Gondolatok a határon

Abból kell kiindulnunk, hogy eltökéljük: ezt az ezred végi játszmát megnyerjük. Most nem kerget a tatár, most nincsen háború, nem derülnek ki iszonyú titkok, nem támolyognak ki börtönökből meggyötört emberek, nincsen elemi fölháborodás, nincsen pontosan meghatározható ellenfél, mert hiszen a magyar kormányzat tudtával és engedélyével állunk itt a fizikai vasfüggöny egyik pontján, mert ezt a kormányzatot bensőleg legyőzte, meggyőzte az a közóhaj, hogy ez a vasfüggöny ne legyen, mert hazug és gonosz alkotmány, most minden dolgunkban megszólalhatunk, most a szabadságunk ébredésével nő a felelősségünk.

*

Kitágul a történelmi és földrajzi tudatunk. Száz éve itt Ausztria és Magyarország között nem volt fegyveresen őrzött határ és útlevél. Jó, hogy bár útlevél kell hozzá, de legalább avval már ide-oda átruccanhatunk rajta, amikor kedvünk tartja. Ezt kell magától értetődőnek tartanunk, legalábbis a mi kulturális régiónkban, Európa földrajzi közepén. Ahogy a válaszfalak lebomlanak, úgy válik az, ami korábban félelmetes volt, szánalmassá és nevetségessé. Úgy omlik az elmében az az egész állványzat, amely a beomlani készülő vasfüggönyt a nyilvános és a magánbeszédben támogatta. Ahogy a törmelékkupacot nézzük, ahogy a szögesdrótból, minden fogolytáborok szimbólumából hulladék lesz, vagy éppen értékesíthető emléktárgy, egyszersmind épül is némi önbizalom, lám csak hölgyeim és uraim, mégiscsak itt tapodunk tiltott és félelmetes helyen, azért mégis a víz az úr, amely csak úgy átfolyik a határon.

*

I. István király ezer éve úgy döntött, ahogy a földabrosznak ezen a pontján dönteni bölcs volt, mert a fennmaradást biztosította. A magyar fejedelem, akár a cseh, a lengyel, a svéd, vagy a dán, elfogadta a nyugati kereszténység normáit. Napimádó lovasoknak nem volt könnyű megtanulniuk a keresztre feszített héber táltos istenítését, és nem volt könnyű egy helyen lakva földdel bajlódni a szerteportyázó zsákmányolás helyett. Egész magukat ki kellett cserélniük. Könnyen megeshetett az idő tájt, hogy az embert büntetésből darabokra metélik. Beh unalmas ez a feudalizmus, gondolhatta némelyik lovas gézengúz, aki megszokta, hogy ma itt, holnap ott. Aztán aki élni akart, ideszokott, tanult. Mit is? Európát. A közelebbi és a távolabbi környéket. Megtanult igen gondosan körülnézni. Amikor a régiek jól tanultak, akkor volt erős magyar középkori királyság, amikor rosszul tanultak és a szerencse is elpártolt tőlük, akkor elvesztették a szuverenitásukat. Aki elvesztette a szabadságát, a szuverenitását, az hűbéres, vazallus. A magyar közerkölcsben együtt van a szuverén és a csatlós.

*

A játszma tétje visszanyerni a szuverenitást. Csatlós államban az állampolgárok is csatlósok, vagy alázatosak vagy pimaszok. Keress méltóságos embert a parancsuralmi, vagy liberálisabb paternalizmusokban. Nem egykönnyen találsz. Vagy akár keress igazmondót ott, ahol az állam az atya, például az államszocializmusban, és ahol a leghatalmasabb személy akkora úr, mint a király. Csatlós államban hazudni illik. Csatlós kultúrában már nem is tudhatni, mi az igazság és mi a hazugság. Visszanyerni? Inkább megtanulni, ápolni, karbantartani és finomítani a szuverenitást. Most inkább azon érdemes gondolkodni, hogyan tudnánk a csatlós szellemből kibontakozni, tudva, hogy az benne van a történelmünkben, a közmondásainkban, önigazolásainkban, egyszóval bennünk. Csatlós az, aki a kiszolgáltatottságot normálisnak, természetesnek tartja. Amíg nem vagy egyenrangú, amíg a felsőbbségtől félsz, amíg áldozat vagy és nem játékos, addig nem vagy szuverén. Ha a fiatal magyarok a szívükbe és az eszükbe vésik azokat a szabadságfogalmakat, amelyeket a legérettebb európai demokráciák polgárai sok-sok emberöltőn át kimunkáltak, ha nemcsak elvárják, de választják is a szabadságot, a vele járó és hozzájuk illő munkával, akkor azt a szabadságot többé nem lehet elvenni tőlük, akkor a fegyver és a szögesdrót csak vasáru lesz.

*

Miért vagyunk ma szabadabbak, mint két évvel ezelőtt voltunk? Miért állhatunk itt? Mert ki mertük nyitni a szánkat. Nem azért, hogy kiabáljunk, hanem azért, hogy szívósan, élethossziglan kimondjuk vele a gondolatainkat. Például azt, hogy elég volt a királyapákból, Ferenc József apánkból, Horthy apánkból, Rákosi apánkból, Kádár apánkból! Nincs üdvösséghozó ember. Nem adjuk senki ember kezébe többé a sorsunkat. Nem ruházzuk át a teljes felelősséget senki emberfiára. Felnőtt polgárok fölé nem kell semmiféle gondviselő, üdvösséghozó, magasabb helyről felkent közapa, akihez képest a lojális állampolgár ismét csak kiskorú lehetne. Normális időket élünk, nem kell szükségállapotra, exlexre, hisztériára célozgatni. Ha új paternalizmust akarnak felépíteni arra hivatkozva, hogy mi esetleg megvadulunk, mint afféle alattomos kutya, és hogy akkor elő kell venni a korbácsot velünk szemben, akkor erre én azt felelném, hogy amióta az eszemet tudom, inkább a kormányzat viselkedett úgy, mint egy alattomos kutya: ha féltek tőle, harapott, ha a szeme közé néztek, farolt.

*

Nagy hatalommal felruházott parlamentet akarok tudni magam felett s nem pedig nagy hatalommal felruházott államelnököt. Énnekem a francia politika bonapartista tradíciói sem tetszenek; nem a bonapartizmus jóvoltából, hanem annak ellenére van Franciaországban demokrácia. Tanúja voltam a tavalyi elnökválasztásnak az Egyesült Államokban, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha a választott elnök oly nagy hatalmú monarcha, akkor magánéletének nem rám tartozó részletein fog rágódni a demokratikus sajtó. Diktatúrák és vezérkultuszok helyén alakult demokráciákban az alapító atyák jogos bizalmatlansággal határt szabnak minden karizmatikus ambíciónak és körülnyesik az elnöki jogkört. Nem akarok több olyan korszakot, amelyet egy ember nevével lehet fémjelezni.

*

Határon állunk, engedjenek meg záradékul egy gondolatot. Vannak demokráciák, amelyekből kimenet nincsen útlevél-ellenőrzés, csak bemenet. Szabad országból bárki elmehet. Amíg innen közép-európai társaink, most éppen a keletnémet polgárok nem mehetnek el, pedig lenne hova, amíg több százan kerültek keletnémet börtönbe, mert a magyar-osztrák határról megbélyegzett államjobbágyokként kellett visszamenniük a lakóhelyükre, ahol bűncselekmény a Staatsflucht, az államtól való elszökés, addig mi magunk sem vagyunk szabadok. Ne felejtsük el, hogy a mi legnagyobb tőkénk az emberségünk. Ha az van, akkor sok minden lehet még, ha az nincs, akkor semmi sincs.

*

Évfordulók rajzanak körülöttünk. A német-szovjet paktumé, a második világháború kezdetéé, Csehszlovákia megszállásáé szocialista szomszédai által, no és a kommunista alkotmányozásról se feledkezzünk meg, hozzátéve az új kenyér ünnepét, meg a Gellért-hegyi tűzijátékot, kapkod az elme, melyikből mire figyeljen. Talán arra, hogy a nagyhatalmak mohó nacionalizmusa és a kisebb nemzetek önfenntartó nacionalizmusa között olyasféle hasonlóság van, mint a farkas és a bárány önzése között. De ha egymás között vannak ezek a barikák, akkor már nem is olyan szelídek. Aki bekebelezhető, azt megpróbálták bekebelezni. Aki elárulható, azt többnyire elárulták. Valaki talán azt mondaná, hogy ez ünneprontó gondolat. Én inkább azt gondolom, hogy csak erős lények képesek a magukkal szembeni tisztánlátásra. Közeledik a zsidók legnagyobb ünnepe a jom kippur, az engesztelés napja, amelyen számot adunk bűneinkről az Úrnak, a tetteink fölé hajlás, a reflexió napja. Az ünnep értelme: a tanuló tisztánlátás. Nem a kollektív dicsekvés. Szent István ünnepén büszke lehet minden magyar a szívós nemzeti önfenntartásra áldatlan körülmények között. Ünneplésre méltó a nemzeti autonómia és a nemzetek közötti szolidaritás minden esete. Vezeklésre méltó a nemzeti szolgaság és a nemzetek közötti árulás minden esete.

*

Minden tömegsír felnyílik, minden titkos okmány előkerül, minden gaztett megbosszulja magát. A nemzetek közötti viselkedésben is csak az a helyénvaló mérték, ami az egyének között, együttműködő társaságban elfogadott. Ugyanúgy nem illik fegyveresen egymás hazájába betörnünk, ahogy egymás házába sem. Aki ilyet tesz, az bandita. Húsz évvel ezelőtt, Csehszlovákiát közösen megszállva, mi kollektíven ilyen banditák voltunk, bizonyára akkor is a kisebbik rosszat választva. Ez a huszadik századi történelem, a miénk, a szomszédoké – elég vigasztalan. Kölcsönös bevonulások egymás területére – nagyhatalmi engedéllyel. Kisebbségek szorongatása. Az egyiknek, amelytől a Biblia származik, a keresztény Európa alapkönyve, egyszóval a zsidóságnak a kiirtása, ami nemcsak a németek munkája volt. Vigasz a ritkább eset: a mentésé, a befogadásé, a menekülők elrejtéséé, a szenvedők pártolásáé. S ha van ilyen eset, mint például a lengyel katonák befogadása, arra kölcsönösen hálásan emlékezünk. Nem illik a menekültet poroszlók kezébe adni. Nem elvont eszmékről van szó, hanem az elemi becsületről. Hogy mit csinálsz a másik emberrel, aki szorult helyzetében rádbízza magát: ez a döntésed meghatározza a sorsodat. Önmeghatározás kérdése, hogy barátok leszünk-e avagy árulók. Itt, Közép-Európában, kétszáz évvel a francia forradalom kitörése és az alapvető, minden egyént megillető emberi jogok deklarálása után, akkor leszünk méltóak az európai melléknévre, ha egymás szabadságának a szövetségesei, egy közép-európai demokratikus föderáció munkásai leszünk, hogy ilyenként egy későbbi időszakban beilleszkedhessünk a nyugat-európai demokráciák szövetségébe. Mivelhogy a helyünkről nem tudunk elszökni, igen nehéz munka áll előttünk, de hogy ez nem reménytelen, azt bizonyítja, hogy itt állunk és jól érezzük magunkat a vasfüggöny még ki nem hűlt helyén.