Szeminárium a Látogatóról

Volt egy szemináriumom tavaly télen a New York University-n. A szociológiai tanszékről professor Corradi és professor Heydebrand hívott meg; mind a ketten kedves emberek, együtt ebédelve-vacsorázva, az első pohár után megtaláltuk a közös hangot. Semmi hátsó gondolat, a tárgyról beszélünk, nincs elhallgatni valónk, nem akarjuk körmönfontan kitapogatni és megsebezni a másikat. Előzően meghívták Bourdieux-t, Habermasst és Castoriadist, megtisztelő és megfélemlítő, hogy engem is. A meghívólevél rámbízta, hogy miről beszéljek, lehetőleg a közép-európai értelmiségről. Kiválasztottam egyet, akit elég jól ismerek, akiről énnálam senki sem tud többet. Van-e bennem elég hidegvér ahhoz, hogy fölös elfogultság nélkül elemezzem fiatalabbkori önmagamat, akár egy tudás-szociológiai jelenséget?

 

*

 

Kérdés persze az egész vállalkozás értelme. Újabb absztrakciókat adjak absztrakciókkal amúgy is túletetett diákoknak? Külön-külön aranyosak is tudnak lenni, amikor fölengednek és már nem üzemeltetik a szómasinériát, amikor nem kérődzik vissza a tegnap alig megrágott ideákat. Habár: kérődzés az emésztés útja. Vigyázat: frissen festett mondatok. De talán mégis érdekelheti ezeket a fiatal amerikai nőket és férfiakat egy másik fiatalember élete Budapesten, harminc évvel ezelőtt. Ő is író, szociológus akart lenni, imbolygott élettapasztalata és az olvasmányok között. Talán érdekelhetik a hallgatóságot tanuló- és vándoréveink, hiszen a neveltetési regények általában kelendőek és a nyilvános hasfelmetszés is tarthat számot némi figyelemre. Lépj ki a szerepedből, mint a nadrágodból!

A tanár magát kérdőre vonó általános alany. Felülről magára tekint, mintha ki tudna szállni a testéből. Odakünn nagy fény van, az ablakon át benézek a sötét szobába; odabenn nagy fény van, az ablakon át kinézek a sötét éjszakába: a szerző mindig kívül-belül van. Erre a metafizika, arra a hagyatéki leltár.

 

*

 

Ezt a szemléletet először A látogató című regényemben próbáltam ki. Miért ne lenne éppen ez a vékony regény a tananyag? Kell valami kötelező irodalmat is feladni. Asszonyoknak talán az első gyerek a legizgalmasabb teljesítményük, regényírónak az első regénye, amelyet a névtelenségből feltart a magasba. Lehet, hogy ez a legjobb könyvem. Elesett emberekről szól, ahogy elvonulnak a hajdani szemem előtt, ilyenekből New York-ban is van elég. Így lett A látogató alanya húsz évvel később egy szemináriumi esettanulmány tárgya.

 

*

 

A látogató a hatvanas évek közepén született életem egyik boldog korszakában. Szép feleségem volt, Lángh Júlia, meg két jól sikerült kisgyerekünk, Dorka és Miklós. Háromszobás jó lakásunk volt a Petőfi híd budai hídfőjénél, a hetedik emeleten; az egyik szoba ablaka a Dunára, a hídra, és egy nagy zöld térségre nézett, a másik szoba ablaka háztetőkre meg a sziklás Gellért-hegyre. Ez volt az első rendes lakásunk, háló-, dolgozó- és gyerekszoba. Családi élet, hivatal, pénzkereső munkák, berendezkedés. Magam terveztem egész falat beborító könyvespolcaim állványzatát. Reggel többnyire bementem a hivatalba, de onnan átlógtam a sarki presszóba, amelynek Alkotás volt a neve. Akkor éppen városszociológus voltam, egy tervezőintézet munkatársa, a nap legfényesebb óráiban azonban regényt írtam. Az Alkotásból visszanéztem előző munkahelyem, a gyámhatóság világába. Egyidejűen vidéki városok szociológiai keresztmetszetét vizsgáltam barátommal, Szelényi Ivánnal. Tolsztoj összes műveinek magyar nyelvű kiadását szerkesztettem az Európa Könyvkiadónak, összeállítottam egy antológiát a francia új regény szerzőitől, meg a róluk szóló bírálatokból. Szelényivel könyvet írtunk az új lakótelepek szociológiai problémáiról, már voltak számítógépes táblázataink, logarléccel számolgattam százalékokat, élveztem a szakszerű, semleges nyelvet.

 

*

 

A látogató volt azoknak az éveknek a legfeketébb könyve. A szerző maga sem hitte, hogy megjelenhet, annyira ellentétes volt a rendszer hivatalos önarcképével. Amikor a korrektúraíveket olvasta, csodálkozott: ez ki van nyomtatva? Volt már tapasztalata kézirat-visszautasításokról. Nem a fölemelkedés, hanem a lefelé hullás, a lent maradás hírei. A regény hőse és beszélője is lefelé baktat, és nem törekszik jóformán semmire. Intézi, ahogy tudja, az ügyeket. A szerzőtől ez a lelkiállapot nem volt idegen. Az új rendszer kezdetei óta százezrek dekkoltak segédmunkás-álcában. Ezt a pár évet fél lábon is kibírjuk. Az a pár év elhúzódott. Ezt az életet fél lábon is kibírjuk. Ötvenhat után is sokan voltak így. A mi életünk már csak akkor jön egyenesbe, ha fordul a kerék, ha változik a rendszer. Addig egy kicsit elbújunk, magunkra húzzuk a koporsófedelet.

 

*

 

A regény hőse, T. átáll a másik oldalra, a hivatalnok átpártol az ügyfél oldalára. Egy polgár szoba-konyhás lakásokba kopogtat be délutánonként. Akiket meglátogat, azoknak nincs olyan kemény védőpáncélja, mint neki, habár az ő szerepe is elég sérülékeny, mert a karjába emelheti ugyan a kis idiótát, akinek el kellett rendeznie a sorsát, miután a szülei öngyilkosok lettek, de az is megeshet, hogy ő fog hasonulni a sérült agyú, képezhetetlen fiúhoz. A doktor úr a gyámhatóságról, kérdező uraság, az emberi szív kéme. Megtudni valamit a kormos, zsúfolt bérházak udvari lakásaiban olyan emberekről, akik fürdőszoba hiányában közös árnyékszékre járnak a körfolyosón. Többet akart tudni olyan emberekről, akiknek minden lépését megfigyelhetik a szomszédok.

 

*

 

Áron fiamat emelgetem, belefújok a pocakjába, ő kacag. Tavaly télen a Washington Square Village lakóépületének földszintjén, kopár tanári vendégszobánkból a havas udvarra kitekintve Áron még csak egy sejtelem volt. Igaz, hogy Jutka és én közöttem már állandó, dús képzelődések tárgya. Az egyetem lakóépületében volt egy stúdiónk konyhával, fürdőszobával, egy íróasztallal, két vasággyal. Itt is tudnánk élni, mondtuk. Sőt, a gyerekkel együtt is elférnénk. Amikor azt az első regényemet elkezdtem, akkor is csak egy szobánk volt előző feleségemmel, egy kis garzonlakás a Keleti Károly utcában, az első emeleten; fürdőszoba, erkély, teakonyha. Az ablak melletti sarokban, egy gyékénnyel bevont spanyolfal mögött írtam, amely csak illúzióját nyújtotta az elszigetelődésnek, de nekem az is elég volt. Szerettem, ha zajlik a hátam mögött a családi élet; a fülemet viaszdugóval tömtem be. Akkor is jól elfértünk a szűk térben feleségemmel, Julival és egyéves kislányunkkal, Dorkával.

A New York University szociológiai tanszékének szemináriumi termében, négyzetesen körbe rakott asztalok körül kedden és csütörtökön délután kellett beszélnem. Reggelenként már izgatott voltam, nemcsak a rémes angolom miatt, hanem azért is, mert bár érdekes ugyan magunkról beszélni, de egyáltalán nem könnyű.

 

*

 

Az egyik órán szinte véletlenül azt mondtam magamról, hogy „mi, az ötvenhatos nemzedék tagjai”. Ha mond valamit az, hogy a hatvannyolcasok, miért ne mondana az is valamit, hogy az ötvenhatosok? Ma már ők is, mi is anakronisztikusak vagyunk; ők talán még idegesítőbbek a fiataloknak, mint mi vagyunk. Lehet, hogy tévedek: az életkor-többlet így is, úgy is megbocsáthatatlan. Amúgy egész jó klasszifikációs vignetta ez az „ötvenhatos nemzedék”. Kurta vitézkedés után a döntés: mész-e vagy maradsz? Miután a szovjet tankok másodszor is megjöttek, most már nagyobb számban és mérgesebben, tízmillióból elment Nyugatra kétszázezer, minden ötvenedik magyar, az én osztálytársaimnak a fele. Szöktek esőben, hóban-fagyban a rendetlenül őrzött határokon át. 1956. november 4-én megkaptuk a történelmi realizmus leckéjét, mint egy kivédhetetlen mélyütést.

 

*

 

Harmincháromban születtem; hatéves voltam, amikor kitört a második világháború; tizenegy, amikor a szerencsén kívül főként az én életrevalóságomon múlott, hogy túlélem-e. Ötvenhatban éppen befejeztem az egyetemet és megkaptam magyar irodalom szakos tanári oklevelemet, épp csak egy hónapot töltöttem első állásomban, amikor a forradalom kitört. Mivelhogy gyakran kényszerültem határhelyzetekbe, igen korán gondolkozni kezdtem a döntés problémáján. Életvezetés a kormánykerék mögött, egy rossz mozdulat és véged. Hogy időközönként dönteni kell, ez a mi gyászos kiváltságunk. De hát voltaképpen minden találkozás döntést igényelő kihívás, amelyre sokféleképpen válaszolhatsz. A szociális gondozónak a bajba jutott másik ember naponta elébukkanó szakmai vizsga, gyámolítania kellene, de hogyan? Nem lehet kezet adva, vagy csak szívélyesen biccentve továbbmenni. Az is megeshet, hogy a másikat tisztába kell tenni és meg kell etetni. Szó és tett szokásos dilemmája: mit vállalsz te magad, ha a kezedbe kerül egy hülye gyerek? Hogyan jár el a hivatásos gondoskodó, amikor nem továbbíthatja ügyfelét másokhoz, amikor neki magának kellene szerencsétlen véletlenek összejátszása folytán elvállalni a ráutalt másik emberi lény terhét?

 

*

 

A politika korszakában voltunk fiatalok. A forradalmat leverték, marad, ami állandó. Marad a tűrés, a házak és a kedély lassú öregedése. Közben jó érzések, a hatvanas évek tarkasága, és minden, ami test. Eszmék és harcok után kapaszkodás a foghatóban. Itt maradsz te is, az állandóságot választva és a tartós ismétlődéseket. Hitetlenség évadán ez a minimum: elismerni, hogy a valóság, ami valóban van – az kézzelfogható, tudományosan ellenőrizhető és testileg magadra mérhető.

Jó volt elüldögélni az egy-kétszobás lakások konyhájában. Újságírók jöttek a gyámhatóságra, anyagot kerestek valami kis színeshez, jó esetben egy hetilap-riporthoz. Volt bennem egy csöpp megvetés irántuk: nem is konyítanak a dologhoz, de máris fecsegnek róla. Könnyen ítélkeznek másokról, képtelenek megérteni egy részeges apát, egy kurválkodó anyát, nem tudják, hogy a részegesség és a kurválkodás egész világ. Nem tudják tisztelni a veszteseket. Mind olyanok, mint én vagyok, mondtam esténként, ügyfeleimtől távozóban a kivilágított villamoson. Megpróbáltam átkölteni magamat T.-be, aki feloldódik a szerepében, amit én nem tettem meg. Beleadtam magamból annyit, amennyi kell ahhoz, hogy T. eltávolodhasson tőlem.

 

*

 

Az értékállványzatok összeomlása után jöjjön a megértés aszkézise. Autonómia és fegyelem. Nem elég felszabadítani magad, súlyokat is tegyél magadra, vedd a hátadra az atyafiságot és úgy járkálj könnyedén! Négykézláb kúszva szedegettem össze az alapvető értékeimet. A fasizmussal és a kommunizmussal a magam részéről végeztem, a liberális kapitalizmusba nem bírtam beleszeretni, harmadik út pedig nincs, mondtam őszies éleslátással. Rengeteg út van, mondtam máskor: ahány ember, annyi út. Amit mások rémesnek mondanak, az talán nem is olyan elviselhetetlen, én még élvezetet is találtam benne. Az emberek sok mindent alviláginak tartottak, amit én szokásosnak. Meg akartam találni az erkölcsi nullpontot, a tengerszintet, amelyhez képest bármit mérni lehet.

 

*

 

Szent az, aki feltétel nélkül segít. A regényben a kurva, aki nem kérdez semmit, csak átveszi a gyereket T.-től. T. nem szent, Anna a szent, ő az, aki odaadja magát. A tanár, akinek a szemlélet a dolga, csak átéli az odaadás és a visszavétel, az egyesülés és a szétválás ritmusát. Bele az anyai, népi masszába! Aztán kihúzódni belőle és nézni. Ismerős férfiügy, rímelt a tanár szerelmi hűtlenségeire. Füzeteket írt tele a hűtlenség önmarcangolásaival és önigazolásaival. Ha nem adod magad egészen oda, becsapod a másikat. Ígérsz, meglibbented magad előtte, de kisiklasz a kezéből. Részleges odaadásaink szomorújátékai.

 

*

 

Amikor A látogatót írtam, már nem voltam ifjúságvédelmi felügyelő, akkorára már városszociológus voltam, az egész ország lett a témám, és úgy néztem vissza az erzsébetvárosi felbomló, elesett családokra, mintha Amerikából néznék vissza Magyarországra, a tágasabból a szűkösebbre. Ez a ruganyos optika – néha mikroszkóp, néha makroszkóp – a regényírásban is jól használható. Végül is a közmegegyezés önkénye szabja meg, hogy mennyire bocsátkozunk bele a részletekbe, és hogy milyen távlatból nézzük a tárgyat. Kipróbálunk belső látószögeket, fölvesszük valamelyik szereplő tudatát, most közel mégy, most meg jó messzire siklasz el, akár egy mondaton belül.

 

*

 

Ott ülünk kávéházi asztalunk körül, fiatal értelmiségiek a hatvanas évek elején, és minden bizonnyal folyóiratot akarunk szerkeszteni. Akkor még tudtam úgy-ahogy azon a nyelven beszélni, amin lehetett. Most lássunk neki az alapvető kérdéseknek. Zárójelbe tettük a politikát. Kerestük az emberi lét biztos minimumát, azt, amit már nem lehet elvenni tőlünk, és ami még nem a halál. Kerestem az általános alany beszédét. A tulajdonság nélküli öntudat lehántja magáról az egyéni-esetlegest és szembenéz a másikkal. Én és te egzisztenciál-metafizikája. Szárítsuk ki a prózából a melodramatikus önsajnálatot.

Nem történetet láttunk, hanem mozgó struktúrát. Megjelentek a tudat kibernetikus hasonlatai. Illett antipszichológusnak lenni. Megbabonázott, hogy az emberi reakció statisztikailag mennyire előre látható. Milyen titkos magyarázata van annak, hogy két különböző városban tetszőleges kérdésre az embereknek pontosan ugyanannyi százaléka válaszol így vagy úgy? Felejtsd el, amit a többiek mondanak a dologról. Te csak nézzed, elmerülten, rögzötten, nézzed, ameddig csak bírod. Élveztem a részletek hemzsegését a leírásban, hiperrealizmussal kerestem a valóságon túli valóságot. Kezdő társadalomtudós hajlamos az emberit objektumnak tekinteni, mégsem akartam, hogy igazam legyen. Örültem, ha a hivatalnokész megbicsaklik, ha a jogerős határozat lesántul. Átéreztem a város felszívó és kitaszító erejét az okoskodó beavatkozásokkal szemben. T. közvetíti, hogy éppen mit csinál; a közöny és az átlag ügynöke. Tudatát az érzékelhetőig csökkentette, egy vidéki fickó bámészkodik Budapesten.