Budapesti levél

Két héten át hőség uralkodott a városban, lenge öltözetű turisták kókadoztak a torlódó kocsisorban. Esténként zsúfoltság volt a Duna-korzón, egy vörös hajú lány hegedült, zsonglőr és árnyékprofilmetsző űzte mutatványait. Egy tetovált arcú sovány férfi, aki az utóbbi időben főként börtönben ült, legutóbb éppen liliomtiprásért, de újabban regényt ír és kezd sztár lenni, most éppen interjút ad egy skandináv újságírónőnek, kinek a szeméből sugárzik a vonzódó együttérzés.

Négyszáz új magánkiadó keresi a szenzációt. Nincs többé cenzúra, könyveim nemcsak a könyvesboltokban, de a járdára kitett asztalokon is kaphatók politikai érdekességek, vallásos könyvek és bűnügyi ponyva között. A mozikban csak amerikai filmet látsz, ilyenkor kánikulában a közönségnek és a mozibérlőnek a komor magyar filmek nem kellenek. Az állami filmművészet kimúlóban, láttam az utolsó év termését, a művészet szakított a rendszerrel, a fizető és büntető állam rogyadozik; a stúdiók, a szerkesztőségek a dotáció biztos révéből kihajóznak a piac nyílt tengerére.

Az újságban olvasom, hogy a kommunista pártra a lakosság tíz százaléka szavazna, egy másik közvélemény-kutatás szerint húsz. Nem elég a kormányalakításhoz. Találkozom egy pártfunkcionáriussal, azt mondja, hogy a fizetett párttisztviselők egyharmada már állást változtatott. A képzett fiatalok, szakmájuknak megfelelő, jobban fizetett állásokba mennek. Inkább az idősebbek, a tanulatlanabbak maradnak. Lehetséges szavazóik ugyanígy: a falusi, iskolázatlanabb, korosabb népesség. Az „ejtőernyős” gyakori jelenség, pártmunkából vállalatokhoz megy át kiemelkedően magas fizetéssel, amiért a munkatársak dühösek. A kommunista párt lassan felszívódik. A politikai elit kiváltságos helyzetben van a privatizáció során, közelebb a tűzhöz: funkcionáriusból magánkapitalista lesz.

’56, ’68 és ’81 megsokasodott irodalmából, a megtorlások dokumentációjából sokan azt tanulják, hogy előbb a szabadságmámor, aztán a tankok. A hadsereg függetlenedik a párttól, újabban a rendőrség is mérsékeli magát, a munkásőrség némely tagja azt javasolja elvtársainak, hogy oszlassák fel ezt a szervezetet, ezt a paramilitáris párthadsereget, amelynek egy alkotmányos demokráciában nincsen helye. A nómenklatúra fegyvert tarthat magánál, de nem él vele. Tény azonban, hogy például a Szabad Demokraták Szövetségének számos hangadója kapott már levelet és telefonhívást ilyen szöveggel: „Lógni fogsz!” A sztálinizmus, szavazókra bár alig számíthat, fegyveres követőkre inkább.

Lehetséges, hogy a nemzeti-tradicionalista beszédmód a maga hangsúlyozott többes szám első személyével könnyebben tudja átvenni az államszocialista beszédmód többes szám első személyének a helyét, mint a liberális „én úgy gondolom”. A vörös zászló helyét elfoglalja a piros-fehér-zöld trikolór. A parlamenti mezőnyben is kialakulnak a hagyományos európai szellemi-politikai családok. Az állampárt – civil társadalom, illetve a kommunista – antikommunista dualitás helyett megjelenik a nyugat-európai felállás: nemzeti és kereszténydemokrata konzervatív liberálisok az egyik oldalon, liberálisok és szociáldemokraták a másikon. A reformkommunisták tétovázásában a populista és a liberális retorika között talán valami saját mondanivaló is kikristályosodik. Az ítélkezősdinek kedvez a rendszerváltás! Van, aki meglepő sebességgel átcsap a kommunista moralizmusból az antikommunista moralizmusba. Szabadelvű demokraták kiközösíteni a játéktérből nem akarnak senkit, csak a játékszabályok fair megtartásán őrködnek. Mondják, hogy a magyar – jogásznemzet, fő szenvedélyünk most az alkotmányozás. Kormányzat és ellenzék paragrafusokon vitatkoznak, hogy végre elkezdhessünk valóban játszani.

Lehetséges, hogy a rendi-törzsi klánok, baráti hálózatok helyet cserélnek. A fordulékony, okos emberek új barátokat keresnek, olyat, aki eddig többé-kevésbé tiltva volt. Felületi zavarban vannak azok, akik eddig igyekeztek elkerülni a köszönő találkozást a disszidensekkel. Most milyen szívélyesek! Az autoritás és a hierarchia megbomlása jót tesz a csökkenő hatalmúaknak, jól áll nekik, egyszerűbbek és realistábbak lettek, megértették, hogy a latens közvéleményt nem lehet tartósan a föld alá nyomni. Egy egész társadalom erkölcsi újszülöttet próbál játszani. Mindenki úgy tesz, mintha tiszta lappal indulna. Csúnya dolgokat az emberek csak felsőbb utasításra tettek. Mintha a félelem erkölcsi mentség volna bármire! Tény, hogy senki sem volt tiszta az engedelmesség bűnétől, és mindenki cinkos volt, amennyiben az uralkodó játékszabályok szerint viselkedett.

 

*

 

Ellenszenvből, fanyar szarkazmusból, aggódásba forduló sötéten látásból sok terem ma ebben az országban. Azt azonban nem mondhatnánk, hogy unalmasabb az élet, mint volt, a magyarok újságfogyasztása megnövekedett, pedig az újságok ugyancsak megdrágultak, sok érdekes írás van, megszemélyesednek az arcok. A reál életszínvonal közben süllyedez. Sokan nem nyaralnak, minden tizedik polgártársunk a létminimum alatt szűkölködik, a padokon megjelennek zacskóikkal a hajléktalanok, a rendőrség pedig már nem viszi el őket közveszélyes munkakerülés címén.

 

*

 

Ha lebomlik az egypártrendszer, akkor is még sokáig megmarad az autoritárius embertípus, az állami ember, aki a baloldali frázisok után könnyűszerrel megtanulja a jobboldali frázisokat. Ezt a típust nem a kommunisták vezették be a magyar történelembe, a múltba visszanézve nehezen találunk olyan hosszabb időszakot, amelyet az újrakezdés legitim kiindulópontjaként kezelhetnénk.

Terjed a panasz, hogy túl sok a politika. Mintha eddig nem lett volna! A hallgatás is politika volt. A dolgokat ebben az évben egy társadalom kezdte néven nevezni. Ami most kimondatott, azt már akarva sem tudnánk elfelejteni. Nehéz leszokni a félelemről, még csak a kisebbség beszél, a többség pedig hallgat. A kommunizmusban minden politika, mert minden, ami emberi, érintkezik a politikával. Ebben a posztkommunista kísérleti periódusban megfogalmazódnak a politika visszaszorításának, a társadalom önvédelmének a jogszabályai. Sokan úgy gondolják, hogy a szabadság akkor is jó, ha egyelőre nem párosul hozzá a dús bevásárlókosár. Látva, hogy ami lehetetlennek látszott, íme lehetségesnek bizonyult, sok magyar eltökélte, hogy ezt az ezred végi játszmát megnyerjük. Ma úgy képzeljük, hogy a beszéd hatalmát semmilyen vasszerszámmal nem lehet elvenni tőlünk.

 

*

 

Nem állnak közel hozzám, akik magukat az ötvenhatos forradalommal nemesítik. Beemelik ezt a mi egyetemi és utcasarki történetünket egy hivatalossá váló retorikába. Gyámoltalan novelláink kicsinosodnak a klasszikus emléktárban. A politikai szabadgondolkodás mind kevésbé jár együtt erkölcsi szabadgondolkodással. Megjelennek az új komolyak, az új felhördülők. Aki azt mondja, ami két-három éve hivatalos szöveg volt, azt ma elmebetegnek nevezik. Ez nem annyira a felszabadulás jele, inkább arról tanúskodik, hogy kialakulóban van egy új hivatalos szöveg. Emlékszem, értelmes fiatalok skandálták a nagy homogenizáció, a teljes államosítás szövegét. Nem kevésbé voltak lelkesek, harcosak, meg nem alkuvóak, mint a maiak. Nemcsak ideológiai téboly volt ez, korábban elképzelhetetlen karrierek nyíltak meg előttük a kommunista fordulat nyomában. A népi kollégiumokon át szegény fiatalemberek csillaga felívelt a fekete autós nómenklatúrába. A kommunizmus hatalmi személyzete kisemberekből, mellőzöttekből verbuválódott. Iskolázatlan elmék, bizonytalan személyiségek, hiszen, aki rendes életmenetéből kikerül, az elbizonytalanodik. Megkapták a katonás szervezést. Ha a párt mondja, hogy ugorj a kútba, akkor ugorj a kútba. A párt a mi eszünk, becsületünk, lelkiismeretünk. Telt-múlt az idő, a mai elit nagyobb része már nem alulról és kívülről jött, hanem inkább örökös. Felkapaszkodott szülők gyerekei.

 

*

 

Most az új emberek jönnek kívülről, visszahozzák a köznyelvbe a harmincas évek szófordulatait. A kommunista giccs után jön a kereszténynemzeti giccs, az úton-útfélen emlegetett Szent István-i állameszme, és a szent korona kultusza. Olyan szellemi csodabogarak, amelyeken egy francia, egy angol vagy egy holland csak furcsállkodni tudna. Mivel a politika nyelve nem lehet személyes, mert olyat kell mondani, ami a hallgatóság zömének elfogadható, egy szófordulat annál jobb, minél fényesebbre koptatták. Fontos, hogy jól hangozzék, nem baj, ha nem jelent semmi értelmeset.

A kommunista beszéd használhatatlanná vált, beteszik a naftalinos szekrénybe, egy öreg kisebbség használja majd a nyugdíjasklubokban, de a mai vezetőrétegnek, ahhoz, hogy fennmaradjon, már nincsen szüksége a kommunista pártra. Sőt, a tegnap még párttag vezetők úgy képzelik, hogy a pártállam éppenséggel az útjukban áll. Biztosabb karrier várna rájuk egy nyugati orientációjú, de keletről is megtűrt nemzeti demokráciában. Essünk át minél hamarabb, ezt érzik, ezen az újrakeresztelkedésen, ezen az átnyugatosodáson. A kommunista bürokrácia átolvad a polgári társadalomba, és ez inkább örvendetes, mint kárhoztatható. Jó, hogy az uralkodó rend nem nyúl a fegyverekhez. Az átállók válogatás nélkül hoznak minden vackot nyugatról. Kezd már tekintélyi érv lenni, hogy valami hogyan van Amerikában. Adj bármilyen nagyhatalmat a csatlós szívnek, hűséges lesz hozzá. Értelmes csatlós fölméri, hogy milyen jutalmat remélhet és milyen büntetéstől kell tartania.

 

*

 

Egy életrevaló, realista elit ma nyíltan lojalitást cserél. Zökkenőkkel és ellenkezve, de az elmúlt évszázadokban a magyar politikai nemzet többnyire a német nyelvű nyugati Közép-Európához volt lojális. Amikor a német Közép-Európa megőrült, akkor a lojális kisnemzet partnerből csatlós lett. Most visszatér az osztrák-német barátsághoz és tiszteletet mutat a fejlettebb iránt. A magyarok büszkék arra, hogy ők közelebb állnak a németekhez a környező szláv népeknél. A magyar lélekben küzd a szuverén és a csatlós. Ez utóbbinak szinonímái: vazallus, hűbéres, ispán, altiszt, az uraság képviselője az alábbvaló népekkel szemben. Gyanakvás a szláv-ortodox környezet iránt. Regionális fölény a nem német szomszédokkal szemben. Egy időben a hungarizmus és a német Európa összeegyeztethetőnek, sőt egybevágónak látszott. Most a német nyugat beleszervült a Nyugatba, és szerencsére nem kell választani két Nyugat között. Abból semmiképpen sem lehet baj, ha Európát mondunk. Most a leninista vonatról a csatlósok is átszállnak a demokrata vonatra. Új vonat, új szokások.

 

*

 

Volt egy ország, amely a folytonos késés, a félrelököttség, a sorozatos balszerencse hangulatában élt. Bukásait hosszan és unalmasan magyarázta. Ahhoz szoktunk, hogy mások elzúgnak mellettünk, a kudarchoz, a mentő körülményekhez, a tespedt, provinciális önsajnálathoz. És most íme, mindannyiunknak furcsa ez a mi felgyorsulásunk. Az óhajtott földcsuszamlással együtt jár a szemérmetlen adaptáció. A beszéd új, az arc régi. Az arc új, de a beszéd – stílusában – a régi. Formák emelkednek ki a kocsonyás halmazállapotból. A kristály szebb, de törékenyebb is, mint a kocsonya.