Az én utópiám

Az emberi képzelet utópiagyáros, mert a legtöbb ember szeret ábrándozni, és minél inkább megőrzi művészi és gyermeki képességét a csodálkozásra meg az elfogulatlan vágyakozásra, annál inkább az. Csak talán szégyelli az ábrándjait, mert azok a tanult értékek világában sokféle valóságelvvel ütköznek, amelyeknek közös tulajdonsága, hogy a személyest és a szabadot megfegyelmezik, a szórakoztatót elszürkítik, a váratlant a rutinhoz igazítják, és teszik ezt mindig valamilyen általánosabb jónak a nevében. Ez a sokféle valóságelv mind kisajátítja az utópiát is, és megcsinálja a sótlan, institucionális, nagyipari, sorozatban gyártható, kvantomán és kollektív utópiákat, amelyek inkább hasonlítanak az adminisztratív emberre, mint a kreatív emberre.

 

*

 

Nem kívánom a kreatív ember fogalmát a szokásosan kultúraalkotónak tekintett szakmák művelői részére fenntartani. Meg vagyok róla győződve, hogy minden teremtett lélek lehet kreatív, ha szépen él. Ha művészien tagolja azt, amije van, az idejét. Idő azonban nincsen az ember számára tér nélkül, tehát pontosítsuk a meghatározásunkat: a kreatív ember művészien tagolja saját élményét a téridőről. Számára akár a sarki boltba lemenni is lehet művészi időtérélmény, minden érzékét tápláló pikareszk regény, de lehet unalmas repetíció is. Egyebek között attól függően, hogy emberünk inkább egy csecsemőhöz hasonlít-e, aki elvárja, hogy a külvilág dugja a szájába a cumit, és a cumi elmaradása esetén nyűgös, vagy inkább egy olyan nagyobbacska gyerekhez hasonlít-e, aki már órákon át figyelmesen el tudja szórakoztatni magát.

 

*

 

Emberünk hajlandóságától függ, hogy mihez vonzódik inkább, a szabványoshoz, a gépieshez, a személytelenhez, a funkcionálishoz, a reduktívhoz, a nem-más-mint típusú absztrakcióhoz, vagy képes-e még kinyitni a szemét, képes-e használni a lábát, képes-e az észleletek sokaságából megkomponálni aznapi kis sétaetűdjét?

 

*

 

Mivel minden embernek szokása kitenni a lábát hazulról és bizonyos idő alatt bizonyos téren áthaladni belső lakása folytatásában: a „városlakásban”, amelynek résztulajdonosa, egyebek között az általa fizetett adó jogán, ezért minden ember számára folyvást alkalom nyílik arra, hogy a részletdús környezetből új észleleteket gyűjtsön csokorba.

 

*

 

Ha van részletdús környezet. Ha az időtér nem nagyon unalmas. Van-e lehangolóbb jelző egy emberre vagy egy városnegyedre, mint az, hogy unalmas. Unalom: nem történik semmi. Az autónak épült város a gyalogosnak unalmas. Biztos-e, hogy dobozokba kell rekesztenünk magunkat egymástól elkerítve, a többiekről csak a kis villogó doboz képernyőjén értesülve? Van-e annyi tér Európában, hogy a térben dúskáló amerikai városfejlődés útját kövessük, amelynek megvan a maga vonzóereje és belső konzisztenciája, megvan a maga ésszerűsége is, de ez az ésszerűség ritkán számolt a szűkös tér és a mély idő sugalmazásaival?

 

*

 

A diffúzzal szemben inkább a denzitás tekinthető európai hagyománynak. Az Óvilágban jobban az idegeire tudunk menni egymásnak, és nem tudunk a lakatlan térbe elmenni egymás elől, ezért drámaibb jelentősége van annak, hogy képesek vagyunk-e a kényelmes egymás-mellett-léten túl, ami az amerikai minta, intelligens életstratégiákat költeni, komplex és hajlékony életviszonyokat, mert minden teljesítmény között az emberi ügyek elrendezésének a bölcsessége a legmagasabb rendű teljesítmény.

 

*

 

Ezért mondhatjuk, hogy a város, mint műalkotás, mint alkotott és alakult életszövevény a legjobb, amit civilizációnk kitermelt magából. Ami különösképpen indokolja, hogy ne bánjunk a városainkkal úgy, ahogy a folyóinkkal bánunk. Azt nem is említve, hogy ekkora laksűrűség mellett nehéz értékelni a hadművészet teljesítményeit. Arról is tudunk már valamit, hogy milyen kényes feladat megférni egymással ezen a megkisebbedett földrészen. A magabiztos tervezőésznek tehát indokolt korrigálnia jómagát a folyamatos önmegfigyeléssel. Az önmegfigyelés egyik módja, hogy egy kissé eltávolodunk magunktól, hogy összehasonlítjuk magunkat másokkal. Ha távoli kontinensről nézünk vissza magunkra, elmondhatjuk, hogy európai az, akinek van valami sejtelme a lakóhelye történetéről, tehát mondhatni együtt lakik a térben a régi idők embereivel. Európai az, aki szereti, hogy kevesebb helyen több minden van, mert nem szeret unatkozni. Európai az, aki igényeli az emberi események érdekes sokaságát. Az időkultúra és a térkultúra két különböző paradigmára épül, indokolt, hogy mindegyiknek meglegyen a maga öntudata.

 

*

 

Mindenki, aki élt már valóságos faluban, az tudja, hogy egy ilyen gazdag útvonal abban is adódik, ha például, hajlamosak vagyunk megnézni egy kecskét vagy egy orgonabokrot. A séta gazdagsága tehát nem függ a településnagyságtól. A séta gazdagsága – amennyiben külső és belső, tekintet és látvány, szaglószerv és vegyi környezet, dobhártya és hangháttér szerencsés kollaborációját igényeljük a művészi téridőélményhez –, egyszóval a séta sikeres kimenetele a részletgazdagságtól, a diverzitástól függ.

 

*

 

Ha a környezet unalmas, lassan-lassan a benne élők is unalmasak lesznek, unalmasak és unottak, ami egy csinos circulus vitiosus, mert ők maguk lesznek akkor egyszersmind az unalomteremtők, az unalomőrök, az unalom cenzorai is, amely tehetségek gyakorlására a kis családi otthonban is alkalom nyílik, mert ott vannak az egy darabig még anarchista kiskorúak, és mire őket is sikerül kellőképpen elunalmasítani, addig szorongáskeltő repedések támadhatnak az unalom sík, eseménytelen, funkcionális, homogén felületén. Mi emberek káprázatosan tehetségesek vagyunk egymás untatásában. Számos ország televízióműsorait megvizsgálva, számos konferenciát végighallgatva, számos kinevezett, vagy versenyben felülkerült politikus arcába tekintve jutottam erre a felismerésre.

 

*

 

És igazán nem indokolt takarékoskodnom az elismeréssel a kelet-nyugati építészközösség iránt sem: annyi unalmas házat és városnegyedet, amennyit az én építészkortársaim hagytak emlékül az utánunk jövő nemzedékeknek – mintegy a mi korunk szellemi önarcképe gyanánt –, talán egyetlen generációnak sem sikerült teremtenie. Lehet olyan városokat csinálni, amiben az ember nem szabad. Ahol nem lehetsz flaneur, ott nem lehetsz szabad. A séta önkifejezés, nem valami avult nosztalgia. Ha csökkentjük, vagy éppen felszámoljuk az ingerkommunikáció színhelyeit, akkor szellem nélkülibb, anyagiasabb, alattvalószerűbb városlakókat termelhetünk. Lehet olyan környezetet építeni, amely folyamatosan letorkolja a személyiséget és megakadályozza az embert abban az igyekezetében, hogy kifejezze magát. A dicséretes ellenpéldák sokasága mintegy szélirány ellen született, antiurbánus urbanisztikai doktrínák és emberképek ellenében.

 

*

 

Hasonló a hasonlónak, unalmas az unalmasnak örül. Nem éri be ezzel: létrehozza az ő hervasztó filozófiáit. Például: az ember helyettesíthető részegység, alárendelt darab valami magasabbrendű egészben. Mindenfajta etatizmus így gondolkozik a civil személyről, be akarja illeszteni, gyurmázni, simítani, illeszteni őt valamilyen sémába. Sőt, az ipari társadalmak alacsonyabb fokán ez igen normális idea. Termelőegység, fogyasztási egység, produkció és reprodukció, az ember erkölcsi feladata, hogy alárendelje magát a nagyobb egésznek, a gépezetnek, a szervezetnek, amely alkalmasint egy katonai tábor is lehet a szó közvetlen fizikai és legtágabb politikai értelmében. Én egy olyan országban élek, ahol fiatal koromban természetes volt, hogy a politikusok az embereket így emlegették: a tömegek, többes számban, és a becsület azonos értelmű lett a közösség szolgálatával, ami gáncstalan odaadást jelentett a közösséget megtestesítő pártállam, illetve annak vezetői iránt.

 

*

 

Ha az egyén a magasabb egészért van, akkor például megérthető, hogy a kisfalvaknak nincsen létjogosultsága, mert nem üzemeltethetők gazdaságosan, mert célirányosabb nagyobb, centralizáltabb egységeket létrehozni, hogy az irányítók onnan kényelmesebben irányíthassanak, és így tovább. El kell venni tehát tőlük az iskolát és a tanácsot. Fiatal, művelt, több nyelvet beszélő, a szakirodalmat ismerő építészek és közgazdászok gondolkoztak így Budapesten tervezőintézetekben és a tervhivatalban még a hetvenes években is. Még csak párttagok sem voltak, inkább templomjárók, de a tervezői ráció hatalmának igazán nem voltak az ellenségei. Így aztán külterületen gyakorlatilag lehetetlenné vált az építkezés, kriminalizálták a tanyán élő embereket, ha azok felújították vagy kibővítették a házukat, és sok bajt okoztak a kisfalvak lakóinak. Az elsorvasztás lágyabb, magyarosabb útja a hetvenes években az elnyomorítás volt. Ezt a településpolitikát a nyolcvanas években már feladták az illetékesek, de addig ez a politika ugyanúgy sok kárt okozott. Szép és felélénkíthető városnegyedeket leborotváltak, hogy a házgyári falakból emelt új lakótelepeknek helyet adjanak.

 

*

 

A városszociológus jobban érzékelte és statisztikusan is bizonyíthatta, hogy a lebontásra ítélt házakat sem szerették kevésbé a lakóik, mint a házgyári otthonokat. Hogy egy városrész igen bonyolult életszövedék, amit kímélni kell, egyszerűen mert van, ezt Budapesten már kezdik érteni. A kíméletlenség azonban odáig is mehet, hogy egy ország vezetősége az ország tizenhárom ezer településéből hétezret a gazdaságosság és a korszerűség jegyében buldózerrel el akar törölni a föld színéről, hogy a helyükön szántóföldek legyenek, és ezt a településrendszer rekonstrukciójának nevezi. Ha urbanisták a maguk szakértelmével támogatják az ilyen rémideákat, ami ma éppen Romániában történik, akkor ugyanúgy gondolkozhatunk ezeknek a politikai urbanistáknak a felelősségéről, ahogy néhány éve a nemzetközi pszichiátriai szövetség kollegiális erkölcsi nyomás alá helyezte a politikai pszichiátria művelőit. Hétezer falut szándékoznak megölni, szerves életegységeket és mindezt az urbanisztikai ésszerűség nevében. Hétezer történelmet, házak és tárgyak, szokások és látványok egységét, amelyek igenis művészi értéket képviselnek – nemcsak a műemlék értelmében, de abban az értelemben is, ahogy egy öregasszony szorgoskodása a veteményeskertben, vagy az álma abban a szobában, amelyben a világra jött, éppen a személyessége, a történelmi barázdáltsága révén művészi értéknek tekinthető.

 

*

 

Szeretném ismét hangsúlyozni, hogy ez a technokratikus, destruktív racionalitás, amely Közép-Európa egészében aligha rombolt kevesebb házat, mint a világháború, általában korántsem volt rosszakaratú, és jó lelkiismerettel használta a városépítészek, a városgazdászok és a közműves mérnökök szakzsargonát. A jelenségnek még nem mondhatunk búcsút. Magyarországon éppen most teszik tönkre egy technikai rémideával a Duna egy igen szép szakaszát, és igazán elmondható, hogy ambiciózus vízügyi mérnökök tekintélyes csoportja odaadó híve ennek a környezetromboló stratégiának.

 

*

 

Egyre több az építész; az építészek építeni szeretnének. Szűk európai tereinken építéshez bontás kell, ezt nem kell magyarázni. Kérem, ne tekintsék kellemetlenkedésnek, ha az építészeket arra emlékeztetem, hogy az építészek alkotó érdeke gyakran ellentétbe kerülhet a hétköznapi élet védtelen alkotásainak a fennmaradásával. Ezeknek a védtelen alkotásoknak a létrejöttében sok ember vesz részt, együttesen életteljessé és részletgazdaggá téve egy-egy kisebb-nagyobb települést, többnyire hosszú idő alatt. Ha a regényíró tanácsot adhat az építésznek, azt mondaná, hogy tisztelje az időt. A láthatatlan időt, amely néha úgy válik materiálissá és nézhetővé, mint a ráncok szövevénye egy öreg arcon.

 

*

 

Elégedetlen vagyok a posztindusztriális, a posztmodern, a posztkapitalista és a posztkommunista fogalmakkal, amennyiben azok csak jelzik, hogy minek leszünk, ha leszünk, utána, de arra vonatkozóan, hogy minek nézünk elébe, adósak maradnak utópikus javaslataikkal. Mivelhogy mindenki hazabeszél és mindenki magából indul ki, jóváhagyható, ha egy regényíró a maga regényesebb víziójával hozakodik elő.

 

*

 

Az én utópiámban érdekes emberek laknak és a város maga is érdekes. A lakásnak is, a lakónak is arca van. Nem lehet teljesen elképzelni előre, hogy milyen lesz, hogyan fog viselkedni. Mit szeretünk egy regényben? Érdekes figurák interakcióját és interkommunikációját. A regényolvasó egy kissé emlékeztet a turistára, aki egy izgalmas, ismeretlen városban bolyong és alkalmasint el is téved, de a szemét nyitvatartja és a véletlen jóvoltából pompás találkozások részese lesz. Igen, a város, az utca annak is lehet még ismeretlen, váratlan, sőt kalandos elemektől dús is, akinek ez az állandó otthona, ahogy öreg házastársak is meg tudják lepni egymást.

Ehhez a kontemplatívabb és tapintatosabb magatartáshoz hozzátartozik egy olyan filozófia, hogy állítólagos magasabb elvek és ésszerűségek nevében lehetőleg ne romboljunk hagyományos életformákat. Nagy szerencsétlenség volna, ha lokális, regionális kultúrák, most nem a nemzetállam, hanem az európai integráció nevében rombolódnának le. Legyen az építészet a finom ujjak művészete. Legyen pontosan az ellentéte annak a megalomániának, amely modernizmusból, hatalmi nagyzásból, a tekintély szigorából és műszaki ridegségből egyetlen antihumánus komplexummá állt össze annyi európai városban. Nemcsak eszelős diktátorok rombolnak, a pénz és a szabadság szövetsége is rombolhat a divatok és mániák hatására. Értékes belvárosok tűntek el Nyugat-Európában, mert a városoknak elég pénzük volt arra, hogy a helyükbe, a szívükbe sivár üveg- és betonmonstrumokat tegyenek. Finoman beilleszteni önmagunkat egy meglévő vizuális környezetbe olyan művészet, mint belépni egy társaságba és felélénkíteni, de nem letarolni és túlharsogni azt. Ezért szerencsés, ha építészek nem kapnak túl nagy tömegű művekre megbízást, ha korrigálják és kiegészítik, vagy éppen ellensúlyozzák egymás hatásait. Az építész alkotása nemcsak expanzió, hanem legalább annyira leleményes beilleszkedés a meglévőbe.

 

*

 

Nem a történelmileg kialakultnak, hanem a módosításnak, nem a réginek, hanem az újnak kell eleve igazolnia magát. Ami pedig az idő műveiből megmenthető, azt érdemes megmenteni. Úgy képzelem, hogy értelme van a gyengéd korszerűsítés fogalmának. Az építész felel a ma és a tegnap inspirált dialektikájáért. Jó lelkiismerettel javasolom ezt az önvisszafogó, önkritikus építészi magatartást, mert az önuralomnál kevés pozitívabb erény van égen és földön.

 

*

 

Ha olyan kor előtt állunk, amelyben az embernek legalább annyi éber órája esik a szabad időre, mint a munkaidőre, akkor felvetődhet a szabad idő köré szerveződő város ideája, amelyben fényesebb központok és csendesebb átmenetek gyalogosan bejárható, folyamatos hálózata kínálkozik a járókelőnek. Hol csomósodik az élet? Ahol az emberek sok mindenfélét csinálnak, és éppen ezért a környékről összegyülekeznek. Kérem, fontolják meg, hogy kell-e még ma is úgy elválasztani az élet- és a városfunkciókat térben egymástól, mindenfajta zoning-elv kiagyalásával, ahogy ez tegnap történt. Nem is szorul magyarázatra, hogy az egydimenziós, egyfunkciójú városnegyedek élettelenek. Az is közhely, hogy egyre több munkafajta végezhető a lakóházak közelében, mert nem ártanak a biokörnyezetnek. Az életgazdag városrészek multifunkcionálisak. Az építészet életszervezés. Az építésznek éppenséggel hivatása és kihívása újabb funkciókkal színesíteni egy városnegyedet.

 

*

 

Szeretnék visszakanyarodni bevezető fejtegetéseimhez. Kinek építenek önök, milyenfajta embereknek? Én azt tartanám a legőszintébbnek, ha olyan embereknek építenének, mint amilyenek önök maguk, méghozzá a legjobb formájukban. Olyanoknak, mint a legbűvöletesebb szerelmük és legmulatságosabb rokonuk. Olyan embereknek, akiknek a társaságában szívesen időznének. Mert az utópiának a jó társaság a metaforája. A jó társaság, amelyben sűrű az idő.

 

*

 

Megfontolásra ajánlom azt az eszmét, hogy az elsőrendű jármű Európában maradjon továbbra is a láb, a városlakó legemberibb mozgásformájának pedig (miután dolgozott, evett, aludt és tisztálkodott, et cetera) tekintessék a séta. Menni tehát, különösebb elvakult célirányosság nélkül, csak azért, hogy közben használjuk a szemlélődő képességünket. Séta egy csendes vízparton és a korzón, igen ezek maradandó igények. És kimondanám, hogy minden épített környezet szépségének a mércéje a gyalogos szeme. Odáig is elmennék, hogy ami nem szép, az valami tartós értelemben nem is hasznos.

 

*

 

Szegény lakótelepiek, mesterséges ingerszegénység, gyári hospitalizáció kísérleti nyulai. Szegény standard-lakók, akik egyforma házak között autóutakon cirkulálnak. Vigasztalásul sokat esznek és emiatt lelkiismeret-furdalásukban alkalmasint kocognak, de sétálni már nem tudnak. A produktivista társadalom produktum-emberét elég sokan hasonlították a baromfitelepek lakóihoz.

 

*

 

Nos, ha van valami ellentétes ezzel a rémképpel, akkor valami olyan társadalmat képzelünk el, amelyet legszívesebben „művészi társadalomnak” neveznénk. Jelképes alanya a művész, akinek sokféle anyaga és médiuma van a téglától és a szótól az időig, az ember, aki formát alkot élete anyagából. Mindenkire rá van bízva a saját nagyjából átlagos életideje, ki hogy sáfárkodik vele. Időmegmunkálás, időtagolás, időhasználat, időművészet ezek korrellatív fogalmai a térmegmunkálásnak, tértagolásnak, térhasználatnak, térművészetnek. Ihlet és gyakorlat együttesen ad alakot a tárgyaink között eltelő időnek. Nem elég, ha az ember szakszerűen elvégzi a dolgát, művészien kell a maga mesterségét gyakorolnia. A művészi társadalom lényegénél fogva civil társadalom, amelyben két ember úgy működik együtt, mint két egymást ismerő barát, nem pedig mint feljebbvaló és alárendelt. A művészi társadalom emblémája a különös emberi arc.

 

*

 

A művészek kíváncsiak egymásra, agoramániásak, színháznak és mozinak tekintik a köznapi időt, azonosítják a szabad időt és a kreatív időt, teret igényelnek a társalgásnak és a magánynak. Egyszóval olyan a lelkük, mint az inga, elvonultságból a forgatagba és vissza. Szüntelen forgatag? Szüntelen elvonultság? Egyik sem igazán jó. Ingázók vagyunk, belső szükségletünk szerint, ahogy a nappali koncentráció és az éjjeli álom között is ide-oda ingázunk. Szükséges pólusaink a zsúfoltság és az üresség, a belváros és a rét.

 

*

 

Búcsút mondunk a városellenes urbanisztikának, amely valamilyen felfoghatatlan okból haragudott az utcára és a térre, a tarkaságra és a városlakók összejöveteleire, amely a házgyárak érdekeit fölébe emelte a városlakók érdekeinek, amely aprócska maketteket nézegetett büszkén a tervezőasztalokon, és minél több ilyen kis fehér hasábot vagy kockát rendezhetett el egy nagy zöld táblán, annál kreatívabbnak képzelte intervencióját a város testébe. És ha már testről van szó: inkább sebészként állt szemben a várossal, nem pedig belgyógyászként. Egyszóval búcsút mondva a szakmai-testületi Ego hipertrófiájának, inkább egy olyan város áll vonzó káprázatként lelki szemünk előtt, amelynek a tervezőn kívül nagyon sok alanya van, és amelynek teljes jogú alanya a véletlenül arra vetődő, még csak nem is ott lakó járókelő is, akit egy neki szóló építészeti üzenettel meg kell örvendeztetni.

 

*

 

Egy olyan város képe lebeg a regényíró lelki szeme előtt, ahol a nemzedékek egymással haláluk után is dialógusban maradnak a művi környezetük által, ahol a személyesség visszahódítja jogait a szabványosságtól, ahol az emberek ahelyett, hogy egymás kipufogócsövével inhalálnának, inkább beszippantásra érdemes szagélményekben részesítik egymást: az ételszagtól a rózsaszagig. Olyan városról képzelődünk, ahol az ablakon inkább a lépések zaja jön át és nem a motorzúgás, ahol negyedórányi gyalogútra este is fények és események hívogatnak, ahol nemcsak konzumáljuk, de csináljuk is egymásnak a műsort, ahogy erre a játszótéren még képesek voltunk.