Harminchárom év múlva

Kezdetül ideiktatom folyó év június tizenötödikén kelt naplójegyzetemet:

1989. június 16-a előtt sok szó esik a forradalomról mindenhol a sajtóban és a társaságokban. Nagy Imrével akkori magunk feltámadt. Egy űr az életrajzokban benépesül, egészebb emberek, egészebb nemzet leszünk. Az, akit megöltek feltámad. Az árulóból szent lesz. A megemlíthetetlen nevével tele van az ország. Ez a téveteg ember a vállalás gesztusával, a férfiasságával emelkedett önmaga fölé. Egy hűséges kommunista elfogadta a nemzeti önrendelkezés és a parlamentáris demokrácia eszméjét. Bebizonyította, hogy nem tér el attól, amit igaznak fogadott el. Ránézett a bíráira, ismerte azokat is, akik mögöttük állnak. Ezektől ő nem kér kegyelmet. Nem ismeri el a bűnösségét. Tette, amit tett. Állja. Ha a nemzetnek nem áll módjában szuverénnek lennie, törvényes miniszterelnökének módjában áll. Tudva, hogy mi vár rá. Az igazáért halálra ítélt ember ezekben a napokban kijön a jeltelen földhomorulat alól. Kilép a fantomképéből, kiderül, hogy ember volt – hol tétova, hol meg kemény. A forradalom elfojtott emléke kibontakozik a zárt anyagból. Az ország most Nagy Imrével azonosul. Ez már nem Kádár János országa. Az élő fegyveres apa helyett egy halott apát választ címerül magának a magyar nemzet, a tarokk-kártya legrejtelmesebb figuráját, az akasztott embert. Ehhez a választáshoz kellett némi felszabadulás. A kivégzettek listájának megszerkesztéséhez és a tisztelgő liturgiához is.

Kisvártatva Kádár János is meghalt. A Szabad Európa Rádió megkérdezett, hogy mit gondolok az ő halálhírét hallván. Azt mondtam: „Örök világosság fényesedjék neki” Neki is, mindenkinek. Minden teremtett léleknek; ha sötét, ha világos, mindegy.

 

*

 

Forradalmaik születésnapja a népeket lelkesedésbe hozza, ellenforradalmaik évfordulóján elkomorulnak, s ha ez a két dátum (október 23. és november 4.) közel van, ha a születés napján már temetünk is, akkor különös okunk van valami komoruló lelkesedésre. Emlékezünk a közös történetre, amely olyannyira rímelt a magántörténettel. Emlékezetünk drámája a mi igazi mivoltunk. Az emlékezettel terhelt cselekvést igen közép-európainak mondhatjuk. Vertikális kultúra a miénk, mélységei inkább az időben, semmint a térben rejlenek.

 

*

 

Annyi biztos, hogy ma először nyíltan ünneplő közönségünk mondjuk éppen nyolc évvel ezelőtt, tehát nem is olyan régen, még egyáltalán nem ünnepelt. A szétrebesgetett, rendőrség-árnyékolta híradás szerint az óbudai temetőben illett volna találkoznunk 1981. október 23-án délután, a forradalom délutánjának negyedszázados évfordulóján. A temető tele volt rendőrrel, kocsiban köröztek, hölgyek és urak egymásba karolva tekintgettek jobbra-balra, sírásónak és sírápolónak álcázva vették körül Bibó István 1956 után életfogytiglani börtönre ítélt szociál-liberális politikai filozófus kétéves sírját, ahol voltunk vagy tízen, ellenzéki barátok. Kisportolt és hozzánk igen készséges fiatalemberek néhány méternyire szenvedelmesen hányták vaktában szerteszét az avart. Ahogy a mi csöndes kis környülállásunkat némi lehajtott fejű csenddel – egy ismeretlen hölgy és két bölcsészdiák kivételével – szinte családi körben elvégeztük, a pszeudosírápolók az igazi csalódottság hangján fakadtak ki a zakójukat megigazítva: „ezért a kis ácsorgásért csináltuk ezt az egész cirkuszt itt?” Ami jogos megállapítás volt, mert ők csakugyan legalább tízszer annyian voltak, mint mi.

 

*

 

A forradalmakban szeretem a felszabadulást, nem szeretem a triumfalizmust, mivelhogy az pontatlan tudósítás a szuverén és a csatlós hosszú, ölelkező párbajáról. Közszínpad, magánszínpad egyre megy, erről szólt minden: a megalkuvásról, az óvatos magaalkalmazásról, ami rossz is meg jó is, arról, hogy élni nem kell, de hajózni igen, hogy a fizikai túlélés a legfontosabb, hogy félre a politikával, műveljük kertünket, a külső vacak, a belső javítható, hogy élt már ez a nép jó és rossz királyok alatt, de ha okosan igazodott a sorsához, akkor egy kis jóban is része volt. Az előző három évtizedben ez volt az alapszólam.

 

*

 

A magyarországi 1989-es demokratikus transzformáció, ez a gyorsított reform és lassított forradalom nemcsak fogadás a jövőre, de szigor is a szuverenitás formai kérdéseiben. A formai szigor a szuverenitást illetően, ez a polgári forradalmak legfőbb üzenete. A tényleges politikai és törvény előtti egyenjogúság. Amihez képest a pártállam francia forradalom előtti rendiség. A polgári és emberi jogok tekintetében körülbelül kétszáz évet késtünk.

 

*

 

A Duna-völgyi népek értelmisége nem vétlen ebben a késésben. Legnagyobb hibájuk az éleslátás elhomályosulása volt különféle lelkesült kollektivizmusok befolyása alatt. Negyvennyolc, tizennyolc, negyvenöt, ötvenhat mind polgári forradalmak a rendi viszonyok ellen. Az uralom vallására épülő fasizmus is rendi állam volt. A kommunizmus is rendi állam volt. Az állam kitátotta a száját, az egyén pedig félt.

 

*

 

És most ismét eljött a formai szigor nagy hódító útja a magyar társadalomban. Közakarat, hogy alkotmányos demokráciát akarunk. Megjelent egy lendület a politikai színpadon, amely öntudatlanul is a legcélirányosabb stratégiát követte. Körülvette, mint a Go-játékos minden irányból az autokrata cenzort, a megfélemlítőt. Így, úgy, amúgy értésére adta, hogy ez nem megy, hogy ezt a megfélemlítősdit ki kell hagyni a műsorból. Lássuk be és mondjuk ki, hogy inkább nyugatra fordulunk, mint keletre. Realista forradalom. Párhuzamos az európai főtrenddel. Szerencsénkre (eltérően a két háború közti helyzettől), ma nem két Nyugat van, hanem csak egy. Világosabb a sakktáblán a felállás. Azt is tudjuk, hogy a térképről nem lehet leszaladni. Bizonyos értelemben iskolázottak vagyunk. Elmegyünk a jaltai fifti-fifti határáig: polgári kormányzás egyelőre a szovjet csapatok jelenlétében. Formális demokráciát, fair játékstílust és belső viszonyainkban olyasfajta sportszerűséget igényelünk, amilyenre a gyerekek is képesek az óvodában.

 

*

 

A negyvenes-ötvenes évek – fegyverek évada, erőszak-romantikák ideje. Nekem is lógott egy géppisztoly az oldalamon, mint egy esernyő. „A humanisták géppisztollyal?” – kérdezte tanárom a bölcsészkar folyosóján. Igazságszerető diákoknak és ifjúmunkásoknak természetesen került a kezébe az ölőszerszám. A harc gyakori szó volt. Élt a bolsevik forradalom mitológiája; a lenini felkelés-elmélet és a katonai tanszékek oktatása produkálta megfordítva a megfordítandókat – a fegyveres diákforradalmárt a munkás-felkelőcsoportok élén. A munkásosztály a jogait követelte, izmosodott a munkástanácsok ellenhatalma, még élt a szocialista szótár. Még sokan mondták, hogy az eszme szép, csak a gyakorlat, azzal van baj. Más idők voltak azok. Ma elég furcsának hatnak azok a bölcsészek, akik a nem támadott egyetemről teherautón átmentek egy újpesti felkelőállásba, csak azért, mert azokat messziről aknavetővel lőtték, csak azért, hogy azokkal együtt legyenek.

 

*

 

Aztán jöttek a tankok mögött a pufajkások, géppisztollyal ugyancsak, mi pedig elástuk a fegyvereinket. Ez nem megy, mondtuk, és a következő menetre erőszakmentes átrendeződést jósoltunk, mert ebből a tizenkét napos expresszionista drámából tanultunk. Megtanultuk, hogy sokan haltak bele minden oldalon. Bármely oldalon harcoltak a megölt fiatal férfiak és nők, nem kellett volna meghalniuk. Nem volt semmilyen személyes ok a halálukra. Csak elvont ok volt a halálukra. Vigyázni kell, nehogy elvont dolgokba emberek belehaljanak. Úgy kell a legközelebbi forradalmat csinálni, hogy ne legyen lövöldözés. Nem kell elsietni, de abbahagyni sem szabad. Belülről kell elfoglalni az ellenjátékos hadállásait, magyarán a tudatát. Az a valódi kérdés, hogy kinek a nyelvezete, kinek a stílusa győz.

 

*

 

Gyászoljuk a megölteket, a golyónyomokat életre való testeken, a hőst és a balgát egyaránt. A kenyérért sorban álló háziasszonyt, és a háztetőről lecsúszó pisztolyos lányt, a pincéből a főiskola udvarára kivezetett és ott lelőtt diákot, Duna-parton tarkón lőtt évfolyamtársunkat, és én azt is gyászolom, aki csizmásan lógott fejjel lefelé, élettelen hátán bicskafaragványokkal, nemkülönben a földünkön elesett megszállókat, akiket nem erre szült az anyjuk. Mindannyiuk emléke előtt azzal tisztelgünk, hogy mi most emberölés nélkül dolgozunk. Csak szóval, képpel, arckifejezéssel, jelenléttel, távolléttel, szavazócédulával. Emlékezzünk a diadalmas délután harmincharmadik évfordulóján arra a sokféle életútra, amely akkor, hirtelen fegyver által megszakadt.