Tisztelgő sorok Vásárhelyi Miklósról

Íme, hát ő is hetvenéves lett már, a legfiatalosabb a nagy öregek nemzedékéből, akiket Nagy Imre baráti köreként tart számon a köztudat és a történetírás. Az ötvenhatos reformkommunisták, a hiteles euro- illetve demokratikus kommunisták egyike, aki kedves eleganciával viseli és tolja el magától ezt a szerepet, vagy utalja inkább a helyére, mert hetvenéves korára szép csendben belőle is valami olyasmi lett, amit a liberális demokrata és a demokratikus szocialista közötti palettán lehet elhelyezni. De hát ennek itt korlátozott jelentősége van, mert itthon ezek a szavak kevesebbet mondanak, mint a viselkedés, meg a biográfia.

Vásárhelyi egy a nagy ötvenhatosok közül, akik menthetetlenül megdicsőülnek nemzeti-konfuciánus történelmi emlékezetünkben, akár hajdan a negyvennyolcasok, nemcsak azért, mert csinálták, hanem mert egyáltalán ott voltak. Mert Vásárhelyi Miklós keze egy megfogható kéz abból az időből, meleg, erőteljes és barátságos kéz, fölötte olyan kellemesen mintázott, kicsit fiús, pirospozsgás arccal, amely mindig tud mosolyogni. Egy jó tartású, konzervatívan öltözködő úriembert látunk a régi időkből, aki még tud fellépni, bemutatkozni és több nyelven, formásan, sok éleslátással társalogni. Szép család körében látjuk, szerény, de fajsúlyos jelenléttel. Egy férfi, aki tud a kellő időben szólni és a kellő időben hallgatni, virágcsokrot átnyújtani, és lesegíteni a kabátot. Egy szép példány abból a szívós és megmunkált emberfajtából, amely még a monarchia idején született. Nos, Miklós, aki még a magyar Fiumében gőgicsélt, egyike ennek a generációnak, amelynek kijutott annyiféle élethelyzet, döntés és tapasztalás, hogy alkalmuk volt erőteljesen megmintázni az időbe írott arcélüket.

Összejött az ezer év, mondta az egyik hölgy nagy mosollyal, már tudniillik azok, akik együttesen képletesen szólva elidőztek ezer évecskét a börtönben. Az ezer év tablóján ott áll középen a hetvenéves Vásárhelyi Miklós, mellette Újhelyi Szilárd. Lassan korelnökei lettek a Nagy Imre-köreként emlegetett ötvenhatosoknak, a politikai ember klasszikus példányainak, akiknek a börtönből kijövet, a megadás, a kompromisszum és a kerülő útnak is tekinthető új útkeresés idején, egyszóval a Kádár-korszakban, még aránylag fiatal negyvenesekként kellett megtalálniuk becsületes kereső munkájukat, szemlélődésre is módot adó, visszavonult életstílusukat. A történelem ritkán kínál meg egynél többször egy nemzedéket formátumos, eseménydús szerepléssel. Vásárhelyi kapott két mozgalmas évtizedet, megkapta a politikai korszakát. Ma is tűnődik rajta, hogy mit kapott ezzel, még jobban teszi, ha leírja, mert élvezettel olvasom az írásait. Én mindenesetre – ahogy a japánok mondják érdemes, koros emberekről – nemzeti kincsnek tartom Vásárhelyi Miklóst.

 

*

 

Rajk Júlia, Ádám György, Donáth Ferenc, Fazekas György, Haraszti Sándor, Mérei Ferenc, Kardos László, Szekeres György, megilletődötten emlékezem egy drámai nemzedék nagy személyiségeire.

Közöttük láttam Vásárhelyi Miklóst mindig összefogottan és kedvesen. Együtt voltak láthatók vendégségben vagy filmvetítésen, együtt mentek autóbuszon Görögországba, villamoson temetésre, együtt sétálnak történelmünk emlékcsarnokában, együtt, mint a börtönudvaron. Megvannak már a trükkjeik, hogy lehet mégis sugdolózni egymással, mikor az őrök tiltják a társalgást.

Börtöntöltelékek Horthy, Rákosi és Kádár alatt, az új rendszer meggyötört arisztokratái. Mind büszke férfiak, akiknek mély dialógusba kellett bocsátkozniuk a félelemmel, és épek, mert fölülkerekedtek rajta.

Mindtől sokat tanultam. Bár nem olyan sokszor találkoztam velük, bátyai melegség jött belőlük. Nyílt és igényes emberek, sok történetet kaptam tőlük, amelyekkel alaposan megterheltem a Cinkos című regényemet.

Vidáman előadott történetek voltak ezek, finom kávé és sütemény, a csillár alatt családiasság honolt. Így a fiataloktól, Eörsi István és Litván György nagypapáktól nem nagy messzeségben a társaságban én is rokonszenvre leltem. Pironkodva megemlítem, hogy hatnapos kis letartóztatásom szimbolikusan megkönnyítette bekapcsolódásomat a társalgásba, amely az összejövetel második felében, ha már az aktualitásokon túl voltunk, önkéntelenül is visszagördült a közös börtöncellákba, ukrajnai hómezőkre, deportálóvonatok peronjára, hamis papírokra Gestapo-razzián, menekülésre, visszatérésre, rövid virágzásra, amelyet a szereplők utóbb szívesen eltávolítanának a biográfiából. A gondviselés kegyes volt hozzájuk, gyorsan elvette tőlük a hatalmat.

Olvad a tél, élénkül az ország, barátunkat ismét a parlamentben látjuk, aztán megint egy kis félreállítás, Nagy Imre háza, s megint a parlament, de már tüstént a jugoszláv követség, Mátyásföld: szovjet parancsnokság, katonai repülőgép, zárt vadászkastély a Fogarasi-havasokban, újra meg újra elnapolt tárgyalások a Gyorskocsi utcában. Kevés fent, sok lent. Kevés siker, sok tanulság.

A feleségek a börtönévek alatt kisebbek lettek, a gyerekek pedig furcsán megnőttek. És jöttek a hosszú évek Kádár alatt, amelyben a szabaduló férjek már nem akartak politikus módjára részt venni, mert ők már egy életre kipolitizálták magukat. Jöjjön az irodalom és az ökonómia, a mezőgazdaság és a történelem, jöjjön az értelmiségi munka, mondjuk éppen esszéírás a politikai hatalom nagyjairól, sajtótörténet és filmdramaturgia. És jöjjön végre a család! Ha nem a gyerekek, akkor az unokák, jöjjön az enyhülés végre a lélekben is!

No persze, a politikát tudatunkból egészen kizárni nem lehet; az egykori sajtófőnöknek olvasnia kell naponta a világlapokat. Aki keres, talál, Vásárhelyit megtalálták a hírlapok és magazinok, hogy a világ állását naprakészen összefoglalja valami kis reménysugarat mindig megcsillantva. Fogalmam sincs, hogy mi történt a világban, egy hete nem hallgattam a Mikipresszt, mondogatta házbeli szomszédja Makk Károly.

Vásárhelyi tud segíteni, előmozdítani, tehetségek mögé állni a filmgyárban; és ha az ízlés nem is egyezett, a sugárerősség megméretett. Életre segíteni az életre érdemest: ez ennek a csöndes patriotizmusnak a parancsa, az a politikán túli politika, amelyet ez a társaság nyugdíjas forradalmárként, magánemberként megtartott magának.

 

*

 

Többek számára szerencsés fordulatnak találom Vásárhelyi Miklós találkozását Soros Györggyel. Két okos és jóakaratú ember találkozása. Soros negyvenhétben Londonban frissen kilógott csóró diák, később Karl Popper tanítványa, aki tanárától megtanulja a nyílt társadalom eszményét, amely onnan ismerhető meg, hogy a nép törvényesen leteheti a kormányt, ha elégedetlen vele.

Soros nyolcvanhétben a világ egyik legnagyobb money-manager-e, ami nem hangzik rosszabbul, mint az, hogy a világ egyik legnagyobb közgazdásza. Adni akar annak az országnak, amely hozzá személy szerint nem volt túl kedves, de a fiúnak respektálnia kell a szülők hazaszeretetét. Okosan adni azonban nagyon nehéz.

Vásárhelyi Miklós segít neki ebben. Ezúttal is tájékozottan, megfontoltan és igazságosan. Így aztán ebből a találkozásból – hozzáadva a hozzáadandókat – megszületett a háború utáni időszak legdicséretesebb kultúrpolitikai vállalkozása. Kultúrpolitika? Igen.

Írónak, művésznek, kutatónak nem kell megmondani, hogy mit csináljon és mit ne csináljon. Ha a környezetük megbecsüli őket, akkor ösztöndíjjal segíteni kell a műveik megszületését. És cserében nem kell semmit sem kérni. Semmi különös lojalitást.

Úgy tetszik, hogy az egyéni újraelosztás nem bizonyul érzéketlenebbnek, mint az állami újraelosztás. Két-három évre anyagi függetlenséghez segíteni független tehetségeket, nincs ebben semmi rossz, kedves Miklós.

 

*

 

Egyébiránt pedig a szabadság lassan vonul át a személyeken és a generációkon. Valakiben kivilágosodik, aztán elhalványul, majd ismét kivilágosodik; és már áthalad valaki másba.

Az eredeti célt, a nemzeti és a társadalmi szabadságot el fogjuk érni. Van egy emlékünk, amibe belekapaszkodhatunk. Emlékszünk rá, hogy egyszer megpróbáltuk. Ez az emlék harmincegy év alatt megnemesedett. Klasszikus lett, mint egy jó regény.

Ha egy kis nép kihúzza magát, akkor nagy nép. Ha testben-lélekben összehúzza magát, akkor csakugyan kicsi. A szabadság csak házi sütésű lehet. Az ajándékba kapott szabadság sem rossz, de nem az igazi. Tisztelet a korán kelő péknek. Ünnepelhessük nyolcvanévesen is!

 

*