Honvágy

Várnak a vonatok, ujjongja áron. Várják őt, szalutálnia kell a piros tárcsájával. Józsi is ott áll mellette a zöld tárcsájával, s mivel ő még csak másfél éves, megunja a szalutálást. Most éppen nem jön semmilyen vonat. Menjünk haza, mondjuk mi, szülők, akik olyan könnyen elveszítjük a türelmünket. Mind a két kisfiú sírni kezd és azt kiabálja, hogy maradjunk. Áron már-már megértené, hogy nem mindig várják őt a vonatok. A balatoni kis vasútállomás peronja most látványosan, napsütésesen üres. Ám egyszer csak kilép a hórihorgas állomásfőnök, és igen, jön egy vonat.

Egy korombeli utasnak, ahogy az ablakban könyököl, megakad a szeme a két fiún. A sötétszürke esőfellegek alól a fejünkre süt valami egészen világos napfény. Megvárjuk, amíg a vonat elmegy, Áron a fülénél tartja a kezét egy kissé hanyagul begörbítve, de mégis teljes áhítattal, mindaddig, amíg látszik az utolsó kocsi.

Sok kis töredék ágacska hever a sétány mellett, füst a neve ezeknek a pálcikáknak; ha Áron és Józsi a gallyacskákkal szaladgálnak, akkor ők a mozdony meg a füstje. Vonat vagyok, szaladok, szaladok, mondja teljes meggyőződéssel Józsika.

Séta közben szó esik egy bizonyos Dezsőről, akinek jön a harmadik születésnapja, tortát is kap, van azonban egy tehene, aki már unja a füvet, a tortát viszont nagyon szereti, felhagy a tehénséggel és inkább repülőgép lesz. Tanúsítom, hogy éppen most süvített el a fejem fölött egy tehén.

Hajnali ötkor kisurrantam az ágyból, a kisházban borotválkoztam, a kertben hideg vízzel tusoltam, hogy ne zavarjam a zubogással a fürdőszobában Jutkát. Van két órám, amíg a magasabb erők oda nem hajtanak az élet sűrűjéhez, ahol Áron és József Jutka körül kerengenek, anyjuk kegyeiért versengve, egymást kitúrva az öléből. Áron filozofikusan cumizik a tolongó Józsi fölött, aztán egyszer csak félrelöki.

Reggelenként lebiciklizem a boltba, kicsit fecsegek az újságosnővel, semmi sem jobb, mint ezen a gesztenyesoron biciklizni és vinni a családnak az elemózsiát. Kiteszem a bevásárlótáskából, amit hoztam, a kertben Áron éppen homokot rak Józsika szájába. Bántom, mondja elégedetten.

Több száz esemény zajlik, boldogságok és bőgések, a lelki fájdalom torkon ragadja a fiúkat, aztán felszállnak kék-arany mámorba, mint Dezső tehene. A verandára rózsaág hajlik be, cinke pityeg.

 

*

 

Csobog a víz két szó között a parti köveken. A Zsákutcában kapok egy kávét, letelepszem vele a part kőperemén, kiveszem a vállon lógó fekete táskából a készültségeimet. A táskát Jutka vette nekem Colorado Springsben, én nem szántam volna akkora összeget magamra, amennyi egy finom bőrtáskához kell. Én inkább tömegáruházban vásároltam, szerettem a kockás flanelingeket, a hatosával kapható gatyákat. Jól éreztük magunkat a kisvárosi kocsmákban, barátságosan pislogtam körül, ha Jutka elvitt a nagy Oldsmobilon, mondjuk a Medow Muffinba, a régi Colorado Springsbe, és én rendelhettem egy Jack Daniels whiskyt jéggel, kísérőnek pedig egy pohár barna sört. Ilyenkor elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon nem kellene-e rendelni egy adagot a borsos csirkeszárnyakból, aminek így, sörkorcsolyaként, bölényszárny a neve, és a rántott hagymakarikákból is, amire ugyancsak jobban esik az ivás. Ebből a jeles bőrtáskából kiveszek egy irkát, pipára gyújtok, most ez a vízpart a jó hely, fodros hullámok csacsogása közben.

 

*

 

Jó hazulról egy táskával kihussanni a vízpartra. Ki kell mennem a barlang absztrakciói közül, néha rámjön a mehetnék, egy kevés poriománia a lélek fűszere. A járás és a gondolkodás összetartoznak, tíz lépésenként keletkezik egy új mondat. Régebben féltem, hogy ártok a naplómmal a barátaimnak, ha a hatóság véletlenül megleli. Most mindent értékelek, amire emlékszem; minden érdekes, ami megtörtént. Két ellentétes óhaj űz, szeretnék egy fiktív téren mindent összehozni, továbbá szeretnék mindent a maga egyszeri mivoltában megtapogatni.

 

*

 

Itt Balatonszemesen kedves a postáskisasszony és Terike, a presszósnő, aki csak a nyugalmat keresi, csak a nyugalmat, csak a nyugalmat. A férje hajnali háromkor odaült az ágyára és beszélt és beszélt, nem hagyta aludni. „A lányom?”, egy keserű mosoly, „az apját választotta. Nagylány már.” Terike benne van a szépasszonykorban, ruganyosnak látszó fenekét szűk szoknyában ringatja. Kedveljük a Zsákutca finom mosolyú Erikáját egész családjával, az egyik palacsintásasszonyt és két zöldségesnőt, meghatóak a piacon a bácsik és a nénik a kosárnyi gyümölcsükkel és öreg mérlegükkel. A henteskisasszony olvasóm, ajánlást kér az egyik könyvembe, ügyesen kicsavart humorral beszél, s kicsit megbántódik, amikor a karajszeletelésnél féltem a kezét – olyan nagy az a bárd és olyan kicsi a keze. Szóval mindenki, aki számít, jó itt. Megvannak azok a kapcsolatok, amelyek az élethez elegendőek. Egy útitáskában elfér minden javam, a helyi vegyesboltban találok olvasnivalót. Mindenre van helyben szerelő. Átmegyek a televízió szakemberéhez, barátaival a verandán iszogatnak. Egy törött ablaküveget is pótolni kellene, az üveges sem cselekszik alkonyattal másképp. A kert mélyében van a műhelyük, akárcsak nekem. A ház Jutka nagybátyjáé, elő- és utóidényben, amikor kevesebb testet muszáj az utcán és a parton látni, zavartalanul itt időzhetünk. Itt nem kell folyton beszélni valakihez és azon mesterkedni, hogy elszabaduljak valami beszédforgatagból. A posta elég összeköttetés a világgal. Egy villanydrótgyűrű jelzi a kovácsoltvas kertkapun, hogy csukva van; senki illetéktelen nem lép be. Órákon át horgászhatok a megfelelő képre, várom, hogy megránduljon a csali.

 

*

 

Nyugodtan múlnak a szeptemberi órák, de jó volna, ha nekünk is lenne egy falusi házunk! Időm javában ott szeretnék lakni, ahol minden hangnak csendudvara van.

Ha Jutkával és a két kisfiúval négyesben vagyunk, felforr az a sok indulat, de ha Józsival kettesben maradunk, akkor tudok árnyékká is változni; nem kell nyújtania a kezét, mögötte vagyok, csak akkor érintem, ha egy kocsi jön; hagyom, hogy Józsi számtalan hurokvonalon térjen ki az útirányunkból. Józsi követése nagy nyugalmat ad. Ki mondja, hogy két pont között a legmegfelelőbb út az egyenes? Józsi például él-hal a görbe utakért.

Aztán állok a magnóliasövény bevágatában, ahova a napfény a homokozónál beesik. Áron egy vár közepén szemlélődik, Józsi ujjong: „Szaladok, szaladok”. „Nyomom a beled”, mondja édesanyjának Áron. Az öccsének meg egy nagy kacagás után: „Ezt jól kiképzelted, Józsi!”

Túl vagyunk a reggelin, Józsi csak akkor vette a szájába a kanalat, ha előbb beleevett a pipi meg a maci. Ezt most a kutyának, ezt most a Józsinak. Ez így megy egy darabig, aztán Józsinak más ideája támad, kiborítja a piros homokozóvödréből az összes tortaformát, és jön a következő kanálért. A szülő célirányos, előbb egyen a gyerek, aztán homokozhat, ahhoz nem kellünk. A gyereknek viszont a „majd” nem sokat mond. Most akar enni is, játszani is. Akár ijesztő, akár vonzó, a jövő messze van. Kihajolni a veranda párkányán most lehet, lepottyanni csak a testetlen jövőben.

Felpumpálom a kerékpár megpuhult gumiját, a hatalmas diófán röpködnek és szerelmeskednek a rigók, nézem az orgonabokor tövében a mezei pocok üregét. A coloradói kertben is volt egy görényünk, kedves rém: szép, fehér csíkos fekete bunda, várakozó, okos szempár; ha illetlenül közelítenék, olyan váladékkal szórna meg, amelyet két hónapig sem tudnék lesikálni magamról.

 

*

 

Ha a fehér kavicsra forró szurkot öntenek, remek bicikliút keletkezik. Fölöttem óriási vadgesztenyefák, elhaladok a rózsakert mellett, ápolt facsemeték, dús bokrok, öreg lécek, itt még a madaraknak is jókedve van. Csikorog a lábam alatt a kavics, gyerekek robognak el mellettem vastag kerekű biciklin. A parti sétány egyik padján finom, idős asszony könyököl a támlán, elnéz valahova messzire; mellette egy kopasz úr beletemetkezik az újságba. Rezgő keblű, dundi fiatalasszony gyerekkocsival, általános eldundisodás. Örök fiú-lány testhelyzet egy másik padon, a lány összezárt térddel ül, a fiú ellenben lovagló ülésben, ez megkönnyíti a csókolózást, és arra is jó, hogy eltakarja a lány arcát. Bajuszos áhítat a lány barnára sült meztelen válla fölött. Sakktábla és két pohár bor a kőasztalon.

Két hajléktalan nagy plasztik bugyrokkal elfekszik a padon, éjjel a vasútállomáson behúzódnak a raktári ládahalom alá, a rendőr már nem viszi el, a bíró már nem ítéli fogságra őket közveszélyes munkakerülés címén, alhatnak már a padokon. Megszűnt az ágybérletük, talán börtönből jöttek ki és oda is fognak visszatérni. Minden javuk benne van néhány zacskóban, riadtan néznek körül, félcipőből kivágott szandál, retkes sarok.

 

*

 

Tegnapelőtt felmentem egy napra Budapestre, Mikinél vacsoráztam, többen ültünk az asztalnál, Toncsi, Vera, Nana és mások, karfiolleves volt az első fogás, majd vörösborban főtt marhapörkölt jött galuskával, szekszárdi vörös kíséretében. Szó volt erről is, arról is, csengettek, még valaki jött, s hozta a hírt, hogy éjjel puccs lesz, egy magas rangú munkásőrtől hallotta. Hitetlenkedő mosollyal csóváltam a fejem.

 

*

 

Ha jönnek, csak hajnalban jönnek. A tízórás vonattal talán még visszajutok Balatonszemesre Jutkához, hogy legalább elbúcsúzhassunk. Ez volt az egyik gondolatom. Az időpont puccsra igen alkalmas, mert ezen az éjfélen átállítják a telefonrendszert, minden budapesti szám előtt egy 1-est kell tárcsázni, és ettől már este elnémultak a készülékek. Miki eltűnődött: „Ma délután azt mondtam egy újságírónak, hogy ugyan, szó sem lehet puccsról! Most meg, hogy jött ez a hír, milyen természetesnek látszik.”

Indultam a pályaudvarra, megígértem Verának, hogy megfogalmazom a Szabad Demokraták meghívólevelét egy művészpartira, amelynek én leszek a házigazdája. A szabad demokraták és a fórumosok versengenek egymással, az egyik társaság ilyenebb, a másik olyanabb, de ha jönnek a hajnali brigádok, egy folyosón állunk majd a falnak fordulva, liberálisok, radikálisok, populisták elegyest.

Szép lett volna csinálni egy olyan jogállamot, ahol nem lehet szó semmiféle puccsról. Lefelé menet a lépcsőn, előkeresem a tavalyi paranoiámat, jól áll még. Képzeletben szemlét tartok a kézirataim holléte fölött. Taxi visz az állomásra, sok újságot veszek, de a rosszul világított, hideg termes kocsiban, amelyben rajtam kívül csak ketten ülnek, inkább alszom. A szerelvény igen hosszú, de Szemesen csak én szállok le hajnali fél egykor, a peronon nem állnak fegyveresek.

Reggel arra ébredtünk, hogy Józsi követeli a pandamackót Árontól. Bementem hozzájuk. „Papa, csináld már a kakaót!” Megcsináltam, megitták, a kertben tusoltam hideg víz alatt, meghallgattam a híreket, majd átmentem a hátsó munkaházba. A puccs ez egyszer elmaradt, nincs kaland, kénytelenek vagyunk dolgozni.

 

*

 

Menjen a világ a maga útján, én majd a mesén át érintkezem vele. Ebben az üdvös kavarodásban választom ismét a félrehúzódást. Nem vagyok tanú, nem készülök igazságszolgáltatásra. Az is elég beavatkozás mások ügyeibe, ha elolvassák, amit írok. Oda megyünk lakni, ahol nem szippant be a forgatag, ahol megfeledkeznek rólam, ahol a levegőben kevesebb ólom és szénmonoxid van és, ahol a kisfiúknak egész évben jobb lesz az arcszíne. Kertet akarok a fiúknak, csikót és bárányt a szemük elé. A zsurnalizmust elhanyagolva, ott majd inkább Paul Celan verseit olvasom. Áront és Józsit reggelenként megtapsolom, okosan, nagyfiúsan a bilibe kakálnak. Hosszan tartó, éljenzésbe átcsapó tapsvihar következik, ha a mi kerti cirkuszunkban, a bohóc és a bűvész, a zsonglőr és az oroszlánidomító hihetetlen számokkal kápráztatták el a mamát és papát.

 

*

 

Ha Budapesten volnék, gyakran csengene a telefon: olyanok, akiket nem ismerek. Ott kellett volna lennem egy megbeszélésen, de kiment a fejemből, sértődés. A város beszédkényszeres, zaklatottan és mániásan beszél; olyanokat mondanak, amit néhány hete még nem mertek volna. A szó vissza volt tartva, most kifakad, elragadja őket valami gyermekes hevület. A hároméves még kérdez, aztán leszoktatják erről. Mire felnő, adottnak veszi azt, ami adva van. Most minden kérdéses lett, újrakezdődik a történelem, de az emberek nem kezdődnek újra.

 

*

 

Ahol morcolnak és mély elméjűek, onnan a játék elillan. Fiatalemberek különösképpen vágyakoznak a szolgálatra, szívesen adják össze magukat elvont főnevekkel, eszmei gyűlöletekkel. Az idősebbek a fiatalokat gyakran megsértik, a fiataloknak sok sérelme van. Megdöntjük, papuska, a rozzant trónodat. Megütötte szegényt a guta, egy kis vérfolyóka az orrlyukából keresi az útját a padlóra. Mindjárt viszik, egy kis türelmet kérünk.

Olyan terjeszkedő fajta vagyunk, amelynek egyedei egymás fölé akarnak kerekedni. A társalgás arra való, hogy egymást magunk alá nyomkodjuk. Párjával az ember megbeszéli a baráti kör tökéletlenségeit. Az ember nevű majom, az eszétől űzve, rá akarja erőltetni magát a többi példányra. Semmi sem elég neki, haladás, hódítás, térfoglalás, pompázkodás, díj, rang, elsőbbség, semmi.

 

*

 

Lehet, hogy mégis? Hogy talán ma éjjel jön a puccs? Este a téren a szökőkút mellett géppisztolyosok álltak. Egy divatbolt kirakata körül tarka villogás forgott. Mindig akkor csapnak le, amikor ellazulunk. Mindig legyen egy másolat jó helyen és tudjon róla egy beavatott. Az ember egy finom, reálparanoiás rémhír után furcsábbakat álmodik. Fölriadva korholom magamat: hittem újra az ábrándjaimnak! Felfüggesztettem a remény sugallatára a valóságérzékemet. A realizmus pesszimizmus? Ez az állítás akkor is érdektelen, ha igaz. Nem hinni benne, tehát nem is csinálni, ez a legkönnyebb. Ha jönnek, ha vége, lesz miről mesélni. Vagy mégiscsak hiányzik a vér? Csak akkor izgalmas, ha egymás belét ontjuk? Ez lesz a nagy idő, amelyet a kutatók szorgos hada majd részleteiben is kinagyít?

Az emberek az idén furcsábbak, mint egy-két éve voltak. Álomalakok az eltűnt időkből, egy korszak véget ért. Sértett személyeskedés, célzott megvetés, mindig csak a beszélő jó, ő viszont nagyon jó. Az országot Budapesten idegesnek látom, itt falun csöppet sem. Újratemettük Nagy Imrét, eltemettük Kádárt, ki lesz a következő közapa? Elapátlanodás, új apák keresése. Amerre megfordulok, finoman járkál körülöttem a halál.

„Kurva, büdös, paraszt zsidó, találkozunk még a gettóban!” – ezt kiabálta utánam egy jól öltözött, magas, vállas fiatalember a Déli pályaudvaron. Nem volt kedvem leszállni, gyarló eséllyel verekedni és lekésni a vonatot. Nyugodt, világos színű skandinávokkal utaztam együtt, ők mások; köztük és köztünk csak a halál közös. Egy kapualjban krétával: „Zsidók, kifelé!”

 

*

 

Épül a homokvár a Mimi névre hallgató hölgyecskének, akit Áron, a nyájas légikapitány reggelente felvesz a kocsijába, s visz magával az óriás elefántgépen New Yorkba viharokon át, amelyeket nem könnyű átvészelni. Dülöngélünk a térdünkön ülő Áronnal, aki egy lábosfedéllel a kezében rettenthetetlenül átviszi a láthatatlan hölgyecskét az iszonyú, ordító tornádón. Közben azonban a hölgyecskével sok baj volt. Ahogy belépett a repülőgépbe, nyomban elkezdett nyafogni, hogy fél a zöttyöngéstől, igényelt egy kis baracklét, majd sebtiben mogyorót is. Ezt a szeszélyes és vékony hangú hölgyikét csak kurta percekre lehet elbűvölni, s legott visszatér a maga királyságába és benn követelőzik, primadonnáskodik a New York nevű homokvár legbelső termében.

Ott, a játszóhely hűvösében villogtatja csak meg igazán a fekete szembogarát, és képes csak úgy, minden felfogható ok nélkül beleharapni József arcába. S mit tesz isten, az áldozat elrévedve ismételgeti az éles fogú Mimi nevét, rebegi szinte, s óhajtja jelenlétét annak a harapósnak. Mindig új játékszereket kínál őneki, hasztalan, mert a zsarnok Mimi kilibeg a figyelmével az ablakon. A lovag meg csak álmélkodva cumizik. Ilyen ez a hölgyecske, átkarolod és már nincs.

 

*

 

Jöttünk ebbe a kölcsönházba a pest-budai bűzből, zajból, sok bőrönddel, csomaggal, meg ezzel az IBM-írógéppel, amellyel igen élvezetes írnom. Finom a billentyűk érintése, egymástól való távolsága és tökéletesnek mondanám a betűk rajzát a papíron. A kert mélyében, egy kékesszürke kora délután, magamra húzom a kis dologház ajtaját, hűvösödik. Bécsből mindig jó zene jön, asztalomon egy nagy bögre gyógyfűtea citrommal, megjáratom az eszemet a gyönyör titkos csapásain. Az anyaöl-békességű fénytojás ránk csukódik. Két hét múlva vissza kell mennünk, addig is eltölt a szökevény boldogsága.

Aki nyüzsögni akar, az összecsődül Budapesten, mert azt hiszi, hogy ott kell lennie, ahol a változások zajlanak. Én nem nagyon szeretem a korszerű alkalmazkodásokat. Ennek a falunak szinte semmilyen változást nem kívánok, elég jó így, ahogy van. Tatarozni, felújítani, karbantartani lehet, de miért kellene élő házakat lebontani holmi elképzelésektől nógatva.

A postás a biciklire szerelt ládából mindennap akkora köteget nyújt át nekem többnyire még reggel hétkor, az élelmiszerbolt előtt, hogy félreteszem délutánra, vagy inkább másnapra. Valaki valamit akar. Kétórás vonatút innen Budapest, magam és a zajlás közé egy kis törődést iktatok. Semmi sem olyan fontos, ha el kell menni érte százharminc kilométerre.

Dekoráció lettem, becses kellék, mediopolisz díszpolgára, sőt itt is, ott is díszelnök, aki számos pódiumon bóbiskol. Az elnyomásban szabadon éltem, a felszabadulásban kergén rohangálok. Átkozom magamat, régi könnyelmű, vidor ígéreteknek kell eleget tennem, mert annak idején nem voltam eléggé ordas a visszautasításhoz. Nem, sajnos nem tudok elmenni arra a konferenciára. A kagylón át egy távoli száj benyomul a szobámba és a fülembe duruzsol. Hívnak kerek asztalhoz, vitázzam, olvassak fel valamit, vegyem fel az előre kifizetett repülőjegyet, nem mondhatom le, bevezető előadás, záróelőadás.

Az elmúlt héten volt olyan napom, hogy három helyen beszéltem. A kezembe veszem a mikrofont, körülnézek, igyekszem bátorítani a hallgatóságot is, magamat is, aztán fejest ugrom a szómedencébe. A közönség előtt előadom a sejtéseimet, tanácstalanságaimat. A szünetben kinyitják a televíziót, a képernyőn is én vartyogok. Reggel a rádióban a saját hangomat hallom. Másnap este megint. Több könyvemet dedikálom, sokszor egymás után beírom a nevemet hozott vagy helyben megvásárolt könyveimbe. Kezét csókolom, jó napot kívánok, szabad a nevét? Parancsoljon. Az a hivatalom, hogy most ezzel a néhány száz emberrel éreztessem: örülök, hogy az olvasóim. Telefonhang közeli halált jósol. Refúgium? Minimálbeszéd?

Elvégre szakmám szerint középiskolai tanár vagyok. Tanárnak is, papnak is gyakran kell beszélnie. Mindenütt igyekszem egy kicsit mást mondani, cifrázom az alapszólamot. Mindazonáltal hígulok, ismételek, és erre nem mentség, hogy sok furfangos vagy éppen szorongó felebarát a kötelességemre figyelmeztet. Megengedem magamnak, hogy untasson a politikai-erkölcsi szószaporítás. Nem nyújtom magasba a két ujjamat, hogy beszélni szeretnék, az elemiben se tettem ezt.

Részem van benne, hogy csúszik az ország nyugat felé, de áhítom azt a fordulatot, amelynek során az újak a régiek lakásába beköltöznek. Nem örülnék a régiek erkölcsi meghurcolásának sem. Miért olyan jó, ha a fent és a lent helyet cserél? Érzem a résen álló irigységet, az új hullámlovasok mohóságát. Csak mint tünet érdekel annak a gondolkodása, aki élete különböző időszakaiban más-más eszméket árul. Nemcsak egyes emberek, de egész kultúrák is lehetnek köpönyegforgatók.

Egy amszterdami csatorna partján ültem egy pohár sörrel, leszállt a kerékpárjáról egy ismeretlen kínai nő, és azt mondta, hogy törődjem többet az egészségemmel, és gondoljak arra, hogy a régi kínai költők milyen rövid verseket írtak. Ezt mondta és elkarikázott. Néztem a kis alakja után két híd között a csatorna partján. Délután sétálunk, a nyakamban lovagoltatom Józsit, Áron már szépen bandukol Jutka oldalán.

Csábít, de nem eléggé a krónikaírás. Ami érdekel, az megjön úgyis, várd ki. Hadd derüljön ki a tényállás önmagától. A képi rögzítés megöli a valóságot, kétségessé teszi, hogy volt-e egyáltalán. A túlvilág – az esemény megismétlése. Arra ítélnek, hogy újraéljem azt, ami már megtörtént. Miért több a létezés hiánya magánál a létezésnél?

Igyekszem nem észrevenni, hogy sokan forgolódnak itt ebben a kertben, sok kézfogás, sok villanás, alighanem velem kapcsolatos ez az egész fölfordulás. Azzal vigasztalom magamat, hogy csak a tegnapom megfogható, és hogy az elügyetlenedés, a megvénülés is jó lesz. Majd én is lassan kotorászom a bukszámból az aprópénzt a türelmetlenül szívélyes pénztárosnő kezébe. Csöpögtetek, morzsázok, leeszem magamat. Nem bántó elképzelnem, hogy már hamar elfáradok, s amikor nem dolgozom, itt ülök a veranda sarkában, és inkább csak pihentetem foltosodó ujjaimat a borospoharamon.

Odaát élek, félálomból nézem a dolgokat és egy-egy fellángolásban iszonyatosan közelről. Arcunkra szegeződnek a lesőgépek, várakoznak kilobbanásunkra. Meg lehet szokni a technika embereinek a működését, életünk átvilágítását és mondhatni teljes átlátszóságát. Mintha nem is lennének itt, lopott magány a hemzsegésben. A vendégek között ismeretlenek is akadnak, sok nem is köszön, elhaladnak mellettem, nem sejtem, hogy kit keresnek, de határozottan keresnek valakit.

Kedves vendég, ezen a hétvégén meg vagy figyelve, mondhatni meztelen vagy, mert még a faágon lógó őszibarackban is benne van egy kis mikrofon, amely ha szerteszét bolyongsz is a kertben, minden szavadat rögzíti. A lomb közül lesőkészülékek optikája kacsint rád. Lépteid alatt kavics ropog, oldalt pincér álldogál tálcával. Van mindenféle étel-ital, ajzó- és békítőszer, a házigazda megkavarja a vendégsereget. Ez a hétvége meg van szerkesztve. Feltűnő, hogy váratlan reflektorfények villannak rád. Hol a nézőtér? Filmeznek körülötted, talán éppen téged. Észre sem veszed a körülményeket. Sétálgatsz a mályvaösvényen, délutáni eső után a kert egyetlen illatkarnevál.

A ház mögött nagy, gömbölyded fekete dombhát, bodza, gesztenye, akác. Harkály kopog a szőlőspince fölött, kecske nézi magát a patakban, magyar- és szerb-, gót- és héber betűs sírfeliratokat tisztogat a szél. Az utcán nyomorékot tolnak kerekes székben. A macska átugrik a toronyszoba ablakpárkányáról a feketefenyőre. Jutka fogadja a vendégeket, kínálja és szórakoztatja őket, rajta tartom a szemem. Ha távozni próbálsz, kimunkált izomzatú pincérek visszahessentenek. A kert mélyében sóhajokból moraj áll össze. Platánok és selyemfenyők között mibe keveredtél? A szél felszárítja az önsajnálatot. Hibiszkusz sövényfalak között haladsz előre, diófának támaszkodol, magadba engeded a halkan puffanó, túlérett körték szagát.