a fegyverre, a döghalálra, az éhségre és a tűzviharra. És íme, figyeljétek meg, ott az a pici piros folt azon a szépséges képen, az a tűzvihar. Lenn gyötrődés, dögtemetőbe vetett igazak, dagonyába tiport koponyák, fent, hogy is mondjam: Mozart. Szerenitás és kiderülő égbolt, a forma győzelme az anyag fölött, az anyag formába kívánkozása, fehér városok magasból látott tisztasága, és íme a biblia földjén otthonos ikonosztázon Szent György-hegyi zöldek hívogatnak virradó kiengesztelődésbe. Jovánovics mester itt Budán átélte az emigrációt, rendezte számláját a várossal, aztán elaludt. Másnap pedig csudálkozott, hogy mi esett meg vele az elmúlt éjszaka; a rajzok azonban ott hevertek a szőnyegen.

Ez a huszonhét kép és a kommentárképek még csak a látható; de van és koronként némely kiváltságosnak hallható is: Jovánovics György lázas bevezetése a csak elképzelhetőbe, a fikcióba, hogy ő másfél száz éve romantika és impresszionizmus között Mr. Turnerrel milyen eszméket cserélt Adolf Menzel német festőről Velencében, ahonnan Szidónba hajóztak át, és egyúttal a festészet zarándokútján is szépen előrehaladtak, átkelvén másfél évszázad kísérletein. Fáradságos kóborútja a Duna-völgyi utast némi kozmikus gyengédséghez segítette. Gömbölyded lakóhelyünket katasztrófák után végre úgy nézi, mint a hegymagasi kertet, amelynek természetes gyomnövényeit a mester virágágyként tiszteli, mindössze annyi beavatkozást engedélyezve önmagának, hogy a gyomvirágágyak között utakat kaszál szép kanyarulatokkal. Ha egy hitetlen szellem a látható képregény imaginárius infrastruktúrája felől tudakozódna Jovánovics úrnál, a kérdezett lefegyverző részletbőséggel ábrázolná, hogyan is zajlott ez a festőutazás. Kevésbé lenne beható a válasz, ha ama éjszakai exkurzió felől érdeklődne, amely ezeket a regénybe összeálló képeket szülte Jovánovics György közreműködésével. Táblázata már van, ahol minden mindennel összeér. Tudós barátok szállítják az adatcsemegéket, hogy az imaginárius történetileg is igaz lehessen. A narrátor bujkáló vigyorral a hallgatóra visszales, hiszik-e, veszik-e, követik-e az indázást. Egy jó irodalmat szimmantó lektor arra próbálná rávenni Jovánovicsot, hogy írja meg ezt a két képregényt, a Lizát meg a szentföldit, a lesőfülke-paranoiát és a végítéletparanoiát, mindkettőt elegánsan érintve, elvégre is obszessziók eleganciája ez.

Egy évben voltunk Berlinben, Jovánovicsékat meglátogatva a Mariannenplatzon néha felmásztunk a falnéző állványokra. A két fal között az aknamezőn vidoran ugrándoztak a nyuszik. Volt aki kikerülte, mert nem akarta látni a falat, én nézni akartam. Akkoriban kezdtem piszkálni Jaltát, Kelet-Berlinből, Budapestről felhördülések jöttek válaszul, fenyegetés, hogy nem jöhetek haza. Majd meglátjuk. Hazajönni hosszabb nyugati szabadság után, olyasmi volt, mint afféle vasárnap esti megtérés a kaszárnyába. Ott volt a fal köztünk és az otthonunk között. Köztünk és önmagunk között. Enzensberger a maga tréfás modorában azt írta, hogy a jövő században a zöldek védeni fogják műemlék gyanánt a falmaradványokat, melyek a kiskorú berlinieknek átugrándozásra, mászókázásra is megfelelnek. A jövő században? Hunyjuk le egy pillanatra a szemünket, s tisztelegjünk, hogy ez a csoda íme megtörténhetett, hogy a kettévágott város emberei tegnapelőtt óta megint ide-oda sétafikálhatnak. Köszönet az Úrnak, vagy ha tetszik véletlenek jóindulatú koincidenciájának, hogy ilyen meglepetések is vannak, mint ez az 1989-es esztendő, vagy mint az a termékeny éjszaka, amelynek képei itt függenek Önök előtt.