Zavaros környezet obszervációja

A szegénység nem változott, csak annak tudomásulvétele és erkölcsi kezelése hullámzott. Az értelmiségi többség azt szerette volna hinni, hogy az általános gazdagodásban majd mindenki jól jár, olyannyira, hogy a szegénység is felszívódik. Nyugaton is jól ismert konzervatív öncsalás. A szegénység marad, fogy vagy nő, de újratermelődik, itt van és mindig is itt volt, csak az illúziók tudták eltüntetni. Ma Kis a szegény, holnap Nagy, de mindig vannak özvegyek és árvák, mindig vannak olyanok, akiknek nem megy. A nyerésre menő játszma természetéhez tartozik, hogy vesztesei is vannak, méghozzá nem kisebb számban, mint nyertesei. És ez áll mind a bürokratikus, mind a piaci versenyre. Emitt nem lehet mindenki funkcionárius és/vagy értelmiségi, amott nem lehet mindenki gazdag. A kényszeregyenlőségből kibontakozó újgazdagok, akik talán csak törekvéseikben, vagy a többiek irigységének a tükrében gazdagok, azt hiszem még kevésbé szeretnének törődni a szegényekkel, mint a régi gazdagok. Ez a társadalom még ma is zavaros ábrázattal, hamis hangon beszél a szegénységről, amely az értelmiségi-középosztályt kezdi magába visszanyelni. Recseg a fal és a gerendázat. A vágybéli nyertesek kezdik vesztesnek tartani magukat. Már senki sem hiszi, hogy a központosított hierarchia és a lendületes piaci verseny összeegyeztethető. Ha választhatnék a politikai irányzatok között, szociál-liberális volnék. Olyan kormányt igényelnék, amely szabadon engedné és adókedvezményekkel pártfogolná a magánvállalkozók versenyzőképességét és ledolgozná az állami költségvetésből mindazt, ami csak a központosított hierarchiát táplálja. A megmaradó és szabadon ellenőrzött közalapokból pedig az ilyen kormány úgy támogatná a szegényeket, hogy egyszersmind kiépüljön a személyes és magánsegítség sokféle formája és szolidáris hangulata.

 

*

 

Tíz-tizenöt éven át ki voltam tiltva saját országomban az engedélyezett nyomtatott szó világából. Ki-betiltott, feketelistás, törvényszegő önkiadó lettem, mert engedelmeskedni próbáltam az írói igazmondás ösztönének, amelyet mindenfajta egyházi, állami és kereskedelmi törvény fölé helyezek. Ha egy író a maga hazájában a Nemzeti Könyvtár katalógusában számos munkájával huzamos ideig zárt anyagként szerepel, akkor nem érezheti magát egyszerű belülállónak az engedélyezett kollégák társaságában. Egészen kívülállónak sem érzi magát, mert több barátja van közöttük. Amolyan kívül-belülálló tehát. A regény filozófiájától ez a tartás nem idegen, áthelyeződés az egyik alakba, majd kisiklás belőle, az írónak mindig új lélekbe kell átköltöznie. A szerelemtől sem idegen ez az ingamozgás, ez az oda-visszautazás. Alighanem ez a megismerés útja. De mikor az élet úgy hozta, hogy oda kellett állnom valaki mellé, miáltal a belső emigrációk találkoznak és mintegy szigetcsoportot képeznek, azt hiszem, nem vonakodtam. Önkiadótársaimat, a demokratikus ellenzéket leginkább ezért választottam: az előítélet-mentes emberi szolidaritás tehetségéért. Hogy az ember számíthatott a betyárbecsületre, amely nem a többség erénye. Most úgy ígérkezik, hogy a könyveim ismét megvásárolhatók lesznek a könyvesboltokban, és ennek örülök. Fájlalhatnám szellemi vesztegzáram hosszú idejét, de inkább odaírom az elpazarolt javak országos listájára. Az elhallgattatás javunkra is fordítható. A belső emigrációt csinálhattam jógagyakorlatként is. Amellett egy négygyerekes családapának megvannak a maga örömei. A továbbiakban sem leszek előharsonás, nem leszek a többség, sőt mondhatnám semmilyen sokaság szóvivője. Hiszen mielőtt le nem írom, magam sem tudom igazán, hogy mit is gondolok. Honnan tudhatnám tehát, hogy mit gondolnak a többiek? Ami engem illet, nekem a szóvivők nyilatkozatainál minden személyes megszólalás többet mond.

 

*

 

A tavaszi és az őszi szemeszterben Colorado Springsben tanítottam klasszikus európai regényeket. Én is tanultam valamit a diákoktól, a tanártársaktól meg a többi városlakótól. Minden elég logikus volt, önmagában ésszerű, a többségi gondolkodással és az alkotmányos szabályrendszerrel egyező. Kisebb elmozdulások a közép körül. A dolgokra, az egészre radikálisan rákérdező kelet-közép-európai elmének van mit gondolkoznia a kulturális különbségeken. Okos beszédpartnereket is találhat ehhez az összehasonlításhoz. A vízum szerint az összehasonlító, a mi szóhasználatunk szerint a világirodalom tanára voltam. A megértésnek állítólag az összehasonlítás az egyik eljárása. Ha az ottani húszéveseket és az ittenieket összehasonlítom, akkor talán nem túlzok, hogy az itteniek, már azok, akiket én látok, most kezdeményezőbb, nekibátorodóbb, fölajzottabb állapotban vannak. Úgy érzem, hogy itt valami kísérlet történik. Hogy lehet szellemi eszközökkel megnyitni az utat a demokrácia számára. Hogy lehet gondos munkával leoldozni a tilalom kötelékeit a testről? Hogyan tudna emberi méltóságunk kinyújtózni? Hogyan szokhatnánk meg, hogy arról beszéljünk, ami van. Hogyan tanulhatnánk meg a szabadság bátorságát és nyugalmát? Felgyorsulások ideje, mikor a vadidegenek is szóba állnak egymással, szinte forradalom. A normalitás forradalma. Az adófizető polgár rájön arra, hogy ő adófizető polgár. A tanár rájön arra, hogy ő tanár, az újságíró, hogy újságíró, a kiadó, hogy kiadó. Kezdenek rájönni a dolgukra, ahelyett, hogy valami mesterkélt követelményt szolgálnának. Látok valamilyen esélyt arra, hogy a magyar társadalom kinő a paternalizmussal járó kiskorúságból és nagykorúvá nyilvánítja magát. Ezt a kiegyenesedést elkerülhetetlennek gondolom. Most jött el az ideje annak, hogy a társadalom, a város és a falu megszelídítse az államot. A szocializmus, ha a szónak a sztálinizmuson túlmutató értelmet adunk, pontosan ennyit jelent, mindenféle hatalom társadalmi tulajdonba vételét: az állam legyen szolgáltatás, mert az állampolgár a gazda. Hogy most itt a rendi-tekintélyuralmi gazda büntető keze alól lassacskán kinövünk, mert ez a gazda elöregedett? Istenem, ilyen az élet. Az ember előbb-utóbb kénytelen megállni a saját lábán.

 

*

 

Számomra regény és az esszé a naplóírás két formája. A reflexió két különböző testhelyzete. Az esszé gyorsabb, a regény lassúbb, az esszé alanyibb, a regény tárgyibb, az esszé romantikusabb, a regény klasszikusabb. A regénnyel inkább eloldódsz magadtól. Kihívott állapotok a versírásra áldásosabbak, mint az elbeszélésre, amihez valami nyugalom kell. Ha kevésbé kell résen állnom, ha civil mivoltomban nem háborgatnak, ha a munkám rendes elvégzésében buta tilalmakkal nem akadályoznak, az minden bizonnyal nyugalmasabb időt hoz az életembe, ha nem is unalmasabbat. Én az embert szórakozni vágyó lénynek nevezném, lehet, hogy szegényebbek leszünk egy darabig, de jobban fogunk szórakozni. Aztán majd talán egy kicsit gazdagabbak leszünk, háborgatás is kevesebb lesz, csak éppen jobban fogunk unatkozni.

 

*

 

Ma egy hete jöttünk meg New Yorkból, és már elsüllyedt a tudatom az ittlét közegében. Agyunknak végzetes hajlama van a provincialitásra, a területhez szögezett begombolkozásra. Az ember, aki mindenekelőtt abban leli föl biztonságát, hogy otthon van, kaján fölényességgel hárít el minden nézőpontot, amely nem hasonlít az övére. A provincializmus mindenütt a helyi moralizmussal dolgozik együtt. Bevonja-szövi gondolkodásodat a helyi ügyekbe, amelyek nem is lehetnek mások, mint helyi ügyek, és ezt a rávakultságot a politikai hiúságvásárra ráadásul helyesnek, tiszteletre méltónak és erkölcsileg elvárhatónak tünteti föl.

 

*

 

Ez most az olyan emberek ideje, akik szeretnek más emberek előtt, lehetőleg nagy létszámú hallgatóság előtt beszélni, akik szeretik indulatba hozni a közönséget, akik szeretnek a háttérben intrikázni, akik várták az alkalmat, hogy most előtérbe tolongjanak, benne akarnak lenni a sűrűjében, és ott forgolódnak, ahol legnagyobb a harci lárma. Most a tartalék előjön. Az eddig elnémítottak, köztük a félbolondok, a dilettánsok és a szélhámosok most kibeszélik magukat, a visszafojtott hiúságok kitüremlenek. Ezek az újabb politikai aktivisták is harapós kedvűek, szívesen vádolnak mindenkit, aki valamilyen nézőpontból feljebb van. Támadás a magaslatok ellen, munkában a sértettség.

 

*

 

Mint várható volt, kialakult a helyem már a távollétemben, lehetek valamilyen magyar-zsidó díszelnök, szabad demokrata tanácstag, zsűritag, szerkesztőbizottsági tag, adhatom a nevemet különböző ambiciózus vállalkozásokhoz, nyilatkozhatok, kérdésekre válaszolhatok, előadhatok, a pódiumra léphetek, lehetnék az idő embere, ügyeletes guru, mondhatnék emelkedett laposságokat, fogalmazhatnám az új konszenzus banalitásait. Ha nem vigyázol, akkor az elnémításból kilépő ember elkezd beszélni és beszél, beszél, sokat beszél. Sokkal előzékenyebb hangon beszélnek velem és Jutkával, mint korábban, ami nem azt jelenti, hogy jobban is szeretnek. Ápolja csak, barátom, a common sense közbeszédet, ha nem vigyáz előbb-utóbb képviselő lesz az újjászülető parlamentben. Nagy az apaéhség, a meglévő apák nem elégítik ki a közönség igényeit, leszerepeltek, felemás beszédűek, egy kissé együgyűnek látszanak. A bátorságok, amikor már nem kell félni, kevésbé érdekesek. Az éles nyelvűségnek, a nagyszájúságnak most egész folklórja van. Trónra ül a haragos, de féken tartott odamondogatás démona. Mindenütt valami újjászervező lendület: ami volt, az ismét lesz. Ez is legyen, az is legyen. Burjánzanak az új szervezetek, egyesületek, klubok, pártalapítási vágytól dobbannak a szívek, most aztán majdnem mindenki tag lesz valamelyik elnökségben, ha nem ebben a körben, akkor a másik társaságban.

 

*

 

Most végre lehetsz magánember is, kihúzhatod a telefondugót, elrejtőzhetsz városi lakásban, falusi házban. Annyi gyűlésen vagy jelen, ahányon valóban jelen kívánsz lenni. Azt ajánlanám, hogy ne tartsál beszédeket. Csak egy munkaköröd legyen, amelyet a soron következő könyved jelöl ki a számodra. Eddig kénytelenségből viselted a közszerepeket. Nincs több kötelességed, mindenre megvan a megfelelő ember. Dühös érvényesülésvágy körös-körül, akár a visszafojtott bujaság. A horizont szélén felbukkannak az új vezérjelöltek. A politikai aktivisták köre kitágult. Most nemcsak az ismerős párttisztviselők a széles arcukkal, most jönnek a hosszú arcúak is, a hatalomra ők sem kevésbé éhesek. Tehetségek merülnek föl, jönnek az új maffiózók, a gründolók, az ellenjelöltek, a vaskezű szervezők, a hátsó szobákban ott nyüstölnek az alkuszok, a pozíciókkal kalmárkodók, jönnek a neodisszidensek, a lobbysták, az új sértettek és az új kimaradók. Felhív egy félbolond kolléga, „neked már van nyilvánosságod, hass oda, hogy legyen nekem is”. Intézkedjek, hogy ne tapsoljanak bele a végtelen lamentációiba, hogy már hagyja abba. Van, akinek így sem megy és úgy sem megy. Ebbe a körbe tartozik a nép. A népi vezérek felemelkednek, maga a nép nem emelkedik fel. Időnként újabb kirajzás teszi élénkebbé a színpadot.

 

*

 

Az egész város elnépiesedett, elproletárosodott, megszürkült, kelet-európai darabos jellegtelenség, szovjet típusú csúnyaság. A proletárosodás, az elparasztosodás, a falusiasodás sikerült. Ködmönös, konyhaszagú testiesség, kényelmesség, eltanyázás, ha az utcán jársz kevés a városias, egyéni arc, kevés a páratlan egyéniség. A káder és a proletár között stiláris rokonság van. Nézem a belvárosi színház társulatának csoportképét: dolgozó kisemberek, népi arcok, az arccsont és az állkapocs között sok a hús.

 

*

 

Ez a kísérlet kívülről jobban néz ki, mint belülről. Ha sikerül, akkor is csak valami katyvaz lesz. Visszatérés a keresztény-nemzeti úri középosztály értékeihez, a harmincas évekhez. Ez a nullpont, a rajtvonal, ez a kályha a táncteremben, ahonnan a táncosok el tudnak indulni. Mindenesetre az én eddigi cenzurális akadályaim megszűntek, folyóiratot, kiadót találok itthon is, amim van, azt közölhetem. Nekem ez most nem az elköteleződés, a „pártmunka” ideje. Az én politikai korszakom véget ért. Addig tartott, ameddig a munkáimat érintő cenzúra. Ennek végeztével lehetek ismét civil.

 

*

 

Mi történik ezekkel az emberekkel, akik kicserélik magukat? Hogyan érzékelik saját szerepváltozásukat? Tegnap még káder, ma újkapitalista, pontosabban a kettő elegye. Sok maszat, zagyvaság, fecsegés, kevés tiszta forma. Akarom én ezt a tárgyat olyan megátalkodottan figyelni? Igen, akarom. Nem igényelem a közvetlen beavatottság és a tárgyatlan belső tudás hangzatosságát. Az önmagára forduló tiszta intuícióból, mint a nedves szivacsból, egy illetésre kicsordul az öntetszelgés. A tiszta mélységek leginkább együgyűek. Hullám részecske nélkül? Szellem anyag nélkül? Fellengés teher nélkül? Át kell menni a zavaros tárgyon. Az ember hozzásimul a vállalkozásához, de csak mértékkel távolodjál el az asztalodtól. Se pénzkereset, se közhaszon, se illegetőzés, se szerelmi téboly, se család nem sorvaszthatja azt az odaadást, amellyel a polgár a maga önkéntes munkáját elvégzi. A polgár azt csinálja, amiben kedve telik, maga választotta, saját elhatározásából folytatja a tevékenységét. A proletár kénytelenségből csinálja, amit csinál. A kézműves, aki érti és szereti a mesterségét, aki nem vágyik más munkára, mint amit naponta végez, aki nem vágyik más szerepre, mint arra, amije neki van, az polgár. Csak annyit tervezek, amennyit egymagam el tudok végezni.

 

*

 

Nincs idő, halljuk mindenfelől, lehet, hogy az ország hamarosan fizetésképtelen lesz, lehet, hogy le kell állítani a nagyüzemeket, lehet, hogy a népharag kitódul az utcára, lehet, hogy bomlásától elborzadva a keleti tömb bekeményít és a következményekkel mit sem számolva erőszakosan becsapja a mi nyugatra nyíló kiskapunkat. Esti beszélgetések szerte az országban mind ésszerűbb szorongással jutnak el ehhez a legsötétebb forgatókönyvhöz. Magam is reggel optimista vagyok, este pesszimista, most azonban délelőtt van. És a dologhoz az ember reggel fog hozzá. Ezért azt mondom, van idő. Mert pánikállapotban, hisztériában, menekülő sietségben, a legrosszabbaktól való szüntelen aggódásban nem lehet tisztességesen dolgozni. Eddig is volt időnk, születésünktől fogva, ezután is lesz időnk, az utolsó óránkig. Lehet, hogy szegényebbek leszünk és kevésbé szabadok, mint most. Kár. De hát voltunk már szegényebbek és kevésbé szabadok, mint most.

 

*

 

Bibó István történész sztoikus nyugalmát idéztem az emlékkönyvben tíz éve, 1956. november 4-én. Kint már a tankok, a folyosón szovjet katonák, ő meg államminiszterként a parlamenti szobájában kopog az írógépén, írja a kibontakozási javaslatot, amelyet el fog vinni a nyugati nagykövetségekre. Ha fantáziánk a legkellemetlenebb esélyeket végigzongorázta, akkor jön a munkálkodó derű. Asztalhoz, mester! Íme, egy csésze kávé, jöjjön az első mondat, majd valahogy nyomtatásban is megjelenik. Ha netán majd nem ilyen könnyedén, mint most, akkor majd újra szamizdatban, azt is megbecsültük. Esetleg ceruzacsonkkal vécépapírra, miképpen Mérei Ferenc pszichológus száznegyven gépelt oldalas tanulmánya az álmokról zárt térben (börtönben, ahol tilos volt írnia), tizenegy toalettpapíron. Győzni a legelszántabb fog, aki életstratégiát mondjuk éppen ettől a két csupa szellem cellatárstól, Bibótól és Méreitől tanul. Mert ők az idő mesterei, értenek a talpra álláshoz, ami már majdnem feltámadás, a magunk gyarló módján.

 

*

 

Emlékeznek a Bibó-emlékkönyvre? Csak gépelve! Isten őrizz! Terjeszteni nem szabad! A szerzők nagyobbik fele nem járult hozzá az illegális sokszorosításhoz. Pedig akkor ők voltak a legelvetemültebb szabadgondolkodók. Kellett ez a tíz év, hogy a közvélemény eltaláljon az alkotmányos liberális és szociális demokrácia nyilvános akaratához. Szocializmus? Csak amennyit önként elfogadunk belőle. Ne féljetek, szocialisták, bárha soványítani akarjuk is, az állam ezen a földrajzi tájon igen kövér és roppant hízékony. Itt még a demokraták között is elég gyéren vannak olyanok, akik nem aspirálnak állami pénzre. Ijedős óvatosságával a magyar értelmiség mondhatni tavalyig Kádárra bízta magát, és az egész Kádár-korszakban kádárista volt. Az erőszakmentes demokratikus forradalom lelkülete még egy-két éves kisgyerek. Bibó sírjánál 1981. október huszonharmadikán, a huszonötödik évfordulón még tízen sem gyűltünk össze megemlékezni. Bence Gyuri odaszólt egy fiúnak, ne fényképezz, hogy fogom az unokáimnak azt mesélni, hogy százával álltunk a sír körül. A biztonsági szolgálat emberei csakugyan százával őgyelegtek körülöttünk. Ez az arány most megfordult. Tavaly június tizenhatodikán még talán ezren kaptunk a hátunkra, idén egy kicsit többen leszünk és talán nem kapunk a hátunkra. Én ezt tartom a legfontosabbnak. Azt, hogy tetszőleges polgártársam ma kevésbé fél és kevésbé közönyös, mint tavaly volt. A nemzeti jövedelem négy-öt százalékos növekménye már szép siker volna, a polgári autonómia viszont az elmúlt évben négy-öt százaléknál sokkal lendületesebben gyarapodott. Ennek az autonómiának szép darabja már visszacsinálhatatlan, személyiséggé vált és tudássá arról, hogy a szükségállapot is ideiglenes, ha mi elég kitartóak vagyunk, akár a lengyel barátaink. A kelet-közép-európai demokratikus mozgalom győzelemre van ítélve. Ha görcsösen is, Európa keleti fele nyugat felé csábul, mert a polgári viszonyok csábítóak, a rendi viszonyok ellenben sivárak. A kommunizmus volt az utolsó rendi vallás. Nincs ideológiai furor, amely a védekezést a posztkommunista demokrácia kísértetével szemben támadásba lendíthetné.

 

*

 

Nem is tudom, kitől származik a mondás, de magamévá tettem, hogy: „Úriember társaságban istenről és a szerelméről nem beszél”. Istenünk és a szerelmünk képe mellé hazánké is odakívánkozik. A hazaszeretet nyilvános hitvallásai? Akinek erre az egész életén és művén kívül még külön is szüksége van, annak az úriember mivoltára az én szememben árnyék esik. Amikor egy barát hangsúlyozni kezdi, hogy szeret engem, gyanakodni kezdek, mi baja van ennek velem? Mire készülhetek? Az a tapasztalatom, hogy minden diktátorjelölt az ablakban lengeti a hazaszeretetét. Kevésbé féltem a hazát azoktól, akik nem emlegetik, mint azoktól, akik sokat beszélnek róla. Ha az ember megcsinálja a tőle telhető legszabadabb művet, ha megkölti az emberi méltóságnak mindig a soron következő gesztusát, akkor a hazának lesz min örvendeznie. Nem a haza minősíti a műalkotásokat, hanem a műalkotások a hazát. Nem a magyar irodalom Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt, hanem megfordítva. A haza nem mentség semmire. Semmilyen erőszakra, gorombaságra, közönséges magaviseletre. Semmilyen eltérésre a bölcs és a nemes ember évezredes illemszabályaitól. Nem akarok sem jó magyar, sem jó zsidó, sem jó európai lenni, csak éppen lenni akarok kedvem szerint, sejtvén, hogy ha jó akarnék mindezekben lenni, akkor netán éppen rosszra sikerülnék, szigorúbb lennék és mosolytalanabb. Legyek ember a magam módján, s hadd dicsérjenek-szidjanak kedvük szerint magyarok, zsidók, európaiak. Van, akit a végső távozás veszteségéért leginkább az vigasztal, hogy kibújhattunk ebből a nehéz gúnyából, ember mivoltunkkal együtt járó normatív mellékneveinkből. A gyászoló család tapogatja a ruhát, az a bitang lélek pedig ott, ott, odatúl cigánykerekezik.