1. Fa utca
Öten lakunk ebben a házban, Colorado Springsben, a Wood Avenue 1409. szám alatt, amelyet a Mark Stavig angol irodalomtanártól bérelünk, mert az akadémiai élet lehetővé tette, hogy az 1988-as évet ő Firenzében és Londonban töltse, én pedig az ő házában, sőt a College-ban is az ő irodájában, amelynek ajtaján belül, plasztikhuzatba burkolva ott függ a narancsszínű sávokkal ferdén megtűzdelt, fekete, nem egészen kellemes tapintású ruhadarab, amelyről megtudom egy kollégától, hogy az oxfordi egyetem végzős diákjainak tógája, amelyet ő ünnepélyesebb alkalmakkor felölt. Öten lakunk ebben a múlt század végi, viktoriánus elképzelések szerint megköltött, barna oldalú, zöld tetejű, emeletes és manzárdos faházban, amelyben a háztartási gépek működnek, a berendezés pedig olyan, mint a többi hasonló házban, egy bizonyos életforma pontos leírása, amelyet most akár egy tógát, mi öten is magunkra öltünk.
*
Nos, ez az öt személy: a feleségem, Lakner Judit (34), végzettsége szerint francia-történelem szakos tanárnő, akivel már tíz éve élünk együtt párizsi összemelegedésünk óta, de csak négy éve házasodtunk össze és csak együttélésünk nyolcadik évében köszöntött bennünket a gondviselés egy Áron névre hallgató, születésekor 4,8 kilós fiúgyermek képében, aki tehát ma húsz hónapos, majd tavaly ősszel ismét egy 4 kilós fiúcskával, aki még nincsen öt hónapos, és a József névre nem tudni, hogy hallgat-e. S hogy a feladattal Jutka könnyebben tudjon megbirkózni, velünk van Áron huszonhárom éves nevelőnője, Varga Éva is, akinek kedve volt eljönni velünk Amerikába, mert még sohasem volt Nyugaton. Az ötödik személy az ötvenöt éves szerző, végzettsége szerint középiskolai magyartanár, akinek személyi igazolványába be van írva, pecséttel megerősítve, hogy munkaadója a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának Irodalmi Szakosztálya, aki ide munkavállalási engedéllyel, a Művelődési Minisztérium által zárt borítékban lepecsételt és ilyen módon vámkezelt kéziratokkal érkezett az összehasonlító irodalom tanáraként, egy évre szóló szerződés
alapján.
*
A tanár egy évi fizetése amerikai viszonylatban szerény, annyiért csak Kelet-Európából vagy a harmadik világból lehet vendégtanárt kapni. Kötelezettségeinek teljesítése után még fog annyi maradni, hogy vendégül láthassa nyáron ezen a nyaralóhelynek is beillő magaslaton az egész családját, Budapestről nyolcvanhárom éves édesanyját, Münchenből rádiós-újságíró volt feleségét, Julit, Párizsból már roppant felnőtt – Julival közös – gyermekeit, a leendő orvos Dorkát (23) a barátjával, Manuellel, és a leendő történész-újságíró-dzsesszdobos Miklóst (21), New Yorkból biológiatanár nővérét, Évát (58) és Jutka öccsét, a matematikus Pétert (32). Nem lesz üres a ház, lesz vidámság és lakoma a hátsó kertbe nyúló deszkateraszon. Annak a kis fizetésnek az a dolga, hogy elmenjen, mert előre is kijelentjük, hogy esténként lesz jó bor, fehér is, vörös is, lehetőleg francia, megkeressük, megisszuk. Kostermészetünk szeret egyszerre két láda francia vörösbort beszerezni, alább nem adja. Elfér a nagy Oldsmobile csomagtartójában. A tanár helybeli vendégeket is szívesen hív vacsorára. Végre van egy nagy, ovális ebédlőasztalunk, ahol az egyik asztalfőn Mr. Konrád ül, azazhogy George, a másikon
Éva, azazhogy Jaja, a keramikus, rajzolgató, ábrándozó, de a két úrficskával idomári tökéllyel elbánó nevelőnő. Úrnőnk, aki már délután megfőzött és most illatosan, kifestve nádszálderekát érvényesítő öltözékben lering a falépcsőn az emeletről, középen helyezkedik el, egy kis füstös fehérbortól már kipirul és nagyszabású karmozdulatokkal úgy elmagyaráz valami mulatságosat, ahogy ezt egyetlen helybeli hölgy sem teszi.
*
Ábrándozunk arról, hogy veszünk egy kocsit, ha marad valami, de ebből a kocsiból – egy titkos ösztön ezt súgja nekem – nem lesz semmi sem, annál is inkább, mert nem szánok időt rá, hogy megtanuljak vezetni. Budapesten inkább gyalogolok, metrózom, taxizok, de ha lenne fiáker, azt szeretném a legjobban. Elismerem, hogy két kisgyerekkel jól jönne egy olyan tágas kocsi, amilyet itt bérelünk, vagy akár egy kisebb, mondjuk egy pazar Lada. Az is szép volna, ha félre tudnánk tenni egy vidéki házacskára valót. Ezen az óhajunkon nagy fiúnk kisfiú kora óta nevet, de ha nem sikerül félretenni, az sem baj. Akkor itt voltunk egy éven át, éltük a világunkat, mint a tücsök, angolul beszélgettünk, és átadtuk magunkat egy kis eltávolodási gyakorlatnak, délutánonként élveztük a munka utáni szemlélődést előttünk egy korsó barna sörrel és egy pohár jeges árpawhiskyvel egy hajdani aranyásó-kocsmában, amelyben a cowboykalapos, széles vállú, nagy öklű férfiak talán egy számítógépgyárban dolgoznak.
*
Kipróbálom ötvenöt éves fejjel és az én vajákos angolságommal, hogy versenyképes vagyok-e még az irodalomtanárok álláspiacán. Tetszik nekem, hogy a rózsaszínű vízumcédulámon ez áll: professor of the comparativ litterature. Ez tisztességes, polgári mesterség. Egy irodalomtanár a dolgok rendje szerint a nyugati piacon többet keres, mint egy író. Utcánk a város legelőkelőbb utcája. Az egyik szomszéd néhány utcával odébb is talált volna egy ugyanolyan házat, mint ez a szomszédos, amelyet megvásárolt, és az a másik ötvenezer dollárral kevesebbe került volna – csakhogy egy valamivel kevésbé jól hangzó nevű utcában. Az összehasonlító irodalom tanárának éppenséggel itt a helye a Wood Avenuen. Mi meg ebben a tisztes foglalatban egy kissé maskarásan tessékeljük be a vasárnap délutáni ismerkedő partira érkező vendégeinket. A meghívó kártyán is ez állt: sajt- és a vörösborpartira öttől-hétig. Mintegy húsz ember jött, akiknek a listáját a jó George Butte, az angol tanszék vezetője és az én gyámom, útbaigazítóm meg egy kicsit főnököm állította össze. Délután öttől-hétig csevegünk, egyik kis csoporttól a másikhoz megyünk át bő mosollyal, hét órára mindenki elmegy,
berakjuk a poharakat a mosogatógépbe, és jöhet a gyerekfürdetés.
*
Holnap lesz két hete, hogy elindultunk Budapestről, közben két-két napra megálltunk Münchenben és New Yorkban, Juli és Yvette lakásában. A Colorado Springs-i repülőtéren várt bennünket George Butte az angol tanszékről, aki mintegy az én összekötőm a College-hoz. Az iskola kis piros autóbuszán elhozott ebbe a házba, amelyben az év végéig lakni fogunk. Nyugatra a Sziklás-hegység havas csúcsai, keletre hatalmas üres fennsík, a város pedig, kétezer méter magasan a tengerszint felett, makulátlan ég alatt hosszan nyúlik el a hegység lábánál meghatározhatatlan távolságokba. Colorado Springset háromszázötven ezer ember lakja; egy ideig azt képzelték, hogy gyors növés vár rá, de a csúcstechnológia mégsem költözött ide, nem könnyű munkát találni, a házpiac a vevők piaca. A mi házunk (most már így mondom) a századfordulón épült, egy magányos hölgy lakott benne ifjú éveitől öregkorban elkövetkezett csendes haláláig. Az oldalági örökösöktől Stavig professzor vette meg, feleségével, Donával három gyereket neveltek fel benne. A gyerekek már mind szerteszéledtek, bementek Colorado állam százhúsz kilométerre lévő fővárosába, Denverbe, ott van színház, jó filharmonikus zenekar, onnan lehet Londonba és Párizsba közvetlenül is repülni. A magaslati
levegő csalafinta, télen-nyáron igen száraz, ezért kevésbé érezni az erős hideget és hőséget. Most február van, ingujjban ülök a kerti napsütésben. Nem fázol, amikor megfázol, légy óvatos. Van akinek kezdetben vérzik az orra, van, aki kezdetben rosszabbul alszik, van, aki fáradékonyabb, kisebb a külső és nagyobb a belső nyomás, mint odalenn, kevesebb az oxigén, hogy ehhez alkalmazkodjunk, több vörösvérsejtet kell a testnek termelnie, könnyen lesülhetünk, kiszárad a bőrünk, kenjük csak naponta többször krémekkel. Clarity, állítólag ez a hely előnye a szellemi munkában, tanár-kollégáim szerint tisztafejű gondolkodásra ösztönöz.
*
Maytag professzor vagyok. Ez annyit jelent, hogy a Maytag mosógépgyáros család, amelynek több tagja járt ebbe a múlt század végén alapított College-ba, s akik közül egy hölgy ma is itt él a városban, adta a College-nak azt az egymillió dollárt, amelynek az éves kamataiból minden évben meghívhatnak egy neves írót vagy tudóst, aki interdiszciplináris irányban serkentené magasabb szintű gondolkodásra diákjait és netalán a kollégáit is. Legyen egy „major name”, utóbb beszélni fognak róla, helytörténeti adalék lesz. Amos Oz izraeli írókollégám volt az elődöm, róla nagyon kellemes benyomások maradtak különböző tanszékeken dolgozó kollégák emlékezetében, azt lehetne mondani: szerették. Énrólam a benyomások igen kezdetiek lehetnek, én egy kissé távolságtartóbb vagyok. Tegnap véletlenül benyitottam a szomszéd házba, zavartalanul mentem át a nappalin az ebédlőbe, és ordítoztam magyarul, hogy itt a betörő, míg Jutka helyett egy ismeretlen amerikai hölgy került riadtan elém. Minden tisztázódott, jót nevettünk, búcsúzóul a hölgy azt mondta, hogy a városban a szórakozott professzornak ezen a történetén még évekig jól fognak derülni. A bankban Betsy Shalhammer, aki édes, személyes hangú levélben köszönte meg, hogy az United Bank of Colorado Springsben nyitottam
számlát, sajnálkozva amiatt, hogy oly keveset tud országomról, meg amiatt is, hogy nem tud velem az én nyelvemen csevegni, szóval Betsy, aki imádja a fagylaltot és a pizzát, nyalogatja a szájacskáját, és bűnösen kacsingat, mert tudatában van annak, mennyire hizlal mindkét szenvedélye, szóval Betsy kedvesen megjegyzi, milyen különös ember volt az az izraeli író, Amos tudniillik, mert olyasmiket kérdezett, amelyeket Amerikában mindenki tudottnak vél, mire én azt mondtam: „Tudja, Betsy, ez azzal is összefügghet, hogy Amos kibucban él, ahol pénzzel és bankügyekkel nem sok dolga lehetett.” Az egyik szerepünk tehát éppenséggel az, hogy furcsák legyünk, másfélék, mint ők, az se baj, ha kicsit lesajnálnak, attól csak meghatóbbak vagyunk, az sem baj, ha kicsit maflábbak vagyunk, akkor még kedvesebben lehet tréfálkozni rajtunk.
*
Elfogadtam ezt az ajánlatot, kellett a pénz, Magyarországon úgy be voltam tiltva, hogy nem kereshettem egy vasat sem. Vágyódtunk a budapestinél tisztább levegő meg a nyaralást helyettesítő kert után. Az is elég, ami van, gondoltam sokszor Budapesten és már nem volt kedvem a medvebarlangomból kimozdulni. De hát már aláírtam a szerződést, kötött a szavam, s hogy aláírtam, ez olyan gesztus volt, amelynek az értelmén utólag tűnődhettem. Talán untam már bosszankodni a hazai rendszeren, vágyódtam a normális létezésre, amelyhez hozzátartozik, hogy minden politikai szemponttól függetlenül publikálhatok, előadhatok, utazhatok legjobb belátásom szerint. Jólesett látnom New Yorkban a Saint Marks Bookstore-ban A látogató, A városalapító és A cinkos című regényem angol nyelvű zsebkönyvkiadását.
*
Hajnali négy óra van (Budán már déli tizenkettő), még különös fáradtságokkal, ébredésekkel és álmosságokkal lep meg a szervezetünk. A gyerekek néhány nap alatt hozzáidomultak az itteni órajáráshoz. Áron éjjel két órakor felsírt, de aztán elaludt. Átjöttem a magas, igen ruganyos hitvesi ágyról, amelyen minden megmozdulásom Jutkát is megrengeti és felébreszti, ebbe a kopár és mégis otthonos sarokszobába, amelyhez hozzátartozik egy fedett és ablakokkal körülzárt veranda. Beraktam iratokat és ingeket a részemre kiürített fiókokba, megtöltöttem a garderóbfülkét, nézegetem a házigazda könyveit, főként a klasszikus angol szerzők munkáit. Odalenn a földszinten három tágas szoba van, egy nappali, egy ebédlő és a zongorával, televízióval a családi szoba (family room). A nappaliba be lehet kívülről nézni, ebbe nem, ez az intimitás fészke, ha esténként végigsétálunk a Fa utcán, a nappali szobákban senkit sem látni, mindenki hátul kuksol a family roomban. Mindenkinek van külön tere, kényelmesen szétszóródhatunk a házban. Áron nyomban megérkezése után elkezdett dolgozni a favonatocskával a falépcsőn. Magammal hoztam a magyar írásra a Seikosha nyomtatógépemet, amely egy kis alkatrész (eprom)
beszerelése által képessé lett a különc magyar betűk kinyomtatására. Tanúsítom, hogy lehetséges egy másik földrészen, egy vadidegen házban ott folytatni, ahol abbahagytuk. Lehetséges, mert a kézirataimmal együtt a fejemet is idehoztam. Ezek a kéziratok kétszeresen be voltak csomagolva, minden oldalról sokszorosan ragasztószalaggal körülvonva, lezárva és számos helyen lepecsételve. Benne az engedély és a jegyzék az államtitkot és szolgálati titkot nem tartalmazó iratok külföldre viteléhez. A miniszterhelyettes és az irodalmi osztályvezető igen készségesek voltak, jelezték, hogy ki lehetne újra adni a Látogató című regényemet, amely húsz évvel ezelőtt már megjelent. Ki lehetne adni, mivelhogy a tilalmi listát, amelyen rajta voltam, feloldották. Tapogatózó lépések, még semmi kézzelfogható. Most, hogy a nyíló résekbe belepréselhetném magamat, kihamvadt a heves vágyakozásom a legális szellemi létezésem apránkénti engedélyezésére saját országomban. Tizenöt éve elnémítottak, hosszú volt az idő, megszoktam a hazai csendet magam körül. Majd kiadnak, ha akarnak, ez az ő dolguk. Innen most távoli képtelenségnek látszik otthoni élethelyzetem. Most úgy érzem, inkább legyen hűvösebb a környezetem, de ne kelljen gőggel és patetikus autonómiával ellensúlyoznom a megalázó
elnémítást.
*
Egy jó házhoz könnyű hozzászokni. Áron azt mondja: „Jó itt.” Le-föl mászik a falépcsőn, autózik, motorozik, pötyögteti a zongorát, érdeklődik a szomszéd fekete kutyája iránt. A másik szomszédnak van egy tizennyolc éves macskája, az is figyelemre méltó személyiség. De a legtitokzatosabb az „öreg autó” a kert végében levő garázsban: Áron beleül, forgatja a kormányt, dudál, sötétedéskor meg (ha biciklivel megjövünk a játszótérről, ahol uzsonna után csúszdázni, hintázni és ahonnan a kerékpárülésen hazarobogni igen jólesik) beköszön neki: „Jó éjszakát, öreg autó, aludj jól”. A kertben tegnap olvadt a hó, most újra szitál, borús az ég, nemsokára kiderül. Ha nem tetszik az idő, ne bosszankodj, egy óra múlva úgyis megváltozik, mondják errefelé. A Wood Avenue-n ritkán járnak autók. Ébredez a család, használjuk a kávéfőzőt, a kenyérpirítót, a teaforralót, nehéz serpenyőben szalonnás rántottát sütünk, finoman beszabályozzuk a termosztátot, melegszik, hűl, s a padlóból meg a fal tövéből időnként meleg fuvallatok áramlanak; az egész házban többé-kevésbé egyenletes meleg van. Nagy csend borul ránk, csodálkozunk, hova is
kerültünk.
*
Van már bankszámlám, bekapcsolták a telefonunkat, kaptam meghívást Ann Arborba, San Diegoba és Lisszabonba, benn voltam a Collegéban, kezet fogtam sok tanárral, titkárnővel, kedves emberek, mindenki biztosított róla, hogy nagyon örül az érkezésemnek. Én is megpróbáltam hasonlóról biztosítani őket, én is nagyon örülök, hogy megjöhettem. (Nem volt olyan egyszerű a dolog. Én és Áron fiam már megkaptuk az utazáshoz szükséges pecsétet az útlevelünkbe, Jutka és József fiam nem. Elhalasztottuk az utazást, idegeskedtünk, telefonáltunk. S való igaz, mivel a hivatal packázása nem másra való, mint annak érzékeltetésére, hogy módjukban áll packázni velem, ha mást nem is, a bosszantási tervet az erre illetékesek végrehajtották.) Ma délelőtt valaki becsengetett, ajtót nyitok, elbotlom egy nagy papírzacskóban, van benne egy fehér kenyér, meg egy diós-mazsolás kalács a francia pékségből. A zacskón egy név: Harvey Rabbin tette le oda, piros autó robog el, integet belőle az ajándékozó filozófus. Később találkoztunk, magas, kopasz, sietős ember, többször volt Magyarországon, tetszett neki, romantikus ország, érdekli Közép- és Kelet-Európa, ő maga zsidó, nagyszülei Oroszországból jöttek el. Misa nevű kutyáját sétáltatva ebéd után sub
specie aeternitatis az Alamo és a Culebra utcán délután fél négy és negyed öt között remekül társalgunk filozófusokról és költőkről. A szubsztanciális beszélgetések barátsághoz vezetnek, finom ember, megbízható, ízlésünk sokban egyezik, de amerikai baloldaliként egy kissé többre illik becsülnie keletnémet szerzőket, mint énnekem.
*
Colorado Springs az USA egyik legkonzervatívabb városa, mondja Harvey, akivel hamar összebarátkoztunk, de a College liberális sziget. Sok itt a nyugdíjas katonatiszt, sok híve van a vallásos, protestáns fundamentalizmusoknak, ráadásul (s ezt mindenki elmondja) a Sziklás-hegység alatt van az észak-amerikai légi- és rakétaerők vezérlő-központja meg az űrrakétavédelem, az SDI fő kísérleti telepe, valamint az Airforce Academy. Itt képezik ki a légierők személyzetét. Sok a katona errefelé meg a szexuális bűnözés, gyakoriak a betörések is. Tegnap egy bankrabló kalandjáról és lelövéséről adott hírt a konzervatív helyi lap, amely katasztrófát jósol, marxista kormányokat Közép-Amerikában, Nyugat-Európa finnesedését, ha az idén esedékes elnökválasztáson a liberális demokraták győznek. Kedves szomszédaink is arra biztatnak, hogy zárjunk be elöl-hátul minden ajtót és ablakot, ha nem akarunk bajt, ők még a riasztóberendezést is bekapcsolják. Előfordult már, hogy éjjeli kóborútján a macska elsétált az infravörös sugár előtt és riasztotta a rendőrséget, géppisztollyal rontottak be a házba. Segítőkész szomszédaink telefonálnak helyettünk a szemétszállítóknak, az újságkihordóknak, aztán mi telefonálunk a
kábeltelevíziónak és a tejszállítónak; versengenek a tejkihordók, az egyik cég azt állítja, hogy az ő teje frissebb, mint a másiké. A kedves, tartózkodó matematikus-szomszéd házasságuk tizenötödik évében bevallotta a feleségének, hogy szeretne egy biliárdasztalt. Van egy biliárdszobája. Sajnos nem tudom Stavig professzort az asztal mellett helyettesíteni. Együtt játszottak, aztán együtt rögzítették videoszalagra a televízió legérdekesebb műsorait, régi játékfilmeket, interjúkat hírességekkel. Első este náluk vacsoráztunk, kitűnő volt a marhahús és a mézesalma édes tökben, mellette hajában főtt krumpli. Tömör, sima, félnehéz kaliforniai vörös. Ő is George, matematikai tankönyvek szerzője, apja is, nagyapja is egyetemi ember volt. A felesége, Hope valósággal forradalmi változáson esett át, amikor fiatal lányként a családjával Kelet-Kanadából Új-Angliába költözött délre: felszabadulásként élte át, hogy már nem volt kötelező nyáron is kesztyűt viselnie, ha kitette a lábát hazulról, s nem érezte magát kesztyű nélkül öltözetlennek. George azt állítja, hogy Dél-Amerika alulról megmérgezi a kábítószerekkel Észak-Amerikát. Beszélnek egy rokon hölgyről, aki most is börtönben van kábítószer és prostitúció miatt. Nem eladta, csak
fogyasztotta, persze, fogyasztásért is börtön jár. A lányuk ügyész, a múlt héten sikerült negyvenöt évre ítéltetnie egy liliomtiprót. Többen vidáman mondják, hogy ha kitör a világháború, akkor az első atombombát mi kapjuk. Washington és Colorado Springs. Itt akkor kő kövön nem marad. Nem kell végigélnünk a háború szenvedéseit, már a legelején kiszállunk belőle, addig pedig élvezzük az életünket.
*
Minden szép a környékünkön, látom a moziból ismert Amerikát, a kis kastélyutánzatokat deszkából és festékből. A látogató hajlamos a havas bérceket is díszletnek tekinteni, mintha a dolgoknak és az embereknek is csak két dimenziója volna. Olykor az a benyomásom, hogy az utcán sétálva is folyamatosan csak egy hibátlan képernyőt látok. Többen azt állítják, hogy olvasták a könyveimet; „Melyiket?” – kérdem, „Mindet”, felelik. Ezt érdekesnek tartom. Tény, hogy a város legjobb könyvesboltjában meg az egyetemi könyvesboltban is ott vannak a könyveim. Igen barátságos italboltos kérdi tőlem, hallván, hogy Budapestről jöttem, hogy kezdenek-e már egy kicsit jobban menni a dolgok Romániában? Budapest Magyarország fővárosa, avatkozik be kísérőm. „Ó igen. No és Magyarországon? Kezdenek a dolgok már egy kicsit jobban menni?” „Ó persze, nem nagyon, de egy kicsit. Az emberek élénkebbek.” Ez elhihető. Ennek ő nagyon örül. A halkereskedő egyszersmind békeaktivista, szeretne velem eszmét cserélni arról, hogy milyen borzasztó a hidegháború. A French Bakery-ben croissant-t eszik kapucíner mellé az újmarxista szociológus, akinek az új osztály és az új társadalmi mozgalmak a témája. Nyomban meghív, hogy szólaljak fel Dél-Afrika ellen, tűrhetetlen, hogy a Colorado College
tőkéjének egy százalékát olyan cégek részvénypapírjai alkotják, amelyek üzleteket kötnek Dél-Afrikával. Sem a gyűlésre, sem a tüntetésre nem megyek el, én itt vendég vagyok és boldogan elkötelezetlen. Másnap a radikális fiatal szociológus hűvösen köszön. Mikivel telefonozok, úgy beszél, mintha rég eljöttem volna, alakulnak az egyesületek, már a demokratikus ellenzék tagjait is meghívják a legális összejövetelekre, már nem vagyunk érinthetetlen démonok.
*
A hó könnyű, tiszta, porlik, el lehet fújni. Áron óvatosan topog benne, tetszik neki, de nem nagyon kíván érintkezni vele, hideg. József nő, nagy már, gőgicsél, mosolyog, egyre társaságibb. Nyugodt gyerek, nagyokat alszik a deszkateraszon a kocsijában, remekül bírta a hosszú légiutat. Megeszi a banánnal kevert narancsot, utálja a krumplit, kezd apadni az anyatej. Áron egy kissé lefogyott, de már reggelig alszik. Minden nap sok új szót tanul, egyre jobban érti, amit mondanak neki, lelkespirosan hancúrozik Évával. Ha lerántja a könyveket, ha tép, ha dúl egy kissé, a büntetés számára az, ha emelt hangon mondom neki másodszor is, hogy ne tegye. Akkor egy kicsit elkámpicsorodik, fölemelem, megcsókolom. Ki! Ki! hangoztatja fél perc múlva. Ezt mondja akkor is, ha a magas etetőszékéből, vagy bármilyen zárt helyzetből kikívánkozik. Szabad harcos, mondja Jutka. Garázda gerilla. Pocak Pál. Éva csendesen dünnyög neki, remekül megvannak. Jutka úgy bánik Évával, mint a húgával, angolra tanítja, ijesztegeti különös ételekkel, mint a szójacsíra vagy a baby shrimp, amit Éva kígyónak vél. Nem lehet könnyű neki bezárva egy házba egy családdal, de egyelőre úgy látszik, hogy ő élvezi mindannyiunk közül a legjobban az ittlétet. Délben, ha megebédeltette és letette Áront, egytől hatig szabad, elmegy sétálni, de már
jóval hat előtt megjön, itthon családiasabb.
*
Mivel itt minden olyan messze van, az emberekre egy kissé rázárul a házuk. Nem sok esemény történik velük. A nagyobb esemény, ha jó: egy utazás, lehetőleg Európába, ha rossz: egy bűneset. Aki a házában él, ezekben a dús és a maguk módján tökéletes házakban, az elkezd aggódni amiatt, hogy esetleg elveszítheti, hogy valami veszély fenyegeti azt, amije van. A gyerekek kimennek a házból, tanulnak, világot akarnak látni, követik a jobb állásajánlatokat. Hamar, tizennyolc éves korban felszedik a sátorfájukat, vasárnap délután a szülők költségére telefonálnak, majd, ha meglesz a diploma, hasonló, jól felszerelt házakban laknak valahol máshol az Egyesült Államokban, nagyjából ugyanígy, kertvárosban, nagy parkolóhelyes bevásárlóközpontokkal, családonként két kocsival. Nosztalgiát érzékelek egy másik urbanitás után és szorongó idegenkedést a brutális New Yorktól. Megértem, hogy nem tódulnak oda. Ugyanazért a pénzért itt tágasabban, egészségesebben, jobban laknak. Habár erről a kertvárosi, családi házas, autós, bevásárlóközpontos életformáról, amely egész Észak-Amerikát beborítja, mindenféle kritikai észrevétel elhangzott már, nekem mégis úgy rémlik, hogy győzelmesen ésszerű, mert jobbat nem lehet kitalálni.
Kényelmetlenségek? Micsoda? Ha itt kiengeded a gyereket a ház mögötti kertbe, biztonságban tudhatod. Kell, hogy legyen saját kerted. Kell, hogy természetesen nyaralhassál egész évi otthonodban, hiszen itt vannak a nagy hétvégék, hova is rohannál el a pihenés óráiban a saját házadból? Vannak a miénknél (Stavig professzorék házánál) drágább és nagyobb házak, voltunk már ilyenben is, de hogy nyolc szobád van-e, avagy tíz, hogy két fürdőszobád van-e, vagy négy, az nem olyan sokat változtat a dolgon. Megvan ezekben a középosztályi házakban a pincében a mosó- és a szárítógép, mellette a pingpongasztal, a sí, a korcsolya, a tenisz és a horgászfelszerelés, a kertben ott van a rostélyossütő, megtalálod a garázsban a faszenet, a hófújót, a nagyobb régi és a kisebb újabb kocsit, ott van a kertben a pázsitba rejtett vízpermetező csőhálózat, amely nyáron automatikusan a megadott időben, mondjuk reggel félórán át egyenletesen öntöz, ott van a fűzfa alatt a fenyőpad összeszerelve az asztallal, hogy legyen hol megenni a rostélyost. A hölgyek a nap nagy részében tisztogatnak, mert bár minden tiszta, lehetne még tisztább is, és mindennek megvan a megfelelő tisztítószere. Minden háztartási műveletnek megvan a megfelelő gépi eszköze, minden háztartási szükségletnek és meghibásodásnak megvan a megfelelő
ellátó-javító hálózata. Megy a pénz is a folyékony hálózatokon át teljes megfelelésben a többi hálózattal. Én innen úgy látom, hogy ez teljes életforma, mondhatnám a paradicsom azoknak az embereknek, akik ezt akarják. Ami romantika hiányzik belőle, az megtalálható a könyvespolcodon és a televízióban, olyan kimeríthetetlen kincstárakban, amelyekhez képest az egyén befogadóképessége szűkös. Ezekből a házakból mennek ki új ismerőseink rendhagyó, kalandos gesztussal egy időre Európába, ami életrajzuknak egy igencsak megemlítendő állomása lesz, és ide hozzák majd vissza a diafilmjeiket és az útiélményeiket. Aztán megint hatkor vacsoráznak és kellő időben kapaszkodnak fel azokra a számunkra megszokhatatlan hitvesi ágyakra, amelyeken áthullámzik minden mozdulat, és amelyeken bizonyára tanulni kell az együttalvás testi-lelki technikáit, ezeken a derékig érő, iszonyúan puha és rugalmas ágyakon, amelyek körül szellemi munkának nincsen helye, nász templomai kellene, hogy legyenek, de ha egy ilyen nagy faalkotmányba épített rugócsodán kellene átadnom magam az egészséges, házasságon belüli szexuális életnek, akkor joggal érezhetném magamat a saját életem dublőrének.
*
Új barátainknak komoly, pozitív tanuló viszonyuk van a kultúrával. Szellemi javakat gyűjtenek néhány finom műtárgy mellé, a szép evőeszközhöz illik a géniusz sűrítménye, klasszikus, lehetőleg régi kiadásokban. Láttam már első kiadású Kafka kötetet vacsora után konyak mellé felszolgálva. Minden jóért le kell mondani valami más jóról. Ezzel az élettel együtt jár a felém áramló javak és értékek semleges egyenrangúsága. Telítődés. Mindenből sok van a piacon. A hatalmas méretű földszintes áruházak mindenféle dologgal tele vannak. Ennek a vidéki college-nak a könyvtára nem kisebb, mint a budapesti egyetemi könyvtár. Csak éppen magam vehetem elő a könyveket, kószálhatok a fotelek között, és amit kiviszek, azt elég megérinteni egy elektronikus ceruzával, rögzíti a gép, hogy hol a könyv és nem sípol a riasztókészülék, amikor kiviszem. Ha ennyi minden lehetne az enyém, ha ennyi minden dől rám hívásként, akkor miért is törjem magam oly nagyon? Vajon akkor nem a lustácska, barátságos unalom a megfelelő válasz? Akkor semmi sem olyan fontos. Akkor nem igazán fontos, hogy egy kedves, egészséges hölgynek vagy úrnak még saját nézetei is legyenek. Közhely? Az itt nem jelent olyan rosszat, mint Budapesten. Az itt valami értelmes, többségi átlagot, valami
kipróbáltat és megbízhatót jelent, amihez képest nem olyan jó eredetieskedni. Ezeket a viktoriánus stílelemekből összekompilált házakat olyan asszonyok uralják, akik ha régen, gyermekkorukban is ilyen házakban laktak, akkor nem ragadtatták magukat olyan illetlenségre, hogy saját nézetekkel hozakodjanak elő. Az ilyesmi inkább nagy szemű, kicsit testi hibás vénlányokhoz illik, akik házassági-anyasági örömöktől megfosztván poétikával vigasztalódnak, szerelmeskedés helyett pedig naplót írnak a hosszú estéken.
*
Kisütött a nap, ragyog a havon, meseházak, jávorfa és fenyő, tölgy és nyír, a tavasz későn jön, de már itt van, viszonylagos, hogy mikor jön igazán. Néhány hétig még fáradt leszek és aluszékony a kétezer méteres magasság miatt. Van irodám a Collegeban, elfoglalom, itt fogok beszélgetni diákokkal és tanárokkal. Megkísérelek a helyi értelemben normálisnak látszani. Fogadkozom, hogy megtanulok autót vezetni, továbbá angolul is úgy, hogy írni is tudjak apróságokat ezen az uralkodó világnyelven. Az egész ittlétet tanulásnak fogom fel. Nem bírálni, hanem csinálni akarom, hogy megérthessem; ez a kilenc hónap hamar elmúlik. Be fogjuk járni a környéket, nagy, amerikai bárka-autóban ringatózunk, Jutka vezet, mellette pipázok és Errol Garnert hallgatom. Biztosítás és bankhasználat leckéit elvégezve elég természetesen leszünk idevalósiak. Az italboltból egész doboz bordóit viszek haza, csekkel fizetek, megtelik a bevásárlókocsi, kitolom a csomagtartómig. Öntudatos fogyasztó, ülök a teraszon, bourbon whiskyt iszom sok jéggel, megfelelő távlatom van Európához. Most nem vagyok barlanglakó, inkább részt vevő megfigyelő óhajtanék lenni: terepkutatás a demokratikus kapitalizmus mintaföldjén. Egyelőre nem látom veszélyesnek ezt a kis distanciát a szemlélő és a szemlélt
között, amely inkább a néprajzosé, mint az ítélkezőé. Nincsen honvágyam a hazai ítélkezősdi után, itt aztán egyáltalán nem vagyok harcos.
2. Kirándulás New Yorkba, Orchard street
De jó az Orchard-streeten, puffancskabátok, hosszú gatyák, jó bakancsok, élvezd, mondja a fekete árus, egy másiknál elemet és kazettát veszek a kis zsebmagnómba, az árus beleteszi, szeret babrálni vele, örülök, hogy megcsinálja. Belegagyogok, közvetítek, itt aztán egy lélek sem érti, amit mondok. Kínaiak nyájasan rámnéznek, ilyen szemérmetlen még sosem voltam. Nem lehet, hogy az ember ott van a helyén, ahol szemérmetlen? Most éppen a kínai gyerekek csodálkoznak rajtam, itt én furcsa vagyok a többi furcsa között. Az a legjobb, ha az ember crazy. Piros, fehér, rózsaszín és lila hálóing leng a szélben, továbbá saslikillat és a faszénparázs füstje. Spanyol indián fiú vöröses szláv lánnyal. Rettenetesen szomorú öreg zsidó ül a farmernadrágja mellett. Felpuffadt, kitömött kofferek. Öt gatya – öt dollár. Van hosszú szárú, meleg alsónadrág és trikó is, ilyenekben szeretek aludni. Hogy nevettem apámat, amikor Ernő sógorától örökölt szarvasbőrnadrágja alá még jéger alsót is húzott. Laza ruhákban szeretek ülni az asztalomnál, meglovagolom a széket.
Szőrmék, az üzlete ajtajában áll egy kopasz, szemüveges zsidó kezében egy pohár tejjel, iszogatja, kinéz. Hű micsoda ronda cipők! Egy gyönyörű ázsiai-fekete lány áll egy üzletajtóban és néz. Háta mögött a mennyezetről puha cseppkövek, selyemkendők lógnak. Áll ez a sötét felkiáltójel egy barlang szájában. Come in, we are open, kendők, selymek, legbelül egy tömör fekete szakáll. Sülő virsliszag, bordó indián kabátban, amelyről bőrrojtok lógnak alá, egy fekete ember süti neked a húst, enjoy it. Ebben a bárban egy olyan öregasszony adja a barna sört és a Jack Danielst, aki még nem vén asszony. Három kilencvenéves fekete öregúr mulattatja és ő akkorákat kacag a tréfáikon, hogy a hasa is megrezeg. Ilyenkor mindig egy kis balpillantást vet egy columbiai barna legényre, aki a barkóját simogatja és mutatóujjával a piros sapkája ellenzőjét hátrabiccenti. Ennek a columbiainak gézengúz arca van. Üvegfedelű kerek dobozkában egy golyócskát gurítgat. Belép egy asszony kalapban, a világ összes madarának begytollpihéivel az ő cowboy-keménykalapján. A hölgy vett egy bevásárlótáskát, itt hat dollárral olcsóbban sikerült megvennie, mint másutt, ebből most kitelik két pohár Heaven Hill jéggel és barna sör
kísérettel. A mennyei dombokon én is szeretek őgyelegni. Két kínai kislány incseleg, egyik a másik ölében ül. Sehol ilyen jól nem bírom érezni magam, nem szórjuk homokba a gyöngyszem-pillanatot.
*
Utcaregényt írunk, ez a műfaja. A „Kerti mulatság” színhelye a kerti sírkőasztal, a veranda a nagy kertben, a behúzódás, a félreállás. Ezután inkább az utcai tumultus következzék, nem irtózunk embertársainktól, kedvünkre van számos utca a világban, és azokat mind összegyűjtjük városunkban, hazaimportáljuk őket Budapestre. Odavisszük Los Angelest és Lundot. Mindennek a kerete Budapest, de lám máris ott vagyok Berlinben a Bleibtreustrasseban, ahol régiségboltja előtt kissé hervadt kebellel ül egy empire asztalka mögött a tulajdonosnő és Hölderlin Diotimáját olvassa fennhangon. Aztán csak visszakanyarodom ide az Orchard utcába, a Lower East Sidera, ahol méla zsidók ülnek a boltjaikban. Bonyolítani a forgalmat? Két szó csak akkor talál egymásra a ráismerés villámló pillanatában, amikor egymás mellé tesszük őket.
*
Egy ernyős kínai előtt fegyelmezetten szimatol a vakvezető eb. Rengeteg kontaktlencse kínálkozik és mérhetetlen tömegű nadrág vagy magnetofon. Itt állok a Delancey Street és az Orchard Street sarkán: Bank Leumi Trust Company, Cohens optical, Kleins Monticello, Mezzanin’s Boutique. Trading Corporation. Régi zászló és szögesdrót a tűzlétrán. Rettenetes magas, szociális téglatornyok, bádoggal fedett ablak. Vörösre festett, kovácsoltvas mindenütt. Rengeteg értelmetlen cirádát kívánok magam köré. Helikopter az égen. Papírral, nejlonnal bekötött légkondicionáló készülék, megint egy helikopter repül el felettünk, kétemeletes házsor, lámpaárusok, felfelé fordított babalábak csúnya harisnyákban, fej nélküli babatestek, vizestartály a házak tetején, fehérre festett téglafal, fashions corner, designers mens clothing, Kohn and sons. Zsidó anyuka a kisfiával, aki egy deszkán végigsétál. Horganyzott bádogredőnyökön kuszán fecskendezett festékbetűk. A végén minden szürke lesz, a tiltakozás is, az arcom is.
*
Bolondok ezek az emberek, folyton kifejezik magukat. Szüntelen itt repked K. fölött egy helikopter. Magas század eleji eklekto-szecessziós bérház oldala gőzölög. Bonyolult faragványok, burzsoázia. Mivelhogy bourgeois vagyok, mi más akarnék lenni? Inkább ténfergek az Orchard streeten egy kis jegyzetfüzettel a markomban, mintsem hogy rókavadászaton sikongatnék. Bourgeois a harangozóházban? Nincs ebben némi bizarréria? Elfut mellettem egy kisegér. Majd el fogok otthon én is nehezülni, mint a többi magyar. Elakadtak a Kárpát-medencében, letették a lábukat, ott morfondíroznak, meghányják-vetik magukban a dolgot, nem sietik el, magyar ember evés közben nem beszél. Ki vagyok én? Csavargó Pál, egy boldog gép, amely pipál.
Régi mesékben merülünk el otthon eleinkről a századelőn. Indiai szempillák. Káli táncol. Kard vörös bársony hüvelyben. Szemétzsák, lépcsők, felnyitott vasfedelek a járdán, föld alatti üreghálózat. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy ebbe a kínai bárba bemegyünk. Egy kínai kislány a macskájával kergetőzik és valami nagy zacskóban kotorász. Itt vannak a piros kacsák, juj de piros, juj de ráncos ez a kacsa! Teknősbékák, levágott halfejek, jégen egymásra helyezett vörös halszeletek, gumók, narancsok, káposzták, gyökerek és a családok felülmúlhatatlan élete, papa, mama, kisfiú válogatják a szép salátaleveleket. A hagyományos családi erkölcs felülmúlhatatlan szilárdsága. K. ezt gyakorolja megint. Hol van a szemlélet szökevénye? Tigristabletták és óriási zsenysenygyökér üvegben, gyökéremberkék táncolnak madzagon, megeszed a férfierőt és elcsábítod a halál angyalát. A hölgy nehéz álmából felocsúdik és körülforgatja a hajnalba szerelmes tekintetét. A kocsmában óriási Frankenstein-figura, mögötte ott van a Vár Ura. Ebben a New Yorkban a nép – nép. Egy kínai halárus igazán halárus. Itt van a világ összes giccse. Ezüstpapírok, aranypapírok, minden ami fényes és olcsó, meg ez a tömérdek
zajcsináló készülék. Szívesen kisétálnék egy balatoni mólóra utóidényben.
*
A város meghitt csúnyasága, rozsdás falak, nagy feliratok, század eleji ipari építészet, autóbuszroncsok, sok idős, fekete ember sötét ruhában, sötét kalapban, fehér ingben, mint Újfaluban az öreg kálvinista parasztok. Pazar faragású házhomlokzatok, a fákon nincs levél, rengeteg galamb röpköd körülöttünk, piactér, szemétzsákpagodák, nehéz padok, elhanyagolt homlokzatok, drága portálok, felfoghatatlanul ronda női cipők, chinese take out, chinese laundry, sportwear, food-market, cheese-emporium, itt megtalálod a világ minden sajtját, orrod előtt magyar kaskaval, szlovák juhtúró és bolgár juhsajt, a kocsmáros félretett nekem egy üveg cseh szilvóriumot, kedveskedés a kelet-európainak. Mint szomszéd nagy adag gombócot kapok a Ceske Budejovicéből ideszármazott vendéglőstől a sült kacsa mellé. Ez nem valami amerikai kombináció? Italboltjában üvegfal mögé rejtőzik flaskáival a boltos, kis ablakon át adja ki az árut. Hatalmas piros, zománcozott, alumíniumcsöves teherautók. Ha magasra ugornék, elérném a homlokzaton lecikcakkozó tűzlétra alsó fokát, ha jó nagyot ugornék, késsel a fogam között, géppisztollyal a kezemben kierőszakolhatnék belőlük egy melegkutyát egy korsó világossal. De mert nem szeretek ugrálni, inkább betérek ebbe a kis bárba, ahol a
marhahúsos szendvics magasabb, mint a szájad ürege, a sör pedig megteszi a kívánt hatást, megmozgatod a lapockaizmaidat, a térdedre könyökölsz, elszívol egy Camelt, jól van, egerek. Oasis coctail lounge. Rejtelmes mélységű vegyeskereskedések, az ablakokon itt-ott deszka vagy hullámpapír, kitéve két matrac, galambok tipegnek rajta, pharmacy, cleaner, seven up, menyasszonyi ruhák, a kirakatokban állandóan felgyulladnak, kialusznak és vibrálnak a villanyégők, sziámi bár, sárga plasztikfőkötőben megy előttem egy családanya, sapkás feketék támasztják a falat, veszekednek, magyaráznak, spanyol szájakban lóg a cigaretta, meghasasodtak, piros kakas a cégtáblán. Játszótéren beton és kődomb, amelyen vastag ülepű fiúk ugráltatják vastag kerekű kerékpárjukat. „How are you, George?” „Fine!” Fehérre festett ablakkeretek a téglafalakon, furcsa kis tornyocskák, fantasztikus piaccsarnok és zsinagóga majd egy kikericssárga gyár. Legyen neked egy szép estéd. Neked is.
3. Alamo utca
A ház előtt a zöld gyepen szilfalevélavar. Ide dobják reggel fél hatkor az újságot, amely az automatikus öntözőtől, mire hat órakor lemegyek érte, már teljesen elázott. Az újságban kilenc kínai szerzetes fényképe Kuala Lumpurból, nyugalmasan gyalogolnak mezítláb egy parázsösvényen, bírják, előtte két hétig csak növényt ettek, húst semmit, annál többet imádkoztak, az arcukon derű honol, nem vesznek tudomást a fájdalomról. A nagyvilágból ez az egyetlen hír a helyi lapban. Áronnal a karomon leülünk a hintaszékbe, leltározzuk a látnivalókat. Tegnap óta nem tűnt el a Pikes Peak, megvan teljes négyezer méteres magasságában, de hát nehezen is volna elmozdítható. Nem úgy, mint a mi nagy, bérelt Oldsmobile-unk, amelyet alighanem mulatni vágyó ifjak nemrég elloptak, megrongáltak és a hegyek között otthagytak, de aztán a hű jószág visszajött ide, a ház elé. A tulajdonos nem idegeskedett, a rendőr is kellemesen flegma volt, én pedig éppen benne voltam egy hosszú mondatban, s nem tudtam odafigyelni a veszteségünkre. Áron a markában tartja a kis Oldsmobile-t, megállapítjuk, hogy itt van a ház előtt a nagy autó is, Áron kis csalódással többször is közli velem, hogy nem lopták el az éjjel, nem sok izgalmat várhatunk a naptól. Ha beülünk, ölelő kényelem,
gombnyomásra emelkedik és süllyed, működik és bénul minden porcikája. Ahogy a motor beindul, megszólal a Brahms-kazetta, vörös sziklák, mélyzöld cserjék között, nagy, földszintes boltépületek előtt úszunk tova, határolatlan, szabad ringással.
*
Bérelt házunk barnára festett oldalfalain és gömbölyded tornyán zöld, csúcsos tető ül, előtte és oldalt félgömbformára nyírott fenyők hirdetik a lekerekítés előnyeit. Ha visszanézünk, a gyerekszoba ablakában megpillantjuk a zenélő bohócot, rémlik, mintha valami jelet adna, majd a dolgozószobából nyíló üvegfalas balkonról az én fejem biccent. Hogy a fejem ott van, az éppannyira hihető, mint amennyire hihetetlen. Tavaly nem volt ott, jövőre nem lesz ott, de most istenigazában ott bámészkodik, állapítom meg a sarokról visszanézve. Semmi sem valóságosabb a bámészkodásnál. Legszívesebben balra indulok sétaútra, a fej nélküli kutyámmal, amelynek törzse sincs és lába sincs, mégis van mersze azt tanácsolni, hogy forduljunk be a Columbia utcából az Alamo utcába és vagy a Caramillo vagy a Del Norte utcán jöjjünk visszafelé a saját utcánkon, a Wood Avenue-n. Ez a legszebb utca a városban, gazdag tüdőbetegek és előkelősködő aranybánya-tulajdonosok építtették maguknak a múlt század végén ezeket az angolos faházakat, s meghonosították Új-Anglia pázsitját, cserjéit és fáit, amelyek mind Ó-Angliából származnak, a gyér forrásvízből folyton öntözve a használatlan kertjüket, amelyben se zöldség, se gyümölcs nem terem, van
azonban egy kosárlabdaháló meg egy csúszda. A mi házunkban egy tüdőbeteg kislány meggyógyult, de hogy a baj ki ne újuljon, a család itt maradt ebben a szeszélyes ragyogásban. A kislány sohasem ment férjhez, egyedül élt ebben a házban, kilencven felé járt, amikor meghalt. Az angol tanszék tanára, odaadó Shakespeare-kutató vette meg az örökösöktől. Körülöttem az egész angol irodalom, mindenféle kiadású Biblia, a falon pedig Luther Márton képe.
*
Átmegyek a széles úttesten, csak egy autó halad rajta lassan, elővigyázatosan a távolban, a többi kocsi parkol. Nagy csendesség, még hulldogálnak a levelek, de a zöme már lehullott. Óriási napfény, de már szelídülőben, október vége. A hegyek éles körvonalakkal rajzolódnak rá a tiszta kékarany égboltra. Jávorfákon száraz levél zizeg, egy rakodótársaság darus kocsival szorgoskodik. A velünk szembeni házon klasszicista kapuív, az emeleten zárt veranda, a kertben filagória és hatalmas vörösfenyők szerteszéjjel, és mégis fürkészően kimért pontokon. Halálában is makacson kapaszkodik a toboz a csúcsos ágba, mint egy lerázhatatlan szerető. A terméskő falon vörös a vadszőlő és kékek a bogyók, amelyeknek nem tudom a nevét. Tegnap még több levél rezgett a fejem fölött ezen a sarkon, ma már alig van néhány, holnapra ti sem lesztek itt, kedveseim. Mégse gondoljátok, hogy látatlan estek le.
*
Aligha vannak tőlem elragadtatva ebben a városban és ezen az egyetemen. Néhányan ugyan kedvelnek, de hát elég zárkózottan viselkedtem. Sokat dolgoztam, nem voltam különösebben társasági, nem mentem el gyűlésekre, előadásokra, még a helyi koncerttermekben sem nagyon mutatkoztam. Esténként lefektetjük a gyerekeket, utána fáradtak vagyunk. A tanítást elvégeztem, amikor felkértek valamilyen előadásra, megtartottam. Aki meghívott, ahhoz elmentem és azokat többnyire vissza is hívtam, de mindig mindent későbben, vonakodóbban, halogatóan. Minthogyha begubózni jöttünk volna ide, holott csak arról van szó, hogy nekünk ennyi, amennyi kijutott, elég is volt. Nem kell kínálnom magamat. Texasba hívnak tanítani, két év múlva egy szemeszterre vendégtanárként, talán elmegyek, mivelhogy rendesen megfizetik, a családban pedig van helye a pénznek. Azt azonban előre megjósolhatom, hogy a meghívóimnak sohasem lesz belőlem túl sok örömük, mert nem szeretek odatartozni semmilyen intézményhez, még egy ilyen jóravaló college-hoz sem. Talán csak egy-két ember van itt, akivel tudok rendesen beszélgetni, a többiekkel udvarias vagyok, érdeklődő, de nem bensőséges.
*
Mindenféle ízlésű házak itt az Alamo utcában, finoman rezegnek a levelek. Ezek a kertek dekorációk, a ház előtti zöld térségek pedig, amelyeket térdig, legfeljebb csípőig érő sövény vesz körül, éppen csak megmutatják, hogy léteznek. Ülni ezekben az előkertekben nem szoktak. A ház mögött van egy terasz, ott talán labdáznak is. Az elülső kert a vendég elé kiterített szőnyeg. Az út mellett évelő növények az ezüstös zöldtől a mélyzöldig, gondosan megválasztott árnyalatok ugyanazon a színen belül, ezüstfenyő és borostyán. A járda és az úttest között gyepszőnyeg, három méterenként kis csövek merednek a fűből és finoman permeteznek. Senki, semmi, csak a lehulló levelek, egy ember sem. Velem szemben a havas hegycsúcs az ő keskeny hópászmáival most éppen rózsaszínű fényben úszkál. A könnyű szél az aszfalton zörgeti, fújkálja az esett leveleket. Mindegyik ház elég szép, egyik sem csúnya, egyik sem különösen szép. Ki vannak találva valami álgyermeki képzelettel; legyenek bár meseszerűek, a faragásuk azonban egy kicsit olcsó és takarékos. Legalább annyira autentikus díszítőelemek, mint a pesti, századvégi gipsz Atlaszok az erkélyek alatt, amelyekkel szemben a sima beton vagy üvegfelületet sem részesítem
előnyben.
*
Egy fia felhő sincs az égen, félsivatagi éghajlat, a nap erősen lebarnít, élvezem a bandukolást, túl sokat ültem az asztalomnál. Átgépeltem a Kerti Mulatságot, le is vontam belőle, hozzá is tettem egyet-mást. Kavics csikorog a talpam alatt, szilikátcsillámok a faragott zöld citrusbokrok tövében, sóhajtanak a fák, puha autógördülés, a távolban repülőgépet hallok, zöld locsolókocsi surrog. Imitt-amott a fűben egy kis tartálykocsi halad át, gyomirtó van benne, enyhe kis mérgezés. A kertészvállalat fehér vászonruhás angyalai munkálkodnak egy virágágyon, munkadíjukat a város a helyi adókból fizeti. A konzervatív újság szóvá teszi, hogy a konzervatív polgármester túl sokat utazik közköltségen. Az újságíró centre tudhatja mire mennyit költ a városháza. Fehér autóval jön egy brigád, gyorsan végez, megy tovább, minden praktikus és ésszerű. Az egyik szemétszállító vállalat kocsija hangosabb, a másik halkabb, az ember megfontolja, hogy melyiknek fizessen a szemét elhordásáért.
*
Egy darabig házhoz hozatjuk a tejet, aztán nem, a vásárlás is esemény. De jó, hogy muszáj elmenni az élelmiszer-áruházba tejért a gyerekeknek, mert hova is mennénk egyébként, ha némi városi élményre vágyunk. Mi autóval megyünk bevásárolni kétszer egy héten, sok plasztikzacskót teszünk a gördülőkocsiról át a csomagtartóba, s a pénztárosnő, amíg gyorsan húzza át a fotocella fölött az árukat, hogy kis csengetés jelezze tudomásulvételüket, amit a szöveges árumegjelölés bizonyít a számlán, noha tudja, hogy egy óra alatt hány vásárlási tételt kell lebonyolítania, addig ráér kedvesen elmondani, hogy milyen színházosztályt szervezett egy közeli általános iskolában, vagy megkérdezi, hogy ebben a hónapban mit tanítok, mert szabadnapjain esetleg bejönne, ha megengedném. New Yorkban bezzeg folyton leszaladoznak az emberek mindenféléért, nincs elektronikus kassza, az emberek készpénzzel fizetnek, nem csekkel, és viszik gyalog, amit vettek, parádéznak a karonülő zacskóikkal, minden kis vételigény jó ürügy arra, hogy például az alsóvárosban az ember egy kicsit mászkáljon és bámészkodjon. Ember az ember majma, oda vonzódunk, mint a pille, ahol sok a fény és nagy a bozsgás.
*
Sok kacsa van itt, fehérre mázolt, faragott fakacsa a házak homlokzatán, ott meg lám csak egy oroszlán, és mindenütt az ápolt, hétvégenként nyírott gyep. Aki nem nyírja, az csökkenti a környező ingatlanok értékét, eladhatóságát, mert akkor a törekvő emberek, kiket az esetleges házvétel szándéka foglalkoztat ebben a negyedben, és ezért árgus szemmel többször is körülsétálnak benne, mert zsákbamacskát nem vesznek, a magas füvet látva, a slummosodás jeleit észlelhetnék. Nagy tehát a szomszédi ellenőrzés, hogy mindenki ápolja a kertjét e semleges ízlés szerint. Senki, és még mindig senki, csak az én lépteim, hátul itt-ott egy hinta, amelyen nem ül gyerek, kosárlabdaháló, amelybe senki sem dob labdát, pillangó lebeg el, néhány virág, nem sok, csak hogy éppen legyen azon a gondosan kiválasztott folton, talán a landdesigner, a kertmérnök javaslata szerint, visszahúzódó, tartózkodó ízlés. Az a kibuggyanó, dús virágvegetáció, amit Magyarországon látsz a kertekben, itt furcsa volna, talán egy kissé közönséges is, ahogy én egy kicsit hűvösnek találom ezeket a kerteket. Nagy zöld Buick felnyitható zöld plasztiktetővel, kékeszöld fenyőfák földig terülő levelei mellett, a hegyek zöldje, aztán egy fekete dzsip, az utcai vízcsap teteje piros,
tűzoltás esetére, egyébként az utca teljesen üres. Néha átrepül az úttest fölött egy fehér mellényes fekete madár. Péntek, délután kettő, nem tudom, hol vannak az emberek. Itt még lehet sétálni, de vannak olyan utcák is, amelyekbe ha gyalog bemegyek, akkor már furcsa vagyok, mert ott csak célforgalom van, az ott lakók hazamennek. Rendes ember megjön, kiszáll az autójából és eltűnik a házában, amely elég nagy, ha akarná, sem tudná betölteni. Megfigyelt terület, tudatják itt is táblácskák az utcasarkon, de nem látom a Los Angeles-i Belair negyed táblácskáit az előkertek gyepágyainak sarkán, amelyek armed response-t, fegyveres választ ígérnek illetéktelen behatolás esetén. Esténként felgyulladnak a toronyszobák lámpái, ne higgye senki, hogy üres a ház, hogy a jómódú fogorvos vagy ingatlanügynök nincs itthon.
*
Lassan, talán két hónap múlva már otthon leszünk, morzsolgatjuk a napokat. Lehet, hogy ez volt az én utolsó hosszabb távollétem hazulról? Vonakodom magamra mérni a tanárkodással együtt járó függést, a tényállást, hogy egy egyetemhez tartozom és hogy kötelezettségeim vannak vele szemben. Én ezeket az odatartozásokat inkább csak nyűgnek érzem. Kapom azt a töméntelen levelet, belső információt, meghívót és körlevelet, időtöltési ajánlatot, amit a postarekeszembe beraknak, iszonyú sok papír, ritkán veszem ki, többnyire késve, s majdnem az egész halmazt a szemétbe dobom. Aztán egy levél a tanszékvezetőtől, amely arra figyelmeztet, hogy valamilyen formai kötelezettségnek eleget kellene tennem. Az óráimra rendesen felkészülök, mondom a tudáson kívül a gondolataimat irodalomról és minden másról, az én angolommal, amely nem lesz soha igazán jó, de megszokják, kiismerik, és mert a hang, ami kijön a torkomon, az idea és a fintorgásaim együtt alkotnak egészet, ezt a showt megveszik, rám szánnak egy hónapot, esetleg kettőt az évi tandíjukból, a végén megköszönik, it was great, átestek egy sűrűbb tapasztalaton. Jó volt, elég volt; és mert ugyanezt gondolom én is, kölcsönösen roppant elégedettek vagyunk.
*
A mozgó idő megörökítésének közmunkálata dicséretes új szorgalmi feladat lehet majd Budapesten, s talán még érdekes is. De az a legjobb, ha semmilyen szellemi feladatot nem adsz magadnak, ha nem forgolódsz közéleti szerepekben. Mérjünk magunkra némi résztvevő eltávolodást, és végezzük el naponta az aktív szemlélet gyakorlatait. Mindenhol ott lehetsz, de ne legyél senki, amennyire csak tudsz, maradj továbbra is magánember látogató, aki beállít és odébb áll, mert máshova is be akar állítani és máshonnan is odébb akar állni.
*
Havas fenyők közé, szürke ég alá érkezünk majd, talán napfényes olvadásban, talán poros, füstös fénytörésben. Miért is voltunk Amerikában? Hátrálni kell a hazai tárgytól, hogy lásd a körvonalait, gyarló szépségét és bonyolult tökéletlenségét. Dehát milyen is a tökéletes szépség? Nincs ilyen, hacsak nem a giccs. Csak tökéletesnek látszani igyekvő szépség van. Van-e kevésbé erotikus látvány egy divatlapnál? Az együttes és magányos időtöltés tantárgyából a hazai élet nem is vizsgázik rosszul. Otthon gyakran úgy éreztem, hogy az igazi élet nem ott van Budapesten, hanem valahol máshol. Innen Amerikából úgy érzem, hogy az igazi élet – számomra legalábbis – ott volt Magyarországon. A félmúltban? A régmúltban?
*
Az amerikai mentalitásra – nekem úgy rémlik – illenek az ilyen melléknevek: egynyelvű, egysíkú, egy logikájú, koherens, középutas, önigenlő, önreprodukáló, önigazoló, önarcképvédő. Az élet szellemi és emberi találkozások szőttese. Ez az élet, amelybe bepillantanom adatott, szellem és találkozás dolgában nem különösebben gazdag. A kihívó – itt beteges. A kihívás akadémikus tanulmányozása elfogadható, a kihívás maga elfogadhatatlan. Nem a szembesülés, hanem a félretolás gyakorlata. A köztudat számára csak erkölcsileg értelmezhető konfliktus lehetséges, amely a játékszabályokon, az uralkodó stíluson belül marad. Az önfenntartó kapitalista demokrácia – amelyben a két párt hangadói egy és ugyanannak a politikai elitnek a figurái – szilárdan és megbízhatóan működik. Mindegy, hogy honnan jöttél, mindegy, hogy mi a nemzetiséged, vallásod, fajod, az számít, hogy idejöttél, itt vagy, tehát amerikai vagy. Akkor is, ha idén jöttél. Van hajtási engedélyed és bankszámlád? Akkor minden rendben van. Ez a tudat minden amerikainak jólesik. Akármilyen hazafias magyarral találkozom, önérzettel mondja, hogy ő ennek az országnak hálás és lojális polgára. Bennszülöttek és bevándoroltak mind büszkék a
teljesítményeikre, amelyeknek sorában első helyen áll a ház. Ha vacsorára hívnak, meg kell néznünk a házaikat, szívesen tesszük, megmutatják az utolsó padlászugolyig. Igen, idáig jutottak, ezt hozták össze, én pedig még az árnyékszékre is helyeslően bólintok.
*
Panaszokat hallok, hogy nagy a távolság az emberek között, a többség pedig nem is tesz erőfeszítést arra, hogy a távolságot áthidalja. Nem törik át a falat. Udvariasak, kedvesek, tisztelik a fennállót. Egymást is mint fennállót, ezt a távolságot is, mint fennállót. Készségesen betöltik az adott kereteket, felfelé, a siker felé húzódnak, ami azzal jár, hogy egy kissé elhúzódnak önmaguktól.
*
Otthon a barátok szembejönnek veled az utcán, itt a kocsiból integetnek egymásnak, fényjeleket adnak. Nem szembesülnek, mondja Nora, a német diáklány. Egy szenvedélyesebb vitázó megjegyzés támadásnak minősül. A házadba, amelyet nem nagyon hagyhatsz el hosszabb időre, előbb gyerek kell, aztán kutya. Persze eladhatod, hogy egy jobb állás magasabb jövedelméhez mérten egy másik városban egy drágább ingatlant vegyél. Mindennek ésszerűnek kell lennie. Az élet a rendszer logikájához csupaszodik, és oly kevéssé talányos, akár egy horrorfilm éjjel a televízióban. Az élvező ésszerűtlenség itt nem volna érthető. A jóravaló embert eltölti a karrier szakrális képzetével szembeni kötelességtudás. A legsikeresebb országban neked is sikeresnek kell lenned. A te karriered a te magánbálványod, hogy is ne áldoznál neki? Mit ne adnál oda a bálványnak? Jellem és eszme – mind az övé. Odahagyod érte a mamádat, a barátaidat, és ez természetes. Nem áldozni a saját karrierednek: erkölcstelenség. Aki nem áldoz a kapitalista házibálványnak, annak gyerekkori alkalmazkodási nehézségei voltak, az klinikai eset. Arról lehet szomorú esettanulmányokat írni. Az nem tudta magát ellenőrzés alatt tartani. Az valamilyen végletesség hibájába esett. Rendes ember „remains in controll”. Ha naponta több
órán át nézed ezt a televíziót, akkor autonómia nincs és nem is lehet. A volt baloldali egyetemi tanárok is gazdagodnak, kevesebb adót fizetnek és többet keresnek, a diplomások nem járnak rosszul a kapitalizmus új stádiumával. Nagy rendszer, amelyben minden azt szolgálja, hogy a nagy rendszer állandósítsa magát, és az emberek is beilleszkednek ebbe a közös feladatba: majdnem mindenki hazafias. Ez az ország ismét hangsúlyozottan szereti magát. És nagyon vigyáz arra, hogy ebbe a közös önszeretetbe hamis, kihívó, destruktív vagy éppenséggel sértő hang ne keveredjék.
Itt vagyunk a paradicsomban, lépkedünk a füvön, közeledünk a műromfalhoz. Rövid nadrágban elfutó nő előttünk, nem, semmiképpen sem szaladunk utána. Két fiú rövid nadrágban és tornacipőben áll egy fa tövében, készülnek valamilyen edzésre, mellükön a Colorado College meze. Milyen derék fiúk az én sulimból! Ugyanúgy örülök, mint amikor meglátom az én bankom fiókjait más városokban. Jönnek fiatalemberek és elkezdenek tornázni piros-sárga-zöld csíkos melegítőben. Egyenletes combrezgéssel egy kövérkés diák rohan el mellettem. Nem sok esemény nyomát látom a szembefutó, fülhallgatós arcokon. Mintha feleség és férj között sem történne sok minden, megvannak valahogy egymással. Valami idegenség lopódzik a szívem köré, elmogorvásodom, ettől a kísérlettől már nem sok meglepetést várok.
*
Budapesten ezt nem szoktam érezni. Az a város, amelyben már negyven éve élek, még egyáltalán nincsen kimerítve. Mintha a nemi képzeletemet is csak a budapesti nők tudnák mozgásba hozni. Az a gyámoltalan ügyesség, az a biztonságos testi otthonosság minden helyiségben felébreszti a kíváncsiságomat.
*
Egy kedves lány bicikliről rám mosolyog, a tacskó kutyája a salakos útról szintúgy rám mosolyog, jómagam is viszonzom a mosolyukat, mind a hárman mosolygunk egymásra. Egy csavargószerű jelenség – hátizsákkal – egy padon üldögél, megnézzük és felismerjük egymást. Minél távolabb vannak a hegyek, annál rózsásabb a fényük, a közelibbek kékesebbek. Itt van az istenek kertje is. Nem is tudom, hogy mit csinálok itt.
*
Megyünk haza, öreg barátom, most talán nem kellene írnod semmit sem. Mosolygó, barátságos depresszió. A levelek már mind sárgák, előttünk még egy borókafenyő, fénylik a nap, fénylenek a havas csúcsok, fénylik a nagy Oldsmobile háta. Elmegyünk valahová, puhák az ülései, jól becsatolom magam, egy nagy szerkezet ring alattam, fény a Pikes Peak-on, sötétzöldből hófehéren mered ki a csúcs, szikrázó tűvel rajzolták meg a hegy élét, a bérceket belekarcolták az égbe. Aztán megint rózsaszín házak között lépdelek, szabályos mértani formára nyírott hatalmas fenyők között, bokor, sövény mind nyesve van, a rend mindenütt ellenőrzés alatt. Az elfogadott normákhoz hűen minden úgy legyen, ahogy lenni szokott, ahogy helyes lennie. Ösztönösen tudott formája van a hálószobának és a vacsorának, az odafordulásnak és az elfordulásnak, a háznak és a háztartásnak, amit az ismerősök, a szomszédok ellenőriznek. Kis elhajlásokkal mindenki pontosan a helyén van, boldogtalanul vagy boldogan, de az őt megillető, a neki járó, a számára lehetséges helyen. A világ rendezettségének, értelmességének, helyénvalóságának, a megfelelő odatartozásnak a tudata eltölti ezt az országot. Ebben a fényben én is hajlamos lennék azt gondolni, hogy a paradicsomban
vagyok. Az sem lenne titok előttem, hogy a paradicsomnak szabad egy kissé unalmasnak is lennie. Mi az ember dolga a paradicsomban? A karbantartás, így kell fenntartani, ahogy van.
*
Ki mondta, hogy a paradicsomhoz nem tartozik hozzá a magány? Mereng teraszán a napsütésben egy professzor országa hanyatlásán, megy alább a nagy degradációban, le az entrópia lejtőjén, romlik a tudás, az erkölcs, a gazdaság. Én meg azt érzem, hogy ezekben a nyugodt házakban és kertekben az angolszász kultúra győzött. Be tudott fogadni magába annyi nem angolszász embert. Itt még a zsidók és a katolikusok is lélekben protestánsok lettek. A protestáns etika az ösztönökben is győzött. Mi más feladata volna az embernek, aki elégedett a hellyel, ahova tétetett, mint az, hogy karbantartsa, hogy ápolja a rendjét?
*
Az emberek ezekben a kocsikban és házakban ilyenre akarták csinálni az életüket. Ilyen is lett. Csak önmagukkal nézhetnek szembe, nem háríthatják át a létezés felelősségét valamilyen tőlük független apai hatalomra, mint a gyermekes kelet-európaiak. Nincsen tőlük függetlenül apai hatalom. A gyerekek ilyenek. Apa nélkül is ilyen gyerekesek, sikeres gyerekek. Áthatja őket a nagy tér szerenitása, a nyugodt érzés, hogy nem kell annyira lökdösődniük, van elég hely mindenkinek. Ha nem szereted, odább mégy. Tudják, hogy nagy az ország és meg vannak vele áldva. Mert talán az ő országuk a legnagyobb. Urbánus kultúra, urbánus emberek, a hálózatok által azok, még akkor is, ha kisvárosban laknak. Mindenki ugyanazoknak a technikai hálózatoknak a kényelmével rendelkezik. A pénze, az árui és ő maga úgy mozognak, mintha a világ bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott nagyvárosában élne. Bárhonnan bármit el lehet érni. Ez a biztonság a természetükké változott, olyan magától értetődő számukra. Széles és elterülő tudat. Átmégy reggel Chicagóba és este már itthon vacsorázol. Megvannak egyedül is, nem olyan nagyon fontosak egymásnak. Elmennek egymás mellől, szétszóródnak a nagy térben, amely mindent meghatároz. Beemelik Európát is ide, az ő nemzeti
kultúrájukba. Minden a közép körül koncentrálódik, csomósodik. A középosztály a középpont. A főutcához, a főáramlathoz kell igazodni. Megvan a dolgok természetes közepe. Van egy képük arról, hogy milyen a megfelelő ember. Ez a szándékolt és megkövetelt harmónia a lázadást igazában erkölcsileg kétes értékűnek látja. Van ennek a moralitásnak valami geocentrikus horizontja. A látóhatár szélén azonban feltűnnek a szörnyeteg árnyak. Onnan, a perifériáról lopakodik a paradicsomi közép felé a veszély.
|