Önkiadás

Ezért a szövegért csak a szerző felel, önkiadás, szamizdat, in medias res, alternatív irodalom, polgári engedetlenség. Van-e a szamizdatnak poétikája? Kitiltva országunk törvényesen engedélyezett, boltokban megvásárolható irodalmából, berendezkedem az önkiadásban. Ezek nem olcsó könyvek, meg kell, hogy érje az olvasónak, a szamizdat nem lehet unalmas. Belátható, korlátozott terjedelmű közönségnek írok, amelybe barátaim is beletartoznak.

Könyveim tíz éve nem jelennek meg legálisan, csak a szamizdatban, főképpen Demszky Gábor AB Független Kiadójánál. Számolok azzal a lehetőséggel, hogy ez a helyzet halálomig így marad, tehát addig a megnyugtató életkorig, amikor már nem lehetek önkiadó. Ha már nem rúgsz többet, bebalzsamoznak.

 

*

 

Ha a kultúra egyik része be van tiltva, akkor a maradék, az engedélyezett kultúra valamiről hallgat. Tekinthetnénk egész életünket játszmának, amelyet meg kell nyerni. A vereség unalmas, a vesztes unalmas, a kétségbeesés unalmas. A túsz úgy viselkedik, mintha túsz lenne? Milyen jutalmat kaphat ezért? Az önkéntes túszok elég irigy természetűek, mert nincsenek elragadtatva a jutalomtól. Ismeritek a hűség panaszát? Váratlan durvaságot mindig abból az irányból sejtek, ahol a balekok ülnek. A távoli szabadságnál jobb az azonnali? Ez elég gyanús gondolat a józan többség szemében. Próbáljunk egy picikét szabadabban létezni annál, ami meg van engedve: ez, és csak ez a közerkölcsös. A józanokat nem csábítja a kiszakadás a normális többségből. Meg is kell élni valamiből, és tudjuk már, mert tapasztaltuk, hogy az embert körülkeríthetik. A kiszorított kívülálló azáltal is elmagányosodik, hogy kezdi a belülálló túlnyomó többség erkölcsét görbén nézni. Hátha a színe és a visszája egyazon anyagból van? És már nincs honvágya a józan többség intimitása után.

Bárhogy is van, vagyunk néhányan, akik már nem tudunk és nem is fogunk visszasimulni az uralkodó közegbe. Elvadultunk, nem vagyunk képesek meggyőzően visszaháziasodni. Hiába vágnék jámbor képet, az ördög kidugná a kalap alól a fejét.

 

*

 

De ez a néhány száz, vagy néhány ezer ember, a szamizdat holdudvara: rokon közeg. Róluk már sok minden kiderült, ők már átléptek egy-két határt. Ha rájuk gondolok, akkor elég természetesen használom a többes szám első személyt. Kis terep az ellenzéki szubkultúra, de a nagy pályán is analóg esemény zajlik, nevezetesen az értelmiség lassú konspirációja: a hivatalos közlőszerveken belül fokozatosan visszaszorítani a cenzúrát.

 

*

 

A kultúrbürokráciának sikerült elérnie, hogy saját országomban „unperson” legyek: egy ember, aki nincs, akinek a neve nem nyomtatható le, akinek a televízió képernyőjén még a kisujja sem jelenhet meg, ahogy a televízió egyik főnöke találóan mondta. Van egy főrágalmazóm, szidni szokott a magazinjában, nem kívánom a tollamra venni a nevét, egyszer azonban megkérdeztem tőle: ha írnék egy válaszcikket, közölné-e? Mosolygott: Hogy képzeled? Hiszen akkor azt hihetnék rólunk, hogy a te cinkosaid vagyunk. Értsd meg, hogy az én cikkeim büntetések voltak. Súlyosabb büntetések helyett. Jóakaratú pártfogásként, mintegy csatornázva a indulatokat. Téged csakugyan le akartak csukni. Fel kellett mutatnunk valamit. Kinek? – kérdeztem. Moszkvának, mondta ő. Remek alibi ez a Moszkva a kulturális rendőrségnek. Ma valahogy nehezebb összekacsintani Moszkvára mutogatva.

A cenzúra egyáltalán nem barátságtalan, a megértésedet kéri. Végül is, bár a könyvemet nem adja ki, úgy távozom kiadóm igazgatójától, hogy én sajnálom őt, mert szegénynek nagyon nehéz a helyzete, testi és politikai betegségeiről részletesen tájékoztatott. Ennyi őszinteség után az a benyomásom támadhatna, hogy esetleg barátok vagyunk. Elvégre lehetnénk is, ha ő ő lenne. Ő azonban majdnem olyan, mint ő, de csak majdnem. Ül mögötte egy másik, és ő ahhoz tartozik, annak tartozik elszámolással, habár ezt nem óhajtja kimutatni.

 

*

 

Egyébként jól vagyok. A rendőrség nem zaklat, tudtommal nem tart házkutatást a lakásomban, postámat továbbítják. Néha egy autóban két ember unatkozik a ház előtt. Ha kérek, kapok kiutazási engedélyt. Itteni értelmiségi közszokás szerint fel kell tételeznem, hogy a telefonomat és a szobámat lehallgatják. Magát a lehallgatókészüléket csak egyszer találtam meg. Semmilyen hivatalos szervezettel nem érintkezem, úgy lakom itt Budapesten, mintha egy nyaralóhelyen élnék. Megpróbálom élvezetemet lelni ebben a hivatalos nemlétben, amely viszont nem zavarja, sőt inkább biztosítja magánlétemet. Igen, itt Budapesten illik rám ez a szó: magánember.

 

*

 

Ennél a hetvenes évek első felében sokkal kellemetlenebb volt a helyzet. Elég ronda kis, neosztálinista, konzervatív előretörés volt az, a reformisták háttérbe szorultak, elindultak tucatszámra a műperek a gazdasági vállalkozás lovagjai ellen, s kellett emellé néhány büntetőakció értelmiségiek ellen is, az egyikbe beleestem. Három házkutatás vitte el a kéziratszekrényemből azt, amit én magam sem tudtam elrejteni. Zaklatottságomban magam is elégettem fiatalkori naplófüzeteket a cserépkályhámban. Kivinnem már nem lehetett őket, a ház körül volt kerítve. A lakásban nem volt megfelelő dughely, inkább égjen el, semmint hogy elolvassák. Ostobaság, be voltam gyulladva, ráadásul finnyás voltam. Azokat a régi följegyzéseket visszaadták volna, és most meglennének. Azóta hozzászoktam ahhoz, hogy átlátszó vagyok, titkon elolvasható, kileshető, lehallgatható, meztelen. Ha az embernek időnként azt mondják, vetkőzzön meztelenre, tegye erre az asztalra a ruháit és ne próbáljon semmit sem eldugni, akkor az ember műveltebb lett egy ismerettel.

 

*

 

Mind az autonómia, mind a heteronómia viszonylagos; a felszabadulás is csak viszonylagos lehet. Mégis olyan munka, amelytől időnként megmámorosodom. Szívós derű kell időnként hozzá, meg valami diszkrét, merőben lelkiismereti kötelességtudat. A jövő képzete egyébként nem lelkesít, szkeptikus vagyok a jövőajánlatokkal szemben, a társadalmi és a műszaki forradalom futurológiái bemutatkoztak: a benyomásom róluk nem egyértelműen előnyös. Nem marad más hátra: föl kell fedezni a jelent. Ez a mostani perc az utópia perce.

A következő percben én sem fogom már igazán érteni, amit ebben a percben gondolok. Az olvasó feladata lehetetlen: a befogadás rövid ideje alatt meg kell szemlélnie mindazt, amit a szerző lassan hordott össze. A figyelmes udvariassággal is beérem.

 

*

 

Abszurd eset, ha az olvasótól hatósági úton elvonják a könyvet. Ki az az emberfölötti lény, aki az olvasóközönség választási jogát korlátozni illetékes, akinek joga van megválogatni az olvasmányaimat? Ez a fakó tanárember? Ezek a fakó szerkesztők? Ezek a fakó hivatalnokok? Működésük nyomán az irodalom sivárabb és bőbeszédűbb lett. A cenzurálisan kifinomult magatartás a szövegben is megmutatja magát. Sejtetés kacskaringós esztétikája: a cenzor abban is benne van, aki azt hiszi, hogy túljárt a cenzúra eszén.

A cenzúra a szovjet mintájú társadalomban nem rendellenes, hanem rendszerfenntartó funkció. A rendszer arra épül, hogy az emberek nem merik azt mondani, amit gondolnak. Ez pedig odavezet, hogy kezdik már csakis azt gondolni, amit mondanak. Bizonyos idő elmúltával a cenzúra környezetté válik, rajta van a házfalakon, rajta van az arcodon, az öltözködéseden, a testtartásodon. A cenzúra nemcsak a betiltásban, a titokban, az alagsorban mutatkozik meg, hanem a homlokzaton is, a dicsekvésben, a jelszavakban, az állami szertartások szépészeti előírásaiban.

 

*

 

A paternalista társadalom íróit különös fixáció köti a pater nosterhez, az államhoz. Róla szólnak az álmaik, az elvétéseik, a példázataik. Ha őszintén magába néz, mindenki elmondhatja: az állam én vagyok. Az irodalom tele van apa-metaforákkal, mindenható és mindent látó apabálványok ellen lázadnak a jó fiúk. Olvashatsz könyveinkben rengeteg undok hatalomról. A prekommunista repressziók a legélvezetesebb alapossággal vannak lefestve. Visszamenőleges apaherélés, miközben a szerző a fű alatt lopakodik.

Mindenki maga tudja a leginkább, hogy mitől fél, mit tart kényesnek, mit kerül el, és miről bizonygatja nagy hévvel, hogy az őt egyáltalán nem érdekli. Ki szereti bevallani, hogy fél? A belsővé vált cenzúra: bölcsesség.

A cenzúra naprakész tudása annak, hogy mit szabad, mit nem. Rengeteg hátsó gondolat és kalkuláció, amely a polgárok viselkedését szabályozza. A kultúrakutatásnak a cenzúrakutatás az egyik igen érdekes aspektusa lehetne. Különböző korokban és különböző helyeken mitől volt tanácsos félnie a kultúra művelőinek? Ez érdekesebb gondolatkör a cenzúra megrovásánál. Minden etatizmusnak megvan a maga különleges cenzúrafajtája.

A cenzúra történelmileg módosuló szereprendszer, amelyben nincs minden előre megszabva, találékonyság is kell hozzá. Különböző cenzúraalfajokban az írók egész másképp viselkednek, más a nyelvük, a humoruk. A szerepeket nemcsak egyféleképpen lehet eljátszani. Van, aki megújítja a szerepét. Kívülről az árnyalatok különbsége kevés szellemi izgalmat nyújt. Belülről a különbség alkalmasint drámai. Talán a kötélhúzás képe illik a leginkább ide: ki hogyan mozdítja ki a helyéből a másikat. Ha te nem húzol, téged húznak. Mekkora az a szabadságfok, amit az értelmiség ki tudott magának küzdeni?

 

*

 

Mi most itt Budapesten 1986-ban annak a szerencsének örvendhetünk, hogy magunk mögött tudjuk már az államszocializmus totalitárius szakaszát, s alighanem az autoritárius szakasznak is a végéhez közeledünk. Most jön talán a permisszív szakasz, amelyet nem tévesztenék össze holmi pluralizmussal. A cenzúrának ennek megfelelően korszakai vannak és hangulatai, görcsei és enyhületei, hisztériái és felvilágosodásai. A város közvéleménye naponta méri a lazulást és az összerándulást. Amikor a cenzúrát megszigorítják, akkor az útlevélkiadást is megszigorítják. A kifejezés és a helyváltoztatás szabadsága összefügg. Minden kilépési engedély politikai erőviszonyok és mérlegelés eredménye.

Nyolcvanhat nyarán párthatározatban mondták ki a kettős publikáció tilalmát, ami annyit jelent, hogy ne közölhessen legális fórumokon az, aki állami engedély nélkül is publikál. Aki elkötelezte magát az önkiadás mellett, az ne csodálkozzon, ha ki van tiltva az állami közlőszervekből. Az is benne állt, hogy korlátozni kell az ellenzék utazgatását. Egy ideig korlátozták, de most puhul a szigor, a hangulatok múlékonyak.

A dologhoz hozzátartoznak az otrombaságok is. Ha utazom, a vámos belenyúlhat a táskámba és elveheti a kéziratomat, megtette, elbírálhatja milyen könyveket hozhatok utamról haza, egyharmadát elkobozta, a saját könyveimet is, hogy ne mérgezhessem magamat. Mind a törvény, mind a joggyakorlat megengedi, hogy fegyveresek bejöjjenek a szobámba és elolvassák a kéziratomat. Kaptam már pecsétes levelet, amely arról tudósít, hogy elkobzott írásaimat megsemmisítésre ítélték. Jobb, mintha engem ítéltek volna megsemmisítésre. Azt a képtelenséget, hogy tilos az írásaimat kinyomtatnom, géppisztolyok és tankok szavatolják. Ha nem lenne ez a – végső soron – fegyveres akadályoztatás, akkor lenne kiadóm, lapom, nyomdám. Akkor a saját városomban nyilvánosan gondolkodhatnék. Ezt előbb-utóbb meg is fogom tenni. Ez a merev váz meg fog roppanni. Ez a tiltó állványzat össze fog dőlni. A cenzorok a helyükre kerülnek, és annyit nyomnak, amennyit érnek. Úgy döntöttem, hogy ezt a rendszert túlélem.

Újra meg újra elmegyek, mindig visszajövök. Magam sem értem igazán a makacsságomat. A várost szeretem, a rendszert nem. Lehet, hogy a város fontosabb.

 

*

 

Nyugaton élvezettel tapasztalom, hogy az én írói tevékenységem a rendőröket és a vámosokat egyáltalán nem érdekli. Nyugaton olyan vagyok, mint a többi író; mindegyiknek megvan a maga külön világa és világnézete, éppen ezért nyugati írókollégáim között normális lény vagyok; eszükbe sem jut, hogy én veszélyes vagy tilos volnék. Miért lennék én feketelistán, miért ne lenne szabad az újságíróknak engem megkérdezniük, miért lenne erkölcsi bátorság jele, ha valamelyikük nyomtatásban leírja a nevemet? Ezért a többi íróval a nyelvi akadályok ellenére is valamivel természetesebben beszélgetünk, mint magyar kollégáimmal, akik nem tudnak tartósan megfeledkezni arról a köztünk lévő választóvonalról, hogy ők eltűrt lények, én viszont ellenséges és tiltott lény vagyok.

 

*

 

Liberális demokráciákban is vannak cenzúrák, de nincsen a Cenzúra, nagybetűvel, az egyetlen, az összeérő, a részlegeit egyazon szellemmel átitató, államvallásként működő cenzúra. Ha viszont az íróval szemben csak különféle hatalmak vannak, amelyek egymástól függetlenek, akkor egyéni stratégia kérdése, hogy ki hogyan manőverez közöttük. Ezért igen valószínű, hogy bizonyos tehetségszint fölött mindenki megtalálja a maga közlőszervét. Amikor viszont A Cenzúrával állunk szemben, akkor bár ügyesek lehetünk, de mégis nehéz manővereznünk, mert a közlési fórumok egyformán viselkednek. A főszerkesztőknek a párt propagandafőnöke rendszeres eligazítást ad miheztartás végett. Kritikus esetekben hozzá kell fordulni, döntésért. Ki hogyan kapaszkodik a cenzúrával szemben. Ha a cenzúra homogén, akkor valószínű, hogy inkább ő koptat el mibennünket és nem mi őt.

 

*

 

Jó itt Budapesten, biztonságos, a padlón ülök, nem eshetek el. Mások is ülnek a padlón: testvériség. Belülre emigrálok, a város méhébe. Nyílnak előttem az utcák, a belső helyiségek. Már nem kell attól tartanom, hogy a helyi nagyságok megsértődnek; ezen már túl vagyunk. Mi egymásnak már csak kellemes meglepetéseket okozhatunk. Az illetékesek tudják, hogy nagy szerencsétlenségnek tartom a pártállamot, s hogy abban bizakodom, hátha eloszlik felőlünk, mint egy sötét felleg, vagy egy rossz álom. Kénytelen-kelletlen elviselem.

Furcsa dolog, ha az ember olyan városban szeret élni, amelyben a túlnyomó többséget magában foglaló állami közösségből ki van közösítve, olyannyira, hogy ezt már a barátai is megszokták és szinte természetesnek tartják. Mindenesetre, itt tudok a legpontosabban beszélni. Keresem a rést, amit a pártállam még nem dugaszolt el. Büntethetőségem nem aggaszt, tudok Budapesten dolgozni. Jól megvagyok az íróasztalomnál. Utópia: a hely, ahol jól érzem magam.

 

*

 

Elég korán tudomásul vettem, hogy ki vagyok zárva a normális állampolgárok, a beltagok közösségéből. Zsidó, polgár, osztályidegen, ellenség. Emlékeim között aranykeretben állnak a régi szép fegyelmi tárgyalások, amikor innen-onnan kizártak. Fényképem néz rám az egyetem szégyentáblájáról, ahogy belépek a kapun. Évfolyamtársaim többsége elfordult, ha szembetalálkoztunk. Bátor volt, aki visszaköszönt. Húszéves voltam akkor, ma ötvenhárom vagyok. Ami hátra van, azt is ezzel töltsem?

 

*

 

Mindannyian a magunk cenzúratípusa szerint vagyunk torzak. A cenzor bennünk ül. Tanulmányozása önismereti kaland, és csökkenti a kiszolgáltatottságunkat.

 

*

 

Az írók, bármilyen különcök is, nevetségesen hasonlítanak egymásra abban, hogy az ő szemükben csak az irodalom van igazán, és hogy nekik a többi író a legérdekesebb. Szellemi érdekünk semmiféle instanciát nem elismerni önmagunk fölött; sem államot, sem pártot, sem egyházat, sem közvéleményt, sem kereskedelmet, sem akadémiát. Az egyetlen valódi kérdés: milyen a szöveg?

 

*

 

Megörökítjük élet és halál szokásait, közelebb megyünk az érzékileg létező személyhez, a páratlanhoz. Tudjuk szent helynek tartani a körutat és a földalattit is. Nem rejtőzünk a tudósok módjára hivatkozásaink mögé. Igen: mi beszélünk. Szent és profán határvonala nem foglalkoztat. Nem ragaszkodunk hozzá, hogy bárkivel is egy hiten legyünk. Csak irodalomként olvassuk a bibliát, eretnek gondolkodók vallásosságát hitelesebbnek érezzük, mint a hivatalos papságét. Sőt azt hisszük, hogy minden szellemileg alapos ember tulajdonképpen vallásújító.

Az írók, amennyire én ismerem őket, csak bizonyos határig demokraták. Számukra – a szívük mélyén – kétfajta ember van: az egyik író, a másik nem. Nem kell barátkoznunk egymással, de ha igazi szöveget olvasunk, felülkerekedve irigységünkön, hódolattal gondolunk egymásra és testvérünkké fogadjuk a másikat, akivel szemben különösen érzékenyek vagyunk.

 

*

 

Elődeink szenvedélyesen bolyongtak keresztül-kasul Európán, hogy felkeressék egymást. Határok, kalamitások választották el őket egymástól, de megcsinálták a királyok Európája mellett az irodalom Európáját.

Az írók nem ártatlanok, tévedéseikkel és gyávaságaikkal az írók bűnrészesek voltak nagy elsötétülésekben. A koncentrációs táborok múzeumában ki lehetne állítani azoknak az íróknak a fényképét, akik az univers concentrationaire megalapozói, előkészítői és cinkosai voltak. A hangadónak, ha tetszik, ha nem, felelőssége van.

A sátáni forrását ne a mélylélektanban keresd, hanem az ideológiákban, szövegekben. Lehet szavakkal ölni. Lehet persze a szögesdrót kerítés árnyékában természetlírát is művelni. A tömegsírba lőtt, vagy a börtönben agyonvert költő metaforája odakívánkozik a gázkamrában megfojtott gyerekek képe mellé.

 

*

 

Annyiféle elnyúzódása után sem látok okot arra, hogy ne használjam a humanizmus szót. Az emberi faj világnézetét értem ezen, amelynek az a sarktétele, hogy minden emberi élet – erkölcsileg és metafizikailag egyenrangúan – abszolút érték. Az emberi személyiség abszolút komplexitásából következően a tudás és az erkölcs a megértés forgalmában találkozik.

A megértés a humanizmus kulcsfogalma. Mi más lenne a humanizmus a második évezred végén, ha nem globális és planetáris? Nem gondolható el olyan vallási, nemzeti, faji, társadalmi vagy politikai közösség, amely kisajátíthatná a humanizmus definícióját.

Ha mind a háborús, mind pedig a békés tevékenységeinkkel tönkre tudjuk tenni az egész bolygónkon a létfeltételeinket, akkor a felelősség is globális. A humanizmus exkluzív definíciói serdületlen lélekre utalnak.

 

*

 

Alapos gyanúval nézem a nemzetállam százszorszent mítoszát, amely olyan országokban, ahol a középosztály fejletlen, és ahol a nemzetté integrálódás megzavartatott, a huszadik században mindenfajta jobb- és baloldali diktatúrát nemzett. Az igazi valóság már régen nem a nemzetállam, hanem valamilyen államszövetség, tengely, tömb.

Duzzogás, sértettség, xenofóbia: egész Európában a szokásos nacionalista reflexek. A tisztánlátáshoz kell valami globális-anarchista irónia. Ne dőlj be a hatóságok morális retorikájának.

A háború végén megtapasztaltam, hogy akkor is megölhetnek, ha jó vagyok, ha alkalmazkodom a környezetemhez. Legyetek engedelmesek, zsidók, akkor majd emberséges bánásmódban lesz részetek. Hol? Majd megtudjátok. Ott, ahova a vagonok visznek. A számotokra kijelölt helyen: a megszabadulás kéményében, a judenfrei Európa közepén.

Azóta vigyázok, hogy ne tudjanak egészen megetetni, inkább a magam szellemi házikosztját eszem. Nem igényelem, hogy bárkinek egy haja szála meggörbíttessék. Nem szoktam lármás garázdálkodással háborítani a közcsendet. A cselekedeteimet föltételesen, udvariasan hozzáigazítom a körülöttem élő emberekhez, de a gondolataimat nem. Negyvennégy óta megvan a véleményem mindazokról, akik megpróbálnak engem bármiféle asszimilációra rávenni.

 

*

 

Inkább nem bánom, mint bánom, hogy burzsoá mivoltom is károsodást szenvedett. Így most nincs annyi ésszerű klisém és szertartásom, mint amennyi akkor lenne, ha polgárlétem nem zavartatott volna meg. Tulajdonképpen érdekes volt és nem egészen terméketlen, hogy egy nagy kéz a kártyapaklit jól megkeverte. Sokan fölemelkedtek, sokan lesüllyedtek, kinek hogy sikerült. Az is előfordult, hogy az anyagi lesüllyedés szellemi fölemelkedéssel párosult.

A polgár számára a belső aránylag kicsi, a külső aránylag nagy. Szellemi-családi örökségét a polgár az időhöz alkalmazva megtartja. Nem érzi valószínűnek, sem elképzelhetőnek, hogy egy szép napon mindent elveszíthet, így hát nincs is fölkészülve a veszteségre. Ezért van az, hogy a polgárt nem éppen világrengető bajok is kibillentik az egyensúlyából.

Ez a mi paradoxonunk: akarom a polgárosodást, hogy pontos legyek: az embougeoisement-t, mert anélkül nincsen polgári szabadság, de nem bírom elfelejteni, hogy a polgári intelligencia elválaszthatatlan valami jóravaló, személytelenül ésszerű butaságtól. A polgár naivan azonosul anyagi körülményeivel, túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít tisztes látszatoknak, siker-tüneteknek, formaságoknak, holmiknak, vágyteljesüléseknek.

Felnőtt embernek tudnia kell, hogy javaink, otthonunk elvesztése, állástalanság, jogfosztottság végső soron nem is olyan borzalmas, ha talpon maradunk. Könnyebben mozgunk, ha nincs az a sok cókmók és kötelezettség. Kibírjuk, ha egyszer csak nincs semmi sem.

 

*

 

Szabadságunk legnagyobb akadályát elsősorban nem a körülményekben, hanem inkább a saját szabadságellenes szorongásainkban látom. A rabság termeli a szorongást és a szorongás a rabságot. A hibás kör a legkézenfekvőbben önmagunkban, saját gondolkodásunkban vágható át. Bajunk felét a körülmények okozzák, amelyek sohasem ragyogóak, de a másik felét mi tesszük hozzá butaságainkkal, amelyeket okosságnak hiszünk. Arról, hogy milyen a közérzetem, legalább annyira tehet a gondolkodásmódom, mint a világ.

Körülöttem most gyakori az erőtlenség érzése, ami rokon a vereség szellemével. Nem kell sok fenyegetés, nem kell sok büntetés ahhoz, hogy egy átlagos teherbírású ember feladja. Jobban járna, persze, ha nem adná fel, megnövelhetné a teherbírását és azzal együtt az önbecsülését is. Ismeretes, hogy a megvert emberek lenézik egymást. Megszokták azt a szemléletet, hogy egyik ember feljebb van, mint a másik. Rendes emberek meglepően fölényesek a gyengébbekkel, csak azért, mert azok hagyják. Egynémelyik fiatal már olyan gangosan jár-kel, mintha törzsfő volna.

 

*

 

Vagy liberális vagyok, vagy önként búvok bele valamelyik rám leselkedő kényszerzubbonyba. A liberalizmus számomra inkább stílus, mint tantétel. Éberség és óvakodás a patetikus kellemetlenkedőktől. Annak kutatása, hogyan tudnánk a legkevésbé kellemetlenkedni egymásnak.

A liberális ember a másik személyt elébe helyezi a közösségi retorikáknak. Nem hagyja az agyát harcos lelkesültségektől megerőszakolni. Ha egyének lehetnek növő számban liberálisok, országok is válhatnak azzá. Liberális szocializmus – ezt a fából vaskarikát, ezt a korcsot, ezt a mutánst hordja ki magából a magyar valóság. Az állam kevésbé zaklatja, akadályozza a polgárt, mind többen bátorodnak fel vállalkozásokra. Amikért tizenkét éve még letartóztattak, azt most nyugodtan csinálom.

 

*

 

Aki úton van, annak a szabadság fontosabb, mint a biztos megélhetés. Majd adódik útközben valami, nem fogunk éhen halni. Az ember maradhat egy helyben is nomád: készen arra, hogy fölszedje a sátorfáját. Kevésbé vagyok meghatározva, mint korábban hittem, meg kell költenem az utamat.

Viselkedhettem volna bátrabban is, mint ahogy viselkedtem. Mi a bátorság? Csendes, tartós edzettség, valami derűs megbízhatóság. Önuralom-karbantartás, hogy legyen erőnk megmaradni az ízlésünk mellett.

 

*

 

Az irodalom önvédelem a terjeszkedő közhelycsaládokkal szemben, amelyek mind elkötelezettséget igényelnek. Az irodalom főnév mellé nem kell semmiféle melléknév! Ha van: gyanús. Hátha nem is irodalom? Nemcsak a baloldali pártos irodalom rossz, a jobboldali pártos irodalom is rossz.

Nagy lemondás az ilyen elkötelezettség, hiszen a szövegnek intellektuális szépségét éppenséggel a végiggondolás furrora és kalandossága adja. Az elkötelezett szerző legszívesebben másokat szeret helyreigazítani. Hozzátartozik ehhez a modorhoz a tendenciózus, giccses elérzékenyülés is, ha olyan személyről vagy ügyről van szó, amely az adott pártvonal szemében helyes. Barátságtalan glosszák, szarkasztikus-goromba vitairodalom, sajtólárma, bennfentesség.

A harcos neokonzervatív majdnem olyan kiszámítható, mint a tegnapi kommunista: leleplez, átlát a szitán, ő mindig a sótlan lényeget látja. Idegesítik a konkrét megfigyelések, de mindig tud szentimentális hangokat kicsalni magából. Majd hirtelen, átcsap a maró gúnnyal kevert megbotránkozásba.

 

*

 

A cinkos önként bemegy a bolondokházába. A kerti mulatság hőse egy falusi kertben ül egy sírkőasztal mögött. Mindkét munka a regresszió dicsérete. Belső emigráció a némaságba.

Én azt hiszem, hogy normális vagyok, és éppen ettől lettem itt abnormális. Ki álmodja a másikat?

Az önkéntes röghözkötöttség intim mitológiájából kilépek. Nincsen bennem elég szerénység a gyakorlatias kis lépésekhez. Ebben a budai idillben nem vetettem alá magam a helyi játékszabályoknak és kimaradtam a tiszteletreméltó emberek hangulati közösségéből. Sokszor már nem is gondolom, hogy itt két kultúra van; nem, csak egy van, az, amelyik látszik.

 

*

 

Jövő hónapban megszületik a kisebbik gyerekünk. Jutkával tervezgetjük, hogy a jövő év, tehát 1988 januárjában, egy másfél éves Áronnal és egy három hónapos Laurával vagy Józseffel vándorútra kelünk, elmegyek tanítani Colorado Springsbe. El ebből a városból, el a nyolcvanas évekből. Áttelepülni máshova, ez a világ nem nekünk való, nem a miénk.

Kell neked egy saját világ, csináld meg a zugolyodat. Minél kevesebb élettechnikai akadály vegyen körül. Becsuktam magam mögött az ajtót. Szövegelszabadulás. Előállítunk egy kísérleti helyzetet, amelyben a szöveg valóban magánbeszéd.

Ennek a közép-európai szenteskedésnek is vége. Isten veled regressziónk helye, ahol borsón térdepeltünk különbözéseink miatt. Odébb tesszük a kéziratszekrényt. Más lenne persze a helyzet, ha lenne annyi pénzem, hogy építhessek egy falusi házat és ott nevethessem az idő múlását. Most előbb a papíron egy elszabadulás, aztán a családdal repülőgépen.

Olyan helyekre megyek, ahol eleve különbözöm, ahol eleve idegen vagyok. Ott természetes lesz, hogy az vagyok, és ezért nem is leszek olyan idegen. Ott nem várok el semmit a helytől, ahol tartózkodom, csak azt, hogy ne akadályozzon a műveleteimben. Onnan bármikor mehessek, amikor menni akarok. A helybeli kiadó adjon ki. Legyen közegem, közönségem, ne legyek nyugdíjas. Ne kelljen mindig rezignált legyintéssel eldobni az ötleteimet. Ne szálljanak meg a technikai végrehajtás nehézségei. Miért nem adom át magam egy igazi barlangálomnak? Ráérek aludni még.