A disszidens kigúnyolja magát

Kigúnyolja magát, mert született disszidens. Jeruzsálemben született 1945-ben, mert a szülei elébe helyezték a kommunizmust a cionizmusnak, hazajöttek a szocializmust építő Magyarországra, kisfunkcionáriusoknak. Miklós vékony, nem magas, csinos, fiús, sötét bőrű és fekete hajú ember. Az arca szép és melankolikus. Mozgása könnyed, ügyes; mesterien fintorog, sokszor depressziós. Ő maga is, észjárása is karikaturisztikus; visszanevet rád úgy, hogy a fontoskodásodért elszégyellheted magad.

*

Akkor van formában, ha konfrontációban; civil szabadságharcos. Anarchista és militáns, költő és bohóc, született kiélező. Könnyű megbántani, tud könnyezni is, sokszor kicsinyes. Ha nagyon a fejébe vesz valamit, fárasztó perszeverációkra hajlamos. Kétségbeesett pátosszal tud bizonyítani valamit, nem takarítva meg az élénk karmozdulatokat.

*

Hű a barátokhoz és a barátnőkhöz, mindazokhoz, akiket szeretett, lehet számítani rá, ha kell a szolidaritás. Érte nem sokan álltak ki, ő már sokakért. A demokratikus ellenzékben ő áll ki szinte hivatásosan a gyanúsítottakért, vádlottakért, nemcsak auktorokért, hanem szolgálatmegtagadó és börtönt vállaló ifjú katolikusokért, és a népi elkeseredettség, a népi rendszerutálat szószólóiért. Akkor is, ha nem tetszik neki, amit mondanak. Az emberjogvédő bolondsága, ezt a címet adta egyik szellemes esszéjének. Lehetetlenek vagyunk, tehát megpróbálunk létezni. Nem tartozol közénk, éreztetik itt vele sokan, és ő az, aki a legmakacsabbul veti meg itt a lábát.

*

Nagyon gyorsan olvas, és kap el egy labdát, ilyen villanásokkal kapja el a dolgok lényegét, s találja el a rejtély szívét. Inkább egy kis történetfilozófia, mint egy kis történelem. Őneki a múlt kevés. Haraszti Miklós, tizenhat éve egyik legjobb barátom. Nem lévén öcsém, ifjabb testvéremnek fogadtam. Nekem, úgy látszik, mindig kellett egy radikálisabb barát, aki mellett én a konzervatív idiótát játszhattam. Hivatkozni az empíriára és a történelemre, mindig egy kissé idiotikus egy radikális tézissel szemben. És ez a radikális tézis nem is olyan abszurd, sőt, mintha igaz lenne.

*

Az irányított kultúra pontosan úgy néz ki, mintha irányított kultúra lenne. Amíg az uralkodó egypárt vezető szerepe mindenre kiterjed, többek között az irodalomra is, ez meglátszik az engedélyezett irodalmon. Általában tisztességtudó, ünnepélyes és óvatos. Esetleg tréfás, körültekintően szemtelen. Az írót felemelték, és megfogták a kezét. Érdemrendet, díjat, kitüntetést adnak neki, az ilyesmit az emberek el szokták fogadni. Életében vagy holtában mindenki elfoglalja a helyét a nemzeti kultúra panteonjában, ami természetesen állami panteon. Vannak, akik diszkréten, késve állnak a helyükre.

*

Késve fog odaállni ez az okos és humoros, érzelmes és sebezhető, lángoló és keserű, nagylelkű és aggályos ember is, akit kihívónak tartanak, pedig egyre szelídebb. Haraszti Miklós olyan virág Budapesten, akire egyszer még büszkék lesznek a város lakói, hogy itt volt. Kortársai közül kevesen értékelték igazán, talán csak azok, akik szerették. Az átlagot az ő lénye inkább ingerli.

Az elköteleződés demokrácia nélkül – ez van adva neki – összezsugorítja az életterét, vagy legalábbis föld alá nyomja. Demokrácia elköteleződés nélkül, ez sem igazán az ő világa. Volt Miklós Párizsban, Nyugat-Berlinben, Londonban, New Yorkban, tud valamit a nyugati világról. Ahányszor elmehetett, mindig hazajött.

Nem jól illik ebbe a világba, holott ízig-vérig budapesti tünemény. Szeretetéhes és szemtelen egyszerre, tud nagyon finom és rebbenékenyen tapintatos lenni, bohócosan lát a vesédbe, megtapsolod a rögtönzéseit. Arcjátékát és csibészes oldaltekinteteit a legjobb szövege sem tudja érzékeltetni.

Korán repült a kezébe sok jó is, sok lány, némi világsiker, külföldi tájékozódás, konfrontációs sport, demokratikus mozgalmi tapasztalat. Benne valóban a munkásmozgalom romantikája olvadt át a human rights ideológia új univerzalizmusába. Ha itt demokrácia lenne, az én barátom hites mediaman lehetne, mivel azonban nincsen, Miki fantom lett, mumus, lidérc. Továbbá a hús-vér Miki a barátoknak, egy budapesti értelmiségi nagycsaládnak. Ki tudja, hogy vajon nem finomabb és egyetlenebb-e az, ami itt Budapesten jutott neki, ahol ő, a kommunizmus kultúrájából jövő fiú a szellemi szabadság egyik legmerészebb játékosa lett?

*

Amikor megismertem, éppen rendőri felügyelet alatt állt, természetesen megszegte, letartóztatták, éhségsztrájkolt, mesterségesen táplálták, kiengedték, többen szót emeltek érte, Lukács György is. Mi is volt a bűne? Talán egy lakásszeminárium? Egy barátnő lakásán, néhány évvel fiatalabbaknak; a lány papája, jó állásban, följelenti.

Természetesen a följelentő is ugyanabból a zsidó kispolgárságból jön, mint Miklós szülei. Darabbér című könyve országos botrány volt. Egy ötödéves filozófia szakos egyetemi hallgató és ifjú költő, kizáratva az egyetemről, elmegy egy gépgyárba marósnak, egy évig csinálja, megfigyeli, megírja, odaadja a kiadónak, néhány barátnak, tíz-egynehány példány köröz a városban, remek szöveg, kiváló esettanulmány, feszes irodalom, izmos és éles az egész, egy partin ülünk este sokan barátok, egy másik ellenzéki veszekszik Mikivel, másnap aztán nem alhatjuk ki magunkat.

*

Mert hatkor csengetnek, rendőrség, házkutatás, Miki gyanúsított. A Darabbér államellenes izgatás, őt letartóztatják, engem csak kihallgatnak, házkutatás, elviszik naplójegyzeteimet, azzal gyanúsítanak, hogy megpróbáltam külföldre juttatni Haraszti kéziratát, aztán mert naplójegyzeteim izgatásra alkalmasak, engem is gyanúsítottá nyilvánítanak. Aztán én csak tanú leszek: idős takarítónőnk bizonyítja, hogy a szekrényem zárva volt, tehát nem olvashatták mások a naplómat (például kilencéves lányom, vagy a feleségem), mert ha olvasták volna, akkor már vádolható lennék. Ez 1973-ban volt. Elkezdődött akkor Magyarországon egy ellenreform-hullám.

*

Miki vádlott lett, sokan tanúskodtak mellette, hírek a nemzetközi sajtóban, riporterek jönnek, beszámolnak róla a magyar nyelvű nyugati rádiók, a budapesti értelmiség megismeri Haraszti Miklós nevét, a társaságok szóba hozzák, közben pedig zajlik az élet a posztbalos-poszthippis, neoavantgárd, koncept-artos, body-artos, szociológus, filmes, szemiotikus, dokumentarista, preposztmodern ifjúság köreiben, sok pompás, érdekes ember, akiknek jó része azóta szétfutott a nagyvilágba, vagy öngyilkos lett, vagy baleset áldozata, s aki még él, ha nem is áll szóba a többiekkel, romantikus elfogódottsággal gondol rájuk.

*

Miki ebben a könyvben, ebben a nyomozásban, ebben a perben formában volt. Művésze az ilyen helyzeteknek. Egy tüntetéstől később elhurcolták a rendőrkocsi felé. Miki professzionalistán húzatta magát a flaszteron, de hirtelen eszébe villant szép új cipőjének az orra. Pardon, mondta, megyek az urakkal, s ment, mint egy diplomata.

*

Haraszti könyvét, a Darabbért tucatnyi nyelvre lefordították, neve egy csapásra ismert lett a kelet-európai disszidens-hírek olvasói között, itthon természetesen nyomtatásban nem jelenhetett meg. A nyugaton ismertté váló fiatal író saját városában hivatalos un-person, de a fiatal művészek klubjában, amelyet a Kommunista Ifjúsági Szövetség tart fenn, s rak meg besúgókkal, s ahova mégis mindenki elmegy, aki későn este találkozni akar a többi fiatal művésszel, de nem szeretne sokat fizetni, szóval ebben a klubban Miklós híresség volt akkoriban, ellenbáró. Benne volt a guruk koalíciójában. Minden guru körül van egy kis udvar, a tanítványok, s tény, hogy az idős guruk bosszankodva néznek le a magasból; ki hadonászik és kritizálgat, ki csúfol ki minket? Már megint ez a Haraszti? Már megint, és mindig újra. Az viszont biztos, hogy Harasztival állami kiadó (márpedig ma még nincs más) a belátható jövőben nem fog szerződést kötni.

*

A lehetetlen szerzőnek el kell tehát gondolkodnia a lehetséges irodalom természetén. Ha én lehetetlen vagyok, így tűnődik, akkor milyen a lehetséges? Akit a tanító az osztályterem sarkába állított, az visszapislog, nézi a padban ülőket, a jókat. Mi hiányzik belőlük, ami a szégyensarokban állóban megvan? Bele tudnak törődni a valóságba. Mit tudnak, amit ő nem tud? Haraszti megköltötte a lehetséges író vázát. A tételt, hogy a cenzúra nélkülözhetetlen része a hatalmi elit által elfogadott irodalomnak, és mintegy a szíve az államszocialista kultúrának, ezt a tételt a hetvenes évek közepének a hangulata sugallta. Úgy látszott, hogy a kommunizmus tartós civilizáció, amit nemcsak a rendőrség tart fenn, hanem a komoly, nemes eszmék, a tiszteletreméltó személyek is.

*

A cseh játszma már véget ért, a lengyel még nem kezdődött el, a magyar ellenzék még csak csírájában, Haraszti volt az egyik csíra. Rálátás kínálkozott a tiltott és az ilyenként elvállalt pozícióból a többiekre. Légy tilos, követelte egy barát. Legyél tökéletesen lehetetlen, mondta egy másik. Miklós azt vehette észre magában, hogy nem igazán szereti a lehetséges irodalmat, valami ciki van benne.

A levesben benne van az a hajszál, hogy engedélyezték. Olyan, amilyet engedélyezni szoktak, nem mentes egy kevés alamusziságtól.

Hát igen, az írók írnak, és igyekeznek megjelentetni a könyvüket itthon, az anyanyelvükön, szeretnének írásból megélni. Azt hiszed, kérdik az elővigyázatos öreg vadak, nem tudom erről az egész piszkos históriáról azt, amit te tudsz? Tudok én annál még többet is. Te az illegálist választod, én a legálist. Mindenki megfizeti a maga adóját – így az öreg vad, s ki-ki megy a maga útján. A már nem is olyan ifjú disszidens pedig látja, hogy a nagy legálisok hogyan alkalmazzák egész tudatukat ahhoz a tényhez, hogy ők legálisok. Több ez, mint önellenőrzés, önvisszavonás; ez már valami kreatív ethosz, átolvadás egy kollektív és központi állam-egóba. Nemcsak exorcizáció, hanem religio is, az állam vallása, belülről kreált, tartószerkezetté váló cenzúra.

*

Államszocializmusban nem az író szabadságáról, hanem a felelősségéről kell beszélni, aki a szabadságról beszél: felelőtlen. Ebből az irányító központból Haraszti a könyvében valami szuperközpontot stilizál. Az irányított íróból is egy olyan bizarr tudatot, amilyen igazában nincs, amilyen ő maga volna, ha ő egy állami író bőrében történetfilozófiai pamfletet írna illegális kiadásra, kifecsegve a beltitkokat. Talán nem vagyok gonosz, ha megjegyzem, hogy ezt a könyvet nem tekinteném az engedélyezett írók és az engedélyezett irodalom plasztikus leírásának. Inkább a kritikáról szól, az irodalompolitikáról, az esztétikai ortodoxia műveleteiről. Arról, hogy mit akarnak az írótól. Iróniája beállította Harasztit ebbe a diabolikus nézőpontba: mi van, ha az államszocializmus világcivilizáció, amely egyre csak duzzad és minden kritikát integrál? Ahogy az ókínai, vagy az európai-középkori. Ugyanúgy az eszébe juthatott ez, ahogy Orwellnek az 1984. Megpróbált úgy beszélni, mint aki eltökélten belül van, mert tudja, hogy a nyerő lóra tesz.

A disszidens azt kukorékolja, hogy minden disszidens hülye, ezzel szemben a tamburmajor nagyon okos ember. A bohóc előadja, hogy milyen lenne a cirkuszigazgató történet- és művészetfilozófiája, ha lenne neki olyan. Kétségtelen persze, hogy a bohóc is a társulathoz tartozik. A bölcs majom rájön, hogy ő is csak a cirkusz majma.

*

És aztán jött a Szolidaritás idő, és aztán elmúlt a Szolidaritás ideje, akkor még Brezsnyev volt, most már Gorbacsov, mozgalmak, válságok, reformok, polgárosodás, de a párt vezető szerepe mindenütt, tehát az irodalomban is az alapok alapja. Aki elfogadja, hogy irányítsák, az van. Aki nem fogadja el, az nincs. Haraszti nincs. E sorok szerzője sincs. Ami helytelen, az nem létezhet. Közben Haraszti a demokratikus ellenzék rendszeres és már tizenhét számot megért, tekintélyes folyóiratának egyik szerkesztője lett, szerzője is természetesen. Riportok, esszék, készülődés egy regényre, várakozás arra, hogy valami distanciája legyen a tárgytól.

*

A cenzúra esztétikájá-t sok amerikai graduate student fogja idézni szolid tézisében. Persze ki kell hámozni a „tudományosan értékesíthető magot” a szarkasztikus retorikából. Klasszikus ajánlott olvasmány lesz tudásszociológia-tanárok irodalomjegyzékén. A central-european studies sem fogja elkerülni. A közép-európai önreflexió sem fogja elkerülni.