Itthon

Végre úton hazafelé. Ülünk a Sabena Jumbon az óceán fölött Brüsszel felé, s ott néhány órányi várakozás után átszállunk egy kis Malév-gépre. Kíváncsi vagyok, hogy simán beengednek-e, vagy csinálják-e még a szokásos cirkuszt az útlevél-ellenőrzésnél, amikor megtalálják a nevemet egy fekete könyvben. Jó Európa felé haladni. A pici Belgiumon át a pici Magyarország felé. Feleség, két szép kisfiú, alszanak, megy valami buta film, senki sem nézi, az utasok is alszanak. Most tetszik, hogy ebben a kisded Európában annyi különféle ország van. Három nyelven különböző lapokat olvasok a gépen. Ez a sok kormányocska, csekélyebb térségben uralkodva, mint Colorado állam. Babaméretek, összesűrűsödés, sok csip-csup ügy, sok okoskodás, civakodás. Finomabb javak és elmék. Euro-trash. Folytonos hanyatlás és folytonos növekedés. Jelen vannak a múltak, összekeveredve a jelennel. Hűbéri múlt és szocialista múlt. Az emberek kiteszik magukat különböző szellemi hatásoknak. Nem az őrizkedő-védekező tartás. Nem a dinosaurus államok gyermekeinek elbizonytalanodó biztonsága. Az egyszerűség inkább óhaj, mint általános adottság. Többrétegű gondolkodás, amelyben a protestáns etika csak az egyik alkotórész. Szellemi rommezőkön új építkezések. Szakaszos, szaggatott folytonosság. Különbözések kultusza. Átállítom az órát. Az idő Brüsszelben és Budapesten ugyanaz. Az útnak ez a szakasza nem lesz hosszabb, mint amikor New Yorkból jövet átszálltam Chicagóban, Saint-Louis-ban vagy Dallasban, hogy hazajussak az enyéimhez Colorado Springsbe, Stavig professzor házába a Wood Avenue 1014. alatt, amely gömbölyded fatornyocskákkal, százéves könnyedséggel ott áll az aranyezüst fényben vagy szeles, pelyhes hóviharban, oly könnyű és száraz hóval elpalástolva barna bájait, hogy hosszabb munkával lehet csak egy jóravaló hógolyót összenyomkodni, nekiirányozandó a kész művet Áron fiam vagy Józsi fiam pocakjának, amiáltal én ezt a házat kilenc hónapon át a hazámnak éreztem.

 

*

 

Vaskék felhők alól kikunkorodik a világoskék, szelíd téli ég, sebesen futnak a pamacsfelhők, ingatja a szél a kopasz jegenyéket, ismét az asztalomnál ülök a Torockó utcai erkélyes szobában. Odakint Piroska néni szórakoztatja álcivakodással Áront, behallom: „a papát is megruházom, ha szertehagyja a kabátját”. Helyes. Ismerős, kedves prézsmitálás, a kakaót már megfőztem, Árpád már telefonált, hogy délután háromkor menjünk úszni, elvisz kocsin, hoz egy úszósapkát is. Van még egy félórám, mielőtt nekiindulnék a bankba valami pénzt kivenni, majd a családdal a belvárosba karácsonyi ajándékokat vásárolni. Jönnek a távol lakó, a nyugati hozzánk tartozók, barátok, akárhogy is, összebújunk ebben a karácsonyi hangulatban, amely körül tart a folytonos kimondás és szerveződés békés újreformációja.

Hazai közléseimből meg fogunk tudni élni. A cenzúra megszűnik életprobléma lenni, új bajok után kell nézni. Ha dolgozhatom, ha a családommal megélünk, ha az utcán egy tanárnő ismerősünk megállít, hogy a diákjai kedvelik és értik A látogató-t, ha van néhány ember, aki barátságos hozzánk, akkor kutya bajom. Ez annyit jelent, hogy akkor napi néhány óra háborítatlanságon kívül semmi sem kell. És ha még az is megvan, akkor behunyjuk a szemünket.

 

*

 

Megérkezésünk napján éjfélkor leültem ehhez a géphez és megírtam rajta egy beszédet, amelyet felolvasásra szántam a Jurta Színházban, a Beszélő című illegális, föld alatti, ellenzéki, rendőri elkobzásokkal zaklatott folyóirat első nyilvános estjére. A Beszélő kitette a lábát a törvényes porondra. Talán csak az egyik lábát. Fáradt voltam, hiszen előző éjjel nem aludtam, de azért asztalhoz ültem, s hajnali ötre elkészült az alábbi szöveg.

 

*

 

Megérkezés. Álmos vagyok és izgatott. Tegnap még Nagy Bálint vitt le mindannyiónkat a két kisfiúval a Manhattan-félsziget alsó csücskébe, az újjáépített halpiacra és a vitorlás hajók újjáépített kikötőjébe, amelynek szép tölgyfa padozatáról föltekintve tele volt csillagozva a fényes délelőtt ege fémmadarakkal, s ha megfordulok: üvegarcú hasábok és félhengerek fényjátéka. Bálint azt mondta, hogy ez nem elég, túl egyszerű, mert nem él az anyag és a perforáció, a művészi hiány lehetőségeivel, de azt is mondta, hogy itt szokott ülni egy darab kenyérrel és sajttal egész napos bolyongásaiba belefáradva ezen a padon és nem tud betelni ennek a városnak a féktelen szépségével, ahogy egymás mellé került a legkevésbé egymáshoz illő és ettől lett egymáshoz illő. Amikor nem építi azt a vidéki házat, amelyért pénzt kap, szemügyre veszi például azt a házat is a Harlemben, amelyet akár a tulajdonos, akár a lakó belülről kiégetett, de minden ablakában esőmosta rózsaszín és tengerkék játék mackók-nyulak-pingvinek ülnek. Hosszú gyalogútjaitól esze-szeme el van ragadtatva, mert nem lehet betelni avval, hogy mi minden juthat gyarló emberek eszébe. Igencsak erényes szellem, akit elkerül a végletek varázsa.

 

*

 

Aztán kimentünk a repülőtérre, dugó, dugó, egy fekete taxisofőr kivágott az autóútról aztán bevágott, rohantunk Queens-en át, havas téglaborítású egyemeletes házak, unalmasak, rendesek, külvárosi ócskaságok, egy avult ipari korszak meghitt rútságai, és a beláthatatlan repülőtér. Jó volt ülni a repülőgépen, a gyerekek aludtak egy keveset, Brüsszel kicsike repülőterén fel-alá rohangáltak és mozgólépcsőztek, aztán az a szegény, kis szovjet-magyar repülőgép: ízesebb ételek, kedvesebb légikisasszonyok, ismerős kedélyű utasok.

 

*

 

Kedves és kedélyes volt a fiatal határőr is, de láthatatlanul motoszkált egy befelé lejtő deszkafedél alatt, beszólt egy fülkébe, amelynek nem volt ablaka, egy láthatatlan lénynek, és mindenki nagyon készségesen köszönte meg neki a pecsétet. Kellemes ünnepeket és boldog újévet kívántak neki a nyugati magyarok is. Ismerős rangnak szóló, félelemtől árnyalt szívélyességgel, amelyet a kelet-berlini határátkelőn is észleltem, ahogy a nyugatnémet turisták egynémelyike is megpróbálja a zord őrt játszi kedéllyel jóindulatra hangolni. A mi fiatalemberünk azonban természetes kedvességgel mosolygott, tréfált, a gyerekek már kókadoztak, lassú volt ez a bejövetel. Egy fiatal hölgy állt előttünk karján egy kilenc hónapos kislánnyal, aki most fogja először látni a nagyszüleit, Belgiumban született, apja munkavállalói engedéllyel ott dolgozik. Ezt az előttünk álló fiatal hölgyet megpirongatták, mert három hónapnál tovább maradt az új útlevéllel, a fiatalember azt mondta, hogy be kell vonnia a hölgy útlevelét, majd kérelmeznie kell az útlevélosztályon, hogy visszakapja, máskor előre kérje a hosszabbítást. A hölgy megszeppent, mert szeretne visszamenni a férjéhez újév után, ki tudja addig visszakapja-e. A kedves határőr hátrament és visszajött egy magasabb rangú, még kedvesebb, bajuszos-tányérsapkás fiatalemberrel, aki előbb írni kezdett valami átvételi elismervényfélét a hölgy visszavont útleveléről, aztán meggondolta magát, a megkezdett írást összetépte, és „mivel kisgyerek van a karján” ez egyszer eltekintett ettől a szigorúbb rendszabálytól, mindenesetre nyájasan figyelmeztette a hölgyet, hogy máskor kérjen hosszabbítást a rendőrségtől vagy a követségtől.

 

*

 

Itt léptem be a történetbe én az egész családommal. Tudniillik június 21-én utaztunk el Colorado Springsbe, ahol munkavállalói engedéllyel Tolsztoj és Dosztojevszkij, Kafka, Musil és Joseph Conrad regényeiről beszélgettem kedves, türelmes, kiegyensúlyozott, elvontságokra és faggatózásra, heves vitákra nem hajló diákokkal, akik a regényeket, pontosabban a regényfigurákat erkölcsi szempontból ítélik meg, szívesen idéznek a bibliából és ugyancsak rosszallják, ha Karenina Anna vagy Karamazov Mitya nem tartja ellenőrzés alatt a szerelmi szenvedélyét. Mint fegyelmezett hivatalos munkavállaló, aki csak egy paragrafust sértett meg unalmas repetícióval (maga csak ebben az egy műfajban dolgozik? kérdezte tizennégy éve a letartóztatásomra érkező alezredes, tudniillik az államellenes izgatás paragrafusát), szóval, mint lojális állampolgár, aki a kéziratcsempészés bűncselekményében sem volt rossz, mikor ezek a ma már csak hangulatos humorral felidézhető műveletek még napirenden voltak, szóval tavalyelőtt, vagy tavaly? ámde hol van már a tavalyi hó?, de mint lojális állampolgár, aki az államkasszába adózni kíván, mert polgári engedetlenségének önként határokat szab, én sem jöttem haza kilencven napon belül. És ugyanígy a feleségem, Jutka, sőt a kétéves Áron és az egyéves József fiam sem. Nem akartam pedig bűnbe esni, felhívtam a washingtoni konzulátust telefonon és ott azt felelték, nem kell semmi engedély, kicsit fölényesen hárították el a kérdést: „De hiszen január óta mindenki akkor utazik, amikor akar.” Nyugatias fölény volt ez, hangjukban benne lebegett a föld legrégibb, vagyis kétszáz éves demokratikus alkotmányának a szelleme és iróniája a mi kelet-európai nyűgeinkkel szemben, hiszen már évek óta külszolgálatban élnek, fellazultak, relaxálódtak. Így hát nem volt hosszabbítás, szabálysértésem ugyanaz, mint a hölgyé. Elmehetek akkor, amikor akarok, de nem jöhetek haza akkor, amikor akarok. Az a kis állami kacsó ott matat a szívem fölött az útlevelemben.

 

*

 

A kedves határőr felfedezhette a nevemet az ő kis láthatatlan listáján, s megtalálva a névsor megfelelő helyén, ezúttal is, mint ez már ki-be lépésnél annyiszor megesett, születési helyem és anyám neve után tudakozódott. Magyarországtól nyugatra ilyen kérdezősködés borzasztóan furcsa lenne. A nagyon kedves fiatal tiszt elvitte az útlevelemet és a sor mögöttem türelmesen várakozott. Miért vitte el a bácsi? kérdezte Áron. Mert nem tetszett neki a papa képe, mondta Jutka. Mire Áron sírni kezdett, ami rám nézve hízelgő. Aztán a fiatal tiszt visszahozta az útleveleinket, emlékeztetett a szabályokra, elismerte, hogy a belszolgálat és a külszolgálat között manapság hézagok is akadnak, és majdnem barátian adta vissza azt az okmányt, amely, mivelhogy bevonható inkább a Magyar Népköztársaságé, mint az enyém.

 

*

 

Minden szépen ment, hazajöttünk. A taxisofőr keménységük szerint rangsorolta az új lapokat, az egyik nem olyan kemény, mint a szamizdat, de jó, félkemény, a másik rózsaszínű púder, három tüntetésen részt vett, élvezi a dolgot, de sem a politikai sem a gazdasági kibontakozásban nem bízik. Egy nyugdíjas ezredes utasáról beszélt, aki azt mondta, hogyha ez így megy tovább, akkor le kell kapcsolni néhány száz hangoskodót. A sofőr igen izmos volt és legalább olyan profi, mint a New York-i taxisofőrök. Piroska néni spenótja és almás pitéje nagyszerű volt, a gyerekfürdetés a régi, ugyanaz Budán és Coloradóban. Anyám ma nyolcvanhárom éves, a hangja friss volt, ivott egy kis bort, ebédre megyünk hozzá. A májgombócos zöldségleves, a töltött csirke és a csúsztatott palacsinta most is, mint mindig, felejthetetlen lesz. Józsika mámoros totyogása lesz a főtémánk.

 

*

 

Azt hallottam, hogy a Kossuth könyvkiadó ki akarja adni Szelényi Ivánnal írott könyvünket, amelynek ez a címe: „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”. Ezért tartóztattak le tizennégy éve? Ami aztán barátom, Iván, majd közvetve akkori feleségem Júlia, és a két gyerekünk, Dorka és Miklós emigrációjához vezetett. „Ez a Gyuri meg van őrülve”, mondta kivándorlása előtt Iván, „azt hiszi, hogy ő itt írja ezeket a szamizdat könyveit (mert szamizdat könyvet írtunk ketten nagy titokban, körülbelül olyan komolyan, ahogy a fiaink rejtőzködtek egy titkos barlangban és gyújtogattak újságpapírost), ez a Gyuri azt hiszi, hogy ő csak ír és nyugaton publikál úri kedvére, fittyet hányva a cenzúrára, és közben ő maga itt sétafikál a Kossuth Lajos utcában.” Hát, ami azt illeti, Ivánkám, itt sétafikálok. Valaha idéztem egy magas állású cenzoromnak a miskolci kéjnő mondását, hogy én még mindig kurva leszek Miskolcon, amikor maga már régen nem lesz rendőrkapitány.

 

*

 

Most csak annyit akartam mondani, hogy ebben a mi itthon kívül-belül elutasított könyvünkben, (hiszen olvasóink is megsértődtek, mert az értelmiség sosem kollaborált, mert az értelmiség mindig makulátlan volt és soha semmilyen előnye nem volt, csak szenvedett egyfolytában), ebben a könyvünkben azzal a mondattal zárjuk sorainkat, hogy a sztálinizmus és a posztsztálinizmus után a szocializmus harmadik korszaka, amelyben az értelmiség kinő a politikai bürokrácia, az uralkodó rend hegemóniája alól, a szerzők nézőpontjából akkor fog bekövetkezni, amikor ez a könyv megjelenik abban a városban, ahol élünk, mert addig ennek a könyvnek, mi magunk is tudjuk, nincsen esélye a megjelenésre. Következetes akarok maradni ehhez a mondathoz, kijelentem, ha ez a könyv itthon megjelenik, akkor ez a korszak itt van. Ha másból nem, ebből is láthatnám. Láthattam azonban abból is, amit a Coloradóba hevenyészve érkező Magyar Nemzetben olvashattam.

 

*

 

A magyar nemzet most érkezett el a legérdekesebb kísérletéhez. Most ezt a kényelmetlen ruhát szép nyugodtan levetjük. A függetlenség lassú munkája, az autonómia kísértése, ilyen címekkel próbáltam megfogni azt a hullámszerű mozgást, az ébredés stratégiáját, a budai taot, ezt az állhatatos és türelmes eróziót, amely odavezet, hogy most szinte mindenkinek, akivel beszélek megvan a maga stratégiája, megvan a maga véleménye a dolgokról. Akárhogy is forgatjuk, ez bizony történelem, közmegokosodás, az ember vadidegenekkel nyugodtan politizálhat. Emlékszem nyolcvanban Varsóban is szebbek és okosabbak voltak az emberek, talán kicsit vékonyabbak és hosszúdabbak is, mint itt. A barátaim most érdekesebbek, mint voltak néhány éve.

 

*

 

Ha az emberek naponta órákat szentelnek a helyi sajtónak, akkor demokratikus forradalom zajlik az egyenjogúságért, a polgári jogok helyreállításáért. Csak éppen még egy darabig különös, geopolitikailag színezett kohabitációban az engedékeny, visszavonuló állampárttal, amelyet újabban talán inkább kísért egy szociáldemokrata párt szerepe, mint a sztálinista struktúra keletnémet, csehszlovák vagy román típusú többé vagy kevésbé szürrealista aggiornamentója, de talán nem sokkal inkább kísért. Komor elme ott láthatja a restauráció ördögének árnyát a falon, ha a birodalom – vagy ha tetszik a birodalmak – elkerülhetetlen bomlását nem kíséri új, állóképes struktúrák kialakulása. Én azonban a megátalkodott és javíthatatlan optimista, aki december hatodikán az International Optimists nevű szövetség nyolcvanéves, el-elbóbiskoló bácsikáinak tartott barátságosan fogadott előadást, ma inkább úgy látom, hogy a paternalizmus kelet-európai betegsége a társadalom lábadozásának a jele. Budapesten most nem százan beszélnek, hanem talán tízezren. Vagy többen? Megy naponta a normalitás fegyelmezett lázadása, ahogy Haraszti mondja, a civil társadalom fordított szalámi taktikája: a mindenütt jelenvaló államot szakigazgatássá szeleteli. De azért a tárgyilagosság kedvéért megállapíthatjuk, hogy van még mit szeletelni rajta, még nem olyan karcsú.

 

*

 

A rendi és az állami, a hierarchikus elem az állampolgárok gondolkodásában minden szinten eltart még egy darabig. A szabadság újgazdagjai hajlamosak elfeledkezni tegnapi prudenciájukról. Ilyenkor morális láz uralkodik, ami érdekes, de nemcsak vonzó. Az erkölcsi szótár alaposan igénybe vétetik. Atyám, mennyi nagy szó, mennyi túlzás, mennyi kebeldagadás, ami nem előny a stílus szempontjából. De valami más is, szabatosság, és legalista stratégia, egy demokratikus politikai kultúra nyelvének megjelenése, szellemi magánvállalkozók évada. Érdekes idő, ámuldozunk, ahogy ámuldoztunk már Kelet-Európában néhányszor, hogy lám ezt is lehet? Most azt hiszem, jobbak az esélyeink. Ez nekünk már a második menet. A sárkánynak sok feje van. Ha a társadalomnak csak egy feje van, azt könnyű beverni vagy lenyisszantani. Nemrég még azt mondtuk, az ezer párt országa. Hogy két szürke úr közül ki legyen az államfő egy időre, ez bizony nem olyan nagyon érdekes kérdése, de ide el kell jutnunk. Akarnunk kell a kiérlelt demokráciák megbízható unalmát és középszerűségét. Ez elég paradox, érdemes tehát az újbort élvezni. Mert most nem igazodnak még a jó ismerősök a főutcához, most még nem igazán a szavazattöbbségért megy a dolog, hanem inkább a különbözés jogáért. Ez az erózió azért lesz nosztalgia tárgya, mert személyesebb.

 

*

 

Addig nem nyugodhatunk, amíg a kormánypárt felváltása egy másik párttal már nem jelent egyszersmind rendszerváltozást is, hanem csak szabályozott kormányváltozást. Ennél kevesebbet nem lehet akarni. A nemzeti önrendelkezésnél, a demokratikus semlegességnél kevesebbet nem lehet akarni. Csak akkor áll elő az egyensúly, csak akkor lesz a rendszernek szilárdsága, mert akkor őszinte közmegegyezésre támaszkodik. Amíg nem lesz Közép-Európában is demokratikus föderáció, addig a magyar kisebbségeknek nem lesz jó. Az út Európához Közép-Európán át vezet. Meg kell érkezni Európába, amelynek a közepén vagyunk. A magyar demokratikus nyilvánosságnak külpolitikai stratégiával kell rendelkeznie, ha igényt tart bármilyen nemzeti stratégiára. Ahogy Tatjána Tolsztaja szovjet írónő mondta, egyáltalán nem bután, úgy kell néznünk a szovjet tankokat, mint valami időjárási jelenséget. Most talán éppen Jalta szövegét kell komolyan vennünk, amíg Jalta van, a szöveget, amely nem szól érdekszférákról, hanem demokratikus választásokat emleget. Ausztriával és Jugoszláviával, a két semleges szomszéddal barátsági szerződést kellene kötni. Akkor utána megkérdezhetjük, miért is vannak itt azok a csapatok? Kitől védenek? Ki fenyeget minket? Önfinnesedve elfoglalhatjuk természetes helyünket a kontinensen, amelyhez tartozunk. Volt már példa rá, hogy a provincia a maga új ethoszával megfertőzte és elcsábította a birodalmat. Mi marad a szocializmusból? Mi maradunk, akik itt éltünk ebben a negyven évben, amely nem volt tanulság nélkül való. Lehet, hogy nyugodtabbak lennénk, ha ez a negyven év nem esett volna meg velünk, de nem lennénk szívósabbak. Azt gondoltam, hogy ilyesmiről fogok itt beszélni, az identitás stratégiájáról, amely jelben győzni fogsz, ha azt játszod, ami vagy. És akkor csengettek.

 

*

 

Bőrkabátban pisztollyal és gumibottal, egy barátságos rendőr kereste a feleségemet, merthogy a disszidálás, a jogellenes külföldön maradás gyanúja merült fel vele szemben, az útlevélosztályé nevezetesen, amely még mindig létezik. De hát a feleségem itthon volt. Ő is felírta születési helyemet és anyám nevét, aztán azt mondta, hogy sokan kint maradnak, de talán az is lehet, hogy engedik az embereket maradni, amíg akarnak. És udvariasan távozott. Ezek a jó hírek meg ez a rendőr két órával az érkezésünk után együtt adják savát-borsát a dolognak, mert lehet véletlen is, hogy jött és éppen most jött, de lehet nem véletlen is, jut eszébe a szocialista embernek szocialista realizmussal. Ha igaz, amit ez a rendőr mond, akkor talán az enyém lesz az útlevél, nem az államé. Akkor talán pecsét sem lesz az útlevélben és az a miszteriózus motoszkálás sem lesz a deszka alatt, hanem csak éppen megnézik és kész, ki- és bejövetelnél egyaránt. Ahogy civilizált államok a saját állampolgáraikkal bánnak.

 

*

 

Azt hiszem, hogy most valahogy úgy vagyunk a sajtószabadsággal, mint az utazási szabadsággal. Új szerzemény, nincs is igazán a kezünkben. Megtűrés. Spanyolországban és Latin-Amerikában volt így a katonai rendszerek hanyatlása idején. Ott is, akárcsak itt is sok szó esett a civil társadalomról, megvolt a felbátorodó szó eufóriája is. De hogy azok, akik tegnap még nem voltak olyan nagy demokraták, mint ma, holnap is olyan nagy demokraták lesznek-e, hogy ugyanannyira megtanulják-e a szabadság műveltségét, amennyire megtanulták az önkény eltűrését, azt senki sem tudhatja.

 

*

 

A Beszélő pedig kérjen és kapjon lapengedélyt. Árusítsák a folyóiratárusok, mint a többi lapot. Legyen vége mind a negatív, mind a pozitív diszkriminációnak. És akkor nem muszáj csak azért szeretni a Beszélő-t, mert illegális. Foglalja el méltó helyét a versenyben a közönség érdeklődéséért. Veszítse el a szamizdat, az önkiadás, a vakremény varázsát. A tisztánlátást, a pontos fogalmazást sem hátrányosan, sem kedvezően nem minősítik a nyomtatás körülményei. Ez a huszonöt szám pedig elismerést érdemel. Meghajtom a fejem mindazok előtt, akik a lap írásában, szerkesztésében, előállításában és terjesztésében közreműködtek. Még fogják bekötve kinyomtatni a Beszélőt, mint ennek mai felgyorsulásnak az egyik előzményét és előtörténetét. A tudósok és a regényírók visszatérhetnek a tudományhoz és a regényhez. Hogy kell-e még szamizdat? Muzeális emlék lett, mert mindent ki lehet nyomtatni? Bizonyára, de azért maradjon tartalékban egy-két sokszorosítógép.