Danilo Kis

Csak néhány héttel ezelőtt jött a hír, hogy Danilo Kisnek a tavalyelőtti tüdőrák már a gerincére is átterjedt. Leszállt a repülőgépről és elkezdett a háta iszonyúan fájni. Aztán ő is telefonált, nem voltam otthon, a feleségemmel beszélt, azt mondta: haldoklik. Meg akarták operálni, de nem engedte. Kérte a hozzátartozóit, hogy engedjék meghalni. Nehézségei támadtak a beszéddel, rohamosan fogyott, nézte a televíziót, praktikus dolgok foglalkoztatták, kommentálta a kelet-európai eseményeket. Az utóbbi hetekben, növekvő erejű morfiuminjekciók tették számára elviselhetővé a létezést, de még így is szenvedett. Otthon akart meghalni. Nem evett, a két utolsó napon nem beszélt. Gabi telefonált Stockholmból, este nyolc körül; azt mondta, hogy Danilo most halt meg egy órája.

 

*

 

A végidőben csak a most van, csak a fájdalom és a tudatlanság, csak testhelyzet, várakozás az ápolónőre, szúrás, enyhület. A test önállósulása. Már nem akar veled maradni. El akar hagyni, mint egy vásott cipő.

 

*

 

Borisz Davidovics síremléke, Kert és hamu, Holtak enciklopédiája – s csupa halál-előkép. Ez a gyermekes, aranyszívű, mulatságosan szertelen, nyakigláb, mély hangú bohóc, ez a bölcs és nagy író, ez a pompás, holtáig fiús-loboncos férfi a könyveiben állandóan a halál körül kereng. Az apja magyar-zsidó ügyvéd, megölték; őt az anyja görögkeletinek keresztelte, s magával vitte Magyarországról szülőföldjére, Montenegróba. Itt is, ott is, Danilo olyan vidéken élt, ahol sokat öltek. Anyja is csontrákban halt meg többéves gyötrődés után, mely idő alatt a tizenkét éves fiú volt a kenyérkereső és az ápoló.

 

*

 

Danilónak igen kifejlett halálérzékenysége volt, és ahhoz is volt bátorsága, hogy ne röstellje a halálfélelmét. Susanne Sontag megpróbálta rábeszélni a maga nagy hírű orvosára, aki őt kigyógyította a rákból, Danilo makacsul kitért: az az ember kíméletlenül beszél, hírek szerint ijesztegeti a beteget, viszont az ő orvosnője kedves, megérti a páciens halálfélelmét.

Az emberi túlélésnek minden bizonnyal velejárója a felületesség és a közöny. Nem tudjuk felfogni a barátaink halálát. Nem is akarjuk igazán érteni. Az élő kerüli a halál gondolatát.

 

*

 

Találkoztunk Budapesten, New Yorkban, Jeruzsálemben, Lisszabonban. Konferenciák, amelyeknek egyetlen haszna, hogy az írók találkozhassanak. Ilyenkor minden túl sok. Több tucat ember, akivel szívesen beszélgetnék külön-külön lassan. Ilyen tömegben az írók élvezhetetlenek. Miért beszéljenek egymással az írók irodalomról? Az ember elolvassa a másik könyvét, esetleg mond egy-két szót róla. A téma súlypontja hajlamos átcsúszni a politikába. Danilo Kis és Adam Michnik bemutatkoznak egymásnak és megkedvelik egymást. Csengetnek, az ember beül a konferenciára, felveszi a fülhallgatót, hülyeségeket rajzol és ír, megfájdul a feje, suttog, csibészkedik, mint az iskolában, elmondja, hogy az egész élet pokoli marhaság. Danilo szép, mély, kissé rekedtes hangját élénk szemvillanások kísérik. Nyakigláb, szórakozni vágyó fiú, kicsit már fáradt, sőt talán nagyon fáradt, de ha van kedvére való társaság, akkor még hajnali háromkor is szívesen beül egy italra a hotelbárba. Kicsomagolás-becsomagolás, check in, check out.

 

*

 

Lehet, hogy D. elmegy majd egy másik szemináriumra is, ha nagyon hívják, mert az is egy jó nagy marhaság lesz, de ő ott is talál valakit, akivel jól fog beszélgetni, aki gyönyörködve tudja őt hallgatni. Ha van inspiráló közönség, akkor előáll a nagy színész, aki az ő pincehangján remekül eltrillázza egy bizonyos naiv hölgyike csiripolását, miközben ez a bizonyos szende hölgyike az étlapról egy előkelő vendéglőben a Saint Germain de Près-n ördögi pontossággal választja ki a legdrágább ételeket minden fogásból, oly katasztrofális végkifejlettel a lovag pénztárcájára nézve, hogy másnap bizonyos párizsi jugoszlávok körében mulatság tárgya: íme Danilo is megvacsoráztatta azt a kis csipegető madárkát. És ahogy csereberélte a szerepeket, ő volt a hölgyike, a pincér és ő volt ő, majd az őrajta röhögő barátok. Igazi írói munka volt, ő volt mindenki.

 

*

 

Hálás volt, ha meleg érzéseket kapott. Ha valakit kedvelt, akkor az a másik érezhette, hogy Danilo kedveli. Bámulatosan szabad volt az érzelmei kimutatásában. Szívesen vette a barátságot, érdekelték az írók, ez a furcsa nemzetközi banda. Gondosan elolvasta mindazt, ami róluk a mellékelt információs lapokon állt, tanulékony volt, rendesen végighallgatta a többieket, időt szentelt rájuk. Arra is, hogy együtt igyanak, hogy megnézzék egymást. Ha valakit szeretett, Sontagot, Milost, Zagajevskyt, Enzensbergert, akkor felragyogott és kiterjesztette a fényét. Néztük Milost, ahogy a párjával áthalad a szálloda előcsarnokán, Danilo félrehajtotta a fejét: „Aranyos!” Szerette, hogy a közép-európai klán feje még férfi a talpán. Ahogy a hölgy karján vonul, mint egy köztársasági elnök. Közben odaküld egy diákos mosolyt, az illő távolságot azonban megtartja.

 

*

 

Jeruzsálem óvárosában sétáltunk, őt az arab negyed nem érdekelte annyira, mint engem, ismeri otthonról, Boszniából, a muzulmán bazárt, ellenben komoly megfigyeléseket tett arról, hogy az izraeli nők feneke az elmúlt évtizedekben eltávolodhatott a földtől, vagyis hosszabb a lábuk, mint amikor még Koestler járt ott a háború után, mert akkor a kelleténél alacsonyabban hordták a feneküket. Gyaláztuk a kiadókat, akik sosem szegények, eltérően az íróktól, akik majdnem mindig szegények. Ő egy kis műtét után volt, és fáradtabb, mint azelőtt, a szobájában olvasgatott, ha nem velünk volt és ha nem vitték magukkal a jugoszlávok. Ő azt hiszi, hogy a magyarok összetartóbbak, de őt is mindig körülvette a szerbhorvát nyelvközösség. Jeruzsálemben, a Mishkenot Sha’ananim nevű vendégházban szomszédok voltunk, békésen ittuk a szaléziánus szerzetesek kiváló borát és fecsegtünk a hosszú, oszlopos teraszon, de már csengett a telefon és vitték egy kibucba, ahol öt jugoszláviai zsidó nő, koros asszonyok mind el akarták neki mondani a történetüket. Ők is ott voltak Golij Otokon, a dalmáciai kősziget-börtönben, és csak a szabadulásuk után jutottak el Izraelbe. Mielőtt még meghalnak, szeretnék elmondani a történetüket neki, éppen neki, hogy írja meg. Danilo egyáltalán nem akart erről a szigetről írni, amely az ő országában egyszeriben divatos téma lett, lágerregény-infláció, nem úszik együtt semmilyen uralkodó áramlattal. De ez az öt nő a sürgetésével felkavarta. Majd ír valamit a tizenhatodik századi ragusai-dubrovniki zsidókról, mondta kitérőleg. És most ezek az öregasszonyok? Majd visszajön, és magnóra veszi, amit mondanak. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem fog megtörténni. (Egy évvel később: megtörtént, szép tévéfilmet-csinált velük élete utolsó évében.)

 

*

 

Finoman volt emigráns, hazajárt, de egy kicsit otthontalan volt Belgrádban. Ott mindenki etnikai-nemzeti lázban ég, a félmagyarzsidó-félmontenegrói Danilo a kevesek egyike maradt, aki jugoszlávnak mondta még magát. Így ült két kolléga között, az egyik szerb, a másik szlovén, ezek egymást kerülték, nyilvánosan összecsaptak, Danilóhoz viszont mind a ketten ragaszkodtak, belátták: alkalmatlan a törzsi konfliktusokban való elköteleződésre. Szarkasztikus giccsérzékenysége, humorérzéke és a luciditása nem engedte meg, hogy csatlakozzon nemzeti haragokhoz és gőgökhöz. Látta az ilyen szenvedély színét is meg a visszáját is, együtt tudott érezni, de be is tudott telni vele. Egy darabig hallgatta, aztán elfáradt, kikapcsolódott.

 

*

 

Jó minőségű, laza tweed zakójával, kitűnő franciaságával, zsebre dugott kézzel, nyájasan vagy szarkasztikusan vigyorogva átsétált országokon és városokon. Jó utasként, kis csomaggal; mindenütt nyitottan és tartózkodóan. Itt Budapesten egy kissé kevésbé volt tartózkodó. Nem tudok róla, hogy sok francia íróbarátja lett volna, de itt Budapesten körülvették és szerették. Gyerekkori nyelv volt az ő magyarsága, és ettől fiúsabb lett magyarul, vagányabb, szilajabb. Ha szabatosan akart fogalmazni, olykor átkapcsolt franciára. De az ő magyar tudásában benne voltak az olvasmányok is, utóbb éppen Kosztolányi Dezső prózájáért rajongott, és Ady Endrétől Petri Györgyig úgy fejezte ki elragadtatását egy-egy vers iránt, hogy a magáévá tette: lefordította. Közülünk való volt, testvér volt. Asztalomtól balra fordulok, ott ül velem szemben a magas támlájú karosszékben Danilo, megfoghatatlanul komolyan.