1. Fa utcaÖten lakunk ebben a házban, Colorado Springsben, a Wood Avenue 1409. szám alatt, amelyet a Mark Stavig angol irodalomtanártól bérelünk, mert az akadémiai élet lehetővé tette, hogy az 1988-as évet ő Firenzében és Londonban töltse, én pedig az ő házában, sőt a College-ban is az ő irodájában, amelynek ajtaján belül, plasztikhuzatba burkolva ott függ a narancsszínű sávokkal ferdén megtűzdelt, fekete, nem egészen kellemes tapintású ruhadarab, amelyről megtudom egy kollégától, hogy az oxfordi egyetem végzős diákjainak tógája, amelyet ő ünnepélyesebb alkalmakkor felölt. Öten lakunk ebben a múlt század végi, viktoriánus elképzelések szerint megköltött, barna oldalú, zöld tetejű, emeletes és manzárdos faházban, amelyben a háztartási gépek működnek, a berendezés pedig olyan, mint a többi hasonló házban, egy bizonyos életforma pontos leírása, amelyet most akár egy tógát, mi öten is magunkra öltünk.
*
Nos, ez az öt személy: a feleségem, Lakner Judit (34), végzettsége szerint francia-történelem szakos tanárnő, akivel már tíz éve élünk együtt párizsi összemelegedésünk óta, de csak négy éve házasodtunk össze és csak együttélésünk nyolcadik évében köszöntött bennünket a gondviselés egy Áron névre hallgató, születésekor 4,8 kilós fiúgyermek képében, aki tehát ma húsz hónapos, majd tavaly ősszel ismét egy 4 kilós fiúcskával, aki még nincsen öt hónapos, és a József névre nem tudni, hogy hallgat-e. S hogy a feladattal Jutka könnyebben tudjon megbirkózni, velünk van Áron huszonhárom éves nevelőnője, Varga Éva is, akinek kedve volt eljönni velünk Amerikába, mert még sohasem volt Nyugaton. Az ötödik személy az ötvenöt éves szerző, végzettsége szerint középiskolai magyartanár, akinek személyi igazolványába be van írva, pecséttel megerősítve, hogy munkaadója a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának Irodalmi Szakosztálya, aki ide munkavállalási engedéllyel, a Művelődési Minisztérium által zárt borítékban lepecsételt és ilyen módon vámkezelt kéziratokkal érkezett az összehasonlító irodalom tanáraként, egy évre szóló szerződés alapján.
*
A tanár egy évi fizetése amerikai viszonylatban szerény, annyiért csak Kelet-Európából vagy a harmadik világból lehet vendégtanárt kapni. Kötelezettségeinek teljesítése után még fog annyi maradni, hogy vendégül láthassa nyáron ezen a nyaralóhelynek is beillő magaslaton az egész családját, Budapestről nyolcvanhárom éves édesanyját, Münchenből rádiós-újságíró volt feleségét, Julit, Párizsból már roppant felnőtt – Julival közös – gyermekeit, a leendő orvos Dorkát (23) a barátjával, Manuellel, és a leendő történész-újságíró-dzsesszdobos Miklóst (21), New Yorkból biológiatanár nővérét, Évát (58) és Jutka öccsét, a matematikus Pétert (32). Nem lesz üres a ház, lesz vidámság és lakoma a hátsó kertbe nyúló deszkateraszon. Annak a kis fizetésnek az a dolga, hogy elmenjen, mert előre is kijelentjük, hogy esténként lesz jó bor, fehér is, vörös is, lehetőleg francia, megkeressük, megisszuk. Kostermészetünk szeret egyszerre két láda francia vörösbort beszerezni, alább nem adja. Elfér a nagy Oldsmobile csomagtartójában. A tanár helybeli vendégeket is szívesen hív vacsorára. Végre van egy nagy, ovális ebédlőasztalunk, ahol az egyik asztalfőn Mr. Konrád ül, azazhogy George, a másikon Éva, azazhogy Jaja, a keramikus, rajzolgató, ábrándozó, de a két úrficskával idomári tökéllyel elbánó nevelőnő. Úrnőnk, aki már délután megfőzött és most illatosan, kifestve nádszálderekát érvényesítő öltözékben lering a falépcsőn az emeletről, középen helyezkedik el, egy kis füstös fehérbortól már kipirul és nagyszabású karmozdulatokkal úgy elmagyaráz valami mulatságosat, ahogy ezt egyetlen helybeli hölgy sem teszi.
*
Ábrándozunk arról, hogy veszünk egy kocsit, ha marad valami, de ebből a kocsiból – egy titkos ösztön ezt súgja nekem – nem lesz semmi sem, annál is inkább, mert nem szánok időt rá, hogy megtanuljak vezetni. Budapesten inkább gyalogolok, metrózom, taxizok, de ha lenne fiáker, azt szeretném a legjobban. Elismerem, hogy két kisgyerekkel jól jönne egy olyan tágas kocsi, amilyet itt bérelünk, vagy akár egy kisebb, mondjuk egy pazar Lada. Az is szép volna, ha félre tudnánk tenni egy vidéki házacskára valót. Ezen az óhajunkon nagy fiúnk kisfiú kora óta nevet, de ha nem sikerül félretenni, az sem baj. Akkor itt voltunk egy éven át, éltük a világunkat, mint a tücsök, angolul beszélgettünk, és átadtuk magunkat egy kis eltávolodási gyakorlatnak, délutánonként élveztük a munka utáni szemlélődést előttünk egy korsó barna sörrel és egy pohár jeges árpawhiskyvel egy hajdani aranyásó-kocsmában, amelyben a cowboykalapos, széles vállú, nagy öklű férfiak talán egy számítógépgyárban dolgoznak.
*
Kipróbálom ötvenöt éves fejjel és az én vajákos angolságommal, hogy versenyképes vagyok-e még az irodalomtanárok álláspiacán. Tetszik nekem, hogy a rózsaszínű vízumcédulámon ez áll: professor of the comparativ litterature. Ez tisztességes, polgári mesterség. Egy irodalomtanár a dolgok rendje szerint a nyugati piacon többet keres, mint egy író. Utcánk a város legelőkelőbb utcája. Az egyik szomszéd néhány utcával odébb is talált volna egy ugyanolyan házat, mint ez a szomszédos, amelyet megvásárolt, és az a másik ötvenezer dollárral kevesebbe került volna – csakhogy egy valamivel kevésbé jól hangzó nevű utcában. Az összehasonlító irodalom tanárának éppenséggel itt a helye a Wood Avenuen. Mi meg ebben a tisztes foglalatban egy kissé maskarásan tessékeljük be a vasárnap délutáni ismerkedő partira érkező vendégeinket. A meghívó kártyán is ez állt: sajt- és a vörösborpartira öttől-hétig. Mintegy húsz ember jött, akiknek a listáját a jó George Butte, az angol tanszék vezetője és az én gyámom, útbaigazítóm meg egy kicsit főnököm állította össze. Délután öttől-hétig csevegünk, egyik kis csoporttól a másikhoz megyünk át bő mosollyal, hét órára mindenki elmegy, berakjuk a poharakat a mosogatógépbe, és jöhet a gyerekfürdetés.
*
Holnap lesz két hete, hogy elindultunk Budapestről, közben két-két napra megálltunk Münchenben és New Yorkban, Juli és Yvette lakásában. A Colorado Springs-i repülőtéren várt bennünket George Butte az angol tanszékről, aki mintegy az én összekötőm a College-hoz. Az iskola kis piros autóbuszán elhozott ebbe a házba, amelyben az év végéig lakni fogunk. Nyugatra a Sziklás-hegység havas csúcsai, keletre hatalmas üres fennsík, a város pedig, kétezer méter magasan a tengerszint felett, makulátlan ég alatt hosszan nyúlik el a hegység lábánál meghatározhatatlan távolságokba. Colorado Springset háromszázötven ezer ember lakja; egy ideig azt képzelték, hogy gyors növés vár rá, de a csúcstechnológia mégsem költözött ide, nem könnyű munkát találni, a házpiac a vevők piaca. A mi házunk (most már így mondom) a századfordulón épült, egy magányos hölgy lakott benne ifjú éveitől öregkorban elkövetkezett csendes haláláig. Az oldalági örökösöktől Stavig professzor vette meg, feleségével, Donával három gyereket neveltek fel benne. A gyerekek már mind szerteszéledtek, bementek Colorado állam százhúsz kilométerre lévő fővárosába, Denverbe, ott van színház, jó filharmonikus zenekar, onnan lehet Londonba és Párizsba közvetlenül is repülni. A magaslati levegő csalafinta, télen-nyáron igen száraz, ezért kevésbé érezni az erős hideget és hőséget. Most február van, ingujjban ülök a kerti napsütésben. Nem fázol, amikor megfázol, légy óvatos. Van akinek kezdetben vérzik az orra, van, aki kezdetben rosszabbul alszik, van, aki fáradékonyabb, kisebb a külső és nagyobb a belső nyomás, mint odalenn, kevesebb az oxigén, hogy ehhez alkalmazkodjunk, több vörösvérsejtet kell a testnek termelnie, könnyen lesülhetünk, kiszárad a bőrünk, kenjük csak naponta többször krémekkel. Clarity, állítólag ez a hely előnye a szellemi munkában, tanár-kollégáim szerint tisztafejű gondolkodásra ösztönöz.
*
Maytag professzor vagyok. Ez annyit jelent, hogy a Maytag mosógépgyáros család, amelynek több tagja járt ebbe a múlt század végén alapított College-ba, s akik közül egy hölgy ma is itt él a városban, adta a College-nak azt az egymillió dollárt, amelynek az éves kamataiból minden évben meghívhatnak egy neves írót vagy tudóst, aki interdiszciplináris irányban serkentené magasabb szintű gondolkodásra diákjait és netalán a kollégáit is. Legyen egy „major name”, utóbb beszélni fognak róla, helytörténeti adalék lesz. Amos Oz izraeli írókollégám volt az elődöm, róla nagyon kellemes benyomások maradtak különböző tanszékeken dolgozó kollégák emlékezetében, azt lehetne mondani: szerették. Énrólam a benyomások igen kezdetiek lehetnek, én egy kissé távolságtartóbb vagyok. Tegnap véletlenül benyitottam a szomszéd házba, zavartalanul mentem át a nappalin az ebédlőbe, és ordítoztam magyarul, hogy itt a betörő, míg Jutka helyett egy ismeretlen amerikai hölgy került riadtan elém. Minden tisztázódott, jót nevettünk, búcsúzóul a hölgy azt mondta, hogy a városban a szórakozott professzornak ezen a történetén még évekig jól fognak derülni. A bankban Betsy Shalhammer, aki édes, személyes hangú levélben köszönte meg, hogy az United Bank of Colorado Springsben nyitottam számlát, sajnálkozva amiatt, hogy oly keveset tud országomról, meg amiatt is, hogy nem tud velem az én nyelvemen csevegni, szóval Betsy, aki imádja a fagylaltot és a pizzát, nyalogatja a szájacskáját, és bűnösen kacsingat, mert tudatában van annak, mennyire hizlal mindkét szenvedélye, szóval Betsy kedvesen megjegyzi, milyen különös ember volt az az izraeli író, Amos tudniillik, mert olyasmiket kérdezett, amelyeket Amerikában mindenki tudottnak vél, mire én azt mondtam: „Tudja, Betsy, ez azzal is összefügghet, hogy Amos kibucban él, ahol pénzzel és bankügyekkel nem sok dolga lehetett.” Az egyik szerepünk tehát éppenséggel az, hogy furcsák legyünk, másfélék, mint ők, az se baj, ha kicsit lesajnálnak, attól csak meghatóbbak vagyunk, az sem baj, ha kicsit maflábbak vagyunk, akkor még kedvesebben lehet tréfálkozni rajtunk.
*
Elfogadtam ezt az ajánlatot, kellett a pénz, Magyarországon úgy be voltam tiltva, hogy nem kereshettem egy vasat sem. Vágyódtunk a budapestinél tisztább levegő meg a nyaralást helyettesítő kert után. Az is elég, ami van, gondoltam sokszor Budapesten és már nem volt kedvem a medvebarlangomból kimozdulni. De hát már aláírtam a szerződést, kötött a szavam, s hogy aláírtam, ez olyan gesztus volt, amelynek az értelmén utólag tűnődhettem. Talán untam már bosszankodni a hazai rendszeren, vágyódtam a normális létezésre, amelyhez hozzátartozik, hogy minden politikai szemponttól függetlenül publikálhatok, előadhatok, utazhatok legjobb belátásom szerint. Jólesett látnom New Yorkban a Saint Marks Bookstore-ban A látogató, A városalapító és A cinkos című regényem angol nyelvű zsebkönyvkiadását.
*
Hajnali négy óra van (Budán már déli tizenkettő), még különös fáradtságokkal, ébredésekkel és álmosságokkal lep meg a szervezetünk. A gyerekek néhány nap alatt hozzáidomultak az itteni órajáráshoz. Áron éjjel két órakor felsírt, de aztán elaludt. Átjöttem a magas, igen ruganyos hitvesi ágyról, amelyen minden megmozdulásom Jutkát is megrengeti és felébreszti, ebbe a kopár és mégis otthonos sarokszobába, amelyhez hozzátartozik egy fedett és ablakokkal körülzárt veranda. Beraktam iratokat és ingeket a részemre kiürített fiókokba, megtöltöttem a garderóbfülkét, nézegetem a házigazda könyveit, főként a klasszikus angol szerzők munkáit. Odalenn a földszinten három tágas szoba van, egy nappali, egy ebédlő és a zongorával, televízióval a családi szoba (family room). A nappaliba be lehet kívülről nézni, ebbe nem, ez az intimitás fészke, ha esténként végigsétálunk a Fa utcán, a nappali szobákban senkit sem látni, mindenki hátul kuksol a family roomban. Mindenkinek van külön tere, kényelmesen szétszóródhatunk a házban. Áron nyomban megérkezése után elkezdett dolgozni a favonatocskával a falépcsőn. Magammal hoztam a magyar írásra a Seikosha nyomtatógépemet, amely egy kis alkatrész (eprom) beszerelése által képessé lett a különc magyar betűk kinyomtatására. Tanúsítom, hogy lehetséges egy másik földrészen, egy vadidegen házban ott folytatni, ahol abbahagytuk. Lehetséges, mert a kézirataimmal együtt a fejemet is idehoztam. Ezek a kéziratok kétszeresen be voltak csomagolva, minden oldalról sokszorosan ragasztószalaggal körülvonva, lezárva és számos helyen lepecsételve. Benne az engedély és a jegyzék az államtitkot és szolgálati titkot nem tartalmazó iratok külföldre viteléhez. A miniszterhelyettes és az irodalmi osztályvezető igen készségesek voltak, jelezték, hogy ki lehetne újra adni a Látogató című regényemet, amely húsz évvel ezelőtt már megjelent. Ki lehetne adni, mivelhogy a tilalmi listát, amelyen rajta voltam, feloldották. Tapogatózó lépések, még semmi kézzelfogható. Most, hogy a nyíló résekbe belepréselhetném magamat, kihamvadt a heves vágyakozásom a legális szellemi létezésem apránkénti engedélyezésére saját országomban. Tizenöt éve elnémítottak, hosszú volt az idő, megszoktam a hazai csendet magam körül. Majd kiadnak, ha akarnak, ez az ő dolguk. Innen most távoli képtelenségnek látszik otthoni élethelyzetem. Most úgy érzem, inkább legyen hűvösebb a környezetem, de ne kelljen gőggel és patetikus autonómiával ellensúlyoznom a megalázó elnémítást.
*
Egy jó házhoz könnyű hozzászokni. Áron azt mondja: „Jó itt.” Le-föl mászik a falépcsőn, autózik, motorozik, pötyögteti a zongorát, érdeklődik a szomszéd fekete kutyája iránt. A másik szomszédnak van egy tizennyolc éves macskája, az is figyelemre méltó személyiség. De a legtitokzatosabb az „öreg autó” a kert végében levő garázsban: Áron beleül, forgatja a kormányt, dudál, sötétedéskor meg (ha biciklivel megjövünk a játszótérről, ahol uzsonna után csúszdázni, hintázni és ahonnan a kerékpárülésen hazarobogni igen jólesik) beköszön neki: „Jó éjszakát, öreg autó, aludj jól”. A kertben tegnap olvadt a hó, most újra szitál, borús az ég, nemsokára kiderül. Ha nem tetszik az idő, ne bosszankodj, egy óra múlva úgyis megváltozik, mondják errefelé. A Wood Avenue-n ritkán járnak autók. Ébredez a család, használjuk a kávéfőzőt, a kenyérpirítót, a teaforralót, nehéz serpenyőben szalonnás rántottát sütünk, finoman beszabályozzuk a termosztátot, melegszik, hűl, s a padlóból meg a fal tövéből időnként meleg fuvallatok áramlanak; az egész házban többé-kevésbé egyenletes meleg van. Nagy csend borul ránk, csodálkozunk, hova is kerültünk.
*
Van már bankszámlám, bekapcsolták a telefonunkat, kaptam meghívást Ann Arborba, San Diegoba és Lisszabonba, benn voltam a Collegéban, kezet fogtam sok tanárral, titkárnővel, kedves emberek, mindenki biztosított róla, hogy nagyon örül az érkezésemnek. Én is megpróbáltam hasonlóról biztosítani őket, én is nagyon örülök, hogy megjöhettem. (Nem volt olyan egyszerű a dolog. Én és Áron fiam már megkaptuk az utazáshoz szükséges pecsétet az útlevelünkbe, Jutka és József fiam nem. Elhalasztottuk az utazást, idegeskedtünk, telefonáltunk. S való igaz, mivel a hivatal packázása nem másra való, mint annak érzékeltetésére, hogy módjukban áll packázni velem, ha mást nem is, a bosszantási tervet az erre illetékesek végrehajtották.) Ma délelőtt valaki becsengetett, ajtót nyitok, elbotlom egy nagy papírzacskóban, van benne egy fehér kenyér, meg egy diós-mazsolás kalács a francia pékségből. A zacskón egy név: Harvey Rabbin tette le oda, piros autó robog el, integet belőle az ajándékozó filozófus. Később találkoztunk, magas, kopasz, sietős ember, többször volt Magyarországon, tetszett neki, romantikus ország, érdekli Közép- és Kelet-Európa, ő maga zsidó, nagyszülei Oroszországból jöttek el. Misa nevű kutyáját sétáltatva ebéd után sub specie aeternitatis az Alamo és a Culebra utcán délután fél négy és negyed öt között remekül társalgunk filozófusokról és költőkről. A szubsztanciális beszélgetések barátsághoz vezetnek, finom ember, megbízható, ízlésünk sokban egyezik, de amerikai baloldaliként egy kissé többre illik becsülnie keletnémet szerzőket, mint énnekem.
*
Colorado Springs az USA egyik legkonzervatívabb városa, mondja Harvey, akivel hamar összebarátkoztunk, de a College liberális sziget. Sok itt a nyugdíjas katonatiszt, sok híve van a vallásos, protestáns fundamentalizmusoknak, ráadásul (s ezt mindenki elmondja) a Sziklás-hegység alatt van az észak-amerikai légi- és rakétaerők vezérlő-központja meg az űrrakétavédelem, az SDI fő kísérleti telepe, valamint az Airforce Academy. Itt képezik ki a légierők személyzetét. Sok a katona errefelé meg a szexuális bűnözés, gyakoriak a betörések is. Tegnap egy bankrabló kalandjáról és lelövéséről adott hírt a konzervatív helyi lap, amely katasztrófát jósol, marxista kormányokat Közép-Amerikában, Nyugat-Európa finnesedését, ha az idén esedékes elnökválasztáson a liberális demokraták győznek. Kedves szomszédaink is arra biztatnak, hogy zárjunk be elöl-hátul minden ajtót és ablakot, ha nem akarunk bajt, ők még a riasztóberendezést is bekapcsolják. Előfordult már, hogy éjjeli kóborútján a macska elsétált az infravörös sugár előtt és riasztotta a rendőrséget, géppisztollyal rontottak be a házba. Segítőkész szomszédaink telefonálnak helyettünk a szemétszállítóknak, az újságkihordóknak, aztán mi telefonálunk a kábeltelevíziónak és a tejszállítónak; versengenek a tejkihordók, az egyik cég azt állítja, hogy az ő teje frissebb, mint a másiké. A kedves, tartózkodó matematikus-szomszéd házasságuk tizenötödik évében bevallotta a feleségének, hogy szeretne egy biliárdasztalt. Van egy biliárdszobája. Sajnos nem tudom Stavig professzort az asztal mellett helyettesíteni. Együtt játszottak, aztán együtt rögzítették videoszalagra a televízió legérdekesebb műsorait, régi játékfilmeket, interjúkat hírességekkel. Első este náluk vacsoráztunk, kitűnő volt a marhahús és a mézesalma édes tökben, mellette hajában főtt krumpli. Tömör, sima, félnehéz kaliforniai vörös. Ő is George, matematikai tankönyvek szerzője, apja is, nagyapja is egyetemi ember volt. A felesége, Hope valósággal forradalmi változáson esett át, amikor fiatal lányként a családjával Kelet-Kanadából Új-Angliába költözött délre: felszabadulásként élte át, hogy már nem volt kötelező nyáron is kesztyűt viselnie, ha kitette a lábát hazulról, s nem érezte magát kesztyű nélkül öltözetlennek. George azt állítja, hogy Dél-Amerika alulról megmérgezi a kábítószerekkel Észak-Amerikát. Beszélnek egy rokon hölgyről, aki most is börtönben van kábítószer és prostitúció miatt. Nem eladta, csak fogyasztotta, persze, fogyasztásért is börtön jár. A lányuk ügyész, a múlt héten sikerült negyvenöt évre ítéltetnie egy liliomtiprót. Többen vidáman mondják, hogy ha kitör a világháború, akkor az első atombombát mi kapjuk. Washington és Colorado Springs. Itt akkor kő kövön nem marad. Nem kell végigélnünk a háború szenvedéseit, már a legelején kiszállunk belőle, addig pedig élvezzük az életünket.
*
Minden szép a környékünkön, látom a moziból ismert Amerikát, a kis kastélyutánzatokat deszkából és festékből. A látogató hajlamos a havas bérceket is díszletnek tekinteni, mintha a dolgoknak és az embereknek is csak két dimenziója volna. Olykor az a benyomásom, hogy az utcán sétálva is folyamatosan csak egy hibátlan képernyőt látok. Többen azt állítják, hogy olvasták a könyveimet; „Melyiket?” – kérdem, „Mindet”, felelik. Ezt érdekesnek tartom. Tény, hogy a város legjobb könyvesboltjában meg az egyetemi könyvesboltban is ott vannak a könyveim. Igen barátságos italboltos kérdi tőlem, hallván, hogy Budapestről jöttem, hogy kezdenek-e már egy kicsit jobban menni a dolgok Romániában? Budapest Magyarország fővárosa, avatkozik be kísérőm. „Ó igen. No és Magyarországon? Kezdenek a dolgok már egy kicsit jobban menni?” „Ó persze, nem nagyon, de egy kicsit. Az emberek élénkebbek.” Ez elhihető. Ennek ő nagyon örül. A halkereskedő egyszersmind békeaktivista, szeretne velem eszmét cserélni arról, hogy milyen borzasztó a hidegháború. A French Bakery-ben croissant-t eszik kapucíner mellé az újmarxista szociológus, akinek az új osztály és az új társadalmi mozgalmak a témája. Nyomban meghív, hogy szólaljak fel Dél-Afrika ellen, tűrhetetlen, hogy a Colorado College tőkéjének egy százalékát olyan cégek részvénypapírjai alkotják, amelyek üzleteket kötnek Dél-Afrikával. Sem a gyűlésre, sem a tüntetésre nem megyek el, én itt vendég vagyok és boldogan elkötelezetlen. Másnap a radikális fiatal szociológus hűvösen köszön. Mikivel telefonozok, úgy beszél, mintha rég eljöttem volna, alakulnak az egyesületek, már a demokratikus ellenzék tagjait is meghívják a legális összejövetelekre, már nem vagyunk érinthetetlen démonok.
*
A hó könnyű, tiszta, porlik, el lehet fújni. Áron óvatosan topog benne, tetszik neki, de nem nagyon kíván érintkezni vele, hideg. József nő, nagy már, gőgicsél, mosolyog, egyre társaságibb. Nyugodt gyerek, nagyokat alszik a deszkateraszon a kocsijában, remekül bírta a hosszú légiutat. Megeszi a banánnal kevert narancsot, utálja a krumplit, kezd apadni az anyatej. Áron egy kissé lefogyott, de már reggelig alszik. Minden nap sok új szót tanul, egyre jobban érti, amit mondanak neki, lelkespirosan hancúrozik Évával. Ha lerántja a könyveket, ha tép, ha dúl egy kissé, a büntetés számára az, ha emelt hangon mondom neki másodszor is, hogy ne tegye. Akkor egy kicsit elkámpicsorodik, fölemelem, megcsókolom. Ki! Ki! hangoztatja fél perc múlva. Ezt mondja akkor is, ha a magas etetőszékéből, vagy bármilyen zárt helyzetből kikívánkozik. Szabad harcos, mondja Jutka. Garázda gerilla. Pocak Pál. Éva csendesen dünnyög neki, remekül megvannak. Jutka úgy bánik Évával, mint a húgával, angolra tanítja, ijesztegeti különös ételekkel, mint a szójacsíra vagy a baby shrimp, amit Éva kígyónak vél. Nem lehet könnyű neki bezárva egy házba egy családdal, de egyelőre úgy látszik, hogy ő élvezi mindannyiunk közül a legjobban az ittlétet. Délben, ha megebédeltette és letette Áront, egytől hatig szabad, elmegy sétálni, de már jóval hat előtt megjön, itthon családiasabb.
*
Mivel itt minden olyan messze van, az emberekre egy kissé rázárul a házuk. Nem sok esemény történik velük. A nagyobb esemény, ha jó: egy utazás, lehetőleg Európába, ha rossz: egy bűneset. Aki a házában él, ezekben a dús és a maguk módján tökéletes házakban, az elkezd aggódni amiatt, hogy esetleg elveszítheti, hogy valami veszély fenyegeti azt, amije van. A gyerekek kimennek a házból, tanulnak, világot akarnak látni, követik a jobb állásajánlatokat. Hamar, tizennyolc éves korban felszedik a sátorfájukat, vasárnap délután a szülők költségére telefonálnak, majd, ha meglesz a diploma, hasonló, jól felszerelt házakban laknak valahol máshol az Egyesült Államokban, nagyjából ugyanígy, kertvárosban, nagy parkolóhelyes bevásárlóközpontokkal, családonként két kocsival. Nosztalgiát érzékelek egy másik urbanitás után és szorongó idegenkedést a brutális New Yorktól. Megértem, hogy nem tódulnak oda. Ugyanazért a pénzért itt tágasabban, egészségesebben, jobban laknak. Habár erről a kertvárosi, családi házas, autós, bevásárlóközpontos életformáról, amely egész Észak-Amerikát beborítja, mindenféle kritikai észrevétel elhangzott már, nekem mégis úgy rémlik, hogy győzelmesen ésszerű, mert jobbat nem lehet kitalálni. Kényelmetlenségek? Micsoda? Ha itt kiengeded a gyereket a ház mögötti kertbe, biztonságban tudhatod. Kell, hogy legyen saját kerted. Kell, hogy természetesen nyaralhassál egész évi otthonodban, hiszen itt vannak a nagy hétvégék, hova is rohannál el a pihenés óráiban a saját házadból? Vannak a miénknél (Stavig professzorék házánál) drágább és nagyobb házak, voltunk már ilyenben is, de hogy nyolc szobád van-e, avagy tíz, hogy két fürdőszobád van-e, vagy négy, az nem olyan sokat változtat a dolgon. Megvan ezekben a középosztályi házakban a pincében a mosó- és a szárítógép, mellette a pingpongasztal, a sí, a korcsolya, a tenisz és a horgászfelszerelés, a kertben ott van a rostélyossütő, megtalálod a garázsban a faszenet, a hófújót, a nagyobb régi és a kisebb újabb kocsit, ott van a kertben a pázsitba rejtett vízpermetező csőhálózat, amely nyáron automatikusan a megadott időben, mondjuk reggel félórán át egyenletesen öntöz, ott van a fűzfa alatt a fenyőpad összeszerelve az asztallal, hogy legyen hol megenni a rostélyost. A hölgyek a nap nagy részében tisztogatnak, mert bár minden tiszta, lehetne még tisztább is, és mindennek megvan a megfelelő tisztítószere. Minden háztartási műveletnek megvan a megfelelő gépi eszköze, minden háztartási szükségletnek és meghibásodásnak megvan a megfelelő ellátó-javító hálózata. Megy a pénz is a folyékony hálózatokon át teljes megfelelésben a többi hálózattal. Én innen úgy látom, hogy ez teljes életforma, mondhatnám a paradicsom azoknak az embereknek, akik ezt akarják. Ami romantika hiányzik belőle, az megtalálható a könyvespolcodon és a televízióban, olyan kimeríthetetlen kincstárakban, amelyekhez képest az egyén befogadóképessége szűkös. Ezekből a házakból mennek ki új ismerőseink rendhagyó, kalandos gesztussal egy időre Európába, ami életrajzuknak egy igencsak megemlítendő állomása lesz, és ide hozzák majd vissza a diafilmjeiket és az útiélményeiket. Aztán megint hatkor vacsoráznak és kellő időben kapaszkodnak fel azokra a számunkra megszokhatatlan hitvesi ágyakra, amelyeken áthullámzik minden mozdulat, és amelyeken bizonyára tanulni kell az együttalvás testi-lelki technikáit, ezeken a derékig érő, iszonyúan puha és rugalmas ágyakon, amelyek körül szellemi munkának nincsen helye, nász templomai kellene, hogy legyenek, de ha egy ilyen nagy faalkotmányba épített rugócsodán kellene átadnom magam az egészséges, házasságon belüli szexuális életnek, akkor joggal érezhetném magamat a saját életem dublőrének.
*
Új barátainknak komoly, pozitív tanuló viszonyuk van a kultúrával. Szellemi javakat gyűjtenek néhány finom műtárgy mellé, a szép evőeszközhöz illik a géniusz sűrítménye, klasszikus, lehetőleg régi kiadásokban. Láttam már első kiadású Kafka kötetet vacsora után konyak mellé felszolgálva. Minden jóért le kell mondani valami más jóról. Ezzel az élettel együtt jár a felém áramló javak és értékek semleges egyenrangúsága. Telítődés. Mindenből sok van a piacon. A hatalmas méretű földszintes áruházak mindenféle dologgal tele vannak. Ennek a vidéki college-nak a könyvtára nem kisebb, mint a budapesti egyetemi könyvtár. Csak éppen magam vehetem elő a könyveket, kószálhatok a fotelek között, és amit kiviszek, azt elég megérinteni egy elektronikus ceruzával, rögzíti a gép, hogy hol a könyv és nem sípol a riasztókészülék, amikor kiviszem. Ha ennyi minden lehetne az enyém, ha ennyi minden dől rám hívásként, akkor miért is törjem magam oly nagyon? Vajon akkor nem a lustácska, barátságos unalom a megfelelő válasz? Akkor semmi sem olyan fontos. Akkor nem igazán fontos, hogy egy kedves, egészséges hölgynek vagy úrnak még saját nézetei is legyenek. Közhely? Az itt nem jelent olyan rosszat, mint Budapesten. Az itt valami értelmes, többségi átlagot, valami kipróbáltat és megbízhatót jelent, amihez képest nem olyan jó eredetieskedni. Ezeket a viktoriánus stílelemekből összekompilált házakat olyan asszonyok uralják, akik ha régen, gyermekkorukban is ilyen házakban laktak, akkor nem ragadtatták magukat olyan illetlenségre, hogy saját nézetekkel hozakodjanak elő. Az ilyesmi inkább nagy szemű, kicsit testi hibás vénlányokhoz illik, akik házassági-anyasági örömöktől megfosztván poétikával vigasztalódnak, szerelmeskedés helyett pedig naplót írnak a hosszú estéken.
*
Kisütött a nap, ragyog a havon, meseházak, jávorfa és fenyő, tölgy és nyír, a tavasz későn jön, de már itt van, viszonylagos, hogy mikor jön igazán. Néhány hétig még fáradt leszek és aluszékony a kétezer méteres magasság miatt. Van irodám a Collegeban, elfoglalom, itt fogok beszélgetni diákokkal és tanárokkal. Megkísérelek a helyi értelemben normálisnak látszani. Fogadkozom, hogy megtanulok autót vezetni, továbbá angolul is úgy, hogy írni is tudjak apróságokat ezen az uralkodó világnyelven. Az egész ittlétet tanulásnak fogom fel. Nem bírálni, hanem csinálni akarom, hogy megérthessem; ez a kilenc hónap hamar elmúlik. Be fogjuk járni a környéket, nagy, amerikai bárka-autóban ringatózunk, Jutka vezet, mellette pipázok és Errol Garnert hallgatom. Biztosítás és bankhasználat leckéit elvégezve elég természetesen leszünk idevalósiak. Az italboltból egész doboz bordóit viszek haza, csekkel fizetek, megtelik a bevásárlókocsi, kitolom a csomagtartómig. Öntudatos fogyasztó, ülök a teraszon, bourbon whiskyt iszom sok jéggel, megfelelő távlatom van Európához. Most nem vagyok barlanglakó, inkább részt vevő megfigyelő óhajtanék lenni: terepkutatás a demokratikus kapitalizmus mintaföldjén. Egyelőre nem látom veszélyesnek ezt a kis distanciát a szemlélő és a szemlélt között, amely inkább a néprajzosé, mint az ítélkezőé. Nincsen honvágyam a hazai ítélkezősdi után, itt aztán egyáltalán nem vagyok harcos. |