Amerikai naplójegyzetében a szerző kényelmetlen disszidenseket kíván Amerikának

Amerikában sok az egyetemi tanár, kevés az intellektuel. Kevés az olyan szerző, aki itt és most néven nevezi a dolgokat akkor is, ha a nagy többség vagy a kormányzó elit nem ért vele egyet, ritka a független értelmiségi, akit alkalmasint másképp gondolkodónak sőt, disszidensnek is nevezhetünk, és aki csupán azért teszi mindezt, hogy a dolgok néven legyenek nevezve.

Az újkonzervatív ideológia elutasítja az adversary, ellenzéki értelmiséget. Azt írják, hogy liberális demokráciában nincsen szükség disszidensekre, csak az elnyomó kommunizmusokban. Itt, a szabad Nyugaton mindenki örüljön; ott kell szomorkodni a rossz birodalmában. Furcsa madár ebben a közegben egy kelet-európai disszidens.

 

*

 

Milyen a konzervatív Amerika? Morális triumfalizmustól van eltelve. Az amerikaiak kollektív egotizmusa az amerikanizmus. Vallás rangjára emelkedő patriotizmus ez, amely minden kritikát Amerika-ellenesnek tekint. Az amerikai nacionalizmus túlságosan könnyedén azonosítja saját céljait a világszabadság védelmezésével, eleve azonosítja a saját ügyet a jó üggyel, s nem igyekszik megérteni idegen országokban a helyben lakók különérdekét, amivel arra ösztönzi Amerika barátait is, hogy megkülönböztessék a saját érdekeiket Amerika érdekeitől, s a retorikát a gyakorlattól. Az amerikai egotizmus hajlamos arra, hogy antiamerikanizmusnak nevezze retorika és gyakorlat megkülönböztetését.

 

*

 

A disszidens olyan problémákat helyez a köz asztalára, amelyek azelőtt nem voltak ott. Az asztaltársaság előnyben részesíti a problémátlanságot. Azt hiszem, Amerikának ugyanúgy szüksége lenne másképp gondolkodókra, mint Európának. Ezektől a nyugtalanítóktól lesz felnőtt a társadalom, nélkülük a közösség konformista és naiv.

 

*

 

Az van, ami látszik: a hirdetés önmagunkról, karrier történetünk eléneklése bemutatkozásul. Nincsen értékesség a sikerességtől függetlenül. Ami nem látszik, az nincs. Ha nem látszol, akkor nem is vagy. Ha megfeledkeznek rólad, meghaltál. Ha betegnek néznek, meghaltál.

 

*

 

Amerika tartós elragadtatásban próbál élni önmagától. Ennek az országnak van egy vallása, amelynek a hívei inkább látszani akarnak, mint lenni. Az evangélium is inkább a televízióban van, a „televanglisták” azzal dicsekszenek, hogy milyen sokat keresnek az igehirdetéssel. Légy elégedett önmagaddal, a jelen idővel, rövid távon akarjál jól járni. A történelemre nincs időd. A magad történelmére sincsen. Azzal csak a pszichiáternél szembesülsz, ha már baj van, ha lelassul futásod a jövő felé. Különben is: ha nem is én, de mi vagyunk a legjobbak. Sok jövő, morál, optimizmus, kiút, vitamin, örökélet-prospektus.

 

*

 

Légy folyékony, rugalmas, plasztikus. Légy kemény, mint a beton, ha kell, és puha, mint a zselatin, ha kell. Add el, add már el magad! No persze, ne add fel magad, drágám, egyáltalán nem ezt tanácsolom, csak add el, a lehető legjobb áron add el magad. Annál inkább azonos vagy önmagaddal, minél többe kerülsz. Mennyibe kerülsz? Hogy téged nem lehet megvenni? Szerencsétlen, hol fogod végezni? Ki az, akit nem lehet megvenni? Árprobléma az egész, álprobléma tehát. A legtöbb etikai dilemma dollárban kifejezve kvantifikálható. Minden erénynek és minden bűnnek megvan a maga ára. Abban mindenesetre megállapodhatunk, hogy a nyertesek jók, a vesztesek pedig rosszak.

 

*

 

Olyan ez a kollektív önszeretet, mint a csokoládétorta sok habbal. Nem az a fontos, hogy a portékád jó legyen, hanem az, hogy sokan megvegyék. Színes legyen, édes legyen, villogjon, csilingeljen. Sohase feledd, hogy amikor a nagyközönséggel állsz szemben, gyerekekkel állsz szemben. Legegyszerűbb, ha Amerikát úgy képzeled el, mint az Édenkertet, ahol csak a kígyó okoskodik. Vagy mint az Angol Parkot, mert a városi gyerekeknek az a paradicsom.

 

*

 

Siess, ott kellene lenned valahol, ahol nem vagy, bírnod kellene valamit, amid nincs. Te jó isten, le vagy maradva a versenyben! Szedd össze magad, ha nem akarsz lecsúszni az éjjeli menedékhelyig vagy a kapualjig rongyba és papírba takarózva. Akkor vagy rendes ember, ha minden erőddel azon vagy, hogy sok pénzt keressél. A rendes, ifjú karrieristák mind sok pénzt akarnak mindenekelőtt. Normálisak tehát. Elmúlt az az idő, amikor még volt állás bőviben. Tanuld meg, hogy beteges elidegenedettség jele, ha valaki a kapitalizmust piszkálja. Fordulj a pszichiáteredhez, de Amerikát ne szidd.

 

*

 

Az önfenntartás folytonos alkalmazkodást igényel, vándorolj fogadásról fogadásra, próbálj egyetérteni mindenkivel, próbáld a legdinamikusabb többségi álláspontot intuitíve előre megsejteni és – a többieket egy kissé megelőzve – kimondani. Tanuld meg a szabályokat, alkalmazkodj a valósághoz. Ki meddig bírja a lét elviselhető könnyűségét?

 

*

 

Kellemetlenül szókimondó szerzőket kívánok Amerikának, a keleti disszidensek rokonait. Túl sok öndicséret – túl sok cholesterol. Ha nincsenek disszidens értelmiségiek, akkor ki figyelmezteti a nemzetet a lelki elhízás veszélyeire? Nélkülük ki mutatna rá a beszéd és a tett, a közös önarckép és a közös praxis ellentmondásaira? Tudjuk, hogy minden elemi iskolai osztályban ott van az a disszidens kölyök, aki a tanárokat zavarba ejtően fel tudja bosszantani. Miért szeretnék az ilyen pimasz alakokat a nemzet iskolamesterei? Ahol a divatok uralkodnak, ott a disszidens ingerlő, már csak azért is, mert ha neki úgy tetszik, divatellenes gondolkodásra csábít. Vagy jó egy könyv vagy nem jó. Hogy divatos, az a makacs szellemet édeskevéssé érdekli. A szokásos fehér-fekete fogalmakat a disszidens nem használja. A megalapozottan kisebbségi szellemű polgárhoz közelebb állnak az inkább rejtőző, mint a látszó értékek. Az olyan történeteket keresi, amelyeknek végére érve felállsz, veszed a kabátodat és kimégy a házból egyedül sétálni.

 

*

 

Egyének jogot formálnak arra, hogy a bolygó bármely kérdéséhez hozzászólhassanak. Nagy hiba volt, hogy a civilizált világ tiszteletben tartotta a belügyekbe való be nem avatkozás elvét Hitlerrel, Sztálinnal és a föld összes gyilkos diktatúrájával szemben. A planetáris felelősség elve magasabb rendű elv a belügyekbe való be nem avatkozás elvénél. A föld bármely lakója illetékes arra, hogy beleszóljon a föld bármely országának a belügyeibe.

 

*

 

Az amerikai demokrácia a miénk is, hozzászólhatunk. Miből kell több ennek az országnak? Ipari munkahelyből? Szociális biztonságból? Pénzből oktatásra? Igen, mindez kellene, és még sok egyéb. A látogató azonban mindenekelőtt több független elmét kíván Amerikának, akiknek az életútja: személyes vándorút, talán éppen ugyanabban a városban.

 

*

 

Demokratikus országokban a közvélemény inkább a helyi belpolitikai ügyekkel törődik, a külpolitikai kérdések meghaladják a polgárok látókörét és illetékességét. Mondani szokás, hogy a nagy külpolitikai kérdésekben a nemzet egységesen áll a kormánya mögött, az ellenkezők pedig könnyen keveredhetnek a hazafiatlanság színébe. Minél nagyobb az ország, annál kevesebbet tudnak a lakói a külvilágról, elég nagy falat a maguké. Ilyen lelkiállapotban az emberek hajlamosak arra, hogy országukat messianisztikusan a jó ügy erődítményének tartsák. A külpolitikának a demokráciákban is van valami szent érinthetetlensége, a diktatúrákról nem is szólva, ahol a legnagyobb szellemi bűncselekmény: megkérdőjelezni a diktatúra külpolitikáját. A demokrácia magasabb foka, ha az emberek nemcsak jogilag, de szellemileg is elég szabadok ahhoz, hogy bármit megkérdőjelezzenek. A megszűkült glóbusnak teljes jogú polgárai vagyunk. Egyéneknek is lehet stratégiája, nemcsak pártoknak és kormányoknak. Minden, ami a történelemben fontosnak bizonyult, egyéni kezdeményezésekből származott.

 

*

 

Végiggondolt, nyíltan kifejtett, sokoldalúan megvitatott, demokratikus világstratégiát kívánok az amerikaiaknak. Történelmi távlatot, nemcsak eseménykövető pragmatizmust. Az imperiális felelősséget nem megszüntetni kell, nem letagadni, hanem okosan betölteni. Az antiimperialista retorika a múlté, az amerikai izolacionizmus is a múlté, itt van az elvégezetlen feladat, itt vannak a világ kihívásai: a nemzetnek egyéneiben is fel kell intellektuálisan zárkóznia a globális szerepkörhöz.

 

*

 

Nem volt szerencsés, hogy a demokratikus retorika hosszú időn át hozzá volt kötve romlott diktatúrák védelméhez. Prága szovjet megszállása időben egybeesett Vietnam amerikai tönkrebombázásával. Egyik imperiális rendcsinálás igazolta a másikat: a szovjet is megcsinálta Afganisztánban a falvakat gépfegyverező helikopterek horrorjeleneteit.

 

*

 

Az amerikai elit a hetvenes években szembesült azzal az észrevétellel, hogy a szovjet elitnek van valamilyen ideológiája, amely akkor külföldön is eladható volt, mert látszólag nemcsak nemzeti érdeket takar, ez a marxista-leninista államszocializmus. Radikális értelmiségiek, fiatal katonatisztek vevők voltak rá. Lehetett vele (és a hozzá tartozó szaktudással) működő diktatúrákat csinálni. Az amerikaiaknak viszont nem volt ilyen ideológiája. Az amerikanizmus nemzetibb árunak látszott, mint a marxizmus. Az amerikai elit nemzetközi ideológia után nézett.

Szerte a világon megerősödött az emberi jogok követelménye. Felléptek a szovjet és a kelet-európai emberi jogvédő, demokratikus mozgalmak; megjelent a társadalmi és a személyes önvédelem, az intellektuális autonómia eszménye a disszidens írók munkáiban. Az Amnesty International elkezdte számon tartani a világ minden országában a politikai váddal bebörtönzöttek, megkínzottak és kivégzettek eseteit. Az amerikai liberálisok, akik ehhez a formáljogi szemlélethez internacionalista pátosszal csatlakoztak, tulajdonképpen önmagukhoz tértek vissza ezzel. Volt már ilyen visszahajlás a múltban: Lincoln, Roosevelt, a hatvanas évek polgárjogi és háborúellenes mozgalma. Az igazságérzésnek ezek a hullámai kiterjesztették az emberi méltóság igényét az egész nemzetre: színesekre, bevándoroltakra, szegényekre, nőkre, gyerekekre, öregekre, minden emberre. Hogy ezen a földön minden embernek jár az emberhez méltó élet fajától és vallásától, nemzetiségétől és társadalmi állásától függetlenül – ez bizony elég univerzalista etikai követelmény, amely elfogadóit alkalmasint szembefordítja saját közösségük egoizmusával.

 

*

 

Az alapvető, személyes emberi jogok védelme igen szerencsés, de szellemileg meglehetősen kockázatos ideológiai opció. Súlyos konzekvenciákat rejt magában. Arra ugyanis nincsen semmiféle biztosíték, hogy az emberi jogok nyelve mindenkor azonos az amerikai elit nyelvével. Ennek a nyelvnek veszedelmes hajlama van az önállósulásra. Lett egy ideológia, nem lehet eltemetni, nem lehet divatjamúlttá tenni, egyre több szó esik róla, egyre inkább kötelez. Mindannyian belemarkoltunk valami magasfeszültségű gondolati vezetékbe. Ráz és nem bírjuk elengedni. Harc az angyallal. Ez olyan nyelv, amelyen beszélni lehet, ez áthatol állam- és tömbhatárokon, ez a nyelv elér Moszkváig, sőt Pekingig is, ez a nyelv bebarangolja Latin-Amerikát és Délkelet-Ázsiát, ez a nyelv egyre vidorabban és izmosabban garázdálkodik Kelet-Közép-Európában. Ez a nyelv egyszerre személyes és formális-elvont. Védelmezi mindazokat, akik a világ bármely országában meggyőződésük kifejtéséért diszkrimináció és büntetőeljárás tárgyai.

Ez a nyelv elutasítja a cenzúrát, függetlenül attól, hogy ki gyakorolja és attól is, hogy ki milyen érvekkel igazolja. Ebből a nézőszögből mind a kommunista, mind pedig az antikommunista represszió védhetetlen. Ez a nyelv nem hagyja, hogy egyoldalúan és szelektíven alkalmazzák. Ilyeneket javasol: azért, amit mondunk, senkit se lehessen megölni, megkínozni, bezárni. Hogy ne kelljen félni azért, amit mondunk – olyan spontán óhaja ez a népi igazságérzetnek, hogy az emberi jogokra épülő világnézetet, ha már egyszer meggyökerezett, nehéz lesz kiirtani, mert egyszerű és érthető. Nem kell hozzá különös szaktudás, csavaros logika, akadémiai fokozat. Empátia kell hozzá és képzelőerő. Ezzel azonban nem mondtunk keveset.