Áron és József mögött

Három hónap híján hároméves kisfiam, Áron ébresztett ma reggel öt órakor, hirtelen felsírt, félt, kétségbeesett, Jutka bement hozzá, megitatta, betakarta, megnyomkodta, a gyerek elcsendesedett. Ábrándos, érzékeny, szemüveges kisfiú, mostanában sokat kérdez, szívélyesen társalog, de nem bír semmilyen szörnyűséget, sírva fakad, ha valakinek baja van, gyanakodva addig nyomoz, amíg az ijesztő valósággal szemben nem találja magát. Elsírja magát, ha azt hallja; hogy vannak a világon gyerekek, akiknek nincs elég ennivalójuk. Ha igyekszünk nyugtatni-vigasztalni, hiszi is, meg nem is, de a félelmetes meséket mégsem akarja hallani.

Áron kedvenc testtartása a gugguló meditáció, hüvelykujját szopogatja mélázva, hosszan elidőzik így. Igen társasági fiúcska, megszólítja az embereket, játékokba készséggel belemegy, de inkább leereszkedő, mint kapaszkodó, inkább megajándékozza a többieket a jelenlétével, minthogy kérné a társaságukat. Nem adja magát könnyen, de nagy mosolyokra és huncut összepillantásokra képes. A szép fiatal nők iránt fokozott érdeklődést mutat.

Nagy dührohamok fogják el, hevesen mondja, hogy nem, s tagadja, amit állítok, nem bírja az egyenlőtlen helyzeteket, védi a méltóságát. Egy nagyobb fiú kilökdöste a játszótéren a favillamosból, Áron szembeszállt vele, puha kis öklével gyomrozta a nagy fiút, rugdosta a lábát, meghökkentette, pedig a hónaljáig sem ért. Józsikával, az öccsével nagylelkű, kicsit kínozza, elveszi a játékát, de Józsi heves és szenvedélyes sírására engedékenységgel válaszol, egy kis megnyafogtatással beéri.

Hatalmas csecsemő volt, négy kiló nyolcvan deka, mostanában nem sokat eszik, inkább soványka, mint köpcös, a falatokat gyakran csak úgy engedi be, ha mindegyik egy másik kedves emberének jut eszmei lényegével. Ezt a papának, ezt Józsinak, ezt Rózsi nagymamának, ezt Edit nagymamának, ezt meg Piroska néninek és így tovább; széles az ismeretségi körünk, minden falatnak merengő karaktere van.

Szereti a furcsa szavakat és halandzsaverseket költ, utána megkérdi az anyját, ez tetszett neked? Félelmeit saját forrásaiból állítja elő; az ember együtt születik a szorongással, van honnan merítenie. A tigris képéhez köti a rémképeket, de azért kísérti a vágy, hogy tigrist játsszon velem: egymás szemébe nézünk, hosszan visszanéz, aztán meglátja a tekintetemben a tigrist. Velem ennek nincs igazi súlya, de ha Jutka szemében – a kisfiainkéhoz hasonlóan sötét szemében – villan elő valami tigrises fény, akkor sikongató zokogás rázza. Mind a ketten kerüljük ezt a játékot, de ő egy váratlan, mosolyban is felismeri a bestiát.

Nemsokára nyílni fog az ajtó, most háromnegyed hét óra van, hétre várom, Áron lassan érkezik piros, talpas pizsamájában, bal hüvelykujja a szájában, majd felül a térdemre, vagy a fotelbe kapaszkodik és kinéz, elidőz így csendben mellettem néhány percig, ki-ki el van foglalva a reggeli gondolataival, majd egyszer csak javasolja, hogy csináljam meg a kakaót. Az r-hangot nem tudja kiejteni: „papa, kéjem a kakaót”, mondja és ez ellen akkor sem tiltakozhatnék, ha későn feküdtem volna le, ha alig aludtam volna, mert neki reggel hétkor joga van a kakaóra, amely jobb, ha én csinálom, mert bővebben teszem bele a másfél kávéskanál mézet, és mert a meleglangyos hőfokot gondosan állítom elő. Kiissza egy hajtásra a bögréjét, eltűnik benne a kis arca, majd férfias önérzettel üresen leteszi, esetleg meg is fordítja, jelezve, hogy csepp sem maradt benne. Ezért régebben gratuláció és némi taps járt, mint remek mutatványért, mostanában csak elismerően bólintok. Közben már Józsi is jelentkezett. Ha minden úgy zajlik, ahogy szokás, áll az ágyában és ütemesen hívogat bennünket, mama, papa, Ájon, kakaót. Megyek érte, örül, de nem nagyon bújós, hol az a kakaó? Megissza félig, és aztán ellentmondást nem tűrően, vakmerően kimászik a magas-székéből, és kiadja az úti parancsot: mama.

Addigra én meleg tejet öntöttem egy kis feketekávéhoz a piros pettyes bögrébe, és vonulunk hárman, bal-jobb, bal-jobb, mennek a majmok, elöl Józsi, utána Áron, hátul én libasorban, Jutka még alszik, helyesebben csak szeretne, de kinyitja a szemét és elmosolyodik, megrohamozzák, Józsi átbukfencezik rajta, a meleg tejeskávé jólesik és kell, mert „még alszik a fejem”, mondja Jutka pici hangon. Idő kell az ébredéshez, amit József nehezen tud kivárni. Meglátogatja közben a rádiót, a telefont, az olvasólámpát, mindent, ami kapcsolgatható, kiéli szétszedő és összerakó műszaki-logikai szenvedélyeit, hűen a korábbi kupakozáshoz, mert semmiben nagyobb örömet nem talált, mint egy doboz nyitogatásában és csukogatásában. Ha már felöltözött, a kakaó másik felének elfogyasztása következik a két marokra fogott cumisüvegből. Majd vadászszemmel veti rá ragadozó figyelmét egy konyhai eszközre, valami gépre-fémre, ami keze ügyébe kerülhetne, ha ő felmászna, ha kitörne, ha kockáztatna. Józsi pedig kockáztat, mindenkit fölülmúlóan bátor, fájdalmat nem ismer. „Kókusz” mondja inkább tárgyilagosan, mint panaszkodón, regisztrálja a kobakján elszenvedett ütközéseket, és viszi tovább új veszedelmekbe a kókuszát. Semmi sem tudta eddig szenvedélyesebb lázba hozni, mint valami, amit ki lehet nyitni-belezni, hacsak az anyja nem, mert őt parancsolóan és kizárólagosan óhajtja birtokolni. Az a természetes számára, ha Jutka ölében ül, Áron közben egy kissé odébb elmereng. „Baba! Baba!” mondja Józsi ezerszer is, a jussát végre elfoglalhatja, a kis fejét anyja mellére hajtja, majd úgyis eljön a leszállás pillanata. Ellenállni nem érdemes, rendkívüli izomerejével úgyis odaférkőzik, majd elmegy. Józsi a maga ura, használatba veszi, bekalandozza, feltárja a teret maga körül. Aztán egyszer csak leül, ő is cumizik és rajongóan ismételgeti, hogy „kajojina, kajojina”. Ilyenkor Karolinára gondol egy nyolcévesforma, sötét copfos kislányra, aki a játszótéren néha lökni szokta a hintába szuszogva kapaszkodó Józsit és anyásan egy picurkát kedveskedik vele.

Ez a nap hajnalban kezdődik, Balatonszemesen, hátul a kert végében, a kis házban, ahol csak egy vaságy van, fonott székek, mosdó, egy öreg parasztszekrény meg az én sokféle holmim kirakva egy asztalra, apró tárgyak, amelyeket utazás előtt egy zacskóba berámolok, majd abból érkezésünk után új szobámba beköltözve, kirakok valami közeli felületre, tollak, kismagnó, pipák, bicskák, szemüvegek, füzetkék, üveggolyók, kabalák, s ha még hozzátesszük ehhez a helyben található csészékben a teát és a kávét, akkor megvan a hordozható kisvilág, akkor megérkezem valami ősformájába a megelégedettségnek. A nagy házban még alszik Jutka és a két kisfiú. A kertben még csak a fecskék vannak ébren, csivognak. Nagy kövér rovarok húzzák a testüket a kövezeten, kiteszik magukat a legkézenfekvőbb eltaposásnak, lassan vonszolódnak az úttesten, a kert ösvényein, rövid életűek, erre a lustaságra készültek.

 

*

 

Akkor tudok dolgozni, ha minden más értelemben lusta vagyok, például, amikor a többiek alszanak. Ha a család ébren van, akkor éppenséggel ott is lehetnék velük, társaloghatnék a feleségemmel, játszhatnék a fiúkkal, gondolkozhatnék azon, hogy felhívom az anyámat, felajánlkozhatnék, hogy megvásárolok valamit. Most azonban hótiszta lelkiismerettel ülhetek a kis házban, kibontakozva szokásos magamból, budapesti kötelezettségeimből, a telefonhívások gubancából, amely az öntudatomra rátekeredik.

A kötelezettségek a mi börtöneink. Az obligációk kényszerzubbonyában élsz. Méghozzá a személyesen is vállalt, a hiúságoddal felfokozott kötelességek kényszerzubbonyában. Szabadulván a kommunista nyomás alól, most kezdjük érezni azt a másikat, amely sokkal finomabb szálakból van megfonva, amelyet önkéntes belebonyolódásnak nevezünk, elkötelezettségnek, szerepnek, népszerűségnek akár. Közel kerültünk ahhoz, hogy megpályázhassuk a vének tanácsának egyik székét. Bekerültünk abba a néhány tucatnyi nevet tartalmazó listába, amelyet számos hazai és külhoni riporter, továbbá sok konferencia-, pódiumvita- és szeminárium-szervező felhív. Okvetlenül beszélni akarnak velem, részvételt igényelnek, van, aki erkölcsileg rosszallja, ha elhárítom. Némelyik napon a televízióban kezdek el egy monológot, majd otthon egy idegen nyelvű interjú keretében folytatom, mielőtt este közönség elé állva fűzném tovább a beszéd fonalát. Egy svéd lapszerkesztő azt mondja, „Lám, igazad lett! Honnan tudtad előre, hogy így lesz?” Egy földcsuszamlás hátán mozdultam előre. Ez a sodródás kezd veszélyesnek lenni. Eddig inkább csak a nyugati kulturális üzem foglalkoztatott, de most hogy már meg van engedve, hazai igények is jönnek, amelyeket külön-külön mind nagyon tisztelek. Óhajtják hallani a tegnapi disszidens véleményét, csak egy rövid cikket írjon, szerepeljen a neve számos tartalomjegyzéken, megismerik az arcát a zöldséges boltban, ráköszönnek az autóbusz-megállóban.

 

*

 

Mióta hazajöttünk Amerikából, ez van. Jutka már válni akart. Nem él együtt egy intézménnyel, aki sápadtan, kimerülten igazítja át az arcát egyik találkozásból a másikba, ha megjön a rövid és zsúfolt nyugat-európai vagy vidéki utazásból, a repülőtérről vagy a pályaudvarról, a szokásos férfifontoskodások terepéről, aki ha elmennek a látogatók, akkor már nincs ideje leheveredni a gyerekszobában a padlóra, akkor már nem tud igazán odafigyelni a feleségére, hagyja magát kiszolgálni, nem lepi meg valami kedves szolgálattal, nem kérdezi meg, hogy inna-e vele egy kávét vagy egy teát, hogy volna-e kedve egy kis sétához, nem vesz jegyet moziba, csak szerepel. Létrejött tehát egy nyúzott, kilúgozott, szerepeire készülő, otthon csak feltankoló kultúrpolitikai és kultúrpiaci masina, szóval egy unalmas alak, aki öregebbnek látszik esténként a koránál, pedig reggel még tud fiatalabbnak is látszani. A telefondugó már főként kihúzva, vagy a válaszológépre rákapcsolva. Ha bekapcsolom, vannak délelőttök, amikor magánkiadók és új lapok, továbbá államiak és régiek, nyugati újságírók és kultúrattasék, a külügyminisztérium sajtóosztálya és valamelyik egyetemi kollégium, egy szabad demokrata szervezet és egy vidéki könyvtár egyszerre hívnak, kedves, jóravaló emberek, a hívások megtisztelőek, a hallgatóság mindenütt figyelmes, az arcok komolyak és együttgondolkodóak, utána lesz egy szűkebb kis társaság, amellyel illik még valahova beülni. Az ismertség bizonyos fokán túl, az embert szorosan körülburkolja a szerepe, megakadályozza a munkában és megrövidíti az életét. A siker éppolyan egészségtelen, mint a sikertelenség. Egyetlen reményem, hogy rám unnak. Ahogy a kíváncsiság hazai forgandóságát ismerem, ez nemsokára be fog következni.

 

*

 

Minden, mégoly kis körű életnek előállnak a kötelezettségei, ha az ember olyan, akitől várni lehet valami jót, mert dolgos természete van. Nyolcvanéves bejárónőnk, Piroska néni az ő angyalföldi, földszinti, szoba-konyhás lakásában a nyugdíjából él, és mégis hasonló helyzetben van, mint én, mert Váradiné és más idős asszonyok a házból folytonosan igényt tartanak Piroska néni jelenlétére. Az embereknek két fajtája van, mondja Piroska néni, olyanok, akik panaszkodnak és olyanok, akik nem panaszkodnak. Na aztán, ezeknek a nem panaszkodósaknak is meglesz az oka a panaszra, mert a panaszkodósak nem hagyják békén őket. Így aztán mindenki panaszkodik.

A kérdés így áll: a saját életedet akarod-e élni, avagy a saját szereped színésze akarsz-e inkább lenni? Tiéd az életed, ha nyugodt vagy, nem a tiéd, ha zaklatott vagy. Az a netovább is el tudja venni a szabadságodat, ami felé most elkezd ez a társadalom talpalni, az, ami a Nyugat fő célja, a siker. Minél több expanzió, annál öngyilkosabb létforma. Nemcsak az ismeretlenségbe lehet belehalni, de az ismertségbe is, ha életünk ritmusa nem követi a Tao-t. Saját személyed használatának van egy megfelelő üzemmódja. Ne ámítsd magad, az író úgy használja a személyét, mint a paraszt a tehenét.

 

*

 

Az írás rituális gyakorlat. Ahogy az ortodox zsidó belehalna, ha nem csatolná fel kora reggel az imaszíjat, úgy én is a téboly határán járok, ha reggelenként nem tudok odaülni az asztalomhoz, ha más teendők elvonnak. Barátságosabban nézek a holnap elé, ha tízkor fekszem le és máig nem akarom megnézni az érdekes késő esti televízióműsort. Akkor azt is jó lelkiismerettel megengedhetem magamnak, hogy elmenjek biciklizni, le a mólóhoz, be a faluba; aztán tejeskávé és vissza ide, a kamrába, a fészerbe, az alsó házba, a műhelybe.

 

*

 

Hat óra húszkor fölmentem a házba, és mit látok? Áront látom, ahogy a konyhában némán hörpintgeti a kakaóját, amelyet kivételesen Jutka adhatott oda neki, ami nincs egészen rendjén. Fiaink legalább olyan konzervatívak, mint én vagyok. Tudják, hogy minek hogyan kell lennie. Tegnap felhördültek, amikor el kellett utasítaniuk azt a badar ideámat, hogy a pizsamájuk fölé, az anyjuk adjon rájuk még egy pulóvert, mert hideg van. Pizsamára? A pókok bemásztak a gázcsőbe és ott lelték halálukat, ezért még nem lehet fűteni, ma jön a szomszéd faluból a gázosmester kipiszkálni a sok döglött pókot.

 

*

 

Jutka kedvesen aggódott, mert éjjel nyögve felugrottam, hirtelen görcs állt mind a két lábomba, hemperegtem, táncoltam, öklöztem a combomat, nyögtem is, mert minden testhelyzetben fájt, erőszakoskodtam vele, ahogy ő is erőszakoskodott velem, nyújtózkodtam, laokoóni testmozgásokat végeztem, hogy a görcs kígyóját lefejtsem magamról. Aztán elmúlt. „Kicsit ijesztő voltál”, mondja.

 

*

 

A móló végében nyújtózkodom és nézem a túlsó hegyeket a vízpart és az ég szegélye között, a szürkéskék világosabb és sötétebb tónusait. A biciklit odatámasztva a viharjelző kosár árbocának, visszanézek a kikötőbe. Ott áll Poseidon, a régi vízibusz, amelyben rock-show volt tavaly, meg éjjeli mulató. Oldalt a hajón egy festmény: a tenger istene halfarokkal egy hölgyet visz a mélybe. Tegnap Áron is figyelmes szemlére méltatta ezt a képet, ma csüggedtebb, bibiországból látogatója jött az ujja hegyére: „Nem kérem ezt a bibit, menjen vissza bibiországba”. Áron csak a vízibusz kedvéért hajlandó eltekinteni e hívatlan vendégtől, még az én vállamon ülve sem tud egészen megfeledkezni róla, pedig kormányozhatja a fejemet és én arra megyek, amerre ő kormányozza. Így aztán elég cirkalmas pályákon kanyargunk.

 

*

 

Áron választékosan beszél, de az r hang problémáját még nem oldotta meg. Nekem csak a jobbját nyújtja, mert a bal hüvelykujjára szüksége van, azzal cumizik. Tele van kötelességekkel, mert például a cumi is fontos, de még fontosabb szalutálni mindannyiszor, ha vonat közelébe érünk, ha éppen kigördül az állomásról, vagy ha a sorompónál elrobog előttünk. Ilyenkor Áron, aki minden járműnek nagy híve, a vonatokat pedig különös tiszteletben részesíti, szalutálni szokott, a fogaskerekű vasútnak csakúgy, mint a keskenyvágányú úttörővasútnak, amely azt hiszem a szocializmus legbarátságosabb maradványa. Áron ismeretségben van a fogaskerekű vezetőkkel, mert hanyagul, de mégis odaadóan, nem egészen kinyújtott tenyerét a halántékához emelve olyan komolyan és áhítatosan szalutál, hogy az ablakból kihajló vezetők ezt észreveszik. Áronnak tárcsája is van, és valahogy úgy érzi, hogy a vonatok nem is tudnának igazán rendben közlekedni, ha ő nem szalutálna hébe-korba nekik. Amikor ő nem látja a vonatokat, azok bizonyára alszanak. A kikötő is üres még. A hajóknak még fázik a fenekük vízre bocsátkozni, mondja Jutka tudományosan. Nekem is fázna a fenekem, ha rá kellene ülnöm a Balatonra, mondja Áron megértően. Körbejár és a legalaposabban megszemlél – a műszaki érdeklődéssel kiváltképpen megáldott Józsi társaságában – egy kis halászhajót, amely május huszadika előtt nem indulhat el, addig horgászati tilalom van, addig a halsütő hétvégenként csak hekket fog rántani. A halsütő most inkább fehér olajfestékkel pingálja a Balaton-parti bódét, megbeszéljük, hogy ez a boglári rizling egy cseppet édeskésebb, mint kellene, halhoz szárazabb bor való, menjen talán Szigligetre rizlinget vagy sauvignon-t venni. Nem tudja, hol van Szigliget. Új még, bátorítom. Elnézzük a fácántyúkokat a parton és a kacsákat a víz színén. Halkan locsognak a habok a mólót védő vörös sziklákon, amelyeknek élét már legömbölyítette a víz. Nyújtózkodások, lélegzések, éledez a test. Jólesik lenni. Nemsokára úszhatunk, ma huszonhat fok lesz, a rádióból most jobban érdekel az időjárás jelentés, mint a politika. Csak ül a derékhad a nagy hangulati ingán, megy át az egyik retorikából a másikba. Hozza a postás az újságot, éppen csak átfutod.

Az a leghiábavalóbb, amit az emberek a leginkább akarnak. És az a legértelmesebb, amit éppenséggel nem akarnak. A gyorsulást akarják a lassulás helyett, a kivételest az egyszerű helyett, a beavatottak fecsegését akarják a mesteremberek iparkodása helyett. Lakjál olyan helyen, ahol vacsora után sétálsz egyet a feleségeddel, tízkor lefekszel és ötkor kelsz, mikor a madarak ébrednek. A mesterember déltájban már elégedetten fütyörész, megvan a leckével, bezárja a műhelyajtót. Még vár rá egy hosszú nap a kertes házban, ahol a gyerekei biztonságban vannak. Biciklin megy a boltba, a lelke mélyén falusi, ha nem falun él, beteg lesz.

 

*

 

No végre megérkeztél! Leteszed a sarokba Amszterdamot, Brüsszelt, Szentest és Orosházát. Leültél egy teremben, volt előtted pohár és mikrofon, te meg rákezdtél a magánbeszédedre. Tudsz másfél órásat, tudsz tízperceset, de tudsz te háromórásat is tartani. Hallgatóság-hipnózis, behívjuk őket valahová, ahova alig van bejárásuk. Aztán egyszer csak becsukod a szájadat, nem mozdulsz ki a szállodaszobádból, felhozatod a kávét, meghívóid azt hiszik, hogy már elutaztál, s te maradhatnál még egy-két napig ebben a szállodában, járkálhatnál a csatornák mentén, ameddig jólesik, de becsomagolsz.

 

*

 

Nehezen viseled a sokadalmat, a nyakkendő fojtogat, sápadsz-fáradsz, ha egy partin ezzel-azzal társalognod kell. Bírod, legyűröd, fegyelmezed magad. Egy darabig figyelsz, aztán nem tudod követni a beszélgetőtársadat, megy az eszed a maga útján, mint a repülőgép a felhők között. Az elme kevesebb új benyomást igényel, sőt, védekezik a behatolások ellen. Most át kell menned ezen a hídon afelé a kis bár felé, neked ez most éppen elegendő. Lehet, hogy ott majd valakivel összebarátkozol. Az is lehet, hogy valaki kinéz magának és beléd köt, de aztán valahogy felsül ezzel. A kötekedő sejtette is, hogy ez lesz belőle, de azért csak odajött, akar valamit, talán csak fejvakarást, egy karéj jóindulatot, megbizonyosodást arról, hogy lám tudunk egymással beszélni, de ő csak kötekedve tudja előadni a barátkozás óhaját. Később hűséges fegyverhordozód lesz egy olyan menetben, amelyben te – valamilyen közbejött ok miatt – nem tudsz megjelenni.

 

*

 

Megérdemelsz egy pohárral ebből a fekete címkés cseresznyepálinkából, amelyről nem mondanánk, hogy az italok királya, tény azonban, hogy sokat megittál belőle. Éjfélig kint matatsz a kert végében a hátsó házban, aztán bemégy a hálószobába, de a feleséged már alszik, kis hangokat ad ki, hogy odatereljen az ágyhoz, de további közeledést most nem igényel, alszik, a spaletta be van zárva. Még nem akarsz aludni. Nem lehet villanyt gyújtani, szöszmötölni, mászkálni, kiszelelsz a hálószobából, visszaballagsz a kis házba. Némelyik férfi elmegy a mólóra horgászni, a másik meg elutazik valami konferenciára. Ahogy kiszálltál itt Balatonszemesen délelőtt a vonatból, érezted, hogy csökken a melleden a nyomás, boldog családi nap, aztán eljön kényszeres ritmussal a visszahúzódás ideje, legyen csak közötted és szeretteid között vagy húsz méter távolság, és ez jó így. Szúnyogos veranda, citromos tea, ott vagy boldog, ahol vagy. A legtöbb hely jó hely, ha nem okoz testi fájdalmat. Akármilyen asztal, akármilyen ágy. Legújabban egy kis fekete oldaltáskával utazol, mondhatni poggyász nélkül. Kiszállsz-beszállsz, visznek a gépek másokhoz máshova, aztán mindig haza ugyanazokhoz. Mindenütt másért elégedetlen a rendes ember, mindenütt más a panasza. Mindenütt hiányzik valami, és hogy a sok hiány közül miért épp ez vagy az kezd el fájni, annak csak a rejtett áramlatok tudósai a megmondhatói. Egy ország egyszer csak megkölt egy hiányt és vibrálni kezd – de talán csak ebben az évben – mámorosan és feledékenyen a szabadság szótól.

A helyeden vagy ezen a kölcsönteraszon, a nagy asztal mellett a fonott nádszéken. Téglaoszlop tartja a tetőt, vadszőlő fut a magasba rajta. A márványborítású pohárszéken pirosan izzik a villanypirító a félbevágott zsömle alatt.

 

*

 

Már csak egy gombnyomásra előhívható vigyor maradt belőled, meg a hangzengetés, meg a hasbeszélés. Mi lelt barátom, hogy mindenütt ott vagy? Nem tudtad, hogy a rendezvény mindig a szervezőnek jó? Neki nem drága a te időd. Repülőjegyedet, szállásodat nem ő fizeti. Kezdesz jól mutatni a névlistán. Ez is egy nómenklatúra. Az emberek akarják a bevált számot, nem sok nevet tudnak megjegyezni egy másik országból. Az az emberfajta, amely nemrég betiltott, most kicsábít a műhelyedből, be a hírforgatagba: vegyél részt a változások bálján. Szaporodnak a meghívólevelek, gyakorta hangot adsz a határidőnapló szerint esedékes megvilágosodásaidnak. Cseng a telefon, a meghívó levelükre nem válaszoltál, okvetlenül ott kell lenned, vonakodsz, aztán mert jó hangulatban vagy, és mert a terminus még messze van, igent mondasz. Aztán jönnek a levelek a részletekkel, kinyomtatnak a műsorba, telefonálnak, rendelkeznek veled, az övék vagy, a nagyüzem martaléka lettél, a bolondját járatják veled és a jelenléteddel cicomáznak egy fontoskodást. A medve válogassa meg, hogy hol és mikor táncol.