Így beszél a metropolitán tücsök

Hazatérések a nyolcvanas években, otthon még tart a Kádár-rendszer, csak válságban van, a magyar Csipkerózsika-álom múlóban, a gazda alig észrevehetően eltűnik az asztalfőről. Továbbra is megvannak a politikai és szellemi családok az országban. Ami megszakadt, az folytatódni tudna, az unokák felújítják a nagyapák szerepét, a polgári szokások felélednek. Egyesületek, társaságok keletkeznek, divatba jön az egyéni felelősségvállalás és mind elterjedtebb az a gondolat, hogy az államhatalom visszaéléseivel szemben a többpártrendszer tűrhető biztosíték. A vasabroncsok között megy a cserebere a földrész nyugati felével, könnyebbedik az utazás, udvariasabb a határőrizet. Ez volt a kései Kádár-korszak, az engedékeny abszolutizmus, még be voltam tiltva, még belső emigráció, de a legrosszabbaktól már nem tartottunk.

 

*

 

Nekem Budapesten a dolgok igazibbak voltak, a Lánchíd pontosan olyan, amilyennek egy hídnak lennie kell. Mit reméltem a hazai zugolytól? Egy asztalt, amelynél állandó tárgyak vesznek körül, ahol ott vannak a polcon a könyveim, műhelyt akartam és mentességet a határidőktől. Nem vonzott az ösztöndíjas létforma, jobb ha írásaim eladásából élünk, és külföldön itt-ott akadt rájuk vevő. Otthon kevesebb illendőség kötelez. Kívántam a nyelvi érintkezés akadálytalanságát, ne kérdezzék, honnan jövök, mihelyt kinyitom a számat. Ne kelljen nyelvi hibáimért lépten-nyomon mentegetőznöm, ne kelljen szüntelenül bemutatkoznom és válaszolnom arra a kérdésre, hogy mióta vagyok itt és meddig maradok. Nevezhetném ezt a makacsságot megkapaszkodási ösztönnek is, de egyszerűbb, ha csak annyit mondok, hogy ott akartam élni nyolcvanéves anyám közelében, egy öregasszonyt pedig nem lehet átplántálni. Ne legyen eldöntendő kérdés, hogy kikhez tartozom és kik a barátaim.

 

*

 

Otthon persze az nyomasztott, ami otthon van. A kispatrióta szorongás, amely ellenségeket lát minden bokorban maga körül, a begubózó félelem attól, hogy jönnek az idegenek, közénk keverednek, belénk hatolnak. A bizonytalan identitás gyanakvásai. Egy nemzet éppúgy nem tarthatja magát nagynak, mint egy ember, ha van némi jó ízlése. Egy nemzet akkor nő, hogyha tanul. Betegség, autizmus, ha a kollektív-nemzeti öntudat egészen megszállja az agyunkat, és más dolgokra már nem jut figyelem. A vesztesek kitolják maguk közül az ólból azt, aki nem eléggé vesztes. Regresszív lelkiállapotban behúzódunk a barlangba. Rémült férfiak attól tartanak, hogy a keveredésben el fognak tűnni. A férfias tekintélyuralom félti magát a városi, tengeri, női elemtől, amely befogadni és megtermékenyülni nem utál. Hogy egy város mennyire civilizált, az abból derül ki, hogy milyen helyet töltenek be életében a nők, akik nélkül nincsen nagyvonalúság és bölcsesség. Ez a városi-női szellem maga után hív, jobban érdekli a beolvasztás, mint a határok védelme.

 

*

 

A balszerencse itt a végzet köznapi arca. Sajnálatos, hogy törökök, németek, oroszok túlságosan is sokáig maradtak itt kéretlen. Miért nem voltunk számosabbak, erősebbek? Nem tekintettem magamra nézve szellemileg is kötelezőnek azt a tényállást, hogy átcsúsztunk Kelet-Európába, és gyanakodtam vallássá átalakuló végzetkultuszunkra. Nagyon is hajlamosak vagyunk meghatározottnak látni magunkat, mégis nekünk mindig az volt a kedves, aki packázott az ésszerűséggel. Ami nem volt elég bonyolult, az énnekem nem is tetszett igazán. Még senkitől sem kaptam olyan teóriát, amellyel meg tudnám magyarázni a saját életemet.

 

*

 

1982 decemberében – kilenc éve már! – Nyugat-Berlinben írtam a soros regényemet, mikor jött egy kivágott újságcikk hazulról, a pártlap kellemetlen stílusban engem támadott, az ellenség ügynökének nevezett. Ez zavaró benyomás volt, de igyekeztem nem gondolni rá. Szívesen néztem a fal belső felén a grafittifolklórt. Nyugodt város, ahol sem a bank, sem az ipar nem talált székhelyre, csak az a szellem, amely felfrissül a klausztrofóbia és a klausztrománia belső párbeszédétől. Itt volt a fal, de engem nem sokban akadályozott, csak annyira volt jelen, hogy ne feledkezzünk meg róla, de annyira nem volt szoros, hogy ne tudjunk vidáman hemzsegni intra muros. Kedveltük a kíváncsi berlini közeget, amely akár a budapesti, nem igazán nagyvárosi, de már majdnem az. Pablo feldobta ősz haját és megkínált az ezüstkulacsából whiskyvel. Az embernek szüksége van a falra, hogy tudjon egyet-mást a szabadságról, mondtam. Rázta a fejét, nem biztos, hogy egyetért velem. Észrevette, hogy sok mindent csak azért mondok, mert úgy döntöttem, hogy visszajövök Budapestre.

 

*

 

Dahlem villanegyedében laktunk a Pacelliallén egy kétemeletes társasvilla háromszobás lakásában. Az alsó szinten az egyik szoba Jutkáé, ez volt a hálószoba is, a másik az enyém. A felső szinten volt a nappalival összenyitott lakókonyha, meg az erkély. Drapp padlószőnyeg borította mindenütt a lakást, amely egy kissé túl volt fűtve, befelé döntöttem a csuklós ablakot, hol túl meleg volt, hol meg fáztam. A lakásbarlang kéjes volt, bebújtam az odúba, forogtam a forgószékemen, vertem a gépemet, élvezettel tapodtam mezítláb a szőnyegpadlót, megmarkoltam az asztal jó minőségű vastag barna lapját és megrezzentem, ha felberregett a telefon. Semmit sem szerettem elintézni, dühöngtem, ha délelőtt el kellett menni valahova. Jutkával szép csendesen meg tudtunk lenni, jók voltak a magányos esték, amikor nem szűrődnek be zavarosabb hullámok és nincs jelen akarnok idegesség. Jutka aggódásait kezdtem kitanulni, ismerősek lettek nekem. Már tudtam, hiányérzetem támadna, ha kevesebbet aggódna, hogy valami rosszat evett, hogy fázni fog, vagy attól, hogy a dohányfüst ingerelni fogja a torkát, amelyet selyemsálak védenek a hirtelen lehűléstől.

 

*

 

Átjöttek Párizsból a gyerekeim is, Dorka és Miklós, kaptunk a Wissenschaftskollegtől, amely ösztöndíjjal meghívott, egy vendéglakást számukra. Sokat nézték a színes televíziót, csatangoltunk a városban, az erdőben, elsétáltunk Grunewaldseehez, megnéztük a dahlemi múzeumot, amely nem csak gazdag, de oly kitűnően és tanulságosan van elrendezve, hogy mindenki megtalálja benne a magáét, még a gyerekek is mászkálhatnak a csendes-óceáni szigetvilág hajóin, és a vakoknak is van egy terem, ahol megtapogathatják a képzőművészetet. Pizzériákban kagylót ettünk, eljártunk az Arsenal művészmoziba, használtruha-boltból mindannyian kiruházkodtunk. Tulajdonosa, egy filozófia szakos bölcsész addig elmélkedett Manilában egy buddhista telepen pálmafák között, az örökké kék ég alatt, mígnem kedve támadt a berlini szürkeséghez, a széles, ködtakarta császári utakhoz. Jöttek ifjú barátaink, Vető János, Kozma Gyuri, Janesch Péter, Sarkadi Bori, Budapesten többen úgy gondolták, hogy most Nyugat-Berlin a pálya, itt összpontosul az idők szelleme. Akkor rendezték a híres Zeitgeist kiállítást, éppen betörtek az új vadak, az expresszionisták, megpróbálták kiszorítani a nonfiguratív absztraktokat. A kiállítás épületében, közel a falhoz ellibbentettem a vajszínű függönyt, s ráláttam a város két felét elválasztó falra, meg arra a hepehupás, gyomos telekre, ahol valaha a Gestapo kínzókamrái voltak. Aztán elmúlt a karácsony, az újév, megürült a ház, elmentek a gyerekeim, a budapesti vendégek is, és a mi időnk is fogyatkozott. Huszonöt társadalomtudóssal ebédeltem naponta, zömük idősebb volt nálam, tíz országból jöttünk össze, az ott töltött akadémiai év végére némelyiket megkedveltem, s már úgy képzeltem, hogy hiányozni fognak, ha elválunk.

 

*

 

Ó igen, az a hosszú cikk a budapesti pártlapban: mögöttem áll „az imperializmus katonai, gazdasági és politikai gépezete”, elrémítő mondataimat idézte, majd felszólított, hogy tisztázzam státusomat. Akkoriban, én voltam Magyarországon az egyik esélyes az elsőrendű szellemi vádlott szerepére. Volt már úgy, hogy nem engednek haza, egy korábbi utazásom vége felé, hetvennyolc decemberében. Fel kellett készülnöm arra is, hogy távollétemben megfosztanak az állampolgárságomtól. Semmi sem végleges. Többet láthatnám a gyerekeimet. Jöjjenek a vándorévek! Elégedett voltam, hogy még van egy fél évem a súlyos barna íróasztalnál, amelyen régi szövegeimet írtam át. Egy diplomata barát egész bőröndnyi kéziratot csempészett ki nekem. A szabadságot hamar megszoktam. Berlinben kevésbé féltettem a papírjaimat, legfeljebb ellopják, de nem kobozhatják el. A legfontosabbat azonban ott is elrejtettem.

 

*

 

És jöttek Budapestről a telefonok, a cikket követte az akció, házkutatás Rajk László lakásán, ahol kedd esténként meg lehetett venni a független sajtó gépelt, sokszorosított kiadványait. Nagy Bálint hívott fel karácsonyi majd újévi jókívánságokkal: komótos, brummogó hang, nagy szakáll, Herkules-termet, erős érzések, akkor a Beszélő, a demokratikus ellenzék sokszorosított lapjának egyik szerkesztője volt, egyébként építész, ácsmester, építési vállalkozó, aztán évekig New Yorkban élt, sem az itthoni üzlet, sem a politika nem vonzotta különösebben. Őtven-hatvan rendőr vette körül az utcát, a házat, öten jöttek fel a lakásba, ketten álltak az ajtó előtt. Minden iratot elvittek, három órán át tartott a házkutatás. Már csak a maradék volt ott, az előző házkutatás alkalmával elvitték a nagyját. A barátok összeszedték azt, ami a lakásokban szerteszét maradt. Jelezni akarták, hogy nem hátrálnak. „Egy kicsit feszültek vagyunk”, – mondta Bálint. Volt némi gondterhesség, mi lesz? mi legyen? mit tegyünk?

 

*

 

Valójában azonban nem rajtuk, inkább a másik félen volt a lépés sora, és még nem lehetett pontosan tudni, hogy az mire határozta el magát. Úgy általában, minél nagyobb csendet akart, minél szerényebb botrány árán. Föld alá nyomni, elfárasztani, megijeszteni, körülmetélni a társaságot, de nem zárni be. Nem bebörtönözni, csak zaklatni őket, amíg meg nem unják. Ezt a boltocskát, ezt a megható kis fészket akarták eltüntetni. Ne legyen egy lakás, ahova csak úgy felmehet a budapesti ifjúság igazoltatással is számoló része, ahol nemcsak a menthetetlenek, a megátalkodottak és a rájuk ragadt informátorok jelennek meg, hanem a még félig-meddig romlatlanok is, akik nincsenek egészen elvetemedve, akik, ha választaniuk kell, akkor inkább az illegalitásról mondanak le, mint a legalitásról. Nyomás alatt kiderül, hogy akik az illegalitást választják, maroknyian vannak. Mindig ugyanannyian, néhány tucat elátkozott. Akkor a barátaim is azt gondolták, és én is azt gondoltam ott Berlinben, hogy amit a lengyelek nyolcvanegy karácsonyán kaptak, azt most nyolcvankettő karácsonyára mi is megkapjuk. Az ellenzék: ellenség. Konzervatív mérsékelt reformizmus lehetséges, nyílt, radikális ellenzéket nem tűrnek el, ha rajtuk áll. Akkor még a Szolidaritás vezetői és értelmiségi tanácsadói is le voltak csukva. Miért engednék nekünk, magyar ellenzékieknek, hogy viruljunk. Andropov lett a szovjet pártfőtitkár, az okos, tájékozott, hideg rendőrcár. Kelet-Európában tél van, mondtam, enni lehet, de nyilvánosan, lényegre törően gondolkozni nem lehet.

 

*

 

Berlin után még nyolc hónap New Yorkban. Ennek az imaginárius sétának a papíron megvan az az előnye, hogy pillanatok alatt átvisz az óceán túlsó partjára, és nem a Kennedy repülőtéren tesz le, hanem arra a vasszékre, amelyen a vas íróasztalom mögött forgolódtam a Négyes utca és az Avenue A. sarkán, a tizenkettedik emeleten. Gyanítom, hogy ugyanazok a megvetendő nyafogások foglalkoztattak akkor is, mint ma. Valaha, Tolsztoj naplójának magyar válogatását szerkesztve, mulattam, hogy a mester tizenhét éves korától nyolcvankét éves koráig mily unalmas gyakorisággal fogadta meg, hogy nem fog bosszankodni és szelídebb lesz az emberekhez. Le akart tenni a dorbézolásról, a kártyázásról, a paráználkodásról, a rosszmájú élcelődésről, sőt még a vadászatról is. Gyermekeimet látva az a benyomásom, hogy mindenki elejétől végéig nagyjában ugyanazzal bajoskodik.

 

*

 

Fekete szemetes zsákok között botozó nénik, bácsik. Mindenki cipel valamit, két repülőgép lóg az égen. Jön a tél, egyre hidegebb az utca, a kövér ócskás egyre vastagabb öltözékben ül a boltja előtt. Egy kabaré mellett egy fekete ember szendén bámészkodik, ül a padon, füvet szív, fehér sapkáját hátratolja, nagyon nyugodt. Bársonyos vörös-sárga világításban kézenfogva haladnak a jó arcú párok. Nézem ezt a tornacipős, piros ruhás, futó diáklányt, áramlik belőle a szelíd bizonyosság, hogy a helyén van. Egy csapat Puerto Ricó-i fiú pördül, bukfencezik, sarkára és nyakszirtjére támaszkodva tökéletesíti magát a rap mesterségében az Astor place-en, a sarkán forgó kocka alatt. Futnak a rózsaszín köpenyesek és a fejükre szerelt gép zenét is szolgáltat hozzá. Mindent összekötnek. A kellemest a hasznossal oly nyilvánvalóan, hogy az ember elhűvösödik. Rikító színű párnakabát, zsidó família sok gyerekkel, a lépcsőkön szép lányok ülnek, kovácsoltvas rácskerítés.

 

*

 

Zöldre festett hullahideg föld alatti folyosó, felmegyek, magányos férfiak könyökölnek a kocsmában, nézik a futballt. Megyek a Broadwayn a nővéremhez, itt fent a félsziget tövében minden spanyol és szegényes. Simlisapkás, buzibajszos férfi nagy kutyával. Nagy amerikai használt kocsik másfél-kétezerért, aki otthon ilyennel járna, azt gazdagnak néznék. Kaptatón megyek, parkolóhely, ócska kínai és mexikói kifőzdék ételszaga, meg a büdös felmosószer a szuperpiac ajtajában. Egy ház hátul sziklára, elöl vascölöpökre támaszkodik. Motorján átveti a lábát egy izmos fekete fiú, a csuklóján rézszögekkel kivert bőrszíj, a fején bőrsisak, várakozik a pirosra mázolt öntöttvas vízcső mellett. Egy imbecillis valami tálkában fagylaltot visz, az ujját belemártja és lenyalja. Eltaposott narancs, a járda lépten-nyomon szurokkal van kifoltozva, böhöm, drabális tárgyak, hevenyészettek és megbízhatóak, spanyol kislány ágaskodik egy konyhaablakban. Itt lakik a nővérem, három egyetemre jár tanítani, így keres egész napos munkával félállásnyi bért. Egyedül él olcsó bérű lakásában, boldog, hogy megszerezte, nincs benne sem egér, sem svábbogár.

 

*

 

Föl-alá szaladgálnak a mókusok a kis park tölgyfatörzsein. Vakolatlan téglafalon feketére festett tűzlétra. A járdák egyenetlenek, nézz az orrod elé. Törődött, életunt öreg zsidók, hegyes léptű szép diáklányok, és már egyre inkább fekete, barna parasztos testek, televény. Mindenből találsz valamit a világáruházban. Naiv, esetlen, robusztus, kecses, állandó dudálásözön, lovas rendőrök patakopogása, mentőkocsik vijjognak. Jutka a szobájában, kendőkbe burkolózva a karosszékében ülve tanul, mindenütt ezt teszi.

 

*

 

Azon a télen 1986-ban, New Yorkban részt vettem a PEN kongresszuson, Ann Arborban egy szemináriumon, Zürichben megkaptam az Európai esszé díját, ültem több pódiumon, felolvastam, beszéltem, aztán ennek is vége lett. Az Uptownból leköltöztünk a Downtownba, végre ismerős környék! Az ablak egy hatalmas házra néz, amelynek rengeteg üvegablaka mögött, úgy képzelem, hozzám hasonló férfiak ülnek az íróasztaluk mögött. Aztán otthonosságra, bőröndtelen életre, nyugalmas könyvépítésre vágyakoztam, amiben nem idegesít, hogy mielőtt elutazom innen, végeznem kell a könyvvel, el kell küldenem, másolatot kell csinálnom, azt szertepostáznom, napközben előadást tartani, szemináriumon, munkaebédeken és munkavacsorákon részt venni, partikon kellő időbeosztással forgolódni, hol ehhez, hol ahhoz szólni egy-két talpraesett mondatot németül, franciául, angolul, megígérni, hogy igen, fogok előadást tartani, Közép-Európáról, magamról, és még, örvendezni és mutatkozni, szerepelni, mosolyogni, kilátszani a többiek közül.

 

*

 

Az utas mérsékelje az észrevételeit és legyen boldog, hogy itt lehet. Ismeri az arcokon azt a kis elváltozást, becsukózást, amikor valami olyasmit mond, ami nem illik bele az ő világképükbe, amikor nem azt mondja, amit a derék keleti rendszerkritikustól, másként gondolkodótól, polgárjogi aktivistától, ellenzéki írótól el lehet várni, mikor nyugtalanító megállapításokat tesz, amelyeknek továbbgondolása a hallgatót fölzaklatóan szembefordítja az ő otthonos szellemi környezetével, olyannyira, hogy már nem tudja, hova tegyen: velük vagyok-e vagy sem? Kedvesek, érdeklődőek, őszinte jóindulattal megkérdeznek, hogy miért megyek haza. Hát igen, megértik, írónak kellenek a gyökerek. Ó azok a gyökerek! Megy haza eltemetkezni, kedvesem? Mi szükséged van a függőségre? Szeretsz betiltva lenni? Miért nem élsz aszerint, amit gondolsz? Refúgium? A planetarista miért nem telepszik le a központban, on the top of the world? Miért nem ott, ahol a planetarizmus egy városban megtestesül? Mit tudsz meg a bezárkózottságban, ami nekünk, világvárosiaknak is érdekes? A zártság fenomenológiáját részletezheted, amiből nekünk kevés is elég. A világvárosi ember felületes, csapodár elméje megfeledkezik arról, aki elbújik.

 

*

 

Látom az egyes sugárúton osonni az emberkerülő humanistát, árnyékká nesztelenedve tornacipőjében, kikerül egy kedves ismerőst, és hallom ahogy magában így morfondíroz. Itt nem vagyok erős, mert keveset tudok a hely titkaiból. Minél több cikázás, annál több felületesség, mondja a hazai énem, de a nagyvilági megkérdezi, hogy vajon a mozdulatlanság szebb-e, mint a mozgás. Viszont, ha olyan helyre kell menni, ahol sok ember van, ha mosolyogni és csevegni kell, akkor hőhullámok törnek rám, verítékezem, törékenynek, fáradtnak, testi létemtől megzavartnak érzem magam. Nem tesz jót nekem a sok ember, túl sokat fogyasztunk egymásból. A New York-iak űzötten mennek lakásról lakásra, félnek, hogy lemaradnak egy fontos összejövetelről, hátha most jön az igazi.

 

*

 

Az egyes sugárúton a járdáról fölemeltem egy színes képeskönyvet Velencéről, megvettem a fekete diáktól, akinél sohasem lehet alkudni, a bolti árnak pontosan a feléért adja a kétséges eredetű könyvet. Nézem a marhamáj színű felhőkarcolót az ablakommal szemben, meg ezt a mesevárost az asztalomon. Velence a megtestesült képzelet, egész létében kreáció. Szeretnék a motorcsónak elején állni. Négy fenyő körül sövénykörök a négyzet alakú belső udvarban, mögötte oszlopsor, hátrébb az öböl. Selyemúton mennek az istenhitek, és az ománi szultán nagy hajóján az archeológusok Madrászba, Sanghajba, szemináriumokra a selyemútról. Velencei sikátorban fekete gondola, sötét habokra nyílik az ablakod, palló a vízen kék-fehér csíkos kikötőcölöpök között, súlyos, olajzöld kapu rézkopogtatóvas, szemmagasságban van a kilincs, az egyik szobából a másikba átlépve a tizenhatodik századból a tizenhetedik századba, majd a tizennyolcadikba jutsz. Mindegyik kocsmában jó a grappa és kedvesek a vendégek. Kő és víz, kő és víz, föld csak elvétve, gyalog mindenhova. Itt múmia leszel, de száz évig elélsz. Per Rialto, Per San Marco, hol erről, hol arról a térről, utcakönyökről, csatornapartról érzem, hogy itt ellaknék bármeddig, hogy itt magam is – a tengeri szélpermettől enyhén besózva – kevéssel tovább élnék, s kedvem telne az emberi környezetben. A vízcsobogás, a maguknak ajándékozott szépség, a városállami folytonosság kilazítja a lelki görcsöket. A velenceiek, azt hiszem, megértették, hogy rövid az élet és hogy időnkből nem telik gyűlöletre. Itt csak sétálni is maga a szabadság, mert hol erre, hol arra fordulhatsz, nem kell nézned a feliratot, és ha kicsit igyekszel, eltévedhetsz. Már csak azért is érdemes élni, hogy néhány hétig Velencében tekeregjek grappa-ellenőrző körúton.

 

*

 

Jutka azt mondta, hogy az East Village-ben még a koldusok is felszabadultabbak, mint Budapesten az egyetemi tanárok. Hogy jövök én ahhoz, hogy a saját lakásomban ne mondhassam ki, amit gondolok? Ha otthon vagyunk, a rendszeres, célirányos titkolózás őt is elnyomorítja, és engem még inkább. Jutka szerint, az arcok attól szürkék, viaszosak, hogy vigyázni kell, nem engedhetik meg maguknak az adakozó mosolyt, a kedély széles ingalengéseit. A hazai arc depressziós és merev, a hazai elmét lefoglalják az ügyek, keserű negatívizmusra hajlamos, eltölti a közéleti fontoskodás, ami még groteszkebb itt, ahol ugyanaz az ügy igazán nem látszik olyan fontosnak. Otthon nem lehet mókázni, léháskodni, jönnek a férfi barátok komoly, felelős ügyeket megbeszélni. A lány barátok fonnyadozva hallgatják őket. A közélet – mert nincs helye a köztéren – rátelepszik a magánéletre. Komolykodó, suta emberek között az ember összehúzza magát. Unalmas mindig ugyanazt sérelmezni, épp elég időt szenteltünk az elnyomatás tanulmányozásának. A diktatúrák helyi ügyek, kuriózumok. Még ráérsz otthon megöregedni és nézni az újabb nemzedékek elakadását, a paranoiás rejtőzködést. Budapesten illik boldogtalannak lenni és mindent enyhén utálni, a léthez való tragikus viszonyt tartják emberinek. Az amerikai nem tragikus, inkább nekilát a dolognak. Miért nem maradsz itt, ha a te országodban nincsen szabadság? Keresed magadnak a bajt? Ilyeneket kérdez a taxisofőr.

 

*

 

Itt akkora vagy, amekkora. Kihúzhatod magad. Megbecsülnek a munkáid alapján, szeretnék tudni, hogy mit gondolsz. Otthon ez már több mint tíz éve senkit sem érdekel. Budapesten a tilalom súlya alatt egész életműködésed lelassult, és innen a Manhattanből éppen ezután a lassúság után érzel honvágyat? Itt a Washington Squaren átsétálva milyen érdekesek egykori tanáraid, iskolatársaid, barátnőid. Emlékvilágom nem szorul stilizációra, a térbeli távolság mesévé avatja, ahogy az időbeli távolság is mindent átemel a mitológiába. Őseink, akikről csak hallomásból tudunk egyet-mást, lényegük szerint epikus figurák. Egy magyar, amikor a Duna-parton sétál, hajlamos azt hinni, hogy ez elég közönséges eset. De ha a Hudson-parton sétál, akkor a Duna-parti séta látszik elég különös esetnek.

 

*

 

Most éppen élvezem a Hudson-partot. Ez a város a világon a legszabadabb hely, és még akkor is az, ha az európaiak egy kissé hülyének nézik. Az idevalósiak egészen jól megvannak magukkal. Ez a város azoknak tetszik, akik az identitások kavalkádjában gyönyörködnek. Az én szememben ez a metropolitán tarkaság, pazarul groteszk és megindító. A világváros gigantikus és bóvli esztétikája. Lehet, hogy New York az egyetlen világváros, ha van egyáltalán olyan. New York és a világkapitalizmus szinonimák. Ez a város tudja magáról, hogy megérkezett a világtörténelembe, méltányolja a másfajtát, és érdekesnek tartja az egyszerit. Ez az a hely, ahol a leginkább megengedheted magadnak, hogy a szörnyetegeket és az angyalokat regényfiguraként figyeld. Itt igazán nem nagyon érdekes, hogy mennyire vagy nyugat- vagy kelet-európai, örülj, hogy megvagy, have a nice day! Amerika csinálja magát, egy lépcsővel mindenki feljebb nyomakszik, versenyfutás a boldogulás felé, mindenki lohol a nagy maratonin. Mennyiségiek, kiszámítóak, racionálisak, a dolgok ára legalább annyira érdekli őket, mint a dolog maga. Cselekvő emberek, hisznek abban, hogy a dolgokat lehet értelmesen is elrendezni az érdekeltek közös megelégedésére. Kevés történelmi, ellenben sok morális szempontjuk van. Ebben a féktelen városban az emberek megcsinálták magukat, olyanok lettek, amilyenné lenni bírtak, ez telt tőlük. A kormányzatra úgy gondolnak, mint valami zárójelbe tehető ideiglenességre.

 

*

 

Állami ember, városi ember: érdekes fogalompár. Az állami ember szolgál, nem ér rá jól érezni magát. Vagy az államot szolgálja, vagy a megreformálását. A városi ember nem sokat gondol az államra: a kormány, mint valami zavaró időjárási fejlemény, majd elmúlik, jön más, a város marad. Kisváros, középváros, nemzeti nagyváros, világváros. Ma a világváros az igazi nagyváros, belőle lehet a kisebb városokat megérteni, nem pedig megfordítva. Belőle olvashatom ki a város filozófiáját, az urbanizmust, mint világnézetet. Mindenkinek megvan a maga urbánus világképe, a várostervezőnek és a polgármesternek is, a taxisofőrnek és a gyalogjárónak is, a háztulajdonosnak és a csövesnek is. Egyik oldalon az urbanizmus, a másikon az etatizmus, ez két ízlés, két filozófia, szellemünknek ez a két pólusa. Aki szereti a várost, az a választott közösség híve és vonzódik a szabadelvű politikához. A körmére akar nézni a város fölötti, tehát az állami hatalomnak. Az államkultusz városellenes, mindet egyformára szürkíti, kiöli belőle a rögtönző jókedvet, és ezért a nagyvárosból is sikerül provinciális fészket csinálnia. A városi polgárt csakis valami magasztos közösség nevében lehet megrendszabályozni, föltéve, hogy a fegyver és a pénz a magasztos közösségre hivatkozók markában van. Minél államibb egy város, annál inkább hódít a szögletes, merev, külsődleges, homlokzatszerű stílus. A nagyvárosi ember kihívó, és jól érzi magát kisebbségben is. Világos, hogy vannak savanyú szájú ellenségei. Kell, hogy legyenek provinciális erénycsőszök, akik a furcsa monstrumot irigyen gyűlölik.

 

*

 

Az egész világ odafigyel a világvárosra, viszonzásul az is odafigyel az egész világra. Ide jön a legtöbb levél, telefonhívás, üzenet, ez a nemzetközi hírforgalom legsűrűbb pontja. Itt jutsz a legtöbb értesüléshez, ide minden hír, minden könyv, minden fölfedezés befut. A tehetséges emberek összetömörülnek ott, ahol valami történik. A világvárosba szívesen jön mindenki, aki máshol szabadságkorlátozásban szenved. A furcsák idecsábulnak, itt van a legtöbb politikai és szellemi emigráns, a legtöbb kalandor, sznob és sztár, a legtöbb különc, guru és maffiozó. Mindig a fogadóváros a legerősebb, ahova a máshol élők ábrándosabb fajtája szívesen odaköltözne, legalább egy időre, ha lehetne. Dzsemes tányér a méheknek. Valaki, akit mindenki akar, de senki sem tud igazán megkapni. Ahol a külföldi művészek átmenetileg megtelepedni kívánnak. Világváros ott van, ahol a legtöbb szellemes társalgópartnert találod. A helyi közönség dúskálhat, mindenki, aki érdekes, helybe jön. A világváros megengedheti magának, hogy türelmesen várakozzon, a meghívottak el fognak jönni. A világváros nem morális, hanem inkább esztétikai tünemény. Versenyporond, hiúságok vására, mesterséges csodák farsangja.

 

*

 

A nemzeti nagyvárost nem a népességszám emeli világvárossá, hanem előkelő helyezése a csábítások rangsorában. A szabadság a város legcsábítóbb tulajdonsága, amihez kedvesség és kreativitás párosul. Nem kell sok hozzá, csak demokráciát kell csinálni, kordában kell tartani az államot, azonkívül sok transzcendens bolondságot kell minden utcasarkon elültetni. Az ember nem szereti a börtönt. A börtön unalmas. Ergo az ember nem szereti az unalmat. Van persze olyan is, aki szereti. Például a foglár. A fegyőr lelkivilágában tanulmányozhatod az etatizmust. A nemzetállami elzárkózás alaposan meg tudja viselni a nagyvárost, és megtölti a provincializmus avas szagával. A nagyvárosi ember ösztönszerűen kozmopolita, talál közös nyelvet a külföldivel, tudja abban a személyt nézni és nem a hovatartozást. Szívesen venném, gondoltam végigbarangolva a sugárutakon, ha Budapest világvárosiasabb lenne, ahova kezdenek beáramlani a furcsák, mert jól érzik benne magukat. Kétségtelen, a világváros nem annyira a tisztességével hat, mint inkább a kísértéseivel, életerejével, szemtelen okosságával, engedetlen bűnösségével. A világváros legkarakterisztikusabb rétege a nemzetközi értelmiség. Aránylag kevés ember, de nélkülük nincs metropolis. Ismerik egymást, a világ nem nagyon ismeri őket, talán mert elsőnek fedeznek fel és csinálnak meg valamit a maguk szellemi ágában.

 

*

 

Értelmiségieknek jó kávéházak kellenek, ahol lehet ülni éjszakákon át, ahol a titkosrendőrök is liberálisok, ahol mindent lehet mondani. Budapest attól lett nagyváros a század elején, hogy ezer kávéháza volt. Ott ültek a duzzogó romantikusok és konzervatívok, az antikapitalisták, az antiurbánusok, az antiszemiták és az antiliberálisok, és kellemesen eltanyáztak benne úgy is, mint a romlatlan vidék nagykövetei. Vizionárius humorral a nagyvárost csak a legbelsejéből lehet gyalázni, csak a méhéből. Mind ellene mondanak a romantikusok, akik a jelenből a múltba vagy a jövőbe vágyakoznak, a lázasak, a nézelődni nem tudók, az akarnokok, a konzervatívok, a kommunisták, a populisták. A nagyváros megtapsolja a szidalmazóit és senkit sem tart vissza, áldozatai úgyis itt maradnak. A roncsok itt szeretnek a legjobban roncsolódni, a mállottak itt szeretnek a legkéjesebben málladozni, az épek itt óhajtják megkockáztatni a kikészülést. Igen, itt sok a buzi és sok a maskara, itt van min felháborodnia a fundamentalistáknak. Foglyul ejtett erotikával mind a nagyvárosi jelleg ellen beszél. Ez a sok rendes ember mind szeretné eltörölni a föld színéről Ninivét.

 

*

 

A tücsök nagyvárospárti, a hangya antimetropolitán. Mi mást szeretne a tücsök, mint lakodalmat és forradalmat, parádét és tüntetést, cirkuszt és karnevált. A tücsökember semmit sem akar inkább, mint szórakozni. Az urbanizáció legfőbb hajtóereje az emberek egymás iránti majomszerű kíváncsisága. Egy város annál urbánusabb, minél több időt töltenek el az emberek a köztereken. Ahol az emberek otthon gubbaszkodnak, ott valami baj van a szabadsággal. A szabad ember exhibicionista, a fogoly rejtőzködő. A világvárosi ember magabiztos, tudja, hogy működnek a dolgok, kocsiba ül és vadidegen helyen is remekül eligazodik. A tücsök vendéglátó-helyeket szeretne maga körül tudni Budapesten, ahol érdekes arcú nők és férfiak beszélgetnek még hajnali háromkor is, mert hóbortos, elvont, minden gyakorlati hasznosságtól mentes témáknak a napnak ebben az alvásra rendelt órájában is végzetes jelentőséget tudnak adni.

 

*

 

Ki innen! Kiszökni az ismétlődésből! Elviselhetetlen a tudat, hogy nem voltunk mindenütt, ahol lehettünk volna, hogy nem lettünk mindazokká, aminek elképzeltük magunkat. Minden érzékünkkel felfedezőútra indulni egy idegen városban, van-e ennél felajzottabb állapot? A riporterek, a külföldi tudósítók sokaságában találkoztam néhány cserzett vadásszal. Az ilyen azonkívül, hogy sokat tud a terepről, titkos jelekből, például a tekintetből is sokat megért. A meséhez kell az útvonal a maga látnivalóival, kell a csavargóra várakozó bizonytalanság, kell az útkereszteződésen az inspirált döntés, hogy most merre, kell a baleset, a kelepce, az eltévedés, kellenek a viszontagságok, amelyek az utazás velejárói. Az olvasó halálos veszélybe akar kerülni, és megmenekülni azután. Mindannyiunkban benne lakik az utas és a polgár, a kalandor és a filiszter, Oblomov és Don Juan, a remete és a hajós. A bibliai történetek az ősatyák vándorlásairól, az egyiptomi kivonulásról nem értelmezhetők útleírásként? Érdekes narratív csomópont közben a tízparancsolat kinyilatkoztatása. Jézus is folyton úton van. Csakúgy, mint Odisszeusz, Don Quijote, Gulliver, Candide, Faust! Van író, aki ezer veszély között elvitorlázik a messzeségbe, van akinek otthon is ezer veszélyt rejteget egy napja, de olyan is van, aki a karosszékében hátradől és mindezt elképzeli. Leírható egyenlő irodalmi érdekességgel egy egzotikus kikötő és szokásos útvonalunk saját városunkban. Mozoghat vele sokféle jármű, az ember mégis leginkább a testében van, néhány négyzetméternyi körletében. Aztán, ha megérkezik, valami fekhely, valami takaró, viszi magát, a testi szokásait helyről helyre. Van aki ki sem mozdul a falujából és bölcsességre tesz szert. Van aki többször körbejárja a világot és bölcsességre tesz szert. Kevesen vannak ilyenek. A többség nem tesz szert bölcsességre, akár megül a falujában, akár egyfolytában úton van.