Véletlen bolyongás

Mi történt velünk 1956 és 1989 között? Nem sok, csak éppen elmúlt az időnk. Másodszor is megnéztük a már ismert darab lanyhább és hosszabb változatát. Kifejezési és mozgási szabadságunk korlátozása elég bágyasztó volt. Túl sok időt voltunk kénytelenek álproblémákra pazarolni. Manapság nem találom unalmasnak ezt az újszerű kavarodást, figyelemre méltó – eszméktől és rögeszméktől feszülő – alakok. Mind akar valami furcsát; mániásak. Ebből előáll minden napra valami esemény.

Obszerválom a legújabb giccseket is. Látom az egészséges becsvágyat és hatalomvágyat az új politikusokban: a tiszta erkölcs és a közösség szolgálata őket a legmagasabb polcok irányába űzi. Amikor a hasadt tudatú kívülállókból önelégült belülállók lesznek, akkor egy madár kirepült az ablakon.

Aki még két éve bölcsen hallgatott, az most lépten-nyomon elszavalja az ellenzéki repertoárt. Az előző korszak divatfigurái feszengenek.

Engem a játékszabályok tisztázása érdekel és nem a játékosok lecserélése. Több gyűlésen megfordultam mostanában, sok a dühös ember. Csak az tud kijönni belőlük, ami bennük volt. Elbeszélik az életrajzuk helyrehozhatatlan károsodásait.

Gyakran hallom, hogy elkéstünk és már nincs idő. Mire nincsen? Az elmúlt fél évszázad béna szorongásaira volt idő? Csak most, erre a kis szabadságra nincsen? Semmit sem nézek nagyobb ellenszenvvel, mint a sürgős teendőket.

Minden írásom megjelenhet, disszidens múltunk is mesés-ironikus megvilágításba kerül. Mi magunk is relikviák leszünk nemsokára, veterán-bácsi emlékezget. A demokratikus ellenzék útja a föld alatti irodalomtól a televíziós képernyőig. Időnk a kommunizmus alatt humoros tárgy lett, be van keretezve.

 

*

 

Többször voltam már házigazda beszélgetéseken a liberális klubban. Ezek a figyelmes és heves lelkű klubtagok elég különös egyéniségek, mégis egy húron pendülünk.

Miért is vagyok liberális? Mert szkeptikus vagyok az emberivel, kollektív önmagunkkal szemben, mert számomra nincsenek bírálhatatlan vagy akár szent intézmények, személyek és fogalmak. Mert nem ismerek el semmilyen kötelességet vagy tilalmat a gondolkodásban. Szabadságot igényelek a barátaim körében is. Megvan, érdeklődéssel hallgatnak.

A liberalizmus az én számomra mindenekelőtt stílus. Világi, civil, személyes, ironikus. Nem fontos, hogy mindenkinek hatalma legyen mások fölött, fontos viszont, hogy mindenki kifejezhesse magát.

 

*

 

Már szegény vasfüggöny is hogy kilyukadt! Ott voltam Sopronban augusztus 19-én, amikor a keletnémetek pezsgővel és a magyar zászlóval kitódultak azon az elkorhadt, parasztudvarba illő kerítéskapun, félresodorva a határőröket, akik hivatalból vállat vontak.

Gyerekek másztak fel az őrtornyokba, idős urak húztak elő a táskájukból drótvágó ollót, kivágtak egy-egy darabot a vasfüggönyből. Állítólag Amerikában dollárért árulják darabkáit. Kapok belőle: néhány szál szúrós szögesdrót, mintha virág lenne. Próbálom a hotelszobában felejteni, utánam hozzák.

Páneurópai piknik, áradtak be az osztrákok, népviselet és lovaglóöltöny, birkapörkölt és marhagulyás, borkimérések. Magyar Demokrata sátor, Szabad Demokrata sátor.

Az emelvényen beszédek, kiáltványok mindenféle nyelven, tolmácsolási nehézségek. Walpurga Habsburg az édesapja demokratikus üdvözletét hozta, egy Liechtenstein herceg is felülmúlhatatlanul demokratikus.

Ez hogy lesz? Az hogy legyen? kérdik bizonytalankodó, aggodalmas emberek a bőséges fogyasztás mezején, az italsátrak között. Körbe-körbe dobognak az úrlovasok.

És most már egy hónappal később ez a ki-be járás is milyen normális lett, törvény szavatolja hamarosan. Ma éjjel is ezer keletnémet polgár ment át a határon az útlevelét felmutatva. Csavargattam hajnalban a rádiót, több állomáson különböző nyelveken ez volt a vezető hír. Egy német politikus béke Nobel-díjra ajánlja a magyar népet. Nem vagyunk hozzászokva az érzelmes dicséretekhez, utoljára ötvenhatban kaptunk ilyeneket.

 

*

 

A Balaton mellett egy verandán vacsorázunk, a két kisfiú csillogó szemmel eszik, élvezzük egy balatonboglári zöldszilváni finoman kesernyés füstjét. Galamb bólogat, kutya lengeti sötét szakállát. Még mindig van faragott, átnyilazott szív a mohos kerti fatörzsön.

Tegnap még Budapesten, sok kézfogás, sok villanás, nagy felfordulás. Az elmúlt hónapokban illetlenül kapkodtam a kötelességek között. Részt vettem egy konferencián, amelyen előkészítünk egy másik konferenciát. Időnként azon kapom magam, hogy olyasmit mondok, amiről előre érzem: tetszeni fog a hallgatóságnak. Kimegyek a színpadra, öt perccel ezelőtt még fogalmam sem volt róla, hogy mit fogok mondani. Előtte kerülöm a csevegést, hümmögök, megiszom valamit, aztán kezembe veszem a mikrofont. Igyekszem a mondatlabirintusaimból épen kikeveredni.

Megtértünk útikalandjainkról, a mozgás csak emlék. Ideges kis ország, úgy látszik Budapesten; de itt a tóparton nem látszik úgy. Nagy csend van a veranda körül, egy-egy dió koppan, várok a következő mondatra. Pereg a rokka, fonom a szálat, itt lecsillapodom, mondhatnám boldog vagyok. Kötelékek foszlanak le rólam ebben a kölcsönkertben, nincs hova sietnem, van időm, az izgatottság eltávozik. Reggel kerékpáron megyek a gesztenyesoron friss tejért és kifliért. A kerékpár az a jármű, amelyet az emberi méltósággal még összeegyeztethetőnek tartok. A verandáról rálátok a csökkenő holdra. Biztatólag fölnézek a magasba, igen uram, mindjárt repülünk.

 

*

 

„A mennyország kitárulkozás a szabad légtérben, a fényárban”, mondta egy vak fényképész, aki nyáron is fekete kalapot és piros nyaksálat viselt. Gyengíti-e avagy erősíti állításának igazát a vaksága? Igen, elhiszem, hogy ő a fényárba vágyakozik. Azt mondod, hogy a gyűlölet toporzékolása semmivel nem kisebbíti a szeretet hatalmát? Nem tudom. Lehet, hogy van bennünk – ahogy a fényből képeket csináló mester állítja – egy fogoly madár, aki lebegni vágyik. Én azonban a nehézkedéshez, a földi sulyaghoz is igencsak ragaszkodom. Meg a földszinti látásmódhoz, amely a kettőt megkülönbözteti az egytől. A vak fényképész azt mondta: „A tudás is, a gyönyör is sokszorozás, a lét a végtelennel beszorozva.” Mire egy gunyoros személy, egy hölgy a társaságból azt mondta: „Miért gondolja, hogy a szorzás misztikusabb eljárás, mint az osztás? Lehet, hogy van bennem egy madár, de van egy földevő kígyó is.” A vak fényképész a magasba emelte az arcát. Ez a fintorgó hölgy pedig erre-arra futtatva a tekintetét, azt is észrevette, hogy van a kezemben egy piros nyári alma, amelyet éppen átnyújtani készültem neki.

 

*

 

A kertben állandóan dolgozik a harkálymester, akár egy öreg írógép. Pillanatokra, de csak pillanatokra megadatik a helyben lét tökéletessége. Nekilendül a víz a kőnek, nem haragszik, csak paskolja.

A napozó deszkaszigeten halmozódnak a sikongató szőke testek, tudják, hogy most nyaralniuk kell. Fehér hajó megy át a szín mélyén, egy napozó nő a gyepen ötágú kereszt. A túlsó part gyöngyház párában bujdokol. A napozó feleség leveszi a melltartóját, a férj meglepődik, aztán megpróbálja a mozdulatlan vizet nézni sokáig. A kislányuk beleereszti a lábacskáját a vízbe, de mert hideg, kihúzza.

Rám jön a mehetnék, tovább ballagok, ebből a nyugalomból nem kívánkozom a felkavarodásba. Sem a depressziós, sem a mániás állapot nem kívánatos. Forradalom idején a korábban depressziós nép mániába lendül át. A magyarok most láthatóan nem kívánnak tombolni; vonat-útitársaim kétkedően figyelnek. Kegytárgyként mutatják a televízióban néhány éve kinyomott akkor illegális könyveinket. Ki gondolta volna? Csak az él, ami mesévé változik.

Barátok jönnek, mindenki beleadja magát az ő történetébe, szólózik egyet, a többi hallgatja, most jók vagyunk, akár egy dzsesszbanda. Szép öreg ház, zöld spaletták, hátul nagy veranda, amely a kert mélyébe néz.