3. Alamo utca

A ház előtt a zöld gyepen szilfalevélavar. Ide dobják reggel fél hatkor az újságot, amely az automatikus öntözőtől, mire hat órakor lemegyek érte, már teljesen elázott. Az újságban kilenc kínai szerzetes fényképe Kuala Lumpurból, nyugalmasan gyalogolnak mezítláb egy parázsösvényen, bírják, előtte két hétig csak növényt ettek, húst semmit, annál többet imádkoztak, az arcukon derű honol, nem vesznek tudomást a fájdalomról. A nagyvilágból ez az egyetlen hír a helyi lapban. Áronnal a karomon leülünk a hintaszékbe, leltározzuk a látnivalókat. Tegnap óta nem tűnt el a Pikes Peak, megvan teljes négyezer méteres magasságában, de hát nehezen is volna elmozdítható. Nem úgy, mint a mi nagy, bérelt Oldsmobile-unk, amelyet alighanem mulatni vágyó ifjak nemrég elloptak, megrongáltak és a hegyek között otthagytak, de aztán a hű jószág visszajött ide, a ház elé. A tulajdonos nem idegeskedett, a rendőr is kellemesen flegma volt, én pedig éppen benne voltam egy hosszú mondatban, s nem tudtam odafigyelni a veszteségünkre. Áron a markában tartja a kis Oldsmobile-t, megállapítjuk, hogy itt van a ház előtt a nagy autó is, Áron kis csalódással többször is közli velem, hogy nem lopták el az éjjel, nem sok izgalmat várhatunk a naptól. Ha beülünk, ölelő kényelem, gombnyomásra emelkedik és süllyed, működik és bénul minden porcikája. Ahogy a motor beindul, megszólal a Brahms-kazetta, vörös sziklák, mélyzöld cserjék között, nagy, földszintes boltépületek előtt úszunk tova, határolatlan, szabad ringással.

Bérelt házunk barnára festett oldalfalain és gömbölyded tornyán zöld, csúcsos tető ül, előtte és oldalt félgömbformára nyírott fenyők hirdetik a lekerekítés előnyeit. Ha visszanézünk, a gyerekszoba ablakában megpillantjuk a zenélő bohócot, rémlik, mintha valami jelet adna, majd a dolgozószobából nyíló üvegfalas balkonról az én fejem biccent. Hogy a fejem ott van, az éppannyira hihető, mint amennyire hihetetlen. Tavaly nem volt ott, jövőre nem lesz ott, de most istenigazában ott bámészkodik, állapítom meg a sarokról visszanézve. Semmi sem valóságosabb a bámészkodásnál. Legszívesebben balra indulok sétaútra, a fej nélküli kutyámmal, amelynek törzse sincs és lába sincs, mégis van mersze azt tanácsolni, hogy forduljunk be a Columbia utcából az Alamo utcába és vagy a Caramillo vagy a Del Norte utcán jöjjünk visszafelé a saját utcánkon, a Wood Avenue-n. Ez a legszebb utca a városban, gazdag tüdőbetegek és előkelősködő aranybánya-tulajdonosok építtették maguknak a múlt század végén ezeket az angolos faházakat, s meghonosították Új-Anglia pázsitját, cserjéit és fáit, amelyek mind Ó-Angliából származnak, a gyér forrásvízből folyton öntözve a használatlan kertjüket, amelyben se zöldség, se gyümölcs nem terem, van azonban egy kosárlabdaháló meg egy csúszda. A mi házunkban egy tüdőbeteg kislány meggyógyult, de hogy a baj ki ne újuljon, a család itt maradt ebben a szeszélyes ragyogásban. A kislány sohasem ment férjhez, egyedül élt ebben a házban, kilencven felé járt, amikor meghalt. Az angol tanszék tanára, odaadó Shakespeare-kutató vette meg az örökösöktől. Körülöttem az egész angol irodalom, mindenféle kiadású Biblia, a falon pedig Luther Márton képe.

Átmegyek a széles úttesten, csak egy autó halad rajta lassan, elővigyázatosan a távolban, a többi kocsi parkol. Nagy csendesség, még hulldogálnak a levelek, de a zöme már lehullott. Óriási napfény, de már szelídülőben, október vége. A hegyek éles körvonalakkal rajzolódnak rá a tiszta kékarany égboltra. Jávorfákon száraz levél zizeg, egy rakodótársaság darus kocsival szorgoskodik. A velünk szembeni házon klasszicista kapuív, az emeleten zárt veranda, a kertben filagória és hatalmas vörösfenyők szerteszéjjel, és mégis fürkészően kimért pontokon. Halálában is makacson kapaszkodik a toboz a csúcsos ágba, mint egy lerázhatatlan szerető. A terméskő falon vörös a vadszőlő és kékek a bogyók, amelyeknek nem tudom a nevét. Tegnap még több levél rezgett a fejem fölött ezen a sarkon, ma már alig van néhány, holnapra ti sem lesztek itt, kedveseim. Mégse gondoljátok, hogy látatlan estek le.

Aligha vannak tőlem elragadtatva ebben a városban és ezen az egyetemen. Néhányan ugyan kedvelnek, de hát elég zárkózottan viselkedtem. Sokat dolgoztam, nem voltam különösebben társasági, nem mentem el gyűlésekre, előadásokra, még a helyi koncerttermekben sem nagyon mutatkoztam. Esténként lefektetjük a gyerekeket, utána fáradtak vagyunk. A tanítást elvégeztem, amikor felkértek valamilyen előadásra, megtartottam. Aki meghívott, ahhoz elmentem és azokat többnyire vissza is hívtam, de mindig mindent későbben, vonakodóbban, halogatóan. Minthogyha begubózni jöttünk volna ide, holott csak arról van szó, hogy nekünk ennyi, amennyi kijutott, elég is volt. Nem kell kínálnom magamat. Texasba hívnak tanítani, két év múlva egy szemeszterre vendégtanárként, talán elmegyek, mivelhogy rendesen megfizetik, a családban pedig van helye a pénznek. Azt azonban előre megjósolhatom, hogy a meghívóimnak sohasem lesz belőlem túl sok örömük, mert nem szeretek odatartozni semmilyen intézményhez, még egy ilyen jóravaló college-hoz sem. Talán csak egy-két ember van itt, akivel tudok rendesen beszélgetni, a többiekkel udvarias vagyok, érdeklődő, de nem bensőséges.

Mindenféle ízlésű házak itt az Alamo utcában, finoman rezegnek a levelek. Ezek a kertek dekorációk, a ház előtti zöld térségek pedig, amelyeket térdig, legfeljebb csípőig érő sövény vesz körül, éppen csak megmutatják, hogy léteznek. Ülni ezekben az előkertekben nem szoktak. A ház mögött van egy terasz, ott talán labdáznak is. Az elülső kert a vendég elé kiterített szőnyeg. Az út mellett évelő növények az ezüstös zöldtől a mélyzöldig, gondosan megválasztott árnyalatok ugyanazon a színen belül, ezüstfenyő és borostyán. A járda és az úttest között gyepszőnyeg, három méterenként kis csövek merednek a fűből és finoman permeteznek. Senki, semmi, csak a lehulló levelek, egy ember sem. Velem szemben a havas hegycsúcs az ő keskeny hópászmáival most éppen rózsaszínű fényben úszkál. A könnyű szél az aszfalton zörgeti, fújkálja az esett leveleket. Mindegyik ház elég szép, egyik sem csúnya, egyik sem különösen szép. Ki vannak találva valami álgyermeki képzelettel; legyenek bár meseszerűek, a faragásuk azonban egy kicsit olcsó és takarékos. Legalább annyira autentikus díszítőelemek, mint a pesti, századvégi gipsz Atlaszok az erkélyek alatt, amelyekkel szemben a sima beton vagy üvegfelületet sem részesítem előnyben.

Egy fia felhő sincs az égen, félsivatagi éghajlat, a nap erősen lebarnít, élvezem a bandukolást, túl sokat ültem az asztalomnál. Átgépeltem a Kerti Mulatságot, le is vontam belőle, hozzá is tettem egyet-mást. Kavics csikorog a talpam alatt, szilikátcsillámok a faragott zöld citrusbokrok tövében, sóhajtanak a fák, puha autógördülés, a távolban repülőgépet hallok, zöld locsolókocsi surrog. Imitt-amott a fűben egy kis tartálykocsi halad át, gyomirtó van benne, enyhe kis mérgezés. A kertészvállalat fehér vászonruhás angyalai munkálkodnak egy virágágyon, munkadíjukat a város a helyi adókból fizeti. A konzervatív újság szóvá teszi, hogy a konzervatív polgármester túl sokat utazik közköltségen. Az újságíró centre tudhatja mire mennyit költ a városháza. Fehér autóval jön egy brigád, gyorsan végez, megy tovább, minden praktikus és ésszerű. Az egyik szemétszállító vállalat kocsija hangosabb, a másik halkabb, az ember megfontolja, hogy melyiknek fizessen a szemét elhordásáért.

Egy darabig házhoz hozatjuk a tejet, aztán nem, a vásárlás is esemény. De jó, hogy muszáj elmenni az élelmiszer-áruházba tejért a gyerekeknek, mert hova is mennénk egyébként, ha némi városi élményre vágyunk. Mi autóval megyünk bevásárolni kétszer egy héten, sok plasztikzacskót teszünk a gördülőkocsiról át a csomagtartóba, s a pénztárosnő, amíg gyorsan húzza át a fotocella fölött az árukat, hogy kis csengetés jelezze tudomásulvételüket, amit a szöveges árumegjelölés bizonyít a számlán, noha tudja, hogy egy óra alatt hány vásárlási tételt kell lebonyolítania, addig ráér kedvesen elmondani, hogy milyen színházosztályt szervezett egy közeli általános iskolában, vagy megkérdezi, hogy ebben a hónapban mit tanítok, mert szabadnapjain esetleg bejönne, ha megengedném. New Yorkban bezzeg folyton leszaladoznak az emberek mindenféléért, nincs elektronikus kassza, az emberek készpénzzel fizetnek, nem csekkel, és viszik gyalog, amit vettek, parádéznak a karonülő zacskóikkal, minden kis vételigény jó ürügy arra, hogy például az alsóvárosban az ember egy kicsit mászkáljon és bámészkodjon. Ember az ember majma, oda vonzódunk, mint a pille, ahol sok a fény és nagy a bozsgás.

Sok kacsa van itt, fehérre mázolt, faragott fakacsa a házak homlokzatán, ott meg lám csak egy oroszlán, és mindenütt az ápolt, hétvégenként nyírott gyep. Aki nem nyírja, az csökkenti a környező ingatlanok értékét, eladhatóságát, mert akkor a törekvő emberek, kiket az esetleges házvétel szándéka foglalkoztat ebben a negyedben, és ezért árgus szemmel többször is körülsétálnak benne, mert zsákbamacskát nem vesznek, a magas füvet látva, a slummosodás jeleit észlelhetnék. Nagy tehát a szomszédi ellenőrzés, hogy mindenki ápolja a kertjét e semleges ízlés szerint. Senki, és még mindig senki, csak az én lépteim, hátul itt-ott egy hinta, amelyen nem ül gyerek, kosárlabdaháló, amelybe senki sem dob labdát, pillangó lebeg el, néhány virág, nem sok, csak hogy éppen legyen azon a gondosan kiválasztott folton, talán a landdesigner, a kertmérnök javaslata szerint, visszahúzódó, tartózkodó ízlés. Az a kibuggyanó, dús virágvegetáció, amit Magyarországon látsz a kertekben, itt furcsa volna, talán egy kissé közönséges is, ahogy én egy kicsit hűvösnek találom ezeket a kerteket. Nagy zöld Buick felnyitható zöld plasztiktetővel, kékeszöld fenyőfák földig terülő levelei mellett, a hegyek zöldje, aztán egy fekete dzsip, az utcai vízcsap teteje piros, tűzoltás esetére, egyébként az utca teljesen üres. Néha átrepül az úttest fölött egy fehér mellényes fekete madár. Péntek, délután kettő, nem tudom, hol vannak az emberek. Itt még lehet sétálni, de vannak olyan utcák is, amelyekbe ha gyalog bemegyek, akkor már furcsa vagyok, mert ott csak célforgalom van, az ott lakók hazamennek. Rendes ember megjön, kiszáll az autójából és eltűnik a házában, amely elég nagy, ha akarná, sem tudná betölteni. Megfigyelt terület, tudatják itt is táblácskák az utcasarkon, de nem látom a Los Angeles-i Belair negyed táblácskáit az előkertek gyepágyainak sarkán, amelyek armed response-t, fegyveres választ ígérnek illetéktelen behatolás esetén. Esténként felgyulladnak a toronyszobák lámpái, ne higgye senki, hogy üres a ház, hogy a jómódú fogorvos vagy ingatlanügynök nincs itthon.

Lassan, talán két hónap múlva már otthon leszünk, morzsolgatjuk a napokat. Lehet, hogy ez volt az én utolsó hosszabb távollétem hazulról? Vonakodom magamra mérni a tanárkodással együtt járó függést, a tényállást, hogy egy egyetemhez tartozom és hogy kötelezettségeim vannak vele szemben. Én ezeket az odatartozásokat inkább csak nyűgnek érzem. Kapom azt a töméntelen levelet, belső információt, meghívót és körlevelet, időtöltési ajánlatot, amit a postarekeszembe beraknak, iszonyú sok papír, ritkán veszem ki, többnyire késve, s majdnem az egész halmazt a szemétbe dobom. Aztán egy levél a tanszékvezetőtől, amely arra figyelmeztet, hogy valamilyen formai kötelezettségnek eleget kellene tennem. Az óráimra rendesen felkészülök, mondom a tudáson kívül a gondolataimat irodalomról és minden másról, az én angolommal, amely nem lesz soha igazán jó, de megszokják, kiismerik, és mert a hang, ami kijön a torkomon, az idea és a fintorgásaim együtt alkotnak egészet, ezt a showt megveszik, rám szánnak egy hónapot, esetleg kettőt az évi tandíjukból, a végén megköszönik, it was great, átestek egy sűrűbb tapasztalaton. Jó volt, elég volt; és mert ugyanezt gondolom én is, kölcsönösen roppant elégedettek vagyunk.

A mozgó idő megörökítésének közmunkálata dicséretes új szorgalmi feladat lehet majd Budapesten, s talán még érdekes is. De az a legjobb, ha semmilyen szellemi feladatot nem adsz magadnak, ha nem forgolódsz közéleti szerepekben. Mérjünk magunkra némi résztvevő eltávolodást, és végezzük el naponta az aktív szemlélet gyakorlatait. Mindenhol ott lehetsz, de ne legyél senki, amennyire csak tudsz, maradj továbbra is magánember látogató, aki beállít és odébb áll, mert máshova is be akar állítani és máshonnan is odébb akar állni.

Havas fenyők közé, szürke ég alá érkezünk majd, talán napfényes olvadásban, talán poros, füstös fénytörésben. Miért is voltunk Amerikában? Hátrálni kell a hazai tárgytól, hogy lásd a körvonalait, gyarló szépségét és bonyolult tökéletlenségét. Dehát milyen is a tökéletes szépség? Nincs ilyen, hacsak nem a giccs. Csak tökéletesnek látszani igyekvő szépség van. Van-e kevésbé erotikus látvány egy divatlapnál? Az együttes és magányos időtöltés tantárgyából a hazai élet nem is vizsgázik rosszul. Otthon gyakran úgy éreztem, hogy az igazi élet nem ott van Budapesten, hanem valahol máshol. Innen Amerikából úgy érzem, hogy az igazi élet – számomra legalábbis – ott volt Magyarországon. A félmúltban? A régmúltban?

Az amerikai mentalitásra – nekem úgy rémlik – illenek az ilyen melléknevek: egynyelvű, egysíkú, egy logikájú, koherens, középutas, önigenlő, önreprodukáló, önigazoló, önarcképvédő. Az élet szellemi és emberi találkozások szőttese. Ez az élet, amelybe bepillantanom adatott, szellem és találkozás dolgában nem különösebben gazdag. A kihívó – itt beteges. A kihívás akadémikus tanulmányozása elfogadható, a kihívás maga elfogadhatatlan. Nem a szembesülés, hanem a félretolás gyakorlata. A köztudat számára csak erkölcsileg értelmezhető konfliktus lehetséges, amely a játékszabályokon, az uralkodó stíluson belül marad. Az önfenntartó kapitalista demokrácia – amelyben a két párt hangadói egy és ugyanannak a politikai elitnek a figurái – szilárdan és megbízhatóan működik. Mindegy, hogy honnan jöttél, mindegy, hogy mi a nemzetiséged, vallásod, fajod, az számít, hogy idejöttél, itt vagy, tehát amerikai vagy. Akkor is, ha idén jöttél. Van hajtási engedélyed és bankszámlád? Akkor minden rendben van. Ez a tudat minden amerikainak jólesik. Akármilyen hazafias magyarral találkozom, önérzettel mondja, hogy ő ennek az országnak hálás és lojális polgára. Bennszülöttek és bevándoroltak mind büszkék a teljesítményeikre, amelyeknek sorában első helyen áll a ház. Ha vacsorára hívnak, meg kell néznünk a házaikat, szívesen tesszük, megmutatják az utolsó padlászugolyig. Igen, idáig jutottak, ezt hozták össze, én pedig még az árnyékszékre is helyeslően bólintok.

Panaszokat hallok, hogy nagy a távolság az emberek között, a többség pedig nem is tesz erőfeszítést arra, hogy a távolságot áthidalja. Nem törik át a falat. Udvariasak, kedvesek, tisztelik a fennállót. Egymást is mint fennállót, ezt a távolságot is, mint fennállót. Készségesen betöltik az adott kereteket, felfelé, a siker felé húzódnak, ami azzal jár, hogy egy kissé elhúzódnak önmaguktól.

Otthon a barátok szembejönnek veled az utcán, itt a kocsiból integetnek egymásnak, fényjeleket adnak. Nem szembesülnek, mondja Nora, a német diáklány. Egy szenvedélyesebb vitázó megjegyzés támadásnak minősül. A házadba, amelyet nem nagyon hagyhatsz el hosszabb időre, előbb gyerek kell, aztán kutya. Persze eladhatod, hogy egy jobb állás magasabb jövedelméhez mérten egy másik városban egy drágább ingatlant vegyél. Mindennek ésszerűnek kell lennie. Az élet a rendszer logikájához csupaszodik, és oly kevéssé talányos, akár egy horrorfilm éjjel a televízióban. Az élvező ésszerűtlenség itt nem volna érthető. A jóravaló embert eltölti a karrier szakrális képzetével szembeni kötelességtudás. A legsikeresebb országban neked is sikeresnek kell lenned. A te karriered a te magánbálványod, hogy is ne áldoznál neki? Mit ne adnál oda a bálványnak? Jellem és eszme – mind az övé. Odahagyod érte a mamádat, a barátaidat, és ez természetes. Nem áldozni a saját karrierednek: erkölcstelenség. Aki nem áldoz a kapitalista házibálványnak, annak gyerekkori alkalmazkodási nehézségei voltak, az klinikai eset. Arról lehet szomorú esettanulmányokat írni. Az nem tudta magát ellenőrzés alatt tartani. Az valamilyen végletesség hibájába esett. Rendes ember „remains in controll”. Ha naponta több órán át nézed ezt a televíziót, akkor autonómia nincs és nem is lehet. A volt baloldali egyetemi tanárok is gazdagodnak, kevesebb adót fizetnek és többet keresnek, a diplomások nem járnak rosszul a kapitalizmus új stádiumával. Nagy rendszer, amelyben minden azt szolgálja, hogy a nagy rendszer állandósítsa magát, és az emberek is beilleszkednek ebbe a közös feladatba: majdnem mindenki hazafias. Ez az ország ismét hangsúlyozottan szereti magát. És nagyon vigyáz arra, hogy ebbe a közös önszeretetbe hamis, kihívó, destruktív vagy éppenséggel sértő hang ne keveredjék.

Itt vagyunk a paradicsomban, lépkedünk a füvön, közeledünk a műromfalhoz. Rövid nadrágban elfutó nő előttünk, nem, semmiképpen sem szaladunk utána. Két fiú rövid nadrágban és tornacipőben áll egy fa tövében, készülnek valamilyen edzésre, mellükön a Colorado College meze. Milyen derék fiúk az én sulimból! Ugyanúgy örülök, mint amikor meglátom az én bankom fiókjait más városokban. Jönnek fiatalemberek és elkezdenek tornázni piros-sárga-zöld csíkos melegítőben. Egyenletes combrezgéssel egy kövérkés diák rohan el mellettem. Nem sok esemény nyomát látom a szembefutó, fülhallgatós arcokon. Mintha feleség és férj között sem történne sok minden, megvannak valahogy egymással. Valami idegenség lopódzik a szívem köré, elmogorvásodom, ettől a kísérlettől már nem sok meglepetést várok.

Budapesten ezt nem szoktam érezni. Az a város, amelyben már negyven éve élek, még egyáltalán nincsen kimerítve. Mintha a nemi képzeletemet is csak a budapesti nők tudnák mozgásba hozni. Az a gyámoltalan ügyesség, az a biztonságos testi otthonosság minden helyiségben felébreszti a kíváncsiságomat.

Egy kedves lány bicikliről rám mosolyog, a tacskó kutyája a salakos útról szintúgy rám mosolyog, jómagam is viszonzom a mosolyukat, mind a hárman mosolygunk egymásra. Egy csavargószerű jelenség – hátizsákkal – egy padon üldögél, megnézzük és felismerjük egymást. Minél távolabb vannak a hegyek, annál rózsásabb a fényük, a közelibbek kékesebbek. Itt van az istenek kertje is. Nem is tudom, hogy mit csinálok itt.

Megyünk haza, öreg barátom, most talán nem kellene írnod semmit sem. Mosolygó, barátságos depresszió. A levelek már mind sárgák, előttünk még egy borókafenyő, fénylik a nap, fénylenek a havas csúcsok, fénylik a nagy Oldsmobile háta. Elmegyünk valahová, puhák az ülései, jól becsatolom magam, egy nagy szerkezet ring alattam, fény a Pikes Peak-on, sötétzöldből hófehéren mered ki a csúcs, szikrázó tűvel rajzolták meg a hegy élét, a bérceket belekarcolták az égbe. Aztán megint rózsaszín házak között lépdelek, szabályos mértani formára nyírott hatalmas fenyők között, bokor, sövény mind nyesve van, a rend mindenütt ellenőrzés alatt. Az elfogadott normákhoz hűen minden úgy legyen, ahogy lenni szokott, ahogy helyes lennie. Ösztönösen tudott formája van a hálószobának és a vacsorának, az odafordulásnak és az elfordulásnak, a háznak és a háztartásnak, amit az ismerősök, a szomszédok ellenőriznek. Kis elhajlásokkal mindenki pontosan a helyén van, boldogtalanul vagy boldogan, de az őt megillető, a neki járó, a számára lehetséges helyen. A világ rendezettségének, értelmességének, helyénvalóságának, a megfelelő odatartozásnak a tudata eltölti ezt az országot. Ebben a fényben én is hajlamos lennék azt gondolni, hogy a paradicsomban vagyok. Az sem lenne titok előttem, hogy a paradicsomnak szabad egy kissé unalmasnak is lennie. Mi az ember dolga a paradicsomban? A karbantartás, így kell fenntartani, ahogy van.

Ki mondta, hogy a paradicsomhoz nem tartozik hozzá a magány? Mereng teraszán a napsütésben egy professzor országa hanyatlásán, megy alább a nagy degradációban, le az entrópia lejtőjén, romlik a tudás, az erkölcs, a gazdaság. Én meg azt érzem, hogy ezekben a nyugodt házakban és kertekben az angolszász kultúra győzött. Be tudott fogadni magába annyi nem angolszász embert. Itt még a zsidók és a katolikusok is lélekben protestánsok lettek. A protestáns etika az ösztönökben is győzött. Mi más feladata volna az embernek, aki elégedett a hellyel, ahova tétetett, mint az, hogy karbantartsa, hogy ápolja a rendjét?

Az emberek ezekben a kocsikban és házakban ilyenre akarták csinálni az életüket. Ilyen is lett. Csak önmagukkal nézhetnek szembe, nem háríthatják át a létezés felelősségét valamilyen tőlük független apai hatalomra, mint a gyermekes kelet-európaiak. Nincsen tőlük függetlenül apai hatalom. A gyerekek ilyenek. Apa nélkül is ilyen gyerekesek, sikeres gyerekek. Áthatja őket a nagy tér szerenitása, a nyugodt érzés, hogy nem kell annyira lökdösődniük, van elég hely mindenkinek. Ha nem szereted, odább mégy. Tudják, hogy nagy az ország és meg vannak vele áldva. Mert talán az ő országuk a legnagyobb. Urbánus kultúra, urbánus emberek, a hálózatok által azok, még akkor is, ha kisvárosban laknak. Mindenki ugyanazoknak a technikai hálózatoknak a kényelmével rendelkezik. A pénze, az árui és ő maga úgy mozognak, mintha a világ bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott nagyvárosában élne. Bárhonnan bármit el lehet érni. Ez a biztonság a természetükké változott, olyan magától értetődő számukra. Széles és elterülő tudat. Átmégy reggel Chicagóba és este már itthon vacsorázol. Megvannak egyedül is, nem olyan nagyon fontosak egymásnak. Elmennek egymás mellől, szétszóródnak a nagy térben, amely mindent meghatároz. Beemelik Európát is ide, az ő nemzeti kultúrájukba. Minden a közép körül koncentrálódik, csomósodik. A középosztály a középpont. A főutcához, a főáramlathoz kell igazodni. Megvan a dolgok természetes közepe. Van egy képük arról, hogy milyen a megfelelő ember. Ez a szándékolt és megkövetelt harmónia a lázadást igazában erkölcsileg kétes értékűnek látja. Van ennek a moralitásnak valami geocentrikus horizontja. A látóhatár szélén azonban feltűnnek a szörnyeteg árnyak. Onnan, a perifériáról lopakodik a paradicsomi közép felé a veszély.