Éjszakai refúgium

Hősünk a szökevény, aki megszökik magától, és átlóg a mese múlt idejébe. Ki akar siklani, légipályára, odatúlra átlibegni, a nyűgöket nyűgösnek látja. Elméje csapzott, űzött, idegesen verébugrál. Később a szökevény a kihúzódás ravasz formáival kísérletez, alkalmasint házigazdának álcázza magát.

 

*

 

Lilán sötétedik, felgyújtották a peronvilágítást, a vágányokon túl nagy nyárfakoronák, kis permetező eső, nedves levelek szaga. Jutkát várjuk. Ahogy beesteledik, a falu is elcsendesedik, az állomás a legélénkebb pont. Negyedóránként jön egy vonat, diákok, dolgozók, nyaralók indulnak-érkeznek. Be vagyunk kapcsolva a civilizációba, bármikor mehetünk Budapestre, sőt Rómába vagy Moszkvába is.

Józsika is nagyon szeret elbújni. Azon már túl van, hogy a szeme eltakarásával bújjon el. Áron szereti csúfolódva utánozni Józsit, máskor meg az idősebb fivér jóságával magyaráz: „Tudod, Józsikám, most még kis buta vagy, de majd te is megérted, hogy…” Józsi is nagyon kifinomultan beszél: „Légyszívesköszönömszépen, Áronkám…” Kézen fogva mennek homokozni, aztán püfölik egymást. Vannak játékszabályaik: Józsi sivít, Áron betapasztja a száját, Józsi hallgat, Áron elveszi a kezét, Józsi sivít, Áron betapasztja a száját és így tovább, sokáig. Áron megkérdezi, miért nem kakálnak bilibe a madarak.

 

*

 

Forog a henger, húzza magával az apró-cseprő izgalmakat, amitől nem egy budapesti barát mániás lett. Folyton alakul valami, mindenki egy külön irányzat, gyors karrierek lehetségesek, hisztéria uralkodik. Ma még a korábban betiltottak véleménye a legkapósabb, őket mondják még egy darabig „hiteles” embernek. Ez ma divatos szó, olyat jelöl, aki régebben is olyasmit mondott, mint ma. Van, aki javamra írja, hogy nyugodtan beszélek, vádaskodás nélkül, a friss radikálisoknak azonban ez nem igazán tetszik.

 

*

 

A kisfiúk egész délelőtt dolgoznak. Vadgesztenyéből főznek-sütnek, szuszognak, iparkodnak, viszik az anyjuknak a homokpalacsintát, nagyon finom! Ki-be raknak, szerelnek, fúrnak, kalapálnak, megszerelik a papát, egérlyukat keresnek, vonattá, tigrissé egy szempillantás alatt átalakulnak, aztán jön egy kis csendesség. Fegyelmezett munkacsapatként indulnak reggel kilenckor a játszótér érintésével a mólóra, ahol lehet nézni a kacsákat, szabad kergetni a pulykát, simogatni a cicát, lehet mászkálni a nagy köveken és megfigyelni a horgászokat, lehet a hidacskán át a század eleji halászhajók fedélzetére átszaladni. Az élet itt egész jól működik. Reggel hétkor van a boltban friss zsömle, kenyér, tej és köszöngetés, a gyümölcsöt és a zöldséget a folyton egymást ugrató, nevetgélő öszödi asszonyok árulják a piacon, biciklivel hozzák a kertjük termékeit, a kertgazdaság és a fürdőhely remekül megférnek egymással.

 

*

 

Odakinn Áron vagy Józsi elkeseredetten ordít, szemügyre veszem a helyzetet, Jutka ellenőrzés alatt tartja, Áron nadrág nélkül hasal a parkettán, Józsi a bilin ülve odahajózik és nagy odaadással paskolja Áron csupasz fenekét, amitől Áron még inkább rázendít, nem mintha nem tudná bilistől felborítani Józsit, de a lelke ehhez is szomorú ebben a pillanatban. Ha most békítően közbeavatkoznék, lenne még egy harmadik békétlen. A kisfiúkat és a népeket hagyni kell, adjanak utat a kétségbeesésüknek, amely keresi a tárgyát. Érzem, hogy ez a tapogatózva neheztelő kétségbeesés, majdhogynem gyönyör. Kissé elveszítjük a tartásunkat, lehasalunk a földre, kibocsátjuk ordítva a keserűségeinket. Jó az embert ilyen állapotban magára hagyni, mintha testi szükségét végezné, ezt neki kell egymagában elintéznie. A kétségbeesés a gyönyörködő magány egyik alakja, amelyet nem lehet a többi emberrel megosztani.

 

*

 

A budai kapun kilépve megérint a nedves levelek fanyar novemberszaga, holnapután halottak napja. Tegnap este megjött az ősz, csepergett, köd szállt le és bár még enyheség uralkodik, búcsút intek a vénasszonyok nyarának. Sötét, nem egészen jó minőségű, kicsit kálvinista lelkészes öltönyömben ballagtam a fonnyadt avarban, álltam a sarkon, lustán, rábízva magam a vakvéletlenre, hogy jön-e taxi, aztán jött, mert itt a Pasaréti úton szoktak jönni és elvitettem magam az osztrák nagykövet rezidenciájára, ahol már rendőrautók és motorosok cirkáltak, és mindenféle biztonsági legények ácsorogtak, mert itt van az alkancellár, akivel nemsokára kezet foghattam és óvatos érdeklődésére elmondhattam, hogy mostanáig felgyorsultak a dolgok, most azonban a nehezén már túl vagyunk, a hegygerinc túloldalán vagyunk, és ezért most nyugodtabb időszakot jósolok. Az eddigi uralom szidalmazása már elérte a csúcspontját és terapiko-liturgikusan kisült október 23-án, a véres pátosz napján. Van törvény a köztársaságról, szabadságokról, választásról, a legátütőbb politikai erő most az MDF és az SZDSZ. Most az lesz, amit ezek komolyan akarnak. Meg még azt is mondtam, hogy ez a kormány mindaddig legitim és feltételes támogatásunkat élvezi, amíg a választásokat követően új kormány nem lép a helyére. Folytassanak vele komoly tárgyalásokat. Aztán még fecsegés két újságíróval és élvezetes társalgás egy nem egészen szilfid grófnővel, aki itt a követségen teljesít szolgálatot, hacsak nem ő maga a követné, ő az egyetlen hölgy a társaságban, körül igen sok sötét öltöny. Megemlítettem, hogy az új szabad demokrata szóvivő testület is csupa fiúból áll, egy nőt sem bírt a tagság a vezetésbe beválasztani, ami mond valamit arról, hogy kinek a játéka a politika. A széles vállú és magas keblű grófnő kishitűségről beszélt, a női önbizalom olyan, mint a Párizsba érkező turistáé, aki gyengén beszél franciául.

 

*

 

A gyerekek valósággal tombolnak és hol az asztalon akarnak táncolni, hol meg az anyjukat ostromolják elképesztő hevülettel, ki nyaral az ölében hozzá simulva. Ebben a hangzavarban hol Józsit, hol meg Áront kapkodom el a légből, ahova bősz sárkányokként süvítenek fel, majd a gyerekszobában Józsika nagy ágyán még dulakodunk kissé, amit kacagva-sikongatva bohóckodásnak, illetőleg durvándozásnak neveznek a fiúk. Aztán kezdődik sötétben már a mese Hamupipőkéről, amit Jutka utolérhetetlen – mert épp ehhez a két fiúhoz igazított – művészettel ad elő, engem azonban nem akadályoz abban, hogy Józsi mellett elaludjam. Ha én fekvő helyzetbe kerülök, akkor, mint az alvóbabáknak, nyomban lecsukódik a szemem. Vannak pártbarátaim, akiknek a beszéde közben menthetetlenül elnyom az álom. Legsikerültebb elalvásom Bécsben esett, amikor a nekem ítélt Herder-díj rólam szóló laudatiojának felolvasása közben elnyomott a buzgóság, és Jutka, anyám meg Henning, a fordítóm már attól tartottak, hogy rendes hortyogásomba is belefogok, ahogy azt színházban, szabadtéri operaelőadáson, vagy a Zeneakadémia koncertjein szoktam. Hülye filmeken nem alszom el, cirkuszban sem. Előadás? Egyetemi élet? Katasztrófa. Tíz mondat és lecsukódik a szemem. Vannak szövegfajták, amelyekkel szemben impregnálva vagyok.

 

*

 

Nyugaton jártamban is gyakran felismertem a hazai óvatoskodás, őszintétlenség, sznobizmus és dölyfösség rokonait, talán kifinomultabb alakban, ugyanezeket Budapesten töményebben élvezhetem. Körülnézek egy társaságban – elfogódott, túlkompenzáló, felemásan civilizált alakok. Váltakozva hajlanak az önbizalomhiányra és az öntúlértékelésre. Fegyelmezi azonban és együtt tartja ezt a kettőt az élelmesség. Mondják, hogy a magyar fő erénye a túlélőképesség. Sem a hagyomány, sem a földrajzi helyzet nem kedvezett az idealizmusnak és a filozófiai következetességnek. Adódtak költői kiszállások is az alantas igazodásból.

 

*

 

Az áttörés nagylelkű, aztán jön az irigy osztozkodás. Politikai győzelem – állásosztogatás. Betenni megbízható embereinket a kulcspozíciókba, jó kis állásokkal megjutalmazni híveinket vagy hívünkké tenni a tartózkodókat. Van valami hasonlóság minden új kurzus emberei között. Nekem mindig ellenszenves volt a régiek kiszorítása, meghurcolása, és az a törvény is, hogy a fent és a lent helyet cserél. Az újradikálisok minden gyűlésen azt kifogásolják, hogy a tegnapi kommunisták átmentik az elitpozíciójukat. Tény, hogy nem nyúltak helyzetük védelmében fegyverekhez. Ez a békés átállás annyi méltányolást megérdemel, hogy nem alkalmaznak velük szemben kollektív diszkriminációt.

 

*

 

Érthető, ha az urasági cselédek úgy gondolták, hogy az lesz a jó világ, ha ezentúl ők parancsolnak. A patriarkális nagybirtokon pontosan megtanulták, hogy az egyik ember feljebb van, a másik lejjebb van, és hogy a hatalmi helyzetét mindenki kifejezi és érezteti. De hogy most még mindig az urasági cselédek forradalomszemléletének hódoljunk?! Ez, éppen ez a sötétebb lényege Kelet-Európának. A parancsuralom, amelynek a szellemében osztozik az is, aki fent van és az is, aki lent. Most éppen antikommunista retorikával jön az újromantikus hódolat a feudális Magyarországnak.

 

*

 

Egy kultúra akkor erős, ha folyamatos, ha a nagyszülők nem komikus figurák, ha egymást váltó nemzedékek különbözve, de hasonlóan vélekednek arról, hogy mi az, ami becsületes, és mi az, ami nem az. Enélkül a kontinuitás nélkül a kultúráknak nincsen állékonysága, mélysége, jelleme. Ha ez a folyamatosság nincs, ha ez nem lehetséges, akkor a köpönyegforgató ember lesz a normális ember, amit például a holland vagy a svéd társadalomról nem lehet elmondani. Hallottam már a köpönyegforgatás dicséretét is. Ostobák erénye, mondta egy okos ember, mindig ugyanannak lenni. Borzalmas, hogy ötmilliárdból csak egy vagyok. Hogyan többszörözhetném meg magamat, ha nem a gyakori metamorfózisok által? Aki nem képes az átalakulásra, az el van meszesedve. Recseg-ropog az erkölcse, a szélkakasé viszont finoman hajladozik.

 

*

 

Részem volt ezekben az újabb változásokban, valamilyen mértékben felelős vagyok értük. Nem lesznek-e a passzívabbak szemében évek múltán utálatossá ezek a megrögzött felszabadítók? Aki semmit sem tesz, az nem is felelős, mindent kívülről kap, akármi esik vele, nyafoghat. Sokan fogják visszakívánni a szocializmust. Megfelelt a köznépi kényelemszeretetnek, lógási hajlamainknak, illett a lentről jöttek tudásához, túlzás lenne azt állítani, hogy nem hasonlított ehhez a társadalomhoz.

 

*

 

Becsavarodtak az emberek a kommunizmus fogaskerekébe, most meg kicsavarodnak belőle. Örvényhatás: levisz, forgat és kidob. Sok ember észrevétlenül kifordult a kommunizmusból és visszatért a józan eszéhez. Az átlagember értette az uralkodó logikát és átmentette magát rajta. Az adekvát stratégia illeszkedik a másik – rendszerint erősebb – fél logikájához. Minden teremtett ember át akarja menteni magát a holnapi napba. Nem kell az ellenjátékost megbántani, okosabb olyan viselkedésre csábítani őt, ami bennünket nem sért. Milyen könnyű volt államosítani és milyen nehéz államtalanítani!

 

*

 

Itt áll egy ország a szocializmus és a kapitalizmus között. Amikor az emberek még lelkesen beszéltek a szocializmusról, még alig sejtették, hogy mi az. Itt most a kapitalizmus is inkább utópia, mint tapasztalat. Nem ártana pontosabban tudni az átmenet árát. Akkor is lesznek szegények, ha majd itt kapitalista demokrácia lesz, akkor sem a nép fog uralkodni. Az értelmiségnek szűkebben csordogál majd az állami szubvenció, de ha megerősödik a burzsoázia, akkor juttat az értelmiségnek is. Amíg a szocializmus szilárd volt, kárpótlásul a mindentudó és gondviselő állam biztosította számunkra a lógás jogát. Ez most majd nem lesz. Nem lehet munkaidőben bevásárolni, légyottot bonyolítani, ellátni egy mellékállás teendőit. Nézik, hogy mi van az asztalodon, csak akkor maradhatsz meg a cégnél, ha odaadó azonosulással magad is a cégé vagy.

 

*

 

Mi polgári társadalmat akarunk, de nem igazán vagyunk polgárok. Jövet a hatalom nyelvéből nem igazán akaródzik a pénz nyelvén beszélnünk. Magam is eléggé unom az olyan embert, aki a kevésnél többet beszél a vásárlásról, mert nem sok holmira van szükségem. Az se bölcs, ha az embert azzal azonosítják, amije van. Anarchoindividualista hedonizmussal irtózom a létező civilizációktól. Meglenni persze kitűnően megvagyok mindegyikben. A lélek jó állapotait keresem. Tudom, hogy a demokráciának a kapitalizmus az ára, rendben van, megfizetem. Nincs szent szocializmus, nincs szent kapitalizmus. Nem muszáj egy vállvonással tudomásul venni a tőkeuralom kellemetlen velejáróit. Itt kezdik vallásosan tisztelni a kapitalizmus lényegét. Vallásos kommunisták után vallásos kapitalisták. Eszmecsomagok az abszolút jó, illetőleg az abszolút rossz minősítését kapják. Most mindaz, ami szocialista, negatív osztályzatot kap. A demonizáló politikai harc a kommunistákat politikai ellenfélből morális ellenféllé, amolyan sátánfattyakká, jobb esetben bolondokká festi át.

 

*

 

Ma, mindezek után, van-e még érvénye a szocialista értékeknek. Jogos az az igény, hogy a közösség is tartozik az egyénnek, hogy mindenkinek jusson rendes étel, hajlék, hogy a naplopónak is meglegyen a legszükségesebb. Lehetne azt is mondani, hogy a szocializmus emberek önkéntes társulása általuk kiválasztott célokra. Az egyén javára működő szocializmus annyit jelent, hogy az elesetteket sem hagyják magukra, jóléti szervezeteket jelent. Ezeknek nem muszáj állami kézben lenniük. Ahhoz, hogy az özvegyeket és az árvákat megvédjék a nélkülözéstől, nincs szükség rendőrállamra.

 

*

 

Gimnazista koromban, a szocializmus képzetével a fennálló baloldali kritikája párosult. Sok polgárifjú a polgárit túlságosan anyagiasnak és rövidlátóan önzőnek ítélte. A polgárság behódolt a nacionalista bürokrácia tekintélyuralmának. A polgárok a kommunista bürokrácia tekintélyuralmának is behódoltak volna, ha az megtűrte volna őket. Itt az igazságkereső diáknak nem volt könnyű meglátnia a polgárban a szabadság letéteményesét. A tegnapelőtti radikálisok idealista fiatalok voltak, csak éppen más nyelv volt divatban. Idealisták, azaz eszményekért önzetlenül áldozatot hozók. Fiatalkori erkölcsi szigor: meghaladni a személyiséget, és a szolgálatot a szabadság elé helyezni, apaéhség. Az új nyelv tudói lekezelik a régi nyelven beszélőket, azokat, akik nem tudtak olyan könnyen, gyorsan átállni. Gyermekeink bennünket tükröznek, úgy bánnak el a mi generációnkkal, ahogy mi bántunk el a szüleink generációjával. Rendszerváltással együtt járhat holmi ellencenzúra és új kötelező retorika. Mi sem természetesebb, minthogy ezekkel szemben is disszidens leszek.

 

*

 

Nem gondolom, hogy egészen másnak kellene lennünk, mint amilyek vagyunk. Csak olyan nemzet követelhet sokat magától, amely becsüli magát. Szükségünk van egy kis finom önbizalomra, hogy egyáltalán tanulni képesek legyünk.

 

*

 

Köszönöm jól vagyok, tegnap is jól voltam, holnap is jól leszek. Az egészségem jól szolgál, nincs nap betűvetés nélkül. Az a jó, ami itt és most jó. Nem igazán hiszem, hogy másokat bántani jó. Ahhoz, hogy másokat bántani jó legyen, ahhoz kell valami hisztérikus türelmetlenség, valami felfokozott, szavaktól részeg lelkiállapot.

 

*

 

Elismersz-e valami magasabb értéket a személyiség szabadságánál? Ha nem, akkor individualista vagy. Ha igen, akkor kollektivista. Nem ismerem el, hogy első a jóllakás és csak aztán jön a morál. Ahol respektálják a szabadságjogokat, ott az emberek többnyire jóllaknak. Éhezés csak azokban az országokban van, ahol valami magasabb elv uralkodik, mint a személy szabadsága.

 

*

 

Szociálkapitalisták vagyunk, afféle mixtúrák, közbülső variánsok, nehézkedésünk okán. Ilyen megjegyzésekért bírálatot kaphatnék a tudományos kapitalizmus tanszékek oktatóitól, akik nemrég még tudományos szocializmust tanítottak. Minden frazeológia mögött felismerhető a diadalmas leckéztetés.

 

*

 

A nyelvi vagy netán az etnikai közösségtudat nem erősebb lelki forrás, mint az egy helyen lakóké, akik magukat földinek nevezik. Patriótája vagyok mindazon helyeknek, ahol hosszabban időztem. Nemzetállamok helyett nyitott határú városállamokról ábrándozom az egyesült Európában. A nemzetállamot katonai szükségletek hívták elő, a városállamot civil szükségletek. A reális közigazgatási egységek – a területi hazák, a városi agglomerációk, ahol mindenki, aki helyben tartózkodik és adót fizet, teljes jogú polgár. A lakóterületi egységek a legvalóságosabb emberi együttesek. Az ember legfontosabb adata a lakcíme. Térben vagyok, szoba, utca, megint szoba, az állam a sarokban kuksol, a televízióban.

 

*

 

Egy ifjú pár valahonnan Nyugat-Európából meglátogat, vacsora után elmondják, hogy életük legfőbb célja egy jól fizető, biztos állás. Versenyvizsgák szűrőrendszerén át iparkodnak a legjobban fizetett munkakörök felé. E versenyvizsgák sikeres letétele után, akinek nagyobb a fizetése, az jogosult azt hinni, hogy különb a többieknél. Olyan ártatlanok a vendégeim, bevallják szendén, hogy a személyes siker a legfőbb jó, és az a szép az egészben, hogy ez a legfőbb jó mérhető és más országok, más földrészek mércéire átfordítható. Bevallották, attól tartanak, hogy életük végéig szegények lesznek, legalábbis ahhoz képest, amit mások elértek, és amire ők is vágyakoznak. Engem is megkérdeztek, hogy mi az én életem célja. Nem a személyes siker?

 

*

 

Ha már választani kell, akkor inkább az ünnep. Tény, hogy azt nem lehet mérni, viszonyítani, mert az ünnep önmagában beteljesül. Szeretném, hogy a mai nap ünnep legyen. Az emberek állása, vagyona nem érdekel. Az érdekel, ami egy beszélgetésben, egy tekintetben, egy csöndes együttlétben megmutatkozik. A lényeges színpad a hétköznapi élet. A történelem is kivágott képkockákra, köznapi eseményekre bontható. Terek és termek, sokan beszélnek.