Ideje van a kimondásnak és ideje van a formálásnak

A filmművészek szeme megakad falainkon. A hámlás-vedlés hallucinogén-térképein. Nézik már ezeknek a szürke textúráját. Semmi sem valóságosabb és semmi sem valótlanabb a málló vakolatnál. Semmi sem igaz. Jancsó lovai már egy Magritte-képről jönnek, nem a Nagy-Alföldről, elszálltak a helikopterek is, a dolog és a videoképe felcserélhető, az egyik kioltja a másikat, tetszőleges, hogy melyik az eredeti. Ki a gyilkos, ne kérdjük, menjünk egy házzal odébb. Mozgásunkkal egy forgatókönyvnek engedelmeskedünk, amely a videoképernyőn már előbb is lejátszódhatott. Egymásba tolulnak az indulás és az érkezés egybevont peronján a múlt és a jelen fejezetei. Azok az énekek, istenem, amelyeket egyre furcsább énekelni! Azok a pisztolyok, amelyeknek sem a bűnhöz, sem a bűnhődéshez nincs közük, használatuk semleges mozgásforma, és ha egy test a földre hull, az sem valóságosabb, mintha egy komputerjáték képernyőjén ügyes lövés után egy figurácska elcikkan. Volt itt egy nő? Volt itt egy ház? Csakugyan? Láthatja, uram, most nincs. Herceg, ne bízz a valóságban, ma van, holnap nincs.

 

*

 

Híradások szívbetegekről, lakótelepi fiatalokról, lakástalanokról, állami gondozottakról, Joseph K.-ról, akinek minden szerelmét megölik, internáltakról, civil foglyokról, államellenes izgatás miatt elítélt munkásról, kitelepítettekről, feloszlatott rendek táborba zárt apácáiról, kurvákról, transzvesztitákról, akik ráfáznak, magánvállalkozóról, akit lehetetlenné tesznek. Nem megy; sikerlovagot itt ne keress. Erős fickót se, aki a józan eszével, becsületes szívével és két gyors öklével felülkerekedik. Nem, ezeket a mozihősöket folyton tépdesi a balsors. Találhatsz ellenben finom arcokat, meg nem tört, szívós emberpéldányokat, heves lelkeket, mohó életakaratot, tágas érzelmi regisztert. Ezeket a költött és valóságos személyeket nem a lelki hidegség gondjai bántják leginkább. Ha megpróbálom nyugati szemmel nézni ezeket az embereket, bajukban is kezdem megirigyelni őket. Cserzett karakterek. Van bennük valami keleties rezignáció, megtanultak együtt élni a viszontagságaik emlékével. Az, aki még nincsen kipróbálva, kíváncsi irigységgel néz arra, aki már ki van. Ezek az áldozatok tudnak mosolyogni. Ezek a férfiak tudnak ordítani, a nők sikoltozni. Ami rossz történt velük, az is az övék, nem adnák oda, nem cserélnék ki utólag valami kellemesebbre. Aztán a nézőközönség kitódul a vetítőteremből a folyosóra, a büfébe, élénkség, autók, fesztivál, díjak, koktélparti.

 

*

 

Most jött el az ideje, hogy el lehet beszélni, ami velünk történt. Kijön a dobozból a film. Az jön ki, ami benne volt. Kijön a megbántottság nyersanyaga. Ha volt elnyomás, akkor voltak elnyomottak és azok elmondják a történetüket. Az országnak nem volt autentikus nyilvános emlékezete. Amnéziás ország – elmegyönge ország. Visszahódítani az emlékezetet – visszahódítani szellemi képességeinket. Ám ha el akarom mondani negyven évemet, nemcsak azt mondom el, aminek szenvedő alanya voltam, hanem azt is, aminek cselekvő alanya. Sokan szeretnék hinni, hogy az elnyomásnak a nagy többség csak szenvedő alanya. És a nagy kiáradás idején mindenkiről kiderül, hogy mennyit szenvedett. Az emberek elmondják, hogy mit tettek mások ővelük. Bezárták őket, kizárták őket, elvitték őket, hazaengedték őket; éheztették és megverték őket. Akivel ez megtörtént, az el akarja mondani a sérelmét, ha eddig nem mondhatta. Akinek a legkedvesebbjét megölték, az mielőtt átadná magát egészen a felejtésnek, fel akarja mutatni a tőle halálba ragadott ember látomását. A nekrológ nem az elemzés műfaja. Betölteni a bántalom-térkép fehér foltjait? Elkerülhetetlen, hogy az ország lakói egytől egyig felsorolják az általuk elviselt hátrányos megkülönböztetéseket. Ki-ki csak ezekre emlékezik, és megnemesedik, aki sokat szenvedett.

 

*

 

Állami pénzből, állami film készül; ma ilyen az állami film, az önmagával meghasonlott államé. De vajon a rosszat mindig csak amazok csinálják? A „Hatalom”, a „Politika”? A marcona fegyveresek? Mi magunk sohasem? Ez a szenvedélyes és feledékeny azonosság önmagunkkal kedves lehet a közhangulatnak, de nem igazán kedvez a művészetnek. Sziszifuszi munka a felelősség állandó továbbgörgetése – felfelé.

 

*

 

Lételméleti nonszensz, hogy csak szenvedő legyél évtizedeken át és sohasem cselekvő. Ha ilyet hallok, akkor valami turpisságra gyanakszom. Esztétikai-politikai turpisságra. Nehéz valami egyértelmű anyagból jó művészetet csinálni. Hogy áll elő a bűn és a bűnhődés, ha a nemzeti alapszemélyiség gyámoltalan, bűntelen gyermek. Nehéz jó történetet csinálni olyan hősökkel, akikkel csak megesik a dolog. A politikai turpisság abban áll, hogy aki most művet formál a kommunizmus okozta különböző keltezésű szenvedésekből, az divatos filmet csinál. Az öreg parasztok bántalomvallomása hiteles. Inkább azt nézem szkeptikusan, aki művet formál a mások szenvedéseiből, ha kimarad a történetből a lét cselekvő oldala, a dús jelenlét, a nagy hitelesítő.

 

*

 

Én, mióta az eszemet tudom, azt tapasztaltam, hogy a történelemhez nem elég Hitler vagy Sztálin, hanem kell hozzá szinte mindenkinek a közreműködése. Mert a történelem teljes egészében akciókból áll, végtelen számú akcióból, amelyek egy rendszert működésben tartanak. Mindenki csinál is valamit azon kívül, hogy szenved. Csinál valamit, ami a rendszer működésébe beleilleszkedik, ami kell hozzá. Például: az állampolgárok kilencvennyolc százaléka álválasztásokon elmegy szavazni. Noha tudja, hogy mi van, úgy tesz mégis, mintha ez valami komoly esemény lenne. Miért szavaz igennel a túlnyomó többség? Mert fél, hogy ha nem jelentkezik a szavazóhelyiségben, az rossz pont, amelyet valahol számon tartanak. És ez a feltételezés nem volt alaptalan. A kilencvennyolc százalék komoly arccal, barátságos mosollyal törvényesítette a paródiát. Miért nem szökött meg a katona, a fogoly? Miért engedelmeskedtek a zsidók? És miért nem tiltakoznak az erdélyi magyarok? Miért bénulnak meg az elnyomott kisebbségek? És miért hallgat az elnyomott többség? Miért állt fel mindenki (a tapsot legalábbis színlelve), amikor Sztálint és Rákosit éltették? És miért áll fel minden román állampolgár, nemzetiségére való tekintet nélkül, amikor Ceausescut éltetik? Hányan maradtak el a gyűlésekről, amikor muszáj volt ott lenni? A többség azt hitte, hogy fekete báránynak lenni rosszabb. Ez vitatható hiedelem. Az ellenállóknak komoly esélye van a megöletésre, de ha nem ölik meg őket, akkor a többieknél aránylag szabadabb emberekként élik az életüket, és jobban esik a szemükbe nézni. Aki ellenállt, az cselekedett is. De aki nem állt ellen, az is cselekedett, azt cselekedte, hogy nem áll ellen, hogy engedelmeskedik, betartja a játékszabályokat, nem szegi meg a számára legsérelmesebb jogszabályokat. Azt cselekedte, hogy befogta a száját. A nem-ellenálló azt cselekedte, hogy nem írta alá a tiltakozó ívet egy kolléga védelmében, sőt erkölcsileg is helytelenítette az aláírásgyűjtést. Többnyire azt csinálta, amit lehetett; néha egy kissé azt is, amit muszáj volt. Nem igaz, hogy nem voltak választásaink, nem igaz, hogy minden döntésünk meghatározott volt. Az elnyomottnak mondott társadalom közreműködik a saját elnyomatásában.

 

*

 

Az igazi emberi probléma az, hogy a tömegsírba lövendő foglyok megássák a saját sírgödrüket. Másodrendű, de nem elhanyagolható kérdés, hogy milyen uniformist visel a kivégzőosztag. A művészetnek az emberi enigma kell, a cselekvés és szenvedés belső feszültsége. Hogy mi mindent mond önmagának az ember. A belső hangok feleselő kórusa. Hogy mit meg nem kell érned, hogy mit meg nem kell tenned a túlélésért. Engem egy történetben leginkább a személyes stratégia érdekel, az, hogy a hősöm miképpen vesz részt a történésben.

 

*

 

Paradigmaváltások idején azok járnak jól, akiket kompromittáltnak tart a hajlékony közvélemény és ezért kiszorít a színről. Mehetnek belső emigrációba, meglibben előttük a nem-cselekvés tao-ja. Lehetnek elmélyülő remeték. Az előző remetéket most elkaphatja a forgatag, táncolhatnak a hírnévvel és a hatalommal, s ha nem vigyáznak, egykettőre már nem ők táncolnak, hanem őket táncoltatják. Ismétlő bábuk lesznek. Megnyomod a baba hasán a gombot és mondja azt, amit mondani szokott. Elegánsabb személyek persze ilyenkor is tudják a mértéket, hogy mikor nincs tánc. Művész tartja a distanciát, forróság és a hűvösség kellő arányát. Az empátia és a szerkesztés nem ugyanaz, az igazság nem igazolja az eltehénkedést. Ki nem ismerné fel a bőbeszédűségben a beszélő túlzott elégedettségét magával: „Ni, hogy mondom tulajdon szájammal az igazságot!”

 

*

 

Erkölcsileg sem elégítenek ki az iróniátlan, megrendítő szenvedéstablók. A háború utáni irodalomban, s egyéb művészetekben hemzsegett a sok szenvedés, amelynek az előző rendszer volt az okozója. És igazán volt miről beszélni. A szegénység, az uraktól elszenvedett megaláztatások, a politikai üldöztetés, a deportálás elmondása kellett az igazsághoz, de az is igaz, hogy nemeslevelet biztosított annak, aki a karrier útjára akart lépni. Megjegyzendő, hogy ez a nemeslevél törtetés nélkül nem volt elég hatásos az emelkedéshez a társadalmi lajtorján. Mindent összevéve, ha fordulatok idején a túlélt szenvedés tőke, akkor ezt a tőkét valaki tőkésíteni fogja. Esetleg nem az, aki szenvedett, hanem az, aki beszámol róla. Gyanakszom, ha nem keresed magadban a cinkost. A ravasz beszédűt, a fondorlatos némát. A mártírológiából könnyű áttévedni az erkölcsi giccsbe. Szenvedés – dicsfény – jönnek az új undokok. Megvan az esélyük rá, hogy jobbak legyenek az előző undokoknál. Aztán, hogy, hogy nem, nem lesznek jobbak.

 

*

 

De csúnya is, aki csúnya, akit csúnyának akarok látni, akire haragszom, aki bántott, akit már nem is lehet valódi embernek látni, csak madárijesztőnek! Phű, micsoda ijesztőmasinák ezek a moziávósok! Hinnye, de nagyot ütnek ezek a különféle kosztümös verőemberek! De komolyan támogatja a verés rémisztőségét a hangmérnök! Amikor ezt a sok gyopálást látom az a balsejtelmem támad, hogy a filmművészek szeretik, hatásosnak tartják ezt a puffogást. Sok a férfi-történet, katonásdi; pedig a katonás viselkedés ma már egyre viccesebb. Az ifjú nézőkből kipukkan a nevetés, ha a peckesre maszkírozott bujdosó honvédtiszt szivargyújtás közben is szerfölött peckes. Honnan szedték a filmrendezők ezt a durváskodást? A köztes effektusok már elfelejtődnek? Átmeneti színeknek nincs most évada, a fekete a szezonuniformis. 1981-ben Varsóban a festők zsűri nélkül állíthatták ki az általuk legjobbnak vélt képeiket. Mindenki önérzetesen „akasztott”. Szabad az út az egyéniség előtt. Aztán megnézték egymás képeit. Mindnek fekete az alapszíne. A teremben zavarodott meglepődés uralkodott.

 

*

 

A főáramban haladó művészértelmiség, a nemzet lelkiismerete, most behelyezi az arcát a vásári fotográfus lombfűrészfigurái közül a szegény áldozat jelmezébe. Igen, ki kell beszélni a szenvedést, igen ki kell fakadnia az indulatoknak, de túl nagy adagokban az önsajnálat is feszélyező. Nem lehetséges, hogy ez megint valami kibúvó a felelősség alól? Mert ha most ilyen könnyen lebomlik rólunk, amit korábban vasbeton cellának gondoltunk, ha így meglágyult az, amit kőkeménynek gondoltunk, akkor vajon nem becsültük-e túl a rendszer hatalmát, akkor vajon nem a mi nyúlszívűségünkben rejlett a hatalma? Ha most mi alakítjuk át, akkor mi voltunk azok is, akik a szilárd fennmaradásához hozzájárultunk. Nem lehet úgy kihúzódnunk az elmúlt negyven év történelméből, hogy mi közben patyolattiszták maradjunk? A felelősséget megint áthelyeznénk holmi ismeretlen ŐK-re? Közép-Európában divatos erkölcsi ügyesség: akármit csináltunk, mi mindig áldozatok voltunk. Lehet így is látni a dolgot, ha így akarjuk látni, ha adunk az erkölcsi kényelemre, és ha lemondunk arról a szellemi szigorról és tisztánlátásról, ami nélkül nincsen sem kiváló erkölcs, sem kiváló művészet. Lehet nyájasan kiengesztelődnünk önmagunkkal, lehet elbliccelnünk a szembesülést, lehet melegen emlékeznünk bajtársainkra a kivégzőosztagban. Nem az önvádat ajánlom az önsajnálat helyett, mindegyikben van valami égre fordult vagy lesütött szemű őszintétlenség. Elég, ha a szó messzemenő értelmében megérteni próbáljuk, hogy mi történt. Ha a mi helyi és pillanatnyi tapasztalatunkat adaléknak tekintjük valami átfogóbb emberi tudáshoz. Miért viselkedett mindenki úgy, ahogy viselkedett? Mindenki maga tudja a legjobban, hogyan viselkedett. Van egy k. u. k. komolytalanság, a helyzet tragikus, de nem komoly.

 

*

 

Minthogy a valóságos szocializmusban éltünk, vagyis mindabban, ami itt volt körülöttünk, igazán elmondhatjuk magunkról, hogy valóságos szocialista emberek vagyunk, ha tetszik szocreálok (ellenszocreállal a kebelben). Ha a fejünk tetejére állunk, akkor is. Ha elmegyünk nyugatra, akkor is. Éppen elég szocialisták vagyunk már csak így szemre is, ahogy a tükörbe nézünk. Atyám, ezek is milyen szocialisták: ezek a csóró, ellenzéki, szupermonetarista újkonzervatívok! Magunkban viseljük ezt az utóbbi negyven évet, szerény biográfiánkat. Ezzel gondolkodunk.

 

*

 

Ha most ez a játszma sikerülne, ha most ezt szépen megnyernénk, akkor talán lenne bennünk elég távolság önmagunkhoz. Akkor talán nem az önsajnálat lenne a valódi líránk. Ha a panasz elnyomja a számadást, akkor sohasem növünk fel, akkor sohasem leszünk felelősek magunkért, akkor mindig másra kenjük, akkor nem védjük meg magunkat. Akkor nem tanulunk a saját múltunkból. Igen, mondhatjuk, hogy jött egy külső támadás, mi meg kalimpálva megmaradni próbáltunk. De ennél egy kicsit többet is mondhatnánk. Adott keretek között sikerülni és szórakozni is próbáltunk, ebből lett az elmúlt évtizedek kultúrája. Ez a kultúra nem olyan volt, mint amilyenek ők, hanem olyan, amilyenek mi voltunk.