Vigyázz rá, értékes ember!

Izgatott diákcsoportot lássanak maguk előtt a bölcsészkar egyik helyiségében a rádió körül, 1956. október 28-án bejelentik az új kormány névsorát, a diákok tudják, hogy melyik név mit jelent, de nem olyan pontosan, mint a számukra idős, nekem ma fiatal, akkor negyvenhét éves férfi, ki a fejét hátravetve minden nevet másfajta – inkább szarkasztikus, mint elismerő – mosollyal jutalmaz, majd elmagyarázza a bölcsészkari forradalmi bizottság tagjainak, kik jobbára a marxista tanszék tanársegédei, de vannak köztük hallgatók is, meg az ott csellengő, fontoskodó, türelmetlenkedő diákoknak, hogy egy hete ez a változás még sok lett volna, most már kevés. Bizonnyal.

*

Hallgatói között van egy, nevezzük K.-nak, aki akkor nyáron végzett, s a vállán most hetvenkét lövetű géppisztolyt visel. Az éjjeli őrködés miatt egészséges álmából csak dél felé ébredt, és íme a forradalmi kötelességtudat beűzte szép ifjú hitvese mellől szolgálattételre ebbe a cigarettafüstös és az entrópia szokatlan jeleit mutató egyetemi helyiségbe, ahol frissen megürült húskonzervdobozok púposan rakva csikkel, de a sarokban egy zöld literes üveg is kandikál, vászonba göngyölt kukoricacsutkával bedugaszolva, a benne illatozó hetvenfokos házi és hazai kisüstiből egy pattanásos forradalmár kolléga sutyiban-dugiban megkínálja K.-t, akinek sötétkék, meghökkentően súlyos, de nem nagyon meleg felöltőjéhez tükör előtt is jól illik a tegnap kapott géppisztoly. A forradalmi bizottság bölcs elnöke és fekete szemű fő ideológusa az ilyen italozást rossz szemmel nézi, de a jámbor kortyolgató leküzdhetetlenül széles mosollyal visszasomfordál a tanár úr helyzetértékelésének hallgatói közé, s máig hallja azt a magabiztos, éles hangot, mely a felsorolt kormánytagok értelmi képességére és pályaalkalmasságára, illetve ezek hiányára több szót veszteget, mint az erkölcsükre. A jelenlévők még nem tudják, hogy négy nap múlva lesz egy másik kiegyensúlyozottabb, négypárti kormány, jobb, mint ez, majd pedig nyolc nap múlva megint lesz egy kormány, újra egypárti, ennél sokkal rosszabb. A jelenlévők benne vannak a jelen pompás és izgalmas tudatlanságában.

*

A kis előadás után a tanár úrnak mennie kell Kopácsi rendőrfőkapitányhoz, hogy valami nagyon fontos és bizalmas ügyet megtárgyaljanak. Az utcán sok a fegyveres, a forradalmi bizottság elnöke rábízza a tanár urat a hosszú kabátos és hosszú hajú K.-ra, aki már néhány kérdést föltett a tanár úrnak, vagyis már kapcsolatba került vele. „Kísérd el, vigyázz rá, nagyon értékes ember”. A géppisztoly a bal vállon lógott, hogy ne akadályozza a társalgást. K. néha feltekintett a Váci utca ablakaiba, hogy nem kuksol-e valahol egy megveszekedett orvlövész. Ha fegyveresek jöttek szemben, ő is átvette jobb vállra a maga szerszámát, de azok is nemzetőrök voltak, piros-fehér-zöld karszalaggal. Testőrködését a kapitányság Deák Ferenc utcai kapujáig lelkiismeretesen ellátva, K. a tanár úrtól jó tizenöt évre búcsút vesz.

*

„Te voltál az? Emlékszem arra a hosszú hajú fiúra; azon az elég rövid útszakaszon annyi kérdést tettek föl nekem, hogy már zúgott tőle a fejem” Amikor ez a második beszélgetés zajlott, K. akkor már megjelentette első regényét, amelyről a tanár úrnak jó véleménye volt. „A legokosabb ember Magyarországon”, mondta egy irodalomtörténész a tanár úrról, a kedvező vélemény jó hírét újságolva K.-nak. Lovaggá ütötték. Addigra a legokosabb ember elfoglalta a helyét mesealakként K. regényvárosában, egyszer talán felsétál a szabadtéri színpadra.

*

Látjuk egy sötét tífuszos barakkban egy szovjet fogolytáborban télen. Amúgy sem herkulesi termete az éhségtől és a betegségtől igen gyatra állapotban, így kell őt megpillantania Fazekas Györgynek, aki akkor szovjet katonaköpenyben testileg is egy kissé feljavulva a fogolytáborokban antifasisztákat gyűjtöget. Szovjet köpeny a tanár úrra is került. A következő kép őszi börtönudvar, körben sétáló fegyencek, a tanár úr is beöltözött, most csíkos a divat, s íme – durván megsértve a börtönszabályzatot – hátrakiált egy másik fegyencnek, nevezett Fazekas Györgynek, hogy „ma tizenöt éve jöttünk át a Vereckei-szoroson a felszabadító Vörös Hadsereg tiszti köpenyében.” Az őrmester ordít, de a tanár úr végigmondta a mondókáját.

*

A kedélye odabent is rendben volt, mivelhogy karbantartotta a szellemét. Műemlékvédelem, állagmegóvás. A börtön csak annyiban pokoli, hogy meglehetősen unalmas. Az ingerek egyhangúsága szép csendben leépíti az elmét. Dolgozni, kutatni kellene, de mit kutasson egy lélekvájár ilyen szoros körülmények között. Téma ugyan volna elég, vannak körülötte rabtársak bőviben, de a technikai feltételek nem ideálisak. Először is nincsen írószerszám, és nem is szabad rabnál ilyennek lennie. Egy neves rabtárs, a kor egyik legkitűnőbb regényírója magánzárkájában két évig nem kap tollat és papírt; pihenjen. A tanár úr többedmagával van, és eltökéltebb, a felkelő munkásifjaktól kap fából, drótból és szénből összeeszkábált ceruzát, amelynek csonkját áhítatosan kézbe vehettem, s a cella kollektíven igen takarosan bánik a vécépapírral, hogy az öregnek legyen mire írnia.

*

De mit? Egy tudós megfigyeléseket tesz. Megfigyelje a rabtársait? Ez annyi volna, mintha felcsapna vamzernek, börtönbesúgónak, mert jöhet olyan körültekintő hipis, cellamotozás, amely a tilalmas holmit elorozza, irományokat legfőképpen. A nevelőszemélyzet – mert aki fürkész és árulkodókat toboroz, az nevelőnek képzeli magát – minden emberi adatot értékesíteni tud. Egyetlen korrekt választás marad: önlelkének megfigyelése mintegy működés közben, kívülről, tárgyként kezelve. Nem különösen meglepő, ha a mélylélektannal küzdő szociálpszichológus a saját álmait kezeli objektum és adat gyanánt, szigorúan statisztikus feldolgozás céljából. A kutatás végeredménye nem megrendítő, mert elképzelhető, de nem tudható biztosan. Az emberkutatásban ennek a biztonságnak a közelítését érezzük olyan heroikusnak, az áldozatos, elmélyült procedúrát. Tételezzük fel, hogy az álmok témájuk szerint három csoportba oszthatók, ha már éppen szeretnénk őket három csoportba osztani. Az első: gyerekkor, család. A második: munka, társaság. A harmadik: börtönélet. Ahogy múlnak az évek, hogyan mozdul el ennek a három témakörnek az egymáshoz viszonyított aránya?

*

Szép. Ehhez fel kell jegyeznie az álmait. Ezt megelőzően azonban meg is kell jegyezni őket. Kétóránként fel fogja ébreszteni magát. Kéri zárkatársait, hogy a háromemeletes priccs legfölső szintjén alhasson, ahova némi fény beszűrődik, ahol sötétben úgy írhat zseblámpával, hogy a többieket ne zavarja. Zseblámpa? Az külön történet, de nem itt. Ugye, a kis felkelők, akik nemcsak bicskát, de rádiót is tudnak szerkeszteni. Kétóránként felébredni nem könnyű. S ha sikerül, s ha jó a fogás, ha odaát a tó partján jó kapás van és megnehezül a háló, a motívumok illő lejegyzése időt igényel, aminek büntetése a nagy álmosság felkelésidőben. Reggelenként az őrség zárkaszemlére jön, a tanár úrnak pedig a magasból lekecmeregve, klakkban-frakkban lent kell sorakoznia. Ezzel szemben leereszkedik egy csíkos nadrág – kulissza gyanánt, s mögötte egy naiv-ravaszdi lábszár, nem egy atlétáé, abban a hitben, hogy a zárkaszemle alaki követelményeinek láb és nadrág így különváltan is megfelel, ha a csípőjéhez belső könyökkel szorosan odafogja a nadrág korcát. Nem így az őrség, amely – mint tudjuk – szívből-szívesen macerál, s ellibbenti a csalárd díszletet ama lábak elől, hogy a hozzájuk tartozó fej megszégyenüljön. Az a kicsi ember az ilyen helyzetben elég jól tud szórakozni, szégyen nincs.

*

Múltak az évek, gyűltek az álmok, strigulahalmazok jelezték a három álomtartomány mérkőzését az éjszakákért. Igen, a siker, a társaság, a politika elhalványul, helyükre nyomulnak a zárt tér, s a férfiak szorosságának fantazmagóriái, de maradt áldott sérthetetlenséggel az álomszínpad közepén szülő, feleség, gyerek. Ez volt az eredmény, rejtekhelyen gyűltek a vécépapírok, a mikroszkopikusra tömörített históriák, s volt év, amely teljes egészében kárba veszett, mert vagy nyolcszáz álmot elragadott egy veszekedetten alapos zárkamotozás. Sohasem kapta vissza őket. Végre aztán elkészült a tanulmány, dús jegyzetapparátussal, szakszerűen, ábrákkal, függvénygörbével, ahogy tudós munkához illik. Azzal a tömzsi kis ceruzával tizenhárom toalettpapíron. Ha kicsi a tömeg, simább ügy kicsempészni, hogy odakint megvárja az álmodót, és hogy a szerzőnek már csak lemásolnia kelljen ezt a zanzásított textust százhúsz gépelt oldal terjedelemben. A betűk kisebbek, mint egy bolha, akkorák amekkorákat egy bolha írna. Az elkészült műben a tanár úr a kutatás körülményeiről hűvös és ironikus tárgyilagossággal számol be röviden. Néhány éves küzdelméről az ép eszéért. Aki egy ilyen vécépapírlapot megérinthet, az megsejt valamit a tudományos eljárás mondhatni önmagáért való, aszketikus szépségéből.

*

Kérdeztem a tanár urat egy igen éles elméjű filozófusról, aki a recski internálótáborból jövet nála nyert befogadást és a család vendégszeretetét behatóan igénybe vette. A vendéglátó házigazda arcát hálás öröm futotta el. Történt ugyanis, hogy a sokat szenvedett vendég rendszeres beszámolókat írt az 1955-ben állástalan, fordításból tengődő lélekbúvár politikai vélekedéseiről az államvédelemnek; a tanár úr élvezte az okos társalgópartnert és nem látott át a vendégén. A forradalom után az okos filozófus távozott és kiváló nevet szerzett a szakmájában egy híres nyugati egyetemen. Hátramaradtak azonban az ő tolmácsolásában a tanár úr nézeteinek summázatai. Mikor aztán két év múlva a házigazdát gyors kocsi vitte a Gyorskocsi utcába vendégeskedni, ezek a nézetek ismét felbukkantak. A kihallgató fel-fel olvasott egy-egy passzust, rekonstruálandó az ellenséges tevékenység előzményeit, élvezte mindentudását, nem titkolta a forrást sem, a szökött spion kiadható. A tanár úr hálatelt szívvel gondolt vissza a keblén melengetett kígyóra. Mert olyan okosan foglalta össze a nézeteit! Mert az ő előadásában a tanár úr okosabb volt, mint eredetiben. Tetszettek neki ezek az absztraktumok. Gyermekies derű volt az arcán, amikor ezt a kellemes emléket felidézte. Hogy azok a feljelentések milyen eszmedúsak és lucidusak voltak! Hitetlenkedve csóválta a fejét. Jöhetne most is az a filozófus, hogy összegyűjtse a tanár úr válogatott elmésségeit. Jöhetne most is, ha már nem lenne ő is régóta halott.