Az újjászületés melankóliája

Bemutatkozás

Ötvenhét éves regény- és esszéíró. Állampolgársága és anyanyelve magyar. Vallása zsidó. Apja vidéki vaskereskedő volt, anyja még él, egészséges. Két házasságból négy gyerek apja. Képzettsége szerint irodalomtanár. Felesége, Lakner Judit történész. Lakása – Buda kertes övezetében három szoba meg egy iroda. Vagyona egy lebontott romház falun. Ruhatára szerény, ellenben több írógépe van. Íróasztala előtt a balkonon virágokat, távolabb jegenyét lát, meg egy kórházat, ahol a már felnőtt, Párizsban élő gyerekei születtek negyedszázaddal korábban. A két kisfiúhoz délelőtt jön a húszéves Erika és elviszi őket kalandozni.

*

Jó gyerekkora volt, barátságos szülői ház, nagy rokonság, 1944-ben azonban kis híján Auschwitzba került, falujából szinte az összes zsidó gyerek odakerült és meghalt. Budapesten érte meg a felszabadulást 1945 januárjában, ha az oroszok nem jönnek, a nyilasok belelövik a Dunába. Ezek az életrajzi tények is magyarázzák ellenszenvét a szélsőjobboldallal szemben.

*

A gimnáziumban belépett a diákszövetségbe, 1949-ben egy írása miatt kizárták, aztán visszavették, aztán megint kizárták, aztán 1956 nyarán írtak, hogy megint visszavennék, nem válaszolt a levélre. Polgári eredete és viselkedése miatt az egyetemről is többször kizárták, tanárai pártfogásának köszönheti, hogy végül is 1956-ban levizsgázhatott. Az akkor feléledő kritikai gondolkodás egyik orgánumának, egy új folyóiratnak lett a munkatársa, az első lapszám 1956. október 23-án jelent volna meg. Aznap tört ki a forradalom. K. a nemzetőrség tagja lett, géppisztolyát az ágy alatt tartotta, senkire sem lőtt vele, időnként megsétáltatta. Fegyveresen védte az egyetemet, amelyet a szovjet csapatok nem lőttek. A nagy kiáramlás idején, 1956 végén, mikor barátainak a nagyobb része elment Nyugatra, ő akkor már családosan itthon maradt. Anyanyelvén beszélni és írni itt Magyarországon volt számára a legkézenfekvőbb.

*

A forradalom után három évig állástalan volt, majd sikerült gyámhatósági tisztviselőként elhelyezkednie, ahogy akkor mondták: problematikus gyerekekkel és körülöttük problematikus felnőttekkel kellett foglalkoznia. Hét éven át járta a zsúfolt bérházakat, majdnem mindenfajta lakót megismert, megtanulta viszonylagosítani mind a normálist, mind a deviánst. Részt vett a hatvanas évek fiatal íróinak szubkulturális életében. Félállásban Gogol, Turgenyev, Tolsztoj és Dosztojevszkij összegyűjtött műveit szerkesztette, a vastag könyvek bőrkötésben, bibliapapíron jelentek meg. 1965-ben városszociológus lett egy urbanisztikai intézetben, nem értett hozzá, de beletanult, járta az országot, kérdezgetett mindenféle embert, érdekelte a település, a város mint kulturális galaxis, vagy ha tetszik mint végtelen regény. 1973-ban a politikai rendőrség nyomására elbocsátották állásából. Foglalkozási tilalom alá került s maradt tizenhat éven át 1989-ig. Tagja volt annak a baráti, féllegális hálózatnak, amely demokratikus ellenzéknek is nevezte magát, majd pedig a felszínre jutva 1988-ban mintegy ezer alapító tag döntése alapján a Szabad Demokraták Szövetsége nevet választotta. Azelőtt semmilyen pártnak nem volt tagja, az írószövetségnek azonban igen.

*

Fiatalabb éveiben esszéket írt, harminchat éves volt, amikor első regénye „A látogató” megjelent. Ez a regény sokat köszönhetett a gyámhatósági tisztviselő tapasztalatainak. A könyv a magyar irodalmi életben feltűnést keltett, támadták-védték, tizenhárom nyelvre lefordították, külföldön jó kritikai fogadtatása volt. A legjobb időben jött meg érte az első komolyabb honorárium, K. ugyanis akkor már le volt tartóztatva barátjának és szerzőtársának, Szelényi Ivánnak a társaságában, akivel együtt végeztek városkutatásokat, majd együtt írtak egy társadalomelméleti esszét az értelmiségről és a szocializmusról. Még arra sem volt érkezésük, hogy fénymásolják kéziratukat, amely az értelmiség osztályhatalmának viszontagságait taglalta, s máris le voltak tartóztatva ugyanezért a munkáért, amelyet legfelsőbb parancsra meg kellett semmisíteni. E nemes célon sokan fáradoztak, a könyv mégis megjelent Nyugaton, következésképpen Budapesten is elterjedt. Akkor még számítottak a társadalomelméleti könyvek. Volt egy regénye is: „A városalapító”, visszaadták, túl sötét, ez már Nyugaton jelent meg először, aztán megcenzúrázva Budapesten is 1977-ben. Ezután itthon hosszú csend, a rendszer szemében K. bűnt bűnre halmozott, elmulasztotta cenzúrázni magát, teljes betiltás következett. Tizenkét éven át csak a földalatti, független, szamizdatsajtóban tudott publikálni, ami csupán néhány ezer főnyi, de igen érdeklődő olvasóközönséget biztosított. Így jelent meg „A cinkos” és a „Kerti mulatság” című regénye, továbbá három esszékötete, amelyek közül az egyik – a címe Antipolitika – a Közép-Európa sorsát nyomasztóan meghatározó Jalta-szisztéma bírálata volt. Ez a szisztéma felbomlott, nem utolsósorban a belső mozgalmak hatására, 1989-ben kitört a sajtószabadság, s a könyvpiac még nem omlott össze: K.-nak tavaly immár legálisan öt könyve jelent meg Budapesten, és a sajtóban is gyakran szerepelt.

Önkiadás

Ezért a szövegért csak a szerző felel, önkiadás, szamizdat, in medias res, alternatív irodalom, polgári engedetlenség. Van-e a szamizdatnak poétikája? Kitiltva országunk törvényesen engedélyezett, boltokban megvásárolható irodalmából, berendezkedem az önkiadásban. Ezek nem olcsó könyvek, meg kell, hogy érje az olvasónak, a szamizdat nem lehet unalmas. Belátható, korlátozott terjedelmű közönségnek írok, amelybe barátaim is beletartoznak.

Könyveim tíz éve nem jelennek meg legálisan, csak a szamizdatban, főképpen Demszky Gábor AB Független Kiadójánál. Számolok azzal a lehetőséggel, hogy ez a helyzet halálomig így marad, tehát addig a megnyugtató életkorig, amikor már nem lehetek önkiadó. Ha már nem rúgsz többet, bebalzsamoznak.

*

Ha a kultúra egyik része be van tiltva, akkor a maradék, az engedélyezett kultúra valamiről hallgat. Tekinthetnénk egész életünket játszmának, amelyet meg kell nyerni. A vereség unalmas, a vesztes unalmas, a kétségbeesés unalmas. A túsz úgy viselkedik, mintha túsz lenne? Milyen jutalmat kaphat ezért? Az önkéntes túszok elég irigy természetűek, mert nincsenek elragadtatva a jutalomtól. Ismeritek a hűség panaszát? Váratlan durvaságot mindig abból az irányból sejtek, ahol a balekok ülnek. A távoli szabadságnál jobb az azonnali? Ez elég gyanús gondolat a józan többség szemében. Próbáljunk egy picikét szabadabban létezni annál, ami meg van engedve: ez, és csak ez a közerkölcsös. A józanokat nem csábítja a kiszakadás a normális többségből. Meg is kell élni valamiből, és tudjuk már, mert tapasztaltuk, hogy az embert körülkeríthetik. A kiszorított kívülálló azáltal is elmagányosodik, hogy kezdi a belülálló túlnyomó többség erkölcsét görbén nézni. Hátha a színe és a visszája egyazon anyagból van? És már nincs honvágya a józan többség intimitása után.

Bárhogy is van, vagyunk néhányan, akik már nem tudunk és nem is fogunk visszasimulni az uralkodó közegbe. Elvadultunk, nem vagyunk képesek meggyőzően visszaháziasodni. Hiába vágnék jámbor képet, az ördög kidugná a kalap alól a fejét.

*

De ez a néhány száz, vagy néhány ezer ember, a szamizdat holdudvara: rokon közeg. Róluk már sok minden kiderült, ők már átléptek egy-két határt. Ha rájuk gondolok, akkor elég természetesen használom a többes szám első személyt. Kis terep az ellenzéki szubkultúra, de a nagy pályán is analóg esemény zajlik, nevezetesen az értelmiség lassú konspirációja: a hivatalos közlőszerveken belül fokozatosan visszaszorítani a cenzúrát.

*

A kultúrbürokráciának sikerült elérnie, hogy saját országomban „unperson” legyek: egy ember, aki nincs, akinek a neve nem nyomtatható le, akinek a televízió képernyőjén még a kisujja sem jelenhet meg, ahogy a televízió egyik főnöke találóan mondta. Van egy főrágalmazóm, szidni szokott a magazinjában, nem kívánom a tollamra venni a nevét, egyszer azonban megkérdeztem tőle: ha írnék egy válaszcikket, közölné-e? Mosolygott: Hogy képzeled? Hiszen akkor azt hihetnék rólunk, hogy a te cinkosaid vagyunk. Értsd meg, hogy az én cikkeim büntetések voltak. Súlyosabb büntetések helyett. Jóakaratú pártfogásként, mintegy csatornázva a indulatokat. Téged csakugyan le akartak csukni. Fel kellett mutatnunk valamit. Kinek? – kérdeztem. Moszkvának, mondta ő. Remek alibi ez a Moszkva a kulturális rendőrségnek. Ma valahogy nehezebb összekacsintani Moszkvára mutogatva.

A cenzúra egyáltalán nem barátságtalan, a megértésedet kéri. Végül is, bár a könyvemet nem adja ki, úgy távozom kiadóm igazgatójától, hogy én sajnálom őt, mert szegénynek nagyon nehéz a helyzete, testi és politikai betegségeiről részletesen tájékoztatott. Ennyi őszinteség után az a benyomásom támadhatna, hogy esetleg barátok vagyunk. Elvégre lehetnénk is, ha ő ő lenne. Ő azonban majdnem olyan, mint ő, de csak majdnem. Ül mögötte egy másik, és ő ahhoz tartozik, annak tartozik elszámolással, habár ezt nem óhajtja kimutatni.

*

Egyébként jól vagyok. A rendőrség nem zaklat, tudtommal nem tart házkutatást a lakásomban, postámat továbbítják. Néha egy autóban két ember unatkozik a ház előtt. Ha kérek, kapok kiutazási engedélyt. Itteni értelmiségi közszokás szerint fel kell tételeznem, hogy a telefonomat és a szobámat lehallgatják. Magát a lehallgatókészüléket csak egyszer találtam meg. Semmilyen hivatalos szervezettel nem érintkezem, úgy lakom itt Budapesten, mintha egy nyaralóhelyen élnék. Megpróbálom élvezetemet lelni ebben a hivatalos nemlétben, amely viszont nem zavarja, sőt inkább biztosítja magánlétemet. Igen, itt Budapesten illik rám ez a szó: magánember.

*

Ennél a hetvenes évek első felében sokkal kellemetlenebb volt a helyzet. Elég ronda kis, neosztálinista, konzervatív előretörés volt az, a reformisták háttérbe szorultak, elindultak tucatszámra a műperek a gazdasági vállalkozás lovagjai ellen, s kellett emellé néhány büntetőakció értelmiségiek ellen is, az egyikbe beleestem. Három házkutatás vitte el a kéziratszekrényemből azt, amit én magam sem tudtam elrejteni. Zaklatottságomban magam is elégettem fiatalkori naplófüzeteket a cserépkályhámban. Kivinnem már nem lehetett őket, a ház körül volt kerítve. A lakásban nem volt megfelelő dughely, inkább égjen el, semmint hogy elolvassák. Ostobaság, be voltam gyulladva, ráadásul finnyás voltam. Azokat a régi följegyzéseket visszaadták volna, és most meglennének. Azóta hozzászoktam ahhoz, hogy átlátszó vagyok, titkon elolvasható, kileshető, lehallgatható, meztelen. Ha az embernek időnként azt mondják, vetkőzzön meztelenre, tegye erre az asztalra a ruháit és ne próbáljon semmit sem eldugni, akkor az ember műveltebb lett egy ismerettel.

*

Mind az autonómia, mind a heteronómia viszonylagos; a felszabadulás is csak viszonylagos lehet. Mégis olyan munka, amelytől időnként megmámorosodom. Szívós derű kell időnként hozzá, meg valami diszkrét, merőben lelkiismereti kötelességtudat. A jövő képzete egyébként nem lelkesít, szkeptikus vagyok a jövőajánlatokkal szemben, a társadalmi és a műszaki forradalom futurológiái bemutatkoztak: a benyomásom róluk nem egyértelműen előnyös. Nem marad más hátra: föl kell fedezni a jelent. Ez a mostani perc az utópia perce.

A következő percben én sem fogom már igazán érteni, amit ebben a percben gondolok. Az olvasó feladata lehetetlen: a befogadás rövid ideje alatt meg kell szemlélnie mindazt, amit a szerző lassan hordott össze. A figyelmes udvariassággal is beérem.

*

Abszurd eset, ha az olvasótól hatósági úton elvonják a könyvet. Ki az az emberfölötti lény, aki az olvasóközönség választási jogát korlátozni illetékes, akinek joga van megválogatni az olvasmányaimat? Ez a fakó tanárember? Ezek a fakó szerkesztők? Ezek a fakó hivatalnokok? Működésük nyomán az irodalom sivárabb és bőbeszédűbb lett. A cenzurálisan kifinomult magatartás a szövegben is megmutatja magát. Sejtetés kacskaringós esztétikája: a cenzor abban is benne van, aki azt hiszi, hogy túljárt a cenzúra eszén.

A cenzúra a szovjet mintájú társadalomban nem rendellenes, hanem rendszerfenntartó funkció. A rendszer arra épül, hogy az emberek nem merik azt mondani, amit gondolnak. Ez pedig odavezet, hogy kezdik már csakis azt gondolni, amit mondanak. Bizonyos idő elmúltával a cenzúra környezetté válik, rajta van a házfalakon, rajta van az arcodon, az öltözködéseden, a testtartásodon. A cenzúra nemcsak a betiltásban, a titokban, az alagsorban mutatkozik meg, hanem a homlokzaton is, a dicsekvésben, a jelszavakban, az állami szertartások szépészeti előírásaiban.

*

A paternalista társadalom íróit különös fixáció köti a pater nosterhez, az államhoz. Róla szólnak az álmaik, az elvétéseik, a példázataik. Ha őszintén magába néz, mindenki elmondhatja: az állam én vagyok. Az irodalom tele van apa-metaforákkal, mindenható és mindent látó apabálványok ellen lázadnak a jó fiúk. Olvashatsz könyveinkben rengeteg undok hatalomról. A prekommunista repressziók a legélvezetesebb alapossággal vannak lefestve. Visszamenőleges apaherélés, miközben a szerző a fű alatt lopakodik.

Mindenki maga tudja a leginkább, hogy mitől fél, mit tart kényesnek, mit kerül el, és miről bizonygatja nagy hévvel, hogy az őt egyáltalán nem érdekli. Ki szereti bevallani, hogy fél? A belsővé vált cenzúra: bölcsesség.

A cenzúra naprakész tudása annak, hogy mit szabad, mit nem. Rengeteg hátsó gondolat és kalkuláció, amely a polgárok viselkedését szabályozza. A kultúrakutatásnak a cenzúrakutatás az egyik igen érdekes aspektusa lehetne. Különböző korokban és különböző helyeken mitől volt tanácsos félnie a kultúra művelőinek? Ez érdekesebb gondolatkör a cenzúra megrovásánál. Minden etatizmusnak megvan a maga különleges cenzúrafajtája.

A cenzúra történelmileg módosuló szereprendszer, amelyben nincs minden előre megszabva, találékonyság is kell hozzá. Különböző cenzúraalfajokban az írók egész másképp viselkednek, más a nyelvük, a humoruk. A szerepeket nemcsak egyféleképpen lehet eljátszani. Van, aki megújítja a szerepét. Kívülről az árnyalatok különbsége kevés szellemi izgalmat nyújt. Belülről a különbség alkalmasint drámai. Talán a kötélhúzás képe illik a leginkább ide: ki hogyan mozdítja ki a helyéből a másikat. Ha te nem húzol, téged húznak. Mekkora az a szabadságfok, amit az értelmiség ki tudott magának küzdeni?

*

Mi most itt Budapesten 1986-ban annak a szerencsének örvendhetünk, hogy magunk mögött tudjuk már az államszocializmus totalitárius szakaszát, s alighanem az autoritárius szakasznak is a végéhez közeledünk. Most jön talán a permisszív szakasz, amelyet nem tévesztenék össze holmi pluralizmussal. A cenzúrának ennek megfelelően korszakai vannak és hangulatai, görcsei és enyhületei, hisztériái és felvilágosodásai. A város közvéleménye naponta méri a lazulást és az összerándulást. Amikor a cenzúrát megszigorítják, akkor az útlevélkiadást is megszigorítják. A kifejezés és a helyváltoztatás szabadsága összefügg. Minden kilépési engedély politikai erőviszonyok és mérlegelés eredménye.

Nyolcvanhat nyarán párthatározatban mondták ki a kettős publikáció tilalmát, ami annyit jelent, hogy ne közölhessen legális fórumokon az, aki állami engedély nélkül is publikál. Aki elkötelezte magát az önkiadás mellett, az ne csodálkozzon, ha ki van tiltva az állami közlőszervekből. Az is benne állt, hogy korlátozni kell az ellenzék utazgatását. Egy ideig korlátozták, de most puhul a szigor, a hangulatok múlékonyak.

A dologhoz hozzátartoznak az otrombaságok is. Ha utazom, a vámos belenyúlhat a táskámba és elveheti a kéziratomat, megtette, elbírálhatja milyen könyveket hozhatok utamról haza, egyharmadát elkobozta, a saját könyveimet is, hogy ne mérgezhessem magamat. Mind a törvény, mind a joggyakorlat megengedi, hogy fegyveresek bejöjjenek a szobámba és elolvassák a kéziratomat. Kaptam már pecsétes levelet, amely arról tudósít, hogy elkobzott írásaimat megsemmisítésre ítélték. Jobb, mintha engem ítéltek volna megsemmisítésre. Azt a képtelenséget, hogy tilos az írásaimat kinyomtatnom, géppisztolyok és tankok szavatolják. Ha nem lenne ez a – végső soron – fegyveres akadályoztatás, akkor lenne kiadóm, lapom, nyomdám. Akkor a saját városomban nyilvánosan gondolkodhatnék. Ezt előbb-utóbb meg is fogom tenni. Ez a merev váz meg fog roppanni. Ez a tiltó állványzat össze fog dőlni. A cenzorok a helyükre kerülnek, és annyit nyomnak, amennyit érnek. Úgy döntöttem, hogy ezt a rendszert túlélem.

Újra meg újra elmegyek, mindig visszajövök. Magam sem értem igazán a makacsságomat. A várost szeretem, a rendszert nem. Lehet, hogy a város fontosabb.

*

Nyugaton élvezettel tapasztalom, hogy az én írói tevékenységem a rendőröket és a vámosokat egyáltalán nem érdekli. Nyugaton olyan vagyok, mint a többi író; mindegyiknek megvan a maga külön világa és világnézete, éppen ezért nyugati írókollégáim között normális lény vagyok; eszükbe sem jut, hogy én veszélyes vagy tilos volnék. Miért lennék én feketelistán, miért ne lenne szabad az újságíróknak engem megkérdezniük, miért lenne erkölcsi bátorság jele, ha valamelyikük nyomtatásban leírja a nevemet? Ezért a többi íróval a nyelvi akadályok ellenére is valamivel természetesebben beszélgetünk, mint magyar kollégáimmal, akik nem tudnak tartósan megfeledkezni arról a köztünk lévő választóvonalról, hogy ők eltűrt lények, én viszont ellenséges és tiltott lény vagyok.

*

Liberális demokráciákban is vannak cenzúrák, de nincsen a Cenzúra, nagybetűvel, az egyetlen, az összeérő, a részlegeit egyazon szellemmel átitató, államvallásként működő cenzúra. Ha viszont az íróval szemben csak különféle hatalmak vannak, amelyek egymástól függetlenek, akkor egyéni stratégia kérdése, hogy ki hogyan manőverez közöttük. Ezért igen valószínű, hogy bizonyos tehetségszint fölött mindenki megtalálja a maga közlőszervét. Amikor viszont A Cenzúrával állunk szemben, akkor bár ügyesek lehetünk, de mégis nehéz manővereznünk, mert a közlési fórumok egyformán viselkednek. A főszerkesztőknek a párt propagandafőnöke rendszeres eligazítást ad miheztartás végett. Kritikus esetekben hozzá kell fordulni, döntésért. Ki hogyan kapaszkodik a cenzúrával szemben. Ha a cenzúra homogén, akkor valószínű, hogy inkább ő koptat el mibennünket és nem mi őt.

*

Jó itt Budapesten, biztonságos, a padlón ülök, nem eshetek el. Mások is ülnek a padlón: testvériség. Belülre emigrálok, a város méhébe. Nyílnak előttem az utcák, a belső helyiségek. Már nem kell attól tartanom, hogy a helyi nagyságok megsértődnek; ezen már túl vagyunk. Mi egymásnak már csak kellemes meglepetéseket okozhatunk. Az illetékesek tudják, hogy nagy szerencsétlenségnek tartom a pártállamot, s hogy abban bizakodom, hátha eloszlik felőlünk, mint egy sötét felleg, vagy egy rossz álom. Kénytelen-kelletlen elviselem.

Furcsa dolog, ha az ember olyan városban szeret élni, amelyben a túlnyomó többséget magában foglaló állami közösségből ki van közösítve, olyannyira, hogy ezt már a barátai is megszokták és szinte természetesnek tartják. Mindenesetre, itt tudok a legpontosabban beszélni. Keresem a rést, amit a pártállam még nem dugaszolt el. Büntethetőségem nem aggaszt, tudok Budapesten dolgozni. Jól megvagyok az íróasztalomnál. Utópia: a hely, ahol jól érzem magam.

*

Elég korán tudomásul vettem, hogy ki vagyok zárva a normális állampolgárok, a beltagok közösségéből. Zsidó, polgár, osztályidegen, ellenség. Emlékeim között aranykeretben állnak a régi szép fegyelmi tárgyalások, amikor innen-onnan kizártak. Fényképem néz rám az egyetem szégyentáblájáról, ahogy belépek a kapun. Évfolyamtársaim többsége elfordult, ha szembetalálkoztunk. Bátor volt, aki visszaköszönt. Húszéves voltam akkor, ma ötvenhárom vagyok. Ami hátra van, azt is ezzel töltsem?

*

Mindannyian a magunk cenzúratípusa szerint vagyunk torzak. A cenzor bennünk ül. Tanulmányozása önismereti kaland, és csökkenti a kiszolgáltatottságunkat.

*

Az írók, bármilyen különcök is, nevetségesen hasonlítanak egymásra abban, hogy az ő szemükben csak az irodalom van igazán, és hogy nekik a többi író a legérdekesebb. Szellemi érdekünk semmiféle instanciát nem elismerni önmagunk fölött; sem államot, sem pártot, sem egyházat, sem közvéleményt, sem kereskedelmet, sem akadémiát. Az egyetlen valódi kérdés: milyen a szöveg?

*

Megörökítjük élet és halál szokásait, közelebb megyünk az érzékileg létező személyhez, a páratlanhoz. Tudjuk szent helynek tartani a körutat és a földalattit is. Nem rejtőzünk a tudósok módjára hivatkozásaink mögé. Igen: mi beszélünk. Szent és profán határvonala nem foglalkoztat. Nem ragaszkodunk hozzá, hogy bárkivel is egy hiten legyünk. Csak irodalomként olvassuk a bibliát, eretnek gondolkodók vallásosságát hitelesebbnek érezzük, mint a hivatalos papságét. Sőt azt hisszük, hogy minden szellemileg alapos ember tulajdonképpen vallásújító.

Az írók, amennyire én ismerem őket, csak bizonyos határig demokraták. Számukra – a szívük mélyén – kétfajta ember van: az egyik író, a másik nem. Nem kell barátkoznunk egymással, de ha igazi szöveget olvasunk, felülkerekedve irigységünkön, hódolattal gondolunk egymásra és testvérünkké fogadjuk a másikat, akivel szemben különösen érzékenyek vagyunk.

*

Elődeink szenvedélyesen bolyongtak keresztül-kasul Európán, hogy felkeressék egymást. Határok, kalamitások választották el őket egymástól, de megcsinálták a királyok Európája mellett az irodalom Európáját.

Az írók nem ártatlanok, tévedéseikkel és gyávaságaikkal az írók bűnrészesek voltak nagy elsötétülésekben. A koncentrációs táborok múzeumában ki lehetne állítani azoknak az íróknak a fényképét, akik az univers concentrationaire megalapozói, előkészítői és cinkosai voltak. A hangadónak, ha tetszik, ha nem, felelőssége van.

A sátáni forrását ne a mélylélektanban keresd, hanem az ideológiákban, szövegekben. Lehet szavakkal ölni. Lehet persze a szögesdrót kerítés árnyékában természetlírát is művelni. A tömegsírba lőtt, vagy a börtönben agyonvert költő metaforája odakívánkozik a gázkamrában megfojtott gyerekek képe mellé.

*

Annyiféle elnyúzódása után sem látok okot arra, hogy ne használjam a humanizmus szót. Az emberi faj világnézetét értem ezen, amelynek az a sarktétele, hogy minden emberi élet – erkölcsileg és metafizikailag egyenrangúan – abszolút érték. Az emberi személyiség abszolút komplexitásából következően a tudás és az erkölcs a megértés forgalmában találkozik.

A megértés a humanizmus kulcsfogalma. Mi más lenne a humanizmus a második évezred végén, ha nem globális és planetáris? Nem gondolható el olyan vallási, nemzeti, faji, társadalmi vagy politikai közösség, amely kisajátíthatná a humanizmus definícióját.

Ha mind a háborús, mind pedig a békés tevékenységeinkkel tönkre tudjuk tenni az egész bolygónkon a létfeltételeinket, akkor a felelősség is globális. A humanizmus exkluzív definíciói serdületlen lélekre utalnak.

*

Alapos gyanúval nézem a nemzetállam százszorszent mítoszát, amely olyan országokban, ahol a középosztály fejletlen, és ahol a nemzetté integrálódás megzavartatott, a huszadik században mindenfajta jobb- és baloldali diktatúrát nemzett. Az igazi valóság már régen nem a nemzetállam, hanem valamilyen államszövetség, tengely, tömb.

Duzzogás, sértettség, xenofóbia: egész Európában a szokásos nacionalista reflexek. A tisztánlátáshoz kell valami globális-anarchista irónia. Ne dőlj be a hatóságok morális retorikájának.

A háború végén megtapasztaltam, hogy akkor is megölhetnek, ha jó vagyok, ha alkalmazkodom a környezetemhez. Legyetek engedelmesek, zsidók, akkor majd emberséges bánásmódban lesz részetek. Hol? Majd megtudjátok. Ott, ahova a vagonok visznek. A számotokra kijelölt helyen: a megszabadulás kéményében, a judenfrei Európa közepén.

Azóta vigyázok, hogy ne tudjanak egészen megetetni, inkább a magam szellemi házikosztját eszem. Nem igényelem, hogy bárkinek egy haja szála meggörbíttessék. Nem szoktam lármás garázdálkodással háborítani a közcsendet. A cselekedeteimet föltételesen, udvariasan hozzáigazítom a körülöttem élő emberekhez, de a gondolataimat nem. Negyvennégy óta megvan a véleményem mindazokról, akik megpróbálnak engem bármiféle asszimilációra rávenni.

*

Inkább nem bánom, mint bánom, hogy burzsoá mivoltom is károsodást szenvedett. Így most nincs annyi ésszerű klisém és szertartásom, mint amennyi akkor lenne, ha polgárlétem nem zavartatott volna meg. Tulajdonképpen érdekes volt és nem egészen terméketlen, hogy egy nagy kéz a kártyapaklit jól megkeverte. Sokan fölemelkedtek, sokan lesüllyedtek, kinek hogy sikerült. Az is előfordult, hogy az anyagi lesüllyedés szellemi fölemelkedéssel párosult.

A polgár számára a belső aránylag kicsi, a külső aránylag nagy. Szellemi-családi örökségét a polgár az időhöz alkalmazva megtartja. Nem érzi valószínűnek, sem elképzelhetőnek, hogy egy szép napon mindent elveszíthet, így hát nincs is fölkészülve a veszteségre. Ezért van az, hogy a polgárt nem éppen világrengető bajok is kibillentik az egyensúlyából.

Ez a mi paradoxonunk: akarom a polgárosodást, hogy pontos legyek: az embougeoisement-t, mert anélkül nincsen polgári szabadság, de nem bírom elfelejteni, hogy a polgári intelligencia elválaszthatatlan valami jóravaló, személytelenül ésszerű butaságtól. A polgár naivan azonosul anyagi körülményeivel, túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít tisztes látszatoknak, siker-tüneteknek, formaságoknak, holmiknak, vágyteljesüléseknek.

Felnőtt embernek tudnia kell, hogy javaink, otthonunk elvesztése, állástalanság, jogfosztottság végső soron nem is olyan borzalmas, ha talpon maradunk. Könnyebben mozgunk, ha nincs az a sok cókmók és kötelezettség. Kibírjuk, ha egyszer csak nincs semmi sem.

*

Szabadságunk legnagyobb akadályát elsősorban nem a körülményekben, hanem inkább a saját szabadságellenes szorongásainkban látom. A rabság termeli a szorongást és a szorongás a rabságot. A hibás kör a legkézenfekvőbben önmagunkban, saját gondolkodásunkban vágható át. Bajunk felét a körülmények okozzák, amelyek sohasem ragyogóak, de a másik felét mi tesszük hozzá butaságainkkal, amelyeket okosságnak hiszünk. Arról, hogy milyen a közérzetem, legalább annyira tehet a gondolkodásmódom, mint a világ.

Körülöttem most gyakori az erőtlenség érzése, ami rokon a vereség szellemével. Nem kell sok fenyegetés, nem kell sok büntetés ahhoz, hogy egy átlagos teherbírású ember feladja. Jobban járna, persze, ha nem adná fel, megnövelhetné a teherbírását és azzal együtt az önbecsülését is. Ismeretes, hogy a megvert emberek lenézik egymást. Megszokták azt a szemléletet, hogy egyik ember feljebb van, mint a másik. Rendes emberek meglepően fölényesek a gyengébbekkel, csak azért, mert azok hagyják. Egynémelyik fiatal már olyan gangosan jár-kel, mintha törzsfő volna.

*

Vagy liberális vagyok, vagy önként búvok bele valamelyik rám leselkedő kényszerzubbonyba. A liberalizmus számomra inkább stílus, mint tantétel. Éberség és óvakodás a patetikus kellemetlenkedőktől. Annak kutatása, hogyan tudnánk a legkevésbé kellemetlenkedni egymásnak.

A liberális ember a másik személyt elébe helyezi a közösségi retorikáknak. Nem hagyja az agyát harcos lelkesültségektől megerőszakolni. Ha egyének lehetnek növő számban liberálisok, országok is válhatnak azzá. Liberális szocializmus – ezt a fából vaskarikát, ezt a korcsot, ezt a mutánst hordja ki magából a magyar valóság. Az állam kevésbé zaklatja, akadályozza a polgárt, mind többen bátorodnak fel vállalkozásokra. Amikért tizenkét éve még letartóztattak, azt most nyugodtan csinálom.

*

Aki úton van, annak a szabadság fontosabb, mint a biztos megélhetés. Majd adódik útközben valami, nem fogunk éhen halni. Az ember maradhat egy helyben is nomád: készen arra, hogy fölszedje a sátorfáját. Kevésbé vagyok meghatározva, mint korábban hittem, meg kell költenem az utamat.

Viselkedhettem volna bátrabban is, mint ahogy viselkedtem. Mi a bátorság? Csendes, tartós edzettség, valami derűs megbízhatóság. Önuralom-karbantartás, hogy legyen erőnk megmaradni az ízlésünk mellett.

*

Az irodalom önvédelem a terjeszkedő közhelycsaládokkal szemben, amelyek mind elkötelezettséget igényelnek. Az irodalom főnév mellé nem kell semmiféle melléknév! Ha van: gyanús. Hátha nem is irodalom? Nemcsak a baloldali pártos irodalom rossz, a jobboldali pártos irodalom is rossz.

Nagy lemondás az ilyen elkötelezettség, hiszen a szövegnek intellektuális szépségét éppenséggel a végiggondolás furrora és kalandossága adja. Az elkötelezett szerző legszívesebben másokat szeret helyreigazítani. Hozzátartozik ehhez a modorhoz a tendenciózus, giccses elérzékenyülés is, ha olyan személyről vagy ügyről van szó, amely az adott pártvonal szemében helyes. Barátságtalan glosszák, szarkasztikus-goromba vitairodalom, sajtólárma, bennfentesség.

A harcos neokonzervatív majdnem olyan kiszámítható, mint a tegnapi kommunista: leleplez, átlát a szitán, ő mindig a sótlan lényeget látja. Idegesítik a konkrét megfigyelések, de mindig tud szentimentális hangokat kicsalni magából. Majd hirtelen, átcsap a maró gúnnyal kevert megbotránkozásba.

*

A cinkos önként bemegy a bolondokházába. A kerti mulatság hőse egy falusi kertben ül egy sírkőasztal mögött. Mindkét munka a regresszió dicsérete. Belső emigráció a némaságba.

Én azt hiszem, hogy normális vagyok, és éppen ettől lettem itt abnormális. Ki álmodja a másikat?

Az önkéntes röghözkötöttség intim mitológiájából kilépek. Nincsen bennem elég szerénység a gyakorlatias kis lépésekhez. Ebben a budai idillben nem vetettem alá magam a helyi játékszabályoknak és kimaradtam a tiszteletreméltó emberek hangulati közösségéből. Sokszor már nem is gondolom, hogy itt két kultúra van; nem, csak egy van, az, amelyik látszik.

*

Jövő hónapban megszületik a kisebbik gyerekünk. Jutkával tervezgetjük, hogy a jövő év, tehát 1988 januárjában, egy másfél éves Áronnal és egy három hónapos Laurával vagy Józseffel vándorútra kelünk, elmegyek tanítani Colorado Springsbe. El ebből a városból, el a nyolcvanas évekből. Áttelepülni máshova, ez a világ nem nekünk való, nem a miénk.

Kell neked egy saját világ, csináld meg a zugolyodat. Minél kevesebb élettechnikai akadály vegyen körül. Becsuktam magam mögött az ajtót. Szövegelszabadulás. Előállítunk egy kísérleti helyzetet, amelyben a szöveg valóban magánbeszéd.

Ennek a közép-európai szenteskedésnek is vége. Isten veled regressziónk helye, ahol borsón térdepeltünk különbözéseink miatt. Odébb tesszük a kéziratszekrényt. Más lenne persze a helyzet, ha lenne annyi pénzem, hogy építhessek egy falusi házat és ott nevethessem az idő múlását. Most előbb a papíron egy elszabadulás, aztán a családdal repülőgépen.

Olyan helyekre megyek, ahol eleve különbözöm, ahol eleve idegen vagyok. Ott természetes lesz, hogy az vagyok, és ezért nem is leszek olyan idegen. Ott nem várok el semmit a helytől, ahol tartózkodom, csak azt, hogy ne akadályozzon a műveleteimben. Onnan bármikor mehessek, amikor menni akarok. A helybeli kiadó adjon ki. Legyen közegem, közönségem, ne legyek nyugdíjas. Ne kelljen mindig rezignált legyintéssel eldobni az ötleteimet. Ne szálljanak meg a technikai végrehajtás nehézségei. Miért nem adom át magam egy igazi barlangálomnak? Ráérek aludni még.

Szeminárium a Látogatóról

Volt egy szemináriumom tavaly télen a New York University-n. A szociológiai tanszékről professor Corradi és professor Heydebrand hívott meg; mind a ketten kedves emberek, együtt ebédelve-vacsorázva, az első pohár után megtaláltuk a közös hangot. Semmi hátsó gondolat, a tárgyról beszélünk, nincs elhallgatni valónk, nem akarjuk körmönfontan kitapogatni és megsebezni a másikat. Előzően meghívták Bourdieux-t, Habermasst és Castoriadist, megtisztelő és megfélemlítő, hogy engem is. A meghívólevél rámbízta, hogy miről beszéljek, lehetőleg a közép-európai értelmiségről. Kiválasztottam egyet, akit elég jól ismerek, akiről énnálam senki sem tud többet. Van-e bennem elég hidegvér ahhoz, hogy fölös elfogultság nélkül elemezzem fiatalabbkori önmagamat, akár egy tudás-szociológiai jelenséget?

*

Kérdés persze az egész vállalkozás értelme. Újabb absztrakciókat adjak absztrakciókkal amúgy is túletetett diákoknak? Külön-külön aranyosak is tudnak lenni, amikor fölengednek és már nem üzemeltetik a szómasinériát, amikor nem kérődzik vissza a tegnap alig megrágott ideákat. Habár: kérődzés az emésztés útja. Vigyázat: frissen festett mondatok. De talán mégis érdekelheti ezeket a fiatal amerikai nőket és férfiakat egy másik fiatalember élete Budapesten, harminc évvel ezelőtt. Ő is író, szociológus akart lenni, imbolygott élettapasztalata és az olvasmányok között. Talán érdekelhetik a hallgatóságot tanuló- és vándoréveink, hiszen a neveltetési regények általában kelendőek és a nyilvános hasfelmetszés is tarthat számot némi figyelemre. Lépj ki a szerepedből, mint a nadrágodból!

A tanár magát kérdőre vonó általános alany. Felülről magára tekint, mintha ki tudna szállni a testéből. Odakünn nagy fény van, az ablakon át benézek a sötét szobába; odabenn nagy fény van, az ablakon át kinézek a sötét éjszakába: a szerző mindig kívül-belül van. Erre a metafizika, arra a hagyatéki leltár.

*

Ezt a szemléletet először A látogató című regényemben próbáltam ki. Miért ne lenne éppen ez a vékony regény a tananyag? Kell valami kötelező irodalmat is feladni. Asszonyoknak talán az első gyerek a legizgalmasabb teljesítményük, regényírónak az első regénye, amelyet a névtelenségből feltart a magasba. Lehet, hogy ez a legjobb könyvem. Elesett emberekről szól, ahogy elvonulnak a hajdani szemem előtt, ilyenekből New York-ban is van elég. Így lett A látogató alanya húsz évvel később egy szemináriumi esettanulmány tárgya.

*

A látogató a hatvanas évek közepén született életem egyik boldog korszakában. Szép feleségem volt, Lángh Júlia, meg két jól sikerült kisgyerekünk, Dorka és Miklós. Háromszobás jó lakásunk volt a Petőfi híd budai hídfőjénél, a hetedik emeleten; az egyik szoba ablaka a Dunára, a hídra, és egy nagy zöld térségre nézett, a másik szoba ablaka háztetőkre meg a sziklás Gellért-hegyre. Ez volt az első rendes lakásunk, háló-, dolgozó- és gyerekszoba. Családi élet, hivatal, pénzkereső munkák, berendezkedés. Magam terveztem egész falat beborító könyvespolcaim állványzatát. Reggel többnyire bementem a hivatalba, de onnan átlógtam a sarki presszóba, amelynek Alkotás volt a neve. Akkor éppen városszociológus voltam, egy tervezőintézet munkatársa, a nap legfényesebb óráiban azonban regényt írtam. Az Alkotásból visszanéztem előző munkahelyem, a gyámhatóság világába. Egyidejűen vidéki városok szociológiai keresztmetszetét vizsgáltam barátommal, Szelényi Ivánnal. Tolsztoj összes műveinek magyar nyelvű kiadását szerkesztettem az Európa Könyvkiadónak, összeállítottam egy antológiát a francia új regény szerzőitől, meg a róluk szóló bírálatokból. Szelényivel könyvet írtunk az új lakótelepek szociológiai problémáiról, már voltak számítógépes táblázataink, logarléccel számolgattam százalékokat, élveztem a szakszerű, semleges nyelvet.

*

A látogató volt azoknak az éveknek a legfeketébb könyve. A szerző maga sem hitte, hogy megjelenhet, annyira ellentétes volt a rendszer hivatalos önarcképével. Amikor a korrektúraíveket olvasta, csodálkozott: ez ki van nyomtatva? Volt már tapasztalata kézirat-visszautasításokról. Nem a fölemelkedés, hanem a lefelé hullás, a lent maradás hírei. A regény hőse és beszélője is lefelé baktat, és nem törekszik jóformán semmire. Intézi, ahogy tudja, az ügyeket. A szerzőtől ez a lelkiállapot nem volt idegen. Az új rendszer kezdetei óta százezrek dekkoltak segédmunkás-álcában. Ezt a pár évet fél lábon is kibírjuk. Az a pár év elhúzódott. Ezt az életet fél lábon is kibírjuk. Ötvenhat után is sokan voltak így. A mi életünk már csak akkor jön egyenesbe, ha fordul a kerék, ha változik a rendszer. Addig egy kicsit elbújunk, magunkra húzzuk a koporsófedelet.

*

A regény hőse, T. átáll a másik oldalra, a hivatalnok átpártol az ügyfél oldalára. Egy polgár szoba-konyhás lakásokba kopogtat be délutánonként. Akiket meglátogat, azoknak nincs olyan kemény védőpáncélja, mint neki, habár az ő szerepe is elég sérülékeny, mert a karjába emelheti ugyan a kis idiótát, akinek el kellett rendeznie a sorsát, miután a szülei öngyilkosok lettek, de az is megeshet, hogy ő fog hasonulni a sérült agyú, képezhetetlen fiúhoz. A doktor úr a gyámhatóságról, kérdező uraság, az emberi szív kéme. Megtudni valamit a kormos, zsúfolt bérházak udvari lakásaiban olyan emberekről, akik fürdőszoba hiányában közös árnyékszékre járnak a körfolyosón. Többet akart tudni olyan emberekről, akiknek minden lépését megfigyelhetik a szomszédok.

*

Áron fiamat emelgetem, belefújok a pocakjába, ő kacag. Tavaly télen a Washington Square Village lakóépületének földszintjén, kopár tanári vendégszobánkból a havas udvarra kitekintve Áron még csak egy sejtelem volt. Igaz, hogy Jutka és én közöttem már állandó, dús képzelődések tárgya. Az egyetem lakóépületében volt egy stúdiónk konyhával, fürdőszobával, egy íróasztallal, két vasággyal. Itt is tudnánk élni, mondtuk. Sőt, a gyerekkel együtt is elférnénk. Amikor azt az első regényemet elkezdtem, akkor is csak egy szobánk volt előző feleségemmel, egy kis garzonlakás a Keleti Károly utcában, az első emeleten; fürdőszoba, erkély, teakonyha. Az ablak melletti sarokban, egy gyékénnyel bevont spanyolfal mögött írtam, amely csak illúzióját nyújtotta az elszigetelődésnek, de nekem az is elég volt. Szerettem, ha zajlik a hátam mögött a családi élet; a fülemet viaszdugóval tömtem be. Akkor is jól elfértünk a szűk térben feleségemmel, Julival és egyéves kislányunkkal, Dorkával.

A New York University szociológiai tanszékének szemináriumi termében, négyzetesen körbe rakott asztalok körül kedden és csütörtökön délután kellett beszélnem. Reggelenként már izgatott voltam, nemcsak a rémes angolom miatt, hanem azért is, mert bár érdekes ugyan magunkról beszélni, de egyáltalán nem könnyű.

*

Az egyik órán szinte véletlenül azt mondtam magamról, hogy „mi, az ötvenhatos nemzedék tagjai”. Ha mond valamit az, hogy a hatvannyolcasok, miért ne mondana az is valamit, hogy az ötvenhatosok? Ma már ők is, mi is anakronisztikusak vagyunk; ők talán még idegesítőbbek a fiataloknak, mint mi vagyunk. Lehet, hogy tévedek: az életkor-többlet így is, úgy is megbocsáthatatlan. Amúgy egész jó klasszifikációs vignetta ez az „ötvenhatos nemzedék”. Kurta vitézkedés után a döntés: mész-e vagy maradsz? Miután a szovjet tankok másodszor is megjöttek, most már nagyobb számban és mérgesebben, tízmillióból elment Nyugatra kétszázezer, minden ötvenedik magyar, az én osztálytársaimnak a fele. Szöktek esőben, hóban-fagyban a rendetlenül őrzött határokon át. 1956. november 4-én megkaptuk a történelmi realizmus leckéjét, mint egy kivédhetetlen mélyütést.

*

Harmincháromban születtem; hatéves voltam, amikor kitört a második világháború; tizenegy, amikor a szerencsén kívül főként az én életrevalóságomon múlott, hogy túlélem-e. Ötvenhatban éppen befejeztem az egyetemet és megkaptam magyar irodalom szakos tanári oklevelemet, épp csak egy hónapot töltöttem első állásomban, amikor a forradalom kitört. Mivelhogy gyakran kényszerültem határhelyzetekbe, igen korán gondolkozni kezdtem a döntés problémáján. Életvezetés a kormánykerék mögött, egy rossz mozdulat és véged. Hogy időközönként dönteni kell, ez a mi gyászos kiváltságunk. De hát voltaképpen minden találkozás döntést igényelő kihívás, amelyre sokféleképpen válaszolhatsz. A szociális gondozónak a bajba jutott másik ember naponta elébukkanó szakmai vizsga, gyámolítania kellene, de hogyan? Nem lehet kezet adva, vagy csak szívélyesen biccentve továbbmenni. Az is megeshet, hogy a másikat tisztába kell tenni és meg kell etetni. Szó és tett szokásos dilemmája: mit vállalsz te magad, ha a kezedbe kerül egy hülye gyerek? Hogyan jár el a hivatásos gondoskodó, amikor nem továbbíthatja ügyfelét másokhoz, amikor neki magának kellene szerencsétlen véletlenek összejátszása folytán elvállalni a ráutalt másik emberi lény terhét?

*

A politika korszakában voltunk fiatalok. A forradalmat leverték, marad, ami állandó. Marad a tűrés, a házak és a kedély lassú öregedése. Közben jó érzések, a hatvanas évek tarkasága, és minden, ami test. Eszmék és harcok után kapaszkodás a foghatóban. Itt maradsz te is, az állandóságot választva és a tartós ismétlődéseket. Hitetlenség évadán ez a minimum: elismerni, hogy a valóság, ami valóban van – az kézzelfogható, tudományosan ellenőrizhető és testileg magadra mérhető.

Jó volt elüldögélni az egy-kétszobás lakások konyhájában. Újságírók jöttek a gyámhatóságra, anyagot kerestek valami kis színeshez, jó esetben egy hetilap-riporthoz. Volt bennem egy csöpp megvetés irántuk: nem is konyítanak a dologhoz, de máris fecsegnek róla. Könnyen ítélkeznek másokról, képtelenek megérteni egy részeges apát, egy kurválkodó anyát, nem tudják, hogy a részegesség és a kurválkodás egész világ. Nem tudják tisztelni a veszteseket. Mind olyanok, mint én vagyok, mondtam esténként, ügyfeleimtől távozóban a kivilágított villamoson. Megpróbáltam átkölteni magamat T.-be, aki feloldódik a szerepében, amit én nem tettem meg. Beleadtam magamból annyit, amennyi kell ahhoz, hogy T. eltávolodhasson tőlem.

*

Az értékállványzatok összeomlása után jöjjön a megértés aszkézise. Autonómia és fegyelem. Nem elég felszabadítani magad, súlyokat is tegyél magadra, vedd a hátadra az atyafiságot és úgy járkálj könnyedén! Négykézláb kúszva szedegettem össze az alapvető értékeimet. A fasizmussal és a kommunizmussal a magam részéről végeztem, a liberális kapitalizmusba nem bírtam beleszeretni, harmadik út pedig nincs, mondtam őszies éleslátással. Rengeteg út van, mondtam máskor: ahány ember, annyi út. Amit mások rémesnek mondanak, az talán nem is olyan elviselhetetlen, én még élvezetet is találtam benne. Az emberek sok mindent alviláginak tartottak, amit én szokásosnak. Meg akartam találni az erkölcsi nullpontot, a tengerszintet, amelyhez képest bármit mérni lehet.

*

Szent az, aki feltétel nélkül segít. A regényben a kurva, aki nem kérdez semmit, csak átveszi a gyereket T.-től. T. nem szent, Anna a szent, ő az, aki odaadja magát. A tanár, akinek a szemlélet a dolga, csak átéli az odaadás és a visszavétel, az egyesülés és a szétválás ritmusát. Bele az anyai, népi masszába! Aztán kihúzódni belőle és nézni. Ismerős férfiügy, rímelt a tanár szerelmi hűtlenségeire. Füzeteket írt tele a hűtlenség önmarcangolásaival és önigazolásaival. Ha nem adod magad egészen oda, becsapod a másikat. Ígérsz, meglibbented magad előtte, de kisiklasz a kezéből. Részleges odaadásaink szomorújátékai.

*

Amikor A látogatót írtam, már nem voltam ifjúságvédelmi felügyelő, akkorára már városszociológus voltam, az egész ország lett a témám, és úgy néztem vissza az erzsébetvárosi felbomló, elesett családokra, mintha Amerikából néznék vissza Magyarországra, a tágasabból a szűkösebbre. Ez a ruganyos optika – néha mikroszkóp, néha makroszkóp – a regényírásban is jól használható. Végül is a közmegegyezés önkénye szabja meg, hogy mennyire bocsátkozunk bele a részletekbe, és hogy milyen távlatból nézzük a tárgyat. Kipróbálunk belső látószögeket, fölvesszük valamelyik szereplő tudatát, most közel mégy, most meg jó messzire siklasz el, akár egy mondaton belül.

*

Ott ülünk kávéházi asztalunk körül, fiatal értelmiségiek a hatvanas évek elején, és minden bizonnyal folyóiratot akarunk szerkeszteni. Akkor még tudtam úgy-ahogy azon a nyelven beszélni, amin lehetett. Most lássunk neki az alapvető kérdéseknek. Zárójelbe tettük a politikát. Kerestük az emberi lét biztos minimumát, azt, amit már nem lehet elvenni tőlünk, és ami még nem a halál. Kerestem az általános alany beszédét. A tulajdonság nélküli öntudat lehántja magáról az egyéni-esetlegest és szembenéz a másikkal. Én és te egzisztenciál-metafizikája. Szárítsuk ki a prózából a melodramatikus önsajnálatot.

Nem történetet láttunk, hanem mozgó struktúrát. Megjelentek a tudat kibernetikus hasonlatai. Illett antipszichológusnak lenni. Megbabonázott, hogy az emberi reakció statisztikailag mennyire előre látható. Milyen titkos magyarázata van annak, hogy két különböző városban tetszőleges kérdésre az embereknek pontosan ugyanannyi százaléka válaszol így vagy úgy? Felejtsd el, amit a többiek mondanak a dologról. Te csak nézzed, elmerülten, rögzötten, nézzed, ameddig csak bírod. Élveztem a részletek hemzsegését a leírásban, hiperrealizmussal kerestem a valóságon túli valóságot. Kezdő társadalomtudós hajlamos az emberit objektumnak tekinteni, mégsem akartam, hogy igazam legyen. Örültem, ha a hivatalnokész megbicsaklik, ha a jogerős határozat lesántul. Átéreztem a város felszívó és kitaszító erejét az okoskodó beavatkozásokkal szemben. T. közvetíti, hogy éppen mit csinál; a közöny és az átlag ügynöke. Tudatát az érzékelhetőig csökkentette, egy vidéki fickó bámészkodik Budapesten.

Amerikai naplójegyzetében a szerző kényelmetlen disszidenseket kíván Amerikának

Amerikában sok az egyetemi tanár, kevés az intellektuel. Kevés az olyan szerző, aki itt és most néven nevezi a dolgokat akkor is, ha a nagy többség vagy a kormányzó elit nem ért vele egyet, ritka a független értelmiségi, akit alkalmasint másképp gondolkodónak sőt, disszidensnek is nevezhetünk, és aki csupán azért teszi mindezt, hogy a dolgok néven legyenek nevezve.

Az újkonzervatív ideológia elutasítja az adversary, ellenzéki értelmiséget. Azt írják, hogy liberális demokráciában nincsen szükség disszidensekre, csak az elnyomó kommunizmusokban. Itt, a szabad Nyugaton mindenki örüljön; ott kell szomorkodni a rossz birodalmában. Furcsa madár ebben a közegben egy kelet-európai disszidens.

*

Milyen a konzervatív Amerika? Morális triumfalizmustól van eltelve. Az amerikaiak kollektív egotizmusa az amerikanizmus. Vallás rangjára emelkedő patriotizmus ez, amely minden kritikát Amerika-ellenesnek tekint. Az amerikai nacionalizmus túlságosan könnyedén azonosítja saját céljait a világszabadság védelmezésével, eleve azonosítja a saját ügyet a jó üggyel, s nem igyekszik megérteni idegen országokban a helyben lakók különérdekét, amivel arra ösztönzi Amerika barátait is, hogy megkülönböztessék a saját érdekeiket Amerika érdekeitől, s a retorikát a gyakorlattól. Az amerikai egotizmus hajlamos arra, hogy antiamerikanizmusnak nevezze retorika és gyakorlat megkülönböztetését.

*

A disszidens olyan problémákat helyez a köz asztalára, amelyek azelőtt nem voltak ott. Az asztaltársaság előnyben részesíti a problémátlanságot. Azt hiszem, Amerikának ugyanúgy szüksége lenne másképp gondolkodókra, mint Európának. Ezektől a nyugtalanítóktól lesz felnőtt a társadalom, nélkülük a közösség konformista és naiv.

*

Az van, ami látszik: a hirdetés önmagunkról, karrier történetünk eléneklése bemutatkozásul. Nincsen értékesség a sikerességtől függetlenül. Ami nem látszik, az nincs. Ha nem látszol, akkor nem is vagy. Ha megfeledkeznek rólad, meghaltál. Ha betegnek néznek, meghaltál.

*

Amerika tartós elragadtatásban próbál élni önmagától. Ennek az országnak van egy vallása, amelynek a hívei inkább látszani akarnak, mint lenni. Az evangélium is inkább a televízióban van, a „televanglisták” azzal dicsekszenek, hogy milyen sokat keresnek az igehirdetéssel. Légy elégedett önmagaddal, a jelen idővel, rövid távon akarjál jól járni. A történelemre nincs időd. A magad történelmére sincsen. Azzal csak a pszichiáternél szembesülsz, ha már baj van, ha lelassul futásod a jövő felé. Különben is: ha nem is én, de mi vagyunk a legjobbak. Sok jövő, morál, optimizmus, kiút, vitamin, örökélet-prospektus.

*

Légy folyékony, rugalmas, plasztikus. Légy kemény, mint a beton, ha kell, és puha, mint a zselatin, ha kell. Add el, add már el magad! No persze, ne add fel magad, drágám, egyáltalán nem ezt tanácsolom, csak add el, a lehető legjobb áron add el magad. Annál inkább azonos vagy önmagaddal, minél többe kerülsz. Mennyibe kerülsz? Hogy téged nem lehet megvenni? Szerencsétlen, hol fogod végezni? Ki az, akit nem lehet megvenni? Árprobléma az egész, álprobléma tehát. A legtöbb etikai dilemma dollárban kifejezve kvantifikálható. Minden erénynek és minden bűnnek megvan a maga ára. Abban mindenesetre megállapodhatunk, hogy a nyertesek jók, a vesztesek pedig rosszak.

*

Olyan ez a kollektív önszeretet, mint a csokoládétorta sok habbal. Nem az a fontos, hogy a portékád jó legyen, hanem az, hogy sokan megvegyék. Színes legyen, édes legyen, villogjon, csilingeljen. Sohase feledd, hogy amikor a nagyközönséggel állsz szemben, gyerekekkel állsz szemben. Legegyszerűbb, ha Amerikát úgy képzeled el, mint az Édenkertet, ahol csak a kígyó okoskodik. Vagy mint az Angol Parkot, mert a városi gyerekeknek az a paradicsom.

*

Siess, ott kellene lenned valahol, ahol nem vagy, bírnod kellene valamit, amid nincs. Te jó isten, le vagy maradva a versenyben! Szedd össze magad, ha nem akarsz lecsúszni az éjjeli menedékhelyig vagy a kapualjig rongyba és papírba takarózva. Akkor vagy rendes ember, ha minden erőddel azon vagy, hogy sok pénzt keressél. A rendes, ifjú karrieristák mind sok pénzt akarnak mindenekelőtt. Normálisak tehát. Elmúlt az az idő, amikor még volt állás bőviben. Tanuld meg, hogy beteges elidegenedettség jele, ha valaki a kapitalizmust piszkálja. Fordulj a pszichiáteredhez, de Amerikát ne szidd.

*

Az önfenntartás folytonos alkalmazkodást igényel, vándorolj fogadásról fogadásra, próbálj egyetérteni mindenkivel, próbáld a legdinamikusabb többségi álláspontot intuitíve előre megsejteni és – a többieket egy kissé megelőzve – kimondani. Tanuld meg a szabályokat, alkalmazkodj a valósághoz. Ki meddig bírja a lét elviselhető könnyűségét?

*

Kellemetlenül szókimondó szerzőket kívánok Amerikának, a keleti disszidensek rokonait. Túl sok öndicséret – túl sok cholesterol. Ha nincsenek disszidens értelmiségiek, akkor ki figyelmezteti a nemzetet a lelki elhízás veszélyeire? Nélkülük ki mutatna rá a beszéd és a tett, a közös önarckép és a közös praxis ellentmondásaira? Tudjuk, hogy minden elemi iskolai osztályban ott van az a disszidens kölyök, aki a tanárokat zavarba ejtően fel tudja bosszantani. Miért szeretnék az ilyen pimasz alakokat a nemzet iskolamesterei? Ahol a divatok uralkodnak, ott a disszidens ingerlő, már csak azért is, mert ha neki úgy tetszik, divatellenes gondolkodásra csábít. Vagy jó egy könyv vagy nem jó. Hogy divatos, az a makacs szellemet édeskevéssé érdekli. A szokásos fehér-fekete fogalmakat a disszidens nem használja. A megalapozottan kisebbségi szellemű polgárhoz közelebb állnak az inkább rejtőző, mint a látszó értékek. Az olyan történeteket keresi, amelyeknek végére érve felállsz, veszed a kabátodat és kimégy a házból egyedül sétálni.

*

Egyének jogot formálnak arra, hogy a bolygó bármely kérdéséhez hozzászólhassanak. Nagy hiba volt, hogy a civilizált világ tiszteletben tartotta a belügyekbe való be nem avatkozás elvét Hitlerrel, Sztálinnal és a föld összes gyilkos diktatúrájával szemben. A planetáris felelősség elve magasabb rendű elv a belügyekbe való be nem avatkozás elvénél. A föld bármely lakója illetékes arra, hogy beleszóljon a föld bármely országának a belügyeibe.

*

Az amerikai demokrácia a miénk is, hozzászólhatunk. Miből kell több ennek az országnak? Ipari munkahelyből? Szociális biztonságból? Pénzből oktatásra? Igen, mindez kellene, és még sok egyéb. A látogató azonban mindenekelőtt több független elmét kíván Amerikának, akiknek az életútja: személyes vándorút, talán éppen ugyanabban a városban.

*

Demokratikus országokban a közvélemény inkább a helyi belpolitikai ügyekkel törődik, a külpolitikai kérdések meghaladják a polgárok látókörét és illetékességét. Mondani szokás, hogy a nagy külpolitikai kérdésekben a nemzet egységesen áll a kormánya mögött, az ellenkezők pedig könnyen keveredhetnek a hazafiatlanság színébe. Minél nagyobb az ország, annál kevesebbet tudnak a lakói a külvilágról, elég nagy falat a maguké. Ilyen lelkiállapotban az emberek hajlamosak arra, hogy országukat messianisztikusan a jó ügy erődítményének tartsák. A külpolitikának a demokráciákban is van valami szent érinthetetlensége, a diktatúrákról nem is szólva, ahol a legnagyobb szellemi bűncselekmény: megkérdőjelezni a diktatúra külpolitikáját. A demokrácia magasabb foka, ha az emberek nemcsak jogilag, de szellemileg is elég szabadok ahhoz, hogy bármit megkérdőjelezzenek. A megszűkült glóbusnak teljes jogú polgárai vagyunk. Egyéneknek is lehet stratégiája, nemcsak pártoknak és kormányoknak. Minden, ami a történelemben fontosnak bizonyult, egyéni kezdeményezésekből származott.

*

Végiggondolt, nyíltan kifejtett, sokoldalúan megvitatott, demokratikus világstratégiát kívánok az amerikaiaknak. Történelmi távlatot, nemcsak eseménykövető pragmatizmust. Az imperiális felelősséget nem megszüntetni kell, nem letagadni, hanem okosan betölteni. Az antiimperialista retorika a múlté, az amerikai izolacionizmus is a múlté, itt van az elvégezetlen feladat, itt vannak a világ kihívásai: a nemzetnek egyéneiben is fel kell intellektuálisan zárkóznia a globális szerepkörhöz.

*

Nem volt szerencsés, hogy a demokratikus retorika hosszú időn át hozzá volt kötve romlott diktatúrák védelméhez. Prága szovjet megszállása időben egybeesett Vietnam amerikai tönkrebombázásával. Egyik imperiális rendcsinálás igazolta a másikat: a szovjet is megcsinálta Afganisztánban a falvakat gépfegyverező helikopterek horrorjeleneteit.

*

Az amerikai elit a hetvenes években szembesült azzal az észrevétellel, hogy a szovjet elitnek van valamilyen ideológiája, amely akkor külföldön is eladható volt, mert látszólag nemcsak nemzeti érdeket takar, ez a marxista-leninista államszocializmus. Radikális értelmiségiek, fiatal katonatisztek vevők voltak rá. Lehetett vele (és a hozzá tartozó szaktudással) működő diktatúrákat csinálni. Az amerikaiaknak viszont nem volt ilyen ideológiája. Az amerikanizmus nemzetibb árunak látszott, mint a marxizmus. Az amerikai elit nemzetközi ideológia után nézett.

Szerte a világon megerősödött az emberi jogok követelménye. Felléptek a szovjet és a kelet-európai emberi jogvédő, demokratikus mozgalmak; megjelent a társadalmi és a személyes önvédelem, az intellektuális autonómia eszménye a disszidens írók munkáiban. Az Amnesty International elkezdte számon tartani a világ minden országában a politikai váddal bebörtönzöttek, megkínzottak és kivégzettek eseteit. Az amerikai liberálisok, akik ehhez a formáljogi szemlélethez internacionalista pátosszal csatlakoztak, tulajdonképpen önmagukhoz tértek vissza ezzel. Volt már ilyen visszahajlás a múltban: Lincoln, Roosevelt, a hatvanas évek polgárjogi és háborúellenes mozgalma. Az igazságérzésnek ezek a hullámai kiterjesztették az emberi méltóság igényét az egész nemzetre: színesekre, bevándoroltakra, szegényekre, nőkre, gyerekekre, öregekre, minden emberre. Hogy ezen a földön minden embernek jár az emberhez méltó élet fajától és vallásától, nemzetiségétől és társadalmi állásától függetlenül – ez bizony elég univerzalista etikai követelmény, amely elfogadóit alkalmasint szembefordítja saját közösségük egoizmusával.

*

Az alapvető, személyes emberi jogok védelme igen szerencsés, de szellemileg meglehetősen kockázatos ideológiai opció. Súlyos konzekvenciákat rejt magában. Arra ugyanis nincsen semmiféle biztosíték, hogy az emberi jogok nyelve mindenkor azonos az amerikai elit nyelvével. Ennek a nyelvnek veszedelmes hajlama van az önállósulásra. Lett egy ideológia, nem lehet eltemetni, nem lehet divatjamúlttá tenni, egyre több szó esik róla, egyre inkább kötelez. Mindannyian belemarkoltunk valami magasfeszültségű gondolati vezetékbe. Ráz és nem bírjuk elengedni. Harc az angyallal. Ez olyan nyelv, amelyen beszélni lehet, ez áthatol állam- és tömbhatárokon, ez a nyelv elér Moszkváig, sőt Pekingig is, ez a nyelv bebarangolja Latin-Amerikát és Délkelet-Ázsiát, ez a nyelv egyre vidorabban és izmosabban garázdálkodik Kelet-Közép-Európában. Ez a nyelv egyszerre személyes és formális-elvont. Védelmezi mindazokat, akik a világ bármely országában meggyőződésük kifejtéséért diszkrimináció és büntetőeljárás tárgyai.

Ez a nyelv elutasítja a cenzúrát, függetlenül attól, hogy ki gyakorolja és attól is, hogy ki milyen érvekkel igazolja. Ebből a nézőszögből mind a kommunista, mind pedig az antikommunista represszió védhetetlen. Ez a nyelv nem hagyja, hogy egyoldalúan és szelektíven alkalmazzák. Ilyeneket javasol: azért, amit mondunk, senkit se lehessen megölni, megkínozni, bezárni. Hogy ne kelljen félni azért, amit mondunk – olyan spontán óhaja ez a népi igazságérzetnek, hogy az emberi jogokra épülő világnézetet, ha már egyszer meggyökerezett, nehéz lesz kiirtani, mert egyszerű és érthető. Nem kell hozzá különös szaktudás, csavaros logika, akadémiai fokozat. Empátia kell hozzá és képzelőerő. Ezzel azonban nem mondtunk keveset.

A disszidens kigúnyolja magát

Kigúnyolja magát, mert született disszidens. Jeruzsálemben született 1945-ben, mert a szülei elébe helyezték a kommunizmust a cionizmusnak, hazajöttek a szocializmust építő Magyarországra, kisfunkcionáriusoknak. Miklós vékony, nem magas, csinos, fiús, sötét bőrű és fekete hajú ember. Az arca szép és melankolikus. Mozgása könnyed, ügyes; mesterien fintorog, sokszor depressziós. Ő maga is, észjárása is karikaturisztikus; visszanevet rád úgy, hogy a fontoskodásodért elszégyellheted magad.

*

Akkor van formában, ha konfrontációban; civil szabadságharcos. Anarchista és militáns, költő és bohóc, született kiélező. Könnyű megbántani, tud könnyezni is, sokszor kicsinyes. Ha nagyon a fejébe vesz valamit, fárasztó perszeverációkra hajlamos. Kétségbeesett pátosszal tud bizonyítani valamit, nem takarítva meg az élénk karmozdulatokat.

*

Hű a barátokhoz és a barátnőkhöz, mindazokhoz, akiket szeretett, lehet számítani rá, ha kell a szolidaritás. Érte nem sokan álltak ki, ő már sokakért. A demokratikus ellenzékben ő áll ki szinte hivatásosan a gyanúsítottakért, vádlottakért, nemcsak auktorokért, hanem szolgálatmegtagadó és börtönt vállaló ifjú katolikusokért, és a népi elkeseredettség, a népi rendszerutálat szószólóiért. Akkor is, ha nem tetszik neki, amit mondanak. Az emberjogvédő bolondsága, ezt a címet adta egyik szellemes esszéjének. Lehetetlenek vagyunk, tehát megpróbálunk létezni. Nem tartozol közénk, éreztetik itt vele sokan, és ő az, aki a legmakacsabbul veti meg itt a lábát.

*

Nagyon gyorsan olvas, és kap el egy labdát, ilyen villanásokkal kapja el a dolgok lényegét, s találja el a rejtély szívét. Inkább egy kis történetfilozófia, mint egy kis történelem. Őneki a múlt kevés. Haraszti Miklós, tizenhat éve egyik legjobb barátom. Nem lévén öcsém, ifjabb testvéremnek fogadtam. Nekem, úgy látszik, mindig kellett egy radikálisabb barát, aki mellett én a konzervatív idiótát játszhattam. Hivatkozni az empíriára és a történelemre, mindig egy kissé idiotikus egy radikális tézissel szemben. És ez a radikális tézis nem is olyan abszurd, sőt, mintha igaz lenne.

*

Az irányított kultúra pontosan úgy néz ki, mintha irányított kultúra lenne. Amíg az uralkodó egypárt vezető szerepe mindenre kiterjed, többek között az irodalomra is, ez meglátszik az engedélyezett irodalmon. Általában tisztességtudó, ünnepélyes és óvatos. Esetleg tréfás, körültekintően szemtelen. Az írót felemelték, és megfogták a kezét. Érdemrendet, díjat, kitüntetést adnak neki, az ilyesmit az emberek el szokták fogadni. Életében vagy holtában mindenki elfoglalja a helyét a nemzeti kultúra panteonjában, ami természetesen állami panteon. Vannak, akik diszkréten, késve állnak a helyükre.

*

Késve fog odaállni ez az okos és humoros, érzelmes és sebezhető, lángoló és keserű, nagylelkű és aggályos ember is, akit kihívónak tartanak, pedig egyre szelídebb. Haraszti Miklós olyan virág Budapesten, akire egyszer még büszkék lesznek a város lakói, hogy itt volt. Kortársai közül kevesen értékelték igazán, talán csak azok, akik szerették. Az átlagot az ő lénye inkább ingerli.

Az elköteleződés demokrácia nélkül – ez van adva neki – összezsugorítja az életterét, vagy legalábbis föld alá nyomja. Demokrácia elköteleződés nélkül, ez sem igazán az ő világa. Volt Miklós Párizsban, Nyugat-Berlinben, Londonban, New Yorkban, tud valamit a nyugati világról. Ahányszor elmehetett, mindig hazajött.

Nem jól illik ebbe a világba, holott ízig-vérig budapesti tünemény. Szeretetéhes és szemtelen egyszerre, tud nagyon finom és rebbenékenyen tapintatos lenni, bohócosan lát a vesédbe, megtapsolod a rögtönzéseit. Arcjátékát és csibészes oldaltekinteteit a legjobb szövege sem tudja érzékeltetni.

Korán repült a kezébe sok jó is, sok lány, némi világsiker, külföldi tájékozódás, konfrontációs sport, demokratikus mozgalmi tapasztalat. Benne valóban a munkásmozgalom romantikája olvadt át a human rights ideológia új univerzalizmusába. Ha itt demokrácia lenne, az én barátom hites mediaman lehetne, mivel azonban nincsen, Miki fantom lett, mumus, lidérc. Továbbá a hús-vér Miki a barátoknak, egy budapesti értelmiségi nagycsaládnak. Ki tudja, hogy vajon nem finomabb és egyetlenebb-e az, ami itt Budapesten jutott neki, ahol ő, a kommunizmus kultúrájából jövő fiú a szellemi szabadság egyik legmerészebb játékosa lett?

*

Amikor megismertem, éppen rendőri felügyelet alatt állt, természetesen megszegte, letartóztatták, éhségsztrájkolt, mesterségesen táplálták, kiengedték, többen szót emeltek érte, Lukács György is. Mi is volt a bűne? Talán egy lakásszeminárium? Egy barátnő lakásán, néhány évvel fiatalabbaknak; a lány papája, jó állásban, följelenti.

Természetesen a följelentő is ugyanabból a zsidó kispolgárságból jön, mint Miklós szülei. Darabbér című könyve országos botrány volt. Egy ötödéves filozófia szakos egyetemi hallgató és ifjú költő, kizáratva az egyetemről, elmegy egy gépgyárba marósnak, egy évig csinálja, megfigyeli, megírja, odaadja a kiadónak, néhány barátnak, tíz-egynehány példány köröz a városban, remek szöveg, kiváló esettanulmány, feszes irodalom, izmos és éles az egész, egy partin ülünk este sokan barátok, egy másik ellenzéki veszekszik Mikivel, másnap aztán nem alhatjuk ki magunkat.

*

Mert hatkor csengetnek, rendőrség, házkutatás, Miki gyanúsított. A Darabbér államellenes izgatás, őt letartóztatják, engem csak kihallgatnak, házkutatás, elviszik naplójegyzeteimet, azzal gyanúsítanak, hogy megpróbáltam külföldre juttatni Haraszti kéziratát, aztán mert naplójegyzeteim izgatásra alkalmasak, engem is gyanúsítottá nyilvánítanak. Aztán én csak tanú leszek: idős takarítónőnk bizonyítja, hogy a szekrényem zárva volt, tehát nem olvashatták mások a naplómat (például kilencéves lányom, vagy a feleségem), mert ha olvasták volna, akkor már vádolható lennék. Ez 1973-ban volt. Elkezdődött akkor Magyarországon egy ellenreform-hullám.

*

Miki vádlott lett, sokan tanúskodtak mellette, hírek a nemzetközi sajtóban, riporterek jönnek, beszámolnak róla a magyar nyelvű nyugati rádiók, a budapesti értelmiség megismeri Haraszti Miklós nevét, a társaságok szóba hozzák, közben pedig zajlik az élet a posztbalos-poszthippis, neoavantgárd, koncept-artos, body-artos, szociológus, filmes, szemiotikus, dokumentarista, preposztmodern ifjúság köreiben, sok pompás, érdekes ember, akiknek jó része azóta szétfutott a nagyvilágba, vagy öngyilkos lett, vagy baleset áldozata, s aki még él, ha nem is áll szóba a többiekkel, romantikus elfogódottsággal gondol rájuk.

*

Miki ebben a könyvben, ebben a nyomozásban, ebben a perben formában volt. Művésze az ilyen helyzeteknek. Egy tüntetéstől később elhurcolták a rendőrkocsi felé. Miki professzionalistán húzatta magát a flaszteron, de hirtelen eszébe villant szép új cipőjének az orra. Pardon, mondta, megyek az urakkal, s ment, mint egy diplomata.

*

Haraszti könyvét, a Darabbért tucatnyi nyelvre lefordították, neve egy csapásra ismert lett a kelet-európai disszidens-hírek olvasói között, itthon természetesen nyomtatásban nem jelenhetett meg. A nyugaton ismertté váló fiatal író saját városában hivatalos un-person, de a fiatal művészek klubjában, amelyet a Kommunista Ifjúsági Szövetség tart fenn, s rak meg besúgókkal, s ahova mégis mindenki elmegy, aki későn este találkozni akar a többi fiatal művésszel, de nem szeretne sokat fizetni, szóval ebben a klubban Miklós híresség volt akkoriban, ellenbáró. Benne volt a guruk koalíciójában. Minden guru körül van egy kis udvar, a tanítványok, s tény, hogy az idős guruk bosszankodva néznek le a magasból; ki hadonászik és kritizálgat, ki csúfol ki minket? Már megint ez a Haraszti? Már megint, és mindig újra. Az viszont biztos, hogy Harasztival állami kiadó (márpedig ma még nincs más) a belátható jövőben nem fog szerződést kötni.

*

A lehetetlen szerzőnek el kell tehát gondolkodnia a lehetséges irodalom természetén. Ha én lehetetlen vagyok, így tűnődik, akkor milyen a lehetséges? Akit a tanító az osztályterem sarkába állított, az visszapislog, nézi a padban ülőket, a jókat. Mi hiányzik belőlük, ami a szégyensarokban állóban megvan? Bele tudnak törődni a valóságba. Mit tudnak, amit ő nem tud? Haraszti megköltötte a lehetséges író vázát. A tételt, hogy a cenzúra nélkülözhetetlen része a hatalmi elit által elfogadott irodalomnak, és mintegy a szíve az államszocialista kultúrának, ezt a tételt a hetvenes évek közepének a hangulata sugallta. Úgy látszott, hogy a kommunizmus tartós civilizáció, amit nemcsak a rendőrség tart fenn, hanem a komoly, nemes eszmék, a tiszteletreméltó személyek is.

*

A cseh játszma már véget ért, a lengyel még nem kezdődött el, a magyar ellenzék még csak csírájában, Haraszti volt az egyik csíra. Rálátás kínálkozott a tiltott és az ilyenként elvállalt pozícióból a többiekre. Légy tilos, követelte egy barát. Legyél tökéletesen lehetetlen, mondta egy másik. Miklós azt vehette észre magában, hogy nem igazán szereti a lehetséges irodalmat, valami ciki van benne.

A levesben benne van az a hajszál, hogy engedélyezték. Olyan, amilyet engedélyezni szoktak, nem mentes egy kevés alamusziságtól.

Hát igen, az írók írnak, és igyekeznek megjelentetni a könyvüket itthon, az anyanyelvükön, szeretnének írásból megélni. Azt hiszed, kérdik az elővigyázatos öreg vadak, nem tudom erről az egész piszkos históriáról azt, amit te tudsz? Tudok én annál még többet is. Te az illegálist választod, én a legálist. Mindenki megfizeti a maga adóját – így az öreg vad, s ki-ki megy a maga útján. A már nem is olyan ifjú disszidens pedig látja, hogy a nagy legálisok hogyan alkalmazzák egész tudatukat ahhoz a tényhez, hogy ők legálisok. Több ez, mint önellenőrzés, önvisszavonás; ez már valami kreatív ethosz, átolvadás egy kollektív és központi állam-egóba. Nemcsak exorcizáció, hanem religio is, az állam vallása, belülről kreált, tartószerkezetté váló cenzúra.

*

Államszocializmusban nem az író szabadságáról, hanem a felelősségéről kell beszélni, aki a szabadságról beszél: felelőtlen. Ebből az irányító központból Haraszti a könyvében valami szuperközpontot stilizál. Az irányított íróból is egy olyan bizarr tudatot, amilyen igazában nincs, amilyen ő maga volna, ha ő egy állami író bőrében történetfilozófiai pamfletet írna illegális kiadásra, kifecsegve a beltitkokat. Talán nem vagyok gonosz, ha megjegyzem, hogy ezt a könyvet nem tekinteném az engedélyezett írók és az engedélyezett irodalom plasztikus leírásának. Inkább a kritikáról szól, az irodalompolitikáról, az esztétikai ortodoxia műveleteiről. Arról, hogy mit akarnak az írótól. Iróniája beállította Harasztit ebbe a diabolikus nézőpontba: mi van, ha az államszocializmus világcivilizáció, amely egyre csak duzzad és minden kritikát integrál? Ahogy az ókínai, vagy az európai-középkori. Ugyanúgy az eszébe juthatott ez, ahogy Orwellnek az 1984. Megpróbált úgy beszélni, mint aki eltökélten belül van, mert tudja, hogy a nyerő lóra tesz.

A disszidens azt kukorékolja, hogy minden disszidens hülye, ezzel szemben a tamburmajor nagyon okos ember. A bohóc előadja, hogy milyen lenne a cirkuszigazgató történet- és művészetfilozófiája, ha lenne neki olyan. Kétségtelen persze, hogy a bohóc is a társulathoz tartozik. A bölcs majom rájön, hogy ő is csak a cirkusz majma.

*

És aztán jött a Szolidaritás idő, és aztán elmúlt a Szolidaritás ideje, akkor még Brezsnyev volt, most már Gorbacsov, mozgalmak, válságok, reformok, polgárosodás, de a párt vezető szerepe mindenütt, tehát az irodalomban is az alapok alapja. Aki elfogadja, hogy irányítsák, az van. Aki nem fogadja el, az nincs. Haraszti nincs. E sorok szerzője sincs. Ami helytelen, az nem létezhet. Közben Haraszti a demokratikus ellenzék rendszeres és már tizenhét számot megért, tekintélyes folyóiratának egyik szerkesztője lett, szerzője is természetesen. Riportok, esszék, készülődés egy regényre, várakozás arra, hogy valami distanciája legyen a tárgytól.

*

A cenzúra esztétikájá-t sok amerikai graduate student fogja idézni szolid tézisében. Persze ki kell hámozni a „tudományosan értékesíthető magot” a szarkasztikus retorikából. Klasszikus ajánlott olvasmány lesz tudásszociológia-tanárok irodalomjegyzékén. A central-european studies sem fogja elkerülni. A közép-európai önreflexió sem fogja elkerülni.

A féltékenység regénye

„A feleségem története”: a férj története. A holland Störr kapitányé. Aki a regény folyamán egyre súlyosabb egyéniség: kétszázharminc fontot nyom. Füst Milán sem volt nyápic; magas, vállas férfi. Störr kapitány azonban még pompásabb példány. Az erős emberek jóindulatú nyugalmával nézi a többieket, hol lenézően, hol gyerekesen megcsodálva őket, de kissé közömbösen.

Nem úgy, mint a szerző, akit ismerősei Michel-Angelo Joel prófétájához hasonlítottak. Vad indulatokra gerjedt, zsarnoki volt, egyik pillanatban igazi látnok, másik pillanatban egy nagy színész, aki egy látnokot játszik. Jámbor, mint Störr kapitány nem volt. Humorában is tobzódott, és pompásan tudott sírni. Amikor csak akart, zokogásba tört ki. Megrendítő volt és iszonyúan goromba. Aki Marcel Proust vagy Thomas Mann nevét az ő házában dicsérőleg kiejtette, annak ajtót mutatott. Vagy hódolsz, vagy elmégy. Tolsztoj, az igen, Shakespeare, az igen, meg egy-két fiatal íróbarát. Füst Milán nem pazarolta a méltatásait.

*

Ebben a regényben a férj nagyon férfias, a feleség nagyon nőies. A feleségről csak annyit tudunk, amennyit a férj elmond róla, de ez a férj önmagáról dúsabban ír, mint a feleségéről. Az asszony, Lizzy pici, csinos, kicsit dundi, cicomás, ábrándos és kiismerhetetlen. Tud valamit, amit ez a nagy tahó férje nem tud, csak kinyomozni szeretne. Ez a drabális fatönk adja a figyelmetlent és az érzéketlent, de nagyon is figyelmes és érzékeny. Rengeteg, finom narcisztikus megfigyelése van magáról, futó testi hangulatairól, erőnlétéről, tulajdonképpen arról, hogy van-e ihlet vagy nincs.

Tud ő sejteni és képzelegni is, kis tényekből felépíteni egy egész nagy románt, amely összeáll, elképzelhető, és amelynek az a lényege, hogy ez a cicomás és rendetlen asszonyka talán mást is bolondít, vagy ami még rosszabb, talán másért is bolondul.

*

Störr kapitány, ereje és tapasztalatai birtokában nem sokba nézi a többieket. Amikor pedig érett fejjel szerelembe esik, akkor féltékenységgel bűnhődik. A szerelem árnyékos oldala, a féltékenység megkínozza és a szerelemmel arányosan paranoiás mániává erősödik benne. A féltékenység irodalmában Füst Milán regénye alapmű.

Szépen bontakozik előttünk ez a hatalmas és elkerülhetetlen szenvedély. Ha egy ilyen nagy medve ember rémeket lát, az sokkal érdekesebb, mintha egy incifinci emberke féltékenykedne. Szerelembe esni – vélhetjük Füst Milánnal – annyit jelent, mint önmagunkat a féltékenység kínzásaira ítélni. Hogy Isten nem féltékeny, csak az ember? Jehova féltékeny, Jézus is az. Hagyd el értem apádat, anyádat.

A szerelmes egyes-egyedül akar lenni a párja mellett, de tudja, hogy ez lehetetlen, mert az embernek mindig több kell. A féltékeny szerelmesnek is több kell.

Störr kapitányt szeretik; ilyenkor jól megy az embernek. Szerelem-tőkét fektetnek belé, a tőke pedig fiadzik. A szerelem tárgya szerelmet gerjeszt: akit sokan szeretnek, azt mindenki szeretné. Störr kapitány tehát sugárzik. Gyűlnek köré a nők. Egy finom brit úrilányka meg egy érett fekete madár, aki a barátjának és munkaadójának a szeretője. A lendületes kapitány mind a kettővel csókolózik. Tudatják velünk, hogy más nem történik. Störr kapitány azonban úgy érzi, hogy megcsalta a feleségét, de elég jól viseli a lelkiismeret-furdalás mardosásait.

Szeretné akár meg is ölni a feleségét. De nem teszi. Szabadulni akar tőle. Leleplezni. Ha leleplezte, akkor vagy megöli, vagy nem, de mindenesetre otthagyja. Jobb, ha a nő lop is, vagy lopni látszik a tettenérés pillanatában. Akkor még jobban ott lehet hagyni, le lehet rázni azt, akibe Störr kapitány olyannyira belebetegedett, hogy már az étvágya sem a régi.

Mert a nőktől ez a tengeri medve fél. A nők édesek, aranyosak, imádni való, pici játékszerek. Hústoronynak ott van ő, a kapitány. A nőkkel babázni akar. Szereti persze a vadmacskát is, ha odakap a kezéhez, ha a nyakába próbál harapni. Az ilyen férfit a feministák iszonyúan legorombítják, aztán ágyba bújnak vele. Mennek a melegére. Ilyennek kell lennie egy szerelmes regény, tehát egy féltékenységi regény hősének.

*

Mi mást írna – túl már az emberélet útjának felén – 1935-től 1942-ig hét éven át, megfeszített munkával, Budapesten kertes villája dolgozószobájába bezárkózva egy állástalan zsidó tanár, akinek vékony verskötetéről a költőbarátok a nagy, az egyetemes, a kozmikus jelzőket használják, akit későbbi generációk a formateremtő avantgárd bálványszerű ősének tekintenek. A mester, aki húsz éven át tanulmányozta Tolsztoj csendjét, ez az igazi professzionalista, aki úgy kutatja az elbeszélő próza titkait, ahogy a festő vagy a zeneszerző a maga anyagát, a mester évszámra ki sem mozdul hazulról.

Szegény fiú volt, kis udvari lakásban élt az anyjával, a konyhában kezdett írni, kávéházban lélegzett fel, jogász lett és tanár, könyveit saját költségén adja ki, hajdani tanítványa: üzletasszony felesége azonban hűségesen szereti, isteníti és eltartja. A szobákban nemes bútorok, a falon jó festők képei, nem érdemes innen kimenni; még vásárolni sem megy ki a kertből.

Csak azt látja, aki őt meglátogatja. Belső emigráció a flaubert-i műgondba és esztétikai alaposságba. Egy tudós esztéta és egy nagy költő írja a regényt ötvenéves korában. Nem értik, kevesen méltányolják, kereskedelmi sikerről szó sem lehet, ráér remekművet írni.

Amikor a regény megjelenik, szinte észre sem veszik, lassan jönnek rá az értő olvasók ennek a nemes anyagnak az ízére. Húsz év múlva fedezik csak föl, a regény sorra jelenik meg franciául, németül, olaszul és mindenütt Közép-Európában. Szerzője állítólag 1967-ben – hetvenkilenc éves korában – föl volt terjesztve az irodalmi Nobel-díjra, de a halál megelőzte a svéd akadémiát.

*

Azokban az években, amikor ebbe a regénybe beletemetkezett, az újságokba néha belenéz: készül a második világháború, készülnek a zsidótörvények, szorul a hurok.

A mester elfordítja a szemét. Úgy védekezik a botrány ellen, hogy nem vesz róla tudomást. Csinál ehelyett a világ helyett egy másikat, ahol valódi érzésekről van szó. Meg kell védeni az irodalmat a politikától, mind a jobboldalitól, mind a baloldalitól. Meg kell védeni az irodalmat az elvont általánosságoktól. Egy olyan ember parancsolja ezt magának, aki imád filozofálva átlendülni a naplóiban az elvont általánosságok közé. Meg kell markolni a szennyezetlen emberit.

Ezt Füst Milán – ironikus módon – a féltékenységben leli fel, ebben az absztrakt szenvedélyben, amely noha tárgyi bűnjelek után kutat, mégis csupán egy testetlen rémálmot kerget, előre szorgosan megálmodva a kiűzetést a paradicsomból.

*

Adva van a tehetetlenség: nem ismerjük azt, akit a szó bibliai értelmében megismertünk, és akivel folyamatosan ismerkedünk. A feleség a férj számára áthatolhatatlan. Az ember tudja, hogy amiként mi is meghalunk, akként ez a szerelem is meg fog halni, de akkor már lássuk a végét! Ha halnia kell, haljon meg most! Az ember rendre vágyik, kerek történetekre, és így a maga históriáit is befejezi, véget kanyarít nekik, merő esztétikai rendérzékből.

Minél szerelmesebb vagy, annál inkább látni akarod a végét. Hogy ne legyél olyan kiszolgáltatott. A féltékeny hajóskapitány szenved attól, hogy szeretnie kell. Szenved a rabságba veretéstől, mert kint a tengeren, ahol nincsenek fityfiritty hölgyecskék, ahol szállítani kell és életben maradni, kint a tengeren a valóság van, de itt a szárazföldön, a házasember otthonában, ebben a kis párizsi-londoni szerelmes fészekben nincs valóság, itt a gyanús káprázatok világába tévedünk, s hiába vagy nehéz fiú, a megtöretéstől nem menekülsz, a paradicsomért bűnhődnöd kell.

*

Van ennek a nagy bolond embernek egy jó kis felesége, de ő azt hiszi, hogy nem jó. Finom könyv ez. Mert lehet, hogy ez a Lizzy icipicit hűtlen, de az is lehet, hogy egyáltalán nem az. Störr kapitány viszont néha azt képzeli, hogy botrányosan hűtlen. És olyan ármányos bír lenni, hogy a kicsapongásait otthon üléssel álcázza. Így is nézheted, meg úgy is nézheted. A kapitányt leköti, hogy minden nézőponthoz egy másik látvány tartozik és mind egyenlően igaz lehet vagy csalóka. Ilyen a mester humora, egy nagy szörnyeteg relativizmusa.

*

Füst Milán azzal a zagyva ingovánnyal, ami a harmincas évek Magyarországa és benne az ő helyzete volt, nem tudott mit kezdeni. Elvágyott Párizsba, Londonba, normális, polgári égtájakra. Budapestről odavágyódtak akkoriban a zsidók, Amerika túl messze volt, Párizs azonban túl közel. Maradtak tehát Budapesten.

Egy magyar-zsidó költő úgy dönt, hogy amikor minden szétmállik és elporlad, akkor ő csinál valami kerek, tömör dolgot, kiemeli az ő munkadarabját, a regényét ebből a ragacsos-szúrós masszából, és legalább a papíron emigrál oda, ahol azzal foglalkozhat, ami érdekli: művészettel, ahol az embernek nem muszáj véresen, a sorsával írnia a könyvét, oda, ahol a laboratóriumi művészi feladat előáll: négy tételen át kibontani egy zenei témát, zaklatott hullámvonalakkal persze.

Füst Milán jobbat nem tudott kitalálni, emigrált a regényébe. Egy piszkos korban egy tiszta regényt akart írni, és ez sikerült is neki. „A feleségem története” tiszta regény. Hét éven át a szerző benne lakhatott a munkájában. Aztán már be kellett fejezni. Lehet, hogy túlírta. Már mindent tudott a monomániáról, az egomániáról, amely szükségképpen gyanakvó. Lesi, hogy megsértsék. Az oroszlán mogorván ráfúj a környezetére, és várja, hogy felbődülhessen, lesi a pillanatot, amikor végre az ő oroszlánmancsával istenigazában odacsaphat egyet.

*

Füst Milán nem járt Hollandiában, továbbá Párizsban és Londonban sem járt. A regénynek egy holland tengerész a hőse, a színhelye pedig Párizs és London. A regényben nem esik szó a holland életről, a párizsi és a londoni környezetről. Leginkább csak arról esik szó, hogy vajon megcsalja-e az ideiglenesen munkátlan hajóskapitányt a felesége, vagy sem. A kapitány elmúlt már negyvenéves, korántsem szűz már, de most lett először szerelmes, és akibe beleszeretett, azt egykettőre elvette feleségül.

Középkorú kezdő, nincs benne semmi blazírt tudás, csudálkozik, boncolgat, eltöpreng a maga komótos módján a mindennapi életben fölmerülő kis rejtélyeken. Fantáziakép és józan hangok: meg akar-e ölni a feleségem, ugyan, badarság! És így tovább. Füst Milán remekül megcsinálta ezt a bizonytalanságot. A környezetről, a városokról nem mond semmit, férjnek és feleségnek van ideje egymást figyelni; az író redukált, kísérleti feltételek között tartja ezt a két figurát, vagy inkább azt az egyet: fiktív önmagát.

Tételezzük fel, hogy holland hajóskapitány vagyok. Nagyobb, erősebb, ellenállhatatlanabb, bátrabb, mint a szerző, aki nem szokott csak úgy ukmukfukk agyonütni egy nyavalyás kis taxisofőrt, ha az pisztollyal a kezében ki akarja zsebelni őt. A kapitány most éppen nem dolgozhat, egy remek fejezeten kívül nem érünk rá hajóstörténetekkel vacakolni, társadalomrajzot sem kell mellékelni, mert a hajóskapitány átutazóban és ideiglenesen van jelen a nagyvárosokban, a feleségén kívül alig ismer másokat. A mester ráirányítja a nagyítólencsét arra a nyomozói kérdésre, hogy hűséges-e Lizzy vagy sem, és az olvasót mindvégig kétségben tartja. A regény végén megerősödünk abban az eredeti sejtelmünkben, hogy igen, hűséges volt, füstmilánosan még könnyet is ejthetünk szegény, félreismert Lizzy sorsa fölött, de azért mi magunk is fenntartjuk Störr kapitány kétségeit: hátha mégis inkább kikapós volt ez a Lizzy?

Élhetnénk, persze, anélkül is, hogy ezt megtudjuk. Mit várhatunk akkor ettől a hosszú könyvtől? Azt, hogy sikerül Störr kapitánnyá válnunk és követnünk őt morfondírozásában, humoros ámuldozásaiban, szerény kalandjaiban. A szerzőnek semmi más ambíciója nem volt, minthogy egy féltékeny férj szívével átélje az első szerelmet és a környékét.

A régi regények sokat időztek a szerelemnek azon a szakaszán, amely az ágyig tart; és ott rendszerint befejeződött a regény. Addig a regényes kérdés így áll: lesz-e nász vagy nem lesz? „A feleségem története” azután kezdődik. Most már, a házasságban mi más nyugtalanító kérdés kínálkozik: megcsaljam-e vagy sem, megcsal-e vagy sem? Az út az ágyig, és onnan talán egy másik ágyig. A regényírók követik az útját a szerelem vándorainak.

Valószínű, hogy olyan pár még nem volt, amely mit se tapasztalt volna az ember eredendő bizonytalanságából, hogy kedvesünk talán mégsem a miénk, és bár itt van a kezünkben, valójában azonban talán mégis távol van. Lám csak: elréved; alighanem egy másikra gondol. A kedves szomorú, tehát már nem szeret.

Mivel még nem láttam embert, aki ne lett volna féltékenység által sebezhető, ajánlom az olvasónak útikalauzul nem Párizsba és nem Londonba, hanem a saját házasságába ezt a regényt, amelynek ez a vibráló bizonytalanság a tárgya.

Nem minden férj ér rá arra, hogy szinte magánnyomozó legyen a felesége mellett, mert hát egyéb dolgunk is szokott lenni; Störr kapitányt azonban a szerző felmentette minden egyéb kötelezettség alól. Most éppen nincs alatta hajó, pénze ha fogyóban is, de még van. Együtt vannak egész nap és mégsincsenek együtt. Störr kapitány sohasem lehet egészen biztos a dolgában. Ami az ereje, az a gyengesége. Füst Milán ezzel a kapitánnyal elvezet bennünket a rajongásba, megszégyenülésbe, ölni-vágyásba és roppant gyengédségekbe.

*

Jó követni ezt a kapitányt, igen találóan írja le élethelyzeteit és folyton, komótosan kiszól belőlük. Amit magában gondol ez a narrátor-kapitány, azt a többi szereplő előtt nem fecsegi nyomban ki, előlünk, olvasók elől viszont nem titkolja el.

Füst Milán igen sűrű egymásutánban változtatja látószögünket. Műves-indulatos élőbeszéd-fordulatokkal teszi a belső monológ hangját dinamikusabbá. Ennek a kapitánynak, mindig eszébe jut valami. Mindenről elég szellemes belső észrevételei vannak, de azért akár egy átviháncolt éjszakáról van szó, akár egy gyilkosságról, vagy bódult andalgásról parkokban és temetőkben, Füst Milán megteszi a dolgát.

A mester követi a saját esztétikái felismeréseit. Élénk ritmusban, furfangosan váltogatja az összefoglalást és a „jelenítő kitárulást”, vagyis hosszú időegység rövid elbeszélését, illetve rövid időegység hosszú elbeszélését.

Füst Milán egy kissé modoros prózájának elragadó sodrása, áramlása és hullámzása van. Ki-be, el-vissza. Hangok és nézősíkok ütemes váltakozása utal arra, hogy a szerző vad ellentéteket működtet magában, ért az empátia és a vigasztalan semmi nyelvén, tud nagyon együttérezni és tud nagyon kegyetlen lenni.

Störr kapitány illúziótlan ember, de ebben az egyetlen igazi kalandjában, hogy szeretné tudni, mi lakik a feleségében, olyan üde, csodálkozó, szenvedő és kíváncsi, hogy megkedveljük a társaságát. Szívesen innék meg Störr kapitány mellett a bárpultra könyökölve valami erőset. Ha nem is találkozom többé vele, emlékezni fogok rá. Ha te is akarsz egy derék fickóra emlékezni, aki bár csöppet sem volt buta, de azért mégis nagy szamár volt, és elrontotta a legjobbat, amit kapott az élettől, mert szorongott, hátha nem is igazán az övé, ha egy ilyen banális történetet úgy akarsz meghallgatni, hogy közben alaposan megkedveled az elbeszélőt, akkor olvasd el Störr kapitány feljegyzéseit a feleségéről.

Tisztelgő sorok Vásárhelyi Miklósról

Íme, hát ő is hetvenéves lett már, a legfiatalosabb a nagy öregek nemzedékéből, akiket Nagy Imre baráti köreként tart számon a köztudat és a történetírás. Az ötvenhatos reformkommunisták, a hiteles euro- illetve demokratikus kommunisták egyike, aki kedves eleganciával viseli és tolja el magától ezt a szerepet, vagy utalja inkább a helyére, mert hetvenéves korára szép csendben belőle is valami olyasmi lett, amit a liberális demokrata és a demokratikus szocialista közötti palettán lehet elhelyezni. De hát ennek itt korlátozott jelentősége van, mert itthon ezek a szavak kevesebbet mondanak, mint a viselkedés, meg a biográfia.

Vásárhelyi egy a nagy ötvenhatosok közül, akik menthetetlenül megdicsőülnek nemzeti-konfuciánus történelmi emlékezetünkben, akár hajdan a negyvennyolcasok, nemcsak azért, mert csinálták, hanem mert egyáltalán ott voltak. Mert Vásárhelyi Miklós keze egy megfogható kéz abból az időből, meleg, erőteljes és barátságos kéz, fölötte olyan kellemesen mintázott, kicsit fiús, pirospozsgás arccal, amely mindig tud mosolyogni. Egy jó tartású, konzervatívan öltözködő úriembert látunk a régi időkből, aki még tud fellépni, bemutatkozni és több nyelven, formásan, sok éleslátással társalogni. Szép család körében látjuk, szerény, de fajsúlyos jelenléttel. Egy férfi, aki tud a kellő időben szólni és a kellő időben hallgatni, virágcsokrot átnyújtani, és lesegíteni a kabátot. Egy szép példány abból a szívós és megmunkált emberfajtából, amely még a monarchia idején született. Nos, Miklós, aki még a magyar Fiumében gőgicsélt, egyike ennek a generációnak, amelynek kijutott annyiféle élethelyzet, döntés és tapasztalás, hogy alkalmuk volt erőteljesen megmintázni az időbe írott arcélüket.

Összejött az ezer év, mondta az egyik hölgy nagy mosollyal, már tudniillik azok, akik együttesen képletesen szólva elidőztek ezer évecskét a börtönben. Az ezer év tablóján ott áll középen a hetvenéves Vásárhelyi Miklós, mellette Újhelyi Szilárd. Lassan korelnökei lettek a Nagy Imre-köreként emlegetett ötvenhatosoknak, a politikai ember klasszikus példányainak, akiknek a börtönből kijövet, a megadás, a kompromisszum és a kerülő útnak is tekinthető új útkeresés idején, egyszóval a Kádár-korszakban, még aránylag fiatal negyvenesekként kellett megtalálniuk becsületes kereső munkájukat, szemlélődésre is módot adó, visszavonult életstílusukat. A történelem ritkán kínál meg egynél többször egy nemzedéket formátumos, eseménydús szerepléssel. Vásárhelyi kapott két mozgalmas évtizedet, megkapta a politikai korszakát. Ma is tűnődik rajta, hogy mit kapott ezzel, még jobban teszi, ha leírja, mert élvezettel olvasom az írásait. Én mindenesetre – ahogy a japánok mondják érdemes, koros emberekről – nemzeti kincsnek tartom Vásárhelyi Miklóst.

*

Rajk Júlia, Ádám György, Donáth Ferenc, Fazekas György, Haraszti Sándor, Mérei Ferenc, Kardos László, Szekeres György, megilletődötten emlékezem egy drámai nemzedék nagy személyiségeire.

Közöttük láttam Vásárhelyi Miklóst mindig összefogottan és kedvesen. Együtt voltak láthatók vendégségben vagy filmvetítésen, együtt mentek autóbuszon Görögországba, villamoson temetésre, együtt sétálnak történelmünk emlékcsarnokában, együtt, mint a börtönudvaron. Megvannak már a trükkjeik, hogy lehet mégis sugdolózni egymással, mikor az őrök tiltják a társalgást.

Börtöntöltelékek Horthy, Rákosi és Kádár alatt, az új rendszer meggyötört arisztokratái. Mind büszke férfiak, akiknek mély dialógusba kellett bocsátkozniuk a félelemmel, és épek, mert fölülkerekedtek rajta.

Mindtől sokat tanultam. Bár nem olyan sokszor találkoztam velük, bátyai melegség jött belőlük. Nyílt és igényes emberek, sok történetet kaptam tőlük, amelyekkel alaposan megterheltem a Cinkos című regényemet.

Vidáman előadott történetek voltak ezek, finom kávé és sütemény, a csillár alatt családiasság honolt. Így a fiataloktól, Eörsi István és Litván György nagypapáktól nem nagy messzeségben a társaságban én is rokonszenvre leltem. Pironkodva megemlítem, hogy hatnapos kis letartóztatásom szimbolikusan megkönnyítette bekapcsolódásomat a társalgásba, amely az összejövetel második felében, ha már az aktualitásokon túl voltunk, önkéntelenül is visszagördült a közös börtöncellákba, ukrajnai hómezőkre, deportálóvonatok peronjára, hamis papírokra Gestapo-razzián, menekülésre, visszatérésre, rövid virágzásra, amelyet a szereplők utóbb szívesen eltávolítanának a biográfiából. A gondviselés kegyes volt hozzájuk, gyorsan elvette tőlük a hatalmat.

Olvad a tél, élénkül az ország, barátunkat ismét a parlamentben látjuk, aztán megint egy kis félreállítás, Nagy Imre háza, s megint a parlament, de már tüstént a jugoszláv követség, Mátyásföld: szovjet parancsnokság, katonai repülőgép, zárt vadászkastély a Fogarasi-havasokban, újra meg újra elnapolt tárgyalások a Gyorskocsi utcában. Kevés fent, sok lent. Kevés siker, sok tanulság.

A feleségek a börtönévek alatt kisebbek lettek, a gyerekek pedig furcsán megnőttek. És jöttek a hosszú évek Kádár alatt, amelyben a szabaduló férjek már nem akartak politikus módjára részt venni, mert ők már egy életre kipolitizálták magukat. Jöjjön az irodalom és az ökonómia, a mezőgazdaság és a történelem, jöjjön az értelmiségi munka, mondjuk éppen esszéírás a politikai hatalom nagyjairól, sajtótörténet és filmdramaturgia. És jöjjön végre a család! Ha nem a gyerekek, akkor az unokák, jöjjön az enyhülés végre a lélekben is!

No persze, a politikát tudatunkból egészen kizárni nem lehet; az egykori sajtófőnöknek olvasnia kell naponta a világlapokat. Aki keres, talál, Vásárhelyit megtalálták a hírlapok és magazinok, hogy a világ állását naprakészen összefoglalja valami kis reménysugarat mindig megcsillantva. Fogalmam sincs, hogy mi történt a világban, egy hete nem hallgattam a Mikipresszt, mondogatta házbeli szomszédja Makk Károly.

Vásárhelyi tud segíteni, előmozdítani, tehetségek mögé állni a filmgyárban; és ha az ízlés nem is egyezett, a sugárerősség megméretett. Életre segíteni az életre érdemest: ez ennek a csöndes patriotizmusnak a parancsa, az a politikán túli politika, amelyet ez a társaság nyugdíjas forradalmárként, magánemberként megtartott magának.

*

Többek számára szerencsés fordulatnak találom Vásárhelyi Miklós találkozását Soros Györggyel. Két okos és jóakaratú ember találkozása. Soros negyvenhétben Londonban frissen kilógott csóró diák, később Karl Popper tanítványa, aki tanárától megtanulja a nyílt társadalom eszményét, amely onnan ismerhető meg, hogy a nép törvényesen leteheti a kormányt, ha elégedetlen vele.

Soros nyolcvanhétben a világ egyik legnagyobb money-manager-e, ami nem hangzik rosszabbul, mint az, hogy a világ egyik legnagyobb közgazdásza. Adni akar annak az országnak, amely hozzá személy szerint nem volt túl kedves, de a fiúnak respektálnia kell a szülők hazaszeretetét. Okosan adni azonban nagyon nehéz.

Vásárhelyi Miklós segít neki ebben. Ezúttal is tájékozottan, megfontoltan és igazságosan. Így aztán ebből a találkozásból – hozzáadva a hozzáadandókat – megszületett a háború utáni időszak legdicséretesebb kultúrpolitikai vállalkozása. Kultúrpolitika? Igen.

Írónak, művésznek, kutatónak nem kell megmondani, hogy mit csináljon és mit ne csináljon. Ha a környezetük megbecsüli őket, akkor ösztöndíjjal segíteni kell a műveik megszületését. És cserében nem kell semmit sem kérni. Semmi különös lojalitást.

Úgy tetszik, hogy az egyéni újraelosztás nem bizonyul érzéketlenebbnek, mint az állami újraelosztás. Két-három évre anyagi függetlenséghez segíteni független tehetségeket, nincs ebben semmi rossz, kedves Miklós.

*

Egyébiránt pedig a szabadság lassan vonul át a személyeken és a generációkon. Valakiben kivilágosodik, aztán elhalványul, majd ismét kivilágosodik; és már áthalad valaki másba.

Az eredeti célt, a nemzeti és a társadalmi szabadságot el fogjuk érni. Van egy emlékünk, amibe belekapaszkodhatunk. Emlékszünk rá, hogy egyszer megpróbáltuk. Ez az emlék harmincegy év alatt megnemesedett. Klasszikus lett, mint egy jó regény.

Ha egy kis nép kihúzza magát, akkor nagy nép. Ha testben-lélekben összehúzza magát, akkor csakugyan kicsi. A szabadság csak házi sütésű lehet. Az ajándékba kapott szabadság sem rossz, de nem az igazi. Tisztelet a korán kelő péknek. Ünnepelhessük nyolcvanévesen is!

*

Coloradói szép napok

1. Fa utca

Öten lakunk ebben a házban, Colorado Springsben, a Wood Avenue 1409. szám alatt, amelyet a Mark Stavig angol irodalomtanártól bérelünk, mert az akadémiai élet lehetővé tette, hogy az 1988-as évet ő Firenzében és Londonban töltse, én pedig az ő házában, sőt a College-ban is az ő irodájában, amelynek ajtaján belül, plasztikhuzatba burkolva ott függ a narancsszínű sávokkal ferdén megtűzdelt, fekete, nem egészen kellemes tapintású ruhadarab, amelyről megtudom egy kollégától, hogy az oxfordi egyetem végzős diákjainak tógája, amelyet ő ünnepélyesebb alkalmakkor felölt. Öten lakunk ebben a múlt század végi, viktoriánus elképzelések szerint megköltött, barna oldalú, zöld tetejű, emeletes és manzárdos faházban, amelyben a háztartási gépek működnek, a berendezés pedig olyan, mint a többi hasonló házban, egy bizonyos életforma pontos leírása, amelyet most akár egy tógát, mi öten is magunkra öltünk.

*

Nos, ez az öt személy: a feleségem, Lakner Judit (34), végzettsége szerint francia-történelem szakos tanárnő, akivel már tíz éve élünk együtt párizsi összemelegedésünk óta, de csak négy éve házasodtunk össze és csak együttélésünk nyolcadik évében köszöntött bennünket a gondviselés egy Áron névre hallgató, születésekor 4,8 kilós fiúgyermek képében, aki tehát ma húsz hónapos, majd tavaly ősszel ismét egy 4 kilós fiúcskával, aki még nincsen öt hónapos, és a József névre nem tudni, hogy hallgat-e. S hogy a feladattal Jutka könnyebben tudjon megbirkózni, velünk van Áron huszonhárom éves nevelőnője, Varga Éva is, akinek kedve volt eljönni velünk Amerikába, mert még sohasem volt Nyugaton. Az ötödik személy az ötvenöt éves szerző, végzettsége szerint középiskolai magyartanár, akinek személyi igazolványába be van írva, pecséttel megerősítve, hogy munkaadója a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának Irodalmi Szakosztálya, aki ide munkavállalási engedéllyel, a Művelődési Minisztérium által zárt borítékban lepecsételt és ilyen módon vámkezelt kéziratokkal érkezett az összehasonlító irodalom tanáraként, egy évre szóló szerződés alapján.

*

A tanár egy évi fizetése amerikai viszonylatban szerény, annyiért csak Kelet-Európából vagy a harmadik világból lehet vendégtanárt kapni. Kötelezettségeinek teljesítése után még fog annyi maradni, hogy vendégül láthassa nyáron ezen a nyaralóhelynek is beillő magaslaton az egész családját, Budapestről nyolcvanhárom éves édesanyját, Münchenből rádiós-újságíró volt feleségét, Julit, Párizsból már roppant felnőtt – Julival közös – gyermekeit, a leendő orvos Dorkát (23) a barátjával, Manuellel, és a leendő történész-újságíró-dzsesszdobos Miklóst (21), New Yorkból biológiatanár nővérét, Évát (58) és Jutka öccsét, a matematikus Pétert (32). Nem lesz üres a ház, lesz vidámság és lakoma a hátsó kertbe nyúló deszkateraszon. Annak a kis fizetésnek az a dolga, hogy elmenjen, mert előre is kijelentjük, hogy esténként lesz jó bor, fehér is, vörös is, lehetőleg francia, megkeressük, megisszuk. Kostermészetünk szeret egyszerre két láda francia vörösbort beszerezni, alább nem adja. Elfér a nagy Oldsmobile csomagtartójában. A tanár helybeli vendégeket is szívesen hív vacsorára. Végre van egy nagy, ovális ebédlőasztalunk, ahol az egyik asztalfőn Mr. Konrád ül, azazhogy George, a másikon Éva, azazhogy Jaja, a keramikus, rajzolgató, ábrándozó, de a két úrficskával idomári tökéllyel elbánó nevelőnő. Úrnőnk, aki már délután megfőzött és most illatosan, kifestve nádszálderekát érvényesítő öltözékben lering a falépcsőn az emeletről, középen helyezkedik el, egy kis füstös fehérbortól már kipirul és nagyszabású karmozdulatokkal úgy elmagyaráz valami mulatságosat, ahogy ezt egyetlen helybeli hölgy sem teszi.

*

Ábrándozunk arról, hogy veszünk egy kocsit, ha marad valami, de ebből a kocsiból – egy titkos ösztön ezt súgja nekem – nem lesz semmi sem, annál is inkább, mert nem szánok időt rá, hogy megtanuljak vezetni. Budapesten inkább gyalogolok, metrózom, taxizok, de ha lenne fiáker, azt szeretném a legjobban. Elismerem, hogy két kisgyerekkel jól jönne egy olyan tágas kocsi, amilyet itt bérelünk, vagy akár egy kisebb, mondjuk egy pazar Lada. Az is szép volna, ha félre tudnánk tenni egy vidéki házacskára valót. Ezen az óhajunkon nagy fiúnk kisfiú kora óta nevet, de ha nem sikerül félretenni, az sem baj. Akkor itt voltunk egy éven át, éltük a világunkat, mint a tücsök, angolul beszélgettünk, és átadtuk magunkat egy kis eltávolodási gyakorlatnak, délutánonként élveztük a munka utáni szemlélődést előttünk egy korsó barna sörrel és egy pohár jeges árpawhiskyvel egy hajdani aranyásó-kocsmában, amelyben a cowboykalapos, széles vállú, nagy öklű férfiak talán egy számítógépgyárban dolgoznak.

*

Kipróbálom ötvenöt éves fejjel és az én vajákos angolságommal, hogy versenyképes vagyok-e még az irodalomtanárok álláspiacán. Tetszik nekem, hogy a rózsaszínű vízumcédulámon ez áll: professor of the comparativ litterature. Ez tisztességes, polgári mesterség. Egy irodalomtanár a dolgok rendje szerint a nyugati piacon többet keres, mint egy író. Utcánk a város legelőkelőbb utcája. Az egyik szomszéd néhány utcával odébb is talált volna egy ugyanolyan házat, mint ez a szomszédos, amelyet megvásárolt, és az a másik ötvenezer dollárral kevesebbe került volna – csakhogy egy valamivel kevésbé jól hangzó nevű utcában. Az összehasonlító irodalom tanárának éppenséggel itt a helye a Wood Avenuen. Mi meg ebben a tisztes foglalatban egy kissé maskarásan tessékeljük be a vasárnap délutáni ismerkedő partira érkező vendégeinket. A meghívó kártyán is ez állt: sajt- és a vörösborpartira öttől-hétig. Mintegy húsz ember jött, akiknek a listáját a jó George Butte, az angol tanszék vezetője és az én gyámom, útbaigazítóm meg egy kicsit főnököm állította össze. Délután öttől-hétig csevegünk, egyik kis csoporttól a másikhoz megyünk át bő mosollyal, hét órára mindenki elmegy, berakjuk a poharakat a mosogatógépbe, és jöhet a gyerekfürdetés.

*

Holnap lesz két hete, hogy elindultunk Budapestről, közben két-két napra megálltunk Münchenben és New Yorkban, Juli és Yvette lakásában. A Colorado Springs-i repülőtéren várt bennünket George Butte az angol tanszékről, aki mintegy az én összekötőm a College-hoz. Az iskola kis piros autóbuszán elhozott ebbe a házba, amelyben az év végéig lakni fogunk. Nyugatra a Sziklás-hegység havas csúcsai, keletre hatalmas üres fennsík, a város pedig, kétezer méter magasan a tengerszint felett, makulátlan ég alatt hosszan nyúlik el a hegység lábánál meghatározhatatlan távolságokba. Colorado Springset háromszázötven ezer ember lakja; egy ideig azt képzelték, hogy gyors növés vár rá, de a csúcstechnológia mégsem költözött ide, nem könnyű munkát találni, a házpiac a vevők piaca. A mi házunk (most már így mondom) a századfordulón épült, egy magányos hölgy lakott benne ifjú éveitől öregkorban elkövetkezett csendes haláláig. Az oldalági örökösöktől Stavig professzor vette meg, feleségével, Donával három gyereket neveltek fel benne. A gyerekek már mind szerteszéledtek, bementek Colorado állam százhúsz kilométerre lévő fővárosába, Denverbe, ott van színház, jó filharmonikus zenekar, onnan lehet Londonba és Párizsba közvetlenül is repülni. A magaslati levegő csalafinta, télen-nyáron igen száraz, ezért kevésbé érezni az erős hideget és hőséget. Most február van, ingujjban ülök a kerti napsütésben. Nem fázol, amikor megfázol, légy óvatos. Van akinek kezdetben vérzik az orra, van, aki kezdetben rosszabbul alszik, van, aki fáradékonyabb, kisebb a külső és nagyobb a belső nyomás, mint odalenn, kevesebb az oxigén, hogy ehhez alkalmazkodjunk, több vörösvérsejtet kell a testnek termelnie, könnyen lesülhetünk, kiszárad a bőrünk, kenjük csak naponta többször krémekkel. Clarity, állítólag ez a hely előnye a szellemi munkában, tanár-kollégáim szerint tisztafejű gondolkodásra ösztönöz.

*

Maytag professzor vagyok. Ez annyit jelent, hogy a Maytag mosógépgyáros család, amelynek több tagja járt ebbe a múlt század végén alapított College-ba, s akik közül egy hölgy ma is itt él a városban, adta a College-nak azt az egymillió dollárt, amelynek az éves kamataiból minden évben meghívhatnak egy neves írót vagy tudóst, aki interdiszciplináris irányban serkentené magasabb szintű gondolkodásra diákjait és netalán a kollégáit is. Legyen egy „major name”, utóbb beszélni fognak róla, helytörténeti adalék lesz. Amos Oz izraeli írókollégám volt az elődöm, róla nagyon kellemes benyomások maradtak különböző tanszékeken dolgozó kollégák emlékezetében, azt lehetne mondani: szerették. Énrólam a benyomások igen kezdetiek lehetnek, én egy kissé távolságtartóbb vagyok. Tegnap véletlenül benyitottam a szomszéd házba, zavartalanul mentem át a nappalin az ebédlőbe, és ordítoztam magyarul, hogy itt a betörő, míg Jutka helyett egy ismeretlen amerikai hölgy került riadtan elém. Minden tisztázódott, jót nevettünk, búcsúzóul a hölgy azt mondta, hogy a városban a szórakozott professzornak ezen a történetén még évekig jól fognak derülni. A bankban Betsy Shalhammer, aki édes, személyes hangú levélben köszönte meg, hogy az United Bank of Colorado Springsben nyitottam számlát, sajnálkozva amiatt, hogy oly keveset tud országomról, meg amiatt is, hogy nem tud velem az én nyelvemen csevegni, szóval Betsy, aki imádja a fagylaltot és a pizzát, nyalogatja a szájacskáját, és bűnösen kacsingat, mert tudatában van annak, mennyire hizlal mindkét szenvedélye, szóval Betsy kedvesen megjegyzi, milyen különös ember volt az az izraeli író, Amos tudniillik, mert olyasmiket kérdezett, amelyeket Amerikában mindenki tudottnak vél, mire én azt mondtam: „Tudja, Betsy, ez azzal is összefügghet, hogy Amos kibucban él, ahol pénzzel és bankügyekkel nem sok dolga lehetett.” Az egyik szerepünk tehát éppenséggel az, hogy furcsák legyünk, másfélék, mint ők, az se baj, ha kicsit lesajnálnak, attól csak meghatóbbak vagyunk, az sem baj, ha kicsit maflábbak vagyunk, akkor még kedvesebben lehet tréfálkozni rajtunk.

*

Elfogadtam ezt az ajánlatot, kellett a pénz, Magyarországon úgy be voltam tiltva, hogy nem kereshettem egy vasat sem. Vágyódtunk a budapestinél tisztább levegő meg a nyaralást helyettesítő kert után. Az is elég, ami van, gondoltam sokszor Budapesten és már nem volt kedvem a medvebarlangomból kimozdulni. De hát már aláírtam a szerződést, kötött a szavam, s hogy aláírtam, ez olyan gesztus volt, amelynek az értelmén utólag tűnődhettem. Talán untam már bosszankodni a hazai rendszeren, vágyódtam a normális létezésre, amelyhez hozzátartozik, hogy minden politikai szemponttól függetlenül publikálhatok, előadhatok, utazhatok legjobb belátásom szerint. Jólesett látnom New Yorkban a Saint Marks Bookstore-ban A látogató, A városalapító és A cinkos című regényem angol nyelvű zsebkönyvkiadását.

*

Hajnali négy óra van (Budán már déli tizenkettő), még különös fáradtságokkal, ébredésekkel és álmosságokkal lep meg a szervezetünk. A gyerekek néhány nap alatt hozzáidomultak az itteni órajáráshoz. Áron éjjel két órakor felsírt, de aztán elaludt. Átjöttem a magas, igen ruganyos hitvesi ágyról, amelyen minden megmozdulásom Jutkát is megrengeti és felébreszti, ebbe a kopár és mégis otthonos sarokszobába, amelyhez hozzátartozik egy fedett és ablakokkal körülzárt veranda. Beraktam iratokat és ingeket a részemre kiürített fiókokba, megtöltöttem a garderóbfülkét, nézegetem a házigazda könyveit, főként a klasszikus angol szerzők munkáit. Odalenn a földszinten három tágas szoba van, egy nappali, egy ebédlő és a zongorával, televízióval a családi szoba (family room). A nappaliba be lehet kívülről nézni, ebbe nem, ez az intimitás fészke, ha esténként végigsétálunk a Fa utcán, a nappali szobákban senkit sem látni, mindenki hátul kuksol a family roomban. Mindenkinek van külön tere, kényelmesen szétszóródhatunk a házban. Áron nyomban megérkezése után elkezdett dolgozni a favonatocskával a falépcsőn. Magammal hoztam a magyar írásra a Seikosha nyomtatógépemet, amely egy kis alkatrész (eprom) beszerelése által képessé lett a különc magyar betűk kinyomtatására. Tanúsítom, hogy lehetséges egy másik földrészen, egy vadidegen házban ott folytatni, ahol abbahagytuk. Lehetséges, mert a kézirataimmal együtt a fejemet is idehoztam. Ezek a kéziratok kétszeresen be voltak csomagolva, minden oldalról sokszorosan ragasztószalaggal körülvonva, lezárva és számos helyen lepecsételve. Benne az engedély és a jegyzék az államtitkot és szolgálati titkot nem tartalmazó iratok külföldre viteléhez. A miniszterhelyettes és az irodalmi osztályvezető igen készségesek voltak, jelezték, hogy ki lehetne újra adni a Látogató című regényemet, amely húsz évvel ezelőtt már megjelent. Ki lehetne adni, mivelhogy a tilalmi listát, amelyen rajta voltam, feloldották. Tapogatózó lépések, még semmi kézzelfogható. Most, hogy a nyíló résekbe belepréselhetném magamat, kihamvadt a heves vágyakozásom a legális szellemi létezésem apránkénti engedélyezésére saját országomban. Tizenöt éve elnémítottak, hosszú volt az idő, megszoktam a hazai csendet magam körül. Majd kiadnak, ha akarnak, ez az ő dolguk. Innen most távoli képtelenségnek látszik otthoni élethelyzetem. Most úgy érzem, inkább legyen hűvösebb a környezetem, de ne kelljen gőggel és patetikus autonómiával ellensúlyoznom a megalázó elnémítást.

*

Egy jó házhoz könnyű hozzászokni. Áron azt mondja: „Jó itt.” Le-föl mászik a falépcsőn, autózik, motorozik, pötyögteti a zongorát, érdeklődik a szomszéd fekete kutyája iránt. A másik szomszédnak van egy tizennyolc éves macskája, az is figyelemre méltó személyiség. De a legtitokzatosabb az „öreg autó” a kert végében levő garázsban: Áron beleül, forgatja a kormányt, dudál, sötétedéskor meg (ha biciklivel megjövünk a játszótérről, ahol uzsonna után csúszdázni, hintázni és ahonnan a kerékpárülésen hazarobogni igen jólesik) beköszön neki: „Jó éjszakát, öreg autó, aludj jól”. A kertben tegnap olvadt a hó, most újra szitál, borús az ég, nemsokára kiderül. Ha nem tetszik az idő, ne bosszankodj, egy óra múlva úgyis megváltozik, mondják errefelé. A Wood Avenue-n ritkán járnak autók. Ébredez a család, használjuk a kávéfőzőt, a kenyérpirítót, a teaforralót, nehéz serpenyőben szalonnás rántottát sütünk, finoman beszabályozzuk a termosztátot, melegszik, hűl, s a padlóból meg a fal tövéből időnként meleg fuvallatok áramlanak; az egész házban többé-kevésbé egyenletes meleg van. Nagy csend borul ránk, csodálkozunk, hova is kerültünk.

*

Van már bankszámlám, bekapcsolták a telefonunkat, kaptam meghívást Ann Arborba, San Diegoba és Lisszabonba, benn voltam a Collegéban, kezet fogtam sok tanárral, titkárnővel, kedves emberek, mindenki biztosított róla, hogy nagyon örül az érkezésemnek. Én is megpróbáltam hasonlóról biztosítani őket, én is nagyon örülök, hogy megjöhettem. (Nem volt olyan egyszerű a dolog. Én és Áron fiam már megkaptuk az utazáshoz szükséges pecsétet az útlevelünkbe, Jutka és József fiam nem. Elhalasztottuk az utazást, idegeskedtünk, telefonáltunk. S való igaz, mivel a hivatal packázása nem másra való, mint annak érzékeltetésére, hogy módjukban áll packázni velem, ha mást nem is, a bosszantási tervet az erre illetékesek végrehajtották.) Ma délelőtt valaki becsengetett, ajtót nyitok, elbotlom egy nagy papírzacskóban, van benne egy fehér kenyér, meg egy diós-mazsolás kalács a francia pékségből. A zacskón egy név: Harvey Rabbin tette le oda, piros autó robog el, integet belőle az ajándékozó filozófus. Később találkoztunk, magas, kopasz, sietős ember, többször volt Magyarországon, tetszett neki, romantikus ország, érdekli Közép- és Kelet-Európa, ő maga zsidó, nagyszülei Oroszországból jöttek el. Misa nevű kutyáját sétáltatva ebéd után sub specie aeternitatis az Alamo és a Culebra utcán délután fél négy és negyed öt között remekül társalgunk filozófusokról és költőkről. A szubsztanciális beszélgetések barátsághoz vezetnek, finom ember, megbízható, ízlésünk sokban egyezik, de amerikai baloldaliként egy kissé többre illik becsülnie keletnémet szerzőket, mint énnekem.

*

Colorado Springs az USA egyik legkonzervatívabb városa, mondja Harvey, akivel hamar összebarátkoztunk, de a College liberális sziget. Sok itt a nyugdíjas katonatiszt, sok híve van a vallásos, protestáns fundamentalizmusoknak, ráadásul (s ezt mindenki elmondja) a Sziklás-hegység alatt van az észak-amerikai légi- és rakétaerők vezérlő-központja meg az űrrakétavédelem, az SDI fő kísérleti telepe, valamint az Airforce Academy. Itt képezik ki a légierők személyzetét. Sok a katona errefelé meg a szexuális bűnözés, gyakoriak a betörések is. Tegnap egy bankrabló kalandjáról és lelövéséről adott hírt a konzervatív helyi lap, amely katasztrófát jósol, marxista kormányokat Közép-Amerikában, Nyugat-Európa finnesedését, ha az idén esedékes elnökválasztáson a liberális demokraták győznek. Kedves szomszédaink is arra biztatnak, hogy zárjunk be elöl-hátul minden ajtót és ablakot, ha nem akarunk bajt, ők még a riasztóberendezést is bekapcsolják. Előfordult már, hogy éjjeli kóborútján a macska elsétált az infravörös sugár előtt és riasztotta a rendőrséget, géppisztollyal rontottak be a házba. Segítőkész szomszédaink telefonálnak helyettünk a szemétszállítóknak, az újságkihordóknak, aztán mi telefonálunk a kábeltelevíziónak és a tejszállítónak; versengenek a tejkihordók, az egyik cég azt állítja, hogy az ő teje frissebb, mint a másiké. A kedves, tartózkodó matematikus-szomszéd házasságuk tizenötödik évében bevallotta a feleségének, hogy szeretne egy biliárdasztalt. Van egy biliárdszobája. Sajnos nem tudom Stavig professzort az asztal mellett helyettesíteni. Együtt játszottak, aztán együtt rögzítették videoszalagra a televízió legérdekesebb műsorait, régi játékfilmeket, interjúkat hírességekkel. Első este náluk vacsoráztunk, kitűnő volt a marhahús és a mézesalma édes tökben, mellette hajában főtt krumpli. Tömör, sima, félnehéz kaliforniai vörös. Ő is George, matematikai tankönyvek szerzője, apja is, nagyapja is egyetemi ember volt. A felesége, Hope valósággal forradalmi változáson esett át, amikor fiatal lányként a családjával Kelet-Kanadából Új-Angliába költözött délre: felszabadulásként élte át, hogy már nem volt kötelező nyáron is kesztyűt viselnie, ha kitette a lábát hazulról, s nem érezte magát kesztyű nélkül öltözetlennek. George azt állítja, hogy Dél-Amerika alulról megmérgezi a kábítószerekkel Észak-Amerikát. Beszélnek egy rokon hölgyről, aki most is börtönben van kábítószer és prostitúció miatt. Nem eladta, csak fogyasztotta, persze, fogyasztásért is börtön jár. A lányuk ügyész, a múlt héten sikerült negyvenöt évre ítéltetnie egy liliomtiprót. Többen vidáman mondják, hogy ha kitör a világháború, akkor az első atombombát mi kapjuk. Washington és Colorado Springs. Itt akkor kő kövön nem marad. Nem kell végigélnünk a háború szenvedéseit, már a legelején kiszállunk belőle, addig pedig élvezzük az életünket.

*

Minden szép a környékünkön, látom a moziból ismert Amerikát, a kis kastélyutánzatokat deszkából és festékből. A látogató hajlamos a havas bérceket is díszletnek tekinteni, mintha a dolgoknak és az embereknek is csak két dimenziója volna. Olykor az a benyomásom, hogy az utcán sétálva is folyamatosan csak egy hibátlan képernyőt látok. Többen azt állítják, hogy olvasták a könyveimet; „Melyiket?” – kérdem, „Mindet”, felelik. Ezt érdekesnek tartom. Tény, hogy a város legjobb könyvesboltjában meg az egyetemi könyvesboltban is ott vannak a könyveim. Igen barátságos italboltos kérdi tőlem, hallván, hogy Budapestről jöttem, hogy kezdenek-e már egy kicsit jobban menni a dolgok Romániában? Budapest Magyarország fővárosa, avatkozik be kísérőm. „Ó igen. No és Magyarországon? Kezdenek a dolgok már egy kicsit jobban menni?” „Ó persze, nem nagyon, de egy kicsit. Az emberek élénkebbek.” Ez elhihető. Ennek ő nagyon örül. A halkereskedő egyszersmind békeaktivista, szeretne velem eszmét cserélni arról, hogy milyen borzasztó a hidegháború. A French Bakery-ben croissant-t eszik kapucíner mellé az újmarxista szociológus, akinek az új osztály és az új társadalmi mozgalmak a témája. Nyomban meghív, hogy szólaljak fel Dél-Afrika ellen, tűrhetetlen, hogy a Colorado College tőkéjének egy százalékát olyan cégek részvénypapírjai alkotják, amelyek üzleteket kötnek Dél-Afrikával. Sem a gyűlésre, sem a tüntetésre nem megyek el, én itt vendég vagyok és boldogan elkötelezetlen. Másnap a radikális fiatal szociológus hűvösen köszön. Mikivel telefonozok, úgy beszél, mintha rég eljöttem volna, alakulnak az egyesületek, már a demokratikus ellenzék tagjait is meghívják a legális összejövetelekre, már nem vagyunk érinthetetlen démonok.

*

A hó könnyű, tiszta, porlik, el lehet fújni. Áron óvatosan topog benne, tetszik neki, de nem nagyon kíván érintkezni vele, hideg. József nő, nagy már, gőgicsél, mosolyog, egyre társaságibb. Nyugodt gyerek, nagyokat alszik a deszkateraszon a kocsijában, remekül bírta a hosszú légiutat. Megeszi a banánnal kevert narancsot, utálja a krumplit, kezd apadni az anyatej. Áron egy kissé lefogyott, de már reggelig alszik. Minden nap sok új szót tanul, egyre jobban érti, amit mondanak neki, lelkespirosan hancúrozik Évával. Ha lerántja a könyveket, ha tép, ha dúl egy kissé, a büntetés számára az, ha emelt hangon mondom neki másodszor is, hogy ne tegye. Akkor egy kicsit elkámpicsorodik, fölemelem, megcsókolom. Ki! Ki! hangoztatja fél perc múlva. Ezt mondja akkor is, ha a magas etetőszékéből, vagy bármilyen zárt helyzetből kikívánkozik. Szabad harcos, mondja Jutka. Garázda gerilla. Pocak Pál. Éva csendesen dünnyög neki, remekül megvannak. Jutka úgy bánik Évával, mint a húgával, angolra tanítja, ijesztegeti különös ételekkel, mint a szójacsíra vagy a baby shrimp, amit Éva kígyónak vél. Nem lehet könnyű neki bezárva egy házba egy családdal, de egyelőre úgy látszik, hogy ő élvezi mindannyiunk közül a legjobban az ittlétet. Délben, ha megebédeltette és letette Áront, egytől hatig szabad, elmegy sétálni, de már jóval hat előtt megjön, itthon családiasabb.

*

Mivel itt minden olyan messze van, az emberekre egy kissé rázárul a házuk. Nem sok esemény történik velük. A nagyobb esemény, ha jó: egy utazás, lehetőleg Európába, ha rossz: egy bűneset. Aki a házában él, ezekben a dús és a maguk módján tökéletes házakban, az elkezd aggódni amiatt, hogy esetleg elveszítheti, hogy valami veszély fenyegeti azt, amije van. A gyerekek kimennek a házból, tanulnak, világot akarnak látni, követik a jobb állásajánlatokat. Hamar, tizennyolc éves korban felszedik a sátorfájukat, vasárnap délután a szülők költségére telefonálnak, majd, ha meglesz a diploma, hasonló, jól felszerelt házakban laknak valahol máshol az Egyesült Államokban, nagyjából ugyanígy, kertvárosban, nagy parkolóhelyes bevásárlóközpontokkal, családonként két kocsival. Nosztalgiát érzékelek egy másik urbanitás után és szorongó idegenkedést a brutális New Yorktól. Megértem, hogy nem tódulnak oda. Ugyanazért a pénzért itt tágasabban, egészségesebben, jobban laknak. Habár erről a kertvárosi, családi házas, autós, bevásárlóközpontos életformáról, amely egész Észak-Amerikát beborítja, mindenféle kritikai észrevétel elhangzott már, nekem mégis úgy rémlik, hogy győzelmesen ésszerű, mert jobbat nem lehet kitalálni. Kényelmetlenségek? Micsoda? Ha itt kiengeded a gyereket a ház mögötti kertbe, biztonságban tudhatod. Kell, hogy legyen saját kerted. Kell, hogy természetesen nyaralhassál egész évi otthonodban, hiszen itt vannak a nagy hétvégék, hova is rohannál el a pihenés óráiban a saját házadból? Vannak a miénknél (Stavig professzorék házánál) drágább és nagyobb házak, voltunk már ilyenben is, de hogy nyolc szobád van-e, avagy tíz, hogy két fürdőszobád van-e, vagy négy, az nem olyan sokat változtat a dolgon. Megvan ezekben a középosztályi házakban a pincében a mosó- és a szárítógép, mellette a pingpongasztal, a sí, a korcsolya, a tenisz és a horgászfelszerelés, a kertben ott van a rostélyossütő, megtalálod a garázsban a faszenet, a hófújót, a nagyobb régi és a kisebb újabb kocsit, ott van a kertben a pázsitba rejtett vízpermetező csőhálózat, amely nyáron automatikusan a megadott időben, mondjuk reggel félórán át egyenletesen öntöz, ott van a fűzfa alatt a fenyőpad összeszerelve az asztallal, hogy legyen hol megenni a rostélyost. A hölgyek a nap nagy részében tisztogatnak, mert bár minden tiszta, lehetne még tisztább is, és mindennek megvan a megfelelő tisztítószere. Minden háztartási műveletnek megvan a megfelelő gépi eszköze, minden háztartási szükségletnek és meghibásodásnak megvan a megfelelő ellátó-javító hálózata. Megy a pénz is a folyékony hálózatokon át teljes megfelelésben a többi hálózattal. Én innen úgy látom, hogy ez teljes életforma, mondhatnám a paradicsom azoknak az embereknek, akik ezt akarják. Ami romantika hiányzik belőle, az megtalálható a könyvespolcodon és a televízióban, olyan kimeríthetetlen kincstárakban, amelyekhez képest az egyén befogadóképessége szűkös. Ezekből a házakból mennek ki új ismerőseink rendhagyó, kalandos gesztussal egy időre Európába, ami életrajzuknak egy igencsak megemlítendő állomása lesz, és ide hozzák majd vissza a diafilmjeiket és az útiélményeiket. Aztán megint hatkor vacsoráznak és kellő időben kapaszkodnak fel azokra a számunkra megszokhatatlan hitvesi ágyakra, amelyeken áthullámzik minden mozdulat, és amelyeken bizonyára tanulni kell az együttalvás testi-lelki technikáit, ezeken a derékig érő, iszonyúan puha és rugalmas ágyakon, amelyek körül szellemi munkának nincsen helye, nász templomai kellene, hogy legyenek, de ha egy ilyen nagy faalkotmányba épített rugócsodán kellene átadnom magam az egészséges, házasságon belüli szexuális életnek, akkor joggal érezhetném magamat a saját életem dublőrének.

*

Új barátainknak komoly, pozitív tanuló viszonyuk van a kultúrával. Szellemi javakat gyűjtenek néhány finom műtárgy mellé, a szép evőeszközhöz illik a géniusz sűrítménye, klasszikus, lehetőleg régi kiadásokban. Láttam már első kiadású Kafka kötetet vacsora után konyak mellé felszolgálva. Minden jóért le kell mondani valami más jóról. Ezzel az élettel együtt jár a felém áramló javak és értékek semleges egyenrangúsága. Telítődés. Mindenből sok van a piacon. A hatalmas méretű földszintes áruházak mindenféle dologgal tele vannak. Ennek a vidéki college-nak a könyvtára nem kisebb, mint a budapesti egyetemi könyvtár. Csak éppen magam vehetem elő a könyveket, kószálhatok a fotelek között, és amit kiviszek, azt elég megérinteni egy elektronikus ceruzával, rögzíti a gép, hogy hol a könyv és nem sípol a riasztókészülék, amikor kiviszem. Ha ennyi minden lehetne az enyém, ha ennyi minden dől rám hívásként, akkor miért is törjem magam oly nagyon? Vajon akkor nem a lustácska, barátságos unalom a megfelelő válasz? Akkor semmi sem olyan fontos. Akkor nem igazán fontos, hogy egy kedves, egészséges hölgynek vagy úrnak még saját nézetei is legyenek. Közhely? Az itt nem jelent olyan rosszat, mint Budapesten. Az itt valami értelmes, többségi átlagot, valami kipróbáltat és megbízhatót jelent, amihez képest nem olyan jó eredetieskedni. Ezeket a viktoriánus stílelemekből összekompilált házakat olyan asszonyok uralják, akik ha régen, gyermekkorukban is ilyen házakban laktak, akkor nem ragadtatták magukat olyan illetlenségre, hogy saját nézetekkel hozakodjanak elő. Az ilyesmi inkább nagy szemű, kicsit testi hibás vénlányokhoz illik, akik házassági-anyasági örömöktől megfosztván poétikával vigasztalódnak, szerelmeskedés helyett pedig naplót írnak a hosszú estéken.

*

Kisütött a nap, ragyog a havon, meseházak, jávorfa és fenyő, tölgy és nyír, a tavasz későn jön, de már itt van, viszonylagos, hogy mikor jön igazán. Néhány hétig még fáradt leszek és aluszékony a kétezer méteres magasság miatt. Van irodám a Collegeban, elfoglalom, itt fogok beszélgetni diákokkal és tanárokkal. Megkísérelek a helyi értelemben normálisnak látszani. Fogadkozom, hogy megtanulok autót vezetni, továbbá angolul is úgy, hogy írni is tudjak apróságokat ezen az uralkodó világnyelven. Az egész ittlétet tanulásnak fogom fel. Nem bírálni, hanem csinálni akarom, hogy megérthessem; ez a kilenc hónap hamar elmúlik. Be fogjuk járni a környéket, nagy, amerikai bárka-autóban ringatózunk, Jutka vezet, mellette pipázok és Errol Garnert hallgatom. Biztosítás és bankhasználat leckéit elvégezve elég természetesen leszünk idevalósiak. Az italboltból egész doboz bordóit viszek haza, csekkel fizetek, megtelik a bevásárlókocsi, kitolom a csomagtartómig. Öntudatos fogyasztó, ülök a teraszon, bourbon whiskyt iszom sok jéggel, megfelelő távlatom van Európához. Most nem vagyok barlanglakó, inkább részt vevő megfigyelő óhajtanék lenni: terepkutatás a demokratikus kapitalizmus mintaföldjén. Egyelőre nem látom veszélyesnek ezt a kis distanciát a szemlélő és a szemlélt között, amely inkább a néprajzosé, mint az ítélkezőé. Nincsen honvágyam a hazai ítélkezősdi után, itt aztán egyáltalán nem vagyok harcos.

2. Kirándulás New Yorkba, Orchard street

De jó az Orchard-streeten, puffancskabátok, hosszú gatyák, jó bakancsok, élvezd, mondja a fekete árus, egy másiknál elemet és kazettát veszek a kis zsebmagnómba, az árus beleteszi, szeret babrálni vele, örülök, hogy megcsinálja. Belegagyogok, közvetítek, itt aztán egy lélek sem érti, amit mondok. Kínaiak nyájasan rámnéznek, ilyen szemérmetlen még sosem voltam. Nem lehet, hogy az ember ott van a helyén, ahol szemérmetlen? Most éppen a kínai gyerekek csodálkoznak rajtam, itt én furcsa vagyok a többi furcsa között. Az a legjobb, ha az ember crazy. Piros, fehér, rózsaszín és lila hálóing leng a szélben, továbbá saslikillat és a faszénparázs füstje. Spanyol indián fiú vöröses szláv lánnyal. Rettenetesen szomorú öreg zsidó ül a farmernadrágja mellett. Felpuffadt, kitömött kofferek. Öt gatya – öt dollár. Van hosszú szárú, meleg alsónadrág és trikó is, ilyenekben szeretek aludni. Hogy nevettem apámat, amikor Ernő sógorától örökölt szarvasbőrnadrágja alá még jéger alsót is húzott. Laza ruhákban szeretek ülni az asztalomnál, meglovagolom a széket.

Szőrmék, az üzlete ajtajában áll egy kopasz, szemüveges zsidó kezében egy pohár tejjel, iszogatja, kinéz. Hű micsoda ronda cipők! Egy gyönyörű ázsiai-fekete lány áll egy üzletajtóban és néz. Háta mögött a mennyezetről puha cseppkövek, selyemkendők lógnak. Áll ez a sötét felkiáltójel egy barlang szájában. Come in, we are open, kendők, selymek, legbelül egy tömör fekete szakáll. Sülő virsliszag, bordó indián kabátban, amelyről bőrrojtok lógnak alá, egy fekete ember süti neked a húst, enjoy it. Ebben a bárban egy olyan öregasszony adja a barna sört és a Jack Danielst, aki még nem vén asszony. Három kilencvenéves fekete öregúr mulattatja és ő akkorákat kacag a tréfáikon, hogy a hasa is megrezeg. Ilyenkor mindig egy kis balpillantást vet egy columbiai barna legényre, aki a barkóját simogatja és mutatóujjával a piros sapkája ellenzőjét hátrabiccenti. Ennek a columbiainak gézengúz arca van. Üvegfedelű kerek dobozkában egy golyócskát gurítgat. Belép egy asszony kalapban, a világ összes madarának begytollpihéivel az ő cowboy-keménykalapján. A hölgy vett egy bevásárlótáskát, itt hat dollárral olcsóbban sikerült megvennie, mint másutt, ebből most kitelik két pohár Heaven Hill jéggel és barna sör kísérettel. A mennyei dombokon én is szeretek őgyelegni. Két kínai kislány incseleg, egyik a másik ölében ül. Sehol ilyen jól nem bírom érezni magam, nem szórjuk homokba a gyöngyszem-pillanatot.

*

Utcaregényt írunk, ez a műfaja. A „Kerti mulatság” színhelye a kerti sírkőasztal, a veranda a nagy kertben, a behúzódás, a félreállás. Ezután inkább az utcai tumultus következzék, nem irtózunk embertársainktól, kedvünkre van számos utca a világban, és azokat mind összegyűjtjük városunkban, hazaimportáljuk őket Budapestre. Odavisszük Los Angelest és Lundot. Mindennek a kerete Budapest, de lám máris ott vagyok Berlinben a Bleibtreustrasseban, ahol régiségboltja előtt kissé hervadt kebellel ül egy empire asztalka mögött a tulajdonosnő és Hölderlin Diotimáját olvassa fennhangon. Aztán csak visszakanyarodom ide az Orchard utcába, a Lower East Sidera, ahol méla zsidók ülnek a boltjaikban. Bonyolítani a forgalmat? Két szó csak akkor talál egymásra a ráismerés villámló pillanatában, amikor egymás mellé tesszük őket.

*

Egy ernyős kínai előtt fegyelmezetten szimatol a vakvezető eb. Rengeteg kontaktlencse kínálkozik és mérhetetlen tömegű nadrág vagy magnetofon. Itt állok a Delancey Street és az Orchard Street sarkán: Bank Leumi Trust Company, Cohens optical, Kleins Monticello, Mezzanin’s Boutique. Trading Corporation. Régi zászló és szögesdrót a tűzlétrán. Rettenetes magas, szociális téglatornyok, bádoggal fedett ablak. Vörösre festett, kovácsoltvas mindenütt. Rengeteg értelmetlen cirádát kívánok magam köré. Helikopter az égen. Papírral, nejlonnal bekötött légkondicionáló készülék, megint egy helikopter repül el felettünk, kétemeletes házsor, lámpaárusok, felfelé fordított babalábak csúnya harisnyákban, fej nélküli babatestek, vizestartály a házak tetején, fehérre festett téglafal, fashions corner, designers mens clothing, Kohn and sons. Zsidó anyuka a kisfiával, aki egy deszkán végigsétál. Horganyzott bádogredőnyökön kuszán fecskendezett festékbetűk. A végén minden szürke lesz, a tiltakozás is, az arcom is.

*

Bolondok ezek az emberek, folyton kifejezik magukat. Szüntelen itt repked K. fölött egy helikopter. Magas század eleji eklekto-szecessziós bérház oldala gőzölög. Bonyolult faragványok, burzsoázia. Mivelhogy bourgeois vagyok, mi más akarnék lenni? Inkább ténfergek az Orchard streeten egy kis jegyzetfüzettel a markomban, mintsem hogy rókavadászaton sikongatnék. Bourgeois a harangozóházban? Nincs ebben némi bizarréria? Elfut mellettem egy kisegér. Majd el fogok otthon én is nehezülni, mint a többi magyar. Elakadtak a Kárpát-medencében, letették a lábukat, ott morfondíroznak, meghányják-vetik magukban a dolgot, nem sietik el, magyar ember evés közben nem beszél. Ki vagyok én? Csavargó Pál, egy boldog gép, amely pipál.

Régi mesékben merülünk el otthon eleinkről a századelőn. Indiai szempillák. Káli táncol. Kard vörös bársony hüvelyben. Szemétzsák, lépcsők, felnyitott vasfedelek a járdán, föld alatti üreghálózat. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy ebbe a kínai bárba bemegyünk. Egy kínai kislány a macskájával kergetőzik és valami nagy zacskóban kotorász. Itt vannak a piros kacsák, juj de piros, juj de ráncos ez a kacsa! Teknősbékák, levágott halfejek, jégen egymásra helyezett vörös halszeletek, gumók, narancsok, káposzták, gyökerek és a családok felülmúlhatatlan élete, papa, mama, kisfiú válogatják a szép salátaleveleket. A hagyományos családi erkölcs felülmúlhatatlan szilárdsága. K. ezt gyakorolja megint. Hol van a szemlélet szökevénye? Tigristabletták és óriási zsenysenygyökér üvegben, gyökéremberkék táncolnak madzagon, megeszed a férfierőt és elcsábítod a halál angyalát. A hölgy nehéz álmából felocsúdik és körülforgatja a hajnalba szerelmes tekintetét. A kocsmában óriási Frankenstein-figura, mögötte ott van a Vár Ura. Ebben a New Yorkban a nép – nép. Egy kínai halárus igazán halárus. Itt van a világ összes giccse. Ezüstpapírok, aranypapírok, minden ami fényes és olcsó, meg ez a tömérdek zajcsináló készülék. Szívesen kisétálnék egy balatoni mólóra utóidényben.

*

A város meghitt csúnyasága, rozsdás falak, nagy feliratok, század eleji ipari építészet, autóbuszroncsok, sok idős, fekete ember sötét ruhában, sötét kalapban, fehér ingben, mint Újfaluban az öreg kálvinista parasztok. Pazar faragású házhomlokzatok, a fákon nincs levél, rengeteg galamb röpköd körülöttünk, piactér, szemétzsákpagodák, nehéz padok, elhanyagolt homlokzatok, drága portálok, felfoghatatlanul ronda női cipők, chinese take out, chinese laundry, sportwear, food-market, cheese-emporium, itt megtalálod a világ minden sajtját, orrod előtt magyar kaskaval, szlovák juhtúró és bolgár juhsajt, a kocsmáros félretett nekem egy üveg cseh szilvóriumot, kedveskedés a kelet-európainak. Mint szomszéd nagy adag gombócot kapok a Ceske Budejovicéből ideszármazott vendéglőstől a sült kacsa mellé. Ez nem valami amerikai kombináció? Italboltjában üvegfal mögé rejtőzik flaskáival a boltos, kis ablakon át adja ki az árut. Hatalmas piros, zománcozott, alumíniumcsöves teherautók. Ha magasra ugornék, elérném a homlokzaton lecikcakkozó tűzlétra alsó fokát, ha jó nagyot ugornék, késsel a fogam között, géppisztollyal a kezemben kierőszakolhatnék belőlük egy melegkutyát egy korsó világossal. De mert nem szeretek ugrálni, inkább betérek ebbe a kis bárba, ahol a marhahúsos szendvics magasabb, mint a szájad ürege, a sör pedig megteszi a kívánt hatást, megmozgatod a lapockaizmaidat, a térdedre könyökölsz, elszívol egy Camelt, jól van, egerek. Oasis coctail lounge. Rejtelmes mélységű vegyeskereskedések, az ablakokon itt-ott deszka vagy hullámpapír, kitéve két matrac, galambok tipegnek rajta, pharmacy, cleaner, seven up, menyasszonyi ruhák, a kirakatokban állandóan felgyulladnak, kialusznak és vibrálnak a villanyégők, sziámi bár, sárga plasztikfőkötőben megy előttem egy családanya, sapkás feketék támasztják a falat, veszekednek, magyaráznak, spanyol szájakban lóg a cigaretta, meghasasodtak, piros kakas a cégtáblán. Játszótéren beton és kődomb, amelyen vastag ülepű fiúk ugráltatják vastag kerekű kerékpárjukat. „How are you, George?” „Fine!” Fehérre festett ablakkeretek a téglafalakon, furcsa kis tornyocskák, fantasztikus piaccsarnok és zsinagóga majd egy kikericssárga gyár. Legyen neked egy szép estéd. Neked is.

3. Alamo utca

A ház előtt a zöld gyepen szilfalevélavar. Ide dobják reggel fél hatkor az újságot, amely az automatikus öntözőtől, mire hat órakor lemegyek érte, már teljesen elázott. Az újságban kilenc kínai szerzetes fényképe Kuala Lumpurból, nyugalmasan gyalogolnak mezítláb egy parázsösvényen, bírják, előtte két hétig csak növényt ettek, húst semmit, annál többet imádkoztak, az arcukon derű honol, nem vesznek tudomást a fájdalomról. A nagyvilágból ez az egyetlen hír a helyi lapban. Áronnal a karomon leülünk a hintaszékbe, leltározzuk a látnivalókat. Tegnap óta nem tűnt el a Pikes Peak, megvan teljes négyezer méteres magasságában, de hát nehezen is volna elmozdítható. Nem úgy, mint a mi nagy, bérelt Oldsmobile-unk, amelyet alighanem mulatni vágyó ifjak nemrég elloptak, megrongáltak és a hegyek között otthagytak, de aztán a hű jószág visszajött ide, a ház elé. A tulajdonos nem idegeskedett, a rendőr is kellemesen flegma volt, én pedig éppen benne voltam egy hosszú mondatban, s nem tudtam odafigyelni a veszteségünkre. Áron a markában tartja a kis Oldsmobile-t, megállapítjuk, hogy itt van a ház előtt a nagy autó is, Áron kis csalódással többször is közli velem, hogy nem lopták el az éjjel, nem sok izgalmat várhatunk a naptól. Ha beülünk, ölelő kényelem, gombnyomásra emelkedik és süllyed, működik és bénul minden porcikája. Ahogy a motor beindul, megszólal a Brahms-kazetta, vörös sziklák, mélyzöld cserjék között, nagy, földszintes boltépületek előtt úszunk tova, határolatlan, szabad ringással.

*

Bérelt házunk barnára festett oldalfalain és gömbölyded tornyán zöld, csúcsos tető ül, előtte és oldalt félgömbformára nyírott fenyők hirdetik a lekerekítés előnyeit. Ha visszanézünk, a gyerekszoba ablakában megpillantjuk a zenélő bohócot, rémlik, mintha valami jelet adna, majd a dolgozószobából nyíló üvegfalas balkonról az én fejem biccent. Hogy a fejem ott van, az éppannyira hihető, mint amennyire hihetetlen. Tavaly nem volt ott, jövőre nem lesz ott, de most istenigazában ott bámészkodik, állapítom meg a sarokról visszanézve. Semmi sem valóságosabb a bámészkodásnál. Legszívesebben balra indulok sétaútra, a fej nélküli kutyámmal, amelynek törzse sincs és lába sincs, mégis van mersze azt tanácsolni, hogy forduljunk be a Columbia utcából az Alamo utcába és vagy a Caramillo vagy a Del Norte utcán jöjjünk visszafelé a saját utcánkon, a Wood Avenue-n. Ez a legszebb utca a városban, gazdag tüdőbetegek és előkelősködő aranybánya-tulajdonosok építtették maguknak a múlt század végén ezeket az angolos faházakat, s meghonosították Új-Anglia pázsitját, cserjéit és fáit, amelyek mind Ó-Angliából származnak, a gyér forrásvízből folyton öntözve a használatlan kertjüket, amelyben se zöldség, se gyümölcs nem terem, van azonban egy kosárlabdaháló meg egy csúszda. A mi házunkban egy tüdőbeteg kislány meggyógyult, de hogy a baj ki ne újuljon, a család itt maradt ebben a szeszélyes ragyogásban. A kislány sohasem ment férjhez, egyedül élt ebben a házban, kilencven felé járt, amikor meghalt. Az angol tanszék tanára, odaadó Shakespeare-kutató vette meg az örökösöktől. Körülöttem az egész angol irodalom, mindenféle kiadású Biblia, a falon pedig Luther Márton képe.

*

Átmegyek a széles úttesten, csak egy autó halad rajta lassan, elővigyázatosan a távolban, a többi kocsi parkol. Nagy csendesség, még hulldogálnak a levelek, de a zöme már lehullott. Óriási napfény, de már szelídülőben, október vége. A hegyek éles körvonalakkal rajzolódnak rá a tiszta kékarany égboltra. Jávorfákon száraz levél zizeg, egy rakodótársaság darus kocsival szorgoskodik. A velünk szembeni házon klasszicista kapuív, az emeleten zárt veranda, a kertben filagória és hatalmas vörösfenyők szerteszéjjel, és mégis fürkészően kimért pontokon. Halálában is makacson kapaszkodik a toboz a csúcsos ágba, mint egy lerázhatatlan szerető. A terméskő falon vörös a vadszőlő és kékek a bogyók, amelyeknek nem tudom a nevét. Tegnap még több levél rezgett a fejem fölött ezen a sarkon, ma már alig van néhány, holnapra ti sem lesztek itt, kedveseim. Mégse gondoljátok, hogy látatlan estek le.

*

Aligha vannak tőlem elragadtatva ebben a városban és ezen az egyetemen. Néhányan ugyan kedvelnek, de hát elég zárkózottan viselkedtem. Sokat dolgoztam, nem voltam különösebben társasági, nem mentem el gyűlésekre, előadásokra, még a helyi koncerttermekben sem nagyon mutatkoztam. Esténként lefektetjük a gyerekeket, utána fáradtak vagyunk. A tanítást elvégeztem, amikor felkértek valamilyen előadásra, megtartottam. Aki meghívott, ahhoz elmentem és azokat többnyire vissza is hívtam, de mindig mindent későbben, vonakodóbban, halogatóan. Minthogyha begubózni jöttünk volna ide, holott csak arról van szó, hogy nekünk ennyi, amennyi kijutott, elég is volt. Nem kell kínálnom magamat. Texasba hívnak tanítani, két év múlva egy szemeszterre vendégtanárként, talán elmegyek, mivelhogy rendesen megfizetik, a családban pedig van helye a pénznek. Azt azonban előre megjósolhatom, hogy a meghívóimnak sohasem lesz belőlem túl sok örömük, mert nem szeretek odatartozni semmilyen intézményhez, még egy ilyen jóravaló college-hoz sem. Talán csak egy-két ember van itt, akivel tudok rendesen beszélgetni, a többiekkel udvarias vagyok, érdeklődő, de nem bensőséges.

*

Mindenféle ízlésű házak itt az Alamo utcában, finoman rezegnek a levelek. Ezek a kertek dekorációk, a ház előtti zöld térségek pedig, amelyeket térdig, legfeljebb csípőig érő sövény vesz körül, éppen csak megmutatják, hogy léteznek. Ülni ezekben az előkertekben nem szoktak. A ház mögött van egy terasz, ott talán labdáznak is. Az elülső kert a vendég elé kiterített szőnyeg. Az út mellett évelő növények az ezüstös zöldtől a mélyzöldig, gondosan megválasztott árnyalatok ugyanazon a színen belül, ezüstfenyő és borostyán. A járda és az úttest között gyepszőnyeg, három méterenként kis csövek merednek a fűből és finoman permeteznek. Senki, semmi, csak a lehulló levelek, egy ember sem. Velem szemben a havas hegycsúcs az ő keskeny hópászmáival most éppen rózsaszínű fényben úszkál. A könnyű szél az aszfalton zörgeti, fújkálja az esett leveleket. Mindegyik ház elég szép, egyik sem csúnya, egyik sem különösen szép. Ki vannak találva valami álgyermeki képzelettel; legyenek bár meseszerűek, a faragásuk azonban egy kicsit olcsó és takarékos. Legalább annyira autentikus díszítőelemek, mint a pesti, századvégi gipsz Atlaszok az erkélyek alatt, amelyekkel szemben a sima beton vagy üvegfelületet sem részesítem előnyben.

*

Egy fia felhő sincs az égen, félsivatagi éghajlat, a nap erősen lebarnít, élvezem a bandukolást, túl sokat ültem az asztalomnál. Átgépeltem a Kerti Mulatságot, le is vontam belőle, hozzá is tettem egyet-mást. Kavics csikorog a talpam alatt, szilikátcsillámok a faragott zöld citrusbokrok tövében, sóhajtanak a fák, puha autógördülés, a távolban repülőgépet hallok, zöld locsolókocsi surrog. Imitt-amott a fűben egy kis tartálykocsi halad át, gyomirtó van benne, enyhe kis mérgezés. A kertészvállalat fehér vászonruhás angyalai munkálkodnak egy virágágyon, munkadíjukat a város a helyi adókból fizeti. A konzervatív újság szóvá teszi, hogy a konzervatív polgármester túl sokat utazik közköltségen. Az újságíró centre tudhatja mire mennyit költ a városháza. Fehér autóval jön egy brigád, gyorsan végez, megy tovább, minden praktikus és ésszerű. Az egyik szemétszállító vállalat kocsija hangosabb, a másik halkabb, az ember megfontolja, hogy melyiknek fizessen a szemét elhordásáért.

*

Egy darabig házhoz hozatjuk a tejet, aztán nem, a vásárlás is esemény. De jó, hogy muszáj elmenni az élelmiszer-áruházba tejért a gyerekeknek, mert hova is mennénk egyébként, ha némi városi élményre vágyunk. Mi autóval megyünk bevásárolni kétszer egy héten, sok plasztikzacskót teszünk a gördülőkocsiról át a csomagtartóba, s a pénztárosnő, amíg gyorsan húzza át a fotocella fölött az árukat, hogy kis csengetés jelezze tudomásulvételüket, amit a szöveges árumegjelölés bizonyít a számlán, noha tudja, hogy egy óra alatt hány vásárlási tételt kell lebonyolítania, addig ráér kedvesen elmondani, hogy milyen színházosztályt szervezett egy közeli általános iskolában, vagy megkérdezi, hogy ebben a hónapban mit tanítok, mert szabadnapjain esetleg bejönne, ha megengedném. New Yorkban bezzeg folyton leszaladoznak az emberek mindenféléért, nincs elektronikus kassza, az emberek készpénzzel fizetnek, nem csekkel, és viszik gyalog, amit vettek, parádéznak a karonülő zacskóikkal, minden kis vételigény jó ürügy arra, hogy például az alsóvárosban az ember egy kicsit mászkáljon és bámészkodjon. Ember az ember majma, oda vonzódunk, mint a pille, ahol sok a fény és nagy a bozsgás.

*

Sok kacsa van itt, fehérre mázolt, faragott fakacsa a házak homlokzatán, ott meg lám csak egy oroszlán, és mindenütt az ápolt, hétvégenként nyírott gyep. Aki nem nyírja, az csökkenti a környező ingatlanok értékét, eladhatóságát, mert akkor a törekvő emberek, kiket az esetleges házvétel szándéka foglalkoztat ebben a negyedben, és ezért árgus szemmel többször is körülsétálnak benne, mert zsákbamacskát nem vesznek, a magas füvet látva, a slummosodás jeleit észlelhetnék. Nagy tehát a szomszédi ellenőrzés, hogy mindenki ápolja a kertjét e semleges ízlés szerint. Senki, és még mindig senki, csak az én lépteim, hátul itt-ott egy hinta, amelyen nem ül gyerek, kosárlabdaháló, amelybe senki sem dob labdát, pillangó lebeg el, néhány virág, nem sok, csak hogy éppen legyen azon a gondosan kiválasztott folton, talán a landdesigner, a kertmérnök javaslata szerint, visszahúzódó, tartózkodó ízlés. Az a kibuggyanó, dús virágvegetáció, amit Magyarországon látsz a kertekben, itt furcsa volna, talán egy kissé közönséges is, ahogy én egy kicsit hűvösnek találom ezeket a kerteket. Nagy zöld Buick felnyitható zöld plasztiktetővel, kékeszöld fenyőfák földig terülő levelei mellett, a hegyek zöldje, aztán egy fekete dzsip, az utcai vízcsap teteje piros, tűzoltás esetére, egyébként az utca teljesen üres. Néha átrepül az úttest fölött egy fehér mellényes fekete madár. Péntek, délután kettő, nem tudom, hol vannak az emberek. Itt még lehet sétálni, de vannak olyan utcák is, amelyekbe ha gyalog bemegyek, akkor már furcsa vagyok, mert ott csak célforgalom van, az ott lakók hazamennek. Rendes ember megjön, kiszáll az autójából és eltűnik a házában, amely elég nagy, ha akarná, sem tudná betölteni. Megfigyelt terület, tudatják itt is táblácskák az utcasarkon, de nem látom a Los Angeles-i Belair negyed táblácskáit az előkertek gyepágyainak sarkán, amelyek armed response-t, fegyveres választ ígérnek illetéktelen behatolás esetén. Esténként felgyulladnak a toronyszobák lámpái, ne higgye senki, hogy üres a ház, hogy a jómódú fogorvos vagy ingatlanügynök nincs itthon.

*

Lassan, talán két hónap múlva már otthon leszünk, morzsolgatjuk a napokat. Lehet, hogy ez volt az én utolsó hosszabb távollétem hazulról? Vonakodom magamra mérni a tanárkodással együtt járó függést, a tényállást, hogy egy egyetemhez tartozom és hogy kötelezettségeim vannak vele szemben. Én ezeket az odatartozásokat inkább csak nyűgnek érzem. Kapom azt a töméntelen levelet, belső információt, meghívót és körlevelet, időtöltési ajánlatot, amit a postarekeszembe beraknak, iszonyú sok papír, ritkán veszem ki, többnyire késve, s majdnem az egész halmazt a szemétbe dobom. Aztán egy levél a tanszékvezetőtől, amely arra figyelmeztet, hogy valamilyen formai kötelezettségnek eleget kellene tennem. Az óráimra rendesen felkészülök, mondom a tudáson kívül a gondolataimat irodalomról és minden másról, az én angolommal, amely nem lesz soha igazán jó, de megszokják, kiismerik, és mert a hang, ami kijön a torkomon, az idea és a fintorgásaim együtt alkotnak egészet, ezt a showt megveszik, rám szánnak egy hónapot, esetleg kettőt az évi tandíjukból, a végén megköszönik, it was great, átestek egy sűrűbb tapasztalaton. Jó volt, elég volt; és mert ugyanezt gondolom én is, kölcsönösen roppant elégedettek vagyunk.

*

A mozgó idő megörökítésének közmunkálata dicséretes új szorgalmi feladat lehet majd Budapesten, s talán még érdekes is. De az a legjobb, ha semmilyen szellemi feladatot nem adsz magadnak, ha nem forgolódsz közéleti szerepekben. Mérjünk magunkra némi résztvevő eltávolodást, és végezzük el naponta az aktív szemlélet gyakorlatait. Mindenhol ott lehetsz, de ne legyél senki, amennyire csak tudsz, maradj továbbra is magánember látogató, aki beállít és odébb áll, mert máshova is be akar állítani és máshonnan is odébb akar állni.

*

Havas fenyők közé, szürke ég alá érkezünk majd, talán napfényes olvadásban, talán poros, füstös fénytörésben. Miért is voltunk Amerikában? Hátrálni kell a hazai tárgytól, hogy lásd a körvonalait, gyarló szépségét és bonyolult tökéletlenségét. Dehát milyen is a tökéletes szépség? Nincs ilyen, hacsak nem a giccs. Csak tökéletesnek látszani igyekvő szépség van. Van-e kevésbé erotikus látvány egy divatlapnál? Az együttes és magányos időtöltés tantárgyából a hazai élet nem is vizsgázik rosszul. Otthon gyakran úgy éreztem, hogy az igazi élet nem ott van Budapesten, hanem valahol máshol. Innen Amerikából úgy érzem, hogy az igazi élet – számomra legalábbis – ott volt Magyarországon. A félmúltban? A régmúltban?

*

Az amerikai mentalitásra – nekem úgy rémlik – illenek az ilyen melléknevek: egynyelvű, egysíkú, egy logikájú, koherens, középutas, önigenlő, önreprodukáló, önigazoló, önarcképvédő. Az élet szellemi és emberi találkozások szőttese. Ez az élet, amelybe bepillantanom adatott, szellem és találkozás dolgában nem különösebben gazdag. A kihívó – itt beteges. A kihívás akadémikus tanulmányozása elfogadható, a kihívás maga elfogadhatatlan. Nem a szembesülés, hanem a félretolás gyakorlata. A köztudat számára csak erkölcsileg értelmezhető konfliktus lehetséges, amely a játékszabályokon, az uralkodó stíluson belül marad. Az önfenntartó kapitalista demokrácia – amelyben a két párt hangadói egy és ugyanannak a politikai elitnek a figurái – szilárdan és megbízhatóan működik. Mindegy, hogy honnan jöttél, mindegy, hogy mi a nemzetiséged, vallásod, fajod, az számít, hogy idejöttél, itt vagy, tehát amerikai vagy. Akkor is, ha idén jöttél. Van hajtási engedélyed és bankszámlád? Akkor minden rendben van. Ez a tudat minden amerikainak jólesik. Akármilyen hazafias magyarral találkozom, önérzettel mondja, hogy ő ennek az országnak hálás és lojális polgára. Bennszülöttek és bevándoroltak mind büszkék a teljesítményeikre, amelyeknek sorában első helyen áll a ház. Ha vacsorára hívnak, meg kell néznünk a házaikat, szívesen tesszük, megmutatják az utolsó padlászugolyig. Igen, idáig jutottak, ezt hozták össze, én pedig még az árnyékszékre is helyeslően bólintok.

*

Panaszokat hallok, hogy nagy a távolság az emberek között, a többség pedig nem is tesz erőfeszítést arra, hogy a távolságot áthidalja. Nem törik át a falat. Udvariasak, kedvesek, tisztelik a fennállót. Egymást is mint fennállót, ezt a távolságot is, mint fennállót. Készségesen betöltik az adott kereteket, felfelé, a siker felé húzódnak, ami azzal jár, hogy egy kissé elhúzódnak önmaguktól.

*

Otthon a barátok szembejönnek veled az utcán, itt a kocsiból integetnek egymásnak, fényjeleket adnak. Nem szembesülnek, mondja Nora, a német diáklány. Egy szenvedélyesebb vitázó megjegyzés támadásnak minősül. A házadba, amelyet nem nagyon hagyhatsz el hosszabb időre, előbb gyerek kell, aztán kutya. Persze eladhatod, hogy egy jobb állás magasabb jövedelméhez mérten egy másik városban egy drágább ingatlant vegyél. Mindennek ésszerűnek kell lennie. Az élet a rendszer logikájához csupaszodik, és oly kevéssé talányos, akár egy horrorfilm éjjel a televízióban. Az élvező ésszerűtlenség itt nem volna érthető. A jóravaló embert eltölti a karrier szakrális képzetével szembeni kötelességtudás. A legsikeresebb országban neked is sikeresnek kell lenned. A te karriered a te magánbálványod, hogy is ne áldoznál neki? Mit ne adnál oda a bálványnak? Jellem és eszme – mind az övé. Odahagyod érte a mamádat, a barátaidat, és ez természetes. Nem áldozni a saját karrierednek: erkölcstelenség. Aki nem áldoz a kapitalista házibálványnak, annak gyerekkori alkalmazkodási nehézségei voltak, az klinikai eset. Arról lehet szomorú esettanulmányokat írni. Az nem tudta magát ellenőrzés alatt tartani. Az valamilyen végletesség hibájába esett. Rendes ember „remains in controll”. Ha naponta több órán át nézed ezt a televíziót, akkor autonómia nincs és nem is lehet. A volt baloldali egyetemi tanárok is gazdagodnak, kevesebb adót fizetnek és többet keresnek, a diplomások nem járnak rosszul a kapitalizmus új stádiumával. Nagy rendszer, amelyben minden azt szolgálja, hogy a nagy rendszer állandósítsa magát, és az emberek is beilleszkednek ebbe a közös feladatba: majdnem mindenki hazafias. Ez az ország ismét hangsúlyozottan szereti magát. És nagyon vigyáz arra, hogy ebbe a közös önszeretetbe hamis, kihívó, destruktív vagy éppenséggel sértő hang ne keveredjék.

Itt vagyunk a paradicsomban, lépkedünk a füvön, közeledünk a műromfalhoz. Rövid nadrágban elfutó nő előttünk, nem, semmiképpen sem szaladunk utána. Két fiú rövid nadrágban és tornacipőben áll egy fa tövében, készülnek valamilyen edzésre, mellükön a Colorado College meze. Milyen derék fiúk az én sulimból! Ugyanúgy örülök, mint amikor meglátom az én bankom fiókjait más városokban. Jönnek fiatalemberek és elkezdenek tornázni piros-sárga-zöld csíkos melegítőben. Egyenletes combrezgéssel egy kövérkés diák rohan el mellettem. Nem sok esemény nyomát látom a szembefutó, fülhallgatós arcokon. Mintha feleség és férj között sem történne sok minden, megvannak valahogy egymással. Valami idegenség lopódzik a szívem köré, elmogorvásodom, ettől a kísérlettől már nem sok meglepetést várok.

*

Budapesten ezt nem szoktam érezni. Az a város, amelyben már negyven éve élek, még egyáltalán nincsen kimerítve. Mintha a nemi képzeletemet is csak a budapesti nők tudnák mozgásba hozni. Az a gyámoltalan ügyesség, az a biztonságos testi otthonosság minden helyiségben felébreszti a kíváncsiságomat.

*

Egy kedves lány bicikliről rám mosolyog, a tacskó kutyája a salakos útról szintúgy rám mosolyog, jómagam is viszonzom a mosolyukat, mind a hárman mosolygunk egymásra. Egy csavargószerű jelenség – hátizsákkal – egy padon üldögél, megnézzük és felismerjük egymást. Minél távolabb vannak a hegyek, annál rózsásabb a fényük, a közelibbek kékesebbek. Itt van az istenek kertje is. Nem is tudom, hogy mit csinálok itt.

*

Megyünk haza, öreg barátom, most talán nem kellene írnod semmit sem. Mosolygó, barátságos depresszió. A levelek már mind sárgák, előttünk még egy borókafenyő, fénylik a nap, fénylenek a havas csúcsok, fénylik a nagy Oldsmobile háta. Elmegyünk valahová, puhák az ülései, jól becsatolom magam, egy nagy szerkezet ring alattam, fény a Pikes Peak-on, sötétzöldből hófehéren mered ki a csúcs, szikrázó tűvel rajzolták meg a hegy élét, a bérceket belekarcolták az égbe. Aztán megint rózsaszín házak között lépdelek, szabályos mértani formára nyírott hatalmas fenyők között, bokor, sövény mind nyesve van, a rend mindenütt ellenőrzés alatt. Az elfogadott normákhoz hűen minden úgy legyen, ahogy lenni szokott, ahogy helyes lennie. Ösztönösen tudott formája van a hálószobának és a vacsorának, az odafordulásnak és az elfordulásnak, a háznak és a háztartásnak, amit az ismerősök, a szomszédok ellenőriznek. Kis elhajlásokkal mindenki pontosan a helyén van, boldogtalanul vagy boldogan, de az őt megillető, a neki járó, a számára lehetséges helyen. A világ rendezettségének, értelmességének, helyénvalóságának, a megfelelő odatartozásnak a tudata eltölti ezt az országot. Ebben a fényben én is hajlamos lennék azt gondolni, hogy a paradicsomban vagyok. Az sem lenne titok előttem, hogy a paradicsomnak szabad egy kissé unalmasnak is lennie. Mi az ember dolga a paradicsomban? A karbantartás, így kell fenntartani, ahogy van.

*

Ki mondta, hogy a paradicsomhoz nem tartozik hozzá a magány? Mereng teraszán a napsütésben egy professzor országa hanyatlásán, megy alább a nagy degradációban, le az entrópia lejtőjén, romlik a tudás, az erkölcs, a gazdaság. Én meg azt érzem, hogy ezekben a nyugodt házakban és kertekben az angolszász kultúra győzött. Be tudott fogadni magába annyi nem angolszász embert. Itt még a zsidók és a katolikusok is lélekben protestánsok lettek. A protestáns etika az ösztönökben is győzött. Mi más feladata volna az embernek, aki elégedett a hellyel, ahova tétetett, mint az, hogy karbantartsa, hogy ápolja a rendjét?

*

Az emberek ezekben a kocsikban és házakban ilyenre akarták csinálni az életüket. Ilyen is lett. Csak önmagukkal nézhetnek szembe, nem háríthatják át a létezés felelősségét valamilyen tőlük független apai hatalomra, mint a gyermekes kelet-európaiak. Nincsen tőlük függetlenül apai hatalom. A gyerekek ilyenek. Apa nélkül is ilyen gyerekesek, sikeres gyerekek. Áthatja őket a nagy tér szerenitása, a nyugodt érzés, hogy nem kell annyira lökdösődniük, van elég hely mindenkinek. Ha nem szereted, odább mégy. Tudják, hogy nagy az ország és meg vannak vele áldva. Mert talán az ő országuk a legnagyobb. Urbánus kultúra, urbánus emberek, a hálózatok által azok, még akkor is, ha kisvárosban laknak. Mindenki ugyanazoknak a technikai hálózatoknak a kényelmével rendelkezik. A pénze, az árui és ő maga úgy mozognak, mintha a világ bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott nagyvárosában élne. Bárhonnan bármit el lehet érni. Ez a biztonság a természetükké változott, olyan magától értetődő számukra. Széles és elterülő tudat. Átmégy reggel Chicagóba és este már itthon vacsorázol. Megvannak egyedül is, nem olyan nagyon fontosak egymásnak. Elmennek egymás mellől, szétszóródnak a nagy térben, amely mindent meghatároz. Beemelik Európát is ide, az ő nemzeti kultúrájukba. Minden a közép körül koncentrálódik, csomósodik. A középosztály a középpont. A főutcához, a főáramlathoz kell igazodni. Megvan a dolgok természetes közepe. Van egy képük arról, hogy milyen a megfelelő ember. Ez a szándékolt és megkövetelt harmónia a lázadást igazában erkölcsileg kétes értékűnek látja. Van ennek a moralitásnak valami geocentrikus horizontja. A látóhatár szélén azonban feltűnnek a szörnyeteg árnyak. Onnan, a perifériáról lopakodik a paradicsomi közép felé a veszély.

A mélyből fölmerül

Voltaképpen mindig is megvolt a lappangó – személyes találkozásokon eszmét cserélő – civil, párhuzamos és ellentársadalom, vagyis az államtársadalom másik arca. Nincsen tökéletesen alárendelt, hierarchikus, rendi függésben élő, katonai személyiség, minden tisztségviselőben benne lakik a polgár. Az állami ember civil fele a mélyből fölmerül, mint a lochnesi szörny. Megmozdul a hivatalos maszk, a sajtfejűek sem teljesen sajtból vannak. Kiderül, hogy ugyanannak az embernek más gondolatai is vannak. Lám csak, mi minden volt ennek a fejében! Az emberek némi meglepetést szereznek a többieknek. Nézd csak, gondoltad volna róla? A föld alatti beszéd betör a föld feletti beszédbe, mindenki politizál, zord elragadtatottság. Az akart közöny helyét elfoglalja a magántársalgásokban is a közügy; van miről beszélni. Régen csak a magánkörök voltak és abból sem sok. Most ezek rendszeresen kitágulnak többszázas vagy többezres tömegekké. Néhány évvel ezelőtt negyven ember összejövetele volt az esemény, most meg már ezer sem. Azelőtt minden kis eretnek szöveg a nyugati rádiók magyar adásán át teljes egészében visszajött. Most a rádiók szelektálnak, idéznek, mert annyi szöveg van. Retorika-infláció, rengeteg beszéd. Paradigma-vákuum és egyszersmind valami keletkezés. Nem lehet még meghatározni ezt a változást, de számomra ez inkább kreáció, mint szétbomlás, inkább ébredés, mint agónia. A társadalom kinőtte az államszocializmust. Szemben a formulával, maga a társadalom egyre életteljesebb. Dühös, de nem erőtlen. Sok hír van, folyamatosan zajlik a belpolitika. Statisztikailag mérni lehetne szavak, mint például a „többpártrendszer” előfordulásának a növekvő gyakoriságát.

*

Az átszivárgást nyugatra, ezt a fluidabb metódust a magyarok kezdték. Adott hardware-be egy kicsivel szellemesebb software-t tápláltak. Kifolyunk a blokkból. A személyek kelet-nyugati forgalma rekordmagasságúra nőtt. Mindenkinek vannak összehasonlító tapasztalatai. A rendszer pucér. Egyre-másra hullanak le a leplei. Kezd mindenki politikus lenni, mert mindenki tudja, hogy a kockázat nagy. Mindenki tudja, hogy az ilyenfajta kísérleteknek eddig rossz vége lett. A remény és a pesszimizmus váltóláza elkapta a hazai társadalmat. A transzformáció izgalmát érzem az újságokban, a levelekben és a hazulról jövők beszámolóiban. Azzal kezdik, ami a legtartósabb. A törvények lecövekelésével. Ami nincs tiltva, ami nem büntetendő, az szabad. Az élet kihúzódik a büntetendő szférájából a természetes, a magától értetődő, a normális szférájába. Mindenesetre vannak döntések, vannak személyes kockázatok és van tétje a játszmának.

*

Mi marad a szocializmusból? Ez a sok szocialista realista ember. Azok, mert a szocialista realitással éltek együtt negyven éven át, a többség tehát egész életében. Ennek a negyven évnek a leckéjét, nyomát, stílusát, erkölcsét és logikáját nem lehet csak úgy beejteni a papírkosárba. Szocialista emberek csinálnak most demokráciát. A korábbi hivatalos nyelvezet egy beszédes országban olyannyira megrozzant, hogy már szinte használhatatlan. Az elmékbe ellenállhatatlanul behatol egy alternatív retorika és ezzel a másik nyelvezettel szemben még az ellenfelei sem tudnak védekezni, mert ha más okból nem, de kíváncsiságból odafigyelnek rá. Az 1956-os év – egymást váltó fordulataival nem termett alternatív szellemi apparátust. Most valamivel jobban állunk. Az elmúlt években történt valami az elméleti reflexiókban. Most a rendszer szépen, csendesen államszocialista keretek között felmorzsolta magát. Maga mögött tudva az egész lakosság elégedetlenségét, az értelmiség fokozatosan önállósodik. A súlypont a pártértelmiségről áthelyeződik a szakértelmiségre, amely kibővül és felfrissül a tegnapi disszidensekkel. Jó volna már közelről érzékelni, hogy milyen a hangulata ennek az átrendeződésnek. Úgy tapasztaltam, hogy a nyugaton élő magyarok jobban örülnek, mint az otthoniak. Otthon a szorongás a növekvő nélkülözéstől, a türelmetlenség a felemás változások miatt és a katasztrófa előérzete, a közép-európai, edzett rémlátás hangulata, az új karrierista hemzsegés látványa beárnyékolja a változások örömét. Különben sem illik örvendezni. Én azért dőre bizalommal mégiscsak leszögezem, hogy érdekes egy olyan társadalom, amely kísérleti állapotban van, amely nem pontosan tudja, hogy hova menjen, mégis egyre inkább megy, ha máshova nem, Európába, vagyis a saját helyére. Úgy csinálják az alkotmányt, ahogy Nyugat-Németországban is csinálták, összeszedik a többi demokrácia alkotmányából.

*

A cenzúra háttérbe vonul és az állami értelmiség az ellenzéki értelmiséggel karöltve szállást csinál… ki másnak? A burzsoáziának. Mást nem tehetnek. Jobb, ha tudják. Ez a magyar fejlődés. A Magyar Demokrata Fórum lapcímének a Hitel szót választotta, utalva Széchenyi gróf több mint másfél évszázaddal ezelőtt külföldön, engedély nélkül kiadott könyvére, a Hitelre. Előbb volt a Hitel pátosza, és csak aztán jött a bankélet. Igen, a szó hiteléhez hozzátartozik a megbízható fizetőképesség. Amihez hozzátartozik a megbízható minőségű munka, tehát a versenyképesség. Mellesleg két évtizeden át hitelből élt az ország, ezért most drámaian számít a hitelképesség.

Előbb-utóbb lesz egy zóna, az európai semlegeseké, amelyeknek az Európai Unióval különleges viszonya van. Svédország, Svájc, Ausztria, Jugoszlávia, Finnország. Számolnunk kell azzal az eshetőséggel, hogy esetleg Magyarország lesz a következő semleges ország, amely a Szovjetunióval fair viszonyt próbál kialakítani. Ma egy ilyen fair viszonynak vannak kilátásai. Jugoszláviának is, Ausztriának is korrekt viszonya van a Szovjetunióval. Nem valószínű, hogy az oroszoknak ennél sokkal több kell. A táguló világban mindenki visszatér a maga különleges nemzeti-regionális érdekeihez, amelyek mindinkább kimondhatóak, tehát a tárgyalóasztalra tehetőek. Van az integrációnak demokratikus és diktatórikus útja. Európa keleti felében most a nemzetek viszonyában is készülődnek a demokratikus változások.

*

Nem elég a történész kíváncsisága, az akaratnak is megvan a maga szerepe. Hinni kell abban, amit akarunk. Amit valóban akarunk, az lehetséges. Néhány évtizedre oda sem nézünk. Mindenki játssza önmagát. Ne legyél mások ügyvédje, kivált, ha nem kértek föl rá. Beszélj magadért, tedd a saját történeteddel érthetővé az akaratodat. A finnyáskodás nem elég jó. Most, amikor a köznép beszáll a politikába, akkor a finomak kiszálljanak belőle? Intézményes biztosítékokkal véglegesíteni kell a cenzúra eltörlését. Itt Amerikában is szükség van a polgári szabadságjogokat védelmező szövetségre. Most még tarthatok attól, hogy a könyveim megjelentetése múló széljárás, ideiglenes kurzus, tehát visszavonható. Elemi érdekem, hogy a publikációs szabadság ne legyen visszavonható.

*

Az emberi valóság csekély ismerete azt sejteti velem, hogy odahaza most minden kétes alak előtolakszik, hogy a hangoskodók is szóhoz jutnak, hogy a tisztábbak közül néhányan félreállnak. Én ezt a félreállást nem tartom szellemesnek. Elég ásatag séma. Tekintsük inkább a demokratikus folyamatot egy közösség iskolájának. Nem áll a rendelkezésünkre készen a demokratikus viselkedés stílusa. Mindenki maradjon meg a saját játszmájánál, akkor hisznek neki. Most az a szép, ha kialakulnak pazar változatossággal a szerepek. Fejtsétek ki az alaktalanságból magatokat, csak mondjátok a magatokét, akkor is, ha vér bukik ki, akkor is, ha epe. A győzelem nem biztos, a jó mulatság azonban valószínű. Igen keskeny rés van előttünk, azon kell áthaladni. Mentesíteni kell a konfliktusokat, a stratégiakülönbségeket egymás erkölcsi megvádolásától. Az is a hierarchia embere, aki versenytársának erkölcsileg is fölé akar kerülni. A hierarchia szellemével fülig átitatott férfiak szidják nagy erkölcsi garral a hierarchiát.

*

Én otthon a Szabad Demokraták Szövetségének tagja leszek, mert az a szamizdatos, demokratikus ellenzék jogutódja. Gondolom, valamilyen tanácsadóféle leszek, természetem és helyzetem okán, nem több időt költve rá, mint amennyit az ilyesmire korábban fordítottam. Amúgy sem bírom a sok beszédet még estefelé sem. A szövetségnek csak akkor van értelme, ha az a szellemi autonómia mozgalma és a demokrácia iskolája lesz. Nem a tőke-munka viszonyban állunk egyik vagy másik oldalon, tudjuk, hogy ezek mindenütt kiegyeznek. Számomra érdekesebb az értelmiség viselkedése az átalakulásban. Málladozik az állami értelmiség szerepe, le kell adni az előkelőségből, be kell sároznunk az ujjunkat vállalkozásokkal. Honnan jön az értelmiség pénze? Meg kellene alapoznunk a gondolkodás anyagi függetlenségét, az értelmiségi mesterségek, művek és műhelyek személyes és csoportos önállóságát. Hogy mindenki a maga természetes állapotában, abban a munkájában, amihez a legjobban ért, legyen szabad demokrata. Ennyiben engem jobban érdekel a demokrata magánemberek szövetsége, mint a leendő hivatásos politikusoké. Most aki akar, az talán még képviselő lehet, de a legtöbb ember nem lesz képviselő.

*

Már most a nagy számokra függeszteni vágyódó szemünket? Százezreknek szónokolni lenne szép? Inkább az infrastruktúrákat kellene megcsinálni. A Szövetséget, amelynek egyik alvállalkozása a választási párt. Mit akarjanak ezek a társaságok? Nem négyévenként történik a döntés, hanem naponta. Vajon lehet-e egyesíteni a parlamenti párt és a grassroot hálózat előnyeit? A szövetségnek, amelynek tagja vagyok, a szabályos versenyfeltételek kultúrájának országos előmozdítása legyen az elsőrendű feladata. Átcsusszanhat-e egy rendi társadalom a versenypályára? Nincs-e túl sok irigy és tohonya előítélet a verseny eszméjével szemben? Nem túlságosan idegen-e a közmentalitástól az érdemet követő jutalmazás? Fontosabb, hogy a verseny fair legyen, mint az, hogy győzzünk benne.

Az én utópiám

Az emberi képzelet utópiagyáros, mert a legtöbb ember szeret ábrándozni, és minél inkább megőrzi művészi és gyermeki képességét a csodálkozásra meg az elfogulatlan vágyakozásra, annál inkább az. Csak talán szégyelli az ábrándjait, mert azok a tanult értékek világában sokféle valóságelvvel ütköznek, amelyeknek közös tulajdonsága, hogy a személyest és a szabadot megfegyelmezik, a szórakoztatót elszürkítik, a váratlant a rutinhoz igazítják, és teszik ezt mindig valamilyen általánosabb jónak a nevében. Ez a sokféle valóságelv mind kisajátítja az utópiát is, és megcsinálja a sótlan, institucionális, nagyipari, sorozatban gyártható, kvantomán és kollektív utópiákat, amelyek inkább hasonlítanak az adminisztratív emberre, mint a kreatív emberre.

*

Nem kívánom a kreatív ember fogalmát a szokásosan kultúraalkotónak tekintett szakmák művelői részére fenntartani. Meg vagyok róla győződve, hogy minden teremtett lélek lehet kreatív, ha szépen él. Ha művészien tagolja azt, amije van, az idejét. Idő azonban nincsen az ember számára tér nélkül, tehát pontosítsuk a meghatározásunkat: a kreatív ember művészien tagolja saját élményét a téridőről. Számára akár a sarki boltba lemenni is lehet művészi időtérélmény, minden érzékét tápláló pikareszk regény, de lehet unalmas repetíció is. Egyebek között attól függően, hogy emberünk inkább egy csecsemőhöz hasonlít-e, aki elvárja, hogy a külvilág dugja a szájába a cumit, és a cumi elmaradása esetén nyűgös, vagy inkább egy olyan nagyobbacska gyerekhez hasonlít-e, aki már órákon át figyelmesen el tudja szórakoztatni magát.

*

Emberünk hajlandóságától függ, hogy mihez vonzódik inkább, a szabványoshoz, a gépieshez, a személytelenhez, a funkcionálishoz, a reduktívhoz, a nem-más-mint típusú absztrakcióhoz, vagy képes-e még kinyitni a szemét, képes-e használni a lábát, képes-e az észleletek sokaságából megkomponálni aznapi kis sétaetűdjét?

*

Mivel minden embernek szokása kitenni a lábát hazulról és bizonyos idő alatt bizonyos téren áthaladni belső lakása folytatásában: a „városlakásban”, amelynek résztulajdonosa, egyebek között az általa fizetett adó jogán, ezért minden ember számára folyvást alkalom nyílik arra, hogy a részletdús környezetből új észleleteket gyűjtsön csokorba.

*

Ha van részletdús környezet. Ha az időtér nem nagyon unalmas. Van-e lehangolóbb jelző egy emberre vagy egy városnegyedre, mint az, hogy unalmas. Unalom: nem történik semmi. Az autónak épült város a gyalogosnak unalmas. Biztos-e, hogy dobozokba kell rekesztenünk magunkat egymástól elkerítve, a többiekről csak a kis villogó doboz képernyőjén értesülve? Van-e annyi tér Európában, hogy a térben dúskáló amerikai városfejlődés útját kövessük, amelynek megvan a maga vonzóereje és belső konzisztenciája, megvan a maga ésszerűsége is, de ez az ésszerűség ritkán számolt a szűkös tér és a mély idő sugalmazásaival?

*

A diffúzzal szemben inkább a denzitás tekinthető európai hagyománynak. Az Óvilágban jobban az idegeire tudunk menni egymásnak, és nem tudunk a lakatlan térbe elmenni egymás elől, ezért drámaibb jelentősége van annak, hogy képesek vagyunk-e a kényelmes egymás-mellett-léten túl, ami az amerikai minta, intelligens életstratégiákat költeni, komplex és hajlékony életviszonyokat, mert minden teljesítmény között az emberi ügyek elrendezésének a bölcsessége a legmagasabb rendű teljesítmény.

*

Ezért mondhatjuk, hogy a város, mint műalkotás, mint alkotott és alakult életszövevény a legjobb, amit civilizációnk kitermelt magából. Ami különösképpen indokolja, hogy ne bánjunk a városainkkal úgy, ahogy a folyóinkkal bánunk. Azt nem is említve, hogy ekkora laksűrűség mellett nehéz értékelni a hadművészet teljesítményeit. Arról is tudunk már valamit, hogy milyen kényes feladat megférni egymással ezen a megkisebbedett földrészen. A magabiztos tervezőésznek tehát indokolt korrigálnia jómagát a folyamatos önmegfigyeléssel. Az önmegfigyelés egyik módja, hogy egy kissé eltávolodunk magunktól, hogy összehasonlítjuk magunkat másokkal. Ha távoli kontinensről nézünk vissza magunkra, elmondhatjuk, hogy európai az, akinek van valami sejtelme a lakóhelye történetéről, tehát mondhatni együtt lakik a térben a régi idők embereivel. Európai az, aki szereti, hogy kevesebb helyen több minden van, mert nem szeret unatkozni. Európai az, aki igényeli az emberi események érdekes sokaságát. Az időkultúra és a térkultúra két különböző paradigmára épül, indokolt, hogy mindegyiknek meglegyen a maga öntudata.

*

Mindenki, aki élt már valóságos faluban, az tudja, hogy egy ilyen gazdag útvonal abban is adódik, ha például, hajlamosak vagyunk megnézni egy kecskét vagy egy orgonabokrot. A séta gazdagsága tehát nem függ a településnagyságtól. A séta gazdagsága – amennyiben külső és belső, tekintet és látvány, szaglószerv és vegyi környezet, dobhártya és hangháttér szerencsés kollaborációját igényeljük a művészi téridőélményhez –, egyszóval a séta sikeres kimenetele a részletgazdagságtól, a diverzitástól függ.

*

Ha a környezet unalmas, lassan-lassan a benne élők is unalmasak lesznek, unalmasak és unottak, ami egy csinos circulus vitiosus, mert ők maguk lesznek akkor egyszersmind az unalomteremtők, az unalomőrök, az unalom cenzorai is, amely tehetségek gyakorlására a kis családi otthonban is alkalom nyílik, mert ott vannak az egy darabig még anarchista kiskorúak, és mire őket is sikerül kellőképpen elunalmasítani, addig szorongáskeltő repedések támadhatnak az unalom sík, eseménytelen, funkcionális, homogén felületén. Mi emberek káprázatosan tehetségesek vagyunk egymás untatásában. Számos ország televízióműsorait megvizsgálva, számos konferenciát végighallgatva, számos kinevezett, vagy versenyben felülkerült politikus arcába tekintve jutottam erre a felismerésre.

*

És igazán nem indokolt takarékoskodnom az elismeréssel a kelet-nyugati építészközösség iránt sem: annyi unalmas házat és városnegyedet, amennyit az én építészkortársaim hagytak emlékül az utánunk jövő nemzedékeknek – mintegy a mi korunk szellemi önarcképe gyanánt –, talán egyetlen generációnak sem sikerült teremtenie. Lehet olyan városokat csinálni, amiben az ember nem szabad. Ahol nem lehetsz flaneur, ott nem lehetsz szabad. A séta önkifejezés, nem valami avult nosztalgia. Ha csökkentjük, vagy éppen felszámoljuk az ingerkommunikáció színhelyeit, akkor szellem nélkülibb, anyagiasabb, alattvalószerűbb városlakókat termelhetünk. Lehet olyan környezetet építeni, amely folyamatosan letorkolja a személyiséget és megakadályozza az embert abban az igyekezetében, hogy kifejezze magát. A dicséretes ellenpéldák sokasága mintegy szélirány ellen született, antiurbánus urbanisztikai doktrínák és emberképek ellenében.

*

Hasonló a hasonlónak, unalmas az unalmasnak örül. Nem éri be ezzel: létrehozza az ő hervasztó filozófiáit. Például: az ember helyettesíthető részegység, alárendelt darab valami magasabbrendű egészben. Mindenfajta etatizmus így gondolkozik a civil személyről, be akarja illeszteni, gyurmázni, simítani, illeszteni őt valamilyen sémába. Sőt, az ipari társadalmak alacsonyabb fokán ez igen normális idea. Termelőegység, fogyasztási egység, produkció és reprodukció, az ember erkölcsi feladata, hogy alárendelje magát a nagyobb egésznek, a gépezetnek, a szervezetnek, amely alkalmasint egy katonai tábor is lehet a szó közvetlen fizikai és legtágabb politikai értelmében. Én egy olyan országban élek, ahol fiatal koromban természetes volt, hogy a politikusok az embereket így emlegették: a tömegek, többes számban, és a becsület azonos értelmű lett a közösség szolgálatával, ami gáncstalan odaadást jelentett a közösséget megtestesítő pártállam, illetve annak vezetői iránt.

*

Ha az egyén a magasabb egészért van, akkor például megérthető, hogy a kisfalvaknak nincsen létjogosultsága, mert nem üzemeltethetők gazdaságosan, mert célirányosabb nagyobb, centralizáltabb egységeket létrehozni, hogy az irányítók onnan kényelmesebben irányíthassanak, és így tovább. El kell venni tehát tőlük az iskolát és a tanácsot. Fiatal, művelt, több nyelvet beszélő, a szakirodalmat ismerő építészek és közgazdászok gondolkoztak így Budapesten tervezőintézetekben és a tervhivatalban még a hetvenes években is. Még csak párttagok sem voltak, inkább templomjárók, de a tervezői ráció hatalmának igazán nem voltak az ellenségei. Így aztán külterületen gyakorlatilag lehetetlenné vált az építkezés, kriminalizálták a tanyán élő embereket, ha azok felújították vagy kibővítették a házukat, és sok bajt okoztak a kisfalvak lakóinak. Az elsorvasztás lágyabb, magyarosabb útja a hetvenes években az elnyomorítás volt. Ezt a településpolitikát a nyolcvanas években már feladták az illetékesek, de addig ez a politika ugyanúgy sok kárt okozott. Szép és felélénkíthető városnegyedeket leborotváltak, hogy a házgyári falakból emelt új lakótelepeknek helyet adjanak.

*

A városszociológus jobban érzékelte és statisztikusan is bizonyíthatta, hogy a lebontásra ítélt házakat sem szerették kevésbé a lakóik, mint a házgyári otthonokat. Hogy egy városrész igen bonyolult életszövedék, amit kímélni kell, egyszerűen mert van, ezt Budapesten már kezdik érteni. A kíméletlenség azonban odáig is mehet, hogy egy ország vezetősége az ország tizenhárom ezer településéből hétezret a gazdaságosság és a korszerűség jegyében buldózerrel el akar törölni a föld színéről, hogy a helyükön szántóföldek legyenek, és ezt a településrendszer rekonstrukciójának nevezi. Ha urbanisták a maguk szakértelmével támogatják az ilyen rémideákat, ami ma éppen Romániában történik, akkor ugyanúgy gondolkozhatunk ezeknek a politikai urbanistáknak a felelősségéről, ahogy néhány éve a nemzetközi pszichiátriai szövetség kollegiális erkölcsi nyomás alá helyezte a politikai pszichiátria művelőit. Hétezer falut szándékoznak megölni, szerves életegységeket és mindezt az urbanisztikai ésszerűség nevében. Hétezer történelmet, házak és tárgyak, szokások és látványok egységét, amelyek igenis művészi értéket képviselnek – nemcsak a műemlék értelmében, de abban az értelemben is, ahogy egy öregasszony szorgoskodása a veteményeskertben, vagy az álma abban a szobában, amelyben a világra jött, éppen a személyessége, a történelmi barázdáltsága révén művészi értéknek tekinthető.

*

Szeretném ismét hangsúlyozni, hogy ez a technokratikus, destruktív racionalitás, amely Közép-Európa egészében aligha rombolt kevesebb házat, mint a világháború, általában korántsem volt rosszakaratú, és jó lelkiismerettel használta a városépítészek, a városgazdászok és a közműves mérnökök szakzsargonát. A jelenségnek még nem mondhatunk búcsút. Magyarországon éppen most teszik tönkre egy technikai rémideával a Duna egy igen szép szakaszát, és igazán elmondható, hogy ambiciózus vízügyi mérnökök tekintélyes csoportja odaadó híve ennek a környezetromboló stratégiának.

*

Egyre több az építész; az építészek építeni szeretnének. Szűk európai tereinken építéshez bontás kell, ezt nem kell magyarázni. Kérem, ne tekintsék kellemetlenkedésnek, ha az építészeket arra emlékeztetem, hogy az építészek alkotó érdeke gyakran ellentétbe kerülhet a hétköznapi élet védtelen alkotásainak a fennmaradásával. Ezeknek a védtelen alkotásoknak a létrejöttében sok ember vesz részt, együttesen életteljessé és részletgazdaggá téve egy-egy kisebb-nagyobb települést, többnyire hosszú idő alatt. Ha a regényíró tanácsot adhat az építésznek, azt mondaná, hogy tisztelje az időt. A láthatatlan időt, amely néha úgy válik materiálissá és nézhetővé, mint a ráncok szövevénye egy öreg arcon.

*

Elégedetlen vagyok a posztindusztriális, a posztmodern, a posztkapitalista és a posztkommunista fogalmakkal, amennyiben azok csak jelzik, hogy minek leszünk, ha leszünk, utána, de arra vonatkozóan, hogy minek nézünk elébe, adósak maradnak utópikus javaslataikkal. Mivelhogy mindenki hazabeszél és mindenki magából indul ki, jóváhagyható, ha egy regényíró a maga regényesebb víziójával hozakodik elő.

*

Az én utópiámban érdekes emberek laknak és a város maga is érdekes. A lakásnak is, a lakónak is arca van. Nem lehet teljesen elképzelni előre, hogy milyen lesz, hogyan fog viselkedni. Mit szeretünk egy regényben? Érdekes figurák interakcióját és interkommunikációját. A regényolvasó egy kissé emlékeztet a turistára, aki egy izgalmas, ismeretlen városban bolyong és alkalmasint el is téved, de a szemét nyitvatartja és a véletlen jóvoltából pompás találkozások részese lesz. Igen, a város, az utca annak is lehet még ismeretlen, váratlan, sőt kalandos elemektől dús is, akinek ez az állandó otthona, ahogy öreg házastársak is meg tudják lepni egymást.

Ehhez a kontemplatívabb és tapintatosabb magatartáshoz hozzátartozik egy olyan filozófia, hogy állítólagos magasabb elvek és ésszerűségek nevében lehetőleg ne romboljunk hagyományos életformákat. Nagy szerencsétlenség volna, ha lokális, regionális kultúrák, most nem a nemzetállam, hanem az európai integráció nevében rombolódnának le. Legyen az építészet a finom ujjak művészete. Legyen pontosan az ellentéte annak a megalomániának, amely modernizmusból, hatalmi nagyzásból, a tekintély szigorából és műszaki ridegségből egyetlen antihumánus komplexummá állt össze annyi európai városban. Nemcsak eszelős diktátorok rombolnak, a pénz és a szabadság szövetsége is rombolhat a divatok és mániák hatására. Értékes belvárosok tűntek el Nyugat-Európában, mert a városoknak elég pénzük volt arra, hogy a helyükbe, a szívükbe sivár üveg- és betonmonstrumokat tegyenek. Finoman beilleszteni önmagunkat egy meglévő vizuális környezetbe olyan művészet, mint belépni egy társaságba és felélénkíteni, de nem letarolni és túlharsogni azt. Ezért szerencsés, ha építészek nem kapnak túl nagy tömegű művekre megbízást, ha korrigálják és kiegészítik, vagy éppen ellensúlyozzák egymás hatásait. Az építész alkotása nemcsak expanzió, hanem legalább annyira leleményes beilleszkedés a meglévőbe.

*

Nem a történelmileg kialakultnak, hanem a módosításnak, nem a réginek, hanem az újnak kell eleve igazolnia magát. Ami pedig az idő műveiből megmenthető, azt érdemes megmenteni. Úgy képzelem, hogy értelme van a gyengéd korszerűsítés fogalmának. Az építész felel a ma és a tegnap inspirált dialektikájáért. Jó lelkiismerettel javasolom ezt az önvisszafogó, önkritikus építészi magatartást, mert az önuralomnál kevés pozitívabb erény van égen és földön.

*

Ha olyan kor előtt állunk, amelyben az embernek legalább annyi éber órája esik a szabad időre, mint a munkaidőre, akkor felvetődhet a szabad idő köré szerveződő város ideája, amelyben fényesebb központok és csendesebb átmenetek gyalogosan bejárható, folyamatos hálózata kínálkozik a járókelőnek. Hol csomósodik az élet? Ahol az emberek sok mindenfélét csinálnak, és éppen ezért a környékről összegyülekeznek. Kérem, fontolják meg, hogy kell-e még ma is úgy elválasztani az élet- és a városfunkciókat térben egymástól, mindenfajta zoning-elv kiagyalásával, ahogy ez tegnap történt. Nem is szorul magyarázatra, hogy az egydimenziós, egyfunkciójú városnegyedek élettelenek. Az is közhely, hogy egyre több munkafajta végezhető a lakóházak közelében, mert nem ártanak a biokörnyezetnek. Az életgazdag városrészek multifunkcionálisak. Az építészet életszervezés. Az építésznek éppenséggel hivatása és kihívása újabb funkciókkal színesíteni egy városnegyedet.

*

Szeretnék visszakanyarodni bevezető fejtegetéseimhez. Kinek építenek önök, milyenfajta embereknek? Én azt tartanám a legőszintébbnek, ha olyan embereknek építenének, mint amilyenek önök maguk, méghozzá a legjobb formájukban. Olyanoknak, mint a legbűvöletesebb szerelmük és legmulatságosabb rokonuk. Olyan embereknek, akiknek a társaságában szívesen időznének. Mert az utópiának a jó társaság a metaforája. A jó társaság, amelyben sűrű az idő.

*

Megfontolásra ajánlom azt az eszmét, hogy az elsőrendű jármű Európában maradjon továbbra is a láb, a városlakó legemberibb mozgásformájának pedig (miután dolgozott, evett, aludt és tisztálkodott, et cetera) tekintessék a séta. Menni tehát, különösebb elvakult célirányosság nélkül, csak azért, hogy közben használjuk a szemlélődő képességünket. Séta egy csendes vízparton és a korzón, igen ezek maradandó igények. És kimondanám, hogy minden épített környezet szépségének a mércéje a gyalogos szeme. Odáig is elmennék, hogy ami nem szép, az valami tartós értelemben nem is hasznos.

*

Szegény lakótelepiek, mesterséges ingerszegénység, gyári hospitalizáció kísérleti nyulai. Szegény standard-lakók, akik egyforma házak között autóutakon cirkulálnak. Vigasztalásul sokat esznek és emiatt lelkiismeret-furdalásukban alkalmasint kocognak, de sétálni már nem tudnak. A produktivista társadalom produktum-emberét elég sokan hasonlították a baromfitelepek lakóihoz.

*

Nos, ha van valami ellentétes ezzel a rémképpel, akkor valami olyan társadalmat képzelünk el, amelyet legszívesebben „művészi társadalomnak” neveznénk. Jelképes alanya a művész, akinek sokféle anyaga és médiuma van a téglától és a szótól az időig, az ember, aki formát alkot élete anyagából. Mindenkire rá van bízva a saját nagyjából átlagos életideje, ki hogy sáfárkodik vele. Időmegmunkálás, időtagolás, időhasználat, időművészet ezek korrellatív fogalmai a térmegmunkálásnak, tértagolásnak, térhasználatnak, térművészetnek. Ihlet és gyakorlat együttesen ad alakot a tárgyaink között eltelő időnek. Nem elég, ha az ember szakszerűen elvégzi a dolgát, művészien kell a maga mesterségét gyakorolnia. A művészi társadalom lényegénél fogva civil társadalom, amelyben két ember úgy működik együtt, mint két egymást ismerő barát, nem pedig mint feljebbvaló és alárendelt. A művészi társadalom emblémája a különös emberi arc.

*

A művészek kíváncsiak egymásra, agoramániásak, színháznak és mozinak tekintik a köznapi időt, azonosítják a szabad időt és a kreatív időt, teret igényelnek a társalgásnak és a magánynak. Egyszóval olyan a lelkük, mint az inga, elvonultságból a forgatagba és vissza. Szüntelen forgatag? Szüntelen elvonultság? Egyik sem igazán jó. Ingázók vagyunk, belső szükségletünk szerint, ahogy a nappali koncentráció és az éjjeli álom között is ide-oda ingázunk. Szükséges pólusaink a zsúfoltság és az üresség, a belváros és a rét.

*

Búcsút mondunk a városellenes urbanisztikának, amely valamilyen felfoghatatlan okból haragudott az utcára és a térre, a tarkaságra és a városlakók összejöveteleire, amely a házgyárak érdekeit fölébe emelte a városlakók érdekeinek, amely aprócska maketteket nézegetett büszkén a tervezőasztalokon, és minél több ilyen kis fehér hasábot vagy kockát rendezhetett el egy nagy zöld táblán, annál kreatívabbnak képzelte intervencióját a város testébe. És ha már testről van szó: inkább sebészként állt szemben a várossal, nem pedig belgyógyászként. Egyszóval búcsút mondva a szakmai-testületi Ego hipertrófiájának, inkább egy olyan város áll vonzó káprázatként lelki szemünk előtt, amelynek a tervezőn kívül nagyon sok alanya van, és amelynek teljes jogú alanya a véletlenül arra vetődő, még csak nem is ott lakó járókelő is, akit egy neki szóló építészeti üzenettel meg kell örvendeztetni.

*

Egy olyan város képe lebeg a regényíró lelki szeme előtt, ahol a nemzedékek egymással haláluk után is dialógusban maradnak a művi környezetük által, ahol a személyesség visszahódítja jogait a szabványosságtól, ahol az emberek ahelyett, hogy egymás kipufogócsövével inhalálnának, inkább beszippantásra érdemes szagélményekben részesítik egymást: az ételszagtól a rózsaszagig. Olyan városról képzelődünk, ahol az ablakon inkább a lépések zaja jön át és nem a motorzúgás, ahol negyedórányi gyalogútra este is fények és események hívogatnak, ahol nemcsak konzumáljuk, de csináljuk is egymásnak a műsort, ahogy erre a játszótéren még képesek voltunk.

Így beszél a metropolitán tücsök

Hazatérések a nyolcvanas években, otthon még tart a Kádár-rendszer, csak válságban van, a magyar Csipkerózsika-álom múlóban, a gazda alig észrevehetően eltűnik az asztalfőről. Továbbra is megvannak a politikai és szellemi családok az országban. Ami megszakadt, az folytatódni tudna, az unokák felújítják a nagyapák szerepét, a polgári szokások felélednek. Egyesületek, társaságok keletkeznek, divatba jön az egyéni felelősségvállalás és mind elterjedtebb az a gondolat, hogy az államhatalom visszaéléseivel szemben a többpártrendszer tűrhető biztosíték. A vasabroncsok között megy a cserebere a földrész nyugati felével, könnyebbedik az utazás, udvariasabb a határőrizet. Ez volt a kései Kádár-korszak, az engedékeny abszolutizmus, még be voltam tiltva, még belső emigráció, de a legrosszabbaktól már nem tartottunk.

*

Nekem Budapesten a dolgok igazibbak voltak, a Lánchíd pontosan olyan, amilyennek egy hídnak lennie kell. Mit reméltem a hazai zugolytól? Egy asztalt, amelynél állandó tárgyak vesznek körül, ahol ott vannak a polcon a könyveim, műhelyt akartam és mentességet a határidőktől. Nem vonzott az ösztöndíjas létforma, jobb ha írásaim eladásából élünk, és külföldön itt-ott akadt rájuk vevő. Otthon kevesebb illendőség kötelez. Kívántam a nyelvi érintkezés akadálytalanságát, ne kérdezzék, honnan jövök, mihelyt kinyitom a számat. Ne kelljen nyelvi hibáimért lépten-nyomon mentegetőznöm, ne kelljen szüntelenül bemutatkoznom és válaszolnom arra a kérdésre, hogy mióta vagyok itt és meddig maradok. Nevezhetném ezt a makacsságot megkapaszkodási ösztönnek is, de egyszerűbb, ha csak annyit mondok, hogy ott akartam élni nyolcvanéves anyám közelében, egy öregasszonyt pedig nem lehet átplántálni. Ne legyen eldöntendő kérdés, hogy kikhez tartozom és kik a barátaim.

*

Otthon persze az nyomasztott, ami otthon van. A kispatrióta szorongás, amely ellenségeket lát minden bokorban maga körül, a begubózó félelem attól, hogy jönnek az idegenek, közénk keverednek, belénk hatolnak. A bizonytalan identitás gyanakvásai. Egy nemzet éppúgy nem tarthatja magát nagynak, mint egy ember, ha van némi jó ízlése. Egy nemzet akkor nő, hogyha tanul. Betegség, autizmus, ha a kollektív-nemzeti öntudat egészen megszállja az agyunkat, és más dolgokra már nem jut figyelem. A vesztesek kitolják maguk közül az ólból azt, aki nem eléggé vesztes. Regresszív lelkiállapotban behúzódunk a barlangba. Rémült férfiak attól tartanak, hogy a keveredésben el fognak tűnni. A férfias tekintélyuralom félti magát a városi, tengeri, női elemtől, amely befogadni és megtermékenyülni nem utál. Hogy egy város mennyire civilizált, az abból derül ki, hogy milyen helyet töltenek be életében a nők, akik nélkül nincsen nagyvonalúság és bölcsesség. Ez a városi-női szellem maga után hív, jobban érdekli a beolvasztás, mint a határok védelme.

*

A balszerencse itt a végzet köznapi arca. Sajnálatos, hogy törökök, németek, oroszok túlságosan is sokáig maradtak itt kéretlen. Miért nem voltunk számosabbak, erősebbek? Nem tekintettem magamra nézve szellemileg is kötelezőnek azt a tényállást, hogy átcsúsztunk Kelet-Európába, és gyanakodtam vallássá átalakuló végzetkultuszunkra. Nagyon is hajlamosak vagyunk meghatározottnak látni magunkat, mégis nekünk mindig az volt a kedves, aki packázott az ésszerűséggel. Ami nem volt elég bonyolult, az énnekem nem is tetszett igazán. Még senkitől sem kaptam olyan teóriát, amellyel meg tudnám magyarázni a saját életemet.

*

1982 decemberében – kilenc éve már! – Nyugat-Berlinben írtam a soros regényemet, mikor jött egy kivágott újságcikk hazulról, a pártlap kellemetlen stílusban engem támadott, az ellenség ügynökének nevezett. Ez zavaró benyomás volt, de igyekeztem nem gondolni rá. Szívesen néztem a fal belső felén a grafittifolklórt. Nyugodt város, ahol sem a bank, sem az ipar nem talált székhelyre, csak az a szellem, amely felfrissül a klausztrofóbia és a klausztrománia belső párbeszédétől. Itt volt a fal, de engem nem sokban akadályozott, csak annyira volt jelen, hogy ne feledkezzünk meg róla, de annyira nem volt szoros, hogy ne tudjunk vidáman hemzsegni intra muros. Kedveltük a kíváncsi berlini közeget, amely akár a budapesti, nem igazán nagyvárosi, de már majdnem az. Pablo feldobta ősz haját és megkínált az ezüstkulacsából whiskyvel. Az embernek szüksége van a falra, hogy tudjon egyet-mást a szabadságról, mondtam. Rázta a fejét, nem biztos, hogy egyetért velem. Észrevette, hogy sok mindent csak azért mondok, mert úgy döntöttem, hogy visszajövök Budapestre.

*

Dahlem villanegyedében laktunk a Pacelliallén egy kétemeletes társasvilla háromszobás lakásában. Az alsó szinten az egyik szoba Jutkáé, ez volt a hálószoba is, a másik az enyém. A felső szinten volt a nappalival összenyitott lakókonyha, meg az erkély. Drapp padlószőnyeg borította mindenütt a lakást, amely egy kissé túl volt fűtve, befelé döntöttem a csuklós ablakot, hol túl meleg volt, hol meg fáztam. A lakásbarlang kéjes volt, bebújtam az odúba, forogtam a forgószékemen, vertem a gépemet, élvezettel tapodtam mezítláb a szőnyegpadlót, megmarkoltam az asztal jó minőségű vastag barna lapját és megrezzentem, ha felberregett a telefon. Semmit sem szerettem elintézni, dühöngtem, ha délelőtt el kellett menni valahova. Jutkával szép csendesen meg tudtunk lenni, jók voltak a magányos esték, amikor nem szűrődnek be zavarosabb hullámok és nincs jelen akarnok idegesség. Jutka aggódásait kezdtem kitanulni, ismerősek lettek nekem. Már tudtam, hiányérzetem támadna, ha kevesebbet aggódna, hogy valami rosszat evett, hogy fázni fog, vagy attól, hogy a dohányfüst ingerelni fogja a torkát, amelyet selyemsálak védenek a hirtelen lehűléstől.

*

Átjöttek Párizsból a gyerekeim is, Dorka és Miklós, kaptunk a Wissenschaftskollegtől, amely ösztöndíjjal meghívott, egy vendéglakást számukra. Sokat nézték a színes televíziót, csatangoltunk a városban, az erdőben, elsétáltunk Grunewaldseehez, megnéztük a dahlemi múzeumot, amely nem csak gazdag, de oly kitűnően és tanulságosan van elrendezve, hogy mindenki megtalálja benne a magáét, még a gyerekek is mászkálhatnak a csendes-óceáni szigetvilág hajóin, és a vakoknak is van egy terem, ahol megtapogathatják a képzőművészetet. Pizzériákban kagylót ettünk, eljártunk az Arsenal művészmoziba, használtruha-boltból mindannyian kiruházkodtunk. Tulajdonosa, egy filozófia szakos bölcsész addig elmélkedett Manilában egy buddhista telepen pálmafák között, az örökké kék ég alatt, mígnem kedve támadt a berlini szürkeséghez, a széles, ködtakarta császári utakhoz. Jöttek ifjú barátaink, Vető János, Kozma Gyuri, Janesch Péter, Sarkadi Bori, Budapesten többen úgy gondolták, hogy most Nyugat-Berlin a pálya, itt összpontosul az idők szelleme. Akkor rendezték a híres Zeitgeist kiállítást, éppen betörtek az új vadak, az expresszionisták, megpróbálták kiszorítani a nonfiguratív absztraktokat. A kiállítás épületében, közel a falhoz ellibbentettem a vajszínű függönyt, s ráláttam a város két felét elválasztó falra, meg arra a hepehupás, gyomos telekre, ahol valaha a Gestapo kínzókamrái voltak. Aztán elmúlt a karácsony, az újév, megürült a ház, elmentek a gyerekeim, a budapesti vendégek is, és a mi időnk is fogyatkozott. Huszonöt társadalomtudóssal ebédeltem naponta, zömük idősebb volt nálam, tíz országból jöttünk össze, az ott töltött akadémiai év végére némelyiket megkedveltem, s már úgy képzeltem, hogy hiányozni fognak, ha elválunk.

*

Ó igen, az a hosszú cikk a budapesti pártlapban: mögöttem áll „az imperializmus katonai, gazdasági és politikai gépezete”, elrémítő mondataimat idézte, majd felszólított, hogy tisztázzam státusomat. Akkoriban, én voltam Magyarországon az egyik esélyes az elsőrendű szellemi vádlott szerepére. Volt már úgy, hogy nem engednek haza, egy korábbi utazásom vége felé, hetvennyolc decemberében. Fel kellett készülnöm arra is, hogy távollétemben megfosztanak az állampolgárságomtól. Semmi sem végleges. Többet láthatnám a gyerekeimet. Jöjjenek a vándorévek! Elégedett voltam, hogy még van egy fél évem a súlyos barna íróasztalnál, amelyen régi szövegeimet írtam át. Egy diplomata barát egész bőröndnyi kéziratot csempészett ki nekem. A szabadságot hamar megszoktam. Berlinben kevésbé féltettem a papírjaimat, legfeljebb ellopják, de nem kobozhatják el. A legfontosabbat azonban ott is elrejtettem.

*

És jöttek Budapestről a telefonok, a cikket követte az akció, házkutatás Rajk László lakásán, ahol kedd esténként meg lehetett venni a független sajtó gépelt, sokszorosított kiadványait. Nagy Bálint hívott fel karácsonyi majd újévi jókívánságokkal: komótos, brummogó hang, nagy szakáll, Herkules-termet, erős érzések, akkor a Beszélő, a demokratikus ellenzék sokszorosított lapjának egyik szerkesztője volt, egyébként építész, ácsmester, építési vállalkozó, aztán évekig New Yorkban élt, sem az itthoni üzlet, sem a politika nem vonzotta különösebben. Őtven-hatvan rendőr vette körül az utcát, a házat, öten jöttek fel a lakásba, ketten álltak az ajtó előtt. Minden iratot elvittek, három órán át tartott a házkutatás. Már csak a maradék volt ott, az előző házkutatás alkalmával elvitték a nagyját. A barátok összeszedték azt, ami a lakásokban szerteszét maradt. Jelezni akarták, hogy nem hátrálnak. „Egy kicsit feszültek vagyunk”, – mondta Bálint. Volt némi gondterhesség, mi lesz? mi legyen? mit tegyünk?

*

Valójában azonban nem rajtuk, inkább a másik félen volt a lépés sora, és még nem lehetett pontosan tudni, hogy az mire határozta el magát. Úgy általában, minél nagyobb csendet akart, minél szerényebb botrány árán. Föld alá nyomni, elfárasztani, megijeszteni, körülmetélni a társaságot, de nem zárni be. Nem bebörtönözni, csak zaklatni őket, amíg meg nem unják. Ezt a boltocskát, ezt a megható kis fészket akarták eltüntetni. Ne legyen egy lakás, ahova csak úgy felmehet a budapesti ifjúság igazoltatással is számoló része, ahol nemcsak a menthetetlenek, a megátalkodottak és a rájuk ragadt informátorok jelennek meg, hanem a még félig-meddig romlatlanok is, akik nincsenek egészen elvetemedve, akik, ha választaniuk kell, akkor inkább az illegalitásról mondanak le, mint a legalitásról. Nyomás alatt kiderül, hogy akik az illegalitást választják, maroknyian vannak. Mindig ugyanannyian, néhány tucat elátkozott. Akkor a barátaim is azt gondolták, és én is azt gondoltam ott Berlinben, hogy amit a lengyelek nyolcvanegy karácsonyán kaptak, azt most nyolcvankettő karácsonyára mi is megkapjuk. Az ellenzék: ellenség. Konzervatív mérsékelt reformizmus lehetséges, nyílt, radikális ellenzéket nem tűrnek el, ha rajtuk áll. Akkor még a Szolidaritás vezetői és értelmiségi tanácsadói is le voltak csukva. Miért engednék nekünk, magyar ellenzékieknek, hogy viruljunk. Andropov lett a szovjet pártfőtitkár, az okos, tájékozott, hideg rendőrcár. Kelet-Európában tél van, mondtam, enni lehet, de nyilvánosan, lényegre törően gondolkozni nem lehet.

*

Berlin után még nyolc hónap New Yorkban. Ennek az imaginárius sétának a papíron megvan az az előnye, hogy pillanatok alatt átvisz az óceán túlsó partjára, és nem a Kennedy repülőtéren tesz le, hanem arra a vasszékre, amelyen a vas íróasztalom mögött forgolódtam a Négyes utca és az Avenue A. sarkán, a tizenkettedik emeleten. Gyanítom, hogy ugyanazok a megvetendő nyafogások foglalkoztattak akkor is, mint ma. Valaha, Tolsztoj naplójának magyar válogatását szerkesztve, mulattam, hogy a mester tizenhét éves korától nyolcvankét éves koráig mily unalmas gyakorisággal fogadta meg, hogy nem fog bosszankodni és szelídebb lesz az emberekhez. Le akart tenni a dorbézolásról, a kártyázásról, a paráználkodásról, a rosszmájú élcelődésről, sőt még a vadászatról is. Gyermekeimet látva az a benyomásom, hogy mindenki elejétől végéig nagyjában ugyanazzal bajoskodik.

*

Fekete szemetes zsákok között botozó nénik, bácsik. Mindenki cipel valamit, két repülőgép lóg az égen. Jön a tél, egyre hidegebb az utca, a kövér ócskás egyre vastagabb öltözékben ül a boltja előtt. Egy kabaré mellett egy fekete ember szendén bámészkodik, ül a padon, füvet szív, fehér sapkáját hátratolja, nagyon nyugodt. Bársonyos vörös-sárga világításban kézenfogva haladnak a jó arcú párok. Nézem ezt a tornacipős, piros ruhás, futó diáklányt, áramlik belőle a szelíd bizonyosság, hogy a helyén van. Egy csapat Puerto Ricó-i fiú pördül, bukfencezik, sarkára és nyakszirtjére támaszkodva tökéletesíti magát a rap mesterségében az Astor place-en, a sarkán forgó kocka alatt. Futnak a rózsaszín köpenyesek és a fejükre szerelt gép zenét is szolgáltat hozzá. Mindent összekötnek. A kellemest a hasznossal oly nyilvánvalóan, hogy az ember elhűvösödik. Rikító színű párnakabát, zsidó família sok gyerekkel, a lépcsőkön szép lányok ülnek, kovácsoltvas rácskerítés.

*

Zöldre festett hullahideg föld alatti folyosó, felmegyek, magányos férfiak könyökölnek a kocsmában, nézik a futballt. Megyek a Broadwayn a nővéremhez, itt fent a félsziget tövében minden spanyol és szegényes. Simlisapkás, buzibajszos férfi nagy kutyával. Nagy amerikai használt kocsik másfél-kétezerért, aki otthon ilyennel járna, azt gazdagnak néznék. Kaptatón megyek, parkolóhely, ócska kínai és mexikói kifőzdék ételszaga, meg a büdös felmosószer a szuperpiac ajtajában. Egy ház hátul sziklára, elöl vascölöpökre támaszkodik. Motorján átveti a lábát egy izmos fekete fiú, a csuklóján rézszögekkel kivert bőrszíj, a fején bőrsisak, várakozik a pirosra mázolt öntöttvas vízcső mellett. Egy imbecillis valami tálkában fagylaltot visz, az ujját belemártja és lenyalja. Eltaposott narancs, a járda lépten-nyomon szurokkal van kifoltozva, böhöm, drabális tárgyak, hevenyészettek és megbízhatóak, spanyol kislány ágaskodik egy konyhaablakban. Itt lakik a nővérem, három egyetemre jár tanítani, így keres egész napos munkával félállásnyi bért. Egyedül él olcsó bérű lakásában, boldog, hogy megszerezte, nincs benne sem egér, sem svábbogár.

*

Föl-alá szaladgálnak a mókusok a kis park tölgyfatörzsein. Vakolatlan téglafalon feketére festett tűzlétra. A járdák egyenetlenek, nézz az orrod elé. Törődött, életunt öreg zsidók, hegyes léptű szép diáklányok, és már egyre inkább fekete, barna parasztos testek, televény. Mindenből találsz valamit a világáruházban. Naiv, esetlen, robusztus, kecses, állandó dudálásözön, lovas rendőrök patakopogása, mentőkocsik vijjognak. Jutka a szobájában, kendőkbe burkolózva a karosszékében ülve tanul, mindenütt ezt teszi.

*

Azon a télen 1986-ban, New Yorkban részt vettem a PEN kongresszuson, Ann Arborban egy szemináriumon, Zürichben megkaptam az Európai esszé díját, ültem több pódiumon, felolvastam, beszéltem, aztán ennek is vége lett. Az Uptownból leköltöztünk a Downtownba, végre ismerős környék! Az ablak egy hatalmas házra néz, amelynek rengeteg üvegablaka mögött, úgy képzelem, hozzám hasonló férfiak ülnek az íróasztaluk mögött. Aztán otthonosságra, bőröndtelen életre, nyugalmas könyvépítésre vágyakoztam, amiben nem idegesít, hogy mielőtt elutazom innen, végeznem kell a könyvvel, el kell küldenem, másolatot kell csinálnom, azt szertepostáznom, napközben előadást tartani, szemináriumon, munkaebédeken és munkavacsorákon részt venni, partikon kellő időbeosztással forgolódni, hol ehhez, hol ahhoz szólni egy-két talpraesett mondatot németül, franciául, angolul, megígérni, hogy igen, fogok előadást tartani, Közép-Európáról, magamról, és még, örvendezni és mutatkozni, szerepelni, mosolyogni, kilátszani a többiek közül.

*

Az utas mérsékelje az észrevételeit és legyen boldog, hogy itt lehet. Ismeri az arcokon azt a kis elváltozást, becsukózást, amikor valami olyasmit mond, ami nem illik bele az ő világképükbe, amikor nem azt mondja, amit a derék keleti rendszerkritikustól, másként gondolkodótól, polgárjogi aktivistától, ellenzéki írótól el lehet várni, mikor nyugtalanító megállapításokat tesz, amelyeknek továbbgondolása a hallgatót fölzaklatóan szembefordítja az ő otthonos szellemi környezetével, olyannyira, hogy már nem tudja, hova tegyen: velük vagyok-e vagy sem? Kedvesek, érdeklődőek, őszinte jóindulattal megkérdeznek, hogy miért megyek haza. Hát igen, megértik, írónak kellenek a gyökerek. Ó azok a gyökerek! Megy haza eltemetkezni, kedvesem? Mi szükséged van a függőségre? Szeretsz betiltva lenni? Miért nem élsz aszerint, amit gondolsz? Refúgium? A planetarista miért nem telepszik le a központban, on the top of the world? Miért nem ott, ahol a planetarizmus egy városban megtestesül? Mit tudsz meg a bezárkózottságban, ami nekünk, világvárosiaknak is érdekes? A zártság fenomenológiáját részletezheted, amiből nekünk kevés is elég. A világvárosi ember felületes, csapodár elméje megfeledkezik arról, aki elbújik.

*

Látom az egyes sugárúton osonni az emberkerülő humanistát, árnyékká nesztelenedve tornacipőjében, kikerül egy kedves ismerőst, és hallom ahogy magában így morfondíroz. Itt nem vagyok erős, mert keveset tudok a hely titkaiból. Minél több cikázás, annál több felületesség, mondja a hazai énem, de a nagyvilági megkérdezi, hogy vajon a mozdulatlanság szebb-e, mint a mozgás. Viszont, ha olyan helyre kell menni, ahol sok ember van, ha mosolyogni és csevegni kell, akkor hőhullámok törnek rám, verítékezem, törékenynek, fáradtnak, testi létemtől megzavartnak érzem magam. Nem tesz jót nekem a sok ember, túl sokat fogyasztunk egymásból. A New York-iak űzötten mennek lakásról lakásra, félnek, hogy lemaradnak egy fontos összejövetelről, hátha most jön az igazi.

*

Az egyes sugárúton a járdáról fölemeltem egy színes képeskönyvet Velencéről, megvettem a fekete diáktól, akinél sohasem lehet alkudni, a bolti árnak pontosan a feléért adja a kétséges eredetű könyvet. Nézem a marhamáj színű felhőkarcolót az ablakommal szemben, meg ezt a mesevárost az asztalomon. Velence a megtestesült képzelet, egész létében kreáció. Szeretnék a motorcsónak elején állni. Négy fenyő körül sövénykörök a négyzet alakú belső udvarban, mögötte oszlopsor, hátrébb az öböl. Selyemúton mennek az istenhitek, és az ománi szultán nagy hajóján az archeológusok Madrászba, Sanghajba, szemináriumokra a selyemútról. Velencei sikátorban fekete gondola, sötét habokra nyílik az ablakod, palló a vízen kék-fehér csíkos kikötőcölöpök között, súlyos, olajzöld kapu rézkopogtatóvas, szemmagasságban van a kilincs, az egyik szobából a másikba átlépve a tizenhatodik századból a tizenhetedik századba, majd a tizennyolcadikba jutsz. Mindegyik kocsmában jó a grappa és kedvesek a vendégek. Kő és víz, kő és víz, föld csak elvétve, gyalog mindenhova. Itt múmia leszel, de száz évig elélsz. Per Rialto, Per San Marco, hol erről, hol arról a térről, utcakönyökről, csatornapartról érzem, hogy itt ellaknék bármeddig, hogy itt magam is – a tengeri szélpermettől enyhén besózva – kevéssel tovább élnék, s kedvem telne az emberi környezetben. A vízcsobogás, a maguknak ajándékozott szépség, a városállami folytonosság kilazítja a lelki görcsöket. A velenceiek, azt hiszem, megértették, hogy rövid az élet és hogy időnkből nem telik gyűlöletre. Itt csak sétálni is maga a szabadság, mert hol erre, hol arra fordulhatsz, nem kell nézned a feliratot, és ha kicsit igyekszel, eltévedhetsz. Már csak azért is érdemes élni, hogy néhány hétig Velencében tekeregjek grappa-ellenőrző körúton.

*

Jutka azt mondta, hogy az East Village-ben még a koldusok is felszabadultabbak, mint Budapesten az egyetemi tanárok. Hogy jövök én ahhoz, hogy a saját lakásomban ne mondhassam ki, amit gondolok? Ha otthon vagyunk, a rendszeres, célirányos titkolózás őt is elnyomorítja, és engem még inkább. Jutka szerint, az arcok attól szürkék, viaszosak, hogy vigyázni kell, nem engedhetik meg maguknak az adakozó mosolyt, a kedély széles ingalengéseit. A hazai arc depressziós és merev, a hazai elmét lefoglalják az ügyek, keserű negatívizmusra hajlamos, eltölti a közéleti fontoskodás, ami még groteszkebb itt, ahol ugyanaz az ügy igazán nem látszik olyan fontosnak. Otthon nem lehet mókázni, léháskodni, jönnek a férfi barátok komoly, felelős ügyeket megbeszélni. A lány barátok fonnyadozva hallgatják őket. A közélet – mert nincs helye a köztéren – rátelepszik a magánéletre. Komolykodó, suta emberek között az ember összehúzza magát. Unalmas mindig ugyanazt sérelmezni, épp elég időt szenteltünk az elnyomatás tanulmányozásának. A diktatúrák helyi ügyek, kuriózumok. Még ráérsz otthon megöregedni és nézni az újabb nemzedékek elakadását, a paranoiás rejtőzködést. Budapesten illik boldogtalannak lenni és mindent enyhén utálni, a léthez való tragikus viszonyt tartják emberinek. Az amerikai nem tragikus, inkább nekilát a dolognak. Miért nem maradsz itt, ha a te országodban nincsen szabadság? Keresed magadnak a bajt? Ilyeneket kérdez a taxisofőr.

*

Itt akkora vagy, amekkora. Kihúzhatod magad. Megbecsülnek a munkáid alapján, szeretnék tudni, hogy mit gondolsz. Otthon ez már több mint tíz éve senkit sem érdekel. Budapesten a tilalom súlya alatt egész életműködésed lelassult, és innen a Manhattanből éppen ezután a lassúság után érzel honvágyat? Itt a Washington Squaren átsétálva milyen érdekesek egykori tanáraid, iskolatársaid, barátnőid. Emlékvilágom nem szorul stilizációra, a térbeli távolság mesévé avatja, ahogy az időbeli távolság is mindent átemel a mitológiába. Őseink, akikről csak hallomásból tudunk egyet-mást, lényegük szerint epikus figurák. Egy magyar, amikor a Duna-parton sétál, hajlamos azt hinni, hogy ez elég közönséges eset. De ha a Hudson-parton sétál, akkor a Duna-parti séta látszik elég különös esetnek.

*

Most éppen élvezem a Hudson-partot. Ez a város a világon a legszabadabb hely, és még akkor is az, ha az európaiak egy kissé hülyének nézik. Az idevalósiak egészen jól megvannak magukkal. Ez a város azoknak tetszik, akik az identitások kavalkádjában gyönyörködnek. Az én szememben ez a metropolitán tarkaság, pazarul groteszk és megindító. A világváros gigantikus és bóvli esztétikája. Lehet, hogy New York az egyetlen világváros, ha van egyáltalán olyan. New York és a világkapitalizmus szinonimák. Ez a város tudja magáról, hogy megérkezett a világtörténelembe, méltányolja a másfajtát, és érdekesnek tartja az egyszerit. Ez az a hely, ahol a leginkább megengedheted magadnak, hogy a szörnyetegeket és az angyalokat regényfiguraként figyeld. Itt igazán nem nagyon érdekes, hogy mennyire vagy nyugat- vagy kelet-európai, örülj, hogy megvagy, have a nice day! Amerika csinálja magát, egy lépcsővel mindenki feljebb nyomakszik, versenyfutás a boldogulás felé, mindenki lohol a nagy maratonin. Mennyiségiek, kiszámítóak, racionálisak, a dolgok ára legalább annyira érdekli őket, mint a dolog maga. Cselekvő emberek, hisznek abban, hogy a dolgokat lehet értelmesen is elrendezni az érdekeltek közös megelégedésére. Kevés történelmi, ellenben sok morális szempontjuk van. Ebben a féktelen városban az emberek megcsinálták magukat, olyanok lettek, amilyenné lenni bírtak, ez telt tőlük. A kormányzatra úgy gondolnak, mint valami zárójelbe tehető ideiglenességre.

*

Állami ember, városi ember: érdekes fogalompár. Az állami ember szolgál, nem ér rá jól érezni magát. Vagy az államot szolgálja, vagy a megreformálását. A városi ember nem sokat gondol az államra: a kormány, mint valami zavaró időjárási fejlemény, majd elmúlik, jön más, a város marad. Kisváros, középváros, nemzeti nagyváros, világváros. Ma a világváros az igazi nagyváros, belőle lehet a kisebb városokat megérteni, nem pedig megfordítva. Belőle olvashatom ki a város filozófiáját, az urbanizmust, mint világnézetet. Mindenkinek megvan a maga urbánus világképe, a várostervezőnek és a polgármesternek is, a taxisofőrnek és a gyalogjárónak is, a háztulajdonosnak és a csövesnek is. Egyik oldalon az urbanizmus, a másikon az etatizmus, ez két ízlés, két filozófia, szellemünknek ez a két pólusa. Aki szereti a várost, az a választott közösség híve és vonzódik a szabadelvű politikához. A körmére akar nézni a város fölötti, tehát az állami hatalomnak. Az államkultusz városellenes, mindet egyformára szürkíti, kiöli belőle a rögtönző jókedvet, és ezért a nagyvárosból is sikerül provinciális fészket csinálnia. A városi polgárt csakis valami magasztos közösség nevében lehet megrendszabályozni, föltéve, hogy a fegyver és a pénz a magasztos közösségre hivatkozók markában van. Minél államibb egy város, annál inkább hódít a szögletes, merev, külsődleges, homlokzatszerű stílus. A nagyvárosi ember kihívó, és jól érzi magát kisebbségben is. Világos, hogy vannak savanyú szájú ellenségei. Kell, hogy legyenek provinciális erénycsőszök, akik a furcsa monstrumot irigyen gyűlölik.

*

Az egész világ odafigyel a világvárosra, viszonzásul az is odafigyel az egész világra. Ide jön a legtöbb levél, telefonhívás, üzenet, ez a nemzetközi hírforgalom legsűrűbb pontja. Itt jutsz a legtöbb értesüléshez, ide minden hír, minden könyv, minden fölfedezés befut. A tehetséges emberek összetömörülnek ott, ahol valami történik. A világvárosba szívesen jön mindenki, aki máshol szabadságkorlátozásban szenved. A furcsák idecsábulnak, itt van a legtöbb politikai és szellemi emigráns, a legtöbb kalandor, sznob és sztár, a legtöbb különc, guru és maffiozó. Mindig a fogadóváros a legerősebb, ahova a máshol élők ábrándosabb fajtája szívesen odaköltözne, legalább egy időre, ha lehetne. Dzsemes tányér a méheknek. Valaki, akit mindenki akar, de senki sem tud igazán megkapni. Ahol a külföldi művészek átmenetileg megtelepedni kívánnak. Világváros ott van, ahol a legtöbb szellemes társalgópartnert találod. A helyi közönség dúskálhat, mindenki, aki érdekes, helybe jön. A világváros megengedheti magának, hogy türelmesen várakozzon, a meghívottak el fognak jönni. A világváros nem morális, hanem inkább esztétikai tünemény. Versenyporond, hiúságok vására, mesterséges csodák farsangja.

*

A nemzeti nagyvárost nem a népességszám emeli világvárossá, hanem előkelő helyezése a csábítások rangsorában. A szabadság a város legcsábítóbb tulajdonsága, amihez kedvesség és kreativitás párosul. Nem kell sok hozzá, csak demokráciát kell csinálni, kordában kell tartani az államot, azonkívül sok transzcendens bolondságot kell minden utcasarkon elültetni. Az ember nem szereti a börtönt. A börtön unalmas. Ergo az ember nem szereti az unalmat. Van persze olyan is, aki szereti. Például a foglár. A fegyőr lelkivilágában tanulmányozhatod az etatizmust. A nemzetállami elzárkózás alaposan meg tudja viselni a nagyvárost, és megtölti a provincializmus avas szagával. A nagyvárosi ember ösztönszerűen kozmopolita, talál közös nyelvet a külföldivel, tudja abban a személyt nézni és nem a hovatartozást. Szívesen venném, gondoltam végigbarangolva a sugárutakon, ha Budapest világvárosiasabb lenne, ahova kezdenek beáramlani a furcsák, mert jól érzik benne magukat. Kétségtelen, a világváros nem annyira a tisztességével hat, mint inkább a kísértéseivel, életerejével, szemtelen okosságával, engedetlen bűnösségével. A világváros legkarakterisztikusabb rétege a nemzetközi értelmiség. Aránylag kevés ember, de nélkülük nincs metropolis. Ismerik egymást, a világ nem nagyon ismeri őket, talán mert elsőnek fedeznek fel és csinálnak meg valamit a maguk szellemi ágában.

*

Értelmiségieknek jó kávéházak kellenek, ahol lehet ülni éjszakákon át, ahol a titkosrendőrök is liberálisok, ahol mindent lehet mondani. Budapest attól lett nagyváros a század elején, hogy ezer kávéháza volt. Ott ültek a duzzogó romantikusok és konzervatívok, az antikapitalisták, az antiurbánusok, az antiszemiták és az antiliberálisok, és kellemesen eltanyáztak benne úgy is, mint a romlatlan vidék nagykövetei. Vizionárius humorral a nagyvárost csak a legbelsejéből lehet gyalázni, csak a méhéből. Mind ellene mondanak a romantikusok, akik a jelenből a múltba vagy a jövőbe vágyakoznak, a lázasak, a nézelődni nem tudók, az akarnokok, a konzervatívok, a kommunisták, a populisták. A nagyváros megtapsolja a szidalmazóit és senkit sem tart vissza, áldozatai úgyis itt maradnak. A roncsok itt szeretnek a legjobban roncsolódni, a mállottak itt szeretnek a legkéjesebben málladozni, az épek itt óhajtják megkockáztatni a kikészülést. Igen, itt sok a buzi és sok a maskara, itt van min felháborodnia a fundamentalistáknak. Foglyul ejtett erotikával mind a nagyvárosi jelleg ellen beszél. Ez a sok rendes ember mind szeretné eltörölni a föld színéről Ninivét.

*

A tücsök nagyvárospárti, a hangya antimetropolitán. Mi mást szeretne a tücsök, mint lakodalmat és forradalmat, parádét és tüntetést, cirkuszt és karnevált. A tücsökember semmit sem akar inkább, mint szórakozni. Az urbanizáció legfőbb hajtóereje az emberek egymás iránti majomszerű kíváncsisága. Egy város annál urbánusabb, minél több időt töltenek el az emberek a köztereken. Ahol az emberek otthon gubbaszkodnak, ott valami baj van a szabadsággal. A szabad ember exhibicionista, a fogoly rejtőzködő. A világvárosi ember magabiztos, tudja, hogy működnek a dolgok, kocsiba ül és vadidegen helyen is remekül eligazodik. A tücsök vendéglátó-helyeket szeretne maga körül tudni Budapesten, ahol érdekes arcú nők és férfiak beszélgetnek még hajnali háromkor is, mert hóbortos, elvont, minden gyakorlati hasznosságtól mentes témáknak a napnak ebben az alvásra rendelt órájában is végzetes jelentőséget tudnak adni.

*

Ki innen! Kiszökni az ismétlődésből! Elviselhetetlen a tudat, hogy nem voltunk mindenütt, ahol lehettünk volna, hogy nem lettünk mindazokká, aminek elképzeltük magunkat. Minden érzékünkkel felfedezőútra indulni egy idegen városban, van-e ennél felajzottabb állapot? A riporterek, a külföldi tudósítók sokaságában találkoztam néhány cserzett vadásszal. Az ilyen azonkívül, hogy sokat tud a terepről, titkos jelekből, például a tekintetből is sokat megért. A meséhez kell az útvonal a maga látnivalóival, kell a csavargóra várakozó bizonytalanság, kell az útkereszteződésen az inspirált döntés, hogy most merre, kell a baleset, a kelepce, az eltévedés, kellenek a viszontagságok, amelyek az utazás velejárói. Az olvasó halálos veszélybe akar kerülni, és megmenekülni azután. Mindannyiunkban benne lakik az utas és a polgár, a kalandor és a filiszter, Oblomov és Don Juan, a remete és a hajós. A bibliai történetek az ősatyák vándorlásairól, az egyiptomi kivonulásról nem értelmezhetők útleírásként? Érdekes narratív csomópont közben a tízparancsolat kinyilatkoztatása. Jézus is folyton úton van. Csakúgy, mint Odisszeusz, Don Quijote, Gulliver, Candide, Faust! Van író, aki ezer veszély között elvitorlázik a messzeségbe, van akinek otthon is ezer veszélyt rejteget egy napja, de olyan is van, aki a karosszékében hátradől és mindezt elképzeli. Leírható egyenlő irodalmi érdekességgel egy egzotikus kikötő és szokásos útvonalunk saját városunkban. Mozoghat vele sokféle jármű, az ember mégis leginkább a testében van, néhány négyzetméternyi körletében. Aztán, ha megérkezik, valami fekhely, valami takaró, viszi magát, a testi szokásait helyről helyre. Van aki ki sem mozdul a falujából és bölcsességre tesz szert. Van aki többször körbejárja a világot és bölcsességre tesz szert. Kevesen vannak ilyenek. A többség nem tesz szert bölcsességre, akár megül a falujában, akár egyfolytában úton van.

Búcsú Amerikától

Oldsmobile batárunkkal körbejártuk ma délelőtt a várost, mindent megkaptunk, amit akartunk, ajándékokat vásároltunk. Mindenki nyájasan mosolygott, a rendőr és az elárusító, a pincér és a bankkisasszony, a másik autó vezetője és a szembejövő járókelő, ha ránéztem. Mindenütt urbanitás, működő hálózatok és szolgáltatások, persze, sure, hogyne, telefonon is. Így szeretném? Miért ne? Nyugalom, dolgosság, megbízhatóság, gyors válasz, civilizáció. Ehhez képest magam is keleti vagyok, levelekre nem válaszolok, begubózom, kitörök, nem vagyok elég egyenletes. Miért ünnepelném a jellemhibáimat? Nem vagyok elég civilizált, nem respektálom szívből a tiszteletreméltó intézményeket, és bár tanár vagyok, az iskolából leginkább ellógni szeretek, a konferenciákon elalszom, az akadémiai madárnyelv untat és én képtelen vagyok ezt az unalmat elleplezni. Mindenesetre, ha valami helyiségben, ahol sokan ülnek ott kell lennem, igyekszem az ablak közelébe ülni, vágyódva kandikálok ki a szabad külvilágba és irigylem a verebeket.

*

Mindenkinek a másik tetszik – jó esetben. Akinek mindig csak önmaga tetszik, annak szörnyű kisebbségi érzése lehet. Nekem tetszik ez az amerikai alapszemélyiség a tapintatos jóindulatával. Urbánus nemzet. A keleti parttól a nyugati partig, a farmtól a felhőkarcolóig, a repülőterektől a benzinkútig számíthatsz arra, hogy köszönni fognak, megkérdik, hogy vagy, eligazítanak, ha kérdezel valamit, segítenek, ha rászorulsz, biztatólag elvárják, hogy tegyél valamit magadért, de respektálják, hogyha teszel, méltányolják a teljesítményt minden szakmában, és minden színvonalon, ezért mindenki a maga teljesítményének hozzávetőleges ismeretében többé-kevésbé a helyén érezheti magát. Inkább az a természetes, hogy a jó képesség és az intelligens munka tűrhetően fizető munkaadóra talál, mint az ellenkezője. Mindenütt vannak ronda alakok, vannak balesetek, de azért itt lehet valami biztonságérzeted. Arra, amit a munkáddal megszerzel, itt nem fognak különösképpen irigykedni. Az egyiknek kisebb háza van, a másiknak drágább autója, feljebb vagy lejjebb, de megvan a helyed. Ez a te helyed, te szerezted, nem szégyenled, sőt meg is becsülöd és azt látod, hogy mások is megbecsülik a helyedet. Megbecsülik a postást és a portást, a kereskedőt és a tanárt, a gyereket és az öreget. Az emberek megbecsülik egymást. Benne van a viselkedési szokásaikban a demokrácia. Sem a dölyfösség, sem az alázat nem jellemző a modorukra, diák és tanár barátságos és nyílt egyenrangúsága, a diákok ösztönös tisztelettudása a tanárok vagy az idősebbek iránt és egyszersmind a fesztelen őszinteségük kellemessé tette számomra a College erkölcsi légkörét. Minden előnyük és hátrányuk abból származik, hogy nincsen élő, mert a viselkedésben megőrzött tapasztalatuk feudális-rendi hierarchiájáról, fent és lent küzdelmeiről.

*

Ha az emberek és az ő teljesítményeik, valamint a jutalmaik megközelítőleg a helyükön vannak, akkor nem nagy mozgások, csúszkálások várhatók a lélekben sem. Nem haragudhatsz a helyed miatt, ha vesztettél, talán majd talpra állsz. Lehet fölemelkedni és lecsúszni. Lehet tanulni. Lehet olvasni. Ha törekszel, viszed valamire. Megmutatják a házukat, van ennél gazdagabb ház is, de azért ők is vitték valamire. Van valamijük. A semminél többjük. Tehát jól jártak. Az a városka, ahol ők vannak, tulajdonképpen maga a paradicsom. Hiszen ők nem is lennének itt, ha ez a jelentéktelennek tetsző városka, jobban meggondolva, nem lenne maga a paradicsom. Mehetnének jobban is a dolgok, de az élet alapvető rendjével itt nincsen baj. A politika, a futball és a lóverseny ugyanazon elvek szerint működik. Az elnökjelölttől a televíziósvitában azt várják, hogy most aztán jöjjön a nagy behúzás, számolják utána ki az ellenfelet. A győztest respektálják, akkor is, ha elnök, akkor is, ha bokszbajnok. Győzzön az erősebb. A bundát nem szeretik. A hazudozást nem szeretik. Hazugsággal itt nem mégy messzire. Széltolással sem. Az értelmiségiek nem beszélnek olyan könyvről, amit nem olvastak. A másik nem tételezi fel rólad, hogy át akarod vágni. A kocsmában fél tucat készülékben nézed a futballmeccset, és árpawhiskyt iszol sörrel. Biztos lehetek benne, hogy senki sem fog kellemetlenkedni, barátságosan rám mosolyog valaki, szívesen beszélgetne, de nem tukmálja rám a társaságát. Nyugodtan beszélgethetek a feleségemmel és nem fordul meg az eszemben, hogy talán óvatlanság volt ide bejönnöm egy csinos ifjú hölggyel, mert esetleg verekednem kell majd valamilyen lovagias indítékból.

*

Ha most elindulnál, ezer mérföldeken át vágtázhatnál és még mindig a te birtokodban járhatnál, mert ez a nagy föld a te birtokod. Ülj fel egy lakókocsira és járd be. A tiéd, mert mindenütt értik a nyelvedet, elfogadják a pénzedet, tudhatod mit kaphatsz a pénzedért és eligazodhatsz a szokások között. Igen, ilyesmiket gondolhat ennek a földnek a fia, át tudom érezni, amit ő érez. Lehet, hogy ez a kép idillikus, tudnék beszélni az árnyékokról is, de lehet így is látni a dolgokat, és sokan, akik Magyarországról idejöttek, így látják. Rendes helyet szereztek maguknak a nap alatt. Nincs ellentét az erkölcsük és a karrierjük között. Ennek ellenére sokan hazavágyakoznak, és sokan el is járnak a szabadságuk idején Magyarországra, sokan azt fontolgatják, hogy nyugdíjas korukban majd hazatelepednek, vagy legalábbis egy kis házat szeretnének otthon, de ez nem cáfolja az előzőeket. Én úgy megyek haza innen, mint egy barátságos vendéglátó házból. Vendégtanár voltam, megdolgoztam a béremért, volt szerződésben foglalt szabad időm is, azalatt tudtam magamnak is dolgozni, tisztességes cserét kötöttünk. Láttam, hogy mindenféle ember tudja szeretni és odaadó nyugalommal végezni a maga mesterségét. Nemcsak a hülye, hanem az értelmes is. Hogy a rendjén való működéshez pozitív értékek kellenek, amelyeket ugyancsak előállít a rendjén való működés. Aki pedig szemtelenül sokat keres, olyasmivel keresi, ami neked is eszedbe juthatott volna, csak éppen nem jutott az eszedbe. Van ennek a kultúrának valami önkorrigáló, funkcionális rendezettsége. Az ilyen embernek koherensek és konzisztensek az értékei. Egyikből következik a másik, egyik a másikat támogatja. Ennek a rendnek a megbomlása veszedelmes, ezt a pozitív rendet istennel azonosítják. Isten adta nekik ezt a szép, nagy és szabad országot, hálából november huszonhatodikán mindenki pulykát eszik családja és vendégei körében.

Hazakészülőben

Alkalmi útvonalterv a megérkezést követő napra. Kiindulópont a Bimbó csárda, itt írtam az első regényem első oldalát. Ahogy a Bimbó utcán lemegyek, látok egy kertet, egy házat, itt már jártam, itt már laktam is. Ha nem sétálhatnék itt, amnéziás volnék. Gyümölcsösbódét találok azon a helyen, ahol Schittelheim Ede honvéd sírja volt; itt esett el a Bimbó utca és az Alvinczy út találkozásánál, ide temették kegyeletesen, most az ő helyén gyümölcs, savanyúság és gomba kínálja magát. Lehet, hogy a nőknek itt kacérabb a tekintete? A férfiak is mintha jobban megnéznék a nőket. Jobban, mint Salt Lake Cityben? Cseresznye és ananászeper. Négy fehér hasú, fekete galamb szálldos előttem változó alakzatokban. Ebben a házban lakást béreltem titkos randevúkhoz, ide hoztam némelyik vadászzsákmányomat, egyikük a lakás tulajdonosnője volt, amikor a lakbérért jött. Kéziratomat minden távozás után az ágyneműtartóba rejtettem. Gyerekkoromtól fogva kertes házban kerestem védett zugot, de aztán, fiatalkoromban városias lett az ízlésem, megszerettem a sűrű beépítésű bérházas negyedeket, a Terézvárost, az Erzsébetvárost, a Józsefvárost, a gangot, a zárt udvart, a nyirkos, dohos utcákat. Az ágyneműtartóba dugdosott regényt a kiadó visszaadta, nagyon sötét, írjak hozzá valami világosabbat. Írtam bele farsangot és utópiát, de az sem tudott segíteni a dolgon. Néhány éve még az volt a benyomásom, hogy az utópikus szellem nem nagyon bántja a hazai elméket. Lehet, hogy ma már ez nem így van? Meghökkentően nagy otthon a nők feneke. Kicsi autók, fűrészhang, sörhas. Ebben a lassú kedélyű városban, sétálni csak az tud, aki nem kíván semmilyen ügyet elintézni, még szerelmi ügyet sem.

*

Lánykorában Juli hozott el ide a Kiskertbe, amelyet körülfog a Bimbó út kanyarulata. „Vannak, akik csókolóznak itt”, mondta Juli annyi közönnyel a hangjában, hogy megsejtettem a teendőmet. Juli még nem volt tizennyolc éves. Csak itt le a lépcsőn! Kőnimfák, gázlámpák, s már látom egykori kis lakásunk erkélyét. Egy szoba, teakonyha, fürdőszoba. Itt laktunk, amikor megszületett Dorka. Tizenhat évig éltünk együtt, Juli volt a második feleségem. Könnyű, friss szülés, Juli a fürdőkád fölé hajolva mosott éppen, s egyszer csak megindult a magzatvíz. Taxit hívtunk, bementünk a kórházba, haza kellett jönnöm. Egy óra tájban már Juli vidám hangja jelentette, hogy megszületett a kislányunk. Ha netán hűségesebb férj lettem volna, akkor talán Juli sem akart volna Párizsban maradni és a gyerekeink sem lennének most francia-magyarok. Rádión át hallgattam Budapesten Juli hangját. E világi és túlvilági csodákról tájékoztat. Emberi kísérletek nyomában.

*

Juli hangját 1974-ben kitiltották a magyar rádióból. Juli főnöke – a Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénél – Tömpe András volt. A rádió főnöke pedig a testvéröccse: Tömpe István. Mindketten részt vettek a spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigádban. Magas, szálfaegyenes férfiak. Az egyiket az okos, a másikat a buta Tömpeként hallottam emlegetni. A buta még él, nyilatkozik az életéről a televíziónak, és nem említi egy szóval sem a bátyját, az okosabbikat, akinek kalandos élete volt. Azt mondták, hogy ő volt a görög kommunista partizánok legendás vezetője, aztán az NKVD rezidense lett Latin-Amerikában. Azt is mondták, hogy Prága hatvannyolcas megszállásakor kihallgatást kért Walter Ulbrichttól, a keletnémet pártfőtitkártól. Kelet-Berlinben volt éppen magyar nagykövet. Megmondta a véleményét igen kereken, aztán kiment és rácsapta az ajtót Ulbrichtra, akire nem volt szokás rácsapni az ajtót. Azért lett kelet-berlini nagykövet, mert otthon útban volt. Őt bízták meg a Rákosi-korszak terrorhistóriáinak a felkutatásával: nézze át az iratokat, írjon egy jelentést, hogy mi történt, derítse fel a résztvevők felelősségét. Tömpe igen alaposan végezte a munkáját, de túl sokat tárt fel. Állítólag T.-nél akadt el, aki a perek egyik fontos dramaturgja volt az ÁVH magas rangú tisztjeként. T. a hetvenes évek elején a Szerzői Jogvédő Hivatal Igazgatója volt. Engem is kihallgatott egyszer ebben a minőségében. A „Városalapító” német kiadásáról volt szó, amely magyarul még nem jelent meg, és amelyre a kiadói szerződést nem a Szerzői Jogvédő Hivatal által kötöttem meg, mivel ez a hivatal csak a hivatalosan kiadott műveket közvetítette. Regényem közlését a kiadó elutasította, én pedig elleneztem, hogy az ügynök egyben cenzor is legyen. Megsértettem ezzel a rendeleti szabályokat, akkoriban igen rossz néven vett politikai botrányt okozva ezzel. A pénzért aggódó kiadó levelet írt a Szerzői Jogvédő Hivatalnak, hogy övé a világjog, ne kössenek szerződést senki mással, minden opciókérést továbbítsanak őhozzá. Egyszóval följelentett a magyar politikai rendőrségnél. Mégiscsak furcsa, ha az embert a saját kiadója nem együgyűségből, hanem anyagi szorongásból feljelenti. Szerződést kötni a Szerzői Jogvédő Iroda megkerülésével – bűntetté, méghozzá devizabűntetté volt nyilvánítható. Ha akarták, ha volt rá politikai elhatározás. Én olyasmit mondtam, hogy a levelet nem kommentálom, s az abban foglaltakat sem megerősíteni, sem megcáfolni nem kívánom. Kihallgatóm arcán némi elképedés tükröződött. Ennél gazdagabb választ tőlem az igazgató nem kaphatott, mindenesetre ezt is jegyzőkönyvbe foglalta beidegződéseinknek megfelelően. És én balga fejjel ezt a furcsa jegyzőkönyvet aláírtam. Az ilyen jegyzőkönyveket félre kell tolni. Ha aláírom, elfogadom a bűnüldöző játékstílust. Elfogadom, hogy gyanúsított vagyok. Egy házban dolgozott tehát az okos Tömpe és T., egyik is, másik is igazgató. Hiába volt okos az előbbi, valami hivatali bosszúságok nagyon megkeserítették; egy kisebb rangú párthivatalnokkal összeütközött, a felsőbbség pedig nem neki adott igazat. Tömpe András a hivatali szobájában a szolgálati pisztolyával fejbe lőtte magát. A golyó átütötte a koponyáját, majd a falat is. A hivatali könyvespolcokon az igazgató agyvelődarabkái. Julinak jó főnöke volt, velem igen szívélyes. Az öccse azonban Juli hangját nem kívánta eltűrni. Friss kedvvel Konrád Júlia néven jelentette hetente kétszer reggel fél nyolckor, hogy milyen pompás könyvek jelentek meg azon a héten. Mindegyikről volt valami kis humoros leírása, észrevétele. Veled ébredek, Julikám, minden reggel, mondták a férfiismerősök. Iszonyú sebességgel nézte át a könyveket, ellátta a gyerekeket, nem volt könnyű élete, de a depresszióit leszámítva gyakran volt a szélsebesen sodró Julika. Ma is gyorsan beszél, gyorsan ír, gyorsan főz és gyorsan mosogat, gyorsan jár és gyorsan alkot ítéletet mára, holnap majd alkot egy másikat. A ló évében született, kínai leírások szerint hajlama van rá, hogy odébb nyargaljon.

*

Amikor itt laktunk a Keleti Károly utca 5. számú házban, egy első emeleti erkélyes garzonlakásban, amelyet Juli nagyanyjától örököltünk, jó volt az ötös autóbusszal a külső Erzsébetváros vakolathullásos szürkeségéből megérkeznem ide a lombok közé. Leszálltam a Nyúl utcánál, és mire ideértem a Marczibányi térre, megenyhült a lelkem. Itt a templom, ahol Juli kislány korában figyelmetlenkedett és a szentbeszéd közben hangosan felrikkantott: „Mamika! Most jut eszembe, hogy milyen régen nem ettünk rántottát!” Itt a paplak, ahol kéz alatt vettük a bort. A pap két nővére falusi bort és mézet árult bizalmasan környékbeli ismerősöknek egy nagy, kőpadlós, hideg szobában. Ha vendéget vártunk, átmentem egy literes zöld üveggel. Asztalunkon volt bor, kenyér meg egy kis sajt, ez elég is. Itt a Ganz Villamossági Készülékek gyára, amelynek a tetejéről az ipari tanulók malacságokat kiabáltak be a szemközti ház fürdőszobájába, lesték a lányokat, hogy mikor pucérkodnak a nyitott ablak mögött. És íme a futballpálya, Dorkával a nyakamban néztük a meccset vasárnap délelőtt, Juli takarított és főzött viharsebesen, Dorkát egyenlő mértékben izgatta a futball és az én hajam cibálása. Szemközt a Statisztikai Hivatal bölcsődéje, nehéz volt ide bejuttatnunk Dorkát, de sikerült – jóformán rá lehetett látni a gyerekre az erkélyről. Most három kisfiú álldogál közel a kerítéshez egyforma kék melegítőben és egyforma sárga teherautócskákkal. „Látjátok, gyerekek” – mondja egy kis vezéregyéniség –, „ide most leülünk és ezt a fát megesszük.” A salakos pályán vastag combú fiúk futkosnak a labda után. Tuskó testű vidéki rendőr, lassú építkezés. Szembejön egy rágógumit őrlő egyenletes arc, egy operettet ad elő, füttyben elbeszélve. Hát ez a bácsi meg mit cipel egy kampósbotra felakasztva? Frissen lőtt nyulat. De hol a puska, bátyám? Vagy maga csak szalad a nyúl után, amire az urak lőttek? Vagy a csarnokban vette? Jámbor ország, kis lengéstávolság. „Az a baj, hogy a Jóska nem rúgott bele a labdába, csak éppen megrúgta.” Hát ez bizony nagy baj.

*

Érzéki otthonosságunkhoz kell a fák világosabb zöld színe. Berlinben a fák lombozata kékesebb, sötétebb, májusban is szeptemberi, elégikus, fémes ragyogással, halálos tükörezüsttel néznek vissza rád, nem ilyen napozó, hancúrozó testesen, nem ilyen kibuggyanó zöldessárgásan. A szememnek és az ujjamnak ezek a fák és falak megfelelnek. Úgy tetszik, mégis inkább érzékiségből állok, mint szellemi elégületlenségből. Ezt az ifjú párt túlságosan kövérnek találom, az arcuk nem elég szellemes, a kifejezés túlsága sem bántja őket, több hús, mint lélek. Szerző-mozgó emberek, különkereset, vásárlás, nyugati holmik beszerzése, gyűjtögetés, még nem kitörés, még nem útnyitás. Ezt a két fiatalembert nem nagyon izgatja, hogy hol a helyünk a világban. Berek, csalit, pagony kultúrája, polgártársam kvaterkázik és bőgve dalol, célozgat, huncutságokon járatja az eszét, bajoskodik vele, hogy mit szabad, mit nem.

*

Amikor itt laktam, ifjúságvédelmi felügyelőként dolgoztam a hetedik kerületi tanács oktatási osztályán, mint elsőfokú gyámhatóságon. Gyakorlati városszociológia; bementem délután tucatnyi lakásba, mindegyikben valaki panaszkodott. Sok szülő elrohant ötvenhat őszén és itt hagyta a gyereket a nagyszülőknél. Mi legyen vele? Kivégezték az apát, becsukták az anyát, mi legyen a gyerekkel? Politikai és családi szerencsétlenségek összegubancolódtak. A nagy kaland után mindig ott marad valahol a gyerek. Nagy alkalom volt ez a ragályos átözönlés a megnyíló határon át a mesés Nyugat felé. Férjek és feleségek meglógtak a szüleiktől, egymástól, az egész addigi életüktől.

*

A nagy lázadók az emberi lét legelemibb adottságai ellen lázadtak fel. Mivelhogy ismerték a kiengesztelődés hatalmát és derűjét. Ezért az egész és a részecske viszonyában nem láttak kötelező háborúságot. Szellemi hiba, ha az állampolgár nemzete nagyságával azonosítja magát. Kis nemzet is lehet nagy, ha csinál valami világtörténelmileg érdekeset. Amerikából visszanézve Buda olyan szembeszökően európai. Igen, európaiak vagyunk, tisztázatlanul keverednek egymásnak ellentmondó értékrendjeink. Megpróbálunk magunk lenni eszméink kikeverésének a patikusai. Egy nemzet akkor nő, ha tanul. Amerikában idegesít a közös önimádat. Egy nemzet ugyanúgy nem mondhatja magát nagynak, akár egy ember.

*

A kisnemzeti stratégia szakít, szorong, ellenségeskedik. A nagynemzeti stratégia senkit sem akar kiközösíteni, ellenkezőleg, mindenkit szívesen lát a közös munka és a közös vacsora asztalánál. Ez lehetne a magyar vállalkozás, a Duna-völgyi befogadás. A régi példa folytatása. Nem a vagy-vagy, hanem az is-is. Minden betérni kívánót szívesen látni egy lelkiismereti nemzetfogalom körében. Azt is, aki csak egy darabig itt időzött és megszerette az életet itt nálunk. Aki magát magyarnak állítja, az magyar. Mindenki az, aminek állítja magát. Mindenkit annak kell tartani, aminek mondja magát.

*

Keveredés, vegyülés, befogadás, megtermékenyülés, ezek női gesztusok. A női átkarol, nem támad. Az anyai-női elemtől félti magát a hierarchikus, maszkulinista, statikus, katonai, bürokratikus, peckes, hatalommániás társadalom. Minél keletebbre mégy, annál inkább hátraszorítják a nőt. Egy társadalom annyira szabad, amennyire szóhoz jutnak benne a nők. A kisnemzeti viselkedés szorongó férfi-viselkedés. Begubózik, tiszta akar lenni, fél a keveredéstől, védi magában a letagadhatatlannak gondolt fajt, és nem bír emlékezni arra, hogy mindig a férfiasan előreszegett áll logikájából következtek a legkellemetlenebb tapasztalatok. A legkellemetlenebb az olyan állak emléke, amelyek alatt egy rohamsisak állszíja feszül. A férfiak attól tartanak, hogy a keveredésben el fognak tűnni. A női stratégia magához vonz, elcsábít és beolvaszt.

*

Jelent az a budai bensőség egy életfilozófiát is, a malgré lui, az annak ellenére, az önmagunk ellenére filozófiáját. Csinálunk valamit, amihez nincs nagy kedvünk. Rezignált tisztánlátás. Nem igazán kellett nekünk az egész, éppen csak elviseljük. Nem ezt akartuk, valami mást képzeltünk, de ezt tanultuk meg. Itt csakugyan van pech, ami a végzet alpáribb válfaja. Mindig az volt nekünk a familiáris, aki következetlen volt. Aki játszott és packázott az ésszerűséggel. Emellett a kevert bölcsesség és tudatos következetlenség mellett döntöttem a maradásaimmal. Ez okozta, hogy ami nem volt eléggé bonyolult, az nem is tetszett nekem. A teóriák vagy álbonyolultak vagy naiv egyszerűek, így is, úgy is nagyképűek és ügyetlenek. Fiatal koromban én is teóriaéhes voltam, templomtoronyból, hegytetőről, repülőgépből vágytam magunkra látni. Nyelvi természetünkből következik a redukálási hajlamunk: a sokeleműt kevesebb elemre visszavezetni. Senkitől sem kaptam olyan teóriát, amellyel élni tudnék.

Korábbi hazatéréseim után én úgy láttam, hogy távollétem alatt Budapest nem sokat változott, néha hozzátettem, hál’ istennek. Csavargok a szürke, lompos utcákon, városi parlag. Ehhez a mi közép-európai hipotézisünkhöz sok makacsság kell. Ennyi érdekes ember erőfeszítését nem szabad veszni hagyni. Túl sok tehetség gebedt bele ebbe a vállalkozásba. Túl sok hozzám közel álló embert öltek meg itt, túl sok hozzám közel álló ember ölte meg itt magát, hogysem a hely számomra közömbös lehessen.

*

Halottaink emlékeztetnek arra, hogy a félbehagyott, a másik generációra testált feladatokat valakinek mégiscsak el kell látnia. Ha mi nem boldogulunk velük, akkor a gyerekeink. Az emberek életének – innen úgy rémlik – a folytatás az értelme. Az előző nemzedék fia-lánya vagy, része egy ismeretségi kör, egy személyes hálózat közös tudatának. Azonos vagy érzelmes utazásaiddal, ezekkel a szenvedélyes mozgáspályákkal itt a városban. Egymás ittlététől biztonságosabban érezzük magunkat. Merülj a talajba, bomolj fel, add magad át a környezetednek, legyél a krónikása. Minden eltűnés, kitörés, elvándorlás, öngyilkosság olyan romantika, amelyet nem muszáj megengedned magadnak. Tanulmányutakra elengedlek. Van egy erkélyes szobád, mi egyebet akarhatnál? Van benne jó ágyad és íróasztalod, könyvszekrényed és néhány karosszéked. Mi kell még?

*

Alig léteztem itt, ugyan miért szöknék? Még nem áll az utamban a saját múmiám, még nem vagyok nemzeti emlékmű, még nem ismerik fel az utcán az arcomat, most még jó. Benézek a hajdani iskolám, a Madách Gimnázium kapuján, ismerős, nem megyek fel a második emeletre, félek egy szigorú nézésű takarítóasszonytól. A mellékutcában sok ház falán még mindig ott vannak a háborús és az ötvenhatos lövésnyomok. Ezek a házak minden rendszert kiszolgáltak.

*

Nincsenek is barátaid, mondta tavaly Jutka. Tenger sok van, válaszoltam. Félősebb években a telefon ritkán cseng, nekibuzdulások idején gyakran. Tavaly, ha a vendégek csak úgy beállítottak, eszembe ötlött: nem szívesen tudatták volna telefonon az illetékesekkel, hogy hozzám jönnek. Mikor taxit kellett hívni, inkább a magam nevét adtam meg. Ne tudják a lehallgatók, hogy ki van itt. Egy ifjú posztavantgárd festő (újszépista), ezt helyesli, így felelősségteljesebb, információ-minimalizáció. Jutka kitört: nem hajlandó elfogadni az ittlét paranoiáját, a megbüntethetők illemtanát. Nem adjuk ki, eltitkoljuk magunkat, aláfogalmazunk annak, amit gondolunk. Együtt hallgatunk, barátságjeleket cserélünk, kevesebbet bízunk a szóra. Szenzuális gyülekezetek, sűrű körben érezni egymás melegét. Lüktető hullámokban közöld magad. B. az utcán teli torokból énekelt, a csend őrei behúzták egy kapualjba, a készséges házfelügyelő gyorsan behúzta a kaput, és bottal megverték.

*

Telefon cseng, nem veszem fel, kishitűség minden telefoncsengéskor felvenni a kagylót. Kishitűség újra meg újra átírni oldalainkat. Már nem volna szabad tartanom attól, hogy elviszik, amit írtam. Nem szabad a fegyelmezett ittlétet megsebezni. Az áll, az ér, az számít, amit most húzol a sakktáblán. Annak a tudásnak a felelősségével fogalmazni, hogy a most visszahozhatatlan és minden más mosttal egyenrangúan érvényes.

*

Nem haragszom a világra. Nem állok résen örökös vívóállásban, szeretem a laza tartást. Ablakommal szemben a Kútvölgyi Kórházban született meg Dorka és Miklós, az öreg Hirschler Imre osztályán. „Tündérkém, most megcsináljuk a fiadat… A viszontlátásra, tanár úr!” Hív a folytonos, a megszakítatlan jelenlét. Nyugalom és diszciplína. Anarchista pacifista vagyok. A repülőtéren a vámos is cinkos volt, megnézte a papírjaimat: „Új regény készül?” Azt kívánta, hogy itthon is megjelenhessen. „Nekem sem jó elkobozni, uram, az ön könyveit.” A test szűk környezete a legfontosabb. Itt ráérek Pascalt és Arisztotelészt olvasni. Kleist és Machiavelli hever az asztalomon. Még ne jöjjön értem a komornyikom feketébe öltözve. Természetes, hogy a vendégségből előbb-utóbb elmegyek, de most még ne kelljen. Kedveseim, összeszedem eldobált alkalmi mondásaitokat, használom elejtett félszavaitokat, feldolgozlak benneteket. Lehet, hogy az emlékezet és az intelligencia fordított arányban áll egymással? A játszma befejezése magányos ügylet. Bizonyosfajta állatok elmennek a csordától kiadni a párájukat. Lehet, hogy előbb még barangolnak egy jót az erdőben. Harangszó, rövidüljön meg a friss halott tisztulásának az útja, szabaduljon a terheitől. Borospohárral ülök az erkélyen, szájamhoz emelem, a bor egy húzással múlt időbe kerül. Vendégek jönnek, hektikus rémálmodók. A nagy közös ágyon ezzel-azzal bukfenceznek. Egész Budapest egy nagy ágy, mondja Franciska, akitől nem idegen a humoros túlzás, de a ráhibázás biztonsága sem.

*

Jó! Van egy kis Duna-táji ressentiment is. Jó, koponyánkban sok hátsó gondolat tekereg és ez meglátszik szemünkön. Jó, túlbecsüljük a nyugati kacatot. Vagy már nem is? De azért mégiscsak furcsák ezek a biográfiák. Miközben a sarat gyúrod, a világosságot is megtapasztalod. Dolgos pesszimista vagyok, alig hiszek a fejlődésben. Nyersz és vesztel egyaránt, a tegnaphoz talán okosabb vagy ma, mint tegnap voltál, de a mához nem. Igyekszem rendben tartani a házamat, a leromlottat kiigazítom, a lehámlottat bevakolom, elvégzem a mai nap dolgát, nulla die sine linea. Itt vannak a mohóságaim és a mulasztásaim, körülszálldosnak a hibásan eltöltött óráim. Csak annyi változásnak adok ebben a szobában teret, amennyi nem lenne túlságosan ízléstelen. Aki itt rohanni akar, az hamar lerohan az ország térképéről. Engem nem zavar, hogy tisztázatlan jogviszonyok között élek, az én jogaimat is megsértik, én is jogsértő vagyok. Meg tudom érteni azokat az embereket, akikkel a nap folyamán találkozom. Melyiket ne akarjam megérteni? Azt hiszem, lehet úgy is élni, hogy az ember se nem hazudik, se nem harcol. Igen, uram, bízom a haza sorsának jobbra fordulásában.

*

Politikai nézeteim? A védteleneket tilos bántani. Mi több: védeni kell őket. Ennyi. Ez adódott, benne élünk, végzem a dolgomat. Örülök, ha megbecsülhetem a barátaimat azért, amit tesznek. Új idealizmusra vágyom, megformált életfilozófiák tarkaságára. Unom a nyavalygást, az epés felelősségáthárítást, a mérgezett célozgatást. Aki adni akar, az rendszerint talál valakit, akinek adhat. Aki nem tud adni, az csupa gyulladás, mert kapni sem tud, noha csakis azt szeretne. Ez a perc nem egy másik percért van, nem a túlvilágért és nem is a jövőért, hanem a mostért van. A most a mostért van. A mostban benne van az ismert és az ismeretlen, a biztató és a félelmes. Ha most rossz, akkor rossz. A pillanat igazsága mindenkinek más, de vannak pillanatok, amikor a tudatok összekapcsolódnak. A jelen idejű tudatnak több esélye van az elfogulatlanságra. A múlt nyomaszt és kötelez, a jövő irányít és terel, a most mind a kettőnél szabadabb. Egy marokba fogod össze az életedet. A tiszta most misztikus gyakorlatok elérhetetlen célja. Nem vagyok templomjáró, de vallásos vagyok. A papi beszéd, ha nem is riaszt el a vallástól, de közelebb sem visz hozzá. Van, aki akkor a legvallásosabb, amikor tesz-vesz. Régen az imáimban inkább kértem valamit, most inkább hálát adok azért, ami történt. A művészet a múló időből áthelyez az örök idő jelenvalóságába. Randevú a fiktív jelen időben a képzelet és az emlékezet között. A születés: most. A párosodás: most. A meghalás: most. Valami, ami addig nem volt, hirtelen lett. Valami, ami addig volt, hirtelen nincs többé. Határátlépések.

Itthon

Végre úton hazafelé. Ülünk a Sabena Jumbon az óceán fölött Brüsszel felé, s ott néhány órányi várakozás után átszállunk egy kis Malév-gépre. Kíváncsi vagyok, hogy simán beengednek-e, vagy csinálják-e még a szokásos cirkuszt az útlevél-ellenőrzésnél, amikor megtalálják a nevemet egy fekete könyvben. Jó Európa felé haladni. A pici Belgiumon át a pici Magyarország felé. Feleség, két szép kisfiú, alszanak, megy valami buta film, senki sem nézi, az utasok is alszanak. Most tetszik, hogy ebben a kisded Európában annyi különféle ország van. Három nyelven különböző lapokat olvasok a gépen. Ez a sok kormányocska, csekélyebb térségben uralkodva, mint Colorado állam. Babaméretek, összesűrűsödés, sok csip-csup ügy, sok okoskodás, civakodás. Finomabb javak és elmék. Euro-trash. Folytonos hanyatlás és folytonos növekedés. Jelen vannak a múltak, összekeveredve a jelennel. Hűbéri múlt és szocialista múlt. Az emberek kiteszik magukat különböző szellemi hatásoknak. Nem az őrizkedő-védekező tartás. Nem a dinosaurus államok gyermekeinek elbizonytalanodó biztonsága. Az egyszerűség inkább óhaj, mint általános adottság. Többrétegű gondolkodás, amelyben a protestáns etika csak az egyik alkotórész. Szellemi rommezőkön új építkezések. Szakaszos, szaggatott folytonosság. Különbözések kultusza. Átállítom az órát. Az idő Brüsszelben és Budapesten ugyanaz. Az útnak ez a szakasza nem lesz hosszabb, mint amikor New Yorkból jövet átszálltam Chicagóban, Saint-Louis-ban vagy Dallasban, hogy hazajussak az enyéimhez Colorado Springsbe, Stavig professzor házába a Wood Avenue 1014. alatt, amely gömbölyded fatornyocskákkal, százéves könnyedséggel ott áll az aranyezüst fényben vagy szeles, pelyhes hóviharban, oly könnyű és száraz hóval elpalástolva barna bájait, hogy hosszabb munkával lehet csak egy jóravaló hógolyót összenyomkodni, nekiirányozandó a kész művet Áron fiam vagy Józsi fiam pocakjának, amiáltal én ezt a házat kilenc hónapon át a hazámnak éreztem.

*

Vaskék felhők alól kikunkorodik a világoskék, szelíd téli ég, sebesen futnak a pamacsfelhők, ingatja a szél a kopasz jegenyéket, ismét az asztalomnál ülök a Torockó utcai erkélyes szobában. Odakint Piroska néni szórakoztatja álcivakodással Áront, behallom: „a papát is megruházom, ha szertehagyja a kabátját”. Helyes. Ismerős, kedves prézsmitálás, a kakaót már megfőztem, Árpád már telefonált, hogy délután háromkor menjünk úszni, elvisz kocsin, hoz egy úszósapkát is. Van még egy félórám, mielőtt nekiindulnék a bankba valami pénzt kivenni, majd a családdal a belvárosba karácsonyi ajándékokat vásárolni. Jönnek a távol lakó, a nyugati hozzánk tartozók, barátok, akárhogy is, összebújunk ebben a karácsonyi hangulatban, amely körül tart a folytonos kimondás és szerveződés békés újreformációja.

Hazai közléseimből meg fogunk tudni élni. A cenzúra megszűnik életprobléma lenni, új bajok után kell nézni. Ha dolgozhatom, ha a családommal megélünk, ha az utcán egy tanárnő ismerősünk megállít, hogy a diákjai kedvelik és értik A látogató-t, ha van néhány ember, aki barátságos hozzánk, akkor kutya bajom. Ez annyit jelent, hogy akkor napi néhány óra háborítatlanságon kívül semmi sem kell. És ha még az is megvan, akkor behunyjuk a szemünket.

*

Megérkezésünk napján éjfélkor leültem ehhez a géphez és megírtam rajta egy beszédet, amelyet felolvasásra szántam a Jurta Színházban, a Beszélő című illegális, föld alatti, ellenzéki, rendőri elkobzásokkal zaklatott folyóirat első nyilvános estjére. A Beszélő kitette a lábát a törvényes porondra. Talán csak az egyik lábát. Fáradt voltam, hiszen előző éjjel nem aludtam, de azért asztalhoz ültem, s hajnali ötre elkészült az alábbi szöveg.

*

Megérkezés. Álmos vagyok és izgatott. Tegnap még Nagy Bálint vitt le mindannyiónkat a két kisfiúval a Manhattan-félsziget alsó csücskébe, az újjáépített halpiacra és a vitorlás hajók újjáépített kikötőjébe, amelynek szép tölgyfa padozatáról föltekintve tele volt csillagozva a fényes délelőtt ege fémmadarakkal, s ha megfordulok: üvegarcú hasábok és félhengerek fényjátéka. Bálint azt mondta, hogy ez nem elég, túl egyszerű, mert nem él az anyag és a perforáció, a művészi hiány lehetőségeivel, de azt is mondta, hogy itt szokott ülni egy darab kenyérrel és sajttal egész napos bolyongásaiba belefáradva ezen a padon és nem tud betelni ennek a városnak a féktelen szépségével, ahogy egymás mellé került a legkevésbé egymáshoz illő és ettől lett egymáshoz illő. Amikor nem építi azt a vidéki házat, amelyért pénzt kap, szemügyre veszi például azt a házat is a Harlemben, amelyet akár a tulajdonos, akár a lakó belülről kiégetett, de minden ablakában esőmosta rózsaszín és tengerkék játék mackók-nyulak-pingvinek ülnek. Hosszú gyalogútjaitól esze-szeme el van ragadtatva, mert nem lehet betelni avval, hogy mi minden juthat gyarló emberek eszébe. Igencsak erényes szellem, akit elkerül a végletek varázsa.

*

Aztán kimentünk a repülőtérre, dugó, dugó, egy fekete taxisofőr kivágott az autóútról aztán bevágott, rohantunk Queens-en át, havas téglaborítású egyemeletes házak, unalmasak, rendesek, külvárosi ócskaságok, egy avult ipari korszak meghitt rútságai, és a beláthatatlan repülőtér. Jó volt ülni a repülőgépen, a gyerekek aludtak egy keveset, Brüsszel kicsike repülőterén fel-alá rohangáltak és mozgólépcsőztek, aztán az a szegény, kis szovjet-magyar repülőgép: ízesebb ételek, kedvesebb légikisasszonyok, ismerős kedélyű utasok.

*

Kedves és kedélyes volt a fiatal határőr is, de láthatatlanul motoszkált egy befelé lejtő deszkafedél alatt, beszólt egy fülkébe, amelynek nem volt ablaka, egy láthatatlan lénynek, és mindenki nagyon készségesen köszönte meg neki a pecsétet. Kellemes ünnepeket és boldog újévet kívántak neki a nyugati magyarok is. Ismerős rangnak szóló, félelemtől árnyalt szívélyességgel, amelyet a kelet-berlini határátkelőn is észleltem, ahogy a nyugatnémet turisták egynémelyike is megpróbálja a zord őrt játszi kedéllyel jóindulatra hangolni. A mi fiatalemberünk azonban természetes kedvességgel mosolygott, tréfált, a gyerekek már kókadoztak, lassú volt ez a bejövetel. Egy fiatal hölgy állt előttünk karján egy kilenc hónapos kislánnyal, aki most fogja először látni a nagyszüleit, Belgiumban született, apja munkavállalói engedéllyel ott dolgozik. Ezt az előttünk álló fiatal hölgyet megpirongatták, mert három hónapnál tovább maradt az új útlevéllel, a fiatalember azt mondta, hogy be kell vonnia a hölgy útlevelét, majd kérelmeznie kell az útlevélosztályon, hogy visszakapja, máskor előre kérje a hosszabbítást. A hölgy megszeppent, mert szeretne visszamenni a férjéhez újév után, ki tudja addig visszakapja-e. A kedves határőr hátrament és visszajött egy magasabb rangú, még kedvesebb, bajuszos-tányérsapkás fiatalemberrel, aki előbb írni kezdett valami átvételi elismervényfélét a hölgy visszavont útleveléről, aztán meggondolta magát, a megkezdett írást összetépte, és „mivel kisgyerek van a karján” ez egyszer eltekintett ettől a szigorúbb rendszabálytól, mindenesetre nyájasan figyelmeztette a hölgyet, hogy máskor kérjen hosszabbítást a rendőrségtől vagy a követségtől.

*

Itt léptem be a történetbe én az egész családommal. Tudniillik június 21-én utaztunk el Colorado Springsbe, ahol munkavállalói engedéllyel Tolsztoj és Dosztojevszkij, Kafka, Musil és Joseph Conrad regényeiről beszélgettem kedves, türelmes, kiegyensúlyozott, elvontságokra és faggatózásra, heves vitákra nem hajló diákokkal, akik a regényeket, pontosabban a regényfigurákat erkölcsi szempontból ítélik meg, szívesen idéznek a bibliából és ugyancsak rosszallják, ha Karenina Anna vagy Karamazov Mitya nem tartja ellenőrzés alatt a szerelmi szenvedélyét. Mint fegyelmezett hivatalos munkavállaló, aki csak egy paragrafust sértett meg unalmas repetícióval (maga csak ebben az egy műfajban dolgozik? kérdezte tizennégy éve a letartóztatásomra érkező alezredes, tudniillik az államellenes izgatás paragrafusát), szóval, mint lojális állampolgár, aki a kéziratcsempészés bűncselekményében sem volt rossz, mikor ezek a ma már csak hangulatos humorral felidézhető műveletek még napirenden voltak, szóval tavalyelőtt, vagy tavaly? ámde hol van már a tavalyi hó?, de mint lojális állampolgár, aki az államkasszába adózni kíván, mert polgári engedetlenségének önként határokat szab, én sem jöttem haza kilencven napon belül. És ugyanígy a feleségem, Jutka, sőt a kétéves Áron és az egyéves József fiam sem. Nem akartam pedig bűnbe esni, felhívtam a washingtoni konzulátust telefonon és ott azt felelték, nem kell semmi engedély, kicsit fölényesen hárították el a kérdést: „De hiszen január óta mindenki akkor utazik, amikor akar.” Nyugatias fölény volt ez, hangjukban benne lebegett a föld legrégibb, vagyis kétszáz éves demokratikus alkotmányának a szelleme és iróniája a mi kelet-európai nyűgeinkkel szemben, hiszen már évek óta külszolgálatban élnek, fellazultak, relaxálódtak. Így hát nem volt hosszabbítás, szabálysértésem ugyanaz, mint a hölgyé. Elmehetek akkor, amikor akarok, de nem jöhetek haza akkor, amikor akarok. Az a kis állami kacsó ott matat a szívem fölött az útlevelemben.

*

A kedves határőr felfedezhette a nevemet az ő kis láthatatlan listáján, s megtalálva a névsor megfelelő helyén, ezúttal is, mint ez már ki-be lépésnél annyiszor megesett, születési helyem és anyám neve után tudakozódott. Magyarországtól nyugatra ilyen kérdezősködés borzasztóan furcsa lenne. A nagyon kedves fiatal tiszt elvitte az útlevelemet és a sor mögöttem türelmesen várakozott. Miért vitte el a bácsi? kérdezte Áron. Mert nem tetszett neki a papa képe, mondta Jutka. Mire Áron sírni kezdett, ami rám nézve hízelgő. Aztán a fiatal tiszt visszahozta az útleveleinket, emlékeztetett a szabályokra, elismerte, hogy a belszolgálat és a külszolgálat között manapság hézagok is akadnak, és majdnem barátian adta vissza azt az okmányt, amely, mivelhogy bevonható inkább a Magyar Népköztársaságé, mint az enyém.

*

Minden szépen ment, hazajöttünk. A taxisofőr keménységük szerint rangsorolta az új lapokat, az egyik nem olyan kemény, mint a szamizdat, de jó, félkemény, a másik rózsaszínű púder, három tüntetésen részt vett, élvezi a dolgot, de sem a politikai sem a gazdasági kibontakozásban nem bízik. Egy nyugdíjas ezredes utasáról beszélt, aki azt mondta, hogyha ez így megy tovább, akkor le kell kapcsolni néhány száz hangoskodót. A sofőr igen izmos volt és legalább olyan profi, mint a New York-i taxisofőrök. Piroska néni spenótja és almás pitéje nagyszerű volt, a gyerekfürdetés a régi, ugyanaz Budán és Coloradóban. Anyám ma nyolcvanhárom éves, a hangja friss volt, ivott egy kis bort, ebédre megyünk hozzá. A májgombócos zöldségleves, a töltött csirke és a csúsztatott palacsinta most is, mint mindig, felejthetetlen lesz. Józsika mámoros totyogása lesz a főtémánk.

*

Azt hallottam, hogy a Kossuth könyvkiadó ki akarja adni Szelényi Ivánnal írott könyvünket, amelynek ez a címe: „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz”. Ezért tartóztattak le tizennégy éve? Ami aztán barátom, Iván, majd közvetve akkori feleségem Júlia, és a két gyerekünk, Dorka és Miklós emigrációjához vezetett. „Ez a Gyuri meg van őrülve”, mondta kivándorlása előtt Iván, „azt hiszi, hogy ő itt írja ezeket a szamizdat könyveit (mert szamizdat könyvet írtunk ketten nagy titokban, körülbelül olyan komolyan, ahogy a fiaink rejtőzködtek egy titkos barlangban és gyújtogattak újságpapírost), ez a Gyuri azt hiszi, hogy ő csak ír és nyugaton publikál úri kedvére, fittyet hányva a cenzúrára, és közben ő maga itt sétafikál a Kossuth Lajos utcában.” Hát, ami azt illeti, Ivánkám, itt sétafikálok. Valaha idéztem egy magas állású cenzoromnak a miskolci kéjnő mondását, hogy én még mindig kurva leszek Miskolcon, amikor maga már régen nem lesz rendőrkapitány.

*

Most csak annyit akartam mondani, hogy ebben a mi itthon kívül-belül elutasított könyvünkben, (hiszen olvasóink is megsértődtek, mert az értelmiség sosem kollaborált, mert az értelmiség mindig makulátlan volt és soha semmilyen előnye nem volt, csak szenvedett egyfolytában), ebben a könyvünkben azzal a mondattal zárjuk sorainkat, hogy a sztálinizmus és a posztsztálinizmus után a szocializmus harmadik korszaka, amelyben az értelmiség kinő a politikai bürokrácia, az uralkodó rend hegemóniája alól, a szerzők nézőpontjából akkor fog bekövetkezni, amikor ez a könyv megjelenik abban a városban, ahol élünk, mert addig ennek a könyvnek, mi magunk is tudjuk, nincsen esélye a megjelenésre. Következetes akarok maradni ehhez a mondathoz, kijelentem, ha ez a könyv itthon megjelenik, akkor ez a korszak itt van. Ha másból nem, ebből is láthatnám. Láthattam azonban abból is, amit a Coloradóba hevenyészve érkező Magyar Nemzetben olvashattam.

*

A magyar nemzet most érkezett el a legérdekesebb kísérletéhez. Most ezt a kényelmetlen ruhát szép nyugodtan levetjük. A függetlenség lassú munkája, az autonómia kísértése, ilyen címekkel próbáltam megfogni azt a hullámszerű mozgást, az ébredés stratégiáját, a budai taot, ezt az állhatatos és türelmes eróziót, amely odavezet, hogy most szinte mindenkinek, akivel beszélek megvan a maga stratégiája, megvan a maga véleménye a dolgokról. Akárhogy is forgatjuk, ez bizony történelem, közmegokosodás, az ember vadidegenekkel nyugodtan politizálhat. Emlékszem nyolcvanban Varsóban is szebbek és okosabbak voltak az emberek, talán kicsit vékonyabbak és hosszúdabbak is, mint itt. A barátaim most érdekesebbek, mint voltak néhány éve.

*

Ha az emberek naponta órákat szentelnek a helyi sajtónak, akkor demokratikus forradalom zajlik az egyenjogúságért, a polgári jogok helyreállításáért. Csak éppen még egy darabig különös, geopolitikailag színezett kohabitációban az engedékeny, visszavonuló állampárttal, amelyet újabban talán inkább kísért egy szociáldemokrata párt szerepe, mint a sztálinista struktúra keletnémet, csehszlovák vagy román típusú többé vagy kevésbé szürrealista aggiornamentója, de talán nem sokkal inkább kísért. Komor elme ott láthatja a restauráció ördögének árnyát a falon, ha a birodalom – vagy ha tetszik a birodalmak – elkerülhetetlen bomlását nem kíséri új, állóképes struktúrák kialakulása. Én azonban a megátalkodott és javíthatatlan optimista, aki december hatodikán az International Optimists nevű szövetség nyolcvanéves, el-elbóbiskoló bácsikáinak tartott barátságosan fogadott előadást, ma inkább úgy látom, hogy a paternalizmus kelet-európai betegsége a társadalom lábadozásának a jele. Budapesten most nem százan beszélnek, hanem talán tízezren. Vagy többen? Megy naponta a normalitás fegyelmezett lázadása, ahogy Haraszti mondja, a civil társadalom fordított szalámi taktikája: a mindenütt jelenvaló államot szakigazgatássá szeleteli. De azért a tárgyilagosság kedvéért megállapíthatjuk, hogy van még mit szeletelni rajta, még nem olyan karcsú.

*

A rendi és az állami, a hierarchikus elem az állampolgárok gondolkodásában minden szinten eltart még egy darabig. A szabadság újgazdagjai hajlamosak elfeledkezni tegnapi prudenciájukról. Ilyenkor morális láz uralkodik, ami érdekes, de nemcsak vonzó. Az erkölcsi szótár alaposan igénybe vétetik. Atyám, mennyi nagy szó, mennyi túlzás, mennyi kebeldagadás, ami nem előny a stílus szempontjából. De valami más is, szabatosság, és legalista stratégia, egy demokratikus politikai kultúra nyelvének megjelenése, szellemi magánvállalkozók évada. Érdekes idő, ámuldozunk, ahogy ámuldoztunk már Kelet-Európában néhányszor, hogy lám ezt is lehet? Most azt hiszem, jobbak az esélyeink. Ez nekünk már a második menet. A sárkánynak sok feje van. Ha a társadalomnak csak egy feje van, azt könnyű beverni vagy lenyisszantani. Nemrég még azt mondtuk, az ezer párt országa. Hogy két szürke úr közül ki legyen az államfő egy időre, ez bizony nem olyan nagyon érdekes kérdése, de ide el kell jutnunk. Akarnunk kell a kiérlelt demokráciák megbízható unalmát és középszerűségét. Ez elég paradox, érdemes tehát az újbort élvezni. Mert most nem igazodnak még a jó ismerősök a főutcához, most még nem igazán a szavazattöbbségért megy a dolog, hanem inkább a különbözés jogáért. Ez az erózió azért lesz nosztalgia tárgya, mert személyesebb.

*

Addig nem nyugodhatunk, amíg a kormánypárt felváltása egy másik párttal már nem jelent egyszersmind rendszerváltozást is, hanem csak szabályozott kormányváltozást. Ennél kevesebbet nem lehet akarni. A nemzeti önrendelkezésnél, a demokratikus semlegességnél kevesebbet nem lehet akarni. Csak akkor áll elő az egyensúly, csak akkor lesz a rendszernek szilárdsága, mert akkor őszinte közmegegyezésre támaszkodik. Amíg nem lesz Közép-Európában is demokratikus föderáció, addig a magyar kisebbségeknek nem lesz jó. Az út Európához Közép-Európán át vezet. Meg kell érkezni Európába, amelynek a közepén vagyunk. A magyar demokratikus nyilvánosságnak külpolitikai stratégiával kell rendelkeznie, ha igényt tart bármilyen nemzeti stratégiára. Ahogy Tatjána Tolsztaja szovjet írónő mondta, egyáltalán nem bután, úgy kell néznünk a szovjet tankokat, mint valami időjárási jelenséget. Most talán éppen Jalta szövegét kell komolyan vennünk, amíg Jalta van, a szöveget, amely nem szól érdekszférákról, hanem demokratikus választásokat emleget. Ausztriával és Jugoszláviával, a két semleges szomszéddal barátsági szerződést kellene kötni. Akkor utána megkérdezhetjük, miért is vannak itt azok a csapatok? Kitől védenek? Ki fenyeget minket? Önfinnesedve elfoglalhatjuk természetes helyünket a kontinensen, amelyhez tartozunk. Volt már példa rá, hogy a provincia a maga új ethoszával megfertőzte és elcsábította a birodalmat. Mi marad a szocializmusból? Mi maradunk, akik itt éltünk ebben a negyven évben, amely nem volt tanulság nélkül való. Lehet, hogy nyugodtabbak lennénk, ha ez a negyven év nem esett volna meg velünk, de nem lennénk szívósabbak. Azt gondoltam, hogy ilyesmiről fogok itt beszélni, az identitás stratégiájáról, amely jelben győzni fogsz, ha azt játszod, ami vagy. És akkor csengettek.

*

Bőrkabátban pisztollyal és gumibottal, egy barátságos rendőr kereste a feleségemet, merthogy a disszidálás, a jogellenes külföldön maradás gyanúja merült fel vele szemben, az útlevélosztályé nevezetesen, amely még mindig létezik. De hát a feleségem itthon volt. Ő is felírta születési helyemet és anyám nevét, aztán azt mondta, hogy sokan kint maradnak, de talán az is lehet, hogy engedik az embereket maradni, amíg akarnak. És udvariasan távozott. Ezek a jó hírek meg ez a rendőr két órával az érkezésünk után együtt adják savát-borsát a dolognak, mert lehet véletlen is, hogy jött és éppen most jött, de lehet nem véletlen is, jut eszébe a szocialista embernek szocialista realizmussal. Ha igaz, amit ez a rendőr mond, akkor talán az enyém lesz az útlevél, nem az államé. Akkor talán pecsét sem lesz az útlevélben és az a miszteriózus motoszkálás sem lesz a deszka alatt, hanem csak éppen megnézik és kész, ki- és bejövetelnél egyaránt. Ahogy civilizált államok a saját állampolgáraikkal bánnak.

*

Azt hiszem, hogy most valahogy úgy vagyunk a sajtószabadsággal, mint az utazási szabadsággal. Új szerzemény, nincs is igazán a kezünkben. Megtűrés. Spanyolországban és Latin-Amerikában volt így a katonai rendszerek hanyatlása idején. Ott is, akárcsak itt is sok szó esett a civil társadalomról, megvolt a felbátorodó szó eufóriája is. De hogy azok, akik tegnap még nem voltak olyan nagy demokraták, mint ma, holnap is olyan nagy demokraták lesznek-e, hogy ugyanannyira megtanulják-e a szabadság műveltségét, amennyire megtanulták az önkény eltűrését, azt senki sem tudhatja.

*

A Beszélő pedig kérjen és kapjon lapengedélyt. Árusítsák a folyóiratárusok, mint a többi lapot. Legyen vége mind a negatív, mind a pozitív diszkriminációnak. És akkor nem muszáj csak azért szeretni a Beszélő-t, mert illegális. Foglalja el méltó helyét a versenyben a közönség érdeklődéséért. Veszítse el a szamizdat, az önkiadás, a vakremény varázsát. A tisztánlátást, a pontos fogalmazást sem hátrányosan, sem kedvezően nem minősítik a nyomtatás körülményei. Ez a huszonöt szám pedig elismerést érdemel. Meghajtom a fejem mindazok előtt, akik a lap írásában, szerkesztésében, előállításában és terjesztésében közreműködtek. Még fogják bekötve kinyomtatni a Beszélőt, mint ennek mai felgyorsulásnak az egyik előzményét és előtörténetét. A tudósok és a regényírók visszatérhetnek a tudományhoz és a regényhez. Hogy kell-e még szamizdat? Muzeális emlék lett, mert mindent ki lehet nyomtatni? Bizonyára, de azért maradjon tartalékban egy-két sokszorosítógép.

Zavaros környezet obszervációja

A szegénység nem változott, csak annak tudomásulvétele és erkölcsi kezelése hullámzott. Az értelmiségi többség azt szerette volna hinni, hogy az általános gazdagodásban majd mindenki jól jár, olyannyira, hogy a szegénység is felszívódik. Nyugaton is jól ismert konzervatív öncsalás. A szegénység marad, fogy vagy nő, de újratermelődik, itt van és mindig is itt volt, csak az illúziók tudták eltüntetni. Ma Kis a szegény, holnap Nagy, de mindig vannak özvegyek és árvák, mindig vannak olyanok, akiknek nem megy. A nyerésre menő játszma természetéhez tartozik, hogy vesztesei is vannak, méghozzá nem kisebb számban, mint nyertesei. És ez áll mind a bürokratikus, mind a piaci versenyre. Emitt nem lehet mindenki funkcionárius és/vagy értelmiségi, amott nem lehet mindenki gazdag. A kényszeregyenlőségből kibontakozó újgazdagok, akik talán csak törekvéseikben, vagy a többiek irigységének a tükrében gazdagok, azt hiszem még kevésbé szeretnének törődni a szegényekkel, mint a régi gazdagok. Ez a társadalom még ma is zavaros ábrázattal, hamis hangon beszél a szegénységről, amely az értelmiségi-középosztályt kezdi magába visszanyelni. Recseg a fal és a gerendázat. A vágybéli nyertesek kezdik vesztesnek tartani magukat. Már senki sem hiszi, hogy a központosított hierarchia és a lendületes piaci verseny összeegyeztethető. Ha választhatnék a politikai irányzatok között, szociál-liberális volnék. Olyan kormányt igényelnék, amely szabadon engedné és adókedvezményekkel pártfogolná a magánvállalkozók versenyzőképességét és ledolgozná az állami költségvetésből mindazt, ami csak a központosított hierarchiát táplálja. A megmaradó és szabadon ellenőrzött közalapokból pedig az ilyen kormány úgy támogatná a szegényeket, hogy egyszersmind kiépüljön a személyes és magánsegítség sokféle formája és szolidáris hangulata.

*

Tíz-tizenöt éven át ki voltam tiltva saját országomban az engedélyezett nyomtatott szó világából. Ki-betiltott, feketelistás, törvényszegő önkiadó lettem, mert engedelmeskedni próbáltam az írói igazmondás ösztönének, amelyet mindenfajta egyházi, állami és kereskedelmi törvény fölé helyezek. Ha egy író a maga hazájában a Nemzeti Könyvtár katalógusában számos munkájával huzamos ideig zárt anyagként szerepel, akkor nem érezheti magát egyszerű belülállónak az engedélyezett kollégák társaságában. Egészen kívülállónak sem érzi magát, mert több barátja van közöttük. Amolyan kívül-belülálló tehát. A regény filozófiájától ez a tartás nem idegen, áthelyeződés az egyik alakba, majd kisiklás belőle, az írónak mindig új lélekbe kell átköltöznie. A szerelemtől sem idegen ez az ingamozgás, ez az oda-visszautazás. Alighanem ez a megismerés útja. De mikor az élet úgy hozta, hogy oda kellett állnom valaki mellé, miáltal a belső emigrációk találkoznak és mintegy szigetcsoportot képeznek, azt hiszem, nem vonakodtam. Önkiadótársaimat, a demokratikus ellenzéket leginkább ezért választottam: az előítélet-mentes emberi szolidaritás tehetségéért. Hogy az ember számíthatott a betyárbecsületre, amely nem a többség erénye. Most úgy ígérkezik, hogy a könyveim ismét megvásárolhatók lesznek a könyvesboltokban, és ennek örülök. Fájlalhatnám szellemi vesztegzáram hosszú idejét, de inkább odaírom az elpazarolt javak országos listájára. Az elhallgattatás javunkra is fordítható. A belső emigrációt csinálhattam jógagyakorlatként is. Amellett egy négygyerekes családapának megvannak a maga örömei. A továbbiakban sem leszek előharsonás, nem leszek a többség, sőt mondhatnám semmilyen sokaság szóvivője. Hiszen mielőtt le nem írom, magam sem tudom igazán, hogy mit is gondolok. Honnan tudhatnám tehát, hogy mit gondolnak a többiek? Ami engem illet, nekem a szóvivők nyilatkozatainál minden személyes megszólalás többet mond.

*

A tavaszi és az őszi szemeszterben Colorado Springsben tanítottam klasszikus európai regényeket. Én is tanultam valamit a diákoktól, a tanártársaktól meg a többi városlakótól. Minden elég logikus volt, önmagában ésszerű, a többségi gondolkodással és az alkotmányos szabályrendszerrel egyező. Kisebb elmozdulások a közép körül. A dolgokra, az egészre radikálisan rákérdező kelet-közép-európai elmének van mit gondolkoznia a kulturális különbségeken. Okos beszédpartnereket is találhat ehhez az összehasonlításhoz. A vízum szerint az összehasonlító, a mi szóhasználatunk szerint a világirodalom tanára voltam. A megértésnek állítólag az összehasonlítás az egyik eljárása. Ha az ottani húszéveseket és az ittenieket összehasonlítom, akkor talán nem túlzok, hogy az itteniek, már azok, akiket én látok, most kezdeményezőbb, nekibátorodóbb, fölajzottabb állapotban vannak. Úgy érzem, hogy itt valami kísérlet történik. Hogy lehet szellemi eszközökkel megnyitni az utat a demokrácia számára. Hogy lehet gondos munkával leoldozni a tilalom kötelékeit a testről? Hogyan tudna emberi méltóságunk kinyújtózni? Hogyan szokhatnánk meg, hogy arról beszéljünk, ami van. Hogyan tanulhatnánk meg a szabadság bátorságát és nyugalmát? Felgyorsulások ideje, mikor a vadidegenek is szóba állnak egymással, szinte forradalom. A normalitás forradalma. Az adófizető polgár rájön arra, hogy ő adófizető polgár. A tanár rájön arra, hogy ő tanár, az újságíró, hogy újságíró, a kiadó, hogy kiadó. Kezdenek rájönni a dolgukra, ahelyett, hogy valami mesterkélt követelményt szolgálnának. Látok valamilyen esélyt arra, hogy a magyar társadalom kinő a paternalizmussal járó kiskorúságból és nagykorúvá nyilvánítja magát. Ezt a kiegyenesedést elkerülhetetlennek gondolom. Most jött el az ideje annak, hogy a társadalom, a város és a falu megszelídítse az államot. A szocializmus, ha a szónak a sztálinizmuson túlmutató értelmet adunk, pontosan ennyit jelent, mindenféle hatalom társadalmi tulajdonba vételét: az állam legyen szolgáltatás, mert az állampolgár a gazda. Hogy most itt a rendi-tekintélyuralmi gazda büntető keze alól lassacskán kinövünk, mert ez a gazda elöregedett? Istenem, ilyen az élet. Az ember előbb-utóbb kénytelen megállni a saját lábán.

*

Számomra regény és az esszé a naplóírás két formája. A reflexió két különböző testhelyzete. Az esszé gyorsabb, a regény lassúbb, az esszé alanyibb, a regény tárgyibb, az esszé romantikusabb, a regény klasszikusabb. A regénnyel inkább eloldódsz magadtól. Kihívott állapotok a versírásra áldásosabbak, mint az elbeszélésre, amihez valami nyugalom kell. Ha kevésbé kell résen állnom, ha civil mivoltomban nem háborgatnak, ha a munkám rendes elvégzésében buta tilalmakkal nem akadályoznak, az minden bizonnyal nyugalmasabb időt hoz az életembe, ha nem is unalmasabbat. Én az embert szórakozni vágyó lénynek nevezném, lehet, hogy szegényebbek leszünk egy darabig, de jobban fogunk szórakozni. Aztán majd talán egy kicsit gazdagabbak leszünk, háborgatás is kevesebb lesz, csak éppen jobban fogunk unatkozni.

*

Ma egy hete jöttünk meg New Yorkból, és már elsüllyedt a tudatom az ittlét közegében. Agyunknak végzetes hajlama van a provincialitásra, a területhez szögezett begombolkozásra. Az ember, aki mindenekelőtt abban leli föl biztonságát, hogy otthon van, kaján fölényességgel hárít el minden nézőpontot, amely nem hasonlít az övére. A provincializmus mindenütt a helyi moralizmussal dolgozik együtt. Bevonja-szövi gondolkodásodat a helyi ügyekbe, amelyek nem is lehetnek mások, mint helyi ügyek, és ezt a rávakultságot a politikai hiúságvásárra ráadásul helyesnek, tiszteletre méltónak és erkölcsileg elvárhatónak tünteti föl.

*

Ez most az olyan emberek ideje, akik szeretnek más emberek előtt, lehetőleg nagy létszámú hallgatóság előtt beszélni, akik szeretik indulatba hozni a közönséget, akik szeretnek a háttérben intrikázni, akik várták az alkalmat, hogy most előtérbe tolongjanak, benne akarnak lenni a sűrűjében, és ott forgolódnak, ahol legnagyobb a harci lárma. Most a tartalék előjön. Az eddig elnémítottak, köztük a félbolondok, a dilettánsok és a szélhámosok most kibeszélik magukat, a visszafojtott hiúságok kitüremlenek. Ezek az újabb politikai aktivisták is harapós kedvűek, szívesen vádolnak mindenkit, aki valamilyen nézőpontból feljebb van. Támadás a magaslatok ellen, munkában a sértettség.

*

Mint várható volt, kialakult a helyem már a távollétemben, lehetek valamilyen magyar-zsidó díszelnök, szabad demokrata tanácstag, zsűritag, szerkesztőbizottsági tag, adhatom a nevemet különböző ambiciózus vállalkozásokhoz, nyilatkozhatok, kérdésekre válaszolhatok, előadhatok, a pódiumra léphetek, lehetnék az idő embere, ügyeletes guru, mondhatnék emelkedett laposságokat, fogalmazhatnám az új konszenzus banalitásait. Ha nem vigyázol, akkor az elnémításból kilépő ember elkezd beszélni és beszél, beszél, sokat beszél. Sokkal előzékenyebb hangon beszélnek velem és Jutkával, mint korábban, ami nem azt jelenti, hogy jobban is szeretnek. Ápolja csak, barátom, a common sense közbeszédet, ha nem vigyáz előbb-utóbb képviselő lesz az újjászülető parlamentben. Nagy az apaéhség, a meglévő apák nem elégítik ki a közönség igényeit, leszerepeltek, felemás beszédűek, egy kissé együgyűnek látszanak. A bátorságok, amikor már nem kell félni, kevésbé érdekesek. Az éles nyelvűségnek, a nagyszájúságnak most egész folklórja van. Trónra ül a haragos, de féken tartott odamondogatás démona. Mindenütt valami újjászervező lendület: ami volt, az ismét lesz. Ez is legyen, az is legyen. Burjánzanak az új szervezetek, egyesületek, klubok, pártalapítási vágytól dobbannak a szívek, most aztán majdnem mindenki tag lesz valamelyik elnökségben, ha nem ebben a körben, akkor a másik társaságban.

*

Most végre lehetsz magánember is, kihúzhatod a telefondugót, elrejtőzhetsz városi lakásban, falusi házban. Annyi gyűlésen vagy jelen, ahányon valóban jelen kívánsz lenni. Azt ajánlanám, hogy ne tartsál beszédeket. Csak egy munkaköröd legyen, amelyet a soron következő könyved jelöl ki a számodra. Eddig kénytelenségből viselted a közszerepeket. Nincs több kötelességed, mindenre megvan a megfelelő ember. Dühös érvényesülésvágy körös-körül, akár a visszafojtott bujaság. A horizont szélén felbukkannak az új vezérjelöltek. A politikai aktivisták köre kitágult. Most nemcsak az ismerős párttisztviselők a széles arcukkal, most jönnek a hosszú arcúak is, a hatalomra ők sem kevésbé éhesek. Tehetségek merülnek föl, jönnek az új maffiózók, a gründolók, az ellenjelöltek, a vaskezű szervezők, a hátsó szobákban ott nyüstölnek az alkuszok, a pozíciókkal kalmárkodók, jönnek a neodisszidensek, a lobbysták, az új sértettek és az új kimaradók. Felhív egy félbolond kolléga, „neked már van nyilvánosságod, hass oda, hogy legyen nekem is”. Intézkedjek, hogy ne tapsoljanak bele a végtelen lamentációiba, hogy már hagyja abba. Van, akinek így sem megy és úgy sem megy. Ebbe a körbe tartozik a nép. A népi vezérek felemelkednek, maga a nép nem emelkedik fel. Időnként újabb kirajzás teszi élénkebbé a színpadot.

*

Az egész város elnépiesedett, elproletárosodott, megszürkült, kelet-európai darabos jellegtelenség, szovjet típusú csúnyaság. A proletárosodás, az elparasztosodás, a falusiasodás sikerült. Ködmönös, konyhaszagú testiesség, kényelmesség, eltanyázás, ha az utcán jársz kevés a városias, egyéni arc, kevés a páratlan egyéniség. A káder és a proletár között stiláris rokonság van. Nézem a belvárosi színház társulatának csoportképét: dolgozó kisemberek, népi arcok, az arccsont és az állkapocs között sok a hús.

*

Ez a kísérlet kívülről jobban néz ki, mint belülről. Ha sikerül, akkor is csak valami katyvaz lesz. Visszatérés a keresztény-nemzeti úri középosztály értékeihez, a harmincas évekhez. Ez a nullpont, a rajtvonal, ez a kályha a táncteremben, ahonnan a táncosok el tudnak indulni. Mindenesetre az én eddigi cenzurális akadályaim megszűntek, folyóiratot, kiadót találok itthon is, amim van, azt közölhetem. Nekem ez most nem az elköteleződés, a „pártmunka” ideje. Az én politikai korszakom véget ért. Addig tartott, ameddig a munkáimat érintő cenzúra. Ennek végeztével lehetek ismét civil.

*

Mi történik ezekkel az emberekkel, akik kicserélik magukat? Hogyan érzékelik saját szerepváltozásukat? Tegnap még káder, ma újkapitalista, pontosabban a kettő elegye. Sok maszat, zagyvaság, fecsegés, kevés tiszta forma. Akarom én ezt a tárgyat olyan megátalkodottan figyelni? Igen, akarom. Nem igényelem a közvetlen beavatottság és a tárgyatlan belső tudás hangzatosságát. Az önmagára forduló tiszta intuícióból, mint a nedves szivacsból, egy illetésre kicsordul az öntetszelgés. A tiszta mélységek leginkább együgyűek. Hullám részecske nélkül? Szellem anyag nélkül? Fellengés teher nélkül? Át kell menni a zavaros tárgyon. Az ember hozzásimul a vállalkozásához, de csak mértékkel távolodjál el az asztalodtól. Se pénzkereset, se közhaszon, se illegetőzés, se szerelmi téboly, se család nem sorvaszthatja azt az odaadást, amellyel a polgár a maga önkéntes munkáját elvégzi. A polgár azt csinálja, amiben kedve telik, maga választotta, saját elhatározásából folytatja a tevékenységét. A proletár kénytelenségből csinálja, amit csinál. A kézműves, aki érti és szereti a mesterségét, aki nem vágyik más munkára, mint amit naponta végez, aki nem vágyik más szerepre, mint arra, amije neki van, az polgár. Csak annyit tervezek, amennyit egymagam el tudok végezni.

*

Nincs idő, halljuk mindenfelől, lehet, hogy az ország hamarosan fizetésképtelen lesz, lehet, hogy le kell állítani a nagyüzemeket, lehet, hogy a népharag kitódul az utcára, lehet, hogy bomlásától elborzadva a keleti tömb bekeményít és a következményekkel mit sem számolva erőszakosan becsapja a mi nyugatra nyíló kiskapunkat. Esti beszélgetések szerte az országban mind ésszerűbb szorongással jutnak el ehhez a legsötétebb forgatókönyvhöz. Magam is reggel optimista vagyok, este pesszimista, most azonban délelőtt van. És a dologhoz az ember reggel fog hozzá. Ezért azt mondom, van idő. Mert pánikállapotban, hisztériában, menekülő sietségben, a legrosszabbaktól való szüntelen aggódásban nem lehet tisztességesen dolgozni. Eddig is volt időnk, születésünktől fogva, ezután is lesz időnk, az utolsó óránkig. Lehet, hogy szegényebbek leszünk és kevésbé szabadok, mint most. Kár. De hát voltunk már szegényebbek és kevésbé szabadok, mint most.

*

Bibó István történész sztoikus nyugalmát idéztem az emlékkönyvben tíz éve, 1956. november 4-én. Kint már a tankok, a folyosón szovjet katonák, ő meg államminiszterként a parlamenti szobájában kopog az írógépén, írja a kibontakozási javaslatot, amelyet el fog vinni a nyugati nagykövetségekre. Ha fantáziánk a legkellemetlenebb esélyeket végigzongorázta, akkor jön a munkálkodó derű. Asztalhoz, mester! Íme, egy csésze kávé, jöjjön az első mondat, majd valahogy nyomtatásban is megjelenik. Ha netán majd nem ilyen könnyedén, mint most, akkor majd újra szamizdatban, azt is megbecsültük. Esetleg ceruzacsonkkal vécépapírra, miképpen Mérei Ferenc pszichológus száznegyven gépelt oldalas tanulmánya az álmokról zárt térben (börtönben, ahol tilos volt írnia), tizenegy toalettpapíron. Győzni a legelszántabb fog, aki életstratégiát mondjuk éppen ettől a két csupa szellem cellatárstól, Bibótól és Méreitől tanul. Mert ők az idő mesterei, értenek a talpra álláshoz, ami már majdnem feltámadás, a magunk gyarló módján.

*

Emlékeznek a Bibó-emlékkönyvre? Csak gépelve! Isten őrizz! Terjeszteni nem szabad! A szerzők nagyobbik fele nem járult hozzá az illegális sokszorosításhoz. Pedig akkor ők voltak a legelvetemültebb szabadgondolkodók. Kellett ez a tíz év, hogy a közvélemény eltaláljon az alkotmányos liberális és szociális demokrácia nyilvános akaratához. Szocializmus? Csak amennyit önként elfogadunk belőle. Ne féljetek, szocialisták, bárha soványítani akarjuk is, az állam ezen a földrajzi tájon igen kövér és roppant hízékony. Itt még a demokraták között is elég gyéren vannak olyanok, akik nem aspirálnak állami pénzre. Ijedős óvatosságával a magyar értelmiség mondhatni tavalyig Kádárra bízta magát, és az egész Kádár-korszakban kádárista volt. Az erőszakmentes demokratikus forradalom lelkülete még egy-két éves kisgyerek. Bibó sírjánál 1981. október huszonharmadikán, a huszonötödik évfordulón még tízen sem gyűltünk össze megemlékezni. Bence Gyuri odaszólt egy fiúnak, ne fényképezz, hogy fogom az unokáimnak azt mesélni, hogy százával álltunk a sír körül. A biztonsági szolgálat emberei csakugyan százával őgyelegtek körülöttünk. Ez az arány most megfordult. Tavaly június tizenhatodikán még talán ezren kaptunk a hátunkra, idén egy kicsit többen leszünk és talán nem kapunk a hátunkra. Én ezt tartom a legfontosabbnak. Azt, hogy tetszőleges polgártársam ma kevésbé fél és kevésbé közönyös, mint tavaly volt. A nemzeti jövedelem négy-öt százalékos növekménye már szép siker volna, a polgári autonómia viszont az elmúlt évben négy-öt százaléknál sokkal lendületesebben gyarapodott. Ennek az autonómiának szép darabja már visszacsinálhatatlan, személyiséggé vált és tudássá arról, hogy a szükségállapot is ideiglenes, ha mi elég kitartóak vagyunk, akár a lengyel barátaink. A kelet-közép-európai demokratikus mozgalom győzelemre van ítélve. Ha görcsösen is, Európa keleti fele nyugat felé csábul, mert a polgári viszonyok csábítóak, a rendi viszonyok ellenben sivárak. A kommunizmus volt az utolsó rendi vallás. Nincs ideológiai furor, amely a védekezést a posztkommunista demokrácia kísértetével szemben támadásba lendíthetné.

*

Nem is tudom, kitől származik a mondás, de magamévá tettem, hogy: „Úriember társaságban istenről és a szerelméről nem beszél”. Istenünk és a szerelmünk képe mellé hazánké is odakívánkozik. A hazaszeretet nyilvános hitvallásai? Akinek erre az egész életén és művén kívül még külön is szüksége van, annak az úriember mivoltára az én szememben árnyék esik. Amikor egy barát hangsúlyozni kezdi, hogy szeret engem, gyanakodni kezdek, mi baja van ennek velem? Mire készülhetek? Az a tapasztalatom, hogy minden diktátorjelölt az ablakban lengeti a hazaszeretetét. Kevésbé féltem a hazát azoktól, akik nem emlegetik, mint azoktól, akik sokat beszélnek róla. Ha az ember megcsinálja a tőle telhető legszabadabb művet, ha megkölti az emberi méltóságnak mindig a soron következő gesztusát, akkor a hazának lesz min örvendeznie. Nem a haza minősíti a műalkotásokat, hanem a műalkotások a hazát. Nem a magyar irodalom Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt, hanem megfordítva. A haza nem mentség semmire. Semmilyen erőszakra, gorombaságra, közönséges magaviseletre. Semmilyen eltérésre a bölcs és a nemes ember évezredes illemszabályaitól. Nem akarok sem jó magyar, sem jó zsidó, sem jó európai lenni, csak éppen lenni akarok kedvem szerint, sejtvén, hogy ha jó akarnék mindezekben lenni, akkor netán éppen rosszra sikerülnék, szigorúbb lennék és mosolytalanabb. Legyek ember a magam módján, s hadd dicsérjenek-szidjanak kedvük szerint magyarok, zsidók, európaiak. Van, akit a végső távozás veszteségéért leginkább az vigasztal, hogy kibújhattunk ebből a nehéz gúnyából, ember mivoltunkkal együtt járó normatív mellékneveinkből. A gyászoló család tapogatja a ruhát, az a bitang lélek pedig ott, ott, odatúl cigánykerekezik.

Ideje van a kimondásnak és ideje van a formálásnak

A filmművészek szeme megakad falainkon. A hámlás-vedlés hallucinogén-térképein. Nézik már ezeknek a szürke textúráját. Semmi sem valóságosabb és semmi sem valótlanabb a málló vakolatnál. Semmi sem igaz. Jancsó lovai már egy Magritte-képről jönnek, nem a Nagy-Alföldről, elszálltak a helikopterek is, a dolog és a videoképe felcserélhető, az egyik kioltja a másikat, tetszőleges, hogy melyik az eredeti. Ki a gyilkos, ne kérdjük, menjünk egy házzal odébb. Mozgásunkkal egy forgatókönyvnek engedelmeskedünk, amely a videoképernyőn már előbb is lejátszódhatott. Egymásba tolulnak az indulás és az érkezés egybevont peronján a múlt és a jelen fejezetei. Azok az énekek, istenem, amelyeket egyre furcsább énekelni! Azok a pisztolyok, amelyeknek sem a bűnhöz, sem a bűnhődéshez nincs közük, használatuk semleges mozgásforma, és ha egy test a földre hull, az sem valóságosabb, mintha egy komputerjáték képernyőjén ügyes lövés után egy figurácska elcikkan. Volt itt egy nő? Volt itt egy ház? Csakugyan? Láthatja, uram, most nincs. Herceg, ne bízz a valóságban, ma van, holnap nincs.

*

Híradások szívbetegekről, lakótelepi fiatalokról, lakástalanokról, állami gondozottakról, Joseph K.-ról, akinek minden szerelmét megölik, internáltakról, civil foglyokról, államellenes izgatás miatt elítélt munkásról, kitelepítettekről, feloszlatott rendek táborba zárt apácáiról, kurvákról, transzvesztitákról, akik ráfáznak, magánvállalkozóról, akit lehetetlenné tesznek. Nem megy; sikerlovagot itt ne keress. Erős fickót se, aki a józan eszével, becsületes szívével és két gyors öklével felülkerekedik. Nem, ezeket a mozihősöket folyton tépdesi a balsors. Találhatsz ellenben finom arcokat, meg nem tört, szívós emberpéldányokat, heves lelkeket, mohó életakaratot, tágas érzelmi regisztert. Ezeket a költött és valóságos személyeket nem a lelki hidegség gondjai bántják leginkább. Ha megpróbálom nyugati szemmel nézni ezeket az embereket, bajukban is kezdem megirigyelni őket. Cserzett karakterek. Van bennük valami keleties rezignáció, megtanultak együtt élni a viszontagságaik emlékével. Az, aki még nincsen kipróbálva, kíváncsi irigységgel néz arra, aki már ki van. Ezek az áldozatok tudnak mosolyogni. Ezek a férfiak tudnak ordítani, a nők sikoltozni. Ami rossz történt velük, az is az övék, nem adnák oda, nem cserélnék ki utólag valami kellemesebbre. Aztán a nézőközönség kitódul a vetítőteremből a folyosóra, a büfébe, élénkség, autók, fesztivál, díjak, koktélparti.

*

Most jött el az ideje, hogy el lehet beszélni, ami velünk történt. Kijön a dobozból a film. Az jön ki, ami benne volt. Kijön a megbántottság nyersanyaga. Ha volt elnyomás, akkor voltak elnyomottak és azok elmondják a történetüket. Az országnak nem volt autentikus nyilvános emlékezete. Amnéziás ország – elmegyönge ország. Visszahódítani az emlékezetet – visszahódítani szellemi képességeinket. Ám ha el akarom mondani negyven évemet, nemcsak azt mondom el, aminek szenvedő alanya voltam, hanem azt is, aminek cselekvő alanya. Sokan szeretnék hinni, hogy az elnyomásnak a nagy többség csak szenvedő alanya. És a nagy kiáradás idején mindenkiről kiderül, hogy mennyit szenvedett. Az emberek elmondják, hogy mit tettek mások ővelük. Bezárták őket, kizárták őket, elvitték őket, hazaengedték őket; éheztették és megverték őket. Akivel ez megtörtént, az el akarja mondani a sérelmét, ha eddig nem mondhatta. Akinek a legkedvesebbjét megölték, az mielőtt átadná magát egészen a felejtésnek, fel akarja mutatni a tőle halálba ragadott ember látomását. A nekrológ nem az elemzés műfaja. Betölteni a bántalom-térkép fehér foltjait? Elkerülhetetlen, hogy az ország lakói egytől egyig felsorolják az általuk elviselt hátrányos megkülönböztetéseket. Ki-ki csak ezekre emlékezik, és megnemesedik, aki sokat szenvedett.

*

Állami pénzből, állami film készül; ma ilyen az állami film, az önmagával meghasonlott államé. De vajon a rosszat mindig csak amazok csinálják? A „Hatalom”, a „Politika”? A marcona fegyveresek? Mi magunk sohasem? Ez a szenvedélyes és feledékeny azonosság önmagunkkal kedves lehet a közhangulatnak, de nem igazán kedvez a művészetnek. Sziszifuszi munka a felelősség állandó továbbgörgetése – felfelé.

*

Lételméleti nonszensz, hogy csak szenvedő legyél évtizedeken át és sohasem cselekvő. Ha ilyet hallok, akkor valami turpisságra gyanakszom. Esztétikai-politikai turpisságra. Nehéz valami egyértelmű anyagból jó művészetet csinálni. Hogy áll elő a bűn és a bűnhődés, ha a nemzeti alapszemélyiség gyámoltalan, bűntelen gyermek. Nehéz jó történetet csinálni olyan hősökkel, akikkel csak megesik a dolog. A politikai turpisság abban áll, hogy aki most művet formál a kommunizmus okozta különböző keltezésű szenvedésekből, az divatos filmet csinál. Az öreg parasztok bántalomvallomása hiteles. Inkább azt nézem szkeptikusan, aki művet formál a mások szenvedéseiből, ha kimarad a történetből a lét cselekvő oldala, a dús jelenlét, a nagy hitelesítő.

*

Én, mióta az eszemet tudom, azt tapasztaltam, hogy a történelemhez nem elég Hitler vagy Sztálin, hanem kell hozzá szinte mindenkinek a közreműködése. Mert a történelem teljes egészében akciókból áll, végtelen számú akcióból, amelyek egy rendszert működésben tartanak. Mindenki csinál is valamit azon kívül, hogy szenved. Csinál valamit, ami a rendszer működésébe beleilleszkedik, ami kell hozzá. Például: az állampolgárok kilencvennyolc százaléka álválasztásokon elmegy szavazni. Noha tudja, hogy mi van, úgy tesz mégis, mintha ez valami komoly esemény lenne. Miért szavaz igennel a túlnyomó többség? Mert fél, hogy ha nem jelentkezik a szavazóhelyiségben, az rossz pont, amelyet valahol számon tartanak. És ez a feltételezés nem volt alaptalan. A kilencvennyolc százalék komoly arccal, barátságos mosollyal törvényesítette a paródiát. Miért nem szökött meg a katona, a fogoly? Miért engedelmeskedtek a zsidók? És miért nem tiltakoznak az erdélyi magyarok? Miért bénulnak meg az elnyomott kisebbségek? És miért hallgat az elnyomott többség? Miért állt fel mindenki (a tapsot legalábbis színlelve), amikor Sztálint és Rákosit éltették? És miért áll fel minden román állampolgár, nemzetiségére való tekintet nélkül, amikor Ceausescut éltetik? Hányan maradtak el a gyűlésekről, amikor muszáj volt ott lenni? A többség azt hitte, hogy fekete báránynak lenni rosszabb. Ez vitatható hiedelem. Az ellenállóknak komoly esélye van a megöletésre, de ha nem ölik meg őket, akkor a többieknél aránylag szabadabb emberekként élik az életüket, és jobban esik a szemükbe nézni. Aki ellenállt, az cselekedett is. De aki nem állt ellen, az is cselekedett, azt cselekedte, hogy nem áll ellen, hogy engedelmeskedik, betartja a játékszabályokat, nem szegi meg a számára legsérelmesebb jogszabályokat. Azt cselekedte, hogy befogta a száját. A nem-ellenálló azt cselekedte, hogy nem írta alá a tiltakozó ívet egy kolléga védelmében, sőt erkölcsileg is helytelenítette az aláírásgyűjtést. Többnyire azt csinálta, amit lehetett; néha egy kissé azt is, amit muszáj volt. Nem igaz, hogy nem voltak választásaink, nem igaz, hogy minden döntésünk meghatározott volt. Az elnyomottnak mondott társadalom közreműködik a saját elnyomatásában.

*

Az igazi emberi probléma az, hogy a tömegsírba lövendő foglyok megássák a saját sírgödrüket. Másodrendű, de nem elhanyagolható kérdés, hogy milyen uniformist visel a kivégzőosztag. A művészetnek az emberi enigma kell, a cselekvés és szenvedés belső feszültsége. Hogy mi mindent mond önmagának az ember. A belső hangok feleselő kórusa. Hogy mit meg nem kell érned, hogy mit meg nem kell tenned a túlélésért. Engem egy történetben leginkább a személyes stratégia érdekel, az, hogy a hősöm miképpen vesz részt a történésben.

*

Paradigmaváltások idején azok járnak jól, akiket kompromittáltnak tart a hajlékony közvélemény és ezért kiszorít a színről. Mehetnek belső emigrációba, meglibben előttük a nem-cselekvés tao-ja. Lehetnek elmélyülő remeték. Az előző remetéket most elkaphatja a forgatag, táncolhatnak a hírnévvel és a hatalommal, s ha nem vigyáznak, egykettőre már nem ők táncolnak, hanem őket táncoltatják. Ismétlő bábuk lesznek. Megnyomod a baba hasán a gombot és mondja azt, amit mondani szokott. Elegánsabb személyek persze ilyenkor is tudják a mértéket, hogy mikor nincs tánc. Művész tartja a distanciát, forróság és a hűvösség kellő arányát. Az empátia és a szerkesztés nem ugyanaz, az igazság nem igazolja az eltehénkedést. Ki nem ismerné fel a bőbeszédűségben a beszélő túlzott elégedettségét magával: „Ni, hogy mondom tulajdon szájammal az igazságot!”

*

Erkölcsileg sem elégítenek ki az iróniátlan, megrendítő szenvedéstablók. A háború utáni irodalomban, s egyéb művészetekben hemzsegett a sok szenvedés, amelynek az előző rendszer volt az okozója. És igazán volt miről beszélni. A szegénység, az uraktól elszenvedett megaláztatások, a politikai üldöztetés, a deportálás elmondása kellett az igazsághoz, de az is igaz, hogy nemeslevelet biztosított annak, aki a karrier útjára akart lépni. Megjegyzendő, hogy ez a nemeslevél törtetés nélkül nem volt elég hatásos az emelkedéshez a társadalmi lajtorján. Mindent összevéve, ha fordulatok idején a túlélt szenvedés tőke, akkor ezt a tőkét valaki tőkésíteni fogja. Esetleg nem az, aki szenvedett, hanem az, aki beszámol róla. Gyanakszom, ha nem keresed magadban a cinkost. A ravasz beszédűt, a fondorlatos némát. A mártírológiából könnyű áttévedni az erkölcsi giccsbe. Szenvedés – dicsfény – jönnek az új undokok. Megvan az esélyük rá, hogy jobbak legyenek az előző undokoknál. Aztán, hogy, hogy nem, nem lesznek jobbak.

*

De csúnya is, aki csúnya, akit csúnyának akarok látni, akire haragszom, aki bántott, akit már nem is lehet valódi embernek látni, csak madárijesztőnek! Phű, micsoda ijesztőmasinák ezek a moziávósok! Hinnye, de nagyot ütnek ezek a különféle kosztümös verőemberek! De komolyan támogatja a verés rémisztőségét a hangmérnök! Amikor ezt a sok gyopálást látom az a balsejtelmem támad, hogy a filmművészek szeretik, hatásosnak tartják ezt a puffogást. Sok a férfi-történet, katonásdi; pedig a katonás viselkedés ma már egyre viccesebb. Az ifjú nézőkből kipukkan a nevetés, ha a peckesre maszkírozott bujdosó honvédtiszt szivargyújtás közben is szerfölött peckes. Honnan szedték a filmrendezők ezt a durváskodást? A köztes effektusok már elfelejtődnek? Átmeneti színeknek nincs most évada, a fekete a szezonuniformis. 1981-ben Varsóban a festők zsűri nélkül állíthatták ki az általuk legjobbnak vélt képeiket. Mindenki önérzetesen „akasztott”. Szabad az út az egyéniség előtt. Aztán megnézték egymás képeit. Mindnek fekete az alapszíne. A teremben zavarodott meglepődés uralkodott.

*

A főáramban haladó művészértelmiség, a nemzet lelkiismerete, most behelyezi az arcát a vásári fotográfus lombfűrészfigurái közül a szegény áldozat jelmezébe. Igen, ki kell beszélni a szenvedést, igen ki kell fakadnia az indulatoknak, de túl nagy adagokban az önsajnálat is feszélyező. Nem lehetséges, hogy ez megint valami kibúvó a felelősség alól? Mert ha most ilyen könnyen lebomlik rólunk, amit korábban vasbeton cellának gondoltunk, ha így meglágyult az, amit kőkeménynek gondoltunk, akkor vajon nem becsültük-e túl a rendszer hatalmát, akkor vajon nem a mi nyúlszívűségünkben rejlett a hatalma? Ha most mi alakítjuk át, akkor mi voltunk azok is, akik a szilárd fennmaradásához hozzájárultunk. Nem lehet úgy kihúzódnunk az elmúlt negyven év történelméből, hogy mi közben patyolattiszták maradjunk? A felelősséget megint áthelyeznénk holmi ismeretlen ŐK-re? Közép-Európában divatos erkölcsi ügyesség: akármit csináltunk, mi mindig áldozatok voltunk. Lehet így is látni a dolgot, ha így akarjuk látni, ha adunk az erkölcsi kényelemre, és ha lemondunk arról a szellemi szigorról és tisztánlátásról, ami nélkül nincsen sem kiváló erkölcs, sem kiváló művészet. Lehet nyájasan kiengesztelődnünk önmagunkkal, lehet elbliccelnünk a szembesülést, lehet melegen emlékeznünk bajtársainkra a kivégzőosztagban. Nem az önvádat ajánlom az önsajnálat helyett, mindegyikben van valami égre fordult vagy lesütött szemű őszintétlenség. Elég, ha a szó messzemenő értelmében megérteni próbáljuk, hogy mi történt. Ha a mi helyi és pillanatnyi tapasztalatunkat adaléknak tekintjük valami átfogóbb emberi tudáshoz. Miért viselkedett mindenki úgy, ahogy viselkedett? Mindenki maga tudja a legjobban, hogyan viselkedett. Van egy k. u. k. komolytalanság, a helyzet tragikus, de nem komoly.

*

Minthogy a valóságos szocializmusban éltünk, vagyis mindabban, ami itt volt körülöttünk, igazán elmondhatjuk magunkról, hogy valóságos szocialista emberek vagyunk, ha tetszik szocreálok (ellenszocreállal a kebelben). Ha a fejünk tetejére állunk, akkor is. Ha elmegyünk nyugatra, akkor is. Éppen elég szocialisták vagyunk már csak így szemre is, ahogy a tükörbe nézünk. Atyám, ezek is milyen szocialisták: ezek a csóró, ellenzéki, szupermonetarista újkonzervatívok! Magunkban viseljük ezt az utóbbi negyven évet, szerény biográfiánkat. Ezzel gondolkodunk.

*

Ha most ez a játszma sikerülne, ha most ezt szépen megnyernénk, akkor talán lenne bennünk elég távolság önmagunkhoz. Akkor talán nem az önsajnálat lenne a valódi líránk. Ha a panasz elnyomja a számadást, akkor sohasem növünk fel, akkor sohasem leszünk felelősek magunkért, akkor mindig másra kenjük, akkor nem védjük meg magunkat. Akkor nem tanulunk a saját múltunkból. Igen, mondhatjuk, hogy jött egy külső támadás, mi meg kalimpálva megmaradni próbáltunk. De ennél egy kicsit többet is mondhatnánk. Adott keretek között sikerülni és szórakozni is próbáltunk, ebből lett az elmúlt évtizedek kultúrája. Ez a kultúra nem olyan volt, mint amilyenek ők, hanem olyan, amilyenek mi voltunk.

Áron és József mögött

Három hónap híján hároméves kisfiam, Áron ébresztett ma reggel öt órakor, hirtelen felsírt, félt, kétségbeesett, Jutka bement hozzá, megitatta, betakarta, megnyomkodta, a gyerek elcsendesedett. Ábrándos, érzékeny, szemüveges kisfiú, mostanában sokat kérdez, szívélyesen társalog, de nem bír semmilyen szörnyűséget, sírva fakad, ha valakinek baja van, gyanakodva addig nyomoz, amíg az ijesztő valósággal szemben nem találja magát. Elsírja magát, ha azt hallja; hogy vannak a világon gyerekek, akiknek nincs elég ennivalójuk. Ha igyekszünk nyugtatni-vigasztalni, hiszi is, meg nem is, de a félelmetes meséket mégsem akarja hallani.

Áron kedvenc testtartása a gugguló meditáció, hüvelykujját szopogatja mélázva, hosszan elidőzik így. Igen társasági fiúcska, megszólítja az embereket, játékokba készséggel belemegy, de inkább leereszkedő, mint kapaszkodó, inkább megajándékozza a többieket a jelenlétével, minthogy kérné a társaságukat. Nem adja magát könnyen, de nagy mosolyokra és huncut összepillantásokra képes. A szép fiatal nők iránt fokozott érdeklődést mutat.

Nagy dührohamok fogják el, hevesen mondja, hogy nem, s tagadja, amit állítok, nem bírja az egyenlőtlen helyzeteket, védi a méltóságát. Egy nagyobb fiú kilökdöste a játszótéren a favillamosból, Áron szembeszállt vele, puha kis öklével gyomrozta a nagy fiút, rugdosta a lábát, meghökkentette, pedig a hónaljáig sem ért. Józsikával, az öccsével nagylelkű, kicsit kínozza, elveszi a játékát, de Józsi heves és szenvedélyes sírására engedékenységgel válaszol, egy kis megnyafogtatással beéri.

Hatalmas csecsemő volt, négy kiló nyolcvan deka, mostanában nem sokat eszik, inkább soványka, mint köpcös, a falatokat gyakran csak úgy engedi be, ha mindegyik egy másik kedves emberének jut eszmei lényegével. Ezt a papának, ezt Józsinak, ezt Rózsi nagymamának, ezt Edit nagymamának, ezt meg Piroska néninek és így tovább; széles az ismeretségi körünk, minden falatnak merengő karaktere van.

Szereti a furcsa szavakat és halandzsaverseket költ, utána megkérdi az anyját, ez tetszett neked? Félelmeit saját forrásaiból állítja elő; az ember együtt születik a szorongással, van honnan merítenie. A tigris képéhez köti a rémképeket, de azért kísérti a vágy, hogy tigrist játsszon velem: egymás szemébe nézünk, hosszan visszanéz, aztán meglátja a tekintetemben a tigrist. Velem ennek nincs igazi súlya, de ha Jutka szemében – a kisfiainkéhoz hasonlóan sötét szemében – villan elő valami tigrises fény, akkor sikongató zokogás rázza. Mind a ketten kerüljük ezt a játékot, de ő egy váratlan, mosolyban is felismeri a bestiát.

Nemsokára nyílni fog az ajtó, most háromnegyed hét óra van, hétre várom, Áron lassan érkezik piros, talpas pizsamájában, bal hüvelykujja a szájában, majd felül a térdemre, vagy a fotelbe kapaszkodik és kinéz, elidőz így csendben mellettem néhány percig, ki-ki el van foglalva a reggeli gondolataival, majd egyszer csak javasolja, hogy csináljam meg a kakaót. Az r-hangot nem tudja kiejteni: „papa, kéjem a kakaót”, mondja és ez ellen akkor sem tiltakozhatnék, ha későn feküdtem volna le, ha alig aludtam volna, mert neki reggel hétkor joga van a kakaóra, amely jobb, ha én csinálom, mert bővebben teszem bele a másfél kávéskanál mézet, és mert a meleglangyos hőfokot gondosan állítom elő. Kiissza egy hajtásra a bögréjét, eltűnik benne a kis arca, majd férfias önérzettel üresen leteszi, esetleg meg is fordítja, jelezve, hogy csepp sem maradt benne. Ezért régebben gratuláció és némi taps járt, mint remek mutatványért, mostanában csak elismerően bólintok. Közben már Józsi is jelentkezett. Ha minden úgy zajlik, ahogy szokás, áll az ágyában és ütemesen hívogat bennünket, mama, papa, Ájon, kakaót. Megyek érte, örül, de nem nagyon bújós, hol az a kakaó? Megissza félig, és aztán ellentmondást nem tűrően, vakmerően kimászik a magas-székéből, és kiadja az úti parancsot: mama.

Addigra én meleg tejet öntöttem egy kis feketekávéhoz a piros pettyes bögrébe, és vonulunk hárman, bal-jobb, bal-jobb, mennek a majmok, elöl Józsi, utána Áron, hátul én libasorban, Jutka még alszik, helyesebben csak szeretne, de kinyitja a szemét és elmosolyodik, megrohamozzák, Józsi átbukfencezik rajta, a meleg tejeskávé jólesik és kell, mert „még alszik a fejem”, mondja Jutka pici hangon. Idő kell az ébredéshez, amit József nehezen tud kivárni. Meglátogatja közben a rádiót, a telefont, az olvasólámpát, mindent, ami kapcsolgatható, kiéli szétszedő és összerakó műszaki-logikai szenvedélyeit, hűen a korábbi kupakozáshoz, mert semmiben nagyobb örömet nem talált, mint egy doboz nyitogatásában és csukogatásában. Ha már felöltözött, a kakaó másik felének elfogyasztása következik a két marokra fogott cumisüvegből. Majd vadászszemmel veti rá ragadozó figyelmét egy konyhai eszközre, valami gépre-fémre, ami keze ügyébe kerülhetne, ha ő felmászna, ha kitörne, ha kockáztatna. Józsi pedig kockáztat, mindenkit fölülmúlóan bátor, fájdalmat nem ismer. „Kókusz” mondja inkább tárgyilagosan, mint panaszkodón, regisztrálja a kobakján elszenvedett ütközéseket, és viszi tovább új veszedelmekbe a kókuszát. Semmi sem tudta eddig szenvedélyesebb lázba hozni, mint valami, amit ki lehet nyitni-belezni, hacsak az anyja nem, mert őt parancsolóan és kizárólagosan óhajtja birtokolni. Az a természetes számára, ha Jutka ölében ül, Áron közben egy kissé odébb elmereng. „Baba! Baba!” mondja Józsi ezerszer is, a jussát végre elfoglalhatja, a kis fejét anyja mellére hajtja, majd úgyis eljön a leszállás pillanata. Ellenállni nem érdemes, rendkívüli izomerejével úgyis odaférkőzik, majd elmegy. Józsi a maga ura, használatba veszi, bekalandozza, feltárja a teret maga körül. Aztán egyszer csak leül, ő is cumizik és rajongóan ismételgeti, hogy „kajojina, kajojina”. Ilyenkor Karolinára gondol egy nyolcévesforma, sötét copfos kislányra, aki a játszótéren néha lökni szokta a hintába szuszogva kapaszkodó Józsit és anyásan egy picurkát kedveskedik vele.

Ez a nap hajnalban kezdődik, Balatonszemesen, hátul a kert végében, a kis házban, ahol csak egy vaságy van, fonott székek, mosdó, egy öreg parasztszekrény meg az én sokféle holmim kirakva egy asztalra, apró tárgyak, amelyeket utazás előtt egy zacskóba berámolok, majd abból érkezésünk után új szobámba beköltözve, kirakok valami közeli felületre, tollak, kismagnó, pipák, bicskák, szemüvegek, füzetkék, üveggolyók, kabalák, s ha még hozzátesszük ehhez a helyben található csészékben a teát és a kávét, akkor megvan a hordozható kisvilág, akkor megérkezem valami ősformájába a megelégedettségnek. A nagy házban még alszik Jutka és a két kisfiú. A kertben még csak a fecskék vannak ébren, csivognak. Nagy kövér rovarok húzzák a testüket a kövezeten, kiteszik magukat a legkézenfekvőbb eltaposásnak, lassan vonszolódnak az úttesten, a kert ösvényein, rövid életűek, erre a lustaságra készültek.

*

Akkor tudok dolgozni, ha minden más értelemben lusta vagyok, például, amikor a többiek alszanak. Ha a család ébren van, akkor éppenséggel ott is lehetnék velük, társaloghatnék a feleségemmel, játszhatnék a fiúkkal, gondolkozhatnék azon, hogy felhívom az anyámat, felajánlkozhatnék, hogy megvásárolok valamit. Most azonban hótiszta lelkiismerettel ülhetek a kis házban, kibontakozva szokásos magamból, budapesti kötelezettségeimből, a telefonhívások gubancából, amely az öntudatomra rátekeredik.

A kötelezettségek a mi börtöneink. Az obligációk kényszerzubbonyában élsz. Méghozzá a személyesen is vállalt, a hiúságoddal felfokozott kötelességek kényszerzubbonyában. Szabadulván a kommunista nyomás alól, most kezdjük érezni azt a másikat, amely sokkal finomabb szálakból van megfonva, amelyet önkéntes belebonyolódásnak nevezünk, elkötelezettségnek, szerepnek, népszerűségnek akár. Közel kerültünk ahhoz, hogy megpályázhassuk a vének tanácsának egyik székét. Bekerültünk abba a néhány tucatnyi nevet tartalmazó listába, amelyet számos hazai és külhoni riporter, továbbá sok konferencia-, pódiumvita- és szeminárium-szervező felhív. Okvetlenül beszélni akarnak velem, részvételt igényelnek, van, aki erkölcsileg rosszallja, ha elhárítom. Némelyik napon a televízióban kezdek el egy monológot, majd otthon egy idegen nyelvű interjú keretében folytatom, mielőtt este közönség elé állva fűzném tovább a beszéd fonalát. Egy svéd lapszerkesztő azt mondja, „Lám, igazad lett! Honnan tudtad előre, hogy így lesz?” Egy földcsuszamlás hátán mozdultam előre. Ez a sodródás kezd veszélyesnek lenni. Eddig inkább csak a nyugati kulturális üzem foglalkoztatott, de most hogy már meg van engedve, hazai igények is jönnek, amelyeket külön-külön mind nagyon tisztelek. Óhajtják hallani a tegnapi disszidens véleményét, csak egy rövid cikket írjon, szerepeljen a neve számos tartalomjegyzéken, megismerik az arcát a zöldséges boltban, ráköszönnek az autóbusz-megállóban.

*

Mióta hazajöttünk Amerikából, ez van. Jutka már válni akart. Nem él együtt egy intézménnyel, aki sápadtan, kimerülten igazítja át az arcát egyik találkozásból a másikba, ha megjön a rövid és zsúfolt nyugat-európai vagy vidéki utazásból, a repülőtérről vagy a pályaudvarról, a szokásos férfifontoskodások terepéről, aki ha elmennek a látogatók, akkor már nincs ideje leheveredni a gyerekszobában a padlóra, akkor már nem tud igazán odafigyelni a feleségére, hagyja magát kiszolgálni, nem lepi meg valami kedves szolgálattal, nem kérdezi meg, hogy inna-e vele egy kávét vagy egy teát, hogy volna-e kedve egy kis sétához, nem vesz jegyet moziba, csak szerepel. Létrejött tehát egy nyúzott, kilúgozott, szerepeire készülő, otthon csak feltankoló kultúrpolitikai és kultúrpiaci masina, szóval egy unalmas alak, aki öregebbnek látszik esténként a koránál, pedig reggel még tud fiatalabbnak is látszani. A telefondugó már főként kihúzva, vagy a válaszológépre rákapcsolva. Ha bekapcsolom, vannak délelőttök, amikor magánkiadók és új lapok, továbbá államiak és régiek, nyugati újságírók és kultúrattasék, a külügyminisztérium sajtóosztálya és valamelyik egyetemi kollégium, egy szabad demokrata szervezet és egy vidéki könyvtár egyszerre hívnak, kedves, jóravaló emberek, a hívások megtisztelőek, a hallgatóság mindenütt figyelmes, az arcok komolyak és együttgondolkodóak, utána lesz egy szűkebb kis társaság, amellyel illik még valahova beülni. Az ismertség bizonyos fokán túl, az embert szorosan körülburkolja a szerepe, megakadályozza a munkában és megrövidíti az életét. A siker éppolyan egészségtelen, mint a sikertelenség. Egyetlen reményem, hogy rám unnak. Ahogy a kíváncsiság hazai forgandóságát ismerem, ez nemsokára be fog következni.

*

Minden, mégoly kis körű életnek előállnak a kötelezettségei, ha az ember olyan, akitől várni lehet valami jót, mert dolgos természete van. Nyolcvanéves bejárónőnk, Piroska néni az ő angyalföldi, földszinti, szoba-konyhás lakásában a nyugdíjából él, és mégis hasonló helyzetben van, mint én, mert Váradiné és más idős asszonyok a házból folytonosan igényt tartanak Piroska néni jelenlétére. Az embereknek két fajtája van, mondja Piroska néni, olyanok, akik panaszkodnak és olyanok, akik nem panaszkodnak. Na aztán, ezeknek a nem panaszkodósaknak is meglesz az oka a panaszra, mert a panaszkodósak nem hagyják békén őket. Így aztán mindenki panaszkodik.

A kérdés így áll: a saját életedet akarod-e élni, avagy a saját szereped színésze akarsz-e inkább lenni? Tiéd az életed, ha nyugodt vagy, nem a tiéd, ha zaklatott vagy. Az a netovább is el tudja venni a szabadságodat, ami felé most elkezd ez a társadalom talpalni, az, ami a Nyugat fő célja, a siker. Minél több expanzió, annál öngyilkosabb létforma. Nemcsak az ismeretlenségbe lehet belehalni, de az ismertségbe is, ha életünk ritmusa nem követi a Tao-t. Saját személyed használatának van egy megfelelő üzemmódja. Ne ámítsd magad, az író úgy használja a személyét, mint a paraszt a tehenét.

*

Az írás rituális gyakorlat. Ahogy az ortodox zsidó belehalna, ha nem csatolná fel kora reggel az imaszíjat, úgy én is a téboly határán járok, ha reggelenként nem tudok odaülni az asztalomhoz, ha más teendők elvonnak. Barátságosabban nézek a holnap elé, ha tízkor fekszem le és máig nem akarom megnézni az érdekes késő esti televízióműsort. Akkor azt is jó lelkiismerettel megengedhetem magamnak, hogy elmenjek biciklizni, le a mólóhoz, be a faluba; aztán tejeskávé és vissza ide, a kamrába, a fészerbe, az alsó házba, a műhelybe.

*

Hat óra húszkor fölmentem a házba, és mit látok? Áront látom, ahogy a konyhában némán hörpintgeti a kakaóját, amelyet kivételesen Jutka adhatott oda neki, ami nincs egészen rendjén. Fiaink legalább olyan konzervatívak, mint én vagyok. Tudják, hogy minek hogyan kell lennie. Tegnap felhördültek, amikor el kellett utasítaniuk azt a badar ideámat, hogy a pizsamájuk fölé, az anyjuk adjon rájuk még egy pulóvert, mert hideg van. Pizsamára? A pókok bemásztak a gázcsőbe és ott lelték halálukat, ezért még nem lehet fűteni, ma jön a szomszéd faluból a gázosmester kipiszkálni a sok döglött pókot.

*

Jutka kedvesen aggódott, mert éjjel nyögve felugrottam, hirtelen görcs állt mind a két lábomba, hemperegtem, táncoltam, öklöztem a combomat, nyögtem is, mert minden testhelyzetben fájt, erőszakoskodtam vele, ahogy ő is erőszakoskodott velem, nyújtózkodtam, laokoóni testmozgásokat végeztem, hogy a görcs kígyóját lefejtsem magamról. Aztán elmúlt. „Kicsit ijesztő voltál”, mondja.

*

A móló végében nyújtózkodom és nézem a túlsó hegyeket a vízpart és az ég szegélye között, a szürkéskék világosabb és sötétebb tónusait. A biciklit odatámasztva a viharjelző kosár árbocának, visszanézek a kikötőbe. Ott áll Poseidon, a régi vízibusz, amelyben rock-show volt tavaly, meg éjjeli mulató. Oldalt a hajón egy festmény: a tenger istene halfarokkal egy hölgyet visz a mélybe. Tegnap Áron is figyelmes szemlére méltatta ezt a képet, ma csüggedtebb, bibiországból látogatója jött az ujja hegyére: „Nem kérem ezt a bibit, menjen vissza bibiországba”. Áron csak a vízibusz kedvéért hajlandó eltekinteni e hívatlan vendégtől, még az én vállamon ülve sem tud egészen megfeledkezni róla, pedig kormányozhatja a fejemet és én arra megyek, amerre ő kormányozza. Így aztán elég cirkalmas pályákon kanyargunk.

*

Áron választékosan beszél, de az r hang problémáját még nem oldotta meg. Nekem csak a jobbját nyújtja, mert a bal hüvelykujjára szüksége van, azzal cumizik. Tele van kötelességekkel, mert például a cumi is fontos, de még fontosabb szalutálni mindannyiszor, ha vonat közelébe érünk, ha éppen kigördül az állomásról, vagy ha a sorompónál elrobog előttünk. Ilyenkor Áron, aki minden járműnek nagy híve, a vonatokat pedig különös tiszteletben részesíti, szalutálni szokott, a fogaskerekű vasútnak csakúgy, mint a keskenyvágányú úttörővasútnak, amely azt hiszem a szocializmus legbarátságosabb maradványa. Áron ismeretségben van a fogaskerekű vezetőkkel, mert hanyagul, de mégis odaadóan, nem egészen kinyújtott tenyerét a halántékához emelve olyan komolyan és áhítatosan szalutál, hogy az ablakból kihajló vezetők ezt észreveszik. Áronnak tárcsája is van, és valahogy úgy érzi, hogy a vonatok nem is tudnának igazán rendben közlekedni, ha ő nem szalutálna hébe-korba nekik. Amikor ő nem látja a vonatokat, azok bizonyára alszanak. A kikötő is üres még. A hajóknak még fázik a fenekük vízre bocsátkozni, mondja Jutka tudományosan. Nekem is fázna a fenekem, ha rá kellene ülnöm a Balatonra, mondja Áron megértően. Körbejár és a legalaposabban megszemlél – a műszaki érdeklődéssel kiváltképpen megáldott Józsi társaságában – egy kis halászhajót, amely május huszadika előtt nem indulhat el, addig horgászati tilalom van, addig a halsütő hétvégenként csak hekket fog rántani. A halsütő most inkább fehér olajfestékkel pingálja a Balaton-parti bódét, megbeszéljük, hogy ez a boglári rizling egy cseppet édeskésebb, mint kellene, halhoz szárazabb bor való, menjen talán Szigligetre rizlinget vagy sauvignon-t venni. Nem tudja, hol van Szigliget. Új még, bátorítom. Elnézzük a fácántyúkokat a parton és a kacsákat a víz színén. Halkan locsognak a habok a mólót védő vörös sziklákon, amelyeknek élét már legömbölyítette a víz. Nyújtózkodások, lélegzések, éledez a test. Jólesik lenni. Nemsokára úszhatunk, ma huszonhat fok lesz, a rádióból most jobban érdekel az időjárás jelentés, mint a politika. Csak ül a derékhad a nagy hangulati ingán, megy át az egyik retorikából a másikba. Hozza a postás az újságot, éppen csak átfutod.

Az a leghiábavalóbb, amit az emberek a leginkább akarnak. És az a legértelmesebb, amit éppenséggel nem akarnak. A gyorsulást akarják a lassulás helyett, a kivételest az egyszerű helyett, a beavatottak fecsegését akarják a mesteremberek iparkodása helyett. Lakjál olyan helyen, ahol vacsora után sétálsz egyet a feleségeddel, tízkor lefekszel és ötkor kelsz, mikor a madarak ébrednek. A mesterember déltájban már elégedetten fütyörész, megvan a leckével, bezárja a műhelyajtót. Még vár rá egy hosszú nap a kertes házban, ahol a gyerekei biztonságban vannak. Biciklin megy a boltba, a lelke mélyén falusi, ha nem falun él, beteg lesz.

*

No végre megérkeztél! Leteszed a sarokba Amszterdamot, Brüsszelt, Szentest és Orosházát. Leültél egy teremben, volt előtted pohár és mikrofon, te meg rákezdtél a magánbeszédedre. Tudsz másfél órásat, tudsz tízperceset, de tudsz te háromórásat is tartani. Hallgatóság-hipnózis, behívjuk őket valahová, ahova alig van bejárásuk. Aztán egyszer csak becsukod a szájadat, nem mozdulsz ki a szállodaszobádból, felhozatod a kávét, meghívóid azt hiszik, hogy már elutaztál, s te maradhatnál még egy-két napig ebben a szállodában, járkálhatnál a csatornák mentén, ameddig jólesik, de becsomagolsz.

*

Nehezen viseled a sokadalmat, a nyakkendő fojtogat, sápadsz-fáradsz, ha egy partin ezzel-azzal társalognod kell. Bírod, legyűröd, fegyelmezed magad. Egy darabig figyelsz, aztán nem tudod követni a beszélgetőtársadat, megy az eszed a maga útján, mint a repülőgép a felhők között. Az elme kevesebb új benyomást igényel, sőt, védekezik a behatolások ellen. Most át kell menned ezen a hídon afelé a kis bár felé, neked ez most éppen elegendő. Lehet, hogy ott majd valakivel összebarátkozol. Az is lehet, hogy valaki kinéz magának és beléd köt, de aztán valahogy felsül ezzel. A kötekedő sejtette is, hogy ez lesz belőle, de azért csak odajött, akar valamit, talán csak fejvakarást, egy karéj jóindulatot, megbizonyosodást arról, hogy lám tudunk egymással beszélni, de ő csak kötekedve tudja előadni a barátkozás óhaját. Később hűséges fegyverhordozód lesz egy olyan menetben, amelyben te – valamilyen közbejött ok miatt – nem tudsz megjelenni.

*

Megérdemelsz egy pohárral ebből a fekete címkés cseresznyepálinkából, amelyről nem mondanánk, hogy az italok királya, tény azonban, hogy sokat megittál belőle. Éjfélig kint matatsz a kert végében a hátsó házban, aztán bemégy a hálószobába, de a feleséged már alszik, kis hangokat ad ki, hogy odatereljen az ágyhoz, de további közeledést most nem igényel, alszik, a spaletta be van zárva. Még nem akarsz aludni. Nem lehet villanyt gyújtani, szöszmötölni, mászkálni, kiszelelsz a hálószobából, visszaballagsz a kis házba. Némelyik férfi elmegy a mólóra horgászni, a másik meg elutazik valami konferenciára. Ahogy kiszálltál itt Balatonszemesen délelőtt a vonatból, érezted, hogy csökken a melleden a nyomás, boldog családi nap, aztán eljön kényszeres ritmussal a visszahúzódás ideje, legyen csak közötted és szeretteid között vagy húsz méter távolság, és ez jó így. Szúnyogos veranda, citromos tea, ott vagy boldog, ahol vagy. A legtöbb hely jó hely, ha nem okoz testi fájdalmat. Akármilyen asztal, akármilyen ágy. Legújabban egy kis fekete oldaltáskával utazol, mondhatni poggyász nélkül. Kiszállsz-beszállsz, visznek a gépek másokhoz máshova, aztán mindig haza ugyanazokhoz. Mindenütt másért elégedetlen a rendes ember, mindenütt más a panasza. Mindenütt hiányzik valami, és hogy a sok hiány közül miért épp ez vagy az kezd el fájni, annak csak a rejtett áramlatok tudósai a megmondhatói. Egy ország egyszer csak megkölt egy hiányt és vibrálni kezd – de talán csak ebben az évben – mámorosan és feledékenyen a szabadság szótól.

A helyeden vagy ezen a kölcsönteraszon, a nagy asztal mellett a fonott nádszéken. Téglaoszlop tartja a tetőt, vadszőlő fut a magasba rajta. A márványborítású pohárszéken pirosan izzik a villanypirító a félbevágott zsömle alatt.

*

Már csak egy gombnyomásra előhívható vigyor maradt belőled, meg a hangzengetés, meg a hasbeszélés. Mi lelt barátom, hogy mindenütt ott vagy? Nem tudtad, hogy a rendezvény mindig a szervezőnek jó? Neki nem drága a te időd. Repülőjegyedet, szállásodat nem ő fizeti. Kezdesz jól mutatni a névlistán. Ez is egy nómenklatúra. Az emberek akarják a bevált számot, nem sok nevet tudnak megjegyezni egy másik országból. Az az emberfajta, amely nemrég betiltott, most kicsábít a műhelyedből, be a hírforgatagba: vegyél részt a változások bálján. Szaporodnak a meghívólevelek, gyakorta hangot adsz a határidőnapló szerint esedékes megvilágosodásaidnak. Cseng a telefon, a meghívó levelükre nem válaszoltál, okvetlenül ott kell lenned, vonakodsz, aztán mert jó hangulatban vagy, és mert a terminus még messze van, igent mondasz. Aztán jönnek a levelek a részletekkel, kinyomtatnak a műsorba, telefonálnak, rendelkeznek veled, az övék vagy, a nagyüzem martaléka lettél, a bolondját járatják veled és a jelenléteddel cicomáznak egy fontoskodást. A medve válogassa meg, hogy hol és mikor táncol.

Hívások

Mexicói újságíró vagyok, azt mondják, hogy írjak önről egy portrét, valami vidámat, most kaptam táviratot a lapomtól, a mexikói Vogue-tól, hogy okvetlenül keressem meg önt, most értesültem róla, hogy ön nem Varsóban él, hanem Budapesten, csak egy óra kellene nekem. Nem nyaggatom politikával, majd a családjáról kérdezem. – De jó, hogy látlak, most indul a magyar Playboy, csodás volna tőled egy esszé, mondjuk Homo Eroticus címmel. Meglepően jól fizetünk, foglak még hívni néhányszor. – Német televíziós rendező vagyok, tudja mostanában többet beszélnek nálunk Budapestről, arra kérem, hogy mutassa be nekünk a városát, azt filmezzük, amit ön mutat nekünk. Szeretnénk a vásárcsarnokot, valami tüntetést, a hajdani gettót, a prostitúció terét, szóval valami színes csokrot. – Amerikai televíziósteam vagyunk, csak három perc, mondana valamit a személyes érzéseiről? Boldog-e, hogy a Szolidaritás kormányt alakít. Mit jelent az ön számára Nagy Imre és Kádár temetése, meg a vasfüggöny lebontása, meg a keletnémet menekültek átvonulása Magyarországon? – Új női lap vagyunk, kedves K. Gy. adjon interjút nekem a vágyódó magányról és a keserű beteljesülésről. – Biztosítási ügynök vagyok, ne mondja, hogy nem akar biztosítási szerződést kötni velem, a kedves felesége ezt már háromszor közölte velem, és az orromra nyomta az ajtót, de mondja, nem akarna regényt írni egy biztosítási ügynök életéről? – Gyere el Új-Zélandba a családoddal, van egy egész öblünk, vitorlázhatsz, kagylót gyűjthetsz, eszméket cserélhetsz a férjemmel, egy hallgatag, pipás, skót festővel. – Gyurikám, a forgatókönyvbe kellene egy álom, a diák, ötvennyolcban a halálraítéltek cellájában egy szökésről meg nőkről álmodik és ezt elmeséli a zárkatársaknak. Neked ez egy kis kiruccanás, két nap alatt megcsinálod, leugrunk a Balatonhoz, főzőcskézünk, borozunk a teraszon, észre sem veszed és már megírtad.

Egy nyilatkozat aláírására kérlek, már megszövegeztem, felugrom öt percre. – Maga aláírta azt a nyilatkozatot, beszélne valamit a televízióban arról, hogy mi volt ezzel a nyilatkozattal a célja? – Én bezáratom magam az állatkert egyik cellájába és televíziós kamerák előtt az ember és a többi élőlény viszonyáról szeretnék veled beszélni. Tenni kell valamit az élővilágért, neked is be kellene ülnöd abba a ketrecbe. – Mester, egyedül ön segíthet rajtam, a filmemben van egy jelenet, amelyben elhangzik három mondat az ön egyik esszéjéből, arra kérem, ismételje meg fennhangon azt a három mondatot, talán egy kissé meglepi, hogy hol, szóval a Vidám Parkban, egy dodzsemben ülve. – Hallottál már erről az m.-i disznóságról, a cigányok kilakoltatásáról? Még mindig nem olvastad el a riportomat róla? Állást kell foglalnod ez ellen a terv ellen! – Kérem, mondjon véleményt a verseimről, csak egy példányban kézzel írom őket, több nyelven írok verseket, elhozom mindet, leteszem az asztalára, maga pedig szemelget. – Azért keresem, mert van egy találmányom, egy eszköz, amely olyan mérőeszköz lehet a gazdaságban, mint a méterrúd. Ha ön az erkölcsi súlyával mellé áll, akkor ezzel talpra lehet állítani a magyar gazdaságot. Nincs idő. Robogunk a szakadékba. Nem tudom leírni, adjon rá öt-hat órát, azalatt elmagyarázom. A holnapi nap jó volna, ma egy lapszerkesztőnek mondom el, holnapután egy miniszterhelyettesnek, holnapra beírnám a naptáramba K. urat. – Csak telefonon válaszoljon rádiónk kérdésére lehetőleg franciául: K. úr ez az egész Közép-Európa szóbeszéd kinek hasznos, önöknek vagy a nyugatnémeteknek? – Egy ikerkonferenciát szervezek, az egyik Koppenhágában lesz, a másik Oklahomában a klausztrofóbia és az alkotó képzelet interdependenciájáról, egyetemünk elnöke önt kérné fel a nyitóbeszéd megtartására. Ne tegye le a kagylót! – Ön nem ismer engem, én ismerem önt. Ön okos ember, de én mélyebben élem át a világot. Amíg ön az írásaival pepecsel, én rohanok tovább. Múltkor leültem a magnetofon elé, belemondtam a történetemet, leírattam, hétszáznyolcvan oldal. Magának adom. Írja meg. Én nem érek rá. A honoráriumon osztozunk. Ha elolvasta, ad egy kis előleget. – Nagyszerű volt a könyved, egyébként egy ajánlást kérek tőled magyarul és angolul az Y alapítványhoz, hogy adjanak egy ösztöndíjat, tudod elkészültem egy nagyobb munkával, most egy kicsit lazítanék, kóborolnék, érted ugye, csak az a baj, hogy sürgős. – Gyere értem és váltsál ki. Ittam, fogyasztottam egy kicsit, de ma reggel a másik nadrágomat vettem fel, tudod, a farzsebemben tartom a pénzt. Addig nem engednek el, össze is koccantunk, hozzál ragtapaszt, meg könyvet is, hogy dedikálj itt a konyhafőnöknőnek, nagyon helyes asszony, hozzál annyit, hogy ma este még történhessen valami. – Kedves K. úr, én vagyok az a pacifista lelkész Weimarból. A segítségét kell kérnem. Innen a nyugati határról hívom, ide jöttünk a Fertő tóhoz nyaralni, most hogy már nem tiltott határsáv, még olyan szűz. Csakhogy B. falu határában elromlott a Trabantunk. Bekutyagoltam a faluba, hogy szerelőt hívjak. Mire visszaértünk a szerelővel arra a helyre, ahol elakadtam, a kocsi már nem volt ott. Szóval ellopták, hogy ne szépítsem a dolgot. Pedig mi olyan szeretettel jöttünk az önök országába. Talán azért lopták el, mert honfitársaim széthagyogatják az autóikat, s úgy sétálnak át a határon. De egy lelkész! Az nem szökik. Viszont mert keletnémet rendszám van rajta, elhagyott kocsinak vélhették, a kocsival mindenünk odaveszett. A feleségem azt mondta, hogy ne terheljük önt. Ugye nem volt igaza?

Gondolatok a határon

Abból kell kiindulnunk, hogy eltökéljük: ezt az ezred végi játszmát megnyerjük. Most nem kerget a tatár, most nincsen háború, nem derülnek ki iszonyú titkok, nem támolyognak ki börtönökből meggyötört emberek, nincsen elemi fölháborodás, nincsen pontosan meghatározható ellenfél, mert hiszen a magyar kormányzat tudtával és engedélyével állunk itt a fizikai vasfüggöny egyik pontján, mert ezt a kormányzatot bensőleg legyőzte, meggyőzte az a közóhaj, hogy ez a vasfüggöny ne legyen, mert hazug és gonosz alkotmány, most minden dolgunkban megszólalhatunk, most a szabadságunk ébredésével nő a felelősségünk.

*

Kitágul a történelmi és földrajzi tudatunk. Száz éve itt Ausztria és Magyarország között nem volt fegyveresen őrzött határ és útlevél. Jó, hogy bár útlevél kell hozzá, de legalább avval már ide-oda átruccanhatunk rajta, amikor kedvünk tartja. Ezt kell magától értetődőnek tartanunk, legalábbis a mi kulturális régiónkban, Európa földrajzi közepén. Ahogy a válaszfalak lebomlanak, úgy válik az, ami korábban félelmetes volt, szánalmassá és nevetségessé. Úgy omlik az elmében az az egész állványzat, amely a beomlani készülő vasfüggönyt a nyilvános és a magánbeszédben támogatta. Ahogy a törmelékkupacot nézzük, ahogy a szögesdrótból, minden fogolytáborok szimbólumából hulladék lesz, vagy éppen értékesíthető emléktárgy, egyszersmind épül is némi önbizalom, lám csak hölgyeim és uraim, mégiscsak itt tapodunk tiltott és félelmetes helyen, azért mégis a víz az úr, amely csak úgy átfolyik a határon.

*

I. István király ezer éve úgy döntött, ahogy a földabrosznak ezen a pontján dönteni bölcs volt, mert a fennmaradást biztosította. A magyar fejedelem, akár a cseh, a lengyel, a svéd, vagy a dán, elfogadta a nyugati kereszténység normáit. Napimádó lovasoknak nem volt könnyű megtanulniuk a keresztre feszített héber táltos istenítését, és nem volt könnyű egy helyen lakva földdel bajlódni a szerteportyázó zsákmányolás helyett. Egész magukat ki kellett cserélniük. Könnyen megeshetett az idő tájt, hogy az embert büntetésből darabokra metélik. Beh unalmas ez a feudalizmus, gondolhatta némelyik lovas gézengúz, aki megszokta, hogy ma itt, holnap ott. Aztán aki élni akart, ideszokott, tanult. Mit is? Európát. A közelebbi és a távolabbi környéket. Megtanult igen gondosan körülnézni. Amikor a régiek jól tanultak, akkor volt erős magyar középkori királyság, amikor rosszul tanultak és a szerencse is elpártolt tőlük, akkor elvesztették a szuverenitásukat. Aki elvesztette a szabadságát, a szuverenitását, az hűbéres, vazallus. A magyar közerkölcsben együtt van a szuverén és a csatlós.

*

A játszma tétje visszanyerni a szuverenitást. Csatlós államban az állampolgárok is csatlósok, vagy alázatosak vagy pimaszok. Keress méltóságos embert a parancsuralmi, vagy liberálisabb paternalizmusokban. Nem egykönnyen találsz. Vagy akár keress igazmondót ott, ahol az állam az atya, például az államszocializmusban, és ahol a leghatalmasabb személy akkora úr, mint a király. Csatlós államban hazudni illik. Csatlós kultúrában már nem is tudhatni, mi az igazság és mi a hazugság. Visszanyerni? Inkább megtanulni, ápolni, karbantartani és finomítani a szuverenitást. Most inkább azon érdemes gondolkodni, hogyan tudnánk a csatlós szellemből kibontakozni, tudva, hogy az benne van a történelmünkben, a közmondásainkban, önigazolásainkban, egyszóval bennünk. Csatlós az, aki a kiszolgáltatottságot normálisnak, természetesnek tartja. Amíg nem vagy egyenrangú, amíg a felsőbbségtől félsz, amíg áldozat vagy és nem játékos, addig nem vagy szuverén. Ha a fiatal magyarok a szívükbe és az eszükbe vésik azokat a szabadságfogalmakat, amelyeket a legérettebb európai demokráciák polgárai sok-sok emberöltőn át kimunkáltak, ha nemcsak elvárják, de választják is a szabadságot, a vele járó és hozzájuk illő munkával, akkor azt a szabadságot többé nem lehet elvenni tőlük, akkor a fegyver és a szögesdrót csak vasáru lesz.

*

Miért vagyunk ma szabadabbak, mint két évvel ezelőtt voltunk? Miért állhatunk itt? Mert ki mertük nyitni a szánkat. Nem azért, hogy kiabáljunk, hanem azért, hogy szívósan, élethossziglan kimondjuk vele a gondolatainkat. Például azt, hogy elég volt a királyapákból, Ferenc József apánkból, Horthy apánkból, Rákosi apánkból, Kádár apánkból! Nincs üdvösséghozó ember. Nem adjuk senki ember kezébe többé a sorsunkat. Nem ruházzuk át a teljes felelősséget senki emberfiára. Felnőtt polgárok fölé nem kell semmiféle gondviselő, üdvösséghozó, magasabb helyről felkent közapa, akihez képest a lojális állampolgár ismét csak kiskorú lehetne. Normális időket élünk, nem kell szükségállapotra, exlexre, hisztériára célozgatni. Ha új paternalizmust akarnak felépíteni arra hivatkozva, hogy mi esetleg megvadulunk, mint afféle alattomos kutya, és hogy akkor elő kell venni a korbácsot velünk szemben, akkor erre én azt felelném, hogy amióta az eszemet tudom, inkább a kormányzat viselkedett úgy, mint egy alattomos kutya: ha féltek tőle, harapott, ha a szeme közé néztek, farolt.

*

Nagy hatalommal felruházott parlamentet akarok tudni magam felett s nem pedig nagy hatalommal felruházott államelnököt. Énnekem a francia politika bonapartista tradíciói sem tetszenek; nem a bonapartizmus jóvoltából, hanem annak ellenére van Franciaországban demokrácia. Tanúja voltam a tavalyi elnökválasztásnak az Egyesült Államokban, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha a választott elnök oly nagy hatalmú monarcha, akkor magánéletének nem rám tartozó részletein fog rágódni a demokratikus sajtó. Diktatúrák és vezérkultuszok helyén alakult demokráciákban az alapító atyák jogos bizalmatlansággal határt szabnak minden karizmatikus ambíciónak és körülnyesik az elnöki jogkört. Nem akarok több olyan korszakot, amelyet egy ember nevével lehet fémjelezni.

*

Határon állunk, engedjenek meg záradékul egy gondolatot. Vannak demokráciák, amelyekből kimenet nincsen útlevél-ellenőrzés, csak bemenet. Szabad országból bárki elmehet. Amíg innen közép-európai társaink, most éppen a keletnémet polgárok nem mehetnek el, pedig lenne hova, amíg több százan kerültek keletnémet börtönbe, mert a magyar-osztrák határról megbélyegzett államjobbágyokként kellett visszamenniük a lakóhelyükre, ahol bűncselekmény a Staatsflucht, az államtól való elszökés, addig mi magunk sem vagyunk szabadok. Ne felejtsük el, hogy a mi legnagyobb tőkénk az emberségünk. Ha az van, akkor sok minden lehet még, ha az nincs, akkor semmi sincs.

*

Évfordulók rajzanak körülöttünk. A német-szovjet paktumé, a második világháború kezdetéé, Csehszlovákia megszállásáé szocialista szomszédai által, no és a kommunista alkotmányozásról se feledkezzünk meg, hozzátéve az új kenyér ünnepét, meg a Gellért-hegyi tűzijátékot, kapkod az elme, melyikből mire figyeljen. Talán arra, hogy a nagyhatalmak mohó nacionalizmusa és a kisebb nemzetek önfenntartó nacionalizmusa között olyasféle hasonlóság van, mint a farkas és a bárány önzése között. De ha egymás között vannak ezek a barikák, akkor már nem is olyan szelídek. Aki bekebelezhető, azt megpróbálták bekebelezni. Aki elárulható, azt többnyire elárulták. Valaki talán azt mondaná, hogy ez ünneprontó gondolat. Én inkább azt gondolom, hogy csak erős lények képesek a magukkal szembeni tisztánlátásra. Közeledik a zsidók legnagyobb ünnepe a jom kippur, az engesztelés napja, amelyen számot adunk bűneinkről az Úrnak, a tetteink fölé hajlás, a reflexió napja. Az ünnep értelme: a tanuló tisztánlátás. Nem a kollektív dicsekvés. Szent István ünnepén büszke lehet minden magyar a szívós nemzeti önfenntartásra áldatlan körülmények között. Ünneplésre méltó a nemzeti autonómia és a nemzetek közötti szolidaritás minden esete. Vezeklésre méltó a nemzeti szolgaság és a nemzetek közötti árulás minden esete.

*

Minden tömegsír felnyílik, minden titkos okmány előkerül, minden gaztett megbosszulja magát. A nemzetek közötti viselkedésben is csak az a helyénvaló mérték, ami az egyének között, együttműködő társaságban elfogadott. Ugyanúgy nem illik fegyveresen egymás hazájába betörnünk, ahogy egymás házába sem. Aki ilyet tesz, az bandita. Húsz évvel ezelőtt, Csehszlovákiát közösen megszállva, mi kollektíven ilyen banditák voltunk, bizonyára akkor is a kisebbik rosszat választva. Ez a huszadik századi történelem, a miénk, a szomszédoké – elég vigasztalan. Kölcsönös bevonulások egymás területére – nagyhatalmi engedéllyel. Kisebbségek szorongatása. Az egyiknek, amelytől a Biblia származik, a keresztény Európa alapkönyve, egyszóval a zsidóságnak a kiirtása, ami nemcsak a németek munkája volt. Vigasz a ritkább eset: a mentésé, a befogadásé, a menekülők elrejtéséé, a szenvedők pártolásáé. S ha van ilyen eset, mint például a lengyel katonák befogadása, arra kölcsönösen hálásan emlékezünk. Nem illik a menekültet poroszlók kezébe adni. Nem elvont eszmékről van szó, hanem az elemi becsületről. Hogy mit csinálsz a másik emberrel, aki szorult helyzetében rádbízza magát: ez a döntésed meghatározza a sorsodat. Önmeghatározás kérdése, hogy barátok leszünk-e avagy árulók. Itt, Közép-Európában, kétszáz évvel a francia forradalom kitörése és az alapvető, minden egyént megillető emberi jogok deklarálása után, akkor leszünk méltóak az európai melléknévre, ha egymás szabadságának a szövetségesei, egy közép-európai demokratikus föderáció munkásai leszünk, hogy ilyenként egy későbbi időszakban beilleszkedhessünk a nyugat-európai demokráciák szövetségébe. Mivelhogy a helyünkről nem tudunk elszökni, igen nehéz munka áll előttünk, de hogy ez nem reménytelen, azt bizonyítja, hogy itt állunk és jól érezzük magunkat a vasfüggöny még ki nem hűlt helyén.

Véletlen bolyongás

Mi történt velünk 1956 és 1989 között? Nem sok, csak éppen elmúlt az időnk. Másodszor is megnéztük a már ismert darab lanyhább és hosszabb változatát. Kifejezési és mozgási szabadságunk korlátozása elég bágyasztó volt. Túl sok időt voltunk kénytelenek álproblémákra pazarolni. Manapság nem találom unalmasnak ezt az újszerű kavarodást, figyelemre méltó – eszméktől és rögeszméktől feszülő – alakok. Mind akar valami furcsát; mániásak. Ebből előáll minden napra valami esemény.

Obszerválom a legújabb giccseket is. Látom az egészséges becsvágyat és hatalomvágyat az új politikusokban: a tiszta erkölcs és a közösség szolgálata őket a legmagasabb polcok irányába űzi. Amikor a hasadt tudatú kívülállókból önelégült belülállók lesznek, akkor egy madár kirepült az ablakon.

Aki még két éve bölcsen hallgatott, az most lépten-nyomon elszavalja az ellenzéki repertoárt. Az előző korszak divatfigurái feszengenek.

Engem a játékszabályok tisztázása érdekel és nem a játékosok lecserélése. Több gyűlésen megfordultam mostanában, sok a dühös ember. Csak az tud kijönni belőlük, ami bennük volt. Elbeszélik az életrajzuk helyrehozhatatlan károsodásait.

Gyakran hallom, hogy elkéstünk és már nincs idő. Mire nincsen? Az elmúlt fél évszázad béna szorongásaira volt idő? Csak most, erre a kis szabadságra nincsen? Semmit sem nézek nagyobb ellenszenvvel, mint a sürgős teendőket.

Minden írásom megjelenhet, disszidens múltunk is mesés-ironikus megvilágításba kerül. Mi magunk is relikviák leszünk nemsokára, veterán-bácsi emlékezget. A demokratikus ellenzék útja a föld alatti irodalomtól a televíziós képernyőig. Időnk a kommunizmus alatt humoros tárgy lett, be van keretezve.

*

Többször voltam már házigazda beszélgetéseken a liberális klubban. Ezek a figyelmes és heves lelkű klubtagok elég különös egyéniségek, mégis egy húron pendülünk.

Miért is vagyok liberális? Mert szkeptikus vagyok az emberivel, kollektív önmagunkkal szemben, mert számomra nincsenek bírálhatatlan vagy akár szent intézmények, személyek és fogalmak. Mert nem ismerek el semmilyen kötelességet vagy tilalmat a gondolkodásban. Szabadságot igényelek a barátaim körében is. Megvan, érdeklődéssel hallgatnak.

A liberalizmus az én számomra mindenekelőtt stílus. Világi, civil, személyes, ironikus. Nem fontos, hogy mindenkinek hatalma legyen mások fölött, fontos viszont, hogy mindenki kifejezhesse magát.

*

Már szegény vasfüggöny is hogy kilyukadt! Ott voltam Sopronban augusztus 19-én, amikor a keletnémetek pezsgővel és a magyar zászlóval kitódultak azon az elkorhadt, parasztudvarba illő kerítéskapun, félresodorva a határőröket, akik hivatalból vállat vontak.

Gyerekek másztak fel az őrtornyokba, idős urak húztak elő a táskájukból drótvágó ollót, kivágtak egy-egy darabot a vasfüggönyből. Állítólag Amerikában dollárért árulják darabkáit. Kapok belőle: néhány szál szúrós szögesdrót, mintha virág lenne. Próbálom a hotelszobában felejteni, utánam hozzák.

Páneurópai piknik, áradtak be az osztrákok, népviselet és lovaglóöltöny, birkapörkölt és marhagulyás, borkimérések. Magyar Demokrata sátor, Szabad Demokrata sátor.

Az emelvényen beszédek, kiáltványok mindenféle nyelven, tolmácsolási nehézségek. Walpurga Habsburg az édesapja demokratikus üdvözletét hozta, egy Liechtenstein herceg is felülmúlhatatlanul demokratikus.

Ez hogy lesz? Az hogy legyen? kérdik bizonytalankodó, aggodalmas emberek a bőséges fogyasztás mezején, az italsátrak között. Körbe-körbe dobognak az úrlovasok.

És most már egy hónappal később ez a ki-be járás is milyen normális lett, törvény szavatolja hamarosan. Ma éjjel is ezer keletnémet polgár ment át a határon az útlevelét felmutatva. Csavargattam hajnalban a rádiót, több állomáson különböző nyelveken ez volt a vezető hír. Egy német politikus béke Nobel-díjra ajánlja a magyar népet. Nem vagyunk hozzászokva az érzelmes dicséretekhez, utoljára ötvenhatban kaptunk ilyeneket.

*

A Balaton mellett egy verandán vacsorázunk, a két kisfiú csillogó szemmel eszik, élvezzük egy balatonboglári zöldszilváni finoman kesernyés füstjét. Galamb bólogat, kutya lengeti sötét szakállát. Még mindig van faragott, átnyilazott szív a mohos kerti fatörzsön.

Tegnap még Budapesten, sok kézfogás, sok villanás, nagy felfordulás. Az elmúlt hónapokban illetlenül kapkodtam a kötelességek között. Részt vettem egy konferencián, amelyen előkészítünk egy másik konferenciát. Időnként azon kapom magam, hogy olyasmit mondok, amiről előre érzem: tetszeni fog a hallgatóságnak. Kimegyek a színpadra, öt perccel ezelőtt még fogalmam sem volt róla, hogy mit fogok mondani. Előtte kerülöm a csevegést, hümmögök, megiszom valamit, aztán kezembe veszem a mikrofont. Igyekszem a mondatlabirintusaimból épen kikeveredni.

Megtértünk útikalandjainkról, a mozgás csak emlék. Ideges kis ország, úgy látszik Budapesten; de itt a tóparton nem látszik úgy. Nagy csend van a veranda körül, egy-egy dió koppan, várok a következő mondatra. Pereg a rokka, fonom a szálat, itt lecsillapodom, mondhatnám boldog vagyok. Kötelékek foszlanak le rólam ebben a kölcsönkertben, nincs hova sietnem, van időm, az izgatottság eltávozik. Reggel kerékpáron megyek a gesztenyesoron friss tejért és kifliért. A kerékpár az a jármű, amelyet az emberi méltósággal még összeegyeztethetőnek tartok. A verandáról rálátok a csökkenő holdra. Biztatólag fölnézek a magasba, igen uram, mindjárt repülünk.

*

„A mennyország kitárulkozás a szabad légtérben, a fényárban”, mondta egy vak fényképész, aki nyáron is fekete kalapot és piros nyaksálat viselt. Gyengíti-e avagy erősíti állításának igazát a vaksága? Igen, elhiszem, hogy ő a fényárba vágyakozik. Azt mondod, hogy a gyűlölet toporzékolása semmivel nem kisebbíti a szeretet hatalmát? Nem tudom. Lehet, hogy van bennünk – ahogy a fényből képeket csináló mester állítja – egy fogoly madár, aki lebegni vágyik. Én azonban a nehézkedéshez, a földi sulyaghoz is igencsak ragaszkodom. Meg a földszinti látásmódhoz, amely a kettőt megkülönbözteti az egytől. A vak fényképész azt mondta: „A tudás is, a gyönyör is sokszorozás, a lét a végtelennel beszorozva.” Mire egy gunyoros személy, egy hölgy a társaságból azt mondta: „Miért gondolja, hogy a szorzás misztikusabb eljárás, mint az osztás? Lehet, hogy van bennem egy madár, de van egy földevő kígyó is.” A vak fényképész a magasba emelte az arcát. Ez a fintorgó hölgy pedig erre-arra futtatva a tekintetét, azt is észrevette, hogy van a kezemben egy piros nyári alma, amelyet éppen átnyújtani készültem neki.

*

A kertben állandóan dolgozik a harkálymester, akár egy öreg írógép. Pillanatokra, de csak pillanatokra megadatik a helyben lét tökéletessége. Nekilendül a víz a kőnek, nem haragszik, csak paskolja.

A napozó deszkaszigeten halmozódnak a sikongató szőke testek, tudják, hogy most nyaralniuk kell. Fehér hajó megy át a szín mélyén, egy napozó nő a gyepen ötágú kereszt. A túlsó part gyöngyház párában bujdokol. A napozó feleség leveszi a melltartóját, a férj meglepődik, aztán megpróbálja a mozdulatlan vizet nézni sokáig. A kislányuk beleereszti a lábacskáját a vízbe, de mert hideg, kihúzza.

Rám jön a mehetnék, tovább ballagok, ebből a nyugalomból nem kívánkozom a felkavarodásba. Sem a depressziós, sem a mániás állapot nem kívánatos. Forradalom idején a korábban depressziós nép mániába lendül át. A magyarok most láthatóan nem kívánnak tombolni; vonat-útitársaim kétkedően figyelnek. Kegytárgyként mutatják a televízióban néhány éve kinyomott akkor illegális könyveinket. Ki gondolta volna? Csak az él, ami mesévé változik.

Barátok jönnek, mindenki beleadja magát az ő történetébe, szólózik egyet, a többi hallgatja, most jók vagyunk, akár egy dzsesszbanda. Szép öreg ház, zöld spaletták, hátul nagy veranda, amely a kert mélyébe néz.

Budapesti levél

Két héten át hőség uralkodott a városban, lenge öltözetű turisták kókadoztak a torlódó kocsisorban. Esténként zsúfoltság volt a Duna-korzón, egy vörös hajú lány hegedült, zsonglőr és árnyékprofilmetsző űzte mutatványait. Egy tetovált arcú sovány férfi, aki az utóbbi időben főként börtönben ült, legutóbb éppen liliomtiprásért, de újabban regényt ír és kezd sztár lenni, most éppen interjút ad egy skandináv újságírónőnek, kinek a szeméből sugárzik a vonzódó együttérzés.

Négyszáz új magánkiadó keresi a szenzációt. Nincs többé cenzúra, könyveim nemcsak a könyvesboltokban, de a járdára kitett asztalokon is kaphatók politikai érdekességek, vallásos könyvek és bűnügyi ponyva között. A mozikban csak amerikai filmet látsz, ilyenkor kánikulában a közönségnek és a mozibérlőnek a komor magyar filmek nem kellenek. Az állami filmművészet kimúlóban, láttam az utolsó év termését, a művészet szakított a rendszerrel, a fizető és büntető állam rogyadozik; a stúdiók, a szerkesztőségek a dotáció biztos révéből kihajóznak a piac nyílt tengerére.

Az újságban olvasom, hogy a kommunista pártra a lakosság tíz százaléka szavazna, egy másik közvélemény-kutatás szerint húsz. Nem elég a kormányalakításhoz. Találkozom egy pártfunkcionáriussal, azt mondja, hogy a fizetett párttisztviselők egyharmada már állást változtatott. A képzett fiatalok, szakmájuknak megfelelő, jobban fizetett állásokba mennek. Inkább az idősebbek, a tanulatlanabbak maradnak. Lehetséges szavazóik ugyanígy: a falusi, iskolázatlanabb, korosabb népesség. Az „ejtőernyős” gyakori jelenség, pártmunkából vállalatokhoz megy át kiemelkedően magas fizetéssel, amiért a munkatársak dühösek. A kommunista párt lassan felszívódik. A politikai elit kiváltságos helyzetben van a privatizáció során, közelebb a tűzhöz: funkcionáriusból magánkapitalista lesz.

’56, ’68 és ’81 megsokasodott irodalmából, a megtorlások dokumentációjából sokan azt tanulják, hogy előbb a szabadságmámor, aztán a tankok. A hadsereg függetlenedik a párttól, újabban a rendőrség is mérsékeli magát, a munkásőrség némely tagja azt javasolja elvtársainak, hogy oszlassák fel ezt a szervezetet, ezt a paramilitáris párthadsereget, amelynek egy alkotmányos demokráciában nincsen helye. A nómenklatúra fegyvert tarthat magánál, de nem él vele. Tény azonban, hogy például a Szabad Demokraták Szövetségének számos hangadója kapott már levelet és telefonhívást ilyen szöveggel: „Lógni fogsz!” A sztálinizmus, szavazókra bár alig számíthat, fegyveres követőkre inkább.

Lehetséges, hogy a nemzeti-tradicionalista beszédmód a maga hangsúlyozott többes szám első személyével könnyebben tudja átvenni az államszocialista beszédmód többes szám első személyének a helyét, mint a liberális „én úgy gondolom”. A vörös zászló helyét elfoglalja a piros-fehér-zöld trikolór. A parlamenti mezőnyben is kialakulnak a hagyományos európai szellemi-politikai családok. Az állampárt – civil társadalom, illetve a kommunista – antikommunista dualitás helyett megjelenik a nyugat-európai felállás: nemzeti és kereszténydemokrata konzervatív liberálisok az egyik oldalon, liberálisok és szociáldemokraták a másikon. A reformkommunisták tétovázásában a populista és a liberális retorika között talán valami saját mondanivaló is kikristályosodik. Az ítélkezősdinek kedvez a rendszerváltás! Van, aki meglepő sebességgel átcsap a kommunista moralizmusból az antikommunista moralizmusba. Szabadelvű demokraták kiközösíteni a játéktérből nem akarnak senkit, csak a játékszabályok fair megtartásán őrködnek. Mondják, hogy a magyar – jogásznemzet, fő szenvedélyünk most az alkotmányozás. Kormányzat és ellenzék paragrafusokon vitatkoznak, hogy végre elkezdhessünk valóban játszani.

Lehetséges, hogy a rendi-törzsi klánok, baráti hálózatok helyet cserélnek. A fordulékony, okos emberek új barátokat keresnek, olyat, aki eddig többé-kevésbé tiltva volt. Felületi zavarban vannak azok, akik eddig igyekeztek elkerülni a köszönő találkozást a disszidensekkel. Most milyen szívélyesek! Az autoritás és a hierarchia megbomlása jót tesz a csökkenő hatalmúaknak, jól áll nekik, egyszerűbbek és realistábbak lettek, megértették, hogy a latens közvéleményt nem lehet tartósan a föld alá nyomni. Egy egész társadalom erkölcsi újszülöttet próbál játszani. Mindenki úgy tesz, mintha tiszta lappal indulna. Csúnya dolgokat az emberek csak felsőbb utasításra tettek. Mintha a félelem erkölcsi mentség volna bármire! Tény, hogy senki sem volt tiszta az engedelmesség bűnétől, és mindenki cinkos volt, amennyiben az uralkodó játékszabályok szerint viselkedett.

*

Ellenszenvből, fanyar szarkazmusból, aggódásba forduló sötéten látásból sok terem ma ebben az országban. Azt azonban nem mondhatnánk, hogy unalmasabb az élet, mint volt, a magyarok újságfogyasztása megnövekedett, pedig az újságok ugyancsak megdrágultak, sok érdekes írás van, megszemélyesednek az arcok. A reál életszínvonal közben süllyedez. Sokan nem nyaralnak, minden tizedik polgártársunk a létminimum alatt szűkölködik, a padokon megjelennek zacskóikkal a hajléktalanok, a rendőrség pedig már nem viszi el őket közveszélyes munkakerülés címén.

*

Ha lebomlik az egypártrendszer, akkor is még sokáig megmarad az autoritárius embertípus, az állami ember, aki a baloldali frázisok után könnyűszerrel megtanulja a jobboldali frázisokat. Ezt a típust nem a kommunisták vezették be a magyar történelembe, a múltba visszanézve nehezen találunk olyan hosszabb időszakot, amelyet az újrakezdés legitim kiindulópontjaként kezelhetnénk.

Terjed a panasz, hogy túl sok a politika. Mintha eddig nem lett volna! A hallgatás is politika volt. A dolgokat ebben az évben egy társadalom kezdte néven nevezni. Ami most kimondatott, azt már akarva sem tudnánk elfelejteni. Nehéz leszokni a félelemről, még csak a kisebbség beszél, a többség pedig hallgat. A kommunizmusban minden politika, mert minden, ami emberi, érintkezik a politikával. Ebben a posztkommunista kísérleti periódusban megfogalmazódnak a politika visszaszorításának, a társadalom önvédelmének a jogszabályai. Sokan úgy gondolják, hogy a szabadság akkor is jó, ha egyelőre nem párosul hozzá a dús bevásárlókosár. Látva, hogy ami lehetetlennek látszott, íme lehetségesnek bizonyult, sok magyar eltökélte, hogy ezt az ezred végi játszmát megnyerjük. Ma úgy képzeljük, hogy a beszéd hatalmát semmilyen vasszerszámmal nem lehet elvenni tőlünk.

*

Nem állnak közel hozzám, akik magukat az ötvenhatos forradalommal nemesítik. Beemelik ezt a mi egyetemi és utcasarki történetünket egy hivatalossá váló retorikába. Gyámoltalan novelláink kicsinosodnak a klasszikus emléktárban. A politikai szabadgondolkodás mind kevésbé jár együtt erkölcsi szabadgondolkodással. Megjelennek az új komolyak, az új felhördülők. Aki azt mondja, ami két-három éve hivatalos szöveg volt, azt ma elmebetegnek nevezik. Ez nem annyira a felszabadulás jele, inkább arról tanúskodik, hogy kialakulóban van egy új hivatalos szöveg. Emlékszem, értelmes fiatalok skandálták a nagy homogenizáció, a teljes államosítás szövegét. Nem kevésbé voltak lelkesek, harcosak, meg nem alkuvóak, mint a maiak. Nemcsak ideológiai téboly volt ez, korábban elképzelhetetlen karrierek nyíltak meg előttük a kommunista fordulat nyomában. A népi kollégiumokon át szegény fiatalemberek csillaga felívelt a fekete autós nómenklatúrába. A kommunizmus hatalmi személyzete kisemberekből, mellőzöttekből verbuválódott. Iskolázatlan elmék, bizonytalan személyiségek, hiszen, aki rendes életmenetéből kikerül, az elbizonytalanodik. Megkapták a katonás szervezést. Ha a párt mondja, hogy ugorj a kútba, akkor ugorj a kútba. A párt a mi eszünk, becsületünk, lelkiismeretünk. Telt-múlt az idő, a mai elit nagyobb része már nem alulról és kívülről jött, hanem inkább örökös. Felkapaszkodott szülők gyerekei.

*

Most az új emberek jönnek kívülről, visszahozzák a köznyelvbe a harmincas évek szófordulatait. A kommunista giccs után jön a kereszténynemzeti giccs, az úton-útfélen emlegetett Szent István-i állameszme, és a szent korona kultusza. Olyan szellemi csodabogarak, amelyeken egy francia, egy angol vagy egy holland csak furcsállkodni tudna. Mivel a politika nyelve nem lehet személyes, mert olyat kell mondani, ami a hallgatóság zömének elfogadható, egy szófordulat annál jobb, minél fényesebbre koptatták. Fontos, hogy jól hangozzék, nem baj, ha nem jelent semmi értelmeset.

A kommunista beszéd használhatatlanná vált, beteszik a naftalinos szekrénybe, egy öreg kisebbség használja majd a nyugdíjasklubokban, de a mai vezetőrétegnek, ahhoz, hogy fennmaradjon, már nincsen szüksége a kommunista pártra. Sőt, a tegnap még párttag vezetők úgy képzelik, hogy a pártállam éppenséggel az útjukban áll. Biztosabb karrier várna rájuk egy nyugati orientációjú, de keletről is megtűrt nemzeti demokráciában. Essünk át minél hamarabb, ezt érzik, ezen az újrakeresztelkedésen, ezen az átnyugatosodáson. A kommunista bürokrácia átolvad a polgári társadalomba, és ez inkább örvendetes, mint kárhoztatható. Jó, hogy az uralkodó rend nem nyúl a fegyverekhez. Az átállók válogatás nélkül hoznak minden vackot nyugatról. Kezd már tekintélyi érv lenni, hogy valami hogyan van Amerikában. Adj bármilyen nagyhatalmat a csatlós szívnek, hűséges lesz hozzá. Értelmes csatlós fölméri, hogy milyen jutalmat remélhet és milyen büntetéstől kell tartania.

*

Egy életrevaló, realista elit ma nyíltan lojalitást cserél. Zökkenőkkel és ellenkezve, de az elmúlt évszázadokban a magyar politikai nemzet többnyire a német nyelvű nyugati Közép-Európához volt lojális. Amikor a német Közép-Európa megőrült, akkor a lojális kisnemzet partnerből csatlós lett. Most visszatér az osztrák-német barátsághoz és tiszteletet mutat a fejlettebb iránt. A magyarok büszkék arra, hogy ők közelebb állnak a németekhez a környező szláv népeknél. A magyar lélekben küzd a szuverén és a csatlós. Ez utóbbinak szinonímái: vazallus, hűbéres, ispán, altiszt, az uraság képviselője az alábbvaló népekkel szemben. Gyanakvás a szláv-ortodox környezet iránt. Regionális fölény a nem német szomszédokkal szemben. Egy időben a hungarizmus és a német Európa összeegyeztethetőnek, sőt egybevágónak látszott. Most a német nyugat beleszervült a Nyugatba, és szerencsére nem kell választani két Nyugat között. Abból semmiképpen sem lehet baj, ha Európát mondunk. Most a leninista vonatról a csatlósok is átszállnak a demokrata vonatra. Új vonat, új szokások.

*

Volt egy ország, amely a folytonos késés, a félrelököttség, a sorozatos balszerencse hangulatában élt. Bukásait hosszan és unalmasan magyarázta. Ahhoz szoktunk, hogy mások elzúgnak mellettünk, a kudarchoz, a mentő körülményekhez, a tespedt, provinciális önsajnálathoz. És most íme, mindannyiunknak furcsa ez a mi felgyorsulásunk. Az óhajtott földcsuszamlással együtt jár a szemérmetlen adaptáció. A beszéd új, az arc régi. Az arc új, de a beszéd – stílusában – a régi. Formák emelkednek ki a kocsonyás halmazállapotból. A kristály szebb, de törékenyebb is, mint a kocsonya.

Honvágy

Várnak a vonatok, ujjongja áron. Várják őt, szalutálnia kell a piros tárcsájával. Józsi is ott áll mellette a zöld tárcsájával, s mivel ő még csak másfél éves, megunja a szalutálást. Most éppen nem jön semmilyen vonat. Menjünk haza, mondjuk mi, szülők, akik olyan könnyen elveszítjük a türelmünket. Mind a két kisfiú sírni kezd és azt kiabálja, hogy maradjunk. Áron már-már megértené, hogy nem mindig várják őt a vonatok. A balatoni kis vasútállomás peronja most látványosan, napsütésesen üres. Ám egyszer csak kilép a hórihorgas állomásfőnök, és igen, jön egy vonat.

Egy korombeli utasnak, ahogy az ablakban könyököl, megakad a szeme a két fiún. A sötétszürke esőfellegek alól a fejünkre süt valami egészen világos napfény. Megvárjuk, amíg a vonat elmegy, Áron a fülénél tartja a kezét egy kissé hanyagul begörbítve, de mégis teljes áhítattal, mindaddig, amíg látszik az utolsó kocsi.

Sok kis töredék ágacska hever a sétány mellett, füst a neve ezeknek a pálcikáknak; ha Áron és Józsi a gallyacskákkal szaladgálnak, akkor ők a mozdony meg a füstje. Vonat vagyok, szaladok, szaladok, mondja teljes meggyőződéssel Józsika.

Séta közben szó esik egy bizonyos Dezsőről, akinek jön a harmadik születésnapja, tortát is kap, van azonban egy tehene, aki már unja a füvet, a tortát viszont nagyon szereti, felhagy a tehénséggel és inkább repülőgép lesz. Tanúsítom, hogy éppen most süvített el a fejem fölött egy tehén.

Hajnali ötkor kisurrantam az ágyból, a kisházban borotválkoztam, a kertben hideg vízzel tusoltam, hogy ne zavarjam a zubogással a fürdőszobában Jutkát. Van két órám, amíg a magasabb erők oda nem hajtanak az élet sűrűjéhez, ahol Áron és József Jutka körül kerengenek, anyjuk kegyeiért versengve, egymást kitúrva az öléből. Áron filozofikusan cumizik a tolongó Józsi fölött, aztán egyszer csak félrelöki.

Reggelenként lebiciklizem a boltba, kicsit fecsegek az újságosnővel, semmi sem jobb, mint ezen a gesztenyesoron biciklizni és vinni a családnak az elemózsiát. Kiteszem a bevásárlótáskából, amit hoztam, a kertben Áron éppen homokot rak Józsika szájába. Bántom, mondja elégedetten.

Több száz esemény zajlik, boldogságok és bőgések, a lelki fájdalom torkon ragadja a fiúkat, aztán felszállnak kék-arany mámorba, mint Dezső tehene. A verandára rózsaág hajlik be, cinke pityeg.

*

Csobog a víz két szó között a parti köveken. A Zsákutcában kapok egy kávét, letelepszem vele a part kőperemén, kiveszem a vállon lógó fekete táskából a készültségeimet. A táskát Jutka vette nekem Colorado Springsben, én nem szántam volna akkora összeget magamra, amennyi egy finom bőrtáskához kell. Én inkább tömegáruházban vásároltam, szerettem a kockás flanelingeket, a hatosával kapható gatyákat. Jól éreztük magunkat a kisvárosi kocsmákban, barátságosan pislogtam körül, ha Jutka elvitt a nagy Oldsmobilon, mondjuk a Medow Muffinba, a régi Colorado Springsbe, és én rendelhettem egy Jack Daniels whiskyt jéggel, kísérőnek pedig egy pohár barna sört. Ilyenkor elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon nem kellene-e rendelni egy adagot a borsos csirkeszárnyakból, aminek így, sörkorcsolyaként, bölényszárny a neve, és a rántott hagymakarikákból is, amire ugyancsak jobban esik az ivás. Ebből a jeles bőrtáskából kiveszek egy irkát, pipára gyújtok, most ez a vízpart a jó hely, fodros hullámok csacsogása közben.

*

Jó hazulról egy táskával kihussanni a vízpartra. Ki kell mennem a barlang absztrakciói közül, néha rámjön a mehetnék, egy kevés poriománia a lélek fűszere. A járás és a gondolkodás összetartoznak, tíz lépésenként keletkezik egy új mondat. Régebben féltem, hogy ártok a naplómmal a barátaimnak, ha a hatóság véletlenül megleli. Most mindent értékelek, amire emlékszem; minden érdekes, ami megtörtént. Két ellentétes óhaj űz, szeretnék egy fiktív téren mindent összehozni, továbbá szeretnék mindent a maga egyszeri mivoltában megtapogatni.

*

Itt Balatonszemesen kedves a postáskisasszony és Terike, a presszósnő, aki csak a nyugalmat keresi, csak a nyugalmat, csak a nyugalmat. A férje hajnali háromkor odaült az ágyára és beszélt és beszélt, nem hagyta aludni. „A lányom?”, egy keserű mosoly, „az apját választotta. Nagylány már.” Terike benne van a szépasszonykorban, ruganyosnak látszó fenekét szűk szoknyában ringatja. Kedveljük a Zsákutca finom mosolyú Erikáját egész családjával, az egyik palacsintásasszonyt és két zöldségesnőt, meghatóak a piacon a bácsik és a nénik a kosárnyi gyümölcsükkel és öreg mérlegükkel. A henteskisasszony olvasóm, ajánlást kér az egyik könyvembe, ügyesen kicsavart humorral beszél, s kicsit megbántódik, amikor a karajszeletelésnél féltem a kezét – olyan nagy az a bárd és olyan kicsi a keze. Szóval mindenki, aki számít, jó itt. Megvannak azok a kapcsolatok, amelyek az élethez elegendőek. Egy útitáskában elfér minden javam, a helyi vegyesboltban találok olvasnivalót. Mindenre van helyben szerelő. Átmegyek a televízió szakemberéhez, barátaival a verandán iszogatnak. Egy törött ablaküveget is pótolni kellene, az üveges sem cselekszik alkonyattal másképp. A kert mélyében van a műhelyük, akárcsak nekem. A ház Jutka nagybátyjáé, elő- és utóidényben, amikor kevesebb testet muszáj az utcán és a parton látni, zavartalanul itt időzhetünk. Itt nem kell folyton beszélni valakihez és azon mesterkedni, hogy elszabaduljak valami beszédforgatagból. A posta elég összeköttetés a világgal. Egy villanydrótgyűrű jelzi a kovácsoltvas kertkapun, hogy csukva van; senki illetéktelen nem lép be. Órákon át horgászhatok a megfelelő képre, várom, hogy megránduljon a csali.

*

Nyugodtan múlnak a szeptemberi órák, de jó volna, ha nekünk is lenne egy falusi házunk! Időm javában ott szeretnék lakni, ahol minden hangnak csendudvara van.

Ha Jutkával és a két kisfiúval négyesben vagyunk, felforr az a sok indulat, de ha Józsival kettesben maradunk, akkor tudok árnyékká is változni; nem kell nyújtania a kezét, mögötte vagyok, csak akkor érintem, ha egy kocsi jön; hagyom, hogy Józsi számtalan hurokvonalon térjen ki az útirányunkból. Józsi követése nagy nyugalmat ad. Ki mondja, hogy két pont között a legmegfelelőbb út az egyenes? Józsi például él-hal a görbe utakért.

Aztán állok a magnóliasövény bevágatában, ahova a napfény a homokozónál beesik. Áron egy vár közepén szemlélődik, Józsi ujjong: „Szaladok, szaladok”. „Nyomom a beled”, mondja édesanyjának Áron. Az öccsének meg egy nagy kacagás után: „Ezt jól kiképzelted, Józsi!”

Túl vagyunk a reggelin, Józsi csak akkor vette a szájába a kanalat, ha előbb beleevett a pipi meg a maci. Ezt most a kutyának, ezt most a Józsinak. Ez így megy egy darabig, aztán Józsinak más ideája támad, kiborítja a piros homokozóvödréből az összes tortaformát, és jön a következő kanálért. A szülő célirányos, előbb egyen a gyerek, aztán homokozhat, ahhoz nem kellünk. A gyereknek viszont a „majd” nem sokat mond. Most akar enni is, játszani is. Akár ijesztő, akár vonzó, a jövő messze van. Kihajolni a veranda párkányán most lehet, lepottyanni csak a testetlen jövőben.

Felpumpálom a kerékpár megpuhult gumiját, a hatalmas diófán röpködnek és szerelmeskednek a rigók, nézem az orgonabokor tövében a mezei pocok üregét. A coloradói kertben is volt egy görényünk, kedves rém: szép, fehér csíkos fekete bunda, várakozó, okos szempár; ha illetlenül közelítenék, olyan váladékkal szórna meg, amelyet két hónapig sem tudnék lesikálni magamról.

*

Ha a fehér kavicsra forró szurkot öntenek, remek bicikliút keletkezik. Fölöttem óriási vadgesztenyefák, elhaladok a rózsakert mellett, ápolt facsemeték, dús bokrok, öreg lécek, itt még a madaraknak is jókedve van. Csikorog a lábam alatt a kavics, gyerekek robognak el mellettem vastag kerekű biciklin. A parti sétány egyik padján finom, idős asszony könyököl a támlán, elnéz valahova messzire; mellette egy kopasz úr beletemetkezik az újságba. Rezgő keblű, dundi fiatalasszony gyerekkocsival, általános eldundisodás. Örök fiú-lány testhelyzet egy másik padon, a lány összezárt térddel ül, a fiú ellenben lovagló ülésben, ez megkönnyíti a csókolózást, és arra is jó, hogy eltakarja a lány arcát. Bajuszos áhítat a lány barnára sült meztelen válla fölött. Sakktábla és két pohár bor a kőasztalon.

Két hajléktalan nagy plasztik bugyrokkal elfekszik a padon, éjjel a vasútállomáson behúzódnak a raktári ládahalom alá, a rendőr már nem viszi el, a bíró már nem ítéli fogságra őket közveszélyes munkakerülés címén, alhatnak már a padokon. Megszűnt az ágybérletük, talán börtönből jöttek ki és oda is fognak visszatérni. Minden javuk benne van néhány zacskóban, riadtan néznek körül, félcipőből kivágott szandál, retkes sarok.

*

Tegnapelőtt felmentem egy napra Budapestre, Mikinél vacsoráztam, többen ültünk az asztalnál, Toncsi, Vera, Nana és mások, karfiolleves volt az első fogás, majd vörösborban főtt marhapörkölt jött galuskával, szekszárdi vörös kíséretében. Szó volt erről is, arról is, csengettek, még valaki jött, s hozta a hírt, hogy éjjel puccs lesz, egy magas rangú munkásőrtől hallotta. Hitetlenkedő mosollyal csóváltam a fejem.

*

Ha jönnek, csak hajnalban jönnek. A tízórás vonattal talán még visszajutok Balatonszemesre Jutkához, hogy legalább elbúcsúzhassunk. Ez volt az egyik gondolatom. Az időpont puccsra igen alkalmas, mert ezen az éjfélen átállítják a telefonrendszert, minden budapesti szám előtt egy 1-est kell tárcsázni, és ettől már este elnémultak a készülékek. Miki eltűnődött: „Ma délután azt mondtam egy újságírónak, hogy ugyan, szó sem lehet puccsról! Most meg, hogy jött ez a hír, milyen természetesnek látszik.”

Indultam a pályaudvarra, megígértem Verának, hogy megfogalmazom a Szabad Demokraták meghívólevelét egy művészpartira, amelynek én leszek a házigazdája. A szabad demokraták és a fórumosok versengenek egymással, az egyik társaság ilyenebb, a másik olyanabb, de ha jönnek a hajnali brigádok, egy folyosón állunk majd a falnak fordulva, liberálisok, radikálisok, populisták elegyest.

Szép lett volna csinálni egy olyan jogállamot, ahol nem lehet szó semmiféle puccsról. Lefelé menet a lépcsőn, előkeresem a tavalyi paranoiámat, jól áll még. Képzeletben szemlét tartok a kézirataim holléte fölött. Taxi visz az állomásra, sok újságot veszek, de a rosszul világított, hideg termes kocsiban, amelyben rajtam kívül csak ketten ülnek, inkább alszom. A szerelvény igen hosszú, de Szemesen csak én szállok le hajnali fél egykor, a peronon nem állnak fegyveresek.

Reggel arra ébredtünk, hogy Józsi követeli a pandamackót Árontól. Bementem hozzájuk. „Papa, csináld már a kakaót!” Megcsináltam, megitták, a kertben tusoltam hideg víz alatt, meghallgattam a híreket, majd átmentem a hátsó munkaházba. A puccs ez egyszer elmaradt, nincs kaland, kénytelenek vagyunk dolgozni.

*

Menjen a világ a maga útján, én majd a mesén át érintkezem vele. Ebben az üdvös kavarodásban választom ismét a félrehúzódást. Nem vagyok tanú, nem készülök igazságszolgáltatásra. Az is elég beavatkozás mások ügyeibe, ha elolvassák, amit írok. Oda megyünk lakni, ahol nem szippant be a forgatag, ahol megfeledkeznek rólam, ahol a levegőben kevesebb ólom és szénmonoxid van és, ahol a kisfiúknak egész évben jobb lesz az arcszíne. Kertet akarok a fiúknak, csikót és bárányt a szemük elé. A zsurnalizmust elhanyagolva, ott majd inkább Paul Celan verseit olvasom. Áront és Józsit reggelenként megtapsolom, okosan, nagyfiúsan a bilibe kakálnak. Hosszan tartó, éljenzésbe átcsapó tapsvihar következik, ha a mi kerti cirkuszunkban, a bohóc és a bűvész, a zsonglőr és az oroszlánidomító hihetetlen számokkal kápráztatták el a mamát és papát.

*

Ha Budapesten volnék, gyakran csengene a telefon: olyanok, akiket nem ismerek. Ott kellett volna lennem egy megbeszélésen, de kiment a fejemből, sértődés. A város beszédkényszeres, zaklatottan és mániásan beszél; olyanokat mondanak, amit néhány hete még nem mertek volna. A szó vissza volt tartva, most kifakad, elragadja őket valami gyermekes hevület. A hároméves még kérdez, aztán leszoktatják erről. Mire felnő, adottnak veszi azt, ami adva van. Most minden kérdéses lett, újrakezdődik a történelem, de az emberek nem kezdődnek újra.

*

Ahol morcolnak és mély elméjűek, onnan a játék elillan. Fiatalemberek különösképpen vágyakoznak a szolgálatra, szívesen adják össze magukat elvont főnevekkel, eszmei gyűlöletekkel. Az idősebbek a fiatalokat gyakran megsértik, a fiataloknak sok sérelme van. Megdöntjük, papuska, a rozzant trónodat. Megütötte szegényt a guta, egy kis vérfolyóka az orrlyukából keresi az útját a padlóra. Mindjárt viszik, egy kis türelmet kérünk.

Olyan terjeszkedő fajta vagyunk, amelynek egyedei egymás fölé akarnak kerekedni. A társalgás arra való, hogy egymást magunk alá nyomkodjuk. Párjával az ember megbeszéli a baráti kör tökéletlenségeit. Az ember nevű majom, az eszétől űzve, rá akarja erőltetni magát a többi példányra. Semmi sem elég neki, haladás, hódítás, térfoglalás, pompázkodás, díj, rang, elsőbbség, semmi.

*

Lehet, hogy mégis? Hogy talán ma éjjel jön a puccs? Este a téren a szökőkút mellett géppisztolyosok álltak. Egy divatbolt kirakata körül tarka villogás forgott. Mindig akkor csapnak le, amikor ellazulunk. Mindig legyen egy másolat jó helyen és tudjon róla egy beavatott. Az ember egy finom, reálparanoiás rémhír után furcsábbakat álmodik. Fölriadva korholom magamat: hittem újra az ábrándjaimnak! Felfüggesztettem a remény sugallatára a valóságérzékemet. A realizmus pesszimizmus? Ez az állítás akkor is érdektelen, ha igaz. Nem hinni benne, tehát nem is csinálni, ez a legkönnyebb. Ha jönnek, ha vége, lesz miről mesélni. Vagy mégiscsak hiányzik a vér? Csak akkor izgalmas, ha egymás belét ontjuk? Ez lesz a nagy idő, amelyet a kutatók szorgos hada majd részleteiben is kinagyít?

Az emberek az idén furcsábbak, mint egy-két éve voltak. Álomalakok az eltűnt időkből, egy korszak véget ért. Sértett személyeskedés, célzott megvetés, mindig csak a beszélő jó, ő viszont nagyon jó. Az országot Budapesten idegesnek látom, itt falun csöppet sem. Újratemettük Nagy Imrét, eltemettük Kádárt, ki lesz a következő közapa? Elapátlanodás, új apák keresése. Amerre megfordulok, finoman járkál körülöttem a halál.

„Kurva, büdös, paraszt zsidó, találkozunk még a gettóban!” – ezt kiabálta utánam egy jól öltözött, magas, vállas fiatalember a Déli pályaudvaron. Nem volt kedvem leszállni, gyarló eséllyel verekedni és lekésni a vonatot. Nyugodt, világos színű skandinávokkal utaztam együtt, ők mások; köztük és köztünk csak a halál közös. Egy kapualjban krétával: „Zsidók, kifelé!”

*

Épül a homokvár a Mimi névre hallgató hölgyecskének, akit Áron, a nyájas légikapitány reggelente felvesz a kocsijába, s visz magával az óriás elefántgépen New Yorkba viharokon át, amelyeket nem könnyű átvészelni. Dülöngélünk a térdünkön ülő Áronnal, aki egy lábosfedéllel a kezében rettenthetetlenül átviszi a láthatatlan hölgyecskét az iszonyú, ordító tornádón. Közben azonban a hölgyecskével sok baj volt. Ahogy belépett a repülőgépbe, nyomban elkezdett nyafogni, hogy fél a zöttyöngéstől, igényelt egy kis baracklét, majd sebtiben mogyorót is. Ezt a szeszélyes és vékony hangú hölgyikét csak kurta percekre lehet elbűvölni, s legott visszatér a maga királyságába és benn követelőzik, primadonnáskodik a New York nevű homokvár legbelső termében.

Ott, a játszóhely hűvösében villogtatja csak meg igazán a fekete szembogarát, és képes csak úgy, minden felfogható ok nélkül beleharapni József arcába. S mit tesz isten, az áldozat elrévedve ismételgeti az éles fogú Mimi nevét, rebegi szinte, s óhajtja jelenlétét annak a harapósnak. Mindig új játékszereket kínál őneki, hasztalan, mert a zsarnok Mimi kilibeg a figyelmével az ablakon. A lovag meg csak álmélkodva cumizik. Ilyen ez a hölgyecske, átkarolod és már nincs.

*

Jöttünk ebbe a kölcsönházba a pest-budai bűzből, zajból, sok bőrönddel, csomaggal, meg ezzel az IBM-írógéppel, amellyel igen élvezetes írnom. Finom a billentyűk érintése, egymástól való távolsága és tökéletesnek mondanám a betűk rajzát a papíron. A kert mélyében, egy kékesszürke kora délután, magamra húzom a kis dologház ajtaját, hűvösödik. Bécsből mindig jó zene jön, asztalomon egy nagy bögre gyógyfűtea citrommal, megjáratom az eszemet a gyönyör titkos csapásain. Az anyaöl-békességű fénytojás ránk csukódik. Két hét múlva vissza kell mennünk, addig is eltölt a szökevény boldogsága.

Aki nyüzsögni akar, az összecsődül Budapesten, mert azt hiszi, hogy ott kell lennie, ahol a változások zajlanak. Én nem nagyon szeretem a korszerű alkalmazkodásokat. Ennek a falunak szinte semmilyen változást nem kívánok, elég jó így, ahogy van. Tatarozni, felújítani, karbantartani lehet, de miért kellene élő házakat lebontani holmi elképzelésektől nógatva.

A postás a biciklire szerelt ládából mindennap akkora köteget nyújt át nekem többnyire még reggel hétkor, az élelmiszerbolt előtt, hogy félreteszem délutánra, vagy inkább másnapra. Valaki valamit akar. Kétórás vonatút innen Budapest, magam és a zajlás közé egy kis törődést iktatok. Semmi sem olyan fontos, ha el kell menni érte százharminc kilométerre.

Dekoráció lettem, becses kellék, mediopolisz díszpolgára, sőt itt is, ott is díszelnök, aki számos pódiumon bóbiskol. Az elnyomásban szabadon éltem, a felszabadulásban kergén rohangálok. Átkozom magamat, régi könnyelmű, vidor ígéreteknek kell eleget tennem, mert annak idején nem voltam eléggé ordas a visszautasításhoz. Nem, sajnos nem tudok elmenni arra a konferenciára. A kagylón át egy távoli száj benyomul a szobámba és a fülembe duruzsol. Hívnak kerek asztalhoz, vitázzam, olvassak fel valamit, vegyem fel az előre kifizetett repülőjegyet, nem mondhatom le, bevezető előadás, záróelőadás.

Az elmúlt héten volt olyan napom, hogy három helyen beszéltem. A kezembe veszem a mikrofont, körülnézek, igyekszem bátorítani a hallgatóságot is, magamat is, aztán fejest ugrom a szómedencébe. A közönség előtt előadom a sejtéseimet, tanácstalanságaimat. A szünetben kinyitják a televíziót, a képernyőn is én vartyogok. Reggel a rádióban a saját hangomat hallom. Másnap este megint. Több könyvemet dedikálom, sokszor egymás után beírom a nevemet hozott vagy helyben megvásárolt könyveimbe. Kezét csókolom, jó napot kívánok, szabad a nevét? Parancsoljon. Az a hivatalom, hogy most ezzel a néhány száz emberrel éreztessem: örülök, hogy az olvasóim. Telefonhang közeli halált jósol. Refúgium? Minimálbeszéd?

Elvégre szakmám szerint középiskolai tanár vagyok. Tanárnak is, papnak is gyakran kell beszélnie. Mindenütt igyekszem egy kicsit mást mondani, cifrázom az alapszólamot. Mindazonáltal hígulok, ismételek, és erre nem mentség, hogy sok furfangos vagy éppen szorongó felebarát a kötelességemre figyelmeztet. Megengedem magamnak, hogy untasson a politikai-erkölcsi szószaporítás. Nem nyújtom magasba a két ujjamat, hogy beszélni szeretnék, az elemiben se tettem ezt.

Részem van benne, hogy csúszik az ország nyugat felé, de áhítom azt a fordulatot, amelynek során az újak a régiek lakásába beköltöznek. Nem örülnék a régiek erkölcsi meghurcolásának sem. Miért olyan jó, ha a fent és a lent helyet cserél? Érzem a résen álló irigységet, az új hullámlovasok mohóságát. Csak mint tünet érdekel annak a gondolkodása, aki élete különböző időszakaiban más-más eszméket árul. Nemcsak egyes emberek, de egész kultúrák is lehetnek köpönyegforgatók.

Egy amszterdami csatorna partján ültem egy pohár sörrel, leszállt a kerékpárjáról egy ismeretlen kínai nő, és azt mondta, hogy törődjem többet az egészségemmel, és gondoljak arra, hogy a régi kínai költők milyen rövid verseket írtak. Ezt mondta és elkarikázott. Néztem a kis alakja után két híd között a csatorna partján. Délután sétálunk, a nyakamban lovagoltatom Józsit, Áron már szépen bandukol Jutka oldalán.

Csábít, de nem eléggé a krónikaírás. Ami érdekel, az megjön úgyis, várd ki. Hadd derüljön ki a tényállás önmagától. A képi rögzítés megöli a valóságot, kétségessé teszi, hogy volt-e egyáltalán. A túlvilág – az esemény megismétlése. Arra ítélnek, hogy újraéljem azt, ami már megtörtént. Miért több a létezés hiánya magánál a létezésnél?

Igyekszem nem észrevenni, hogy sokan forgolódnak itt ebben a kertben, sok kézfogás, sok villanás, alighanem velem kapcsolatos ez az egész fölfordulás. Azzal vigasztalom magamat, hogy csak a tegnapom megfogható, és hogy az elügyetlenedés, a megvénülés is jó lesz. Majd én is lassan kotorászom a bukszámból az aprópénzt a türelmetlenül szívélyes pénztárosnő kezébe. Csöpögtetek, morzsázok, leeszem magamat. Nem bántó elképzelnem, hogy már hamar elfáradok, s amikor nem dolgozom, itt ülök a veranda sarkában, és inkább csak pihentetem foltosodó ujjaimat a borospoharamon.

Odaát élek, félálomból nézem a dolgokat és egy-egy fellángolásban iszonyatosan közelről. Arcunkra szegeződnek a lesőgépek, várakoznak kilobbanásunkra. Meg lehet szokni a technika embereinek a működését, életünk átvilágítását és mondhatni teljes átlátszóságát. Mintha nem is lennének itt, lopott magány a hemzsegésben. A vendégek között ismeretlenek is akadnak, sok nem is köszön, elhaladnak mellettem, nem sejtem, hogy kit keresnek, de határozottan keresnek valakit.

Kedves vendég, ezen a hétvégén meg vagy figyelve, mondhatni meztelen vagy, mert még a faágon lógó őszibarackban is benne van egy kis mikrofon, amely ha szerteszét bolyongsz is a kertben, minden szavadat rögzíti. A lomb közül lesőkészülékek optikája kacsint rád. Lépteid alatt kavics ropog, oldalt pincér álldogál tálcával. Van mindenféle étel-ital, ajzó- és békítőszer, a házigazda megkavarja a vendégsereget. Ez a hétvége meg van szerkesztve. Feltűnő, hogy váratlan reflektorfények villannak rád. Hol a nézőtér? Filmeznek körülötted, talán éppen téged. Észre sem veszed a körülményeket. Sétálgatsz a mályvaösvényen, délutáni eső után a kert egyetlen illatkarnevál.

A ház mögött nagy, gömbölyded fekete dombhát, bodza, gesztenye, akác. Harkály kopog a szőlőspince fölött, kecske nézi magát a patakban, magyar- és szerb-, gót- és héber betűs sírfeliratokat tisztogat a szél. Az utcán nyomorékot tolnak kerekes székben. A macska átugrik a toronyszoba ablakpárkányáról a feketefenyőre. Jutka fogadja a vendégeket, kínálja és szórakoztatja őket, rajta tartom a szemem. Ha távozni próbálsz, kimunkált izomzatú pincérek visszahessentenek. A kert mélyében sóhajokból moraj áll össze. Platánok és selyemfenyők között mibe keveredtél? A szél felszárítja az önsajnálatot. Hibiszkusz sövényfalak között haladsz előre, diófának támaszkodol, magadba engeded a halkan puffanó, túlérett körték szagát.

Harminchárom év múlva

Kezdetül ideiktatom folyó év június tizenötödikén kelt naplójegyzetemet:

1989. június 16-a előtt sok szó esik a forradalomról mindenhol a sajtóban és a társaságokban. Nagy Imrével akkori magunk feltámadt. Egy űr az életrajzokban benépesül, egészebb emberek, egészebb nemzet leszünk. Az, akit megöltek feltámad. Az árulóból szent lesz. A megemlíthetetlen nevével tele van az ország. Ez a téveteg ember a vállalás gesztusával, a férfiasságával emelkedett önmaga fölé. Egy hűséges kommunista elfogadta a nemzeti önrendelkezés és a parlamentáris demokrácia eszméjét. Bebizonyította, hogy nem tér el attól, amit igaznak fogadott el. Ránézett a bíráira, ismerte azokat is, akik mögöttük állnak. Ezektől ő nem kér kegyelmet. Nem ismeri el a bűnösségét. Tette, amit tett. Állja. Ha a nemzetnek nem áll módjában szuverénnek lennie, törvényes miniszterelnökének módjában áll. Tudva, hogy mi vár rá. Az igazáért halálra ítélt ember ezekben a napokban kijön a jeltelen földhomorulat alól. Kilép a fantomképéből, kiderül, hogy ember volt – hol tétova, hol meg kemény. A forradalom elfojtott emléke kibontakozik a zárt anyagból. Az ország most Nagy Imrével azonosul. Ez már nem Kádár János országa. Az élő fegyveres apa helyett egy halott apát választ címerül magának a magyar nemzet, a tarokk-kártya legrejtelmesebb figuráját, az akasztott embert. Ehhez a választáshoz kellett némi felszabadulás. A kivégzettek listájának megszerkesztéséhez és a tisztelgő liturgiához is.

Kisvártatva Kádár János is meghalt. A Szabad Európa Rádió megkérdezett, hogy mit gondolok az ő halálhírét hallván. Azt mondtam: „Örök világosság fényesedjék neki” Neki is, mindenkinek. Minden teremtett léleknek; ha sötét, ha világos, mindegy.

*

Forradalmaik születésnapja a népeket lelkesedésbe hozza, ellenforradalmaik évfordulóján elkomorulnak, s ha ez a két dátum (október 23. és november 4.) közel van, ha a születés napján már temetünk is, akkor különös okunk van valami komoruló lelkesedésre. Emlékezünk a közös történetre, amely olyannyira rímelt a magántörténettel. Emlékezetünk drámája a mi igazi mivoltunk. Az emlékezettel terhelt cselekvést igen közép-európainak mondhatjuk. Vertikális kultúra a miénk, mélységei inkább az időben, semmint a térben rejlenek.

*

Annyi biztos, hogy ma először nyíltan ünneplő közönségünk mondjuk éppen nyolc évvel ezelőtt, tehát nem is olyan régen, még egyáltalán nem ünnepelt. A szétrebesgetett, rendőrség-árnyékolta híradás szerint az óbudai temetőben illett volna találkoznunk 1981. október 23-án délután, a forradalom délutánjának negyedszázados évfordulóján. A temető tele volt rendőrrel, kocsiban köröztek, hölgyek és urak egymásba karolva tekintgettek jobbra-balra, sírásónak és sírápolónak álcázva vették körül Bibó István 1956 után életfogytiglani börtönre ítélt szociál-liberális politikai filozófus kétéves sírját, ahol voltunk vagy tízen, ellenzéki barátok. Kisportolt és hozzánk igen készséges fiatalemberek néhány méternyire szenvedelmesen hányták vaktában szerteszét az avart. Ahogy a mi csöndes kis környülállásunkat némi lehajtott fejű csenddel – egy ismeretlen hölgy és két bölcsészdiák kivételével – szinte családi körben elvégeztük, a pszeudosírápolók az igazi csalódottság hangján fakadtak ki a zakójukat megigazítva: „ezért a kis ácsorgásért csináltuk ezt az egész cirkuszt itt?” Ami jogos megállapítás volt, mert ők csakugyan legalább tízszer annyian voltak, mint mi.

*

A forradalmakban szeretem a felszabadulást, nem szeretem a triumfalizmust, mivelhogy az pontatlan tudósítás a szuverén és a csatlós hosszú, ölelkező párbajáról. Közszínpad, magánszínpad egyre megy, erről szólt minden: a megalkuvásról, az óvatos magaalkalmazásról, ami rossz is meg jó is, arról, hogy élni nem kell, de hajózni igen, hogy a fizikai túlélés a legfontosabb, hogy félre a politikával, műveljük kertünket, a külső vacak, a belső javítható, hogy élt már ez a nép jó és rossz királyok alatt, de ha okosan igazodott a sorsához, akkor egy kis jóban is része volt. Az előző három évtizedben ez volt az alapszólam.

*

A magyarországi 1989-es demokratikus transzformáció, ez a gyorsított reform és lassított forradalom nemcsak fogadás a jövőre, de szigor is a szuverenitás formai kérdéseiben. A formai szigor a szuverenitást illetően, ez a polgári forradalmak legfőbb üzenete. A tényleges politikai és törvény előtti egyenjogúság. Amihez képest a pártállam francia forradalom előtti rendiség. A polgári és emberi jogok tekintetében körülbelül kétszáz évet késtünk.

*

A Duna-völgyi népek értelmisége nem vétlen ebben a késésben. Legnagyobb hibájuk az éleslátás elhomályosulása volt különféle lelkesült kollektivizmusok befolyása alatt. Negyvennyolc, tizennyolc, negyvenöt, ötvenhat mind polgári forradalmak a rendi viszonyok ellen. Az uralom vallására épülő fasizmus is rendi állam volt. A kommunizmus is rendi állam volt. Az állam kitátotta a száját, az egyén pedig félt.

*

És most ismét eljött a formai szigor nagy hódító útja a magyar társadalomban. Közakarat, hogy alkotmányos demokráciát akarunk. Megjelent egy lendület a politikai színpadon, amely öntudatlanul is a legcélirányosabb stratégiát követte. Körülvette, mint a Go-játékos minden irányból az autokrata cenzort, a megfélemlítőt. Így, úgy, amúgy értésére adta, hogy ez nem megy, hogy ezt a megfélemlítősdit ki kell hagyni a műsorból. Lássuk be és mondjuk ki, hogy inkább nyugatra fordulunk, mint keletre. Realista forradalom. Párhuzamos az európai főtrenddel. Szerencsénkre (eltérően a két háború közti helyzettől), ma nem két Nyugat van, hanem csak egy. Világosabb a sakktáblán a felállás. Azt is tudjuk, hogy a térképről nem lehet leszaladni. Bizonyos értelemben iskolázottak vagyunk. Elmegyünk a jaltai fifti-fifti határáig: polgári kormányzás egyelőre a szovjet csapatok jelenlétében. Formális demokráciát, fair játékstílust és belső viszonyainkban olyasfajta sportszerűséget igényelünk, amilyenre a gyerekek is képesek az óvodában.

*

A negyvenes-ötvenes évek – fegyverek évada, erőszak-romantikák ideje. Nekem is lógott egy géppisztoly az oldalamon, mint egy esernyő. „A humanisták géppisztollyal?” – kérdezte tanárom a bölcsészkar folyosóján. Igazságszerető diákoknak és ifjúmunkásoknak természetesen került a kezébe az ölőszerszám. A harc gyakori szó volt. Élt a bolsevik forradalom mitológiája; a lenini felkelés-elmélet és a katonai tanszékek oktatása produkálta megfordítva a megfordítandókat – a fegyveres diákforradalmárt a munkás-felkelőcsoportok élén. A munkásosztály a jogait követelte, izmosodott a munkástanácsok ellenhatalma, még élt a szocialista szótár. Még sokan mondták, hogy az eszme szép, csak a gyakorlat, azzal van baj. Más idők voltak azok. Ma elég furcsának hatnak azok a bölcsészek, akik a nem támadott egyetemről teherautón átmentek egy újpesti felkelőállásba, csak azért, mert azokat messziről aknavetővel lőtték, csak azért, hogy azokkal együtt legyenek.

*

Aztán jöttek a tankok mögött a pufajkások, géppisztollyal ugyancsak, mi pedig elástuk a fegyvereinket. Ez nem megy, mondtuk, és a következő menetre erőszakmentes átrendeződést jósoltunk, mert ebből a tizenkét napos expresszionista drámából tanultunk. Megtanultuk, hogy sokan haltak bele minden oldalon. Bármely oldalon harcoltak a megölt fiatal férfiak és nők, nem kellett volna meghalniuk. Nem volt semmilyen személyes ok a halálukra. Csak elvont ok volt a halálukra. Vigyázni kell, nehogy elvont dolgokba emberek belehaljanak. Úgy kell a legközelebbi forradalmat csinálni, hogy ne legyen lövöldözés. Nem kell elsietni, de abbahagyni sem szabad. Belülről kell elfoglalni az ellenjátékos hadállásait, magyarán a tudatát. Az a valódi kérdés, hogy kinek a nyelvezete, kinek a stílusa győz.

*

Gyászoljuk a megölteket, a golyónyomokat életre való testeken, a hőst és a balgát egyaránt. A kenyérért sorban álló háziasszonyt, és a háztetőről lecsúszó pisztolyos lányt, a pincéből a főiskola udvarára kivezetett és ott lelőtt diákot, Duna-parton tarkón lőtt évfolyamtársunkat, és én azt is gyászolom, aki csizmásan lógott fejjel lefelé, élettelen hátán bicskafaragványokkal, nemkülönben a földünkön elesett megszállókat, akiket nem erre szült az anyjuk. Mindannyiuk emléke előtt azzal tisztelgünk, hogy mi most emberölés nélkül dolgozunk. Csak szóval, képpel, arckifejezéssel, jelenléttel, távolléttel, szavazócédulával. Emlékezzünk a diadalmas délután harmincharmadik évfordulóján arra a sokféle életútra, amely akkor, hirtelen fegyver által megszakadt.

Éjszakai refúgium

Hősünk a szökevény, aki megszökik magától, és átlóg a mese múlt idejébe. Ki akar siklani, légipályára, odatúlra átlibegni, a nyűgöket nyűgösnek látja. Elméje csapzott, űzött, idegesen verébugrál. Később a szökevény a kihúzódás ravasz formáival kísérletez, alkalmasint házigazdának álcázza magát.

*

Lilán sötétedik, felgyújtották a peronvilágítást, a vágányokon túl nagy nyárfakoronák, kis permetező eső, nedves levelek szaga. Jutkát várjuk. Ahogy beesteledik, a falu is elcsendesedik, az állomás a legélénkebb pont. Negyedóránként jön egy vonat, diákok, dolgozók, nyaralók indulnak-érkeznek. Be vagyunk kapcsolva a civilizációba, bármikor mehetünk Budapestre, sőt Rómába vagy Moszkvába is.

Józsika is nagyon szeret elbújni. Azon már túl van, hogy a szeme eltakarásával bújjon el. Áron szereti csúfolódva utánozni Józsit, máskor meg az idősebb fivér jóságával magyaráz: „Tudod, Józsikám, most még kis buta vagy, de majd te is megérted, hogy…” Józsi is nagyon kifinomultan beszél: „Légyszívesköszönömszépen, Áronkám…” Kézen fogva mennek homokozni, aztán püfölik egymást. Vannak játékszabályaik: Józsi sivít, Áron betapasztja a száját, Józsi hallgat, Áron elveszi a kezét, Józsi sivít, Áron betapasztja a száját és így tovább, sokáig. Áron megkérdezi, miért nem kakálnak bilibe a madarak.

*

Forog a henger, húzza magával az apró-cseprő izgalmakat, amitől nem egy budapesti barát mániás lett. Folyton alakul valami, mindenki egy külön irányzat, gyors karrierek lehetségesek, hisztéria uralkodik. Ma még a korábban betiltottak véleménye a legkapósabb, őket mondják még egy darabig „hiteles” embernek. Ez ma divatos szó, olyat jelöl, aki régebben is olyasmit mondott, mint ma. Van, aki javamra írja, hogy nyugodtan beszélek, vádaskodás nélkül, a friss radikálisoknak azonban ez nem igazán tetszik.

*

A kisfiúk egész délelőtt dolgoznak. Vadgesztenyéből főznek-sütnek, szuszognak, iparkodnak, viszik az anyjuknak a homokpalacsintát, nagyon finom! Ki-be raknak, szerelnek, fúrnak, kalapálnak, megszerelik a papát, egérlyukat keresnek, vonattá, tigrissé egy szempillantás alatt átalakulnak, aztán jön egy kis csendesség. Fegyelmezett munkacsapatként indulnak reggel kilenckor a játszótér érintésével a mólóra, ahol lehet nézni a kacsákat, szabad kergetni a pulykát, simogatni a cicát, lehet mászkálni a nagy köveken és megfigyelni a horgászokat, lehet a hidacskán át a század eleji halászhajók fedélzetére átszaladni. Az élet itt egész jól működik. Reggel hétkor van a boltban friss zsömle, kenyér, tej és köszöngetés, a gyümölcsöt és a zöldséget a folyton egymást ugrató, nevetgélő öszödi asszonyok árulják a piacon, biciklivel hozzák a kertjük termékeit, a kertgazdaság és a fürdőhely remekül megférnek egymással.

*

Odakinn Áron vagy Józsi elkeseredetten ordít, szemügyre veszem a helyzetet, Jutka ellenőrzés alatt tartja, Áron nadrág nélkül hasal a parkettán, Józsi a bilin ülve odahajózik és nagy odaadással paskolja Áron csupasz fenekét, amitől Áron még inkább rázendít, nem mintha nem tudná bilistől felborítani Józsit, de a lelke ehhez is szomorú ebben a pillanatban. Ha most békítően közbeavatkoznék, lenne még egy harmadik békétlen. A kisfiúkat és a népeket hagyni kell, adjanak utat a kétségbeesésüknek, amely keresi a tárgyát. Érzem, hogy ez a tapogatózva neheztelő kétségbeesés, majdhogynem gyönyör. Kissé elveszítjük a tartásunkat, lehasalunk a földre, kibocsátjuk ordítva a keserűségeinket. Jó az embert ilyen állapotban magára hagyni, mintha testi szükségét végezné, ezt neki kell egymagában elintéznie. A kétségbeesés a gyönyörködő magány egyik alakja, amelyet nem lehet a többi emberrel megosztani.

*

A budai kapun kilépve megérint a nedves levelek fanyar novemberszaga, holnapután halottak napja. Tegnap este megjött az ősz, csepergett, köd szállt le és bár még enyheség uralkodik, búcsút intek a vénasszonyok nyarának. Sötét, nem egészen jó minőségű, kicsit kálvinista lelkészes öltönyömben ballagtam a fonnyadt avarban, álltam a sarkon, lustán, rábízva magam a vakvéletlenre, hogy jön-e taxi, aztán jött, mert itt a Pasaréti úton szoktak jönni és elvitettem magam az osztrák nagykövet rezidenciájára, ahol már rendőrautók és motorosok cirkáltak, és mindenféle biztonsági legények ácsorogtak, mert itt van az alkancellár, akivel nemsokára kezet foghattam és óvatos érdeklődésére elmondhattam, hogy mostanáig felgyorsultak a dolgok, most azonban a nehezén már túl vagyunk, a hegygerinc túloldalán vagyunk, és ezért most nyugodtabb időszakot jósolok. Az eddigi uralom szidalmazása már elérte a csúcspontját és terapiko-liturgikusan kisült október 23-án, a véres pátosz napján. Van törvény a köztársaságról, szabadságokról, választásról, a legátütőbb politikai erő most az MDF és az SZDSZ. Most az lesz, amit ezek komolyan akarnak. Meg még azt is mondtam, hogy ez a kormány mindaddig legitim és feltételes támogatásunkat élvezi, amíg a választásokat követően új kormány nem lép a helyére. Folytassanak vele komoly tárgyalásokat. Aztán még fecsegés két újságíróval és élvezetes társalgás egy nem egészen szilfid grófnővel, aki itt a követségen teljesít szolgálatot, hacsak nem ő maga a követné, ő az egyetlen hölgy a társaságban, körül igen sok sötét öltöny. Megemlítettem, hogy az új szabad demokrata szóvivő testület is csupa fiúból áll, egy nőt sem bírt a tagság a vezetésbe beválasztani, ami mond valamit arról, hogy kinek a játéka a politika. A széles vállú és magas keblű grófnő kishitűségről beszélt, a női önbizalom olyan, mint a Párizsba érkező turistáé, aki gyengén beszél franciául.

*

A gyerekek valósággal tombolnak és hol az asztalon akarnak táncolni, hol meg az anyjukat ostromolják elképesztő hevülettel, ki nyaral az ölében hozzá simulva. Ebben a hangzavarban hol Józsit, hol meg Áront kapkodom el a légből, ahova bősz sárkányokként süvítenek fel, majd a gyerekszobában Józsika nagy ágyán még dulakodunk kissé, amit kacagva-sikongatva bohóckodásnak, illetőleg durvándozásnak neveznek a fiúk. Aztán kezdődik sötétben már a mese Hamupipőkéről, amit Jutka utolérhetetlen – mert épp ehhez a két fiúhoz igazított – művészettel ad elő, engem azonban nem akadályoz abban, hogy Józsi mellett elaludjam. Ha én fekvő helyzetbe kerülök, akkor, mint az alvóbabáknak, nyomban lecsukódik a szemem. Vannak pártbarátaim, akiknek a beszéde közben menthetetlenül elnyom az álom. Legsikerültebb elalvásom Bécsben esett, amikor a nekem ítélt Herder-díj rólam szóló laudatiojának felolvasása közben elnyomott a buzgóság, és Jutka, anyám meg Henning, a fordítóm már attól tartottak, hogy rendes hortyogásomba is belefogok, ahogy azt színházban, szabadtéri operaelőadáson, vagy a Zeneakadémia koncertjein szoktam. Hülye filmeken nem alszom el, cirkuszban sem. Előadás? Egyetemi élet? Katasztrófa. Tíz mondat és lecsukódik a szemem. Vannak szövegfajták, amelyekkel szemben impregnálva vagyok.

*

Nyugaton jártamban is gyakran felismertem a hazai óvatoskodás, őszintétlenség, sznobizmus és dölyfösség rokonait, talán kifinomultabb alakban, ugyanezeket Budapesten töményebben élvezhetem. Körülnézek egy társaságban – elfogódott, túlkompenzáló, felemásan civilizált alakok. Váltakozva hajlanak az önbizalomhiányra és az öntúlértékelésre. Fegyelmezi azonban és együtt tartja ezt a kettőt az élelmesség. Mondják, hogy a magyar fő erénye a túlélőképesség. Sem a hagyomány, sem a földrajzi helyzet nem kedvezett az idealizmusnak és a filozófiai következetességnek. Adódtak költői kiszállások is az alantas igazodásból.

*

Az áttörés nagylelkű, aztán jön az irigy osztozkodás. Politikai győzelem – állásosztogatás. Betenni megbízható embereinket a kulcspozíciókba, jó kis állásokkal megjutalmazni híveinket vagy hívünkké tenni a tartózkodókat. Van valami hasonlóság minden új kurzus emberei között. Nekem mindig ellenszenves volt a régiek kiszorítása, meghurcolása, és az a törvény is, hogy a fent és a lent helyet cserél. Az újradikálisok minden gyűlésen azt kifogásolják, hogy a tegnapi kommunisták átmentik az elitpozíciójukat. Tény, hogy nem nyúltak helyzetük védelmében fegyverekhez. Ez a békés átállás annyi méltányolást megérdemel, hogy nem alkalmaznak velük szemben kollektív diszkriminációt.

*

Érthető, ha az urasági cselédek úgy gondolták, hogy az lesz a jó világ, ha ezentúl ők parancsolnak. A patriarkális nagybirtokon pontosan megtanulták, hogy az egyik ember feljebb van, a másik lejjebb van, és hogy a hatalmi helyzetét mindenki kifejezi és érezteti. De hogy most még mindig az urasági cselédek forradalomszemléletének hódoljunk?! Ez, éppen ez a sötétebb lényege Kelet-Európának. A parancsuralom, amelynek a szellemében osztozik az is, aki fent van és az is, aki lent. Most éppen antikommunista retorikával jön az újromantikus hódolat a feudális Magyarországnak.

*

Egy kultúra akkor erős, ha folyamatos, ha a nagyszülők nem komikus figurák, ha egymást váltó nemzedékek különbözve, de hasonlóan vélekednek arról, hogy mi az, ami becsületes, és mi az, ami nem az. Enélkül a kontinuitás nélkül a kultúráknak nincsen állékonysága, mélysége, jelleme. Ha ez a folyamatosság nincs, ha ez nem lehetséges, akkor a köpönyegforgató ember lesz a normális ember, amit például a holland vagy a svéd társadalomról nem lehet elmondani. Hallottam már a köpönyegforgatás dicséretét is. Ostobák erénye, mondta egy okos ember, mindig ugyanannak lenni. Borzalmas, hogy ötmilliárdból csak egy vagyok. Hogyan többszörözhetném meg magamat, ha nem a gyakori metamorfózisok által? Aki nem képes az átalakulásra, az el van meszesedve. Recseg-ropog az erkölcse, a szélkakasé viszont finoman hajladozik.

*

Részem volt ezekben az újabb változásokban, valamilyen mértékben felelős vagyok értük. Nem lesznek-e a passzívabbak szemében évek múltán utálatossá ezek a megrögzött felszabadítók? Aki semmit sem tesz, az nem is felelős, mindent kívülről kap, akármi esik vele, nyafoghat. Sokan fogják visszakívánni a szocializmust. Megfelelt a köznépi kényelemszeretetnek, lógási hajlamainknak, illett a lentről jöttek tudásához, túlzás lenne azt állítani, hogy nem hasonlított ehhez a társadalomhoz.

*

Becsavarodtak az emberek a kommunizmus fogaskerekébe, most meg kicsavarodnak belőle. Örvényhatás: levisz, forgat és kidob. Sok ember észrevétlenül kifordult a kommunizmusból és visszatért a józan eszéhez. Az átlagember értette az uralkodó logikát és átmentette magát rajta. Az adekvát stratégia illeszkedik a másik – rendszerint erősebb – fél logikájához. Minden teremtett ember át akarja menteni magát a holnapi napba. Nem kell az ellenjátékost megbántani, okosabb olyan viselkedésre csábítani őt, ami bennünket nem sért. Milyen könnyű volt államosítani és milyen nehéz államtalanítani!

*

Itt áll egy ország a szocializmus és a kapitalizmus között. Amikor az emberek még lelkesen beszéltek a szocializmusról, még alig sejtették, hogy mi az. Itt most a kapitalizmus is inkább utópia, mint tapasztalat. Nem ártana pontosabban tudni az átmenet árát. Akkor is lesznek szegények, ha majd itt kapitalista demokrácia lesz, akkor sem a nép fog uralkodni. Az értelmiségnek szűkebben csordogál majd az állami szubvenció, de ha megerősödik a burzsoázia, akkor juttat az értelmiségnek is. Amíg a szocializmus szilárd volt, kárpótlásul a mindentudó és gondviselő állam biztosította számunkra a lógás jogát. Ez most majd nem lesz. Nem lehet munkaidőben bevásárolni, légyottot bonyolítani, ellátni egy mellékállás teendőit. Nézik, hogy mi van az asztalodon, csak akkor maradhatsz meg a cégnél, ha odaadó azonosulással magad is a cégé vagy.

*

Mi polgári társadalmat akarunk, de nem igazán vagyunk polgárok. Jövet a hatalom nyelvéből nem igazán akaródzik a pénz nyelvén beszélnünk. Magam is eléggé unom az olyan embert, aki a kevésnél többet beszél a vásárlásról, mert nem sok holmira van szükségem. Az se bölcs, ha az embert azzal azonosítják, amije van. Anarchoindividualista hedonizmussal irtózom a létező civilizációktól. Meglenni persze kitűnően megvagyok mindegyikben. A lélek jó állapotait keresem. Tudom, hogy a demokráciának a kapitalizmus az ára, rendben van, megfizetem. Nincs szent szocializmus, nincs szent kapitalizmus. Nem muszáj egy vállvonással tudomásul venni a tőkeuralom kellemetlen velejáróit. Itt kezdik vallásosan tisztelni a kapitalizmus lényegét. Vallásos kommunisták után vallásos kapitalisták. Eszmecsomagok az abszolút jó, illetőleg az abszolút rossz minősítését kapják. Most mindaz, ami szocialista, negatív osztályzatot kap. A demonizáló politikai harc a kommunistákat politikai ellenfélből morális ellenféllé, amolyan sátánfattyakká, jobb esetben bolondokká festi át.

*

Ma, mindezek után, van-e még érvénye a szocialista értékeknek. Jogos az az igény, hogy a közösség is tartozik az egyénnek, hogy mindenkinek jusson rendes étel, hajlék, hogy a naplopónak is meglegyen a legszükségesebb. Lehetne azt is mondani, hogy a szocializmus emberek önkéntes társulása általuk kiválasztott célokra. Az egyén javára működő szocializmus annyit jelent, hogy az elesetteket sem hagyják magukra, jóléti szervezeteket jelent. Ezeknek nem muszáj állami kézben lenniük. Ahhoz, hogy az özvegyeket és az árvákat megvédjék a nélkülözéstől, nincs szükség rendőrállamra.

*

Gimnazista koromban, a szocializmus képzetével a fennálló baloldali kritikája párosult. Sok polgárifjú a polgárit túlságosan anyagiasnak és rövidlátóan önzőnek ítélte. A polgárság behódolt a nacionalista bürokrácia tekintélyuralmának. A polgárok a kommunista bürokrácia tekintélyuralmának is behódoltak volna, ha az megtűrte volna őket. Itt az igazságkereső diáknak nem volt könnyű meglátnia a polgárban a szabadság letéteményesét. A tegnapelőtti radikálisok idealista fiatalok voltak, csak éppen más nyelv volt divatban. Idealisták, azaz eszményekért önzetlenül áldozatot hozók. Fiatalkori erkölcsi szigor: meghaladni a személyiséget, és a szolgálatot a szabadság elé helyezni, apaéhség. Az új nyelv tudói lekezelik a régi nyelven beszélőket, azokat, akik nem tudtak olyan könnyen, gyorsan átállni. Gyermekeink bennünket tükröznek, úgy bánnak el a mi generációnkkal, ahogy mi bántunk el a szüleink generációjával. Rendszerváltással együtt járhat holmi ellencenzúra és új kötelező retorika. Mi sem természetesebb, minthogy ezekkel szemben is disszidens leszek.

*

Nem gondolom, hogy egészen másnak kellene lennünk, mint amilyek vagyunk. Csak olyan nemzet követelhet sokat magától, amely becsüli magát. Szükségünk van egy kis finom önbizalomra, hogy egyáltalán tanulni képesek legyünk.

*

Köszönöm jól vagyok, tegnap is jól voltam, holnap is jól leszek. Az egészségem jól szolgál, nincs nap betűvetés nélkül. Az a jó, ami itt és most jó. Nem igazán hiszem, hogy másokat bántani jó. Ahhoz, hogy másokat bántani jó legyen, ahhoz kell valami hisztérikus türelmetlenség, valami felfokozott, szavaktól részeg lelkiállapot.

*

Elismersz-e valami magasabb értéket a személyiség szabadságánál? Ha nem, akkor individualista vagy. Ha igen, akkor kollektivista. Nem ismerem el, hogy első a jóllakás és csak aztán jön a morál. Ahol respektálják a szabadságjogokat, ott az emberek többnyire jóllaknak. Éhezés csak azokban az országokban van, ahol valami magasabb elv uralkodik, mint a személy szabadsága.

*

Szociálkapitalisták vagyunk, afféle mixtúrák, közbülső variánsok, nehézkedésünk okán. Ilyen megjegyzésekért bírálatot kaphatnék a tudományos kapitalizmus tanszékek oktatóitól, akik nemrég még tudományos szocializmust tanítottak. Minden frazeológia mögött felismerhető a diadalmas leckéztetés.

*

A nyelvi vagy netán az etnikai közösségtudat nem erősebb lelki forrás, mint az egy helyen lakóké, akik magukat földinek nevezik. Patriótája vagyok mindazon helyeknek, ahol hosszabban időztem. Nemzetállamok helyett nyitott határú városállamokról ábrándozom az egyesült Európában. A nemzetállamot katonai szükségletek hívták elő, a városállamot civil szükségletek. A reális közigazgatási egységek – a területi hazák, a városi agglomerációk, ahol mindenki, aki helyben tartózkodik és adót fizet, teljes jogú polgár. A lakóterületi egységek a legvalóságosabb emberi együttesek. Az ember legfontosabb adata a lakcíme. Térben vagyok, szoba, utca, megint szoba, az állam a sarokban kuksol, a televízióban.

*

Egy ifjú pár valahonnan Nyugat-Európából meglátogat, vacsora után elmondják, hogy életük legfőbb célja egy jól fizető, biztos állás. Versenyvizsgák szűrőrendszerén át iparkodnak a legjobban fizetett munkakörök felé. E versenyvizsgák sikeres letétele után, akinek nagyobb a fizetése, az jogosult azt hinni, hogy különb a többieknél. Olyan ártatlanok a vendégeim, bevallják szendén, hogy a személyes siker a legfőbb jó, és az a szép az egészben, hogy ez a legfőbb jó mérhető és más országok, más földrészek mércéire átfordítható. Bevallották, attól tartanak, hogy életük végéig szegények lesznek, legalábbis ahhoz képest, amit mások elértek, és amire ők is vágyakoznak. Engem is megkérdeztek, hogy mi az én életem célja. Nem a személyes siker?

*

Ha már választani kell, akkor inkább az ünnep. Tény, hogy azt nem lehet mérni, viszonyítani, mert az ünnep önmagában beteljesül. Szeretném, hogy a mai nap ünnep legyen. Az emberek állása, vagyona nem érdekel. Az érdekel, ami egy beszélgetésben, egy tekintetben, egy csöndes együttlétben megmutatkozik. A lényeges színpad a hétköznapi élet. A történelem is kivágott képkockákra, köznapi eseményekre bontható. Terek és termek, sokan beszélnek.

Danilo Kis

Csak néhány héttel ezelőtt jött a hír, hogy Danilo Kisnek a tavalyelőtti tüdőrák már a gerincére is átterjedt. Leszállt a repülőgépről és elkezdett a háta iszonyúan fájni. Aztán ő is telefonált, nem voltam otthon, a feleségemmel beszélt, azt mondta: haldoklik. Meg akarták operálni, de nem engedte. Kérte a hozzátartozóit, hogy engedjék meghalni. Nehézségei támadtak a beszéddel, rohamosan fogyott, nézte a televíziót, praktikus dolgok foglalkoztatták, kommentálta a kelet-európai eseményeket. Az utóbbi hetekben, növekvő erejű morfiuminjekciók tették számára elviselhetővé a létezést, de még így is szenvedett. Otthon akart meghalni. Nem evett, a két utolsó napon nem beszélt. Gabi telefonált Stockholmból, este nyolc körül; azt mondta, hogy Danilo most halt meg egy órája.

*

A végidőben csak a most van, csak a fájdalom és a tudatlanság, csak testhelyzet, várakozás az ápolónőre, szúrás, enyhület. A test önállósulása. Már nem akar veled maradni. El akar hagyni, mint egy vásott cipő.

*

Borisz Davidovics síremléke, Kert és hamu, Holtak enciklopédiája – s csupa halál-előkép. Ez a gyermekes, aranyszívű, mulatságosan szertelen, nyakigláb, mély hangú bohóc, ez a bölcs és nagy író, ez a pompás, holtáig fiús-loboncos férfi a könyveiben állandóan a halál körül kereng. Az apja magyar-zsidó ügyvéd, megölték; őt az anyja görögkeletinek keresztelte, s magával vitte Magyarországról szülőföldjére, Montenegróba. Itt is, ott is, Danilo olyan vidéken élt, ahol sokat öltek. Anyja is csontrákban halt meg többéves gyötrődés után, mely idő alatt a tizenkét éves fiú volt a kenyérkereső és az ápoló.

*

Danilónak igen kifejlett halálérzékenysége volt, és ahhoz is volt bátorsága, hogy ne röstellje a halálfélelmét. Susanne Sontag megpróbálta rábeszélni a maga nagy hírű orvosára, aki őt kigyógyította a rákból, Danilo makacsul kitért: az az ember kíméletlenül beszél, hírek szerint ijesztegeti a beteget, viszont az ő orvosnője kedves, megérti a páciens halálfélelmét.

Az emberi túlélésnek minden bizonnyal velejárója a felületesség és a közöny. Nem tudjuk felfogni a barátaink halálát. Nem is akarjuk igazán érteni. Az élő kerüli a halál gondolatát.

*

Találkoztunk Budapesten, New Yorkban, Jeruzsálemben, Lisszabonban. Konferenciák, amelyeknek egyetlen haszna, hogy az írók találkozhassanak. Ilyenkor minden túl sok. Több tucat ember, akivel szívesen beszélgetnék külön-külön lassan. Ilyen tömegben az írók élvezhetetlenek. Miért beszéljenek egymással az írók irodalomról? Az ember elolvassa a másik könyvét, esetleg mond egy-két szót róla. A téma súlypontja hajlamos átcsúszni a politikába. Danilo Kis és Adam Michnik bemutatkoznak egymásnak és megkedvelik egymást. Csengetnek, az ember beül a konferenciára, felveszi a fülhallgatót, hülyeségeket rajzol és ír, megfájdul a feje, suttog, csibészkedik, mint az iskolában, elmondja, hogy az egész élet pokoli marhaság. Danilo szép, mély, kissé rekedtes hangját élénk szemvillanások kísérik. Nyakigláb, szórakozni vágyó fiú, kicsit már fáradt, sőt talán nagyon fáradt, de ha van kedvére való társaság, akkor még hajnali háromkor is szívesen beül egy italra a hotelbárba. Kicsomagolás-becsomagolás, check in, check out.

*

Lehet, hogy D. elmegy majd egy másik szemináriumra is, ha nagyon hívják, mert az is egy jó nagy marhaság lesz, de ő ott is talál valakit, akivel jól fog beszélgetni, aki gyönyörködve tudja őt hallgatni. Ha van inspiráló közönség, akkor előáll a nagy színész, aki az ő pincehangján remekül eltrillázza egy bizonyos naiv hölgyike csiripolását, miközben ez a bizonyos szende hölgyike az étlapról egy előkelő vendéglőben a Saint Germain de Près-n ördögi pontossággal választja ki a legdrágább ételeket minden fogásból, oly katasztrofális végkifejlettel a lovag pénztárcájára nézve, hogy másnap bizonyos párizsi jugoszlávok körében mulatság tárgya: íme Danilo is megvacsoráztatta azt a kis csipegető madárkát. És ahogy csereberélte a szerepeket, ő volt a hölgyike, a pincér és ő volt ő, majd az őrajta röhögő barátok. Igazi írói munka volt, ő volt mindenki.

*

Hálás volt, ha meleg érzéseket kapott. Ha valakit kedvelt, akkor az a másik érezhette, hogy Danilo kedveli. Bámulatosan szabad volt az érzelmei kimutatásában. Szívesen vette a barátságot, érdekelték az írók, ez a furcsa nemzetközi banda. Gondosan elolvasta mindazt, ami róluk a mellékelt információs lapokon állt, tanulékony volt, rendesen végighallgatta a többieket, időt szentelt rájuk. Arra is, hogy együtt igyanak, hogy megnézzék egymást. Ha valakit szeretett, Sontagot, Milost, Zagajevskyt, Enzensbergert, akkor felragyogott és kiterjesztette a fényét. Néztük Milost, ahogy a párjával áthalad a szálloda előcsarnokán, Danilo félrehajtotta a fejét: „Aranyos!” Szerette, hogy a közép-európai klán feje még férfi a talpán. Ahogy a hölgy karján vonul, mint egy köztársasági elnök. Közben odaküld egy diákos mosolyt, az illő távolságot azonban megtartja.

*

Jeruzsálem óvárosában sétáltunk, őt az arab negyed nem érdekelte annyira, mint engem, ismeri otthonról, Boszniából, a muzulmán bazárt, ellenben komoly megfigyeléseket tett arról, hogy az izraeli nők feneke az elmúlt évtizedekben eltávolodhatott a földtől, vagyis hosszabb a lábuk, mint amikor még Koestler járt ott a háború után, mert akkor a kelleténél alacsonyabban hordták a feneküket. Gyaláztuk a kiadókat, akik sosem szegények, eltérően az íróktól, akik majdnem mindig szegények. Ő egy kis műtét után volt, és fáradtabb, mint azelőtt, a szobájában olvasgatott, ha nem velünk volt és ha nem vitték magukkal a jugoszlávok. Ő azt hiszi, hogy a magyarok összetartóbbak, de őt is mindig körülvette a szerbhorvát nyelvközösség. Jeruzsálemben, a Mishkenot Sha’ananim nevű vendégházban szomszédok voltunk, békésen ittuk a szaléziánus szerzetesek kiváló borát és fecsegtünk a hosszú, oszlopos teraszon, de már csengett a telefon és vitték egy kibucba, ahol öt jugoszláviai zsidó nő, koros asszonyok mind el akarták neki mondani a történetüket. Ők is ott voltak Golij Otokon, a dalmáciai kősziget-börtönben, és csak a szabadulásuk után jutottak el Izraelbe. Mielőtt még meghalnak, szeretnék elmondani a történetüket neki, éppen neki, hogy írja meg. Danilo egyáltalán nem akart erről a szigetről írni, amely az ő országában egyszeriben divatos téma lett, lágerregény-infláció, nem úszik együtt semmilyen uralkodó áramlattal. De ez az öt nő a sürgetésével felkavarta. Majd ír valamit a tizenhatodik századi ragusai-dubrovniki zsidókról, mondta kitérőleg. És most ezek az öregasszonyok? Majd visszajön, és magnóra veszi, amit mondanak. Volt egy olyan érzésem, hogy ez nem fog megtörténni. (Egy évvel később: megtörtént, szép tévéfilmet-csinált velük élete utolsó évében.)

*

Finoman volt emigráns, hazajárt, de egy kicsit otthontalan volt Belgrádban. Ott mindenki etnikai-nemzeti lázban ég, a félmagyarzsidó-félmontenegrói Danilo a kevesek egyike maradt, aki jugoszlávnak mondta még magát. Így ült két kolléga között, az egyik szerb, a másik szlovén, ezek egymást kerülték, nyilvánosan összecsaptak, Danilóhoz viszont mind a ketten ragaszkodtak, belátták: alkalmatlan a törzsi konfliktusokban való elköteleződésre. Szarkasztikus giccsérzékenysége, humorérzéke és a luciditása nem engedte meg, hogy csatlakozzon nemzeti haragokhoz és gőgökhöz. Látta az ilyen szenvedély színét is meg a visszáját is, együtt tudott érezni, de be is tudott telni vele. Egy darabig hallgatta, aztán elfáradt, kikapcsolódott.

*

Jó minőségű, laza tweed zakójával, kitűnő franciaságával, zsebre dugott kézzel, nyájasan vagy szarkasztikusan vigyorogva átsétált országokon és városokon. Jó utasként, kis csomaggal; mindenütt nyitottan és tartózkodóan. Itt Budapesten egy kissé kevésbé volt tartózkodó. Nem tudok róla, hogy sok francia íróbarátja lett volna, de itt Budapesten körülvették és szerették. Gyerekkori nyelv volt az ő magyarsága, és ettől fiúsabb lett magyarul, vagányabb, szilajabb. Ha szabatosan akart fogalmazni, olykor átkapcsolt franciára. De az ő magyar tudásában benne voltak az olvasmányok is, utóbb éppen Kosztolányi Dezső prózájáért rajongott, és Ady Endrétől Petri Györgyig úgy fejezte ki elragadtatását egy-egy vers iránt, hogy a magáévá tette: lefordította. Közülünk való volt, testvér volt. Asztalomtól balra fordulok, ott ül velem szemben a magas támlájú karosszékben Danilo, megfoghatatlanul komolyan.

Magyarnak lenni Európában

Magyarnak lenni Európában annyit jelent, hogy nem vagyunk egyedül. Száz más nemzetbeli európai között van egy-két magyar. Társaságban nem hagyatkozhatunk a magánbeszédre, beszélni kell a többiekkel, nyelveket muszáj tanulni és olyasmit kell mondani nekik, aminek átélhető értelme van. Az embernek nem esik rosszul, ha kedvelik a társaságban, vonzó magaviseletének jutalmaként. Gőgös, sértett, irigy, gyűlölködő embernek nincsenek jóbarátai, ami újabb sérelem forrása. Mindenkinek van egy elképzelése arról, hogy milyen a rokonszenves ember, akit mondjuk éppen szomszédjául kíván vagy akként megbecsül. Semmi okom sincs feltételezni, hogy az erkölcs és az illendőség más a nemzetek, mint a személyek esetében.

*

Európainak lenni Magyarországon annyit jelent, hogy megtanuljuk a bibliai demokráciát, hogy valóban egyenrangúak vagyunk a többi emberrel minden élethelyzetben, munkahelyen, asztalnál, ágyban egyaránt. Európa számra és munkára nézve erősebb nyugati fele kialakította a liberális demokrácia politikai erkölcsét. Európai az az ország, ahol az egyén szabadsága sérthetetlen, ahol az emberi személy méltósága az értékelés alfája és ómegája, ahol különös tulajdonságaiért, semmilyen közösséget nem üldöznek. Felebarátaink megfélemlítése, korlátozása vagy akár elpusztítása azért, mert ilyen vagy olyan sokasághoz tartoznak, a faji, nemzeti és osztálygyűlölet Európában visszatekintve is, hagyományként utálatossá vált éppen azért, mert az európaiak tanultak a saját történelmükből, és ma már tudják, hogy a diszkrimináció gyilkossághoz vezet. A gyengébbek megbántása, a fölényeskedés az egyenrangúak között, a csatlós alázat a nagyokkal szemben – olyan magatartás, amely az európai tekintélyuralmakban a helyén volt és van is mind a mai napig, de már nincs a helyén és szerencsétlen elmaradottságnak tűnik fel szabad nemzetek polgárai között. A peckes csatlós az alakuló-tanuló Európában panoptikumfigura. Lehetséges-e demokrácia demokratikus személyiségek nélkül? Utóbbiakat inkább azonosítanám a játékossal, mint a harcossal. Zsarnokságok üledéke, ha a harc vérre megy, ha a játékosok valóban meg akarják sérteni és ki akarják készíteni egymást.

*

Európai áru, ez Amerikában azt jelenti: jó minőségű. Ha a kirakatainkat, városaink, falvaink gondozottságát nézem, mindazt, ami látható, akkor a magyar munka az európai átlagnál inkább rosszabbnak, mint jobbnak látszik. Egy holland ember tegnap egy budapesti cukrászdában húsz percig várt a kávéjára, a kisasszonyok elmélyülten társalogtak, majd amikor a vendég szóvá tette ezt, felvilágosították: „Ne felejtse el, uram, hogy Budapesten van!” Ami azt jelenti, hogy itt ez a normális, a rossz munka. Annyi vagyunk a többi európai szemében, amennyit a műveinkből és a szolgáltatásainkból megvásárolnak és élvezni tudnak. Többek közt Budapest vagyunk a szemükben: Európa egyik legszebb és legbüdösebb városa. Nem vagyunk viaszgyurma figurák, mi magunk is formáltuk magunkat, városunk nemcsak csinálódott, mi is csináltuk, igen, ilyenné. A szabadság is munka, az elnyomás is az, kormányzat és lakosság közös műve.

*

Axiómaként kell leszögeznünk, hogy az egész lakosság felelős – ha nem is egyedül felelős – a történelméért, uralkodó eszméiért és hagyományaiért, jó és rossz értelemben egyaránt. Nemcsak a dicsőség a miénk, hanem a szégyen is. Nem mazsolázhatod ki a múltból mindig azt, ami éppen ízlik. A jó és rossz mértéke a nemzetre is alkalmazott európai humanizmus, a bibliai és a görög-római politikai erkölcsi reflexiótól kezdődően, s mielőtt a felsorolásba belebocsátkoznék, jobb, ha a teljes, a költőket és a gondolkodókat magában foglaló európai irodalmat említem a törvény egyik corpusaként. Érezzük, hogy miről van szó, de nem tudjuk meghatározásokba foglalni. Legújabban azonban van egy tételes, az egész emberiséget átfogó törvénygyűjteményünk az alapvető emberi és polgári jogokról, amit kiegészítenek az európai államok különös ilyen tárgyú megállapodásai. Az emberi jogok tiszteletének megvan a maga logikája. Elvezet a demokráciához. Európa nyugati fele ezt felismerte, nemkülönben a belső összetartozást a szabadon kutató homo sapiens, a szabadon vállalkozó homo oeconomicus, és a szabadon határozó homo politicus között. Minden társadalmi kísérlet, amely az ember ezen alapvető szabadságigényeinek akár csak egyikét is megsérti, elpereli, homályba borítja, az kénytelen szembefordulni a többi szabadsággal is, mert mind a demokratikus és mind pedig az autokratikus paradigmának megvan a maga kényszerítő belső logikája. Ha valaki A-t mond a demokrácia útján, annak előbb-utóbb B-t is kell mondania, és így halad előre az ábécében. Aki az önkényuralmat reformálni kezdi, annak muszáj lesz idővel kikötnie, megkapaszkodnia a demokráciában. Egy nemzeti társadalom a maga kiegyensúlyozott nyugalmát, folyamatosságát, a nemzedékek közötti termékeny átörökítést csak akkor tudja biztosítani, ha alapvető törvénybe foglalja az egyén kulturális, gazdasági és politikai szabadságjogait. Európában ma egy nemzet annyira tiszteletreméltó, amennyire állama és polgártársai tisztelik a nemzet alkotóit, az embereket, amilyen mértékben elmondható róla, hogy a politikusai a közösség érdekeit a személyiség szabadságának semmi más alá nem rendelhető értékéből vezetik le; persze ki-ki a maga módján. Az alapvető emberi és polgári jogok tiszteletének és a rájuk épülő logikának nincsen törvényes alternatívája. A szabadságcsorbítások minden fajtája, kisebbségek bármilyen diszkriminációja törvényszegés és szemben áll a választott, elfogadott és az európai parlamentek által is törvényerőre emelt politikai erkölccsel. Zavaros gondolkodást, közelbutulást, önkényuralmat, alkalmasint sok erőszakos halált eredményez az az együgyű cinizmus, amely az ember védelmének ezt a törvényét nemzeti, osztály vagy bárminő más érdek alapján viszonylagosítja. A históriai nacionalizmusból és materializmusból háborúk és táborok következtek. A nemzeti szuverenitás eszméje nem igazolhatja a nemzetállamon belül az egyének és a kisebbségek jogainak korlátozását. Az európai politikai erkölcs bárkit feljogosít arra, hogy beleavatkozzon szomszédállamok vagy akár távoli országok belügyeibe, hogy föllépjen az emberi jogok megsértése ellen bárhol a világon. Ezen alapul például az Amnesty International tevékenysége. Enélkül a gondolkodásmód nélkül, amely régi is, új is, és a hetvenes évek óta erősödőben van, aminek jele, hogy Dél-Európa után Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában katonai, illetőleg pártdiktatúrák helyén civil demokráciák keletkeznek, Kelet-Európa sem jutott volna el a mai politikai földcsuszamláshoz. Ez a modern európai humanizmus megtermékenyült a kelet-európai demokratikus mozgalmak tapasztalatától, tanult a kollektív egók felpuffadásaiból, görcseiből és hisztériáiból, és rejtelmes növényi erővel megotthonosodott a mi kultúránkban is; nélküle a magyar 1989 nem volna lehetséges. Hozzáteszem: a mi idei békés forradalmunk, s vele párosulóan a többi közép- és kelet-európai nemzeté – új fejezetet nyitott az európai autonómia történetében.

*

Van, igen van a nemzeteknek, etnikumoknak, minden emberi csoportnak, minden településnek, még egy iskolai osztálynak, vagy akár egy családnak is összetéveszthetetlen, bonyolult és inkább esztétikailag érzékelhető, mint tudományosan meghatározható egyénisége. Ha egy személyről szólva is sántít minden általánosítás, több személyről szólva még inkább. Ezért a művészi empátia dolgozik bennünk, amikor egy közösséget ugyanúgy megérteni kívánunk, mint egy embert. Közösségekhez előítélettel közeledni elvont, rideg, nem-érdeklődő lélekre vall, olyan emberre, aki a hozzá legközelebb állókat sem igyekszik megérteni. A nemzetek különössége csak akkor emelkedik méltó rangra, ha mély korreszpondenciában van a személyi különösség méltánylásával. A személyes és kollektív különösségek igazi pástja a művészet. Ez nem korlátozó értelmű megállapítás. Figyelmükbe ajánlom azt a hipotézisemet, hogy az ipari társadalom, ha el bírja kerülni az ökológiai katasztrófát, kénytelen átnőni a művészi társadalomba.

*

Ezzel a nyolcvankilences teljesítményünkkel jó osztályzatokat kaptunk a világsajtó nagyobbik részétől. Legújabban azonban a groteszk elemek halmozódnak, látogatóink valami furcsát észlelnek: miközben az államháztartás inog, demokratikus szervezetek fő gondja a politikai harc más demokratikus szervezetek ellen. A politikai vetélkedés gyűlölettel párosuló módja elidegenítő. A nemzet azonos a stílusával. Önmagunkat ábrázoljuk és minősítjük. Néznek ránk, itt van a világsajtó, hallgatnak és lefordítanak bennünket. A csúnya beszédet is hallja a világ, s hallatán számos megfigyelőnek elmegy tőlünk a kedve. Ki gyönyörködnék a célozgató iszapbirkózásban? A vádaskodásban, pukkancskodásban, abban a sok selejtes megnyilatkozásban, ami a szabadabb szólás velejárója. Sem a tanulatlanság, sem a szegénység, sem az elnyomottság nem tesz jobbá. Elnyomott és önmagukat elnyomó társadalmak demokratikus forradalma gusztustalanságok tömegét hozza felszínre. Olyan országot kellene most csinálni, amely megismerve is tetszik a többi európainak. A tanuló nemzetre sem a dicsekvés, sem az önostorozás nem jellemző. Az, amit idén eddig csináltunk, nem rossz, most egy szabad szilveszter estéhez közeledve, ne rontsuk el a játszmát.

Vigyázz rá, értékes ember!

Izgatott diákcsoportot lássanak maguk előtt a bölcsészkar egyik helyiségében a rádió körül, 1956. október 28-án bejelentik az új kormány névsorát, a diákok tudják, hogy melyik név mit jelent, de nem olyan pontosan, mint a számukra idős, nekem ma fiatal, akkor negyvenhét éves férfi, ki a fejét hátravetve minden nevet másfajta – inkább szarkasztikus, mint elismerő – mosollyal jutalmaz, majd elmagyarázza a bölcsészkari forradalmi bizottság tagjainak, kik jobbára a marxista tanszék tanársegédei, de vannak köztük hallgatók is, meg az ott csellengő, fontoskodó, türelmetlenkedő diákoknak, hogy egy hete ez a változás még sok lett volna, most már kevés. Bizonnyal.

*

Hallgatói között van egy, nevezzük K.-nak, aki akkor nyáron végzett, s a vállán most hetvenkét lövetű géppisztolyt visel. Az éjjeli őrködés miatt egészséges álmából csak dél felé ébredt, és íme a forradalmi kötelességtudat beűzte szép ifjú hitvese mellől szolgálattételre ebbe a cigarettafüstös és az entrópia szokatlan jeleit mutató egyetemi helyiségbe, ahol frissen megürült húskonzervdobozok púposan rakva csikkel, de a sarokban egy zöld literes üveg is kandikál, vászonba göngyölt kukoricacsutkával bedugaszolva, a benne illatozó hetvenfokos házi és hazai kisüstiből egy pattanásos forradalmár kolléga sutyiban-dugiban megkínálja K.-t, akinek sötétkék, meghökkentően súlyos, de nem nagyon meleg felöltőjéhez tükör előtt is jól illik a tegnap kapott géppisztoly. A forradalmi bizottság bölcs elnöke és fekete szemű fő ideológusa az ilyen italozást rossz szemmel nézi, de a jámbor kortyolgató leküzdhetetlenül széles mosollyal visszasomfordál a tanár úr helyzetértékelésének hallgatói közé, s máig hallja azt a magabiztos, éles hangot, mely a felsorolt kormánytagok értelmi képességére és pályaalkalmasságára, illetve ezek hiányára több szót veszteget, mint az erkölcsükre. A jelenlévők még nem tudják, hogy négy nap múlva lesz egy másik kiegyensúlyozottabb, négypárti kormány, jobb, mint ez, majd pedig nyolc nap múlva megint lesz egy kormány, újra egypárti, ennél sokkal rosszabb. A jelenlévők benne vannak a jelen pompás és izgalmas tudatlanságában.

*

A kis előadás után a tanár úrnak mennie kell Kopácsi rendőrfőkapitányhoz, hogy valami nagyon fontos és bizalmas ügyet megtárgyaljanak. Az utcán sok a fegyveres, a forradalmi bizottság elnöke rábízza a tanár urat a hosszú kabátos és hosszú hajú K.-ra, aki már néhány kérdést föltett a tanár úrnak, vagyis már kapcsolatba került vele. „Kísérd el, vigyázz rá, nagyon értékes ember”. A géppisztoly a bal vállon lógott, hogy ne akadályozza a társalgást. K. néha feltekintett a Váci utca ablakaiba, hogy nem kuksol-e valahol egy megveszekedett orvlövész. Ha fegyveresek jöttek szemben, ő is átvette jobb vállra a maga szerszámát, de azok is nemzetőrök voltak, piros-fehér-zöld karszalaggal. Testőrködését a kapitányság Deák Ferenc utcai kapujáig lelkiismeretesen ellátva, K. a tanár úrtól jó tizenöt évre búcsút vesz.

*

„Te voltál az? Emlékszem arra a hosszú hajú fiúra; azon az elég rövid útszakaszon annyi kérdést tettek föl nekem, hogy már zúgott tőle a fejem” Amikor ez a második beszélgetés zajlott, K. akkor már megjelentette első regényét, amelyről a tanár úrnak jó véleménye volt. „A legokosabb ember Magyarországon”, mondta egy irodalomtörténész a tanár úrról, a kedvező vélemény jó hírét újságolva K.-nak. Lovaggá ütötték. Addigra a legokosabb ember elfoglalta a helyét mesealakként K. regényvárosában, egyszer talán felsétál a szabadtéri színpadra.

*

Látjuk egy sötét tífuszos barakkban egy szovjet fogolytáborban télen. Amúgy sem herkulesi termete az éhségtől és a betegségtől igen gyatra állapotban, így kell őt megpillantania Fazekas Györgynek, aki akkor szovjet katonaköpenyben testileg is egy kissé feljavulva a fogolytáborokban antifasisztákat gyűjtöget. Szovjet köpeny a tanár úrra is került. A következő kép őszi börtönudvar, körben sétáló fegyencek, a tanár úr is beöltözött, most csíkos a divat, s íme – durván megsértve a börtönszabályzatot – hátrakiált egy másik fegyencnek, nevezett Fazekas Györgynek, hogy „ma tizenöt éve jöttünk át a Vereckei-szoroson a felszabadító Vörös Hadsereg tiszti köpenyében.” Az őrmester ordít, de a tanár úr végigmondta a mondókáját.

*

A kedélye odabent is rendben volt, mivelhogy karbantartotta a szellemét. Műemlékvédelem, állagmegóvás. A börtön csak annyiban pokoli, hogy meglehetősen unalmas. Az ingerek egyhangúsága szép csendben leépíti az elmét. Dolgozni, kutatni kellene, de mit kutasson egy lélekvájár ilyen szoros körülmények között. Téma ugyan volna elég, vannak körülötte rabtársak bőviben, de a technikai feltételek nem ideálisak. Először is nincsen írószerszám, és nem is szabad rabnál ilyennek lennie. Egy neves rabtárs, a kor egyik legkitűnőbb regényírója magánzárkájában két évig nem kap tollat és papírt; pihenjen. A tanár úr többedmagával van, és eltökéltebb, a felkelő munkásifjaktól kap fából, drótból és szénből összeeszkábált ceruzát, amelynek csonkját áhítatosan kézbe vehettem, s a cella kollektíven igen takarosan bánik a vécépapírral, hogy az öregnek legyen mire írnia.

*

De mit? Egy tudós megfigyeléseket tesz. Megfigyelje a rabtársait? Ez annyi volna, mintha felcsapna vamzernek, börtönbesúgónak, mert jöhet olyan körültekintő hipis, cellamotozás, amely a tilalmas holmit elorozza, irományokat legfőképpen. A nevelőszemélyzet – mert aki fürkész és árulkodókat toboroz, az nevelőnek képzeli magát – minden emberi adatot értékesíteni tud. Egyetlen korrekt választás marad: önlelkének megfigyelése mintegy működés közben, kívülről, tárgyként kezelve. Nem különösen meglepő, ha a mélylélektannal küzdő szociálpszichológus a saját álmait kezeli objektum és adat gyanánt, szigorúan statisztikus feldolgozás céljából. A kutatás végeredménye nem megrendítő, mert elképzelhető, de nem tudható biztosan. Az emberkutatásban ennek a biztonságnak a közelítését érezzük olyan heroikusnak, az áldozatos, elmélyült procedúrát. Tételezzük fel, hogy az álmok témájuk szerint három csoportba oszthatók, ha már éppen szeretnénk őket három csoportba osztani. Az első: gyerekkor, család. A második: munka, társaság. A harmadik: börtönélet. Ahogy múlnak az évek, hogyan mozdul el ennek a három témakörnek az egymáshoz viszonyított aránya?

*

Szép. Ehhez fel kell jegyeznie az álmait. Ezt megelőzően azonban meg is kell jegyezni őket. Kétóránként fel fogja ébreszteni magát. Kéri zárkatársait, hogy a háromemeletes priccs legfölső szintjén alhasson, ahova némi fény beszűrődik, ahol sötétben úgy írhat zseblámpával, hogy a többieket ne zavarja. Zseblámpa? Az külön történet, de nem itt. Ugye, a kis felkelők, akik nemcsak bicskát, de rádiót is tudnak szerkeszteni. Kétóránként felébredni nem könnyű. S ha sikerül, s ha jó a fogás, ha odaát a tó partján jó kapás van és megnehezül a háló, a motívumok illő lejegyzése időt igényel, aminek büntetése a nagy álmosság felkelésidőben. Reggelenként az őrség zárkaszemlére jön, a tanár úrnak pedig a magasból lekecmeregve, klakkban-frakkban lent kell sorakoznia. Ezzel szemben leereszkedik egy csíkos nadrág – kulissza gyanánt, s mögötte egy naiv-ravaszdi lábszár, nem egy atlétáé, abban a hitben, hogy a zárkaszemle alaki követelményeinek láb és nadrág így különváltan is megfelel, ha a csípőjéhez belső könyökkel szorosan odafogja a nadrág korcát. Nem így az őrség, amely – mint tudjuk – szívből-szívesen macerál, s ellibbenti a csalárd díszletet ama lábak elől, hogy a hozzájuk tartozó fej megszégyenüljön. Az a kicsi ember az ilyen helyzetben elég jól tud szórakozni, szégyen nincs.

*

Múltak az évek, gyűltek az álmok, strigulahalmazok jelezték a három álomtartomány mérkőzését az éjszakákért. Igen, a siker, a társaság, a politika elhalványul, helyükre nyomulnak a zárt tér, s a férfiak szorosságának fantazmagóriái, de maradt áldott sérthetetlenséggel az álomszínpad közepén szülő, feleség, gyerek. Ez volt az eredmény, rejtekhelyen gyűltek a vécépapírok, a mikroszkopikusra tömörített históriák, s volt év, amely teljes egészében kárba veszett, mert vagy nyolcszáz álmot elragadott egy veszekedetten alapos zárkamotozás. Sohasem kapta vissza őket. Végre aztán elkészült a tanulmány, dús jegyzetapparátussal, szakszerűen, ábrákkal, függvénygörbével, ahogy tudós munkához illik. Azzal a tömzsi kis ceruzával tizenhárom toalettpapíron. Ha kicsi a tömeg, simább ügy kicsempészni, hogy odakint megvárja az álmodót, és hogy a szerzőnek már csak lemásolnia kelljen ezt a zanzásított textust százhúsz gépelt oldal terjedelemben. A betűk kisebbek, mint egy bolha, akkorák amekkorákat egy bolha írna. Az elkészült műben a tanár úr a kutatás körülményeiről hűvös és ironikus tárgyilagossággal számol be röviden. Néhány éves küzdelméről az ép eszéért. Aki egy ilyen vécépapírlapot megérinthet, az megsejt valamit a tudományos eljárás mondhatni önmagáért való, aszketikus szépségéből.

*

Kérdeztem a tanár urat egy igen éles elméjű filozófusról, aki a recski internálótáborból jövet nála nyert befogadást és a család vendégszeretetét behatóan igénybe vette. A vendéglátó házigazda arcát hálás öröm futotta el. Történt ugyanis, hogy a sokat szenvedett vendég rendszeres beszámolókat írt az 1955-ben állástalan, fordításból tengődő lélekbúvár politikai vélekedéseiről az államvédelemnek; a tanár úr élvezte az okos társalgópartnert és nem látott át a vendégén. A forradalom után az okos filozófus távozott és kiváló nevet szerzett a szakmájában egy híres nyugati egyetemen. Hátramaradtak azonban az ő tolmácsolásában a tanár úr nézeteinek summázatai. Mikor aztán két év múlva a házigazdát gyors kocsi vitte a Gyorskocsi utcába vendégeskedni, ezek a nézetek ismét felbukkantak. A kihallgató fel-fel olvasott egy-egy passzust, rekonstruálandó az ellenséges tevékenység előzményeit, élvezte mindentudását, nem titkolta a forrást sem, a szökött spion kiadható. A tanár úr hálatelt szívvel gondolt vissza a keblén melengetett kígyóra. Mert olyan okosan foglalta össze a nézeteit! Mert az ő előadásában a tanár úr okosabb volt, mint eredetiben. Tetszettek neki ezek az absztraktumok. Gyermekies derű volt az arcán, amikor ezt a kellemes emléket felidézte. Hogy azok a feljelentések milyen eszmedúsak és lucidusak voltak! Hitetlenkedve csóválta a fejét. Jöhetne most is az a filozófus, hogy összegyűjtse a tanár úr válogatott elmésségeit. Jöhetne most is, ha már nem lenne ő is régóta halott.

Jovánovics György képregényíró furcsa éjszakája

Jovánovics György figyelemreméltó interjút adott a minap a televíziónak – saját szobrát, ötvenhatos emlékművét magyarázva. Figyelemreméltó volt a teljes odaadás, a majdnem tanárosan fegyelmezett összpontosítás a tárgyra, ahogy a felső és az alsó szint feszültségét taglalta. Láttam már őt jó tíz éve így szólni Gyulához, osztálytársamhoz és a Jovánovics-gyerekek orvosához vacsora után: teljes komolysággal elmagyarázza a modern képzőművészet mibenlétét. A mester hitvestársával, Zsabóval akkor összemosolyogtunk, ahogy telefonon át most is ezt tettük, dicsértem Gyuri beszédmódját a kamera előtt. Szerencsére a saját műtermében történt a felvétel, ahol nyugodtabb, mondta Zsabó; ő is elismerésében részesítette a férjét, amiért ezúttal nem hadart. Csakugyan, nem hadart, gondoltam vissza én is. Mert szokott, pontosabban nem is hadarni, hanem inkább finom sajkával, kecses lélekvesztővel sikladozni saját szózuhatagán, amely árad és omlik kaszkádosan, hogy a dolgoknak a végére járjunk, hogy kövessük a kézenfekvő utalásokat, hogy a szó maga is ízleltessék a szájban. És még jön a közlés a lehajtott főből, a szemből, amely az asztalterítőn vagy a szoba homályos sarkában látja, amit mond, biztos, hogy látja, mert én is látom, mert mindenki látja, aki a szobában ül, jön még a felidéző önátvitel. Szómágusi akció történt ilyenkor, és amikor vége szakad, a legokosabb hümmögni egyet, netán pipára gyújtani, amihez vörösbor is kívántatik. Szabad lazítani is. Tessék élvezni Zsabó vagy Jutka tapintatosan leleményes vagy ördögien egyszerű fogásait. Jöhet a második felvonás: és megint humor, hiperbolikus túlzás, és megvesztegető pontosság. Úgy hajol a részletek fölé, ahogy a hegymagasi házát meszelte vékony festőecsettel. Semmi sem véletlen, sem az ablakkereszt és a hibiszkusz ferdeszöge kora reggeli napfényben, sem az, hogy Európa múzeumaiban melyik kép előtt áll órák hosszat, hogy már felhívja magára a teremőrök gyanúját. Ha van valami, aminek Jovánovics pontosan az ellentéte, ez a hanyag léhaság a családi környezet, a barátok és a mesterség dolgaiban. Semmi sem mindegy, mert minden számít. Mert minden jel, mert minden döntés, mert az élethez roppant koncentráció szükségeltetik, amibe belefárad az ember, és ez sok alvást, alig-létet, szendergő föld alatti bolyongást igényel. Elkínzottan botorkál Jovánovics mester az alsó szint bazalttömbjei között, mellkasáig, szívéig ér a nyomasztás, aztán felszáll a magasba, a kecses, a tiszta, és a halk jelek övezetébe. Halk jelek? Asztaltársaságoknak ez a szóval tartója (hozzá hasonló szógejzírt és előadóművészt helyi baráti körünkben Tamás Gáspár Miklóson kívül nem ismerek), Jovánovics mester, ez a vérbeli író (aki mellesleg nyög és öt napig küszködik, ha meg kell írni egy levelet a kéményseprő vállalatnak, de ellentmond egy este egy félregényt), nos, vajon Jovánovics György lenne a rejtőző személytelenség, a közvetítések, a vonatkoztatások, a sejtetések és ki nem mondások, az épp csak megérintések mestere? Bizony, ő az, ez a szigorú tényállás. Mihelyt otthagytuk az auditív médiumot, és átmegyünk a vizuálisba, nincs több játékos eszelő, hosszú bénaság után jön az alkalmas mozdulat. A sugallatra, a felsőbb helyről jövő szikratáviratra várni kell. Fejfájás és szívfájás, hátfájás és létfájás lefoglalja az embert fényszünetben. De aztán jön! Jön! Jön! Föld! Föld! Föld! Kegyelmi bőség, nem tudni meddig, de most tedd, amit parancsol.

*

Egy éjjel parancsolt a mesternek eltörni több tucatnyi színes ceruzát az ikonosztáz rajzain, amely akkor még nem indult ikonosztáznak, hanem csak színes satírozásnak, körcikkelynek, amely földgolyóbisunkból metszet. Reccsentek a ceruzák, készültek a rajzok, ejtőernyőztek a szőnyegre, ahol a szétteregetett, egymás mellé passzinszozott képekből előállt a képregény, egymás után következésből a történet. Hegyekről néz alá a próféta a városra, szent földön, zöld sivatagon, ahova egy londoni és egy pest-budai festő testvérbarátságban elmegy felfedezni áttörésszerűen a modern művészetet, és persze mindkettő mást lát, dombtetőn állva, sivatagi homokviharba nézve, és az elátkozott város tűzbe borulását egy könnyűpiros biccentéssel regisztrálva. Turner kolléga sorozatán is szembeszökően érvényesül a kék. Jovánovics György múlt századi, pest-budai festő, aki Turner úrral egy berlini szalonban ismerkedett meg, és akit véletlenek pazar koincidenciái finom ujjmutatásokkal visznek bibliai tájakra az angol festő immár baráti társaságában, Jovánovics úr ugyancsak él homokdombok és förgetegek elkékítésének szabadságával, a semmisülés színével, előjelével, majd jön a kék elúszás, ha a város, ahol förtelmes dolgok esnek, elégett.

*

Száradjon el a karom, ha nem gondolok rád, Jeruzsálem, mondta a próféta és a néhai Krassó Miklós, budapest-londoni misztikus, akit egy találkozáson kívül az kötött össze Jovánoviccsal, hogy egyikük sem volt Jeruzsálemben, ahogy Turner sem volt. Poklok tátonganak a város és festője körül, de a szépség ezúttal sem győzetik le, ellenkezőleg, hölgyeim és uraim! Mert az európai jövevények tudják, hogy tíz mérő szépséget kapott a világ és ebből kilenc jutott Jeruzsálemnek. Bibliai tájakon felötlik Jeremiás, aki nem akart próféta lenni, de engedett az Úr unszolásának, nevetség tárgya lett, mindenki őt csúfolta és elhatározta, hogy nem szól többet az Ő nevében, soha többé róla nem emlékezik. Ám a próféta szívében lángoló tűz égett, és beleharapott a csontjaiba. Utálja népét, bár volna a pusztában vándortanyája, otthagyná az áruló és parázna várost, az álszenteskedő jeruzsálemi prófétákat. Az Úr azonban megragadja, és Jeremiás már hirdeti a jóslatot az Úr nevében: Ti nem engedtétek nekem, hogy mindenki adjon szabadságot az ő atyjafiának és felebarátjának, ezért most én hirdetek nektek szabadságot a fegyverre, a döghalálra, az éhségre és a tűzviharra. És íme, figyeljétek meg, ott az a pici piros folt azon a szépséges képen, az a tűzvihar. Lenn gyötrődés, dögtemetőbe vetett igazak, dagonyába tiport koponyák, fent, hogy is mondjam: Mozart. Szerenitás és kiderülő égbolt, a forma győzelme az anyag fölött, az anyag formába kívánkozása, fehér városok magasból látott tisztasága, és íme a biblia földjén otthonos ikonosztázon Szent György-hegyi zöldek hívogatnak virradó kiengesztelődésbe. Jovánovics mester itt Budán átélte az emigrációt, rendezte számláját a várossal, aztán elaludt. Másnap pedig csudálkozott, hogy mi esett meg vele az elmúlt éjszaka; a rajzok azonban ott hevertek a szőnyegen.

*

Ez a huszonhét kép és a kommentárképek még csak a látható; de van és koronként némely kiváltságosnak hallható is: Jovánovics György lázas bevezetése a csak elképzelhetőbe, a fikcióba, hogy ő másfél száz éve romantika és impresszionizmus között Mr. Turnerrel milyen eszméket cserélt Adolf Menzel német festőről Velencében, ahonnan Szidónba hajóztak át, és egyúttal a festészet zarándokútján is szépen előrehaladtak, átkelvén másfél évszázad kísérletein. Fáradságos kóborútja a Duna-völgyi utast némi kozmikus gyengédséghez segítette. Gömbölyded lakóhelyünket katasztrófák után végre úgy nézi, mint a hegymagasi kertet, amelynek természetes gyomnövényeit a mester virágágyként tiszteli, mindössze annyi beavatkozást engedélyezve önmagának, hogy a gyomvirágágyak között utakat kaszál szép kanyarulatokkal. Ha egy hitetlen szellem a látható képregény imaginárius infrastruktúrája felől tudakozódna Jovánovics úrnál, a kérdezett lefegyverző részletbőséggel ábrázolná, hogyan is zajlott ez a festőutazás. Kevésbé lenne beható a válasz, ha ama éjszakai exkurzió felől érdeklődne, amely ezeket a regénybe összeálló képeket szülte Jovánovics György közreműködésével. Táblázata már van, ahol minden mindennel összeér. Tudós barátok szállítják az adatcsemegéket, hogy az imaginárius történetileg is igaz lehessen. A narrátor bujkáló vigyorral a hallgatóra visszales, hiszik-e, veszik-e, követik-e az indázást. Egy jó irodalmat szimmantó lektor arra próbálná rávenni Jovánovicsot, hogy írja meg ezt a két képregényt, a Lizát meg a szentföldit, a lesőfülke-paranoiát és a végítéletparanoiát, mindkettőt elegánsan érintve, elvégre is obszessziók eleganciája ez.

*

Egy évben voltunk Berlinben, Jovánovicsékat meglátogatva a Mariannenplatzon néha felmásztunk a falnéző állványokra. A két fal között az aknamezőn vidoran ugrándoztak a nyuszik. Volt aki kikerülte, mert nem akarta látni a falat, én nézni akartam. Akkoriban kezdtem piszkálni Jaltát, Kelet-Berlinből, Budapestről felhördülések jöttek válaszul, fenyegetés, hogy nem jöhetek haza. Majd meglátjuk. Hazajönni hosszabb nyugati szabadság után, olyasmi volt, mint afféle vasárnap esti megtérés a kaszárnyába. Ott volt a fal köztünk és az otthonunk között. Köztünk és önmagunk között. Enzensberger a maga tréfás modorában azt írta, hogy a jövő században a zöldek védeni fogják műemlék gyanánt a falmaradványokat, melyek a kiskorú berlinieknek átugrándozásra, mászókázásra is megfelelnek. A jövő században? Hunyjuk le egy pillanatra a szemünket, s tisztelegjünk, hogy ez a csoda íme megtörténhetett, hogy a kettévágott város emberei tegnapelőtt óta megint ide-oda sétafikálhatnak. Köszönet az Úrnak, vagy ha tetszik véletlenek jóindulatú koincidenciájának, hogy ilyen meglepetések is vannak, mint ez az 1989-es esztendő, vagy mint az a termékeny éjszaka, amelynek képei itt függenek Önök előtt.

Újévi jövendölés

Közép- és Kelet-Európában hódító vágtába fogott a demokratikus forradalom szelleme. Minden egypártrendszerű paternalizmus a méhében hordja az ellene készülő demokratikus forradalmat. Ezekben a napokban a kommunista képviselőkből álló parlamentek ijedtükben sorra detronizálják az uralkodó kommunista pártokat. A keleti Közép-Európában győzött a többpártrendszerű, alkotmányos, parlamentáris demokrácia eszméje. A pártállam múlófélben, és a helyére fiatalos szenvedélyességgel betört a jogállam szelleme.

A drámai földcsuszamlást megelőzte a hosszú, csendes erózió. A szövet is akkor szakad hirtelen, amikor már észrevétlen elnyűtt. A „legyen minden egy” ideája elvásott, nem bírta magát tartani. Ugyan miért legyen minden egy? Miért nem sokféle?

A dél-európai fasisztoid diktatúrák a hetvenes években omlottak össze, a kelet-európai kommunista diktatúrák felemelő koincidenciával 1989-ben omlanak össze, kétszáz év távolából homage-ként az emberi és polgári jogokat először meghirdető francia forradalomnak.

A leválthatatlan uralmakat megdöntik. A rendi abszolutizmusokat felváltják a polgári államok. A demokratikus folyamat az északi féltekén körbeér. A szovjet térség sem tud kitalálni jobbat, mert a legújabbkori tapasztalatok szerint egyedül a demokrácia az az uralomtechnika, amely kiegyensúlyozott és stabil kormányzást tesz lehetővé, hogy a kormányváltozás ne jelentsen egyszersmind rendszerváltozást is.

Tény, hogy a demokráciák nem háborúznak egymással, a belpolitikában pedig minimalizálják a fizikai erőszakot. Tény, hogy a liberális demokrácia kompatibilis a világpiaccal. Az is bizonyítható, hogy a demokrácia logikájával a reform és az önkorrekció összefér. Az egypártrendszerű állam logikájával a demokratikus reform nem fér össze, illetőleg a rendszer felbomlásához vezet.

A közép-európai régió lakói ebben az évben arra a belátásra jutottak, hogy a demokráciánál a kommunizmus rosszabb uralmi technika. Elég erősnek is érezték magukat ahhoz, hogy ennek a fölismerésüknek érvényt szerezzenek. Kívülről-belülről megtanulták a diktatúrát, a jobboldalit is, a baloldalit is, és mind a kettőt megelégelték. Az ellenzéki mozgalmak hatása elérte azt a kritikus fokot, amelyen az emberek egyszer csak nagy számban kivonulnak az utcára és elfoglalják a köztereket.

A demokratikus epidémia bizonyítja, hogy össze vagyunk kötve. Lázba hozzuk, megfertőzzük egymást. Egyebek között ez a láncreakció is bizonyítja Közép-Európa létét.

A Szovjetunióban is érlelődik a demokratikus forradalom. Ha van világtörténelmi folyamat korunkban, akkor ez a demokratikus logika elterjedése. A hegeli világszellem – a mérvadó értelmiségiek közvetítésével – törvényes házasságot kötött a liberális demokráciával.

A Nyugat erősebbnek bizonyult, mint a Kelet. Ha nincs háború, akkor a Nyugat erősebb. Nyugat: polgári társadalom. Kelet: rendi társadalom.

A polgárosodás (Verbürgerlichung, embourgoisement) megy tovább, az elvágott hagyomány összeforrad és tovább él, a múltat nem lehet betemetni. A tanuló nem ugorhatja át az iskolai osztályokat, nincsen világnézeti csodakulcs a tudás folyosóajtóihoz.

A pluralizáció egész Kelet-Európában, a Szovjetunióban is végbemegy. Nem valószínű, hogy az államszocialista egypártrendszer demokratikus szocialista reformretorikával képes lényegesen meghosszabbítani az életét. Lehetséges, hogy a kommunizmus csak olyan klasszikus formájában bír fennmaradni, mint Albánia, Románia vagy Észak-Korea, ahol egy rést sem tűrnek az önkényuralom falán, ahol a liberalizáció fellazító ördögének egy talpalatnyi helyet sem biztosítanak.

A keleti Közép-Európában az ortodox kommunistákban már nincsen annyi erő, hogy képesek legyenek neosztalinista ellenforradalmat végrehajtani, vállalva a hozzá tartozó esetleges véres megtorlást. Ebben a destruktív és dekadens időben megeshet, hogy túlzásaiért a titkosrendőrség főnökét is becsukhatják. Ilyenkor az is lebeszéli magát az államcsínyről, aki pedig óhajtaná. Az ölést-verést-bebörtönzést igazoló bolsevik ideológiai furrornak vége van. És a műemlékké váló vasfüggönytől keletre, a radikális fiataloknak, ha valami merészet gondolnak, már nem a kommunista utópia jut az eszébe.

Inkább Európa. Egész történelmével, mint felhalmozott tőkével. A Duna mellől is látni, hogy az alaptendencia Európa integrációja, párhuzamosan kisebb egységeinek az önállósulásával. A demokratikus föderalizmus utópiája reális. Európa először a gazdaság terén kezdett testet ölteni, a kölcsönös kereskedelmi érdekeket fontosabbnak látva, mint a nemzeti terjeszkedést. A francia, a német, majd pedig az amerikai és az orosz hegemóniaprojektek nem váltak be; Európában a vezető hatalom fogalma értelmetlenné vált.

A nacionalista függetlenségi mozgalmak végigmennek az egész kelet-európai térségben, és többnyire párosulnak a demokratikus mozgalmakkal. Van demokratikus nacionalizmus és van autoritárius nacionalizmus. Van pluralista nacionalizmus és van fundamentalista nacionalizmus.

Az erő másfajta filozófiája lép fel, a nem-erőszakos erőé. A második világháború végére az az Európa, amelynek a szovjet határ a vége, mint katonai szuperhatalom háttérbe szorult. Éppen ez a tény kedveltette meg Európát az európaiakkal. Az számít, hogy milyenek itt az emberek, s nem az a gyerekesség, hogy ki-hogy tud ölni. Úgyse öl, csak ijesztget. A fegyverraktárak használhatatlan ócskavasat őriznek.

A békéhez a szabadságon át vezet az út. Csak akkor van béke, ha szabadság van. A diktatúrák a demokráciák számára nem megbízható partnerek, mivelhogy saját állampolgáraik szempontjából sem azok. Ennek föl nem ismerése volt az egész békeretorika hibája. Megosztottságával Európa a századvégen remélhetőleg már nem lesz újabb világháborúk tűzfészke.

Kis és nagy hálózatok keresztül-kasul szövik Európát, mind kevésbé törődve a politikai-közigazgatási határokkal. A föderalizmus együtt jár a regionalizmussal, vége a fővárosok centralista uralmának. Számos nagyobb és kisebb európai település beiratkozhat az európai városegyéniségek klubjába. Kezdődik a művészi korszak, amelyben városok és művek értékét a belső kapcsolataik fantáziagazdagsága adja. Vállalkozások sokasága hemzseg az új Európában, mert minden rész függetlenedni vágyik, mert mindenki vállalkozni próbál. Az átváltozó, rugalmas, tanulékony munkaerő ideje ez.

Intézmények és hagyományok felújítása és megőrzése van műsoron. Újra vonaton utazunk, nem leszünk olyan figyelmetlenül és habzsolóan rohangáló turisták. Az is sok, ami a szobánkba bejön. Könyvek, képek, emberek. A komputer jóvoltából az embernek kevesebbet kell közlekednie. Mind becsesebb a mikrokörnyezet lakájosítása, ami éppen ellentétes a szakadatlan tárgycserével. Inkább belső építészet, mint új lakótelepek. Nem muszáj elsőnek lenni, jól kell csinálni a dolgunkat. Mi ezredvégiek jobban becsüljük az ismerőst és a bensőségest, a szöszmötölőst és a ráérőst.

*

A forradalom mindig meglepetés, leginkább talán az előkészítőinek. Alkalmam volt két hónapja egy kitűnő cseh ellenzéki íróval beszélgetni: ó nem, őnáluk nem várható semmi hevesebb változás, az életszínvonal jobb és állandóbb, mint Magyarországon, a munkásosztály nem elégedetlen, a diákok se aktívak, a párt olyan egyöntetű! Esetleg, egyszer… sok év múlva. Aztán láttuk a képeket a televízióban, százezrek Prága és Pozsony terein, ekkora tömeggel szemben a gumibot gyufaszál. Honnan ez a tömeg? Abból a melankóliából, amellyel a csehek jellemzik önmagukat? A hosszú tűrésből, visszahúzódásból, rejtőzésből, egyformaságból előállt az emberarcú Prága és Pozsony. Csupa érdekes arc villanásnyi időre a kamera elé kerülvén. Olyanok, mint az itteniek, kelet-közép-európai fiatal nők és férfiak, akik most föllelkesülve hirtelen ráébredtek a szabadság ízére. Megsejtették, hogy lehetséges, és ettől a politbüro lábából kifutott az erő, bizonyítva, hogy a forradalom szimbólumok és magatartások játszmája, amelyben a fegyveres megfélemlítők csak akkor boldogulnak, ha a járókelők megfélemednek, mert ha valami rejtelmes okból már nem félnek, akkor a fegyveresek kezdenek el félni és azok a fegyverek, érdektelen vasáruvá züllenek. Az erőviszonyok döbbenetes eltolódásának az a magyarázata, hogy aki nem hazudik, az van, aki pedig hazudik, az nincs, és ez előbb vagy utóbb kiderül.

Északi szomszédaink, csehek, szlovákok és magyarok – íme újabb testet adtak Európa közepén az autonómia szellemének. Szomszédaikkal – lengyelekkel, keletnémetekkel, magyarokkal – összetalálkozva folyamatos régióvá kapcsolták össze a közép-európai forradalom színterét. Az elmúlt másfél száz évben nagy hiba volt, hogy nem kapcsoltuk össze a szabadságtörekvéseinket. Ugyanazt az elnyomást kellett megélnünk és kitanulnunk, ugyanazzal a nehezen megoldható feladattal nézünk szembe.

Hogyan lehet ott, ahol élünk, a kommunizmusból demokráciát csinálni? Hogyan lehet elő- és visszavarázsolni egy eltüntetett polgárságot, amely nélkül nincsen működő gazdaság? Hogyan lehet helyreállítanunk minden érdekelt fél között a civilizált érintkezés stílusát. Most fog csak kiderülni, hogy ennek a földrajzi fogalomnak: Közép-Európa arca, teste, ismerős ténye van. Amikor még leginkább csak egymás pártvezetőit nézhettük, addig nem volt olyan sok kedvünk egymáshoz. Egy ország csak akkor érdekes, ha a lakói valami érdekes vállalkozásba fognak. Mi most négy országban megint egyszer lebontani próbáljuk magunk körül az egyeduralmat, a rendi abszolutizmust, amellyel már a múlt században is annyit bajlódtunk, és amelynek a kommunizmus a legmodernebb és a leghatásosabb változata volt. A lebontás metaforája egyik szerepünk, énünk lebontásával azonos, lélekvedlés, értékrendszer-csere, személyiségátrendezés, visszatekintő önvizsgálat. Nemcsak felemelő munka ez. Van, aki úgy kerüli meg, hogy most, amikor sokan kiabálnak, azzal tűnik ki, hogy még hangosabban kiabál. Látjuk, miként rázzák öklüket a főtapsolók azok felé, akiknek tegnap még tapsoltak.

Biztos vagyok benne, hogy a közép-európaiak politikai filozófiái erős kölcsönhatásban lesznek egymással és én ennek önző okból is örülök: ettől a nyilvános eszmecserétől a közép-európai demokraták között pallérozó, józanító, enyhén csúfondáros hatást remélek.

Sokan megkérdezik maguktól: miért nem mondtuk és tettük azt évtizedeken át, amit most oly magától értetődően mondunk és teszünk. Mi volt rajtunk ez a bénító varázslat? Ha eddig úgy volt, most meg így, hihetünk-e akkori önmagunknak?

Művészek és tudósok mostanában alanyai és megfigyelői lehettek annak a mitológiai jelenségnek, amit történelemnek nevezünk, és amely időnként csodálatosnak látszik, csak mert tegnap még lehetetlen volt. Egyben elő is készítették a változást, mert a munkáikban előállítottak valami megbízható emberi valóságot. Hazug kultúrában az igaz állítások veszedelmes ellenanyagként működnek. Olyan lelkierőket táplálnak, másokban, ismeretlenekben, amelyek egyszer csak meghatározó társadalmi erővé sűrűsödnek össze. Ha majd megírják az 1989-es kelet-európai politikai földcsuszamlások történetét, különösen érdekes téma lesz a szavak és képek hatásának terjedése. Sokan leszoktatják magukat a félelemről és rászoktatják magukat a szabad véleménynyilvánításra. 1989 a felszabadulás éve a keleti Közép-Európában. Azt remélem, hogy szabadságjogainkról, okulva a történtekből, többé nem fogunk lemondani, még akkor sem, ha a tegnapi szabadságharcosok javasolják ezt ideiglenesen, valamilyen magasabb cél érdekében.

*

Eltörölve az egypártrendszert, eltöröljük a polgárok közötti rendi különbséget és előjogokat. A politikai egyenjogúság és a nyelvi-kulturális egyenjogúság elválaszthatatlan egymástól. Ne lehessen megsértve emberi méltóságában senki sem azért, mert anyjától a kisebbség nyelvét tanulta meg! Kívánjuk, hogy az államhatáraink ne akadályozzák természetes mozgásainkat. Elvetjük a diktatúrák elzárkózó nacionalizmusát, most lesz igazában mondanivalónk egymásnak, most fogunk igazában tanulhatni egymástól. Szokásunk Keletre és Nyugatra nézni, mind gyakrabban fogunk nézni északra és délre is. Az az igazság, hogy amióta Csehszlovákia, Kelet-Németország és Bulgária is bekapcsolódott az erőszakmentes demokratikus forradalomba, mi is nyugodtabbak vagyunk.

Kitűnő érzés úgy menni Pozsonyba, hogy baráti hangok hívnak a főtérre százötvenezer embernek szabadon beszélni. Volt bennem egy utópista, aki várta ezt, de volt egy kételkedő realista is, aki elhessentette az ilyen vakreményeket. A tényállás szerint inkább az utópistának volt igaza, mint a szkeptikusnak. Annak volt igaza, aki feltételezte, hogy mások is igényt tartanak az egyenrangú emberi méltóságra, amivel nem fér össze a gumibot mint érv. Remek színházi évad: a keleti Közép-Európában az egész lakosság másként gondolkodó lett, és olyan nyilvánosság fejezi ezt ki a városi főtereken, hogy a televíziós kamerák jobbat sem kívánhatnak.

Újév

Úton, repülőgépen, ablaknál, étkezés után; kávé és konyak marad az asztalon. H. egyetemi tanár két előadás között a frankfurti repülőtéren, a senator lounge-ban, feldobta a prakkert és elengedte az aktatáskáját. Nem, nem dohányzik, dohányzóterembe is jó lesz, csak ablak mellé, asszonyom. A sípoló jelre a tanár kiteszi a zsebéből az aprópénzt, a lakáskulcsot, a golyóstollát, a fémvázas zsebnaptárt, meg a revolvert. A vámosnak megmered a szeme, kap a revolver után, a semmibe markol. „Parancsol egy kis aprópénzt?” – kérdi a tanár szívélyesen.

A felhő alatt kibukkan egy sziget, vagy talán egy hegycsúcs, vagy egy síkság; ne feledkezzünk meg a végtelen tajgáról sem. Európa határa a szabad Magadan; emlékmű és díszőrség a hajdani táborok helyén. A hajdani táborlakó szemében ott marad a tábor. Most még leléphetsz, most még kisurranhatsz. Nyissák! nyissák ki!

A tanár kiteríti a Financial Times-t és belefog egy képzőművészeti kritikába. Konferenciáról szemináriumra, nyitó vagy záróreferátumok között ficánkol és rángatózik. Átharapom a torkodat, suttogja a tükör előtt a mosdóban, ahol rajta kívül nincsen senki sem. Utasnyüzsgés, fiatal turisták, horror. A tanár egy kisfiúra gondol, aki hosszan áll féllábon, mert ő most gólya, majd pedig négykézláb didereg, mert ő most egy fázós cica.

Dallasi, Saint Louis-i, chicagói, denveri átszállások távoli kapuk felé. Kis folyosóbuszon, mozgójárdán hazafelé volt csak jó. Vár egy hosszú kocsi, meg egy vékony nő a fennsík szélén, havas bércek tövében.

*

Telefonomat még mindig lehallgatják, erről értesültem a szabad demokraták sajtóértekezletén, amelyre kíváncsiságból elmentem. Még aznap a televízióban, élő adásban vitáztam a politikai rendőrség főnökével. Most, 1990-ben, illetéketlen hatósági szemtől csak kisebb valószínűséggel kell tartanom.

*

Szövegeit át- meg átírva az ember mind kevésbé őszinte. Nem kell mindig újrakezdeni! Tiszteljük az idő logikáját és dramaturgiáját. Az átírás: kozmetika. Az eredeti indulat a maga gyarlóságával együtt hiteles. Hogy miből mi lett, az csak akkor tudható, ha az alapszöveg biztos helyen megmarad.

A kilencvenes éveket a lassú életképfestészetre szánom. Gyermekprivilégium újraélni a tegnap estét és rég volt éveimet. Megpróbálom ebben a gyors időben a működéseimet lelassítani.

*

Ha kocsival mégy Budapestről Újvidékre, vagy Belgrádba, akkor Kiskunhalas után a Malom vendéglő ajánlható, s az étlapról a fácánleves meg a szarvaspörkölt. Amennyiben meg akarod enni a szarvast, vagyis ha bele akarsz harapni. Dán kamionsofőrök, tetovált sonkakar, ízlik nekik a beef steak is velővel.

Nehéz dalmát vörösbor, palicsi fehérbor, állok Ljubisával a fehér márvány színház-katedrálisa előtt éjfélkor. Hogy ennek a nagy fehér tömbnek tere legyen, lebontották a zsidó utca baloldalát. Zsidók már csak néhányan, zsidógyűlölőt sem könnyen találsz, sok nemzetiség él Újvidéken. A színház előcsarnoka éjfélig nyitva tartó könyvesbolt. Szép fekete hajú fiatal nők és férfiak, érdeklődő tekintetek.

Fáradt vagyok, sokat beszéltem kamerák előtt, a szállodában egy-két oldal után eloltom a villanyt. Áron cirkusszal álmodott, így ment fel a légtornász, Áron magasba szúrja a mutatóujját, és áll vigyázzban.

Színész vagyok, aki azt játssza, hogy ő K. A megfigyelési objektum utazik és beszél, dolgozik és vacsorál, rögtönöz, kérdésekre válaszol, könyvtárakban és klubokban beszél, telefonba diktál, távmásolóba csúsztat szövegeket. Tegnap jött meg Szegedről éjjel, ködben, holnap pedig százötven ezer embernek kell valamit mondania a saját diktatúrája alól frissen felszabadult Pozsony főterén.

*

Rámszűkült a szobám, visszatérek a kézírásos-csavargós munkához, nem béklyózom magam a géphez, az asztalomhoz, egocentrikus köreimhez. Minden bolyongásomban, napi nyűglődéseimben ennek az életfogytiglani agendának a narrátora vagyok. Memotechnikai teszt: milyen finomságú részletekig bír elhatolni az emlékezés? Nincsenek tények, csak képek vannak.

*

Ha elmondom, hogy tegnap Haraszti Miklós negyvenötödik születésnapját ünnepeltük, ami elég vicces, és ha azt is elmondom, hogy Mikitől jövet, a Károlyi utcáról befordultam a Broadwayra, akkor az olvasó számára mindkét közlemény fikció, híradás az ismeretlenről. Jutka tegnap hazafelé jövet azon ámuldozott, hogy ő Miki számára mind a mai napig csupán egy elképzelés.

*

Jutkát köhögési rohamok gyötrik, én játszom a gyerekekkel. Nagylányom, Dorka lekéste a repülőgépet, és most vonattal jön, akárcsak Miklós, a nagyfiam, mind a ketten az Orient expresszel. Samu hozott egy őzcombot, az lesz a fogadóvacsora. Samu hozott már vaddisznócombot is, és most oroszlánt játszik a kisfiúkkal.

Samu a halálraítélteket morfiumon tartja. Egy kételkedő asztaltársnő nem hiszi, hogy nem szenvednek, feltevése szerint az ápolónők biztosan nem adják be, inkább eladják a morfiumot. Samu azt mondja, hogy tűzbe teszi értük a kezét. Egyik betege londoni csontvelő-átültetéséhez kétszázezer font kellene, az államkassza, úgy mondják, üres, T. Béla huszonhárom éves betanított munkásnak meg kell halnia. Samu a vicceivel megkacagtatja a haldoklókat és szerelmes regényt mesél az öregasszonyoknak Dulcineáról, aki még nem tudja, hogy merre megy, de megy valamerre, ahogy Samu is megy most haza az üres lakásba, ahol végórájáig várja Dulcineát.

*

Magyar Bálint gyentelt, hogy legyek képviselő, listavezető, húzónév Hajdú-Bihar megyében, az otthoniak kérik. Ez gyenge pontomon érint, ha valaki földi, előnyben részesítem. Előbb belementem, majd szokásom szerint kidolgoztam magamat ebből az ígéretemből is, utolsó vagyok a megyei listán, olyan, aki eleve nem kerülhet be, de jelzi, hogy támogatja az előtte szereplőket, tolóember. Nem szeretnék reggelenként, ahelyett, hogy az asztalomhoz ülnék, a Parlamentbe sietni. Fizetést kapnék, dolgoznom kellene érte.

Arra is megkértek, hogy beszéljek rá másokat, barátaimat, hogy induljanak a választási versenyben jelöltként, aminek az a gyengéje, hogy én magam nem akarok az lenni. Regényírójáték másoknak szerepet, hivatást, szeretőt találni. A célozgatást, hogy lehetnék elnök is, időnként azzal hárítom el, hogy nem akarok állásba menni. Nem az a furcsa, hogy elhárítom az ilyen ötleteket, hanem az, hogy egyáltalán szóba jöhetnek.

Telefon Párizsból, Stockholmból, meghalt a PEN Klub nemzetközi elnöke, s az elnökség azt szeretné, hogy legyek három évre én a következő. Most éppen az lenne jó, ha Kelet-Európából jönne valaki, aki nyelveket beszél, akinek a könyvei megjelentek nyugaton fordításban. Az elnökség szerint tudok elnökölni, jól működik a titkárság, nem lesz adminisztratív munkám, évente négyszer kell találkoznunk, telefonon is meg lehet beszélni a dolgokat. Azt mondtam, hogy nagy a vonakodás bennem. Abban állapodtunk meg, hogy majd válaszolok. Újabb telefon: ne döntsek, amíg a főtitkár ide nem jön, hogy elmagyarázza miről is van szó. Egy szállodában ebédeltünk B. úrral: PEN-elnöknek lenni évente két hét kötelesség, semmi fizetés, utazhatok, ha akarok. Most éppen nem nagyon akarok. Elvállaltam. Mániás hangulataimban arról képzelődöm, hogy haragos közösségek írói között békeszerzőként közvetítenék.

*

Gondolatban semminek sem örülök, ami más vagy többlet ahhoz képest, mint ami most van. Utólag azonban a ráadásból semmit sem szoktam megbánni. Ötvenhetedik esztendőmbe lépek, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Van, ahol már megírják a nekrológomat, hogy szükség esetén kéznél legyen. Az ember ilyenkor józanabbat nem tehet, mintha jóváhagyja a környezetét, a családját, úgy, ahogy van, a gyerekeit is úgy, ahogy vannak. Miklós nyájasan közli, hogy ő önmagában remekmű. Dorkát is biztosítom arról, hogy tökéletes. Anna-Dóra látta egy videofilmen önmagát, és elszomorodott amiatt, hogy a feje nagy, az orra pedig aquilin (sasorr). Éppen így szép, hangoztatom.

Van bennem némi vonakodás minden beavatkozástól. Feküdj rá a sorsodra és vitesd magad vele. Bátorítólag nézem a beszélgetőtársat: mondd csak, barátom, nem szakítalak félbe! Fogadkozom, hogy ezután nem adok tanácsot. Én?! Aki Jutkának még azt is elmagyarázom, hogyan jut el a Nyugati pályaudvarra? Gyerekeimnek tipp-topp életutakat javasolok, tudom, hogy milyen iskolába kellene menniük, mit kellene olvasniuk és kivel kellene összeházasodniuk.

Az eszmény nem tükrözi a hajlamot. Csak a kártyás határozza el, hogy nem fog kártyázni. Csak a kicsapongót izgatja a nemi mértékletesség, a mértékletest nem izgatja.

A többségi kedély egy cseppet savanykás. Átjár a környezet füstköde, ilyenek vagyunk, ilyen fakók. A felszabadulás a szürkét bemutatja önmagának. A rendszerváltozás megtörtént és mi nem lettünk csillogóbbak.

Az az óvatos életbölcsesség, amivel a rendes emberek mind ez idáig tűrhetően boldogultak, most hirtelenében együgyűségnek bizonyult. A stratégia, amit megtanultak, nem működik. Ki örül annak, ha bebizonyosodik, hogy kába volt? Pucérabbak lettünk, oda az a sok kellemes mentség.

Dolgos iparos, naponta gyártok valamit, hogy eltarthassam a családomat, én pedig azt csinálhassam, amit akarok. A pénz arra kell, hogy játszhassam, hogy vendégül láthassam a barátaimat, hogy rendes házam legyen, ahol vendégszoba is vár valakire.

Jólesik eltanyáznom Jutka lakásában, az erkélyes szobában meg a konyhában, itt Pasaréten a Rózsadomb és a Szabadság-hegy között, néhány percnyire a Budapest Szállótól, amelynek első emeletén és a toronypresszójában emberekkel találkozom.

Van két öltönyöm, most csináltatok újat, van két pár rendes cipőm, gondolkozom azon, hogy talán egy harmadikat is veszek, van egy szövegszerkesztőgépem, egy asztali másológépem, meg egy rendetlen könyvtáram. És van, igen van egy romházam a Szent György-hegy oldalában, igényes rom, ha majd lakni tudok benne, alighanem boldog leszek. Naponta felsétálok majd a hegyre, vagy csak elpiszmogok a kertben, félfalusi leszek, időm másik felében pedig maradunk Jutkával, Áronnal és Józseffel ebben a háromszobás pasaréti lakásban.

*

A kisfiúk már megebédeltek, borsófőzelék volt és pecsenye, udvarolni fogok Jutkának, ha kijön a gyerekszobából, ahol ő is alvást színlel, miáltal valószínűbb, hogy az urak is elalszanak. Nemsokára megkezdődik a telefonálás a hosszú újévi álomból éledező nagy gyerekekkel. Dorka utolsó híreink szerint, Jimmel jelent meg a Kinizsi moziban, amely már Vető János birodalma lett (így megy az underground a csillagok közé), s ahol a testes Putyi, aki pucéron szokott korcsolyázni a Balaton jegén, most influenzája miatt nem dobolhatott, és ezért Miklóst kérték fel, hogy üljön be helyette, de persze a dobos nem szokta odaadni a dobját, ahogy az író sem a töltőtollát, mert a dobbal az ember együtt él, így csak valami alrendű szerszámok akadtak és gyatra zene, Miklós elunta a dobolást, éjfélkor átugrott hozzánk a konyhába, olyan fintorral említvén a magyar alternatív szcénét, hogy azt lesajnálásnak mondani finomkodás volna, majd elpályázott egy Bakony nevű vendéglőbe, amely most állítólag az ifjú művészek törzshelye.

*

Romániában közben forradalom volt, láttuk a televízióban. Vad hírek a Securitate embereiről, helikopterről tüzelnek a tüntetőkre, üzletekbe lőnek be, elkaszálják a vásárlókat, lakásokba rontanak be, elviszik, megkínozzák és megölik a lakókat, kórházakban lelövik a sebesülteket, nincs hova menekülniük, nem adják olcsón a bőrüket, ők sem kegyelmeznek, maguknak sem remélnek kegyelmet – így a forradalmi folklór.

A lakosság a testével fedezi a televízió épületét, belelőnek a tömegbe, amely nem oszlik szét, énekelve, a szabadság szót ismételve áll és várja a következő sortűzt. Igazi forradalmi opera, vörös fények, zászlók, fáklyák, latinos, heves beszédek, ökölrázás, és a szitává lőtt főnök kivérzett arca.

Néha nevettem, néha sírtam; az első napokban folyton néztem a televíziót, aztán nem néztem. Barátaimért is aggódtam, Rajk, Magyar, Demszky átmentek Erdélybe vagy akár Bukarestig segélyszállító konvojokkal, de aztán épségben megjöttek, büszke nagyfiúk, hátuk mögött győzelmes kaland.

*

Felolvastam egy szöveget a Vérmezőn, a romániai áldozatok emlékére. Heves bázisközösségi asszonyka hívott fel, álljak én is a dobogóra Iványi Gábor, Bulányi György és más ellenzéki papok nyilvános, szabadtéri istentiszteletén. Éjszaka megírtam egy szöveget, amelyet egy kórus-zsoltár után, a papi beszédek előtt kellett felolvasnom. Egy-két ezer hívő álldogált a fagyban, Bulányi György, kirekesztett és hajdan börtönbe zárt piarista paptanár tiszteletbeli Bokor-taggá nyilvánított engem. A katolikus, nem hivatalos bázisközösségek hálózatát hívják Bokornak. Esszéimet darabokban „feldolgozzák”.

A hölgy csizmásan ugrott a dobogóra két mikrofonnal a kezében és megmondta, hogy Máté melyik szakasza alapján fogom a beszédemet megtartani. Felolvastam a mondókámat, meghallgattam a többiekét, aztán kezet fogtam Iványival és elsomfordáltam. Szemérmetlen dolog egy embersokasághoz beszélni, monológ egy ismeretlen tömeg arcába nézve.

*

„Gondolatok a Vérmezőn.

Most valami újat kell megtanulni. Az egymástól való függés természetrajzát. Ha Budapesten forradalmi átalakulás zajlik, akkor előbb vagy utóbb Prágában és Bukarestben is forradalmat csinálnak, és akkor a felvidéki és az erdélyi magyaroknak is jobb lesz. Akkor szabad ott is magyarul beszélni a köztereken, és azt mondani, amit gondolunk. Kiderül, hogy a gondolataink nem állnak olyan távol egymástól, s mehetünk úgy Pozsonyba és Kolozsvárra, mintha hazamennénk.

A közép- és kelet-európai forradalmak után új tartalmat nyer a testvériség fogalma. A vallási és a politikai ebben a régióban most összetalálkozott.

Akik a testükkel védték a lelkészt vagy a televíziót, azok transzcendens vállalkozásba bocsátkoztak. Akik a halált vállalták, megvédték az életben maradókat.

Ez az új tevőleges misztikum nem igényeli a kegyes beszédet. Inkább a csodálkozást embertársaink sokarcúságán. Emberek arca néhány óra alatt varázsütésre megváltozhat. Ezt látva kérdezzük meg magunkat: mi történt velünk annyi éven át egészen 1989-ig? és mi történt velünk az idén?

Ha a zsarnoknak már nem használ sem a gumibot, sem a géppisztoly, akkor már nem használ semmi sem. Akkor a nép azt tehet, amit akar. Akkor véget ért az európai történelemnek az a szakasza, amely eszmékkel szentesítette az állami erőszakot fegyvertelen polgárokkal szemben.

A halogatás megbosszulja magát. Ha elhanyagoljuk szabadságunk művelését, akkor a változás alighanem véres lesz. Nem erőszakos változáshoz hosszan tartó előkészítő munka kell.

Hogy megroskadt az a sok magyarázat, amely az elnyomás tűrését igazolta! Tőkés László, temesvári kálvinista lelkész felsőbb utasítás, hatósági parancs ellenére sem mozdult el a parókiájáról. Csodaszerűen ez az ellenállás kiváltotta a rendszer összeomlását.

Ha minden így megváltozhatott, akkor mindabból, ami látszott, mi volt a valóságos? Avagy mi más a valóság, mint sok ember hite? Némely esetben, akár csak eggyé.

A rendszer látszat volt, szorongásból volt felépítve, amely ha egyszer csak elmúlik, akkor a rendszer sincs többé. Számít, hogy az emberek mit hisznek. A zsarnokság csak akkor lehetséges, ha a polgárok komolyan veszik. A nép is segített felfújni azt, amit most nagy sokára kipukkasztott.

A magyarok most jókedvvel, sokat adnak. Nem az a gazdag, akinek sok van, hanem, aki adni tud.

Véletlen, hogy egy főtéren összegyűlt embersokaságból kit terít le a sortűz. Ha az embert csak úgy meg lehet ölni, akkor mindenki áldozat.

Amikor ezekben a napokban a véletlen áldozatokra gondolok, nem teszem könnyűvé a dolgot, mondván, hogy az Úr magához vette őket, mondván, hogy az igazi csak most kezdődik, mondván, hogy az eddigi is teljes volt, mondván, hogy másokban tovább élnek. Nem kell a megszakítás sebét a folytatás ígéretével érzésteleníteni. A gyászoló ne fogjon sebtiben hozzá önmaga megvigasztalásához.

Aki ott állt a tömegben és nem halt meg, az visszakapta az életét, miként Ábrahám Izsákot. Mihez fog kezdeni vele?”

*

Ötvenhat október végén géppisztollyal álldogáltam egy kapualjban, fáztam és egy alacsony rendőr őrmestert vigasztaltam, aki szeretett volna hazamenni a falujába, mert nem erre szerződött, nem harcra.

Biztattam, hogy amíg ő nemzetőrök mellé van beosztva, addig sem a felkelőkkel, sem az oroszokkal nem kell harcolnia. Mi csak a rendre vigyázunk, mosolyogtam, de az utcán golyók fütyültek és Lipták Tamás, a hosszú matematikus, akivel kisgyerekkorában csúnyán bántak az apácák, kárvallottan somolygott.

„Minden könyvében oldalanta szagok tűnnek fel. Nem tudta?” kérdi a szakállas rádiókérdező. Isten, bizony nem tudtam. Akkor ’56-ban, ott a Conti utcában, amelynek kapualjában szerettem álldogálni, mivelhogy ebben az utcában kamaszfejjel rájöttem, hogyan lehet mindenféle bolondságot művelni egy ismeretlen nő testével, amíg az ágyék meg nem ízetlenül, akkor, ott a Conti utcában megéreztem a Teleki tér irányából az oroszos húsos káposztaleves szagát. Az őrmester Bagamérről jött, jártam már ott, vasárnap táncol, mulat a falu cigány fele, a magyar fél nézi, aztán a fiatalok óvatosan belekeverednek.

Egy lányra gondoltam, évfolyamtársamra, még nem voltunk húszévesek, akivel az első csók után azon nevettünk, hogy mind a kettőnknek kelkáposztaszagot lehelt a haja, mert a menzaszag átjárta lakóival együtt az egész épületet, amely hajdan szerzetesi iskola volt, és az is lett később ismét. Közben azonban a feszület helyét Sztálin mellszobra foglalta el, a félemeleti lépcsőforduló falmélyedésében. Ez a lány később megannyi tömör formáját erélyesen mozgatta fölöttem és a tüskehajába túrva mély torokhangon nevetett.

*

Beleteszem az olvasószemüveget az előttem való üléstámla hálózsebébe. Ezúttal is értékelem a Neue Züricher Zeitung alapos tárgyilagosságát, most például a Kaukázuson túli és a balkáni nemzetiségi villongások törzsi és vallási hátterét ismerteti.

„Demokráciát, demokráciát!” kiáltoztak, követ dobálnak, sállal takarják el az arcukat, mutató- és nagyujjukat V alakban felmeresztik, beszaladnak a sikátorba, eltűnnek, egy másik mellékutcából elősurrannak, ököllel dobolnak az autó tetején, fegyverzetük vegyes, nehéz mordály és könnyű géppisztoly.

Anya tépi a haját, mert elvették a gyerekét. Sokat könyörgött, higgyék el nem tudja, hogy a férje hol van. Nem lövik le, csak a hároméves fiát viszik el. A fotóriporter szereti a hajtépést. A televíziós kamera vadászik a könnyekre. A kamera szereti a kivégzést, a sortüzet, a gumibotütleget.

Egy utálatos légikisasszony benyúl az orrom elé, és lehúzza az ablakredőnyt, hogy mindenki egy lövöldözős, fékcsikorgós, állon vágós marhaságot nézzen. Egy másik, nem egészen fiatal hölgy nézi magát a zsebtükrében és az ajkát nyalogatja. Látom a föld felforrósodását, az új ember öklömnyi, szikkadt, fekete tömeg.

A légikisasszony mára vagy holnapra, de legkésőbb holnaputánra elfogadná a vacsorameghívást. A föld alatti vasút oszlopokra emelt magas vaspályán rohan az ablaka előtt. A légikisasszony a szeretkezésről mindent tud, amit a szakirodalomból meg lehet tanulni. Hol leengedi, hol felcsatolja a haját.

A tanár kikukkant az ablakon, a fülhallgatón dzsesszt talál, Errol Garner andalog, odakint hómező, havas bérc, hóvihar.

*

A szállodabárba besuhog egy hölgy; vett egy egészen különleges sapkát, meg egy rúzst, ami most íme az ajkán olyan bűnös vörös egy pohár sherry mögött. Leeszem a sót a tequilás pohárról és a szememmel körbetapogatom azt a kis arcot, amelyben két sötét okosságú szem néz ki a hófúvásba.

A hölgy narancssárga fényben állt a bank készpénzkiadó gépe előtt, odaragadt a cipőtalpa a fagyos járdához. Ha levenné a cipőjét, vajon K. életre dörzsölné-e a lábujjait? Lemondtad a meghívást? Kitűnő! Lesz egy nyugodt esténk? Nem? Jön Nemtudomki és a felesége, Nemtudomkiné? Kitűnő!

Lemegyünk a henteshez, két fontot a diójából, lengyel-magyar két barát, tatár péknél tatár kenyeret, tatár-magyar összetart, legyen jó estéd, teneked is!

Mielőtt az ember hazamegy, benéz még az öreg Harvey-hoz, aki kopasz fején a sportsapkával azt a végtelen unalmat ábrázolja, amely az ő elnökéből árad. Harvey szidja az elnököt, valamiről kell beszélni. A helyiségbér nő, a kereset csökken, és a szomszédasszony az éjjel meghalt álmában. A legszebb halál. Harvey-nak meg kellene keresnie a lányát valahol Manilában.

Az a szegény televíziós rendező is hogy járt?! Ment a kocsijával, előtte eldőlt a szélviharban egy fa, kiszállt a kocsijából, hogy félregörgesse, ámde ledőlt még egy fa, s éppen őrá. Vannak ilyen esetek!

Tükör előtt vegyes érzésekkel

You are very positiv, mondta kedves csodálkozással M. V. más kelet-európai hangokkal összehasonlítva 1989. év végi zárszámadásomat, és ebben igaza volt. Én talán ebben is egy kissé disszidens vagyok. Az élet folyamatos haladása, annak minden mizériájával, nem homályosítja el a szemem előtt azt a tartós örömet, hogy megszületett a kelet-európai nyilvánosság, amely persze olyan, amilyen, olyan, amilyenek a kelet-európai emberek, akik most odaállnak a tükör elé.

*

Mert most olyanoknak látszunk máris, amilyenek vagyunk. Ha a szabad sajtó, igen, vegyes, hát istenem, ilyen vegyesek vagyunk. Egy forradalomértékű átrendeződéstől nem transzcendens átlépést kell várni egyenest a harmóniába, hanem azt a lehetőséget, hogy egy társadalom olyanra csinálja önmagát, amilyenre bírja. Nincs többé a gonosz atya, akire hivatkozni lehet. A rossz szöveg nem a cenzúra miatt rossz. Nem azért vagyunk unalmasak, mert nem szabad érdekesnek lenni. Az élet nem azért látszik olykor üresnek és szürkének, mert egy komisz sárkány, A Rendszer, Ők, kiüresítették és elszürkítették. Ha ön üres és szürke, akkor ez az ön teljesítménye.

*

Mostanában sok szó esik erről az új hiányérzetről: ellenség nélkül élni. Ha az ellenség ellenében élek, akkor ez összetart, s fennállhat a gyanú, hogy koherenciámat az ellenségnek köszönhetem. De ha nincs világos közös ellenség, akkor egymásnak esünk és elkezdünk nyakló nélkül civakodni. Igen, ez az eshetőség fennáll. De hát a civakodás is nyílt ügy. A közönség szórakozik is rajta, mint a kakasviadalon, de néha el is telik a csapat szurkolótáborának heves érzéseivel. Ó, én üdvözlöm ezt, mert már ez is artikuláció, már ez is részvétel, igen bosszankodó, elégedetlen, zohoráló részvétel. De több a nyilvános hallgatásnál.

*

Kevesebb az öngyilkosság mostanában. Szaporodik a vállalkozók száma. Ez is, az is belefog valamibe. Kétféle politikai reakció: az emberek vagy több-kevesebb szimpátiával nézik valamelyik pártot, vagy sommás véleményeket mondanak a többpártrendszerű politikai színházról, inkább cirkuszként ábrázolva azt. De azért időnként odaragadnak a televízióhoz, ahogy én is tettem ezt karácsony előtt és alatt, mert a nagy karácsonyi ajándék a magyaroknak a román forradalom volt. Magyarországon 1989-ben semmilyen politikai erőszak nem volt. Itt a szomszédban meg íme egy igen véres forradalom, sok tekintetben a mi 1956-os kegyetlen színházunkra hasonló. Egy asztal, amely mögé odarohan mindenféle ember és heves gesztikulálással éltetik felszabadult önmagukat, bocsánatot kérnek a hazugságaikért, végre kimondják, ami szívükön, civilizált viselkedésre biztatják a nézőt, majd kérik, hogy jöjjön oda, testével fedezni a televíziót, mert jön és lő a bedrogozott, beidomított biztonsági elitezred, jön a vészes Securitate, amelynek minden tizedik román polgár az ügynöke, így hírlik, többet gondoltam, és jön és lő, és az emberek állva maradnak, azt kiabálják: szabadság, jön és lő és még mindig állnak. Egy olyan nép teszi ezt, amelyről itt mindig azt mondták, hogy a puliszka nem robban.

*

El tudják képzelni, milyen nagy megkönnyebbülés, ha egy tizenegy milliós ország nem kell, hogy bekerítve érezze magát? Mert néhány hónapja még szó lehetett arról, itt legalábbis emlegették ezt a lehetőséget, hogy román és csehszlovák csapatok fognak Magyarországon rendet csinálni a szovjet csapatok passzív asszisztenciája mellett. Ez az esély már nem áll fenn. Nem kell két szomszéd országot többé az elnyomással azonosítani. Nem kell az erdélyi és a szlovákiai magyarokat Budapestről védeni, mert helyt tudnak állni önmagukért és ki tudják fejteni, hogy mit akarnak. Érzületi valósággá vált a közép-európai összetartozás. Barátaim mentek nyomban segélykonvojokkal Romániába, taxisofőrök vállalták az életveszélyt, hogy vérplazmát, gyógyszert és kötszert vigyenek nyomban Temesvárra, Aradra, vagy akár Bukarestbe, egyiküket most temette az egész város, Hódmezővásárhely, ahol élt. Ebben az országban nagy volt a neheztelés, ressentiment a románokkal szemben, mert sokan azt gondolták, hogy nacionalizmusukban és komformizmusukban azonosulnak a Ceausescu rezsimmel. Hála istennek, bebizonyosodott, hogy ők is valódi nép. Elkezdődhet a barátkozás, a tárgyalás, a veszekedés, a kiegyezés, egyszóval a valóságos kommunikáció. A bálvány megdőlt, a polgár ezentúl nem a bálványra vonatkoztatva él és gondolkozik, őt már meg sem nevezve, csak mindig így emlegetve Ő, egy bizonyos hangsúllyal.

*

Örvendezhetünk, hogy amit titkon dédelgettünk elménk legbelső, elfüggönyzött kis fülkéjében, azt most egyszerűen kifejezhetjük. Persze kis csalódást okoz, hogy a többieknek is volt egy ilyen titkon dédelgetett ideája, s azok is kifejezik, amely ideákat összegezve kitűnik, hogy az ideákban sem vagyunk szerfölött gazdagok. Gorombáskodásban annál inkább. Árad a vulgaritás, irigykedés, a sokáig visszatartott mondanivalónak nem okvetlenül jó a szaga.

*

Ez az elapátlanodás a kelet-európai társadalmakban minden bizonnyal vegyes érzelmeket kelt. Sok mindenre jó egy Közapa, akkor is, ha nem olyan nagyon rossz (Kádár), akkor is, ha nagyon rossz (Ceausescu), béke poraikra. Közapa államosítja, központosítja a szorongást, a mindennapi reálparanoiát. Félhetsz a Lehallgató Központtól, amelynek fegyveres keze van, nem kell a házastársadtól félned, habár a jó paranoiások rendszerint a hitvest is odasorolják az ügynökök nómenklatúrájába. És minél strammabb az elnyomás, annál realisztikusabb a paranoia. Ámde mi történik, ha a szorongásoknak elmúlik ez az állami-politikai axisa, a zsarnokság és a zsarnok, amelyre annyi minden projiciálható? Azért nem vittem többre, mert megakadályoztak benne. Az önelhanyagolás megtalálta a maga politikai okát-mentségét-alibijét. Mindenki egy megvalósulatlan, rejtelmes ígéret. Ha itt szabadság volna, akkor csodálatos lennék. Szabadság lett, csoda nincs. Ez lett volna az európai utópia nyitánya?

*

A napokban harminc százalékkal emelkednek az élelmiszerárak. A neheztelés a bajokért tárgyat, célpontot keres magának; érlelődik a felelősségre vonás közhangulata. E sorok szerzője, mivelhogy a felelősséget általánosnak látta, ellenez minden politikai felelősségre vonást. Nem így sok radikális plebejus szónok. Kell, hogy legyen okozója, arca a bajnak. A bűn megtörtént, hol vannak a bűnösök? És valóban elkezdődhet az ujjal mutogatás epidémiája, a feketelista és a foglalkozási tilalom az előző rezsim felső szintű személyzete ellen. Pontosabban mindezek nyomatékos igénye. Fennáll tehát egy új mérkőzés: megakadályozni a politikai pereket, a bosszúhadjáratokat, a bűnbakkeresés hisztériáját. Mert ez volt az egyezség lényege. Ha nem lesz semmi bántódása, a nómenklatúra csúcsa lelép vagy átrendeződik; a pártállam mérsékelt nyomásra, s részben saját jószántából is hajlandó átalakulni jogállammá. Másutt mintha megdöntötték volna, itt inkább átolvad egy új struktúrába. Mivel a liberalizálódás már korábban is zajlott, most sem adódott egy dátumhoz köthető szabadságkitörés. Ez a fokozatosság, amely fél éve még gyorsnak, most pedig lassúnak látszik, ez a jogászias formalizmus, hogy a hatalom elfoglalása helyett szabályosan választásokra bízzuk a dolgot, hogy a megállapodásos rögtönzések helyett a formális lépéseket a magyarok megtartják, az én szememben most éppenséggel civilizált gyakorlatnak látszik. Elvégre meg kell szokni a szerződés becsületét.

*

Akkor remélhető az energiák felbuzdulása, ha a jogbiztonság érzése megszilárdul. Mivel a polgár úgy érezte, hogy bármit megtehetnek vele, most is gyanakvó még. Hátha csak látszat ez a szabadság, hátha holnap hajnalban jönnek. Megszokta, hogy összehúzza magát, nehéz a mimikriből kibújni. Mert amikor még itt volt Apu, akkor olyan jó intimitással kucoroghattunk a vackunkban. Vacsorázni mentünk egymáshoz, ráértünk egymásra, esemény volt egy új könyv, egy új film, összejöttünk kiállításokon és színházi premiereken, és minden kiismerhetően folydogált, az intézmények önmagukért voltak, aki bennük volt, az biztonságban volt. Ó, azok a régi szép idők Apu monarchiájában! Most mindenki rohangál és talán már a szerelemre sincsen ideje. Lehet a folyamatot álarcosbálnak is nevezni, amelyben a szereplők meglepő gyakorisággal csereberélik jelmezeiket. Szerző bevallja, hogy őt ezek a metamorfózisok szórakoztatják.

Pilinszky

Fázós, vékony alak feketében, ezüstfej, ezüsthang, felsikló kacaj, egy kisfiú örvendező szeretete, amely elrévedő oldalpillantással át tud váltani valami másba, a mindennapos agónia szigorába, tud átkarolni és a nyakadba borulni, tudja megfogni az alsókarodat, amikor valami fontosat és mulatságosat mond, tud elérzékenyülni attól, amit mond és tud csibészesen megátalkodva vitatkozni, hozzátartozik magányához a társaság, Kondor, Erdély, Nagy László és még millióan, mert kedves ember, majd elfújja a szél, csak a szellem hajtja, akkor is, ha a hasa fáj, elhanyatlik a betegágyán, mint egy kaméliás hölgy, és már felül, mert elmond egy szédületesen humoros és morbid történetet, már ül és hadonász és gesztikulál, és a hangja még vékonyabb, mint egy ezüstsíp, mint egy elefántcsont tollkés, magasba emeli a karját, szép kreol ujjait, mint egy csupasz bokor, vasalt pizsamát adtak rá a nagynénik, akik nem engednek be nőt hozzá, semmi emberi nem idegen tőle, habár egy konzervatív vidéki kisfiú, szörnyű vallomások és mindig úriember, tépelődő és vibráló tapintat, aki őt megbántaná, az a törékenyt akarja összetörni, merő tévedésben, mert ő, akár a gyémánt romlóbb anyagok körében, és akármit mond, még ha butaságot is, akkor is édesen szállong fölöttünk, ha pedig megidézzük, angyaljósággal le is száll, mondjuk a Váci utcába, ahol legott egy idegen egyenruhát viselő katonatiszt beleköt Pilinszky Jánosba és lökdösi, a katona illuminált, de nem a szellemtől, ám előáll egy köpcös, szakállas, fekete alak, hihetnéd csúfondáros prófétának akár, kezet nyújt a lökdösődő tisztnek, az meg, mint sok részeg, készségesen parolázik, Erdély Miklós keze olyan, mint Mona Lisáé, nőies, enyhén párnás, hosszú, elvékonyodó, meglepődő szemünk észleli, hogy a katona letérdel, majd a földön fekve összegörbed, s a próféta még mindig mosolyogva továbbra is kezet fog vele, hosszú jajgatás, amíg végre elengedi, Nagy László és Baranyi Antal, Sarkadi és Kondor ott állnak védőgyűrűben, a tisztkollégák sem avatkoznak be, „Miklós, kérlek!” Pilinszky könyörületért protestál, az elesett, részeg katonatiszt valóban olyan elesett most a már bezárt Anna-bár előtt, jövet az építészpincéből, amelynek Kondor festette ki a falát, ahol ma elképzelhetetlenül szerény összegért gyalult fenyőasztalokon ehetsz, ihatsz, pirosló félhomályban, a törzsasztalt lassan körülülve, Kondor félszegen, azazhogy félseggen ül, mert a másik fele fáj, aminek okát a nőben keresd, Ágnes asszony akkoriban divatos, igen hegyes orrú körömcipőjében, tudvalevő, hogy izmos lábon az ilyen körömcipő elsőrangú fegyver farba rugdalózáshoz, az eset megtárgyalása törzsközvigalom volt még az este korábbi szakában, most azonban jóval éjfél után, amikor még együtt maradnak, csak hogy együtt maradjanak, kisfiús fohász vezeti őket a Fehérhajó utcába, a hatodik emeletre Kondor műterme felé, ahol már a feleségen is erőt vett a megbánás, Ági boldog, hogy a férje megjött, délután tudott valamit csinálni, ő is művész, nemcsak Kondor Béla, alias Samu, de most a kályha körül jólesik a körbetelepedés, valamelyik Vujicsics elfoglalja a harmóniumot és szomorú ószerb zsoltárokat hallat, ha Tihamér, szárnyalóbbakat, ha Sztoján akkor barlangosabbakat, Erdély valami művészeti folyóiratot lapoz, vagy hasra fekszik a műterempárkányon és sír, ki tudja miért, talán a katonát sajnálja, van sírni ok a világban elég, Kondor lerúgja a cipőjét és gyapjúharisnyában, törökülésben vodkáspohárral a kezében bekuporodik szőnyeggel letakart nagy heverőn a benyíló sarkába, innen szemmel tarthatja Ágnest, akinek mind Sarkadi, mind pedig Pilinszky hevesen teszi a szépet, okkal, hiszen Ágnes szép, ideges, okos és valamelyest gonosz is, ezt érezni, ezt kihallani meghökkentően éles észrevételeiből, olyannyira, hogy idő múltával megint annál a cserépkályhánál ülve rideg nehezteléssel beszél Sarkadiról, aki tőlük, abból a műteremből lépett ki az ablakon, most azonban Pilinszky még Simon Weilről és Chestertonról beszél, a hit kalandjáról és lehetetlenségéről, ő maga naponta küzd a hitért, mert hét elvetemült ateista van benne elásva, de a szellem tud a szellemről, őhozzá elért annak a zsidó nőnek az üzenete és Tamás evangélistáé is, nemkülönben a jeruzsálemi Talmudé, amelyekről gyakran beszél, művekről kell beszélni, nem ügyekről, ami az emberit üggyé teszi, az a megoldhatósága, a költőt viszont az állandó megoldhatatlanság érdekli, a metafizikai dráma és nem az élettechnika, utóbbihoz elég a szerelő telefonszáma, ezért csapnivaló szerző például Brecht, mert ő árulást követett el az irodalom dolgával szemben: kiutat kínált, mert amíg halál van, addig nincsen kiút, ezt József Attila tudta, Brecht nem tudta, most azonban már átugrottunk hatvanból hetvenbe, János ült már számos hölgykoszorúban, szüksége van a nőkre, nekik beszél, nők gyámságában él, két nagynéni vigyázza álmát, meg a szerető nővér, mindenféle rissz-rossz nőt nem eresztenek be hozzá, a világnak nem kell bejönnie, a napfénynek sem kell bejönnie, jobb ebben a téveteg sötétben, nappal is csukott ablaktáblák mögött, ágyszag, citromos tea szag, nehéz bársonyok szaga, és az ágyban egy szent clown hadonász, vékony csuklóján visszacsúszik a pizsama, van egy kis rum is, se ok, se kedv kibújni, ich bin ein wenig reduziert und zimperlich und traurig hallom a telefonba, aztán a nagy költőminiszternek, la mélacholie m’a attrappé, jön a hívás Párizsból, szép csendesen innen-onnan, költőtalálkozó őnélküle lehetetlen, mert ennek az ezüstsirálynak minden tóra le kell szállnia, ő nem fog lepkehálóval szökdécselni, mint Weöres, de felszökik egy asztalra táncolni Zbigniev Herbert mellé ha kell, és leköti a szemét annak, aki egyszer megpillantotta, ennyi kellett annak magyarázatához, hogy meghívottak legyünk egy Párizs környéki szemináriumon az alkotó képzeletről, „imagination céatrice”, amely, lévén katolikus a gyülde, nem tévesztendő össze a fantáziával, és halljuk mindezt egy ramboullet-i kastélyban, van mindenféle felszólalás, mi, két magyar ülünk kukán, nem vagyunk oly fennköltek, mint az a jezsuita, akinek az alkotó imagináció egy hófehér galamb képében ereszkedett alá az ablakpárkányára, magától értetődik, ő volt a szentlélek mosolya, miáltal, akárha diktálnák, leírta ezt a szonettet, amelyet íme felolvas, hallgatom a szonettet, Pilinszkyre nézek, komolyan mered maga elé, de az ajka körül mindannak, ami itt zajlik, pindurka mozgásokból szinte sátáni cáfolata, fölösleges a szentségről beszélni, van aki szent, van aki nem az, van aki bűnbe esve is szent, van aki szentbeszéd mondása közben sem az, honfitársam, akit egy magas, rövid hajú szőke hölgynek bemutatok, hallván, hogy a hölgy berlini, nyomban lecsap a Párizsban élő berlini irodalmárasszony bálványára, Brechtre, és vele szemben József Attila költői tisztánlátását magasztalja, a hölgy udvarias, alig ismeri József Attilát, de ami Brechtet illeti, …s jön érvre érv és ellenérv, parázs vita, két világnézet, egy nyugat-európai hűvösebb, ironikusabb, távolságtartóbb, érdeklődően engedékeny, meg egy föld alatti mélységekkel, ércekkel, vérfolyókkal érvelő, szökkenőbb, illogikusabb, halálkísértőbb, s a melodráma határát borzoló, mindkét fél a legjobb fegyverzetben mutatkozik, mert a szemináriumi szócséplést szinte átaludták, most tehát vörösborral a kézben és valami mosollyal a szemben Juta, a későbbi feleség rendíthetetlenül fogadja és visszagörgeti Pilinszky János attakírozásait, utóbbi sem lankad, ilyen vitákból nagy szerelmek lesznek, Párizsban és Budapesten lehet éjjel-nappal, asztalnál és ágyban vitázni, van összebújás is, de van benne egy „igen de” is, egy „mais oui” is, quand meme, és már Polliniről van szó, Kocsis Zoltánnal szembeállítva, mindenki magasztalja a saját térfél bajnokát, Pollini és a Nyugat technikája, Kocsis a Kelet mélysége, és egy rendes német asszony, sziléziai háttérrel, nem tudja elhessenteni a gyanús mélységek csábítását, ezért is foglalkozik tudományosan annyi bolond század eleji orosszal, s a vita valami másról szól, nemcsak a racionális analízis és a szubsztantív intuíció mérkőzéséről, János lecsap, Juta pilickázva adogatja vissza a labdát, János azt szeretné, ha itt laknának, Párizsban nem tud verset írni, de világos, hogy nem lakhatnak tartósan Budapesten, talán nyári vakációra eljön Juta, Kassákné házába, Nagymarosra, a Duna-partra, Breuer Marcel-székek a teraszon, vacsora után Armagnac, Juta panorámát fest a kelet-európai disszidensekről, szeret, archivál, elemez, rendszerez és nem utolsósorban segít bennünket, mikor én néhány napig egy zárt szobában aludtam, Juta megmozgatta a nyugati sajtót, János azt mondja, lehet, hogy két birodalom, de az egyik rákos, a másik pedig nem az, kedves történetek, elégia, és már az eltávolodás megrázkódtatásai, a porondon nincsen csattogás, csak egy történet egy New York-i házról, amely a költő szeme előtt omlott össze, lefordítja franciára, az ember fáj a földnek, l’homme fait mal a la Terre, de aztán mond valamit, tu me fais mal, mosolyog Juta, de még mielőtt elálmosodnának a háziak, üljünk kocsiba és hagyjuk magára Pilinszky János költőt egy hölggyel, aki mint előtte és utána a többiek, neheztelően imádja és időlegesen gondját viseli, mert arra szüksége van, hogy gondját viseljék, az angyalféléknek szüksége van erre.

Az álmok aggasztó képessége

Feltartóztathatatlan erő bomlasztja fel a szovjet birodalmat és vele a kommunista pártállamot. A belső feszültségek és a nyugati hatások elegendőek a felbomláshoz; de vajon elegendőek-e a nyugati demokráciák rokonainak megteremtéséhez. A központilag vezérelt tervgazdaság felbomlik, de tud-e a helyén dinamikus piacgazdaság kialakulni?

Minden bizonnyal létrejön egy közvetítő, intermedier övezet az orosz nemzet – ma még szovjet, holnap talán valamilyen más típusú – befolyási övezete, valamint az atlanti-nyugat-európai közösség között. A németek egyesülnek, s ez lehetővé teszi a Szovjetunió részére, hogy kivonja csapatait Közép- és Kelet-Európából, mivelhogy a megszállás költségeit és mindazt, ami vele jár sem a megszálló, sem a megszállott nem kívánja és nem is tudja már fedezni. Valószínű, hogy a takarékosság szelleme el fogja érni a nyugati hadiköltségvetéseket is, és ahogy a szovjet impérium leépül, úgy lesz mind kétségesebb az amerikai haderő költséges nyugat-európai jelenlétének raison d’etre-je is a nyugati politikai közvélemény számára.

Washington és Moszkva hidegháborúja a közeljövőben múzeumba megy, aminek következtében a verbális Európa keleti határa talán még ebben az évezredben kitolódik, mondjuk Vlagyivosztokig, tehát a Csendes-óceánig, a legtermészetesebben átlépve az Urált és vele a földrajzi Európa határát, s nem utolsósorban figyelmeztetve bennünket arra, hogy itt élünk Eurázsia nyugati sarkán.

*

Úgy emlegetnek bennünket: a keleti Közép-Európa. Zsibongó lakosságú, felemás jellegű, nem egészen kiszámítható térség, ahol már a közeljövőben – kölcsönös megállapodás alapján – sem az amerikaiak, sem az oroszok nem állomásoztatnak csapatokat. Egy térség, amelyben még számottevő katonai erő van, demilitarizációjáról tehát még korai lenne beszélni, de amely sem keleti, sem nyugati irányban – mint katonai hatalom – nem jelent fenyegetést.

Egy olyan térség, amelynek a demokratikus ellenzéki mozgalmai az erőszakmentes civil társadalom eszményét helyezték a katonai-rendőri-bürokratikus diktatúrákkal szembe. Pusztán az a tény, hogy az oroszokat és a Nyugatot elválasztjuk egymástól, hogy egy szuverén övezet jött létre Kelet és Nyugat között, olyan történelmi érdem, amely egyelőre még beláthatatlan jelentőségű. Mindenesetre véget vet a háború utáni korszaknak, és egyre anakronisztikusabbá teszi a hidegháború intézményeit és ideológiáit.

*

Elkerülhetetlenül haladnak keletre a közép-európai demokratikus mozgalmak eszméi. Ha 1989 a kisebb Varsói Paktum országokban hozott forradalmi hevességű átrendeződést és nyitást a szuverén parlamentáris demokrácia felé, akkor a kilencvenes évek elején a genuin, a házilag készített kommunizmusokban: a Szovjetunióban és Jugoszláviában is várhatunk forradalommal felérő politikai átrendeződéseket, amelyek a kommunista pártbürokrácia hatalmi monopóliumát megtörik, s az uralom alapját, az uralomban részt venni esélyesek körét meglepően kiszélesítik, olyannyira, hogy a disszidens értelmiségieknek is komoly esélyük van arra, hogy a létesülő új kormányzatokban vezető tisztségeket foglaljanak el.

*

Mi marad, ha kimennek a szovjet csapatok, az amerikaiak pedig nem jönnek be a helyükre? Mi terem meg a posztkommunista társadalmakban magamagától? Hogyan határozhatnánk meg az átalakulás fő alternatíváját? Milyen irányban fejlődnek, milyen kényszerpályákon hasadhatnak a tegnapi szovjet periféria társadalmai? Államok, amelyek az elmúlt ötven évben előbb német, majd orosz megszállás alatt álltak, és polgáraik, ha akarták, ha nem akarták, megtanulták, hogy mit jelent a korlátozott szuverenitás és a csatlós szerep. Hogyan állítják helyre a kelet- és közép-európaiak a szuverenitásukat, milyen stratégiát követnek szomszédaikkal szemben a szélrózsa minden irányában? Kérdés, hogy milyen struktúra keletkezik a felbomló helyén, kérdés, hogy mi változik valójában. Melyek a transzformáció főbb ideológiái? Mi jön ki a sistergő fazékból, ha lekapcsolják a fedelét?

*

Mi volt a kommunizmus látens belső alternatívája? Egyszerűsítve: a nacionalizmus és a liberalizmus. Hogyan alakul a többpártrendszerű, a korábbinál plurálisabb rendszeren belül a nemzeti demokrata és a liberális demokrata erők viszonya? Mindkét irányzatnak megvan az elmúlt két évszázadban a maga többé vagy kevésbé erős hagyománya, s a kettő esetenkénti találkozása áldásos volt, de az áldott korszakok elég rövid életűeknek bizonyultak. Az elkövetkező időkben vajon inkább a polgári-liberális vagy inkább az állami-nacionalista viszonylatok uralják-e majd a terepet? Mennyire lesznek a régió kultúrái megszállottak az átalakulásuk belügyeitől?

*

Az egyik lehetőség a nacionalista opció. Túl az államszocialista önmeghatározáson mi más juthatna az átlagpolgár eszébe, mint a nemzeti-nemzetiségi-nyelvi hovatartozás? Semmi sem kézenfekvőbb, mint a nemzeti identitás. Lehetne mondani, hogy a felbomló szocialista birodalmi kényszerközösség alól kibújnak a virulens nemzeti közösségek. A nemzeti önmeghatározás, a nemzeti önigenlés, amit ha tetszik nacionalizmusnak is nevezhetünk, nem tud nem lenni. Valamennyi európai nép nacionalista, csak az a különbség közöttük, hogy a régi, kipróbált demokráciák nacionalizmusa szerves, nyugodt, önkritikus és magától értetődő, a vesztes országok, a bukott diktatúrák romjain feltápászkodó demokráciák nacionalizmusa viszont meghasonlottabb, bizonytalanabb, heves érzelmi kilengésekre hajlamos.

Mit választanak a térség népei: progresszív avagy regresszív nacionalizmust? Nyitott határokat avagy területi homogenizációt? Birtokosi szemléletet, és ennek tükörképeként a revizionizmust? Nem bizonyos, hogy a parlamentáris demokrácia egymagában biztosíték a nemzetiségek autonóm szerveződésére, demokráciában is fölléphet a kisebbségekkel szemben a többségi arrogancia és az asszimilációs nyomás. Előállhat a koszovói, a karabahi szituáció, a terület megtartásának a feltétlen igénye mindkét részről, illetőleg a nemzetiségi autonómia elutasítása.

Hogy tudunk összeférni egymással, ha nem nehezül ránk az orosz uralom? Az aggódók tartanak a régió embereinek inherens vadságától és rideg nemzeti elzárkózásától, a törzsi irracionalizmus felülkerekedésétől.

*

A kommunista funkciokrácia helyére értelmiségiek jönnek, az ő eszméikkel, és ami a raktáron van, az most mind forgalomba kerül. A föld alatti búvópatakként rejtező szellemi családok a felszínre törnek, megmutatkoznak. Semmit, ami volt nem lehetett végérvényesen eltemetni, ami volt, az van is, feléled, előbújik valahonnan, minden hagyomány azon van, hogy fenntartsa és előrelendítse magát, minden hagyomány felejt is, tanul is.

Jönnek a tisztes szellemi családok, a liberális demokrácia, a keresztény demokrácia, a szociáldemokrácia, amelyek konzisztens és egymással összeférő családok, mivelhogy olyan univerzális értékrendszerekre hivatkoznak, a liberalizmusra, a kereszténységre és a nyugati szocializmusra, amelyek különböző országok, sőt földrészek lakói számára hasonló és átélhető jelentéssel bírnak. Természetes, hogy ezek mindegyike nacionalista a maga módján, amennyiben pozitíven azonosul a nemzete, hazája érdekeivel és igyekszik azt egyeztetni a környezet, például Európa, vagy egy kisebb régió közös, tehát transznacionális érdekeivel, mert a messzire néző nemzeti egoizmus önmagának a környezetben kreatív és kezdeményező szerepet igényel, nem pedig ellenségeset, hogy mindezek egymást korrigálva respektálják, és garantálják az egyén alapvető polgárjogait, a többség uralmát és a kisebbség autonómiáját, egyszóval a demokráciát, jogosan használják tehát a nevükben a demokrata szót.

*

Mindezek mellett jöhet azonban egy nacionalista autoritarianizmus is, amely a kisebbségeket korlátozni és asszimilálni akarja, amely az egységes nemzetállam eszményét vallja, ezért folytonosan homogenizációt, centralizációt, egységesítést és tisztogatást igényel. Ha az ilyen nacionalizmus kisebbségben van, a többséggel való kezdeményező párbeszéd és önállóságbővítő tárgyalások helyett sündisznóállásba merevedik és gyanakvóan elkülönül a többségi nemzettől. A nacionalizmusnak számos alakja van, vannak szélsőséges és hisztériára hajló változatai is, amelynek hordozói akár ölni és halni is készek.

*

Hiba volna elfelejteni, hogy volt az antikommunizmusnak ezen a térségen egy autoritárius jobboldali vagy éppen fasiszta válfaja is. A szovjet birodalomból kibújó nemzetek, a hosszú ideig tartó kényszerleértékelés után hajlamosak nosztalgikusan fölértékelni a kommunizmus előtti rendszereket, a háború előtti status quot, s a dolog lendülete elvezethet jobboldali hagyományok rehabilitációjához is. Prekommunista jelenségek posztkommunista divatokká változnak.

Nagy kérdés, hogy nincs-e a kollektív EGO-knak valami alig nevelhető, makacs hajlama az irracionális önzésre, amely képes a legbékésebb retorika mögött áttelepíteni a szomszéd kertjébe a mérgeződést, sugárzást mindenféle környezeti ártalmat.

Még nem tudjuk, hogy el fog-e indulni a már nem kommunista, hanem éppen antikommunista nemzeti radikalizmusok egymást gerjesztő láncreakciója, s hogy az írástudók visszaesnek-e a régi kollektív paranoiába, amely a másik nemzet-nemzetiség-etnikum embereit eleve ellenségesnek véli, és ezért nem is akar velük szóba állni. A nacionalista konfliktusok természetük szerint képesek eszkalálódni, sérelemre sértés a válasz miközben az ártás lehetséges eszközei mindegyre kiszámíthatatlanabbak.

*

Helyes nem elfordítani a szemünket az elmúlt évek nemzetiségi összecsapásairól, menekülésekről, s a központilag kivezényelt karhatalmak vadulásairól. Az ellenségeskedő nacionalizmus nem igényel fejlett szellemi apparátust, belső bajokért külsőket, idegeneket, más nemzetiségűeket vádol, a problémákat externalizálja, szerinte az ellenség mindig kívül van. A regresszív nacionalista nem igyekszik saját nemzeti közösségén belül felismerni a drámát. Abból indul ki, hogy a világ ellenünk van, megtéveszt, hogy az idegen rosszat akar, és ezért nem a tanulás, hanem a begubózás a megfelelő életstratégia.

A regresszív nacionalizmus hosszabb távon nem tud összeférni a demokráciával. A kommunizmus alternatívájaként megjelenik a plurális demokrácia helyett a nacionalista tekintélyuralom tendenciája, amire a harmadik világ számos országában találunk példát éppen eleget. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a kommunista diktatúrák helyén egyik-másik országban ezúttal nacionalista retorikával épülhetnek ki paternalista rendszerek, szükség szerint szigorúbb vagy engedékenyebb formában, számottevő történelmi előzményekkel.

Nem egészen lehetetlen, hogy a térség népei ismét elpuskázzák ezt a rendkívüli történelmi alkalmat a polgári szabadság meggyökereztetésére, mert a társulás filozófiája helyett – szerencsétlen történelmi reflexek hatására – az ellenségeskedés filozófiáját választják, és a szomszédaiktól várható sérelmekben inkább ürügyet, mint okot lelnek arra, hogy most aztán vége szakadjon a türelmüknek.

*

A demokráciát, pontosabban annak most nyíló esélyét meg kell védeni, de nemcsak a kommunista, hanem a nacionalista tekintélyuralmi kísérletektől is, amelyeknek csupán extrapolációja a sztalinizmus és a nácizmus, amelyeknek minden országban megvoltak a helyi agentúrái. Volt nemcsak kommunista, hanem fasiszta internacionalizmus is, s bár a helyi fasizmusok a helyi nemzeti retorikát dagasztották, a gyakorlatban a nemzeti érdek rovására mindig kiszolgálták a német hadigépezetet.

Nagy szellemi visszaesés volna, ha a kommunizmus demokratikus ellenzéke, azonos oldalon találva magát a soviniszta antikommunizmussal, elfogadná ezt a szerencsétlen közép-európai ingamozgást a jobboldali és a baloldali extremizmus között, amelyeket összeköt a fundamentalista, etatista antiliberalizmus. A kommunista és a nemzeti-autoritárius abban módfelett hasonlítanak, hogy el kell jutniuk eszmei alapvetésük logikai csúszdáján a cenzúráig.

*

Szándékosan, de nem alaptalanul festettem az ördögöt a falra, hogy annál kívánatosabbá tegyem a másik opciót a kreatív demokráciát, amely a polgári szabadságjogokhoz, a nyugati típusú liberális demokrácia alkotmányos előírásaihoz szigorú formalizmussal ragaszkodik, és minden emberi személyt, minden állampolgárt egyenrangúnak tart, tekintet nélkül annak nemzeti-etnikai-vallási stb. hovatartozására.

Ez a döntés filozófiai döntés; aki ezt végiggondolja, annak azt kell akarnia, hogy az emberek közlekedését, mozgásait, kapcsolatait, szabad életalakítását, államnak, határoknak – ilyen önkényes alkotásoknak – minél kevésbé szabad akadályoznia. Társulást javasol az ilyen szemlélet, hasonló vagy közös feladatok elvégzésére.

Az egész közép- és kelet-európai térség a kísérlet állapotába került, soha ilyen szerencséje még nem volt: saját magától függ a sorsa. Mondhatjuk, hogy Reagan és Gorbacsov uraknak megvolt a maguk személyes érdeme a folyamatban, de hat országban azért történt meg a politikai földcsuszamlás, mert a helybéliek ezt így akarták. Ez a tény öntudatot ad és felelősséget ébreszt.

*

A változást előidéző tényezők között kétségtelen szerepe volt a kelet-európai értelmiségi kapcsolathálónak, amelynek szemeit egyaránt alkotják a szaktudósok és a disszidensek eszmecseréi. Kialakult valamiféle egyeztetett útiszándék, ha tetszik stratégia. Ebben lényeges mozzanat a közép-európai demokratikus föderalizmus válaszként a sztálinista vagy új jobboldali nacionalizmusra.

A demokratikus opcióból következik a közép-európai opció: hogy a kisebbségeknek méltányos jogok és autonómiák adassanak egy olyan térségen, ahol sok a kisebbség; hogy a kommunizmus utáni demokratikus átrendeződés tapasztalatait az érdekelt országok lakói kicseréljék és egyeztessék, mivel az előttük álló feladatok erősen hasonlóak. Mindannyian el akarjuk foglalni méltányos helyünket Európában, indokolt, hogy egyeztessük európai stratégiánkat, annál is inkább, mivelhogy együtt többet nyomunk.

*

Mivel a német újraegyesülés közeli eshetőség, és mivel az új megnövekedett Németország tagja marad mind a Közös Piacnak, mind a NATO-nak, a többi nyugati hatalom érdekelt lehet – a megnövekedett német súly ellensúlyozására – az európai integráció kiterjesztésében keleti irányban. A nyugati közösségen belüli a status quo irányzat továbbra is távolságot kíván tartani a közép- és kelet-európai országokkal szemben, megnehezíti azonban a dolgát az egyensúly-elbillenés Németország javára. Az ellensúlyozók ma még inkább úgy vonzódnak térségünkhöz, mint a teátrumhoz, nézni érdekes, no de együtt élni vele, az sok.

Megindult a nyugati vonat kelet felé, a szállodák egész évre foglaltak, oda a szocialista biedermeier. A nyugat-európai unió nem tud kitágulni. A német újraegyesülés után, időszerű szellemileg előkészíteni Közép- és Kelet-Európa lépcsőzetes társulását önmagával és a nyugat-európai integrációval, mert ez a dolgok logikája. Az integrációt nem a politikai-katonai, hanem a kulturális-humán szférában kell kezdeményezni legelébb, mert az a folyamat motorja.

Ha a konvertibilis pénzek övezete kitágul a szovjet határig, s ki tudja, mikor még tovább, ha a hatalom nyelvét mindinkább a pénz nyelve váltja fel Európa keleti felében is, ha a vállalatok a maguk pragmatikus szintjén megtalálják is a kooperáció ésszerű formáit, ha a KGST hűlt helyén mégiscsak kialakulnak észak-déli irányban gazdasági társulások, azzal ez az új sáv, ez a kitágult közép-európai zóna még mindig itt marad öntudatának sokféle dilemmájával lakói számára, akik a kontinensen belül egymásnak különleges ismerősei és sorstársai. Az ilyen tudat magamagától is kialakul, még jobb, ha alakítják, méghozzá olyanok, akikre a maguk környezetében hallgatni szoktak.

*

Mind a keleti, mind a nyugati tárgyalófeleket emlékeztetni fogjuk az ő közvetlen vagy közvetett politikai felelősségükre a jalta-rendszer hosszú életében. Magunkat felszabadítva, megszabadítottuk Nyugat-Európát a jogos félelem tetemes hányadától, így fokozatosan megszabadítjuk a hadikiadások tetemes hányadától is. Tekintse magát Nyugat-Európa megajándékozottnak. Illendő, és ésszerű viszonoznia az európai szolidaritást.

Mind a közép-európai, mind pedig az összeurópai társulásnak a legkönnyebben és a legolcsóbban a kultúra szférájában lehet eredményeket felmutatnia, mert a hólabdahatás a szellemi szférában a leggyorsabb. Az álmoknak megvan az az aggasztó képességük, hogy egyszer csak valósággá váljanak.

Találkozás Prágában

Prágában voltunk a feleségemmel. Pozsonyból hívtak, hogy találkozzam Havellel és Michnikkel Prágában. Repültünk, taxi egy villanegyeden át, Hotel Jalta, drága, szemben a Vencel tér túloldalán egy másik szálloda hatodáron, de oda kell valamit csúsztatni a portásnak, hogy legyen szoba. A szállodaportások barátságtalanok, a vendéglőpincérek kedvesek. Az óvárost valamelyest rendbehozták, minden ódivatúbb, mint Budapesten, aminek többnyire örültünk. Csendes utcák, kevés autó mozog, nem kaparja a torkodat a füstköd, megmaradt a reneszánsz házak között a macskakő, sok kis söröző-kávézó-borozó elérhető áron, a nagy kávéházban rézcsillárok, szalonzenekar, a vendéglőkben mérsékelt árú, fantáziátlan, de tisztes ételek, főtt hús, mártás, gombóc, korsó sör, elpilledés, szelídség. Talán azért háborodtak úgy fel a csehek a rendőrség brutalitásán, a november tizenhetediki gumibotzáporon, mert olyan civilizált, szelíd emberek. Megyünk az utcán, többnyire enyhe kis mosoly játszik a száj körül, a szemek méltányosan tapogatnak végig, megnyugszom. Nem tudom elképzelni, hogy ezek közül az emberek közül bárki rámtámad, nem érzek agressziót a levegőben, nincs az a sértett gyűlölködés, torz hetvenkedés, amit itthon gyakran megérzek. Nincs kirívó elegancia, nincs kirívó szegénység, kiegyenlített, kissé unalmas, jóravaló öltözetek, belélegezhető levegő, kitűnő morva vörösborok, a kávéházban grog, dús hentesboltok, érdekes füstölésmódok, kellemes császárzsemlék, az utcán wafel- és fagylalt-árusok januárban is. Szeretik az édességet, de kevesebb a kövér, mint a pesti utcán. A boltokban olyan ruhadarabot vagy cipőt nem találtunk, amit szívesen megvennénk, sok műanyag, fényes huzatú vattakabátok, a szürke és a barna színárnyalatai leginkább. Gyakran szólítanak meg a pusmogó pénzváltók, többnyire arabok, de csehek is. A taxisofőr szépen megköszöni a tíz százalékos borravalót, itthon, ha nem adsz húsz százalékot, a kiszállásnál vissza sem köszön. Az utcai zenészek a maguk mulatságára játszanak, néhány barát körülállja a gitárost, csendesen énekelnek, tányérozás, kalapozás nincs. A felszolgáló hölgyek készségesek, van bennük némi régimódi méltóság. Ennek a népnek voltak olyan – magaviseletben tükröződő – városi és polgári hagyományai, amelyeket sem a német, sem az orosz uralom nem pusztított el. A könyvkirakatok kevéssé vonzók, még az előző korszak válogatása. Minden a tegnapra emlékeztet, a linóleumpadló, a tiszta, fehér damasztabrosz a vendéglőkben, a népi negyedben díszes kávéházak, a négyszögletes márványasztalok, szeretik az üvegfityegős csillárokat, kifényesítik a sárgarézkarokat, az üvegszekrényben vastag csokoládétorták bő vajkrémmel. Nemcsak a turisták, de a helybeliek is megállnak az óvárosi téren az óratorony alatt és várják minden kerek órában a szentek körbevonulását csengettyűszóra, amelyet kis csontváz húzgál, majd a ráfelelő rekedt harsonára, amelyet angyalok fújnak.

*

Havel, mindenütt Havel képe-neve, és ő maga is mindenütt. Pan Vaclav és egy szív krétával a falon. Havel na Hrad, mármint Havelt a Várba. Az egyik képen meghatottan néz, a másikon mosolyog, a harmadikon aranyos, van amelyiken elszánt is. Nagy mókamester és kemény legény. A börtönben aztán végképp megtanulta – ha addig nem tudta volna –, hogy kivel áll szemben. Megyünk a Vaclavske namestyről a Havelska utcába, már a neve által is otthon van. Látom a képét a lakások ablakában is, belülről fölragasztva. Üzletben, ivóban mindenütt ott van, a maguk jószántából a falra teszik. Nézem a fotóarcát, hallgatom a hangját, mert a rádióban, pontosabban a szlovák parlamentben is éppen ő beszél, nemsokára beszélni fog a lengyel parlamentben és a magyar televízióban is. Ó, ez már igen, postabélyegen is az ő arca, meg kis jelvényeken, amelyeket az emberek a szívük fölött viselnek. Ha nyár volna és lehetne nyomtatott T shirt-öt kapni, a lányok talán a keblükön hordanák.

*

Két hónapja még az őt elnémító és időnként bebörtönző uralom, most meg Havel a várban. És ott magaslik Prága fölött a vár, és benne az az ember, akit a prágaiak a szívükben elfogadtak szószólójuknak. Egy író a Hradzsinban, az elnöki palotában, az elnöki zászló alatt, amely jelzi, hogy otthon van-e éppen, mert ha mondjuk Pozsonyban van, az autó viszi az elnöki zászlót, s hozza is; a zászló mindig ott van kitűzve, ahol ő van. Masaryk és Benes utóda, az övén kívül ezeknek a képét látni még sok helyen; Gottwald, Novotny és Husak fölött összecsukódik a felejtés. Voltak a jó elnökök, aztán jöttek a rosszak, most ismét van egy jó. Azok is könyveket írtak, ez is könyveket írt. Becsületes, okos ember, jó hazafi, éveket töltött börtönben, tud még mosolyogni, erős, meleg hangja van, humoránál van mindenkor. Idekívánkozik az a mondata, amely a fényképei alatt áll: az igazság és a felebaráti szeretet legyőzi a hazugságot és a gyűlöletet.

*

A prágaiak a gomblyukukban vagy az ő képével vagy még inkább az OF jelvénnyel – Obscanske (polgári) Fórum, amelynek O betűjében szemecske, szájacska van rajzolva – fel-alá sétálnak ráérősen a Károly-hídon, ifjú mama, papa, kisgyerek, a testvérke meg a babakocsiban. Túl vannak valamin, reménykedően néznek valami elé. Most már the right man ot the right place, Havel a várban van. Nem sietnek, komótosan sétálnak, nem úgy látszik, mintha keresőmunkával töltenék a hétvégét, tudnak pihenni. Figyelembe véve a bolti kínálatot, vásárlási igényeik sem tudnak szertelenek lenni, arra azonban telik, hogy beüljenek egy cukrászdába és halkan gördülő társalgásba mélyedjenek. A szemek egybekapcsolódnak, a beszélgetők mosolyognak, figyelnek egymásra. Nem látom, hogy a kocsmában vagy a kávéházban az egyik beszélő különösképpen fölébe akarna kerülni a másiknak, a társaságnak; nem észlelni hangoskodó, durva önteltséget. A csaposnő, a pincérnő olyan kellemes, csinos hölgyek, akikkel szívesen beszélgetnénk társaságban is, ha tudnánk csehül, kár és szégyen, hogy nem tudunk. Odakönyökölnénk a borozópultra, és kedvesünk társaságában minden bizonnyal jóízű társalgást folytatnánk vele, s a beszélgetésben felhangzanék annak a férfinek a neve, aki a falról is ránkmosolyog, aki hasonlít ezekhez az emberekhez, akiknek a nacionalizmusa is csupán valami ilyesmit mond: nem tetszik nektek velünk? Jó, hát menjetek. De ha már együtt vagyunk, csináljuk értelmesen. Se fölöttünk, se alattunk, elférünk egymás mellett. Elvégre tanulhattunk egyet-mást a történelemből.

*

Obscanske Forum. Vajszínű, klasszicista palota a Vencel tér sarkán, hetekkel ezelőtt még a Csehszlovák-Szovjet baráti társaság háza. Tömegtüntetés élén Pan Vaclav kikövetelte a kormánytól a Polgári Fórumnak. Adták, s a következő tüntetéseken a leendő elnök már onnan beszélt a Vencel-téren összesereglőkhöz. Gondolom ide is ugyanolyan nyugodtan, karonfogva mentek a prágai polgárok, mint Pozsonyban, ahol láttam, sűrűsödően tartottak szépen felöltözve a főtér irányába, mintha látogatóba mennének. Meglátogatták egymást a Vencel téren. Falmélyedésben gyertyafény rezeg a szürke vakolat barna foltjai alatt, alvadt diákvér. Ez volt az összejövetel ára. Szóba kerül Temesvár: „Ugyan, nálunk ez lehetetlen lett volna, így is szörnyen elvadultak a rohamrendőrök. Na de lőni!? Hova gondolsz, Prágában vagyunk.”

*

Ha bejutottál a Polgári fórum belsőségeibe, s kedves hölgyek állnak félre előled egy lépcsőlejárat előtt, odalenn ismerős látvány, sok érdekes arc és figura, pompás szakállkiállítás, rövid szoknyácska alatt remek combok, fentebb vörös hajkorona alatt forradalmi komolyság, méltóságos nyakkendős, bajuszos, szakállas valamint kopasz miniszterek, újak természetesen és idetartozók, a csinos, okos mosolyú igazságügy-miniszterasszony, aki a bíróság előtt védte a demokratikus ellenzék embereit, egy kisportolt harmincas munkás, élénk, érvelés, könnyed kézmozdulatok, ő volt a nagyüzem polgári fórumának élén a természetesen kiválasztódó sztrájkvezető, most szociálpolitikai miniszter, éppen a börtönből szabadultak elhelyezésének nehézségeiről beszél a pirosszvetteres miniszterasszonnyal. És itt áll egy pohár sörrel a kezében a nagynevű disszidens, Peter Uhl, akinek franciasága és elméssége a rövid beszélgetés alatt is élénk tetszést vált ki a látogatóból. Forradalmi szocialistának állítja magát, halljuk egy jelenlévő angol újságírótól; talán ő húzott le a chartások közül a legtöbb évet a börtönben. S ki áll mellette? No ki? Adam Michnik, akitől most is kaphatsz széles ölelést, nagy nevetést, kérdéseket velős egymásutánban, valami új ideát, és felgyúló lelkesedést, ha te is valami jót mondasz. Hetvennyolcban már negyvenöt letartóztatás volt a háta mögött, aztán – a Szolidaritás-idők után – megint jónéhány év börtön. Nem csodálatos, hogy ilyen mosolyt sem a csehszlovák sem a lengyel köztársaságban nem találsz, mint ezé a két megátalkodott másként-gondolkodóé, akiknek szerfölötti pontossággal működik a szabadságérzékenysége? Ami egyszersmind annyit jelent, hogy a nemszabadságot, a hamis retorikát frissen megorrontják. Adamról még lesz szó, tereljük rá a fényszórót egy karcsú fiatalemberre – pullóver, fekete haj, magas homlok, szívélyes, elegáns, szemérmes viselkedés, működő és lényeges angol beszéd. Szasa Wondra a neve. Havel barátja, tanácsadója, titkára, emlékezete. Földrajzolt tanult, börtönben is ült egy kicsit, aztán politizált, szerény, ironikus, nem kapkodó. Átlátja, észben tartja és elvégezi a teendőket. Most még itt a Fórumban, aztán a Slávia kávéházban, Jutkával, Michnikkel, Szigetivel, holnap a várba, az elnöki kancellária ajtajában. Az elnök most Pozsonyban – parlamenti beszéd, és az új demokratikus magyar lap, a Nap szerkesztőségében tett látogatás valamint sok egyéb teendő után – nézi a Mester és Margarita új szlovák operaváltozatát. Holnap, kora reggel zászlajával együtt visszarepül Prágába, hogy tíz órakor frissen borotválva a Hradzsinban fogadhasson bennünket.

*

Termeken megyünk át sietősen, amelyek lehetnének akár Versaillesban vagy Schönbrunnban is, de történetesen itt vannak a prágai várban, amelyben nem a Nemzeti Könyvtár és Galéria van, mint Budán, hanem százötven tisztviselővel az elnöki hivatal és rezidencia. Utóbbit Havel nem foglalta el, alszik inkább a saját ágyában, ír inkább a saját asztalánál. Felesége nem szokott ide járni, nem kedveli az elnökné asszony szerepét, hivatalos útjaira nem kíséri, Amerikába azonban muszáj lesz elmennie, mert a Fehér Házat feleségestül illik látogatni. Mire kezet fogunk a Csehszlovák Köztársaság elnökével, akit a csehszlovák kommunista párt főtitkára és az előző miniszterelnök tavaly még senkinek, nullának nevezett, érezzük, hogy ennek éppen az ellenkezője az igaz. Michnik hozza a házigazda könyveit lengyelül, valami jó konyakot, csókolózik. A pullóveres, farmeres, egyenes tekintetű házigazda az üdvözlés után nyomban megmutatja elnöki trófeáit, fura valamiket, amiket más elnököktől kapott. Nevetgélünk, diákhumor, rendjel próbálgatás. Körbemutat, szabadkozik, ez volt Husak ízlése, olyan széles bőrfotelek, amelyekbe akár egy víziló is beleülhetne. A képeket már kicserélték, a design tavasszal megváltozik, még amíg ő itt van: Forman díszlettervezője fog valami mást csinálni. Az előszobában barátok, hatalomba emelt értelmiségi szakemberek. A tömegakarat idefújta őket, élükön a mesterrel, aki most is színdarabot ír, rendez, játszik, szívenütő vicc! Persze, hogy halálosan komoly.

*

Michnik azt mondja, ebben a két évszázadban még soha nem voltak lengyeleknek, csehszlovákoknak és magyaroknak mind összesen és külön-külön – ilyen jó esélyeink. Mire is? Arra, hogy a saját történelmünknek önálló alanyai legyünk. Ha minden összejön, előáll valami olyan kivételes tünemény, amilyet a történelem még nem pipált, hatalom és szellem játékos találkozása, egy nagy politikai föllélegzéssel összekötve. Most ha valami csúnyát művelünk, az nem muszáj lesz, hanem a belső csúnyaságunk kimutatása. Ez az elnök és a barátai, meg a társaságuk által becsült személyek – hasonlítanak. Azt mondják, hogy jó csapat; lehet, jó arcok. Szellős és intenzív forradalmi kormányzás, a mozdulatok még oldottak, hisztériának nyomát sem látom. Fanyar enthuziazmus; nem forró és nem szilaj, inkább hűvös és eltökélt odaadás. Munkacsapat, világos struktúrával. Megválasztották az elnököt, ezt a prózai külsejű, bajuszos cseh embert, akit ha eltiltanak a színháztól, abba nem nyugszik bele. S mert vérbeli mester, más dimenzióba helyezi át a színházat: alaposan közreműködik a „gyengéd forradalom” nevű sikerdarab színpadra állításában. A komolynak és a tréfásnak ez a keverése, úgy képzelem, tetszik a helyi nagyközönségnek, nem sérti az ízlésüket. Pátosz és gyalázkodás vegyülékeire itt, azt hiszem, kevesebb vevő akadna, mint nálunk. Egy prágai nagypolgár – húsz éves szellemi ellenállás pedigréjével – a helyén van ebben a várban. Egyszerre előkelő és népi figura.

*

Ki a várból, társaságunkban az elnök lekívánkozik a legközelebbi sörözőbe, a Vitus székesegyház mellet. Egyszerű, tiszta vendéglátóhely, a finom mosolyú pincér a belső szobába vezet. Söröskorsók, a hagyománynak megfelelően van külön elnöki pohár is, magasabb a többinél, külön elnöki sonkászsömle nincsen. Odamenet kósza, alternatív tévések előtt eljátszatik a vendégek átkarolása, a kameraman is haver. Jön a tévé új főnöke, megnyerő, nagy darab szakállas férfi, beesik Jaroslav Sabata, kiváló pacifista disszidens is, aki már évek óta európai polgári – ha tetszik civiltársadalmi – parlamentet tervez, akkor mosolyogtunk rajta, most büszke. Pullóveresek jönnek-mennek: „Vasek, vár a parlament alelnöke! Vasek, legalább három fontos papírt alá kellene írnod!” A munkatársak utánahúzódnak; a szomszédos nagyobb helyiség gyalult asztalainál söröspoharak mögött komoly tárgyalások zajlanak. A választásokig, júniusig ki kell nevezni kilencvenkét parlamenti képviselőt, eddig a régiekből annyi mondott le. De honnan vegyenek annyi embert? Hiszen a fontos munkatársakra szükség van a választási kampányban meg az új hivatalokban. Jön a pápa meg a dalai láma, aki időre pontosan megjósolta a fordulatot. Kis neheztelés egyházi körökben, hogy egy mondatban emlegette őket. A közeli programban Amerika és Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió. Havel divatba jött, elnökök várják mindenfelé, de előbb a szomszédok. Pan Vaclavnak, a színházi embernek lesz egy-két olyan lépése, amin törhetik a fejüket a politikusok. Például: Washingtonban csak két napot tölt, a körutazás elmarad, hazajövet nem Londonban áll meg, hanem Reykjavikban, nem azért, mert utóbbi hatalmasabb főváros, hanem mert az itteni miniszterelnöknő előzően a nemzeti színház igazgatója volt, s mi több, az ő egyik darabját is műsorra tűzte. A hivatásrendbe beszabadult egy furcsa figura. „Képzeljétek, én hoztam össze egy helyiségben a német kancellárt és elnököt; amúgy nem szoktak beszélni egymással.” Nem kívánok pletykákat kiszivárogtatni, de az új csehszlovák elnök elég szuverén módon vélekedik kartársairól, s ennek megfelelően egyenrangúan viselkedik velük. Ami csak helyeselhető, ha kis ország vezetője áll szemben nagy országok vezetőivel. Méltósága nagyobb, mint az ország keményvaluta készlete. Mivel hogy a politikában elsőrendű fontossága van a mítosznak és a varázsnak, ez az alacsony növésű, vállas cseh író, aki hét végén hazamegy soron következő beszédeit megírni, mert ő a saját szövegét akarja felolvasni, és mert ő valóban azt írja, amit gondol: emblémája lett a közép-európai erőszakellenes, demokratikus átrendeződésnek, amely az öreg kontinens hiteles polgáraivá avat bennünket a magunk különös egyéniségével, saját otthonunkban. Havel mostanában furcsákat álmodik. Ott ül a börtönpriccsen és meséli a zárkatársainak, hogy ő bizony elnök volt. Azok meg a fejüket csóválják, nevetnek, a homlokukat kopogtatják: „Vasek, agyadra ment a dutyi?”

Nehéz a politikus élete

Őexcellenciája Václav Havel csehszlovák államelnök úr egy napot töltött Budapesten, kitűnő titkosszolgálati kísérettel nagy fekete kocsik vitték szabott időben, percnyi pontossággal a következő találkozó vagy tisztelgő helyre, előzőleg barátja, egy filmforgatókönyvíró most az elnöki hivatal vezetője egyben protokollfőnök bekukkant, Vasek, már csak három perced van, mindenütt sok ember forog körülötte, melege van, az autó ablakát szeretné kinyitni, nem lehet, golyóálló, s kezdi úgy érezni magát, mint tavaly a rabszállító kocsiban, amelynek ugyancsak nem lehet kinyitni az ablakát, annál is inkább, mert nincs neki, de mikor ezt a hasonlatot kiejti a száján, egy kis hallgatás következik, mert lehet, hogy a valami másra is érti ezt az Olgának, a feleségnek szóló börtönlevelek magánfilozófusa, most filozófuskirállyá változva, rendelkezve a kormánykinevezés, a parlamentfeloszlatás, és a legfőbb hadúr jogaival, s arról ábrándozva, hogy királycsinálóként egy barátnak passzolja át a Hradzsint, ő már tudja is, kinek, csak a világ nem tudja, mert a jó színház csupa talány és meglepetés, ő aki az elnöki állását, a prágai várat az európai színház avantgárd fellegvárává változtatta, megtöltve az autoritás termeit mindenféle művészcimborával, mondván, hogy a disszidensek elfoglalták a hatalmat, tudva, hogy mind vissza akar menni a színházba, s velük ő maga is, most egy darabig, amíg be nem érik a demokratikus uralom, anélkül, hogy elkomolytalanítaná a közszolgálatot, csak mert kiszabadítja azt a barátaival az államszocialista unalomból, valamivel közelebb hozza a politikacsinálást a művészethez, mert ez a szerény és szemérmes ember, aki a fejét lehajtva dörmögi félkomoly-félironikus kommentárjait a helyzethez, amely pünkösdi királyságnak is mondható, bemutatva, bocsánatkérőleg, hogy a reflektorfény legelsősorban ráesik, az előadás többi szereplőjét, mintegy kézen fogja, kiviszi őket a függöny elé, dicsekszik velük, némileg ugratva őket, az író, aki mint díszletmunkás és világosító kezdte, most azt mondja fordítója, Varga György lakásán, egy félórára megszabadulva a zakójától és egy kissé meglazítva a nyakkendőjét, amit egyébként nem visel, ne haragudjatok amiért most én beszélek, de ha nem beszélnék, nyomban elaludnék a fáradtságtól, szóval az író, aki ma reggel sem tudott az asztalához ülni, mert ahelyett tárgyalásról tárgyalásra, szájjártatásról szájjártatásra vitték, néhány pillanatra maga elé néz: ki tudja, hogy ki van jobban bepáncélozva a szerepébe, az akit a zsuppkocsin, vagy az, akit a golyóbiztos elnöki Mercedesben visznek?

Mondatok a zsidó-keresztény megbékélésről

A biblia egy istenalkotó nép sok szerzős irodalma. Nagy egyéniségek hívják magukkal a hallgatót, az olvasót, átszellemülten hirdetnek a sokaságnak, s amikor egyedül maradnak, mind párbeszédet folytat az egyetlen istennel, de egyik sem azonos vele. Egyik ilyen, másik olyan, mind esendő, mint az írók általában, auktorok elbeszélését olvassuk rendkívüli alakokról és tapasztalatokról.

A vallást sérthetetlen hagyománynak tekintő zsidó és keresztény fundamentalizmus annyiban egymás szövetségese, hogy nem lehetséges közöttük valódi dialógus, s ennyiben rokonai az iszlám, sőt a kommunista fundamentalizmusoknak is. Ha a zsidó és a keresztény szellem önmagát nem fundamentalistának akarja tekinteni, akkor gazdag hagyományából a pluralizmust kell választania, különben érdemleges párbeszéd nem lehetséges. Ha ez a két vallás élni akar, számot kell, hogy vessen a bibliai idők óta lefolyt kétezer évvel, mindazzal, amit az emberek azóta tettek és írtak. Mind a kettő számot kell, hogy vessen egy harmadik szellemi autoritással, a széles értelemben vett világirodalommal, amelyen belül a centralista hierarchia elgondolhatatlan.

Mind a bibliai, mind a talmudi, mind a rabbinikus időkben volt zsidó pluralizmus, s van is, ha az elmúlt két évszázad zsidó szerzőinek szövegeit olvassuk. Lett keresztény pluralizmus is, ha sok harcba került is, de a felvilágosodás kora óta kialakult a keresztény vallások aránylag türelmes együttélése. Bizonyos, hogy a politikai kereszténység legfontosabb irányzata, a kereszténydemokrácia is kötelezőnek tartja magára nézve a pluralizmus értékét.

Az idősebb és az ifjabb testvér kézen fogva körülnéz a bolygón, és észleli, hogy egyre többen vannak körülöttük mások, akik ugyanúgy hisznek vagy nem hisznek az ő hitükben, mint a zsidókeresztények. Csak az emberiség egynegyede él a zsidó-keresztény hagyományban; eljött a globális, mindenoldalú vallási társalgás ideje. A konverzáció nem igényeli a konverziót, a megtérést; mindenki marad, ami; csak jobban érti a másikat.

Ember és isten viszonya mindig dráma marad. Az ember magasabb támaszt keres, és hiszi a bizonyosság óráiban, hogy talált is, de aztán jönnek másfajta órák, amelyekben nem látszik szükségesnek isten és a létezés elválasztása egymástól.

A zsidó nem emel maga fölé emberré vált istent, istenné vált embert, számot vet azzal, hogy a tanítók hallani vélik isten szavát, meghallgatja őket, de a legmagasabb helyre az ünnepet teszi, a családi élet megszentelését.

Van, akinek isten benne van a létezésében, minden cselekedetében, tehát nem kíván róla külön beszélni. Vele beszél, avagy a lelkiismeretével? Kérleli: ne hagyj el; keserüli: miért hagytál el engem? Isten és ember viszonya, amelyet halandóságunk tesz drámaivá, személyes és szemérmes ügy, nem igazán sok köze van azokhoz, akik hiábavalóan, iparszerűen veszik a szájukra a nevét.

Most, hogy a szocialista államkultúra összedőlt, sokan keresnek valami egyszerűsített fogódzót és valami egyszerű ellentétet. Aki csak az imént fedezte fel magában a keresztényt, holnap már szívesen tesz hellyel-közzel antiszemita megjegyzéseket. Legújabban a vallási tekintély jön az állami tekintély helyébe és a bizonytalan ember beburkolózik a vallásos nyelvezetbe. Templomból a pártba, a pártból a templomba.

Gyanakszom azokra, akik nagy hirtelenében fölcserélik a szocialista frázist a vallásos frázisra. Türelmetlen államkultúra után visszakanyarodnak a vallási türelmetlenséghez. Van egy tekintélytisztelő, egykönyvű, fundamentalista személyiségalkat, aki ezúttal vallásos-kegyesen óhajtja vetélytársait lebunkózni. Tartuffe tegnap még marxista-leninista volt. És ma?

Tisztán látó zsidók és keresztények szemében a megváltás nincsen befejezve. Nem vagyunk megszabadítva a csapásoktól, az emberi gonoszságtól. Ezzel szemben minden egyes jó cselekedet egy morzsa megváltás: Megváltás? Feloldozás. Kiengesztelődés. Megbékélés. Elnyugvás. Végtelen álom. Kiszabadulás az emberi mivoltunkhoz tartozó kínlódásainkból. „Megváltás volt számára a halál.”

Ahhoz, hogy embereket meg lehessen égetni, ahhoz olyan intézmények kellenek, amelyek a gyilkolással szellemileg jóban vannak, ám ezt zavaros beszéddel leplezik. A fiatalabb és az idősebb testvér között mindig lesz surlódás, féltékenység. Megbékélés – egymás megtanulása. De milyen pozícióból? Nem két szellemi lövészárokból, mivelhogy nem vagyunk mindenestül keresztények, illetve zsidók, hanem itt- és most-létünkből. Itt állunk többé-kevésbé elvilágiasodott keresztény és zsidó magyarok, európaiak, zömünkben nem nagyon vallásosak, és okosabbat, mint az emberi személyek politikai egyenjogúsága és erkölcsi-metafizikai egyenrangúsága, nem tudunk kitalálni. Az alapvető emberi jogok eszméje többé-kevésbé kiengeszteli a keresztényeket és a zsidókat egymással, valamint az összes többi emberrel.

Az ember leírásához sokkal több szó kell, mint az, hogy zsidó vagy keresztény. Óvakodnunk kell ismét az elvont fellengzősségtől. Most újra fennáll egy őszintétlen fordulat lehetősége: egy hitszerű baloldaliság után egy hitszerű jobboldaliság. Kötelező ateizmus után kötelező vallásosság. Egyik is, másik is a lelkiismereti szabadság sérelme. Vallás és politika összemismásolásából semmi jó nem jön ki. Ha nem választjuk külön ezt a két emberi dimenziót, akkor ismét összezavarjuk a politikai fogalmakat és lemondunk a szabatos beszédről.

A dialógus görcstelenít, a felek kihívása újraélni és személyesen megkölteni önmagukban vallásuk szellemét. Lelkiismereti szabadságát az ember nem rendelheti alá semmilyen emberi intézménynek, sem államnak, sem egyháznak. A meggyőződéses alárendelődés újabb tekintélyuralomnak és gyámkodásnak nyit teret. Ezzel a kedvezőtlen eséllyel szemben áll az az európai tapasztalat, hogy az emberi személy méltósága legyőzhetetlen értéknek bizonyult.

A lakható város

Mivelhogy lakják, minden város lakható. a jeles városszociológus, Szelényi Iván a feleségével egyszer Kansason autózott keresztül, ezen az amerikai Nagyalföldön, egymástól távol eső igen egyforma kisvárosok mentén. Az egyikben volt valami dolguk, s tankoltak. Milyen város ez? – kérdezte Szelényi. – Maga a paradicsom – mondta a benzinkutas. – Ne mondja. – De bizony! Mit gondol, bolond volnék én itt lakni, ha nem volna az? Többé-kevésbé mindannyian így gondolkodunk. Mivelhogy nem gondoljuk bolondnak magunkat, lakhatónak véljük azt a helyet, ahol lakunk, mert megszoktuk. Mert az ember akkor is élhetőnek tartja az életét, ha nincsen semmilyen hajléka, ha meg már van egy szobája, ágya, akkor már kedélyalkatától függően akár szeretni is bírja ezt az otthonát. Régi bérházak szoba-konyháival idős bérlőik nem kevésbé elégedettek, mint a módosabb lakók a maguk rangosabb lakásával. Mitől lakható, mitől otthonos egy erzsébet- vagy józsefvárosi bérházudvar? Attól a sok embertől, akinek az életébe belelátunk, akik idegesítenek. Nem mondható, hogy a körfolyosós amfiteátrum nyári délutánokon eseménytelen. Aki már csak figyeli az eseményeket, az elég sok emberi jelenséget tapasztal maga körül, nem unatkozik. Kevesebb komfort, több érdekesség, és talán kevesebb magány, mint az új lakótelepen. A lakható ellentéte a kietlen. Hosszú betonsivatagok. Mégy, mégy és nem történik semmi. Kellene, hogy történjen? Igen. Az ember unalomkerülő lény. Semmi sem annyira emberi, mint a szórakozni vágyás, abból születik a játék és az ünnep, a szerelem és az művészet. Az olyan épített hely, amely ezekre nem igazán való, az embert fizikai szükségleteire csökkenti. Ha egy város sivár, ez annak a jele, hogy sivár gondolkodásmód uralkodik rajta.

*

Ha valaki megpróbálja felidézni azt a néhány utcát és teret, amely egy pillanatra elbűvölte, akkor jut eszébe kertvárosi táj csakúgy, mint villogó mulatósarok, néhány utca, ahol hétvégén összecsődülnek a fiatalok, ahova elmennek az emberek, ha éppen „ki akarnak menni”, ahogy az angol vagy a francia mondja. Ki a folytonosból, a hétköznapból, oda, ahol van mit, sőt kit nézni a kirakatokban. Párizs első titka, hogy a cafébárokban az emberek egymást nézhetik, hogy ember embernek az ő mulatsága, és ezért mutatnia is kell valahogy. Mi is mutatósabbak lennénk, ha így néznénk egymást. Ám ha mi kiülnénk így a járdára, egy-két óra múlva leszédülnénk az autóbűztől, ami Párizsban valahogy nem olyan elviselhetetlen, itt azonban betegítő. Budapest lakható volna, mert elég bonyolult és elég szép hozzá, de olyan büdös, hogy ez már érzékelhetően az önpusztítás egyik neme. Az autók és az autósok mindösszesen demokratikusan magukkal együtt megmérgezik a polgártársaikat, különös tekintettel a gyerekekre.

*

Európa történetileg nőtt, nagy embersűrűségű városai gyalogos és lovasforgalomra voltak méretezve, és ennek megfelelő sebességre. Átmérőjük ritkán hosszabb egy-két órás gyalogútnál. Mindabban, amit a magánépíttetők és építők létrehoztak, annyiféle alkalmi lelemény rejlik, hogy ez a különféleség leköti a szemet és akár csak egy sétaperc alatt dús anyaggal táplálja a memóriát. A kerékpár is megfelelő jármű, a villamos is az. A trolibusz és a metró is, minden, ami nem bűzölög, nem mérgezi a gyerekeket és nem foglal el annyi helyet. Budapest autós nagyközönsége mellőzi a lábát, s nehezen bír helyváltoztatást négy kerék és berregés nélkül elképzelni. Mintha minden egyéb érdeket ennek alárendelne. Az utcát, a teret, ahol az emberi test a törvényes király, nem pedig a vágtató, gázoló kipufogás. Valószínű, hogy az autóval megtett utak nagy része fölösleges és gazdaságtalan, ellenben ekkora mennyiségük olyan magasra emeli a zaj-, bűz- és méregtermelés szintjét, hogy ugyanaz a városi környezet otthonosból az elmúlt tíz-húsz év alatt nehezen elviselhetővé változott.

*

Hogy az emberek miképpen próbálnak élni, fogyasztani, s mire költik el a megtakarított pénzüket, az nem kis mértékben divatkövetés. Az észak-amerikai településrendszer első meghatározója a hatalmas, eléggé üres tér, tehát az aránylag olcsó telek, második meghatározója az autóipar, s ezeknek megfelelően a lakosság zöme kertes családi házakban él, bevásárlóközpontokban vásárol és a családi házas telepek között sok sávos autóutakon közlekedik. Ha dolgod van, többnyire kocsiba kell ülnöd, így hát az ember elrekeszti magát a többiektől fém és üveg mögé. Kényelmes, de tompító és hizlaló, s vele jár, hogy az átlagember nem jár, csak kocog, és a beszélgetéseiben nagy teret szentel az egészséges étrend-ideák megvitatásának. Ennek is megvan a maga szépsége, de a kisebb és sűrűbben lakott Európa városai nem indokolják ezt az autóbálványozást, az autósérdek dühös elsőbbségét a városlakó érdekével szemen. Különösen áll ez Európa Trabant-övezetére, ahol a környezetkímélő autózás ismeretlen, és ahol a visszaélés a városi levegővel, mint közkinccsel, ez a gondtalan durrogtatás olyan kultúrát jellemez, amely divatból és lustaságból ön- és közveszélyes dolgokat művel a legnagyobb önhittséggel. Az átlagkipufogó sok minden ellen pufog, csak az ellen az ártalom ellen nem, aminek ő az okozója. Magukat megbecsülő emberek városa nem lenne ennyire büdös. Némelyik napon úgy ül rajtunk a füstködfelhő gombaburája, mint kollektív butaságunk szobra.

*

A lakható város a kétlábú puha és nem a négykerekű kemény test logikájához igazodik, az meg aztán igazán furcsa rögeszme, hogy az emelődaruhoz igazodjon. Márpedig a házgyárak esetében ehhez igazodott. Lakható házakat bontottak, hogy sínjén a daru kényelmesen fel-alá gördülhessen. A magyar építőipart és városépítést a szovjet házgyárak köré szervezni politikai döntés volt, amelynek a szakma engedelmeskedett. Aggódva várhatjuk a tartóváz nélküli, kártyavár rendszerű házgyári épületek fémkapcsainak rozsdásodását. A pécsi torony aggasztó előjel. A téglaház vidáman kiállja a századokat, olcsóbb, jól szigetel és jól szellőzik, mindezekkel az előnyökkel a gyári ház nem rendelkezik, hacsak azzal nem, hogy kevés szellemet igényel, rakhatod a zöld makettasztalon így is, úgy is a kis fehér hasábokat, tervezők és hivatalnokok kedve és titkos tudománya szerint. Városaink belső területébe kíméletlenül belenyírt a buldózeres városépítés, felújítható, menthető és jellegzetes városnegyedeket felismerhetetlenül egyforma lakótelepekkel helyettesítve. Mérhetetlenül többet rombolt az építkezés, mint a bombázás. A döntéshozók nem a magukét szanálták, nem ők fizettek érte. A házakat nem védték, nem védhették meg a tulajdonosok.

*

Akkor is sokat pusztíthat az emberi butaság, ha minden teleknek más tulajdonosa van, de kevésbé átfogóan, kisebb léptékben. Akkor van esély rá, hogy az egymást keresztező érdekek és megfontolások mérsékelik a környezetkárosítás hatókörét. Csúnya házak esetében is, az egyik így csúnya, a másik úgy csúnya, valamelyest ellensúlyozzák egymást, s az összkép emberiesül. Legrosszabb, amikor egy ember nagy térségekről dönthet, olyankor sikerül a legkietlenebbé sivatagosítani egy élő városrészt. Tervezzen minden épületet más, legyen minden telek külön vita tárgya. És minél többen akadékoskodhassanak. A legbájosabb kiszögellések, szabálytalanságok egy-egy makacs polgár megátalkodását tükrözik. Jöjjenek a finom kezű építészek, akik életegyütteseket szőnek tovább, s nem akarnak okvetlenül mindent a talajszinttől újrakezdeni. A huszadik század végén nem akaródzik mindent vadonatújra fölcserélni, ami kímélhető és menthető, azt karbantartani, csinosítani kell.

*

Szabad polgárok városa egy olyan lappangó esztétikának az érvényesítése lenne, amilyet a magyar virágoskertekben észlelni. A nők, akik ezeket a színkompozíciókat csak úgy, játékosan elrendezik, előnyben részesítik a finom, ravasz virítást. Bővérűbb színgusztus ez, semhogy egy színen – például a zöldön – belül elmatatnának. Úgy szépek, mondják, ezek a kertek, ha sok szín felesel egymással, de nem akárhogy, hanem úgy, ahogy az kertenként egyetlen személy titka. Ha a magyar városokat polgáraik birtokba veszik, ha rászoknak arra, hogy a környéküket a magukénak tekintsék, akkor netán a piszkosszürke falakra valamit festeni fognak, akkor a földszinten nyitnak valami kis boltot, vendéglátóhelyet, műhelyt, műtermet, bármi megbámulhatót, hogy elácsoroghassunk valami megvilágított és érdekes látvány előtt korán sötétedő téli délutánokon. Ha bizalomteljesebben és kíváncsibban néznénk egymást, akkor ennek művi környezetünkben is kifejezést adnánk. A város igazából attól lakályos, ha az emberek egy kissé odafordulnak egymáshoz, ha van mit mondaniuk egymásnak, ha zöld csend és tarka zajlás szaporán váltogatja egymást. Mindabban, ami látható – önmagát, kedélyét, életfilozófiáját, szabadságfokát ábrázolja ki a város polgársága. Tudom, ilyen drágulás és szegényedés idején mondhatni illetlenség bizakodni abban, hogy a városaink néhány év alatt kiszínesednek, én ezt mégis megkockáztatom. Polgári önérzetünk lábadozásának ez lesz a fokmérője, hogy a kelet-európai piszkosszürkéből fokozatosan kivetkőzünk.

Hatalom és erkölcs

Lehet-e a róka vegetáriánus? lehet-e Don Juan monogám? Lehet-e a hatalom erkölcsös? Igen vagy nem? A kormányok azt állítják, hogy igen. Machiavelli, aki senkit sem bántott, azt mondta, hogy nem. Nagy Frigyes, aki elég sok embert bántott, Anti-Machiavelli című kegyes röpiratában azt hangoztatta, hogy igen. Az uralkodók azonosítják magukat a nemzettel, többes szám első személyben beszélnek, felhatalmazva érzik magukat, hogy többek legyenek, mint egy személy, mert a kormányfő, a vezérszónok több, mint önmaga. Neki szabad kiabálnia is, amit magántársaságban nem tenne. Aki valamely közösség nevében beszél, úgy érzi, hogy neki különleges igaza van. Ha azt mondja: „mi azt gondoljuk”, az súlyosabb, mintha csak azt mondaná, „én úgy gondolom”. Egy személy lehet erkölcsös. Egy kormány? Már csak a felfuvalkodás miatt is kevésbé.

*

A közszolgálat önmagában nem erkölcstelen, de a közszolgálat hajlamos átalakulni uralommá, és fölé emelkedni azoknak, akiknek a nevében uralkodik. A hatalomnak kényelmesebb, ha minél kevésbé ellenőrzik. Ki szereti, ha ellenőrzik? A hatalomgyakorlóknak sok módja van rá, hogy kicsússzanak az ellenőrzés alól. Az ellenőrizetlen hatalom pedig hajlamos erkölcstelenkedni. Az emberek megteszik, amit megtehetnek. Az ember természetében benne rejlik a visszaélés a hatalommal, az énexpanzió: elvenni, élvezni, magunkévá tenni azt, ami nem a miénk. Amit ma elvehetsz, ne halaszd holnapra.

*

A jogszabályokkal, törvényekkel, intézményekkel ellenőrzött hatalom valóban lehet közszolgálat. Szükség van a korrekt, szerződésszerű közszolgálatra, mert az egyén nem kompetens. Kívánatos, hogy a közszolgálat csak annyi teendőt lásson el, csak annyi szerepet vonjon magához, amennyivel a civil, nem állami szervezetek nem tudnak megbirkózni. Amit senki sem tud és nem is akar csinálni, pedig szükség van rá, azt csinálja az állam. Ha a társadalom rajta tartja a szemét az államon, akkor inkább beszélhetünk közszolgálatról, mint hatalomról.

*

Az állam az erőszakeszközök törvényes monopolistája, csak az államnak van joga lőni. Számos ok szól amellett, hogy a rendőrség is közszolgálat legyen, hogy a bűnüldözés, állami, helyhatósági funkció legyen, különben az egyéni megtorlások és vérbosszúk rendszere polgárháborús állapotokat eredményezne. A fegyverek állami monopóliumát nem tartom erkölcstelennek. A legitim fegyveres közhatalomnak azonban szerződésszerűen kell viselkednie: semmilyen eszme vagy érzület jogcímén nem sértheti meg az alapvető emberi jogokat, a személy védelmét garantáló törvényeket. A társadalmi szerződés eszméje ma is érvényes és a modern alkotmányosság alapja. A diktatúrák szerződésszegőek. Adót fizetek a biztonságomért. Az egyik szerződő fél az adófizető polgár, a másik az adóval fenntartott bürokrácia. A bürokráciának módjában van úgy viselkednie, mintha ő lenne felül, mintha a szerződés nem lenne egyenrangú és felbontható. Mintha őt a végzet küldte volna az adózó nép nyakára. Minden testület igazolja magát, jó lelkiismerettel terjeszkedik. A hatalom jó lelkiismeretének különösen veszélyes formája a forradalmi vagy ha tetszik az ellenforradalmi jó lelkiismeret.

*

Vajon mentes lesz-e az új, demokratikusan megválasztott kormány az elődeinek az erkölcstelenségeitől? Jelent-e a rendszerváltás egyszersmind erkölcsi paradigmaváltást? Erkölcsösebb kormányzat jön-e? Gyakori a kételkedő aggodalom, hogy az új is csak olyan lesz, mint a korábbi volt, hogy minden marad a régiben, hogy ugyanazok az arcok jönnek más retorikával, vagy más arcok jönnek más retorikával és mégis ugyanúgy viselkednek, mint a régiek, hogy az újak ugyanúgy visszaélnek a hatalommal, mint az előzőek, hogy a szerződést az újak is meg fogják szegni. Az eddig elnyomottak gyanakodnak, hogy az újak is el fogják nyomni őket, hogy most az új éhesek jönnek, a bosszúállók. Mindenfajta forradalmi hatalom magával hozza a büntetés szenvedélyét, a büntetés jogosságának a mámorát, és ezért megalapozza a politikai büntetőgépezet működését. Ha lesznek politikai perek, akkor lesznek operatív eljárások is, lesz kémkedés, lehallgatás, akkor elkövetik az első igazságtalanságokat, akkor felhalmozódnak az elkeseredések, amelyekkel szemben megelőző rendszabályokra van szükség. Mindig minden a visszaütéssel kezdődik. A bukó kormányzat már megpuhult, aggályos, hogy az új magabiztos lesz és el lesz telve az ügye igazától.

*

Igen, ezek a leköszönő volt kommunisták a holnapi cidevantok, a holnapi reakciós morgolódók, a vesztesek, egy bukott vállalkozás, egy tévedés munkásai most elkeseredettek, rezignáltak, gunyorosak, és kezdenek modorukban hasonlítani a negyvenes évek végének a veszteseihez. Ezek a játékszerepek, a vesztesé és a győztesé úgy látszik állandóbbak és meghatározóbbak, mint az, hogy éppen ki játssza őket.

*

Fontos, hogy az új rezsim ne bűnökkel kezdődjön. Mint antipolitikus azt tanácsolom az új vezetőknek, hogy ne kezdjék tisztogatással az országlásukat, s ha pedig mások állnak elő ezzel a javaslattal, hűtsék le a bosszú hangulatát. Az új politikusok azon legyenek, hogy minél kevesebb embernek tegyék tönkre az életét, az egzisztenciáját, az önbecsülését. Tudni kell, hogy a büntetés – annak, akit ér – bűn. A hozzátartozót éppúgy éri, mint azt, akit büntetni akarnak, s a gyerek számára apja mesterséges deklasszálása egyszerű igazságtalanság. A kommunizmus korai bűnei is mind büntetések voltak előző bűnökért, amelyeknek leleplezésében nem volt megállás, először csak a gyilkosokat üldözték, utóbb már osztályokat, sokaságokat egészükben. Ugyanazt a cselekedetet az egyik fél büntetés, a másik pedig bűn gyanánt éli át. Ha elindul a tisztogatás erkölcsi retorikával fűtött gépezete, a bosszúállás járványa, ha megint lesz kollektív diszkrimináció, csak éppen másokat ér, akkor ez a rendszer sem lesz jobb az előzőnél, mert akkor ez is szenvedésben és igazságtalanságban fogan, pedig ennek az újnak jobbnak kellene lennie, mert hiszen a liberális demokrácia a leginkább transzparens és ezért a legkevésbé erkölcstelen rendszer. A demokrácia legveszedelmesebb ellenfelei azok, akik az ő nevében készülnek igazságtalanságokra.

*

Az új politikai elit ne képzelje, hogy vele kezdődik a történelem. Ne kezdje forradalmi jó lelkiismerettel: vegye magára a hagyomány felelősségét. Ha övé a felelős kormány, ha övé a hagyomány java, akkor övé a rossza is, a csúnya tettek zsákját is a vállára kell vennie, már a kezdet kezdetén viselnie kell a felelősséget az előtte uralkodók tetteiért, ahogy törlesztenie kell az elődeinek az adósságát is. Az új elit kénytelen magára venni a múltbeli erények és bűnök felelősségét. Nem lehet erkölcsi újszülöttként kezdeni. Aki tegnapig hallgatott, az sem tegnap született, tegnapig csupán hallgatott. Tudvalevő, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. Aki hallgatott, az a magaviseletével hozzájárult egy hazug rendszer fennmaradásához és megszegte az igazmondás kötelességét. Nem elég nem hazudni, igazat kell mondani.

*

Lehet, hogy eljött az ideje ismét (vagy talán csak most igazában) az antipolitikai magatartásnak. Most, hogy megszületőben van az alkotmányos demokrácia, most van csak igazán értelme az antipolitikának, most ugyanis lehet ellenőrizni az átlátszóbbá váló hatalmat. Antipolitika nélkül a politika elvetemül. Eltérően a parlamenti pártoktól, az antipolitikusok nem akarnak semmiféle részesedést az államhatalomból, de tudják, hogy van hatalmuk. El tudok képzelni antipolitikus politikust is, olyat, aki átvilágítja a tevékenységét, aki a nyilvánosság előtt gondolkozik. Az antipolitikusok társulásának nincsen szervezete, központja, tagsága, hivatala, senki sem tartja számon az antipolitikusokat. Elég, ha valaki önmagát csendben antipolitikusnak nyilvánítja. Ezt ugyanúgy nem kell a többiek orrára kötni, amiként azt sem, hogy istenhívő. A politika a polgárt instrumentálisan kezeli. Az antipolitika a másik embert, a polgárt öncélúnak tartja. A politika célja az elsőbbség, a kiszorítósdi, a politika a férfiak sportja, és mivel a férfiak szeretnek versengeni, nem valószínű, hogy akár a jövőben lemondanának a harcról az elsőbbségért.

*

Tagja vagyok a Szabad Demokraták országos tanácsának, kívánom, hogy a barátaim legyenek benn a parlamentben, vagy akár a kormányban, de én magam nem akarok ott lenni. Sereghajtó, amolyan tolóember vagyok a Hajdú-Bihar megyei listán, tolnám az előttem sorakozó nevek viselőit be az ország aranyozott házába, ahol én csak mint néző szeretnék megfordulni ritkásan, tolom magam előtt a fiatalabb embereket, akik liberális elvek alapján szívesen politizálnak. Azért teszem ezt, mert magamnak is, polgártársaimnak is felelősséggel kívánom azoknak a részvételét a hatalomban, akiknek az erkölcsi megbízhatóságában tapasztalati alapon még nem volt különös okom csalódni.

*

Ha viszont most lesz egy pluralista kormánykoalíció, akkor felszabadul bennem az antipolitikus, kinek az elfogulatlan szemlélet a médiuma, és nem a cselekvés, amely kevésbé tud elfogulatlan lenni. Az antipolitika csak látásmód, nem csapat. Természetesen radikálisabb, mint a liberális demokrácia szelleme, de szavazni, politizálni a liberális demokráciáért akarnék, mert az a legkevésbé hazug és erőszakos politikai rendszer. Az antipolitika csak szó, csak irodalom, folyamatos ellenzéki állapot, szakadatlanul éber tekintet, friss irónia. Ellenzéke csak valóságosan létező kormánynak lehet, a jövendő az lesz, ez már nem az. Nem volna ildomos a leköszönő exkommunista kormányt – létének megszámlált végnapjaiban – haragos kritikával illetnünk. Éleslátásunkat inkább a jövevényekre fordítjuk. Lássuk az újakat!

*

Ha a kereszténydemokraták komolyan veszik a keresztény szót, ha a liberálisok komolyan veszik a kisebbség védelmét, akkor a megbocsátást kell meghirdetniük a vesztesekkel szemben. Az új kormányzást a kiengesztelődéssel kell kezdeni. A minél kevesebb bántalom elvét javasolom. Ha az új elit önmagának engedélyezi az újjászületés, a tavaly születés kegyelmét, akkor azt ellenfeleinek is engedélyeznie kell. Nem hiszem, hogy lehetséges volna ezt az elvet csak félig követni. Azok körében is, akik most a győztes oldalon állnak, vannak és lesznek olyanok, akik nem szenvedtek egyfolytában üldöztetést a kommunizmus évei alatt, hanem éppenséggel divatos értelmiségiek, jó állású vezető tisztviselők voltak, alkalmasint feddhetetlenségi bizonyítvánnyal. Ezt a bizonyítványt a Belügyminisztérium adta, amely igencsak tudta, hogy valaki feddhetetlen-e vagy sem. Ismertem kiváló, lojális, nem ellenzéki szakembereket, akik nem kaptak feddhetetlenségi engedélyt. Aki ma a tegnapi vezetők ellen dörög megsemmisítő erkölcsi fölénnyel, az időközönként audienciát kért azoknál, s ha maga nem, akkor a felesége, mert ez volt a szokás, amivel az udvari szokások fenntartásához maga is hozzájárult. Aki keresztnéven szólította a politikai bizottság tagjait, az lehetővé tette, hogy azok is keresztnéven emlegessék őt, s e barátság által kellemesebb színben tűnjenek fel. Ki volt az engesztelhetetlen, aki nem állt szóba a Kádár-korszak elitjével, aki nem utazott államköltségen, aki nem nyaralt állami üdülőben, aki nemcsak hogy ki volt tiltva az állami közlőszervekből, de még jószántából sem adta volna át állami kiadónak a kéziratát? Ki volt a megvesztegethetetlen, aki mindenestül elutasította a rendszer játékszabályait, aki minden érintkezést elkerült? Volt, aki nem beszélt velük (talán mert nem is került abba a helyzetbe, hogy beszélhessen), de az is kinyitotta esténként a televíziót, és belenézett reggel az újságba. Mindenki, aki itt élt, a rendszer közegében mozgott. Az együttműködőkre az vesse az első követ, aki maga soha semmilyen formában nem működött együtt.

*

Tudom, hogy, aki a legkevésbé működött együtt, az a legkevésbé bosszúszomjas. A bosszú tüze leginkább a tegnapi téglákat fűti. A téglákat a szocialistának mondott állam épületében. Ez elvi döntés, hogy lesz-e bosszú vagy sem. Ez a mi jövőbeli fejlődésünk legfőbb erkölcsi kérdése. A társadalomnak mintegy egynegyede kommunista vagy annak a családtagja volt. Az exkommunisták a választások után politikai kisebbséget fognak alkotni. A kisebbség védelme rájuk is vonatkozik. Ha az új kormányzat szerveződése az antikommunista diszkrimináció elvén alapul, akkor az új rendszer is bűnben fogan, akkor túlteszi magát az erkölcsön, amely a személy egészét nézi, nem valamely kollektív identitását.

*

Én valóban antipolitikus disszidensnek tartom magam. Kívánom, hogy szociálliberális barátaim bejussanak a parlamentbe, és alkalmasint a kormányba is, mert meggyőződésem szerint Magyarországnak szüksége van a szociálliberális intézményekre és értékekre. Ha azonban ők csakugyan felkerülnek a hatalmi posztokra, én oldalt húzódom és az érdeklődésemet átterelem a játszma veszteseire. Bokszmeccsen vagy iskolai verekedésen a többség a győztest nézi, én inkább a vesztest. Magamat nem tartom vesztesnek, de kell, hogy a vesztesekre olyan is figyeljen, aki maga nem az. Az új rendszer, mi több: az új társadalom, az új közszellem legnagyobb erkölcsi kérdése az lesz, hogy mennyire képes az együttérzésre. Az ellenfelekkel és a vesztesekkel szemben. Ha nincs empátia az ellenféllel szemben, akkor nincs demokratikus játék. Akkor csak sunyi és ki-ki törő gyűlölködés van.

*

Valószínű, hogy a vesztesek elég nagy létszámú kisebbséget alkotnak majd. A kommunisták azt mondták, hogy ne legyen verseny. És megszüntették a nyílt versenyt, helyébe téve a titkosat, az odaadás, a csendes szolgálatok és engedelmességek eszközével vívott harcot a bürokratikus felfelé kapaszkodás versenyében. Annyiféle módon lehetett közelebb kerülni a tűzhöz! De ezek a módok nem álltak a törvény és a nyilvánosság ellenőrzése alatt. Nem igaz, hogy eddig nem volt verseny, nem igaz, hogy csak most lesz. Eddig is volt. Aki felszólalt az ő gyűléseiken, az ő szellemükben, az részt vett az ő versenyükben. A verseny most nyíltabb lesz, mind eddig volt. Olyan vidéken azonban, ahol szokás a dolgokat a suba alatt elintézni, nem várható, hogy minden egészen nyílt legyen. A dolgok a szomszédos Ausztriában is gyakran belső megállapodásokkal, sub rosa intéződnek el. Romániában, majd pedig továbbhaladva kelet felé, ez még inkább így lesz.

*

A nyíltabb versenynek azonban láthatóbbak a vesztesei is. A munkanélküli láthatóbb, a hajléktalan láthatóbb, és meg fog jelenni az a kettősség is, hogy az erkölcsös vesztesek alvilága érintkezni fog a bűnöző alvilággal. Beszélni fogunk gazdagokról és szegényekről. Csak azért, mert régen a baloldal volt szolidáris a szegényekkel, és mert ennek a régi baloldalnak az örökösei a kiváltságosok körébe emelkedtek, és mert most osztályindulat is fűti a többséget ellenük, csak ezekért az ne történjen, hogy a reakcionárius viselkedés fölértékelődik, és megjelenik az az ócska idea, hogy a vesztes megérdemli a sorsát, mert lusta, vagy mert lop. Attól tartok, hogy a szívtelenséget eszmék fogják igazolni. Hogy az együttérzés hiánya jó lelkiismeretű lesz. Hogy a szolidaritás azokkal, akiknek rosszul megy, akik szoronganak, amolyan gyanús szimptómának fog minősülni. Attól tartok, hogy sokan akarják a tegnapi szorongásaikat, s vele az erkölcsi szorongást is, a lapulás, az együttműködés szégyenét – vádaskodással kiadni magukból.

*

Ma még nem világos, hogy kinek kell hízelegni, kinek az udvarában érdemes sündörögni, az udvari emberek sokasága még bizonytalan, talán ez a nyomott közhangulat egyik oka. Még ezen a tavaszon eldől a verseny, eldől ki milyen posztra kerül, s a helyezkedők be tudják mérni, hogy merre biciklizzenek, a divatos beszédűek kikeresik a legeredményesebb frázisokat, s a huszadik századvég uralkodó eszméinek megfelelően meg fog jelenni az új giccs. De hiszen már meg is jelent a plakátokon. Szívesen venném a politikai giccs bajnokainak díjazását, csakúgy, mint az ordináré demagógia nagydíjának havonkénti odaítélését az arra legérdemesebbeknek. Ezzel áttévedtünk egy olyan területre, amely érintkezik az erkölccsel, de nem azonos vele, az ízlés területére, ami egyszerre az erkölcsi és az esztétikai ítélőerő szférája. A forradalmi magabiztossággal megjelenő új ízlés magával hozhatja az ízléstelenség új áradatát és elpusztíthat sok mindent abból a tárgyi és szokásvilágból, amely az elmúlt negyven évben megszokott néprajzi környezetünk volt. Az ökológiai tapintat azt sugallja, hogy mindabból, ami van, sok minden – pusztán mert van és mert olyan, amilyen – műemlékké nyilváníttassék. Rendszerváltással együtt jár az eltökélt felejtés, az emlékek célzatos átrendezése. Félő, hogy amiképp a titkos dossziékat megsemmisítik, úgy semmisíti meg egy hevesen átalakuló társadalom a maga negyvenéves emlékvilágát pusztán csak azzal, hogy egy új elfogultságnak megfelelően átfesti.

A nagy kihívás

Erkölcsös ember a társát nem eszköznek, hanem célnak tekinti. Van-e egyáltalán erkölcsös ember? Politikusan viselkedem, ha ráveszem a másik embert, hogy tegye azt, ami nekem jó. Ő is azon van, hogy tegyem azt, ami neki jó. Kölcsönösen politikusok vagyunk. Az ember verseng, terjeszkedik, hódít, nehogy legyőzzék, nehogy kiszolgáltatott vesztes legyen. Az önbecsülés expanzióra kötelez. A hatalom növelni akarja magát, minden szervezet akkor boldog, hogyha nő. Civilizáció nem volna lehetséges politika nélkül. Általa tudunk versengve összeférni egymással. Nélküle ma is egy barlang torkában állonganánk egy nagy husánggal és időnként fejbe kólintanánk egymást. Mi más volna egy jó házasság, mint férj és feleség örökös, finom politikája. A sikeres politikának, amely minél több konszenzust akar elérni, nem az erőszak az uralkodó eszköze, hanem a megnyerés, a csábítás. Az emberi dráma abban áll, hogy az Énnek a Te egyszerre cél és eszköz, tehát az életünk egyszerre erkölcsös és bűnös, ami természetesen áll a politikára is. Életfontosságú aránykülönbségekkel – minden politikára áll; arra is, amit mi csinálunk; és arra a politikai hatalomra is, amelyet Kelet-Európában értelmiségiek az írásaikkal, szellemi cselekedeteikkel szereztek maguknak, ha nem is óhajtották ezt. Régiónk értelmisége kilépett a kiskorúságból, adva van számára a hatalom esélye és felelőssége.

*

Adieux kommunizmus, egy korszak inventáriuma elmerül, mint egy nagy hajó. S vele az illúziók és cinizmusok egész rakománya. Négy évtized annyi magyarázata, mentsége, igazolása. Államgazdaság piacgazdasággá csak nagy emberi költséggel tud átalakulni. A felesleges államosítás nagyon sokba került, a szükséges államtalanítás talán kevesebbe, de az is sok. Kezdeményezve az átalakulást, magunkra vettük azt a felelősséget, hogy megzavartatást is okozunk más embereknek, azt tesszük nekik, amit magunknak nem kívánunk. Lehet, hogy az egész országnak jó lesz a most zajló átalakulás, lesznek azonban vesztesei is sokan. Emberek elveszítik az egzisztenciájukat, s marad a zavarodottság, a kifosztottság érzése. Valószínű, hogy a demokratikus átalakulás több embernek használ, mint ahánynak árt, de az ilyen mennyiségi mérlegelés kívül esik az etika fogalomkörén. Aki politikai folyamatokat kezdeményez, nem tudhatja, hogy mi lesz a cselekedetének a következménye, vállalnia kell azonban érte a felelősséget, mint valami gondatlanságból előálló bűnt.

*

A huszadik században a politikai eszmék elég sok emberéletbe kerültek. Legtöbbe a nacionalizmus és a kommunizmus. Ezek néha helyet cserélnek. A nemzeti szocializmus után jött a kommunista szocializmus, azután esetleg megint a nemzeti jön, persze másképp. A keleti Közép-Európában vége a kommunizmusnak, s jön helyébe nemcsak a demokrácia, hanem a nacionalizmus is. A nacionalista retorika a legkézenfekvőbb, a legegyszerűbb, sok ember számára nem kellemetlen kizárólagosan azonosulni a saját nemzetével és – még az eszmecserét is elhárítva – engesztelhetetlenül elzárkózni a másik nemzet igazságától. A többségek patetikusan ragaszkodnak a kisebbségi jogok korlátozásához, és mélyen megbántódnak, ha a kisebbség jogokat követel. Lehet, hogy a kisebbségek sem elég tapintatosak jogaik követelésének időzítésében, de kérdés, hogy lehet-e a jogvédő eléggé tapintatos a jogsértő szemében. A parlamenti választásokon az egész kelet-közép-európai övezetben komoly esélyei vannak a jobbközép nemzeti pártoknak. Elképzelhető, hogy a disszidensek a nacionalista bürokráciáknak nyitották meg az utat, amiért ez utóbbiaktól meg fogják kapni a büntetésüket. A kommunizmus elvonulóban, de itt marad az üledéke: az elzárkózás, a gyanakvás reflexe, amely csak egy igazságot ismer el. A nemzeti új fundamentalisták hisznek a harcban, s a másikat legyőzni és nem megérteni akarják.

*

Tüntetéseket látunk, sok ezer kiáltó arcot, magasba emelt öklöt, már nem a zsarnokságot szidják, hanem a velük együtt élő kisebbséget. Aztán látjuk, hogy két tömeg áll egymással szemben a téren, köztük katonák, a nagyobbik tömeg ütlegelni kivágja a kisebbiket. A politikai élet perifériáin elszabadulnak az indulatok, névtelen levelek és telefonok politikai terrorral fenyegetőznek, megjelenik a horogkereszt és a zsidózás. A nemzetközi terrorizmus és az új vagy régi fasiszta szervezetek sem akarnak tétlen szemlélők maradni. Sokan megborzonganak, a kirekesztő gyűlölet régi démonait látják a kapuban várakozni. Már nem látszik olyan lehetetlennek, hogy régiónkban itt-ott eljön még a démonok ünnepe, a pogrom. Bármely kisebbség megfelel bűnbaknak, az irányított harag céltáblájának, válság idején az általános leromlás okozójának.

*

A fogyasztói igény a nacionalista demagógiára körülhatárolt, a városibb, iskolázottabb lakosság kevésbé fogékony erre a beszédmódra. Az is igaz, ha sok szervezett elfogultság verseng és terjeszkedik, akkor ezek várhatólag ellensúlyozzák egymást, és egyik sem lesz képes arra, hogy szolgálatába hajlítsa a többséget. A kommunizmushoz és a nacionalizmushoz képest a harmadik versenytárs, a liberális demokrácia szelleme valóban erőszakkerülőbb. Az előző keltő koncentrációs táborokat hozott létre, a harmadik nem csinált ilyet. Közép-Európában a liberalizmus ártott a legkevesebbet és alkotott a legtöbbet. Ártatlan eszme azonban nincsen. Lehetetlen cél, hogy a politikai alanyok ne harcoljanak, ne versengjenek egymással, de az lehetséges, hogy a versenyt bizonyos szigorúan formális játékszabályoknak rendeljék alá.

*

Mi fegyelmezi az új, demokratikus kelet-európai államokat? Korábban is a nagyhatalmak ellenőrizték a térséget, a második világháború után pedig a tömbrendszer tartotta féken a nacionalizmusokat régiónkban. Kelet-Európa most kihúzta magát a tömbrendszerből, a szovjet csapatok kivonulnak, s ha tartani lehet valakitől, már nem az idegen páncélosoktól, hanem a helybeli, vasbotokkal felfegyverkezett, gyűlölködésre uszított részegektől, akik az őrjöngésért esetleg pénzt is kapnak soviniszta szervezetektől. A moszkvai birodalmi központ tüntetéseket, pogromokat eddig nem engedélyezett, a főtéren hangoskodni tilos volt, a tartományoknak csend volt a neve. Kelet-Európában ma nincsen semmilyen állam fölötti szuverenitás, transznacionális tekintély és fegyelmező erő. A nacionalizmusok nem ismernek el maguk fölött semmilyen univerzális kódexet. A nemzet általuk értelmezett sérelméhez és érdekéhez képest számukra nincsen magasabb elv.

*

Vannak érdekellentéteink, mit tehetünk? Előszobázzunk egymásra árulkodva a nagyhatalmaknál, amint ezt régen tettük? Bízzuk a dolgokat a helyi megfélemlítésre, amely apránként, vér nélkül is semmivé tehet jogokat? Kell, hogy legyen egy magasabb instancia, egy közép-európai, transznacionális testület, független személyekből álló békebíróság, amely egy közösen elfogadott Demokratikus Charta alapján véleményt nyilvánít a térség konfliktusairól. Ez a békéltető testület gyakorlatokat elvekkel és törvényekkel szembesítene, és bár igazának nem tudna fegyveres kényszerítő hatalommal érvényt szerezni, de arra volna ereje, hogy erkölcsi nyomás alá helyezzen szervezeteket vagy akár kormányokat is. Most nyílnak a lelkek, erkölcsi ébredés is tapasztalható, a közérdeklődés mozgásba jött és mérlegel, félő azonban, hogy jön az új bezárkózás, még mielőtt a polgárok begyakorolnák a demokrácia éthoszát, amely egyszerre tud lenni önérzetes és udvarias.

*

Tény, hogy Közép- és Kelet-Európában az értelmiség újabban rendkívüli hatalomhoz jutott. Legyőzte a cenzúrázó kommunista pártbürokráciát, létrehozta önálló szervezeteit, elfoglalta és elfoglalja az államot, a médiumokat. Az előző politikai bürokrácia elbizonytalanodott és hajlandó az új elit szolgálatára, ezt tanulta, ezt a szolgálatkészséget. Itt a kihívás: megfogalmazni az új kérdéseket. Ebben már senki sem gátolja meg a gondolkodókat, hacsak nem ideologikus belső cenzúráik, különféle lojalitásaik. Nincs külső tabu, a tisztánlátás nem tilos. Most talán még az időhiány akadályoz, a betódulás az új politikai osztályba vagy a vállalkozók világába, amely a sajtót és a könyvkiadást most hódítja meg. Az erők most az új, többpártrendszerű politikai struktúra megteremtésére, a valóságos parlamenti választásokra koncentrálódtak. Az új politikai osztály moralistaként indult, de nemsokára professzionalista lesz. A civil társadalom bevonul a parlamentbe, kérdés, hogy polgárai képviselőként, miniszterként civilek-e még. Nem alaptalan megjósolni, hogy a kirajzó értelmiségiek nem hosszú idő múlva hivatásos mesterei lesznek a politikának, gazdaságnak, sajtónak, és ez megnyugvás, sőt felszabadulás lesz a maradéknak, a tisztánlátás professzionalistáinak.

*

Nem hinném, hogy elgondolhatunk-e egyáltalán hatékony, de ártatlan politikát. Bízzuk a jövő történészeire annak megítélését, hogy velünk csakugyan beköszöntött-e a történelem vége, hatalom és szellem, politika és erkölcs kiengesztelődése. A tisztánlátásról le nem mondó politikus nem feledkezik meg arról, hogy nem lehet egyszerre jóllakatni a kecskét és megtartani a káposztát, továbbá arról sem, hogy a pokol útjai jószándékkal vannak kikövezve. Őszinte politikus számol azzal, hogy döntései bizonyos embereknek kedvezőek, másoknak kedvezőtlenek, s ez utóbbiak, hajlandók a döntést, ami nekik fáj, bűnnek nevezni. Tudja, hogy döntései által bűnbe esik, s ha nincs szerencséje, akkor különösképpen. Értelmiségi barátaink vállalkoznak a hatalom gyakorlására, és elfogadják a felelősséget, amelyet a történelmi szerencsekerék forgása eléjük állított és felkínált nekik. Nem kerülhetik el a kérdést: lehet-e elfoglalni a bürokrácia helyét és nem változni bürokratává? Lehetséges volna, hogy az értelmiség éppen most veszíti el a tisztánlátását, most, amikor a kezébe vette a hatalmat? Lehet, hogy vége a kritikai beszédnek és jön a moralista apológia?

*

Tegyük félre a kérdésre a választ, nem vagyunk illetékesek saját erkölcsi teljesítményünk mérlegelésére. Ennél érdekesebb tény, hogy régiónknak még sohasem voltak ilyen kedvező történelmi esélyei, mint most. 1989 a demokratikus kezdet éve volt. Ha 1990 a nacionalista folytatás éve lesz, akkor az esélyeinket most öntevékenyen, a legteljesebb autonómiával elpuskázzuk. Kár volna. Vannak valóságos sérelmek és sértődések, ezek azonban nem függeszthetik fel a folyamatos közép-európai tárgyalást, amelynek célja: önmagunkkal tovább szőni kelet felé Európát. Továbbá: egymást támogatva megerősíteni saját szuverenitásunkat, természetes ökológiai környezetünkben fejleszteni önmagunkat.

*

Egészséges alkotórésze akarunk-e lenni a kontinensnek, avagy boldogtalan, gyulladásos helye? Megnehezíti a barátkozást, ha az új demokráciák hangadó értelmisége kormányzaton belül és kívül nem kötelezi el magát minden polgártársának csorbíthatatlan emberi jogai mellett, amelyek között elemi fontosságú az anyanyelv használatához való jog, beleértve az anyanyelven történő oktatás jogát, az óvodától az egyetemig. Ha az új demokráciák, a többség nyomására továbbra is ugyanúgy korlátozni fogják a kisebbség kulturális öntevékenységét, mint azt az előző rendszer kormányai tették, ha a multikulturális valóságot monokulturális sémákba akarják belepréselni, ha a többség nem lesz nagyvonalú a kisebbséggel szemben, ha az antiszemita gyűlölködés szokásos jelenség lesz már nemcsak a házfalakon, hanem a sajtóban is, ha a különbözés joga vitatott lesz, ha a kommunista cenzúrát felváltja a nacionalista cenzúra, ha elzárkózó vámszabályok és a határokhoz telepített környezetkárosító művek tartósítják a gyanakvást szomszédok között, ha egy kormány csak a saját mérnökeire hallgat és ökológiai agressziót követ el egy szomszédos néppel szemben, ha tehát a tettek nem követik az elveket, akkor inkább fogunk hasonlítani Közép-Európa múltjához, mint ahhoz a jövőbeni megoldásként elképzelt demokratikus föderációhoz, amely népeink európai integrációjának közvetítő fokozata lehetne.

*

A közép- és kelet-európai demokratikus mozgalmak sikeresen működtek közre az egypártrendszerű diktatúrák felbomlasztásában. Ellenzéki munkájukban támaszkodhattak egymás szellemi és gyakorlati segítségére, szolidaritására, az egyidejű fellépés többszöröző hatására. Szükség van egy kisebb nemzetekből összeszövődő, közép-európai, semleges és demokratikus föderációra. A semlegesség nem közömbösség, hanem a civil cselekvés választása a katonai cselekvés helyett. Szükség van egy nemzetközi szerződésekkel biztosított közvetítő övezetre a NATO és a Szovjetunió között. Most kezdjük meglátni a négy égtáj felé szerteágazó integráció kihívását. Végzetesen egymás mellé települtünk, nem áll módunkban megfeledkezni egymásról. Úton a diktatúrából a demokráciába gondjaink és céljaink hasonlósága parancsoló érdekünkké teszi a folyamatos tapasztalatcserét. Mi, akik a tegnapi egyeztetett ellenzéket a holnapi egyeztetett Európa-csinálásban kívánjuk barátilag fenntartani, e célok megvalósításában különösképpen elkötelezettnek tekintjük magunkat. A játszma még megnyerhető, még nem rontottuk el, de az elrontás eshetősége kezd már kirajzolódni. Edzett közép-európaiak tudják, hogy a kudarc nagyobb valószínűsége mellett is lehet dolgozni.

Az első forduló után

Én 1945-ben tizenkét éves voltam, akkor volt egy aránylag demokratikus választás Magyarországon. Mire nagykorú lettem, csak egy közül lehetett választani: azt az egyet. Kötelező is volt szavazni, hűségnyilatkozatképpen. Részvételemet ebben a kutyakomédiában idővel elszégyelltem, hatvannyolc után többé már nem mentem el szavazni. Jöttek sürgetni, mondtam, nem megyek. Akkoriban azt mondták, hogy a hatóságok számon tartják a részvétel megtagadóit. Ez a kis dacoskodás lehetett az egyetlen választópolgári ellenvéleményem az ország állapotáról. Ötvenhét éves vagyok, tegnap volt alkalmam először többpártrendszerű, demokratikus választáson részt venni.

*

Vous est ému? Meg van rendülve? – kérdezett egy hölgy a Liberationtól a szavazóhelyiség előtt. Nem, mondtam. Hát? Normálisnak találom a dolgot, mondtam. Persze hogy meg voltam rendülve. De hát ki beszél ilyesmiről csak úgy? A belga televíziótól egy fiatalember megkérdezte, hogy optimista vagyok-e Magyarország jövőjét illetően. Kérdésére igennel válaszoltam. Ha az ember csak igennel vagy nemmel válaszolhat, akkor persze, igen. Egy lassú, gondolkodó bólintás kíséretében.

*

Idén 1990. március 25-e vált úgy mérföldkővé, mint tavaly március 15-e volt, a negyvennyolcas forradalom évfordulója, amelyet az ország lázadóan és rituálisan megünnepel. Akkor összejött másfél százezer ember a Parlament előtt és kinyilvánította igényét a szabad, többpártrendszerű választásokra. Egy évvel és tíz nappal később ez megtörtént.

*

Kitűnt, hogy az akkor uralkodó pártot, illetve annak jogutódját, a Magyar Szocialista Pártot az ország egytizede támogatja, ami nem sok, de nem is szégyenletesen kevés, hacsaknem ahhoz a kilencvenhat százalékos szavazótáborhoz képest, amelyről jogelődje – az egylistás szavazások után – négyévenként hírt adott. A rangsorban az első forduló után magasan fölötte van a nemzeti-keresztény irányzatú Magyar Demokrata Fórum (24,7), a szociálliberális irányzatú Szabad Demokraták Szövetsége (21,4), kevéssel fölötte a polgárosodó parasztérdekeket képviselő Kisgazdapárt (11,8), amelynek azonos nevű előzménye a háború után a legerősebb párt volt. Rögtön az exkommunista szocialista párt után következik a választók kedvence, az ugyancsak szociálliberális, de tíz-húsz évvel ifjabb, játékosabb és arrogánsabb Fidesz, a Fiatal Demokraták Szövetsége (8,9), sok nagymama is rájuk szavazott. A sor végén tisztes helyezéssel jobbára őszes jó modorú urak állnak, a kereszténydemokraták (6,5). Kár, hogy a szociáldemokraták kiestek a versenyből, mivelhogy nem érték el a négyszázalékos küszöböt.

*

Mintha új évet köszöntöttünk volna, szilveszteri hangulat volt a városban. Az emberek összejöttek együtt nézni a televíziót. Azt az ígéretet kaptuk, hogy este már dőlni fognak a számadatok, az elemzők és a kommentátorok a helyükön ültek, de az eredmények alig csordogáltak, a monitorokon csak ez a két szó: „Nincs adat”, egyszóval a gépezet számos bonyolult ok miatt ezúttal sem működött. Láttuk Magyarország helyét az európai statisztikai rangsorokban, nos a közepesnél jóval lejjebb. Nincsen sok okunk a nemzeti dicsekvésre, pedig annyi vereségélmény után sokan szeretnének egy kicsit dicsekedni. Az adatok késve és részlegesen jöttek, a show egy kicsit elromlott. A játszma még tart. Már csak egy béna-kacsa kormány van, a leendő kormány még egy második forduló és koalíciós egyezkedések függvénye. A legfontosabb azonban megtörtént: az ország lakossága az első fordulóban kimutatta az érdeklődését és kinyilvánította az akaratát.

*

Lábon hagyott hat pártot, a többieknek csak töredékes bizalmat szavazott. Hat valóságos pártnak kijelölte a valóságos helyét a parlamentben és az ország politikai térképén. Az államhatalom a választás két turnusával törvényessé válik. „Döntsön a nép!” – így szólt tavaly a jelszó, nos, döntött és dönteni fog. Az ország kinyilvánította az akaratát és ezt az akaratot tisztelni kell. A választópolgárok döntését józannak nevezném. Egyik pártnak sem adtak uralkodó helyzetet, egyiknek sem tették kényelmessé a kormányzást. Azokat a pártokat jutalmazták, amelyek megtalálták a maguk hiteles arcát és stílusát. A választók elsősorban a pártot nézték, de ettől a jelentős személyiségek kedvéért eltértek és méltányolták a rokonszenves viselkedést, és ráadásul többféle különös egyéniséget tudtak rokonszenvesnek tekinteni. A számok tükrében a pöfeteg ugyanúgy leértékelődött, mint a halovány. A demagógiát, az olcsó felfuvalkodást a nép – úgy látszik – nem díjazza. Kíváncsian nézi és sztárokként megvitatja az új szereplőket a politikai teátrumban. A közönség nem adja ingyen a tapsot, de a jóhiszemű gyengeséget és gyakorlatlanságot alkalmasint megbocsátja. Mint a labdarúgásban – igényeli a szép játékot.

*

Az elmúlt másfél év heveny időszak volt, a harc ideje, ki-ki a hozzá hasonló eszközökkel vívta. A stílus hol goromba volt, hol giccses, gyakran szellemes is. A negatív kampány néha átment becsületsértő szavak hangoztatásába. A sok álpárt örömest szidalmazta a Szocialista párttal és a Demokrata Fórummal együtt a Szabad Demokratákat. Mindenki jó volt, csak ők voltak a rosszak, meg a Fiatal Demokraták, egyszóval a radikálisok, akik valóban meg akarják a rendszert változtatni és a kommunista paternalizmust nem óhajtják nacionalista paternalizmusra fölcserélni. Ez a hajsza egyre groteszkebb, a választóknak mintegy harmada erre a két pártra szavazott. Nehéz mostantól kétségbe vonni bármelyik parlamenti párt legitimitását és jelentőségét. A harc után érlelődik a belátás, hogy a nép akaratát kell tisztelni minden pártban. Annyi embert kell tisztelni bennük, ahány rájuk szavazott. Vagyis nagyon sokat. Pedig már egy is figyelmet érdemel.

*

Abból kell kiindulnunk, hogy ma itt a parlamentben mindenki ilyen vagy olyan demokrata. Keresztény-, keresztény-nemzeti-, parasztpolgári, liberális, szociál(ista) – ezek lehetnek a melléknevek a demokrata főnév előtt. Egyikük sem tervez erőszakos akciókat a parlamentáris kormányzás ellen. Kifejeződik ebben az új névsorban a választópolgárok többségének a mérlegelő döntése. Ilyen ma az ország. Háromszáznyolcvanöt képviselő arcával a mai Magyarország hitelesen bemutatkozik. Sok jogász, közgazdász, orvos, történész, irodalmár, filozófus, színész, a gyakorlati szakemberek, a vállalkozók aránya ellenben a vártnál szerényebb. Sok érdekes, beszédes ember ebben a ma még életteli nemzeti színházban, amelynek üléseit a televíziónézők jócskán figyelni fogják.

*

Előállt továbbá egy többé-kevésbé kiegyensúlyozott politikai struktúra. Egyik párt sem nőhet az összes többi nyakára. Ma nincs meg a lehetőség arra, hogy bármelyik párt teljhatalmat szerezzen és tekintélyuralmi hajlandóságait korlátozás nélkül kiélhesse. Tarka ország vagyunk, mostantól fogva a pluralista játékmezőnyben senkit sem lehet ellenségnek tekinteni. Egyenjogú állampolgárok egyenjogú képviselőket küldtek a parlamentbe. Nincs semmiféle olyan ideológia, amelynek a nevében egyik képviselő, vagy egyik párt kevésbé lenne illetékes, jogosult, felhatalmazott, méltó és értékes, mint a többi. Nincsen semmi olyan legitim értékelő szempont, amelynek a nevében hierarchiát lehetne teremteni a képviselők és pártjaik között. Tudható volt, hogy a képviseltek és a képviselők abszolút egyenrangúsága a demokrácia axióma, ám ez az elv csak most kezd görcsoldóan, megkönnyebbítően működni. A harcosokból kollégák lesznek, akik nemcsak a sajtóértekezleteken üzennek egymásnak sok olyasmit, ami a nyájasnak inkább az ellenkezője, hanem le is fognak ülni az Országház büféjében egymás asztalához, és mert az ember kíváncsi az ellenfelére, bárhogy óhajtanák is meglátni a rosszat benne, akaratlan is meg fogják látni benne – a jót? Talán inkább a magukhoz hasonlót.

*

Jó, hogy az MSZP is kapott tíz százalékot. Nagyjából reális, hogy volt a Kádár-korszak egyetlen pártjának annyi követője, mintegy félmillió ember, aki a szocialista eszmevilágot komolyan vette, és aki hajlandó demokratikus ellenőrzésnek alávetni a szocialista törekvéseket. Az antikommunizmus többé nem elég hatékony szervező ideológiája a magyar politikai spektrumnak, a mumus nincs többé, az új képviselők pedig nem ellenségei egymásnak. Az MSZP annyiban válik európai szocialista párttá, amennyiben nemcsak a programjában, de a reflexeiben is elfogadja a demokratikus játékot. Onnantól fogva, hogy megválasztották a szocialista – tegnap alighanem még kommunista párttag – képviselőket, alkotmányellenes nonszensz lenne őket amolyan politikai páriaként kezelni.

*

A tavaly még kommunista párttag szocialistáknak nagy érdeme a bolt vonakodó, de erőszakmentes átadása. Az egypártrendszert elhagyta az ereje, amely erő inkább csak abban állt, hogy a lakosság kisebb része kiszolgálta és hitt neki, a nagyobb rész pedig bár nem hitt neki, de megtűrte. A félelem közös árama keringett a megfélemlítőben és megfélemlítettben egyaránt. Most ez a megfélemlítősdi törvénytelen, el is veszti a varázsát, és csakugyan érzékelhetően apad a közfélelem. Ez most nem forradalom és nem ellenforradalom, hanem alkotmányos jogállam. Egyenlőre a szocialista párt emberei vannak kormányon az új kormány megalakulásáig és az ügyek átadásáig. Most már ők is szinte megkönnyebbülve tudják, hogy a kormányrúdtól elköszönnek, s ahhoz visszatérni csak akkor van esélyük, ha megkarcsúsodtak az ellenzékben. A tegnapi reformkommunisták és mai szocialisták ezzel a lemondással a hatalomról törvényesítették magukat. A bürokrácia megértette, hogy annyiban mentesül a diszkriminációtól, amilyen mértékben önként aláveti magát a demokratikus jogállam logikájának. A fair play a szocialistákat kötelezi is, véd is. Az új demokráciához semmi sem illik kevésbé, mint bármiféle bosszú vagy kiközösítő hangulat. Valamennyi párt elkötelezte magát az emberi jogok érvényesítése mellett, ebbe a legalista politikai klímába nem illik bele semmilyen kollektív diszkrimináció.

*

Ez az új parlament az új középosztály sikeres megjelenése. Sokelemű, tarka középosztály, nem úri és nem szocialista. Nem az arisztokrata vagy a munkás-paraszt származás jogosítja fel helyük betöltésére a jelölteket, inkább a személyes teljesítmény. Az új képviselők fiatalabbak, mint a leköszönők. Élénkebb, eredetibb színjáték tárul elénk, s félő, hogy a képviselőház üléseit nézve eleinte legalább is sok időt fogunk tölteni a televízió előtt. A szereplők az elmúlt negyven évben nevelkedtek, maguk is a búcsúzó államszocialista rendszerből nőnek ki, nem igazán testhezálló nekik a háború előtti retorika. Tudnak lenni egyszerre józanok és radikálisok, mérsékeltek és határozottak, de azt remélem, hogy az erőszakot mint politikai eszközt egyaránt el fogják vetni, nemkülönben a lappangó, sunyi gyűlölködést.

*

Az MSZP-vel egyenlőre senki sem tud koalíciót kötni. Az ellenzéki pártok sorozatos nyilatkozatokkal zárták ki ennek a megoldásnak a lehetőségét. Öten maradnak tehát a játékban. A legérdekesebb kérdés az, hogy koalícióra fog-e egymással lépni a két meghatározó politikai erő, az MDF és az SZDSZ. A nemzeti és a liberális demokrata párt, de mondhatnánk úgy is: család, szubkultúra, klán. Vagy inkább egymás ellen fognak-e a jövőben is politizálni? Ezt kérdi most a választóközönség, amely egyiket sem juttatta kényelmes többséghez. A nagykoalíció szokásos veszélye az ellenzék gyengesége. Előnye viszont a tagolt nemzeti összjáték a rendszerváltozás és a válságkezelés különleges időszakában.

*

Elvileg és a parlamenti aritmetika szerint talán lehetséges volna két különböző összetételű hárompárti kiskoalíció is vagy az egyik, vagy a másik nagy párt vezetésével, és persze a főrivális kiszorításának nem is titkolt céljával. Az MDF természetes kisebb szövetségese a Kereszténydemokrata Párt, hiszen a Magyar Demokrata Fórum is keresztény-nemzeti értékeket hirdet és tagja a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok társulásának. Az egyház tartózkodott a választópolgárok befolyásolásától, és hogy e két párt közül melyik hogyan, mennyiben keresztény, azt nehéz volna értelmezni. A szabad demokraták természetes szövetségese a Fidesz, a fiatal liberális-demokraták pártja, akik elég magabiztosak és szellemesek ahhoz, hogy ne vállalják a náluk tíz-húsz évvel idősebb liberális demokraták elsőbbségét a szövetségen belül. Őket csak szíveskedjen nem elnyelni az apáskodó nagypárt! Sikeres fellépésükkel sok szavazatot vettek el az SZDSZ-től, amely, ha ők egy kissé halványabbak, első is lehetett volna. E két természetes szövetség között ingadoznak a kisgazdák. Tény, hogy tavaly ősszel a referendum kérdésében a szabad demokratákkal működtek együtt, s érdekeik inkább e szövetség fenntartása mellett szólnak, hiszen Budapesten, a városokban és az ország nyugati részén amúgy is gyengébbek, ahol viszont erősebbek, ott leginkább az MDF-fel találják szemben magukat.

*

A hármas kiskoalíciók a kisgazdákkal nem adnak biztos többséget. Politikai támogatásuk a szükségesnél keskenyebb és egyoldalúbb volna. A parlamenti többséghez négyes koalíciók kellenének; el kellene csábítani tehát a kisgazdákon kívül a másik nagy párt természetes szövetségesét is, ami kényelmetlen história volna. Ez a választási harc folytatása lenne, és lehetővé tenné, hogy a kihagyott fél menet közben visszacsábítással próbálja destabilizálni a kormányt.

*

A Fórum, illetve a szabad demokraták egyenlőre még a második forduló sikeréért harcolnak, és még alighanem úgy érzik, hogy a vagy-vagy viszonyában vannak, pedig már a második forduló nyomában munkatársak lesznek a demokratikus intézményrendszer és az új nemzeti stratégia kiépítésében, még akkor is, ha egyikük kormányon van, s a másik ellenzékben. A kommunizmus alatt kormány és ellenzék között nincs beszélőviszony; a parlamentben, a munkabizottságokban azonban lesz. A második forduló után ez a kollegiális viszony kényszerként adódik, s a törzsi harc szelleme – ha nem csalódom – ennek alá fog rendelődni. A harcosok a kampány elmúltával érzékelni fogják azt a tartós bölcsességet, hogy jobb nem két vállra teperni a másik felet, akivel együtt kell majd dolgozni. Egymásban az ország különböző régiói és rétegei fejeződnek ki, amelyek nem ellenségei egymásnak. Nyugat-Magyarországon inkább a szabad demokraták, Észak-Magyarországon inkább a Fórum, délkeleten inkább a kisgazdák népszerűek, Budapesten az SZDSZ és az MDF egyenlően. Felhatalmazottságuk tehát egyenértékű, független a rájuk szavazók statisztikai jellemzőitől.

*

A pártokhoz nem kötődő közvélemény, a független elemzők és a nyugati megfigyelők a két nagy párt koalícióját javasolják, mert leginkább ezáltal lehetne a kormánynak szilárd politikai bázisa. Ettől válna most csakugyan megbízható partnerré az ország a külpolitikai és külgazdasági kapcsolatokban. Ez az a két politikai irányzat, amelynek kompromisszuma nélkül a magyar fejlődés egyoldalú és kiegyensúlyozatlan lesz. Mivel a kommunista párthoz lojális adminisztráció mellett egy alternatív árnyék-adminisztráció nem tudott kifejlődni, az ellenzék egyik vagy másik fele egymagában nem tud elegendő szakembert felsorakoztatni, hogy az új adminisztráció az előzőnél valóban kompetensebb legyen. A liberálisok nélkül nehezebben megy az átalakulás és az európai integráció, a keresztény-nemzeti irányzat nélkül a változás kevésbé látszana organikusnak. Mindkét esetben az alig többségi kormány-konszenzusnak nyomasztó belpolitikai feszültségeket kellene kiállnia, figyelembe véve a krízishelyzet megoldására vállalkozó újonc-kormányok fokozott sebezhetőségét.

*

A két nagy párt választótábora inkább pártfogolná a két nagypárt koalícióját, mint a tagság, de még a tagság is inkább, mint a vezérkarok, ami arányban áll a választási harcban elszenvedett sértődések mennyiségével. Úgy tapasztaltam, hogy az MDF vezérkara sértődősebb, ami sok egyéb mellett azzal is magyarázható, hogy a Fórum tavaly ősszel volt a zenitjén; népszerűsége azóta valamelyest csökkent, de az elsőbbséghez még mindig elég volt. A szabad demokraták viszont tavaly ősz óta erőteljesen feljöttek, mintegy megkettőzve a befolyásukat. A 24,7 és a 21,4 távolsága nem drámai. Ez ingerlő lehet annak, aki az uralkodó párt pozíciójára készült. A szabad demokratáknak kevesebb oka volt erre az illúzióra, így hát kevésbé kellett az ország döntése miatt csalatkozniuk. A két vezérkar igen tartózkodó a másik irányban teendő koalíciós gesztusok tekintetében. Ma még inkább a büszke elfordulás járja, annál is inkább, mivel a második forduló előtt a fáradt pártvezetőknek még a harc légkörében kell élniük. A Fórum vonakodása a másik féllel való együttműködéstől őszintébbnek és hagyományosabbnak tetszik: már a szerveződésük kezdetén is a kommunista hatalom és a radikális demokratikus ellenzék – ma Szabad Demokraták Szövetsége – között álló erőnek tartották magukat. Ennek megfelelően a továbbiakban is elhárították a közös fellépést a liberálisokkal. Lehetséges, hogy a nagy pártok konfliktusa már olyan szenvedélyesen ingerültté vált (jóllehet aktivistáik – különösen vidéken – jó ismerősei, kollégái vagy akár barátai egymásnak), hogy már nem tudnak egyezséget kötni, vagy ha mégis, akkor a köztük lévő feszültség a kormányzati munka során fog újra meg újra kirobbanni. Én inkább azt hiszem, hogy a pragmatikus munkafeladatok háttérbe szorítanák az egymás ellenében kitalált ideológiai frázisokat. A válsággal birkózó kormány manőverezési szabadsága amúgy sem különösebben tágas, a tisztviselők nagyjából hasonló döntésekre juthatnak. A gyakorlat, azt hiszem, inkább a lojális együttműködés tapasztalatát eredményezné.

*

Még áll a harc, az esélyes pártok nekilendülnek a második fordulónak, a döntő játszmának. Még mindenki önmagát tolja előtérbe, tárgyalások zajlanak az egymás javára történő visszalépésekről. Udvarlások és kikosarazások, ez még a megengedett hűtlenség ideje, frigyek által még győzelemről és vereségről van szó, de annyi már biztos, hogy akár így, akár úgy alakul az elkövetkező négy évben a kormányzó koalíció összetétele, az egész politikai osztály előtt annyi munka áll, hogy a politikai diszkrimináció, amely az ellenzéket nemrég még bűnös ellenséggé nyilvánította, ebben a parlamentben, ha nem vagyok túlságosan naiv, már nem lesz sikeres. Nem tartok új diktatúrától, ideológiai fanatizmust nem tapasztalok, fáradtabb és kételkedőbb az ország, hogysem gőzös retorikáktól hagyná önmagát elcsábítani. Apad a komoly szigor népszerűsége, a közönség a politikusoktól most némi bölcsességet igényel, olyan arcokat, amelyeknek nem kínos a mosolya.

Tűnődések csütörtök délelőtt és délután

Egy ilyen finom, sárga fedelű vonalas füzetkéhez illik az aranyhegyű Mont Blanc töltőtoll. Ez a notesz zsebre dugható. A kisujjnak és a gyűrűsujjnak kellemes a lapokon siklaniuk. Reggeli után bevillamosozom vele a városba, hogy valahol letegyem egy száraz asztalra és írjak bele valamit.

Elmenni? De hiszen tegnap jöttem meg Belgrádból, hétfőn meg már Stockholmba kell mennem! Kérdés hangzik a távolból: „Mondja csak K. úr: Most mi lesz?” A tanácsadót szokták meghívni, aki általános eszmékkel és etikai ösztönzésekkel csábítja az olvasót. Néhány korábbi sejtelme valóra vált: mi lesz tíz év múlva? Ő meg – mint egy készséges levelibéka – ezt-azt jövendöl.

Nem szívesen vendégeskedem, mégis minden héten utazom. Csak hát ez a hat hét; most kissé összesűrűsödtek a kötelezettségek. A meghívott minden órája be van osztva, a meghívás úgy fizetődik ki, ha egy percre sem hagyják magára. Hosszan időz az árnyékszéken, hogy kicsit egyedül legyen.

Ebben a korban már megengedhetném magamnak, hogy csökkentsem a rajtam áthaladó szóforgalmat. Ennyi szót bevenni is, kiadni is egészségtelen. Minél kevesebbet és minél ritkábban beszélj. Ne ártsd bele magad az ügyek alakulásába. Tapasztalati tény, hogy semmi jó nem származik abból, ha beleavatkozol a négyéves Áron meg a két és fél éves József civakodásába.

Három napon át minden este a dobogóra ültem, kellett mondani valami formásat, magvasat. Menekülhetnékem volt. Rögtönözni egy mondókát a televíziónak, a rádiónak, az egyik napilapnak, a másiknak is, szerbnek is, magyarnak is. Pipára gyújtok és eldörmögök egy megfelelő hosszúságú szekvenciát. Megtapsolnak, fényképeznek, dedikálok, kezet rázok, erre mosoly, arra mosoly. Mélyen nézel a kamerába egy talpraesett zárómondat után, pontosan öt perc volt. Állsz és hallgatsz, ahogy az operatőr kívánja, a kellő időben bevégezted a mutatványt. Illúziótlanul tudom, hogy amit írok, előbb vagy utóbb mások szeme elé kerül. Eszembe sem jut ezt a füzetkét megsemmisíteni.

Ülök az asztalnál, a lengő vadszőlőágak között átnézek a gyengéd nyárfákra. Fejem mellett a zöld üvegburás sárgaréz lámpa tetején kürtjébe fúj egy sellő. Kávé, tollak, tinták, dohányzókellékek, szelencék. Az erkélyablakban cserepes sárgarózsa; Jutka nézte ki a piacon, drága volt, letette, habozott, aztán megvette és az ablakom elé állította. Irattartók, papírok, hajlékony szöveglemezek, csupa feldolgozatlanság. Kellett volna velük csinálni valamit, szűrni, sűríteni, pepecselni. Félretolom a leveleket, amelyek fontos eszmecserékre hívnak.

*

A szomszéd szobában alszik Jutka, a harmadikban a gyerekek, több szoba nincs. Nemsokára nyílik az ajtó és betotyog Józsi a térdén már rongyos meleg pizsamában. Mindig ő ébred a kisfiúk közül elsőnek. Tegnap sétáltunk az erdő szélén, egy kertből két nagy fekete kutya tapadt a kerítésre, hevesen ugattak. Jutka és Áron távolabb húzódtak. Józsi megindult a kerítés felé, rájuk szólt: „Menj innen!” És azok hátrébb faroltak, saját területükön, a kertajtó mögött. Józsi utánunk indult, hátat fordított a legyőzött kutyáknak, mire a két szemtelen ismét hangoskodni kezdett. Nocsak! Józsi erre kis mosollyal megfordult és újra megszűköltette őket. Áron előbb távolból hívogatta Józsit, hogy meneküljön abból a veszélyes közelségből, majd látva öccse sikerét, mögéje állt és élvezte a fekete vicsorgók meghátrálását.

Áron kiabál, orrtörlést vagy betakarást igényel. Igyekszem számos kötelesség alól kibújni, de a kakaót én fogom megkeverni. Áron úgy szereti, ha van rajta sok buborék, Józsi meg úgy, ha nincs. Áron azt óhajtja, hogy én keverjem, Józsi azt, hogy Jutka.

Péntek van, kedden és pénteken jön Piroska néni. Nyolcvanéves, még van ereje és erélye. Takarít, ebédet főz, vezényeli a két fiú ebédelését és gyönyörűen vasalja az ingeimet. Jutka dadája volt, már harmincöt éve van a családnál, harsány, goromba, jó humora van. A nagymamát magasztalja, Jutka anyjával olykor zsörtölődik, annál jobban szereti a neveltjét, neki mindent megbocsát.

„Józsi? Az egy vércse!” A két és fél éves Józsi, ahogy helyet foglal az asztalnál a magas székében, megkérdezi: „Husika van?” Piroska néni civakodik vele, egy falat husika, egy kanál főzelék. Ami engem illet, én nem zavarnám Józsefet a kedve szerinti étkezésben, Józsi azonban tekintettel van öreg barátnőjének a gyengeségére, és kedvét is leli a huzakodásban meg abban a morgolódó csupa ránc arcban, amely ilyen hangos kerülőutakon fejezi ki a szeretetét.

A kávéfőzés az én dolgom, Jutkát tejeskávéval fogom ébreszteni, Piroska néninek magas a vérnyomása, de ennyi bűn még elmegy, megisszuk, diskurálunk, kijelenti, hogy ezúttal nem csapja el a kávéinast.

Jutka szobájának az ajtaja nyitva van, vidám hangok jönnek ki onnan, a kisfiúk az én helyemen feküsznek és kuncognak: „A te helyeden fekszünk!” A hanyatt fekvő, még csukott szemű mama kezével játszanak, könyökből felállítják, de nyomban elhanyatlik.

Aztán észreveszik a tintafoltot az én ujjamon, amelyet a kitűnő Mont Blanc töltőtoll hagyott rajta. József azt akarja, hogy neki is legyen tintás az ujja, de a tintásüvegtől visszariad. Kényes kalandor, azt sem szereti, ha a habos borotvapamaccsal közeledem felé. A nagyok, Dorka és Miklós szerették ezt, amikor kicsik voltak, sőt kértek is egy pöttyöt az orrukra. Áron és Józsi elfutnak a szomorú pamacska elől, aki hiába remél szeretetet, iszonyodnak tőle. „Iszonyodunk!”, visítják borzasztó vidáman.

Legyen már valami abból a kakaóból! Megcsinálom a reggelit. Áron gazdátlan cicaként harisnyában a köves folyosón guggol és búsong. Vágyódik elveszett kutyapajtásai után. Talán elrabolták őket gonosz sárkányok, boszorkányok? Jutka elmeséli két álmát, vizsgafélelmek, ma találkozik a könyve szerkesztőjével. „Talán nem tetszik neki az előszavam?” Gyönyörűen felöltözik. „Így elég félelmetes vagyok?” Az ajkát viszont nem festi ki. Ne képzeljen túl sokat az a fiatalember.

Reggel kilenckor jön előébb a húszéves szőke Erika, aki csak mosollyal terelgeti a két fiút, majd a Muki kutya ugat és becsenget egy kedves rádióriporternő. A brain drainről, „a szellemi eláramlásról” kérdez. Szokratikusan kezdem, aztán antiszokratikusan felbosszankodom. Akinek nem kél el a tudása a világpiacon, az ujjal mutat arra, akinek elkel. Az a sok vendégtanár szeretne tanulni meg egy kis pénzt keresni, végre mehetnek és nem kell engedélyt kérniük. Majd korosabban, fáradtabban, érzelmesen visszajönnek. A peremvidék csak nagyobb szabadsággal tudná ellensúlyozni a központok örvényhatását. Hogy nagyobb lesz-e a szabadság? Majd meglátjuk. Miért lenne? A közelmúltban még azt tartották erkölcsösnek, aki a karámon belül bégetett.

Tegnap este egy lesütött szemű újfunkcionárius a televízióban azt mondta a sajtószabadságra, hogy igen, de. A leendő miniszterelnök gondolatok helyett sértődött méltatlankodással látja el a sajtót, sárdobálást emleget. Visszatérően szó esik elszámoltatásról, személycseréről, nagytakarításról. Nem lehetetlen, hogy a hegyek egeret szülnek: egy újabb szürke garnitúrát, amely már a színe miatt is eleve sértődős.

*

A szomszédban megint ugat a Muki kutya, megérezte a házbeli közcica felsurranását a lépcsőházban. Felvágottat szeletelek a cicának, tálkában kiteszem az előszobaajtó elé, besurran, elfekszik a szőnyegen, megsimogatom, vakargatom, aztán kitessékelem.

Lemegyek a sarki eszpresszóba, kávé, szóda, konyak. A pultnál valami májrákról beszélnek. „Az orvos nem mondta meg.” Szó esik valakiről, aki egy hónap alatt hatvan liter bort ivott meg, kétnaponta pedig egy palack konyakot. Megduzzadt a mája, vége. Másként ivott az öreg paraszt: „Bekapta a deci törkölyt, utána jól bekajált, megint ihatott. Voltál orvosin?” Hátul egy láthatatlan vendég a flippert rángatja, szörnyen lármáz.

Az egyik vendég (oktatólag): „Einstein is rossz tanuló volt, de aztán megszerette a matematikát.” Egy másik vendég: „Én is rossz tanuló voltam, de aztán a vodkát szerettem meg.” Valaki arról elmélkedik, hogy mi lett volna, ha Lenin a Néva jegén belelépett volna egy lékbe. A presszósnő panaszkodik, hogy csúfolják az orrát.

Vállas fickók lépnek be, kezet fognak, mind ismerik egymást. Megtudjuk, hogy a presszósnő apja artista volt. „Kismajom nem kell? Jövök veletek idomárnak, majd titeket idomítalak.” A presszósnő panaszkodik, hogy valami vírus van benne, amitől kipirosodik az orra. Egy vendég: „Majd gázálarcban idomítsz, Zsuzsika!”

*

Nem csavaroghatom messzire, déli egy órakor át kell mennünk Jutkával, azaz Mrs. K.-val az angol nagykövethez ebédre. A walesi herceg és a felesége nemsokára Magyarországra látogat, benne leszünk az ebédlőcsokorban. Ülünk a követ házának a teraszán, a kertről beszélgetünk, sajnálatos, hogy a medencét ellepte a zöldmoszat, ki kellene mélyíteni, hogy úszni lehessen benne. Halat szolgálnak fel mártással és spenóttal, utána csokoládés felfújt következik, a kávé megint a teraszon. Szó esik a trónörökös és a felesége budapesti programjáról. A nagykövet sajnálja, hogy nem vállalok politikai szerepet. Én nem sajnálom, ám csak annyit mondok szerényen, hogy nem szeretnék állásba menni.

*

Valóban csak akkor vagyok a magam gazdája, ha a munka óráiban senki sem jogosult háborgatni. Ha közhivatalt vállalnék, az ajtómra nem tehetném ki a táblát, hogy ne zavarjanak. A nyilvános személynek délelőtt tízkor ott kell lennie valahol. Délelőtt tízkor? Beszédeket hallgatni, amikor csendben dolgozhatnék? Már az iskolából is ellógtam a könyvtárba, pedig voltak jó tanáraim. Mit várhat az ország egy írótól? Hogy írjon. Megtanultam ellenállni az elnémító keleti cenzúrának. Most meg kell tanulnom ellenállni a nyugati kísértésnek, amely fecsegő megtestesülésre csábít. A kamera előtt csak rögtönözni lehet. A színpadon hasbeszélő vagy. Nézőként persze te is igényeled a mágusokat, hogy elragadjanak. Otthonosságot adnak ezek a közös ismerősök. Több nyelven is megy már nekünk ez a tanáros-szélhámos előadóművészet, élőszóban megengedhetek magamnak olyan bakugrásokat, amelyeket a kezem nem bírna követni.

*

Egy mondat búvik elő a fák közül, közelebb merészkedik, de megcsörren a telefon, s eltűnik az erdőben. Amit könnyen elcsípsz, az a közhely. Arra nem kell várni, az jön és a rögtönzőnek a keze ügyébe tolakodik. Akkor vagyok önmagamnál, amikor se közélet, se kapkodás. Jövőre az év nagyobbik felében családostul falusi tuskók leszünk. Ha isten háta mögött gubbasztok, nem járhatok tanácsülésekre. Örvendezek a nagy haditerven, aztán, egy félóra múlva taxit hívok, és késve bár, de elmegyek a tanácsülésre.

Úton a kommunizmusból a demokráciába

Mikor és hol kezdődött ez az út? 1956-ban Budapesten? 1968 tavaszán Prágában? 1980 késő nyarán Gdanskban? Azokban a ritka, majd egyre sűrűsödő pillanatokban, amikor a Keleti Birodalom lakosai megmondták a központból küldött szónoknak, hogy nem úgy van? Amikor elszórt baráti körök elkezdték titkon sokszorosítani cenzor nem látta írásaikat? Amikor parasztok és falusi munkások a kollektivizáció után meghagyott, egy hektárnál is csekélyebb saját földjükön elkezdtek nagy leleménnyel a piacra termelni? Amikor a nyugati rádióadásokat már nem zavarták? Amikor a kelet-európai átlagturista a vasfüggönyön át hazatérve evidenciaként fölismerte az elmaradottság és az egypártrendszer összefüggését? Amikor a polgárok ugyanúgy megkívánták a kifejezés és a vállalkozás szabadságát, mint a színes televíziót és videorekordert? Amikor a kormányok már politikusabbnak látták elszigetelni, de szabadlábon hagyni a disszidenseket? Amikor fiatal nyomdászok vállalták a kockázatot, hogy titokban, feketén kinyomtassák az ellenzéki szövegeket? Amikor értelmiségiek a kommunista országokból nyugati újságírókkal találkozva, őszintén válaszoltak a kérdésekre, és ezek az interjúk az éteren át eljutottak több százezer rádióhallgatóhoz? Amikor a nyugati médiumok már rendszeresen visszaközvetítették a vasfüggönyön túlra, az ott betiltott beszédet? Amikor az ideológiai prioritásokat kiszorították a költség-haszon számítások? Amikor az akadémikusok ismereteik alapján nemet mondtak a pártközpontnak? Amikor a politológusok és az újságírók hangyaszorgalommal bevezették a pluralizmus szót a megtűrt szavak szótárába? Amikor a nemzeti irodalom korábban kitagadott klasszikusai ismét megjelenhettek a könyvesboltokban? Amikor az engedékenyebb viszonyok között élő magyarok elkezdték látogatni szigorúbb viszonyok között élő, nemcsak polgári, hanem nemzeti mivoltukban is, tehát kettősen elnyomott rokonaikat, honfitársaikat a ma Romániához tartozó Erdélyben, a ma a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján, a ma Csehszlovákiához tartozó Felvidéken? Amikor rockzenekarok ordították, hogy a szolgaság undorító? Amikor kisebb vallási közösségek hálózatokat alkottak? Amikor már százan, ezren írtak alá egy közös tiltakozást? Mikor civilek, akiket hatósági emberek megütöttek, az ügyészségen föl merték jelenteni bántalmazójukat? Amikor 1848. március 15-ének az évfordulóin, tehát a sajtószabadság ünnepén évről évre diákok verődtek össze menetbe néhány százan, néhány ezren, egyre többen, noha az előző évi tapasztalatok alapján várhatták, hogy lesz gumibotozás? Amikor a tüntetők rájöttek, hogy a gumibotozást ki lehet bírni, és megsokasodva kiabálták, hogy „Demokráciát! Demokráciát!”? Amikor a hozzátartozók és az egykori barátok mertek közösen szót emelni, hogy részesítsék emberhez méltó temetésben az ötvenhat utáni politikai terrorperek áldozatait, akiknek csontjai egy elzárt, gazos, némelykor titkosrendőrök által felügyelt temetősarokban, jeltelen, besüppedt sírokban feküdtek? Amikor a lakosság, amelyet váratlanul személyi jövedelmi adófizetésre köteleztek, és ezáltal az adófizető polgár rangjára emeltek, észrevette, hogy az állam eladta alóla az országot, körülbelül akkora adósságot halmozva fel, amennyi a nemzeti vagyon értéke? Amikor a paternalizmus már nem jelentett többé szerény gyarapodást, hanem éppen ellenkezőleg, folyamatos és egyre gyorsuló szegényedést? Mikor már szinte járványszerűen ki-ki a maga módján leszedte a markát a szájáról, amit addig a rémület tapasztott oda? Mert a normális szocialista ember se lát, se hall, se nem beszél. Amikor a szerkesztőségek fellázadtak és elkezdték azt nyomtatni, amit hallottak, láttak, gondoltak? Amikor az embereket elfogta a normalitás lázas ragálya, hogy mindenki az legyen, ami? Hogy ne kelljen tettetni valami butát és hamisat, hogy ne kelljen egyetértést vagy legalábbis közönyt színlelni az iránt, amit rosszallunk. Amikor előállt a diktatúra tisztviselőiben a rezignáció: nem megy, az ellennyomás nő, és már ők maguk is jobban vonzódtak a polgári demokráciához, mint az ortodox kommunizmushoz? Elvégre ők is jártak már nemegyszer Nyugaton, és reggelenként az asztalukon találták a nyugati sajtó kivonatát fordításban. Mikor kezdődött? A nyolcvanas évek végén, egy-két éve, amikor egyre több békés polgárt ingerelt a saját meddő lojalitása? Amikor egy növekvő kisebbség egyszer csak úgy érezte, hogy életstratégiát kell cserélnie? Amikor előáll az az euforikus érzelmi hullám, hogy most, igen, most kell visszanyerni az elrabolt szabadságot és szuverenitást?

*

Kik voltak a folyamat fontosabb szereplői? Országonként más és más összetételű színiegyüttes, de mindenütt az értelmiség a címszereplő. A lassúbb és gyorsabb forradalmak az ellenzéki hangulatú értelmiség különböző csoportjait emelték magasba. Lengyelországban harminc ellenzéki értelmiségi mögé odaállt a sokmilliós munkásosztály. Kelet-Németországban, Csehszlovákiában, Romániában szinte egyetlen naphoz köthető zendülések, forradalmak robbantak ki. Kelet-Berlinben a fal áttörése, Prágában néhány megismételt tüntetés is elég volt ahhoz, hogy a rendszer feladja a játszmát. Bukarestben az a nap hamar összevéreződött, kezdettől érezni lehetett a temesvári vérszagot. Magyarországon a metamorfózis nem így történt, szakaszosabb, lépcsőzetesebb volt, sok dátumot említhetnénk. Vért se golyó, se gumibot nem fakasztott. A pártállam társadalmi nyomásra felszámolta magát. A konzervatív pártbürokráciát a reformkommunisták félreállították. Utóbbiak szociáldemokratává átalakulva (nemcsak szóban, hanem gyakorlatban is, hiszen kelletlenül, makrancoskodva, és akadozva, de alávetették magukat a demokratikus játékszabályoknak és lemondtak előjogaikról), megkapták a szavazók egytizedének támogatását, nem többet. Kevesebb szavazatot, mint ahány párttag volt még egy éve. A rendszer belülről megolvadt, tisztségviselői belátták, hogy ez így nem jó, ez így nem megy. Elvesztették a hitüket a leninista egypártrendszer reformálhatóságában, és lemondtak arról az illúzióról is, hogy az egypártrendszer és a többpártrendszer között valami harmadik utat fedezzenek föl.

*

Sem a szkepszis, sem a pesszimizmus nem tagadhatja, hogy Magyarország a demokrácia felé tart. Lehet pártot alapítani, lapot, kiadót indítani, lehet tüntetni, nyilvános helyeken sokadmagunkkal összejönni, és lehet beszélni, beszélni, ha van, aki meghallgatja. Új arcok, nevek, fogalmak tűnnek fel, és tűnnek le. Ha van lappangó mű és idea, amely nyilvánosságot érdemel, az valószínűleg teret fog kapni. A sajtó nagyétkű, a nézők a képernyőtől igazságot, sőt bölcsességet várnak. Hogy kapnak-e? Kissé csalódottak. Annyit kapnak, amennyi van. Nincsen túl sok bölcsesség raktáron. Az ország megmutatja magát. A fiókokban nem rejtőzködtek remekművek. Nemcsak az derül ki, hogy az országnak nem adatott meg a demokrácia, de az is, hogy az országban kevés volt a demokrata.

*

Nem könnyű olyan országban teremteni szilárd demokráciát, amely éppen gazdasági válsággal küszködik és a világpiac szigorától fél, attól tartva, hogy munkája, vagyona, egész mivolta leértékelődik, s hogy az átállás a piacgazdaságra újfajta létbizonytalanságot és kiszolgáltatottságot eredményez. Ha nem sikerül az átállás, mert mi magunk nem vagyunk alkalmasak, mert lassúbbak, szórakozottabbak vagyunk, akkor nőni fog az eladósodás, a lemaradás. De még ha sikerül is, akkor is sokan meg fogják szenvedni, annyiban mindenesetre, hogy a korábbi életüket nem folytathatják. Keményebb lesz a tempó, az igény és a verseny. A pártok sorra megtagadták a máig tartó múltat, de amit az általuk elképzelt jövőből mutatni tudnak, az csak szó, többnyire elvont szó. A tájékozatlanabb választópolgár nehezen tudott különbséget tenni a szónokok között: mind derék ember, egyik sem ígér semmi megfoghatót, egymásról barátságtalanul szólnak. A magyar választás első fordulóján öt polgár közül kettő nem szavazott, a másodikon már három mellőzte a képviselő-választás jogát. Az új kormány csak a szavazó kisebbség többségére támaszkodhat. A többség elutasította az előző rendszert, de bizonytalan abban, hogy mit hoznak az ellenzéki pártok. Sok ember úgy gondolja, hogy eddig sem múlott rajta semmi, és ezután sem fog. Kevesen fölfelé mennek, kevesen lefelé, a többség a helyén marad és egyelőre szegényedik. Aki biztos abban, hogy lent van és lent is marad, az idegenkedve és gúnyosan nézi a politikai teátrumot. Van, aki így okoskodik: „Azoknak, uram, akik szerepelnek, biztosan jó, hogy szerepelnek, de abban már nem vagyok biztos, hogy az ő szereplésük énnekem is jó.” A durcás nép úgy szavaz, hogy nem szavaz.

*

Az egypártrendszerű állam megteremtette az egypártrendszerű állami embert. Az intézmény a neki megfelelő hőst. A rendszer beidegződései személyiséggé váltak. Aki megtanult fölfelé félni és lefelé hatalmaskodni, az talán ezután is gyakorolni fogja ezt a képességét. A kommunizmus megörökölte a háború előtti társadalomból az autoritárius embert, és megerősítette benne a tekintélyelv elsőbbségét. A jobboldali tekintélyuralom után jött a baloldali tekintélyuralom. Alig volt család, amelyet az az átállás a kommunizmusra ne sebzett, ne viselt volna meg. Az indulatok most jobbfelé, legalábbis a jobbközép felé lengetik az ingát. Hogy ettől az új jobbközéptől idegen lesz a tekintélyuralmi hajlandóság? Vannak, akik attól tartanak, hogy ez is cenzúráz majd, lefoglalja a közlőszervek nagyját, és új ellenségképek sulykolásával, új kitagadó retorikával szűkíteni fogja a gondolatszabadságot. Van, aki attól tart, hogy a keresztény-nemzeti, jobbközép kormányzat egyáltalán nem semleges, hanem éppenséggel ideologikus államot akar.

*

A liberális és szociális demokrácia meggyökeresedéséhez liberális és szociális demokraták kellenek, akiknek eszméi összhangban vannak a viselkedésükkel és a környezetükkel. Ilyenek nincsenek sokan. Ellenben elmondhatjuk, hogy többen vannak olyanok, akik saját nemzeti identitásukat tartják gondolkodásuk kiindulópontjának és legmagasabb értékének. A nemzeti tudatok erősödése, a sokféle nemzeti reneszánsz a szovjet, illetve az orosz impérium egyik legerősebb bomlasztója volt. A kommunizmusnak nem a liberalizmus, hanem a nacionalizmus a legkézenfekvőbb alternatívája, amely az értékek rangsorában a kommunizmus hamis internacionalizmusa után a nemzeti eszmét helyezi a legmagasabbra. Valamennyi kelet-európai országban megjelentek a nemzeti fundamentalizmusok. Világnézetek, amelyek minden jót és rosszat a nemzetek feltételezett érdekéhez mérnek. Hogy ez az érdek miben áll, annak csak ők – a nemzeti retorika beszélői – a hivatott meghatározói. Az ideologikus nacionalista intuitíven tudja, hogy kit-mit tartson nemzetinek, és kit-mit nemzetietlennek, alkalmasint kozmopolitának, netalán hazaárulónak. Aki nem osztozik az ő beszédmódjában, diskurzusában, az gyanús, nemzetietlen, tehát erkölcsileg is fogyatékos.

*

A reformkommunistáknak és a disszidenseknek komoly szerepük volt a kommunizmus felbomlasztásában, arra azonban nincsen komoly esélyük, hogy a szabad választások után is ők alkossák a politikai elit zömét. Valószínű, hogy a kommunista hatalmi monopólium szétolvadása után nem a liberális és a szociáldemokrata irányzatok kerekednek felül, még kevésbé a reformkommunisták, hanem inkább a populista-keresztény-nemzeti irányzat hívei. Lehet, hogy az ingamozgás és a parlamenti alternancia természete szerint, a konzervatívokat a liberálisok követik újra, de ez még messzebb van. A népi eredetű, diplomás középosztály a kommunizmus éveiben pártértelmiségként elfoglalta a hatalom első körét, párton kívüliként, szaktudása és lojalitása alapján a másodikat. Ez utóbbi, a második kör embere hajlott a tekintélytiszteletre, de a kétes vörös csillagos ikonográfia helyett nemzeti szimbólumokat igényelt. Ezer év történelmére kívánt hivatkozni, nem az elmúlt negyven esztendőre, erre a kevéssé üdvös epizódra. Az első kör most jórészt megüresedik és pozíciók kínálkoznak benne a második kör sikeresebb tagjainak. Velük társulnak a háború előtti úri középosztály leszármazottai, akiket éppen származásuk miatt a kommunizmus klasszikus éveiben hátrányos megkülönböztetés ért. A szenvedés ugyanúgy része lesz a családi történetnek, mint a ritka jó szerencse; sérelemtől dús családi mitológiákat örökölnek az utódok. A népi értelmiség a nemzeti eszme által fölemelkedik a nemesi múltba. A vezető állásoknak megvan az a természete, hogy a többé-kevésbé tehetséges emberrel úgy össze tudnak forradni, hogy szerep és személy találkozása már-már a szükségszerűség méltóságát nyeri el. A keresztény-nemzeti irányzatok választási sikereiben az úri és a népi származású értelmiség találkozását, tehát egy reális politikai elit jelentkezését ismerhetjük föl. Az lép be a szobába elsőnek, aki a legközelebb állt az ajtóhoz.

*

Államosodás vagy polgárosodás, nacionalizáció vagy embourgoisement? Így fogalmaznám meg a közép- és kelet-európai társadalmak legfőbb dilemmáját. A nacionalizmus inkább az állami tisztviselőknek előnyösebb, mert igazolja az állami állások számának a növelését. A polgárosodás inkább az adócsökkenést, tehát a bürokrácia fogyatkozását igényeli. Az állam kultusza – akár szocialista, akár nemzeti frazeológiával, vagy mindkettővel – tartósítja a túlszabályozást és nyomasztja a vállalkozókat. A harmadik világban – az elmúlt évtizedekben – számos etatista rezsim keletkezett, amelyek gazdasági nacionalizmusukkal tartósították országuk elmaradottságát. Kelet-Európában a kommunista nómenklatúra hatalmának megdöntésére éppenséggel azért volt szükség, hogy a helyébe lépő professzionális értelmiség szabad utat nyisson a magánvállalkozásnak. Ha nincsen erős vállalkozó- és tulajdonos középosztály, ha az értelmiség zöme az állam révén keresi meg a kenyerét, ha nincsen erőteljes magánszféra, akkor a demokráciának nincsen szilárd alapja. Ha csak annyi történik, hogy a kommunista bürokrácia helyére nacionalista bürokrácia lép, s az egyik nyelvezet felváltja a másikat, ha a régi ellenségkép helyére egy új ellenségkép kerül, ha az öntudat fundamentalista kettőssége – mi itt a jók, ők ott a rosszak – ismét helyreáll, ha az új bürokrácia nem segíti elő pozitív diszkriminációval a vállalkozó polgárság, a tőle független magánszféra kifejlődését, akkor helyzetünk csak annyiban módosul, hogy most mások fogják növelni az államadósságot.

*

Miért érdekli Európa keleti fele Európa nyugati felét? Sok józan ok mellett van egy költőibb oka is erre, talán az, hogy eszményt keres. Érdekli a metafora, hogy a mesebeli fiú a börtönből a várba megy, etikába vértezetten, gyalog. Hogy a szellem le tudja győzni a fizikai hatalmat. Hogy a realisták igazságai semmivé lettek, és az utópistáknál, mondjuk inkább a modern idealistáknál lappangott az adu ász. Felcsillannak a szemek ettől az új zsidó-keresztény példázattól, hogy az etikus elszántság mindennél hatalmasabb és győzelmesen áll ellen anyagi vonzásoknak, sodrásoknak és fenyegetéseknek. Figyelemre méltó, hogy van itt egy győztes védekező erő, amely talán csak abban áll, hogy egy pap megragadja a karosszékét, és azt mondja, hogy innen én jószántamból el nem megyek, rángassanak el erőszakkal, de nem vétkezem többé a rossznak való engedelmesség bűnében. Mert annyi materialista hatalmi realizmus után, amely az erőt a pusztítás vagy a felhalmozás számadataiban tudja leginkább megfogalmazni, végtére is meghökkentő tapasztalat, hogy ez a szelíd makacsság, az értelmiségi emberhez illő magaviselet szertegyűrűző hatásában forradalmi változások elindítója lehet, hogy az autonóm gondolkodás és tartás történelmi erő. Ez a felismerés új fejezetet nyit az európai önreflexió történetében.

*

Emberek kiszabadították magukat a domináns paradigma alól és csináltak helyette maguknak egy másikat. Megjelent egy új érzékenység, amely számos alakban és politikai irányzatban ölt testet, de a diktatúrát felbomlasztani mindenesetre képes volt. És itt nem áll meg, megy tovább, pártszervezésre is képes, helyet foglal a parlament padsoraiban, igazgatótestületek, kuratóriumok és akadémiák széksoraiban, és még azokban sem enyészik el. Megfoghatatlanul szökik tovább, átmegy rajtunk, eszközéül használ bennünket, akik egy évtized stílusához hajlamosak vagyunk leragadni. Ő pedig már új designban jelentkezik, de megismerjük az imposztort. Új meg új nyelvezeteket használ, imád terminológiákat cserélni. Hol vallásnak látszik, hol filozófiának, hol képnek, hol ruhának, de itt sem akad el. Megy a lehetetlen útján, mindig az Eszményt és Valóságot, a tüzet és a vizet egyesíteni. Az embert a lehetetlen kísérti a legjobban. Lábnyomokban szemlélhető, hogy a lehetetlen erre járt. Módunkban áll mindenféle hókuszpókusz nélkül, humorunkat és hedonizmusunkat föl nem függesztve, mondhatni játékosként – vallásosan élni.

*

Azt hiszem ez a dolog lényege, az antropológiai kísérlet, amely talán éppúgy elenyészik majd, de még él. Talán van egy névtelen és láthatatlan vallás, amely mindenekelőtt személyes. Nincs szervezete, kánonja, gyülekezete, nincsen semmiféle jelvénye, bárki osztályosa lehet, akár anélkül is, hogy tudna róla, legföljebb sejti egy kicsit. Nem kell róla fecsegni, csinálni kell. Lehet vallásos tevékenység az élet maga, az élet mint kísérlet. Ami persze igen unalmas volna, ha az embernek csak önmaga fennentartására lenne gondja, ha csak az önzéseivel és az önsajnálataival bajoskodna, ha csak a traumáit ápolná, ha sehova-senkihez nem transzcendálna. Ez a vallás semmi különöset nem követel, csak a normálisat, az igazit. Semmi extrémet, csak mondjuk azt a gyermeki derűt, amivel Adam Michnik történelmet tudott Lengyelországban csinálni. Nem tőle tudom ezt a történetet, hanem Tadeusz Konwicki írótól hallottam. Íme:

*

Ha jól emlékszem 1983-ban vagy 1984-ben már erős nyomás nehezedett a hadiállapot főparancsnokára, Jaruzelsky tábornok-elnökre, akinek minden valószínűség szerint nem esett jól a főbörtönőr szerepe, nyomás nehezedett rá, hogy ne tartsa tovább fogva a Szolidaritás vezérkarát és tanácsadóit. Az elnök azonban bölcsen tudta: uralmát ássa alá, ha ezeket a megátalkodott szabadságcsinálókat csak úgy kiereszti a rács mögül. Mert ezek nem állnak le, ezek mennek tovább, ezeken a börtön nem fog, ezek szétszedik a pártállamhadsereg uralmát! Az egyház közvetített, egyezség jött létre, kiengedik őket a börtönből, ha öt évre külföldre távoznak, ha adják úri becsületszavukat, hogy öt évnél előbb nem jönnek haza bajt keverni. Meghívták egy kastélyba a rabok arisztokráciáját, hogy ott vacsorán, kerekasztal-tárgyaláson vitassák meg az elnök üzleti ajánlatát. Legyen vagy ne legyen egyezség a rendszer és a bebörtönzött ellenzék között. Mindenki elfogadta a vacsorameghívást a kastélyba. Egyet kivéve – mindenki. Követek jöttek hozzá, barátok; még be sem léptek hozzá a zárkába, kiszólt: „Tudom, hogy miért jössz, be se gyere.” A nyugat fővárosaiban ünnepelhették volna, Michnik azonban ragaszkodott ahhoz, hogy őt ne valami üzlet keretében, hanem csak úgy egyszerűen, normálisan, törvényesen bocsássák szabadon, mivelhogy ártatlan, és mert ez az ő alapvető emberi és polgári joga. A kormánnyal tárgyalni csak egyenrangú félként lehet. Amíg ő rab, addig nem egyenrangú. Mikor a többiek hírét vették, hogy Adam nem jön, elszégyellték magukat és megmásították a döntésüket: ha ő nem megy, mi sem megyünk. Tartották magukat a lengyel nemesi demokrácia stílusához. És valóban néhány év múlva a hadiuralom tarthatatlanná vált. A kiszabadult rabok ott folytatták, ahol abbahagyták a szabadságcsinálást. Miután Jaruzelsky elnök belátta a tévedését, Adam Michnik (mint a közvélemény szócsövének, a Szolidaritás újságának a főszerkesztője) nem röstell kollegiális tisztelettel kezet fogni a tábornokkal. A diktátornak egy gyenge pillanat erejéig sem volt cinkosa, a realista katonának azonban természetes és egyenrangú színpadi társa. Akkoriban, a kerekasztal-tárgyalás és a választási győzelem után, már szenátorként meglátogatta Kiszcak tábornokot, a belügyminisztert, a főrendőrt. Kiszcak: „Engedje meg, Michnik úr, hogy gratuláljak választási sikeréhez és sajnálkozásomat fejezzem ki a történtek miatt. Tudom, hogy a Belügyminisztérium alám rendelt személyzete önnek sok kellemetlenséget okozott.” Michnik: „Szót sem érdemel, tábornok úr, beszéljünk inkább arról, hogyan csináljunk Lengyelországban demokráciát.” Michnik számára nincsenek démonok – a másik embert se félni, se gyűlölni nem kell. Nem volna szép, ha a szerencsés játékos megvetést mutatna a balszerencsés iránt. Adam Michniket is, akárcsak Vaclav Havelt modern idealistának gondolom.

*

A Nyugat ma leginkább őket ismeri, vannak azonban sokan ilyenek, kevésbé ismertek, névtelenek. A tapasztalt megfigyelő azonban megismeri őket, van bennük valami tűz, amely túlhajtja őket a személyes érdek körén. Túl, túl, messze túl, mintha látnának valamit. Mintha axiómájuk volna, hogy minden embernek jár a szabadság, s hogy amíg a felebarátom nem szabad, addig én sem vagyok az. Tapasztalható, hogy nagy hatalmú felnőttek is milyen gyerekesek, ami a kevés számú felnőtt emberre azt a kötelességet rója, hogy felelősséget vállaljanak a többiekért. Nehéz kihúzódni ez alól a felelősség alól, hogy együtt gondolkozzunk másokkal és keressük mi igaz, mi nem igaz. Nehéz ez elől a kérdés elől – leírás és értékelés elválasztásával – kitérni. Az említett kortársak, a tartós disszidensek leírása és értékelése, eszménye és gyakorlata, írása és politikája egybevág. Ez az egybevágóság annyi tennivalóval halmozza el őket, hogy önmagukon sajnálkozni egyáltalán ne is érjenek rá. A mondott példákban a különféle disszidensek összegezett históriájában valóban rejlik egy tartózkodó moralitás, amelynek tanárai fehér szakállal is tudnak mindenen és mindenkin nagyokat nevetni.

*

Egyéni és nemzeti mizériáinkból vajon Európa alkalmas kiút volna? Menekülés a nagyobb térbe? A kisvilágból a még belátható nagyobb világba? Mi más az Európa-expanzió, mint önmultiplikáció? Kívülről nézve az Európa-kultusz gyanús, ha inkább terjeszkedés, mint befelé fordulás. Lehet azonban ez utóbbi is: a multikulturális földrész introvertált figyelme, fogékonyság a személyes egyetlenség iránt, a végtelen múltba mélyedő emlékezés. Leginkább ezekben tűnik ki Európa különös tehetsége. A csúcstechnológiában mások sem rosszabbak, az emlékezésben még mindig Európa a legkevésbé rossz. Említhetnénk Európa befelé forduló eroszát, ami a különbségek kultuszából fakad. Hiszen csak a különbözőnek van erotikus varázsa. Említhetnénk a megszelídített dichotómiákat, mint Európa különös jellemzőit. Úton a huszenegyedik századba, évezredeket archiválunk. Antinómiák, dualitások, paradoxonok, ambivalenciák, kettősségek alkotják az európai gondolkodás vázát, s ezáltal áthelyeződik a tudatos időbe, hiszen a konfliktusok, háborúk, tragédiák feloldására csak a történelmi idő képes, a maga előre nem látható, ironikus válaszaival. Jelenkori csapdákból minduntalan a jövő felé nyílik kiút.

*

A sors kegyelméből jövőfaggató és jövőtudatlan halandók most újra megkaptuk a nagy kísértést. Most aztán mód nyílik az elbizakodásra Európa keleti felében. Gondolhatnánk, hogy mi csináljuk a történelmet, tudva még hozzá, hogy mit miért teszünk, és előre látva, hogy mi fog az egészből kisülni. Úgy rémlik, hogy az ilyenfajta hübrisz mindenkor nagy arcra esést von magával. Most lehet gőgösködni, most lehet orra bukni. Szoktuk mondani képletesen, ha a kelet-európai új elitre vetjük a szemünket, hogy ezúttal a történészek csinálják a történelmet. Ami még mindig jobb, mint hogyha félanalfabéták csinálnák. Az az igazság, hogy a történészek sem tudják. Az az igazság, hogy senki sem tudja. Mert az összes modell és hasonlat elvont és pontatlan. Az összes prognózis költészet. A nagy biztonságra törekvő prognózisok azonkívül, hogy unalmasak, érdekes módon nem bizonyulnak reálisnak sem.

*

A diktatúrák belsejében szerény, marginális erőként megszületett az európai erőszakmentes civil politika. Tolsztoj, Gandhi és Martin Luther King jó módszertani tanácsadóknak bizonyultak. A beszéd a leghatalmasabb erő. Amely társadalom a szabad beszéd hatására nem bomlik szét, az szilárdnak és kiegyensúlyozottnak mondható, és megérdemli a gondozást. Európa keleti felében a demokrácia igénye összetalálkozott egy modern, de nem hagyománytalan idealizmussal. Van, akiben ez az idealizmus istenhittel párosul, vannak továbbá istenhittel nem élő idealisták.

*

Európa nyugati felében a demokratikus kapitalizmus fennálló adottság; megléte nehezebben ébreszt idealizmust, mint a hiánya. A Szovjetunióban még ma is bátor eretnekség a szabad magánvállalkozásért síkra szállni, Magyarországon már egy-két éve nem az, Svédországban mi sem természetesebb ennél. Az ellenkezője irracionális nonszensz volna. Lelkesedni valamiért, ami magától értetődő, nem könnyű. Mármost mit gondolnék én, ha svéd volnék, Európa keleti felének demokratizációjáról és kapitalizációjáról? Talán valami olyasmit éreznék, mint a férj, akinek a feleségébe húszéves házasság után másvalaki beleszeretett.

*

A demokrácia szelleme odaszökik, ahol szerelmesek belé, ahol életet áldoznak érte. Egy román nő magyarul mesélte nekem, hogy a forradalom napján bevarrta a kabátjába vízhatlan zacskóban a személyi igazolványát, hogy a holttestét majd azonosítani tudják, aztán előkészítette két gyerekének a vacsorát, és kiment a főtérre, amelyen a tömeg állva maradt, noha lőtték. „Én józan asszony vagyok, mondta ez a román hölgy, nem szoktam bolondságokat művelni, de azon a délután teljesen világos volt előttem, hogy most kell a szabadságot kinyilvánítani és a félelem falát áttörni.” Aznap összejött sok belső elhatározás. A forradalom valóban misztikus koincidencia. Nos, ez az egyébként józan román hölgy és számos kollégája – Európa új és gyarló demokráciáiban – valóban szerelmes az alapvető emberi jogok eszméjébe, mivelhogy életrajzuk megannyi jogsérelem. Sehol annyi szó nem esik az emberi méltóságról, igen, éppen ott beszélnek róla, ahol a legutóbbi időkig a megaláztatás volt a gyakorlat.

*

A személyes felelősségvállalásnak ez a hulláma végiggyűrűzik a társadalom felszínén, de megy mélyebbre, és ha először a pártszerveződésben, a parlamenti struktúra kialakításában találta is meg a fő feladatát, az a prognózisom, hogy itt nem fog megállni, mert nem mindenki parlamenti képviselő. A megválasztott képviselők valószínűleg híven tükrözik választóikat, bennünket azonban semmi sem kötelez arra, hogy gondolkodásunkban ehhez a reprezentatív mintához igazodjunk. A civil társadalomból most kirajzott az új, demokratikus politikai osztály, akár egy méhraj. Ősszel jönnek a helyhatósági választások, az ország politikai rendszere nem lesz kényszerzubbony többé, hasonlítani fog a társadalomhoz. Ez a civil hullám azonban nem éri be ennyivel, széthordja az embervédelmi érzékenységet, amely áthatol a határokon.

*

A Nyugat nem keveset költött a Kelettel szemben katonai védelemre, a hidegháborúra. A cél szerény volt: feltartóztatni az oroszokat, maradjanak a vasfüggöny mögött. A kelet-európai disszidensek a Jalta-struktúrában destabilizáló tényezőnek minősültek. Annál is inkább, mivel a Nyugat stratégiai célját is elégtelennek találták: a szovjet birodalmat nem feltartóztatni akarták, hanem belülről feloldani. Úgy tetszik, hogy ez a munka a század végére meglesz. Az álmodók józan realistának bizonyultak. Kétségtelen, hogy az erőszakmentes felszabadítás eddig sokkal kevesebbe került, mint a hidegháború. Érdemes ezen gondolkozni.

Margináliák másnap

Tegnap volt a választás második fordulója: Van kilencvenkét szabad demokrata képviselő a parlamentben, az országgyűlés egynegyede. Győzött a keresztény-nemzeti jobbközép, a szociálliberális szabad demokraták pedig elhelyezkedhetnek a balközépen. A konzervativizmussal való pózolás nem illett ehhez a párthoz. Aki a jobbközéphez akar tartozni, azt egy mágnes át fogja húzni a keresztény-nemzeti centrumhoz. Ha tetszik, ha nem az erők logikája folytán a szociálliberálisoknak a balközép pozíció marad, az a természetes helyük. Nem volna ésszerű a parlamentáris jobboldalon versengenünk az MDF-fel. A mi ajánlatunk: liberalizmus a gazdaságban és liberalizmus a politikában egyaránt. Amerikai értetemben vett liberalizmusra gondolok, ami közel áll a modern szociáldemokráciához, védeni a szabadságot, a szegényeket, a kisebbségeket, de nem kevésbé a magánvállalkozást és a magántulajdont is, különösképpen ennek kreatív, individuális formáit.

*

Polgárosodás vagy államosodás? Liberális vagy rendi demokrácia? Az ideologikus etatizmus, a nevelő-patronáló állam kommunista változata után tud-e jönni egy keresztény-nemzeti változat? A működő polgári erők kormányzaton kívül és belül hogyan fogják felbomlasztani az új szigort, a nemzeti fundamentalizmust, ami az államot valószínűleg inkább növeszteni, mint csökkenteni hajlamos? Ezek lesznek az új kérdések. Fognak-e tudni a liberális-polgári erők a nemzeti-közösségi retorikával szemben átélhetőbb és személyesebb tartalmat adni a nemzeti felelősség fogalmának? Milyen patriotizmus jön, a csendes működésé, vagy az a fenyegetőző, kirekesztő, hazaárulást emlegető frazeológia, amelynek a haza alibi a sértett dühösségre?

*

Nem bánom, ha a szabad demokraták ellenzékben maradnak, ebben már van gyakorlatuk. Meg lesznek kímélve attól, hogy privilégiumaik legyenek, nem lesz érdemes szabad demokrata politikust megvesztegetni. Ez a mostani lesz a kísértések kormányzata. Az értékesítendő állami javakkal való gazdálkodás kísértésén kívül ott áll a központi államhatalom eszközeinek, az etatista logikának, az új hatalmi centralizmusnak a kísértése is.

*

Az ellenzéknek is lesz dolga. Csöppet sem muszáj tagadásba merevednie. Lehetne kezdeményező és kreatív, ahogy mondani szokás: konstruktív. Ami annyit jelent, hogy támogatunk minden jó dolgot, mindent, ami tetszik nekünk, mindent, ami a személy, a polgár autonómiáját és az ország javát gyarapítja, függetlenül attól, hogy kitől jön a kezdeményezés. Transzpolitikus erkölcsöt jelent ez. Nem pártérdekből szavazunk valami mellett vagy valami ellen. Elhatározást jelent, hogy a sajtóban, a közvéleményben megjelenő életképes ideákat, ha azok átmennek a demokratikus vizsgán, a szabad demokrata képviselők törvényjavaslatokká formázzák át. Nincs megszabva, hogy a szabad és fiatal demokratáknak csak annyi ideájuk lehet, ahány képviselői helyük van. A közvélemény animátorának a szerepe jobban illik a tegnapi demokratikus ellenzékhez, mint a napi adminisztráció. Kilencvenkét képviselő nagyszerű parlamenti transzformátora lehet a most újuló erővel megszólaló civil társadalomnak, amely terhes volt az új politikai osztállyal, megszülte azt, erre a választásra koncentrált, de még van tehetsége másra is.

*

Most jön csak az ideje a civil társadalom alakulásának. Szabad neki léteznie! Nincs betiltva, nem lesz hathatósan cenzúrázható. A nagy harc ideje lassan elmúlik, most előtérbe jön a folyamatos munka. A hatalmi verseny országos szinten eldőlt, helyi szinten még nem, tovább zajlik a mérkőzés a helyhatósági testületekért. Nem az a legfontosabb cél, hogy szabad demokrata polgármesterek adminisztráljanak országszerte, bár az sem lenne rossz, hanem inkább az, hogy a kreatív emberek benne legyenek az önkormányzatokban és jussanak szóhoz, egyet pedig sehogyse tűrjenek el: cenzúrát. Akinek módjában áll gondolkodásra serkenteni polgártársainak egy részét, az megtette a magáét. Ha a gondolat életképes, akkor gurul, lábra áll, fut tovább, már nem kell mögötte bábáskodni. Netán éppen hogy mások fogják végrehajtani és nem azok, akiktől ered. A derék szabad demokrata örvend, ha eszméit a riválisok elkölcsönzik. Van még.

*

Most lesz itt az ideje a tartós értékek, a civilizációs teljesítmények gyarapításának, mert lehet, hogy konzervatív kormányunk lesz, de nem diktatórikus, s ha lesznek is cenzurális hajlandóságai, ez ellen lehet küzdeni a parlamenten belül és a törvényes polgári gazdaság szférájában. Nem szabad megengedni az állami médiumok egypártrendszerű kisajátítását a kormánytöbbség javára, de ha mégis így fordulna, akkor használni kell a magáncsatornákat. A lakosság ízléséért, figyelméért, együttgondolkodási hajlandóságáért megy a verseny. Most az lesz a kérdés, hogy ki tud több olyan kezdeményezéssel előállni, ami mindenkinek jó, amit a közvélemény programként elfogad, és amit talán éppen az ellenlábas fog a magáévá tenni és meg is valósítani.

*

Tanúi voltunk tavaly, hogy az exkommunista, szocialista párt növekvő számú elemet vett át a szabad demokraták programjából, a liberális demokrácia logikájából, ami eleinte groteszknek látszott, holott valójában örvendetes folyamat volt, mert egy a párton, az SZDSZ-en túlmutató politikai erkölcsöt kezdett a magáévá tenni, a sportszerű versenyszabályok eszméjét. A szocialisták ezt be is bizonyították azzal, hogy vonakodva bár és zökkenőkkel, de erőszak nélkül átadták a hatalmat. A szabad demokraták annak is örülhetnek, ha az MDF asszimilál számos elemet a programjukból. A választási kampány után aligha lesz elkerülhető annak tisztázása, hogy voltaképpen mit is jelentenek a választott értékek gyanánt emlegetett szavak. Tartalmazza-e például az MDF programjában a keresztény elem az egyéni méltóság akár transzcendens, akár humanista tiszteletét? Jelent-e keresztényi lemondást minden illegitim előjogról és monopóliumról?

*

A törvényesen megválasztott kormány az enyém, akkor is, ha ellenzéki vagyok. Az egész lakosság kormánya, azoké a szavazóké is, akik nem rá szavaztak, az ellenzéké is. Kívánjunk bölcsességen alapuló tekintélyt a megalakuló kormánynak. Lojálisak leszünk hozzá, mert a parlamenti többség bizalma által benne testesül meg az ország szuverenitása. Ez a kormány jogosult tárgyalni a nevünkben, rábíztuk a közhatalmat. Mostantól fogva a kormány az egész lakosság kormánya, és ilyenként az a dolga, hogy a törvényes szabadságokban és előnyökben minden polgárt személyválogatás nélkül részesítsen. Az a kötelessége, hogy egyenlő mértékben legyen ő is lojális minden magyar állampolgárhoz. Lojálisak vagyunk hozzá, mindaddig, amíg ő is tiszteletben tartja a demokratikus játékszabályokat. Elvárjuk, hogy a kormány ne alkalmazzon olyan alacsony eszközöket, mint amelyeket a Fórum pártként a választási kampány során megengedett magának. Minden új kormánytisztviselő a kezében tartja a kezdet tiszta lapját, az számít, amit ezután ír rá. A múlt nincsen elfeledve, de nem jön számításba. Ki-mi szépet vagy csúnyát művelt, a lelkén szárad. A munka kezdetén a közvélemény szemében az adminisztráció élvezi az újszülöttnek, avagy az újjászületettnek kijáró kegyelmet. Segítőkészen és nyugalommal, de rajta tartjuk a szemünket. Ez a törvényes ellenzék dolga. Politikusok egy csoportja felhatalmazást kapott arra, hogy meghaladja önmagában a pártpolitikust, és a nemzet egészét képviselje. Nagy emberi próba lesz ez, kívánok hozzá minden kormánytisztviselőnek sok lelkierőt és szerencsét.

Mi igaz?

Az előző héten a hasonmásom, a tanár Stockholmban volt, előadást tartott, holnapután New Yorkba megy, előadást tart, szombaton, alighogy megjön, indul Antwerpenbe, ahol az egyetem díszdoktora lesz, kap valami piros-arany hermelinprémes válldíszt, amely varázslósüvegként a fiúkat szórakoztathatja, majd haza és újra el, Bonnban német televízió, felolvasás egy hágai templomban, majd egy erdei szeminárium, végül Bécsben kell beszélnie az egyetem aulájában. Elragadtatta magát, engedett a hívásoknak, virtuskodás, egoburjánzás, és nem utolsó sorban az öreghegyi ház célképzete. Nagyvilági túlzások a falusi remetelakért. Minden el van túlozva. Hogy lehet az énrák ellen védekezni? Miért nem bírta csendben meghúzni magát? Elképzelni szeret és nem csinálni.

*

Az új keresztény-nemzeti kurzus visszahozza a háború előtti frazeológiát, szépíti a zsidók meggyilkolását, és azt akarja hinni, hogy ők az okai a negyvenéves kommunizmusnak? Az antikommunizmus lassan átadja a helyét az antiszemitizmusnak. Eltűnt az ellenség, ledőlt a párturalom, nincs kit gyűlölni, maradtak a zsidók. Ebben nőjön fel Áron és József, ebben a sebzett, gyűlölködő, sunyi, önsajnáló hangulatban? Kezdettől érezzék, mihelyt iskolások lesznek, hogy ők mások? Szégyelljék magukat azért, mert zsidók, vagy ellenkezőleg, dacosan vállalják? Ez is, az is görcsös állapot. Vírus ez a zsidózás, tavaly még csak egy-egy megjegyzés, most mind gyakoribb, burkolt, sanda, célozgató alakban, körös-körül felbátorodik, polgárjogot nyer, jóakaratú, együtt érez, de tapintatra int: ne legyetek olyan feltűnőek. Apránként tüntessük el a különösségeinket, húzódjunk észrevétlen zugokba? De vajon tudnak-e az én furcsa, tüzes fiaim szerényen beilleszkedni?

*

Itthon fejek hullanak, de az etatizmus marad, a jó állások gazdát cserélnek. Aki célirányosan jelenti föl a másikat, az a helyére ülhet. Az emberi anyag marad, a jóság is, az aljasság is új kifejezési formákat talál. Az inga visszaleng balról jobbra, de mert a többség szavazata folytán, már nem bizonykodhatom, mint egykor, a kényszeruralom idején, hogy a társadalom jobb, mint az állam. Olyan az ország, amilyennek látszik, amilyen a munkája, ahogy kinéz, ahogy beszél, amilyen a tudása. De miért lenne inkább ez a mai arca az igazi, ha a tegnapi sem volt az? Este a televízióban bemutatkozott a kormány fele, egyik sem volt ellenzéki, nem is első vonalbeli szakemberek. Túlélők, úri-polgári származásuk miatt a Rákosi-korszakban némi késéssel vették föl őket az egyetemre. Ennyi van a szenvedés-listán, onnan simán mentek felfelé, de nem voltak kommunista párttagok, persze ellenzékiek sem voltak. Az Amerikában járó köztársasági elnök elmondja, hogy állandóan védekezni kényszerült, állítgatta, hogy az ország és a vezetés nem nacionalista-antiszemita. Most azt mondja mindenki, hogy ő nem az, és nem is szép dolog annak lenni. Az országnak romlott a sajtója. Tegnapelőtt felhív valaki a Spiegeltől, hogy írjak egy esszét Magyarország visszahajlásáról a harmincas évekbe. Nem fogom megírni ezt a cikket. Pipára kell gyújtanom hallván: az új külügyminiszter azt mondta, hogy nagy korszakváltás ez, mert vége van egy fagykorszaknak, amely 1945-ben kezdődött. Eszerint 1944-ig nem volt fagykorszak. Nekem negyvenötben nem a fagykorszak kezdődött, hanem egy olyan kor, amelyben a magyar állam nem készül nagy szövetségesével együtt engem meggyilkolni. Eltérően az előző, a külügyminiszter szemében megszépülő évtől, amelyben a leghatározottabban arra készült. Mint magyar állampolgár szégyenlem, hogy ezentúl egy darabig, de éppen az új demokrácia kezdetén ez a tördelt beszédű, bujkálós tekintetű ember fog engem képviselni.

*

Kilépve az akarások forgatagából, oldalt állunk ismét, meditálunk, kommentálunk, ez most nem az a terep, amelyen játszani csábulunk. Abban a múlt századi zsidó kocsmában, amely az én részeg hajóm lett, tótágast álló és az égen sikló hajó, jó néhányan, elevenek és holtak ismét összejöhetnek. Öregurak megülnek a vackukban, maga meg szálldos, mint a légy! Jönnek a vendégek, a házigazda meg valahol repül.

*

Cseng a telefon, a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetője okvetlenül szeretne meglátogatni, jól van, jöjjön. Jutkával találgatjuk, hogy mit akarhat, regényes forgatókönyvekkel szórakozunk, de csöndben a tudat hátterében működnek a régi beidegződések, némi aggodalom, mert hiszen akárhogy is keresztelik át ezt a hatóságot, nemzetbiztonság, állambiztonság, mindegy, hogy mi a neve, ez azért mégiscsak politikai rendőrség. Mi lehet ennek a főnöknek olyan sürgős? Megjön N. ezredes és elmondja finoman, szerényen és némi feszélyezettséggel, hogy szeretnék kiszerelni a fejem fölül, a padlás agyagos, poros talajába beszerelt lehallgatókészüléket, amely egyébként már most is döglött készülék volt, vagyis a töve el volt vágva az utcán januárban, a Dunagate históriát követő napokban, az összes többit már titkos módszerekkel leszerelték, tizenhét maradt ellenzéki körökből az egész országban, amelyet most akarnak leszerelni, tudatva az érintettekkel a tényállást, mert ha netán megint találnánk valamit a fejünk fölött, akkor tudnunk kell, hogy azt már az új kormány helyezte oda el. Amennyiben közép-európai gyanakvásom nem jár egészen téves nyomon, akkor szabadságnak tekinthető az a periódus, amely mostantól addig tart, amikor ismét beszerelnek ugyanoda, vagy néhány arasznyival odébb, egy modernebb poloskát. Ez a gesztus, amelyet levél kísér (N. ezredes úr maga írta és kézbesítette), továbbá egy általa átadott bocsánatkérés, amelyet kézfogás követett, a házigazda által elegánsnak minősíttetett, az ezredes úr pedig megköszönte K. úr nagylelkű viselkedését, különösen azt az önfeledt köszönömöt, amelyet a ház előtti BMW-ben ülő, munkásnak öltözött, tagbaszakadt fickók után küldött, miután beadták a padláskulcsot. Elvégezvén a munkájukat, ment lefelé a két görbe lábú, piros arcú rosszposztó, húzták be a nyakukat, s úgy adták le a padláskulcsot az egyik szomszédnak, ahonnan most elkértük, mint akik talán nem először teszik ezt. N. ezredes úr őszintén aggódott, hogyan fogadjuk közlését, mert talán vannak olyan feleségek, akik ezt nem is gyanították, és rosszul lesznek a hír hallatán, hogy ők eddig le voltak hallgatva. Ezen egy kicsit mosolyogtam, és biztosítottam, megszoktuk, hogy úgy éljünk, mint akit lehallgatnak, és ez alighanem így is marad. Az ezredes úr modorában volt valami egy sokat tudó szállodaigazgatóéból, aki tudna egy-két dolgot mondani arról, hogy mi minden zajlik ezekben a szobákban. A fenyegető leveleket, amelyek zsidó szabad demokrata vezetők címére jöttek, az ezredes úr szerint néhány ismert és számon tartott diliflepnis alak írta, akik mindenféle irányban művelik ezt a tehetségüket, ők a notórius megfélemlítők, távolból félelmet kelteni ez a gyönyör nekik, és persze mindig abban az irányban fogalmazzák meg a szövegeket, ami az uralkodó széljárásnak megfelel. Jogilag nem lehet hozzájuk férni, mert elismert elmebetegek. Ha éppen antiszemitizmus van a levegőben, akkor tudnak ők ehhez is alkalmazkodni. Sajnálatos körülmény, hogy a választás ideje éppen tavaszra esett, ugyanis ezek a zavart elméjű emberek télire bemennek az elmegyógyintézetekbe, tavasszal kijönnek onnan és ilyenkor nincsen határa a levélíró buzgalmuknak. Ismeretes ugye országunkban, így N. úr, ismeretes a rendszerváltások serkentő hatása a feljelentő levelek irodalmára. Igen, most nő a hivatalokba beérkező feljelentő levelek száma. No és a fenyegető leveleken kívül az a rengeteg gyalázkodó levél! Tévedés volna azt gondolni, hogy ez valami új hullám, volt ez azelőtt is, de régebben a levélvizsgálat kiszűrte ezeket a leveleket, megvoltak az írásmintáik, a szitkozódást nem kézbesítették ki. A. kijelölt miniszterelnök úr már kapja a leveleket, ragaszkodott hozzá, lássunk tisztán, mondta, most azonban már elege van belőlük, a továbbiakban nem tart igényt rájuk, mondta A. úr titkára N. úrnak. És mindez találkozott N. úr asztalán. Ő aztán tud valamit arról, hányféle alantasság forrong a mélyben. Semmi rendkívüli, csak a rendes, némi növekménnyel. Az ezredes távozása után az információ és a dezinformáció olyasféle összetartozásáról beszélgettünk, mint a színe és a visszája. Jutkában felötlött, hogy az én szobám fölött leszerelték, de más helyiségek fölött otthagyták. De ki az, aki feljár a padlásra az agyagporban szabályellenes huzalok után kotorászni? Mi nem, ez bizonyos. Minden kormányról hajlamos vagyok minden emberit feltételezni. Nem hiszem, hogy az újak Szent Antalként győznek a kísértéseken. Van az emberben egy kis kíváncsi, akinek ha felajánlják a mindenható fület, ha csak egy szavába kerül és bármely baráti társaság passzív részese lehet, akkor azt mondja, hadd lám, hadd halljam. Kell a kísértés eltaszításához egy olyan hagyományos tréning a fair, illetve unfair dilemmájában, amellyel a kelet-európai belügyminiszterek nem látszanak felvértezve lenni.

*

Mit jelent a meztelenség? Mit jelent az, hogy mindent tudnak rólad? Van valami fegyelmező hatása. Nem kell csúnyát csinálni, ahogy hároméves fiam mondja, papa, ne csinálj csúnyát. Isten szeme mindent lát, ne lopd el a ceruzát. Ezt meg lehet szokni. Mindig ennek tudatában tértem külföldről haza, hogy ez vár rám megint. Volt ebben az állapotban valami szemérmetlenség is. Mielőtt elmentem, megbizonyosodhattam arról, hogy lehallgatnak: béreltem Csobánkán egy parasztházat, a padláson nagy, fehér lehallgatótárcsákat találtam az agyagfödémben.

*

Egykori kihallgatóm, a korpulens alezredes telefonon gratulál sikereimhez, örül, hogy emlékszem a nevére. Ő már nyugdíjas, a bérelt kiskertjét műveli. Egészségi állapota felől érdeklődöm, haragot nem érzek, kicsit gyámoltalan és gyermekes öregember, elvesztette azt a biztonságot, hogy neki hivatalból igaza van, és ettől összement.

*

Lehet, hogy nem is voltunk olyan nyavalyások. Most talán ők félnek tőlem, én meg már nem félek tőlük. Babonás dolgok ezek, ők akkor is féltek, amikor még rendületlen volt a hatalmuk, féltek a szembesüléstől, a felsüléstől, a szellemi hatalomtól, elvékonyodott a hangjuk, csuklani kezdtek. Lehet, hogy ők jobban féltek tőlünk, mint ahogy mi féltünk tőlük. Az ellenzék a börtönnel is számolt, s csinálta mégis, ők pedig az előmenetelüket féltették. Számukra ijesztőek voltak az olyan emberek, akik nem tőrödnek az előmenetelükkel. Mindenesetre, élhetünk az otthonunkban háborítatlan. Senki sem fogja elrabolni a füzetünket. Egy fénymásolatot vagy egy lemezt azonban nem árt ezentúl sem elrejteni. Elég érdekes állapot, hogy a jegyzetfüzetemet bátran vihetem át a magyar határon, úgy, mint Nyugaton. Meg, hogy elég csak felmutatnom az útlevelemet, már kézbe adnom sem kell. Eddig annak tudatában éltem, hogy minden soromat, még mielőtt közlésre odaadnám, elolvashatják. Lehet, hogy mostantól minden, amit írok, magánügy, s ha közügy is, nem államügy, veszélytelen, állambiztonsági szempontból, mondhatni érdektelen.

Forradalom vagy reform

A huszadik század magyar történelmét meghatározták olyan jobb- és baloldali forradalmi kísérletek, amelyek azt ígérték, hogy – valamilyen belső ellenség leküzdése után, radikálisan új struktúrák és elitek kialakításával – a korhadt régi társadalom helyén új, egészséges, konfliktusoktól mentes, egységes társadalmat hoznak létre. A jobboldaliak etnikai-faji, a baloldaliak osztályszempontú homogenitást ígértek. Ezek a kísérletek nem bizonyultak sikeresnek, bár tagadhatatlanul sikerült sok szenvedést okozniuk.

A gondolkodó magyarok zöme ma abban reménykedik, hogy a frissen kiépülő politikai demokrácia elősegíti a többszörösen megszakított magyarországi polgárosodás föléledését. Hajlamosak vagyunk Magyarország jelenlegi átalakulását egy új polgári reformkornak – nem pedig forradalomnak, illetőleg ellenforradalomnak – tekinteni, habár számolunk azzal a veszéllyel is, hogy ez az átalakulás elvezethet egy forradalmi retorikával kísért új rendiség kialakulásához.

Történetfilozófiai és társadalometikai általánosításként: a forradalmakkal szemben a reformmozgalmakat hosszú távon eredményesebbnek és emberkímélőbbnek tartjuk. Kevesebb embert hurcolnak és aláznak meg, kevesebb önbecsülést ásnak alá, kevesebb egzisztenciát és családot tesznek tönkre és kevesebb ártatlant büntetnek meg. A forradalom képzetéhez hozzátársulnak a számonkérés, a leszámolás, a bosszú képzetei. A formális jog háttérbe szorul a tartalmi szempontokra hivatkozó „forradalmi igazságtétel” követelményével szemben. Nem hisszük, hogy ez lenne a legrövidebb út a polgári jogállam megteremtéséhez.

A forradalom dinamikája rendszerint létrehozza azt a hiedelmet, hogy csak egy mindenekfelett való igazság van, amelyet csupán az ideológiailag helyesen gondolkodó tiszták tudnak képviselni, ami igazolja a belőlük verbuvált élcsapat (párt) mindinkább kiterjeszkedő hatalmát. Ebből szükségképpen következik, hogy a helyesnek nyilvánított ideológia híveivel szemben pozitív, ellenfeleivel szemben negatív megkülönböztetést alkalmaznak. Ezzel szemben a polgári gondolkodás szkeptikus; az igazságok és érdekek sokféleségét tételezi, és ezért türelmes, sőt kíváncsi az övétől eltérő gondolatmenetekkel szemben.

Azért is reméljük, hogy a társadalom jelenlegi polgári átalakulása inkább reform jellegű lesz, mert talán ez töri meg a legkevésbé a polgárok életútját. Ma már tudjuk, hogy mennyire igazságtalan volt a két világháború közötti korszak elitjének, városi polgárságának, parasztpolgárságának, tisztviselői karának globális elítélése és kollektív diszkriminációja, aminek következtében emberek sokasága méltánytalanul arra kényszerült, hogy titkolja vagy éppen szégyellje a múltját.

Akárcsak a múltban, napjainkban is szembeötlő, hogy a leghangosabban ítélkezők tisztasága és erkölcsi jogosultsága nemegyszer több mint kétséges. Neofita ideológiai túlbuzgalom, a középszerűek reménye, hogy politikai érdemek révén lekörözik a tehetségesebbeket, a tegnapi kollaboránsok szorongó és kényszeres ujjal mutogatása másokra, nehogy rájuk terelődjön a figyelem, no meg a közönséges irigység, és a tárgyát kereső sértett neheztelés: ilyen kevésbé nemes indítékok is párosulnak a forradalmi elszámoltatás követelményéhez. Azt reméljük, hogy a huszadik század végén újrainduló magyar polgárosodás ezeket az antihumánus kelet-európai beidegződéseket legalábbis mérsékelheti.

Akik ma középkorúak vagy idősebbek, életük nagyobb részét az államszocializmus korszakában élték le, s nem akarnak felnőtt múltjuknak jóformán az egészére, mint szégyen és kudarc egyöntetűen sötét korszakára gondolni. Bár mentalitásuknak része lehet a kritikus önvizsgálat, a polgárok szeretnének a saját és családi múltjukban bizonyos kontinuitást is látni, amiben benne foglaltatik önmaguk és eleik megértő respektusa is. Nem lehet semmisként kiiktatni egész előző generációk élettapasztalatát. Amennyire ostoba volt ezer év magyar történelmét „elnyomás és szolgasors” egyetlen komor tablójaként leértékelni, annyira elvakult az átfogó bűnvád az elmúlt évtizedek és a lezajlott dráma szereplői ellen, akik között magunkat is fölfedezhetjük.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznunk a polgári társadalom lényegét: a szférák elkülönítését hangsúlyoznánk, vagyis azt, hogy a politika különválik a szakszerű közigazgatástól, a gazdaságtól, tudománytól, a kultúrától és a vallástól. Az a kérdés, hogy ki milyen párt egykori vagy mai tagja, híve, szavazója, hogy ki milyen politikai elveket vall, ez az állampolgárok magánügye.

Ha rendszerváltozást akarunk, akkor nem érhetjük be annyival, hogy az egyik párt helyébe a másik párt lép, ezt csak kormányváltozásnak tekintenénk. A rendszerváltozás mindenekelőtt a versenyszabályok megváltozását jelenti. Polgári társadalomban a nem-politikai pozíciók elfoglalásának kizárólag szakmai, teljesítményelvű kritériumai lehetnek.

Évszázadunkban az egymást váltó kormányzatok a magyar szakembertársadalmat sorozatosan politikai diszkriminációval tizedelték meg. Tették ezt a tizenkilences forradalmárok és ellenforradalmárok, tették a harminc-negyvenes évek zsidóüldözői, majd tette negyvenöt után a lépésenként kibontakozó kommunista hatalom ellenségessé nyilvánítva és eltávolítva előbb a polgári, majd a kevésbé megbízható kommunista szakembereket. S ha a politikai megrázkódtatásokat követő kivándorlási hullámokat is tekintetbe vesszük, akkor világossá válik, hogy minél élesebbek a fordulatok, annál többen menekülnek el.

Meggyőződésünk, hogy a magyar állampolgárok újabb politikai szempontú diszkriminációja ismét visszavetné Magyarországot a polgárosodás útján. Abban reménykedünk, hogy a szakmájukhoz jól értő állami tisztviselők, gazdasági vezetők, újságírók, tudósok megmaradnak azokban a pozíciókban, amelyeket szakmai hozzáértésük szerint jól tudnak betölteni.

Természetes, hogy egy többpártrendszerű demokráciában a választott politikai pozíciók betöltői pártállásuk szerint változnak. Egy szakszerű államigazgatás azonban megkívánja, hogy ez a személycsere az állami és az önkormányzati szerveknek csupán a csúcspozícióira korlátozódjék, a végrehajtó funkciókban viszont olyan hivatásos tisztviselők működjenek, akik a tisztviselői munkát élethivatásuknak tekintik. Ez teszi lehetővé a célok megújításának és a hozzáértés folyamatosságának az egyidejű biztosítását.

Egykori kutatásaink során számos olyan termelőszövetkezeti vezetővel, tanácstitkárral, minisztériumi tisztviselővel is találkoztunk, akik az adott lehetőségek keretében a legjobb tudásuk szerint, jóhiszeműen tették a dolgukat. Hozzátennénk, hogy a hatvanas évek végétől fogva a Kádár-rendszer kísérletet tett arra, hogy az államszocializmusra általában jellemző kontraszelekciót mérsékelje és igyekezett állami, sőt pártfunkciókban is képzett szakembereket alkalmazni.

Az a körülmény, hogy ez a kádárelit szakértelmiségiként kezdett viselkedni, érdemleges szerepet játszott abban, hogy a kormányhatalom átadása erőszakmentesen és viszonylag civilizált módon történt. Ésszerűtlen és méltánytalan lenne, ha ennek a folyamatnak a kulcsszereplői a jövőben mint egykori kollaboránsok rendszeres hátrányban részesülnének.

Még inkább hangsúlyoznánk ennek a társadalomerkölcsi álláspontnak az érvényét a tudomány és a kultúra területén, ahol nem politikai célok végrehajtóiról van szó, hanem inkább a célok mérlegelőiről, olyan független értelmiségiekről, akiknek az objektív, kritikai elemzés a dolga, túl minden politikai rokonszenven vagy elkötelezettségen.

Kelet-európai, rendi hagyományaink megújítását jelentené, ha az egyetemi, kutatói, tanári, akadémiai állásokat, az irodalmi és művészi intézmények vezető pozícióit, a művészi és tudományos díjakat továbbra is politikai odatartozások hűségjutalmaként osztanák el, ezúttal azonban nem egy, hanem több párt hívei között. Lehetne azzal mentegetni az egypártrendszerű karrier többpártrendszerűvé tételét, hogy az csak időleges és a korábbi méltánytalanságok korrigálását szolgálja, valószínűbb azonban, hogy az ilyen új politikai-rendi struktúra állandósul.

Válaszúton vagyok: elindulhatunk a forradalmi retorika útján, ami ugyan gyors változásokat ígér, de történelmi tapasztalataink szerint csak elmaradottságunkat tartósítja. Dönthetünk azonban úgy is, hogy a rendelkezésre álló politikai eljárások közül azokat választjuk, amelyek a legméltányosabbak és a lehető legkevesebb embernek ártanak. Meggyőződésünk, hogy a forradalom kultuszánál ez az emberkímélő stratégia nemcsak nemesebb, de sikeresebb is.

Felvonásköz

A magyar posztkommunista társadalom még mindig államtársadalom. A gazdaság kilencven százaléka még mindig állami kézben van, a munkavállalók kilencven százaléka még mindig állami alkalmazott. A magánvállalkozás még nem törte át az állami monopóliumokat, és még igen messze van attól, hogy domináns szektorrá váljon. A vállalatok felülről, a kormánytól – most már a nem-kommunista kormánytól – várják az instrukciókat, a szabályozást és a szubvenciót. A magyar gazdaság még nem tekinthető működő piacgazdaságnak, s még jó néhány év kell ahhoz, hogy azzá váljon. Amíg működő piacgazdasággá nem válik, addig nem is remélhető, hogy a nyugat-európai Közös Piac megnyitja előtte a kapuit. Józan becslések szerint erre az évtized második fele előtt nem kerülhet sor, de inkább csak a vége felé.

Egy paternalista társadalom kívül-belül elapátlanodik, már nincsen apja, de még nem felnőtt, még nem a maga ura. Interregnum. A nyugat óvatosan nyilatkozik arról, hogy támogatja-e egy közép-európai integráció tervét, s a szkeptikusok megkérdezik, hogy ugyan milyen haszonnal járhat válságaink összekapcsolása. A nyugati kapcsolatok nem nőnek olyan mértékben, ahogy a szovjet kapcsolatok csökkennek, ami egy posztpaternalista társadalomban bizonytalanságérzést kelt. Ez a posztpaternalista jelleg a politikai osztály és az autoritás körében is megmutatkozik: a régi apákat ledobta magáról a társadalom, az új vezetőket nemhogy apaként nem fogadja el, de abban is kételkedik, hogy egyáltalán alkalmasak-e kormánytisztviselőnek.

*

A szakembereket a közhatalomtól tegnap a kommunista pártideológia választotta el, kérdés, hogy a keresztény-nemzeti kormánykoalíció tudja-e ideológiamentesen kiválasztani az új adminisztrációt. Az alól a gyanú alól, hogy nem különösebben ért a kormányzáshoz, az újonnan hatalomra kerültek közül senki sem tudja kivonni magát, mivel ténylegesen még egyiküknek sincsen kormányzati tapasztalata. Ezt a kételyt az sem enyhíti, hogy az előző adminisztrációból sem volt sok öröme az országnak.

*

Sok szakember úgy gondolja, hogy jobb ilyenkor máshova, nyugatra menni, egyéni megoldásokat keresni ott, ahol a szaktudásukat értékesíteni tudják, mennek a vendégtanárok és a vendégmunkások, hogy netalán egy fél lakásra valót megkeressenek, ami persze az amúgy is szorongó sajtóközvéleményből brain-drain panaszokat vált ki.

*

Amit korábban értelmiségnek neveztünk, abból most kiválik az új politikai osztály és az új vállalkozók jelentős sokasága. Az új, fiatalabb és demokratikusan választott parlamentben sok történész, közgazdász, szociológus és irodalmár van, képzettebb, jobban beszélő, érdekesebb emberek léptek be a politikai színházba. Az idősebbek szüntelenül megvádolhatók korábbi politikai engedelmességük emlékeivel, előtérbe nyomulnak tehát a fiatalok, akiknek kevesebb alkalma volt kompromittálódni. Való igaz, hogy az idősebbek lényét erősebben meghatározta az alattvalói kishitűség és rezignáció.

*

Az életutak széttartóbbak, mint voltak, ki erre megy, ki arra; külföldre, másik pártba, másik szakmába; váratlan mozgások tapasztalhatóak, az emberek kevésbé érnek rá egymásra. Az értelmiségi osztály szétválik, felbomlik és beleolvad az új középosztályba, amely kibővül és tagolódik. Ez utóbbinak továbbra is integráns, talán centrális alkotórésze lesz az, amit ma értelmiségnek nevezünk, mellé nő azonban a vállalkozó és tulajdonos polgárság.

*

Az egyetemi, kutatói fizetések nem magasak. Csak az marad meg az állásában, aki valóban szereti a munkáját. Az marad értelmiségi, aki valóban az akar lenni. Akit sem a hatalom, sem a tőke nem érdekel annyira, mint a gondolkodás. Akit a cselekvés a szemléletnél jobban érdekel, az mostanában talál elég cselekednivalót Magyarországon. Az aktivisták nem panaszkodhatnak, a rezignáció árfolyama leszállt, megy fölfele a kísérletezésé. Aki eddig nem írta meg a novelláit, ezután sem fogja, s ha választhatna egy regény vagy egy BMW között, most inkább utóbbihoz hajlanék. Annyi biztos: regényből nem lesz BMW. Az írók kezdenek elszegényedni, hacsak a kibővült sajtó föl nem tartóztatja esésüket.

*

A kommunizmusban mindenki értelmiségi akart lenni. A kötelező ideológiai képzés által mindenki rá volt kényszerítve arra, hogy intellektuelként viselkedjen, hogy társadalomfilozófiai elvontságokkal foglalatoskodjék, ha másként nem, akkor hát bosszankodva, szűk társaságban, vagy egyedül vitázva, hogy ugyan micsoda képtelenséget mondanak neki, és ha eltolta is a hivatalos válaszokat, a kérdés, a műszó ott maradt mindenkinek a tudatában. Az embereket összefogta az államideológia vagy a berzenkedés ellene, s ez közös magyarázatot adott az életutaknak.

*

A szűrő-nevelő egyetem bejuttatta a megfelelő fiatalokat az államtársadalom felső emeleteire, s rajtuk állt, hogy melyik hierarchiában akarnak mozogni. Volt két eléggé zárt hierarchia, a politikai hatalomé és a szakmáé. Mondhatnánk két nómenklatúra. Az volt a sztár, aki ebben, is, abban is benne volt, akit innen is, onnan is megbecsültek. És voltak a disszidensek, akiket az állam láthatatlanná tett, és akik a legalista szakértelmiség körében vegyesen ébresztettek rokonszenvet és ingerültséget. Ha zajlott is a pozícióharc az udvari kultúrán, Kádár János hosszantartó királyságán belül, mindezek igen stabil pozíciók voltak.

*

Most meg íme az életutak széttartanak. Kezd vége lenni a paternalista bensőségnek, a szocialista biedermeiernek, amelyben Kádár királlyal szemben állottak a szellem antifejedelmei alattuk és körülöttük egész udvarukkal. Tegnap az államkultúra még egész világ volt, és a bien pensant, tehát a normális emberek elfértek benne. Legalábbis nem bújtak ki belőle. Nem érezték a cenzúrát szellemi akadálynak. Benne éltek, s válaszul a külső szigorra létrehozták a barátságos intimitás zugait. Abból az intim társaságból, most mindenki a maga módján kiválik.

*

Akit lekötnek a pártja ügyei, azt idegesíti az irónia. Érthető, hogy politikus a politikusokkal van sülve-főve együtt, a vállalkozóknak meg okosabb olyan társaságba járni, ahol üzleti kapcsolatok is szövődhetnek. Az értelmiségi osztályból kirajzanak a tudatipar menedzserei, mindenki, akinek az irodalom vagy a tudomány valami másra kell, nem arra, amire való, a megértés fényűzésére.

*

Sokan azt gondolják, hogy egymaguknak és most kell boldogulniuk, nem várhatják meg az egész országot. Áll az ország, ahogy állni bír, ők mindenesetre szilárdan állnak. Nekik van is és lesz is. A hajléktalanok pártot alapítottak, az aluljárókban, tereken, piacokon szánalmas holmikat árulnak emberek a Szovjetunióból, Lengyelországból, Romániából. Koldus több van már, mint volt, a televíziós híradó az ingyenkonyha képeit mutatja.

*

Nyugati ismerőseink várakozóan, barátságosan, némi hűvösséggel szemlélik változásainkat. Nemcsak érdekesebbek lettünk, hanem unalmasabbak is. Tegnap még a kapitalizmus szocialista alternatívája voltunk, ha nem is vonzó, legalább ijesztő. Aztán már nem volt tovább tartható az a fikció, hogy a liberális demokráciának van értelmes alternatívája. S ahogy az évek múltak, ahogy kiküzdöttük a szabadságot, most már csupán a kapitalizmus és a liberális demokrácia rossz tanulói lettünk. Eddig Kelet nyugati perifériája voltunk, fejlettebbek, mint a központ. Most Nyugat-Európa keleti perifériája leszünk, kezdetlegesebbek, mint a központ. Gyakran elhangzik a megállapítás: negyven év kommunizmus csak arra volt jó, hogy a statisztikai rangsorokban Magyarország hátracsússzon nemcsak Olaszország, Spanyolország és Finnország, de Portugália és Görögország mögé is. Rosszul esik tudomásul venni, hogy szaktudásunk elégtelen, hogy egyéni és kollektív személyiségünk nemzetközi mércével mérve valamelyest leértékelődik.

*

Én azt hiszem, hogy továbbra is valami furcsa leszünk, amit nem lehet leírni sem a latin-amerikai, sem a dél-koreai modellel. Továbbra is ez lesz a neve: közép-európai. Egyszerre groteszk és kiszámíthatatlan, törés, bukás, vereség nagyobb esélye jellemzi, de mindezeknek a fordítottja is lehetséges. Ennek a társadalomnak számomra, regényíró számára, éppen az a vonzóereje, hogy történik benne valami, csinálja, átszerkeszti, átfogalmazza magát. Sok embernek érdekesebbé vált az élete, új lehetőségek nyíltak előttük.

*

A magyarok realisták, és inkább sötéten látók, mint ábrándosak. Tudják, hogy most egy darabig igen nehéz lesz, aztán megint egy kissé könnyebb. A hangulat pulzál, egyik nap minden elég jónak látszik, másnapra minden elromlik, de aztán az egész mégsem olyan rémes. Szenvedélyes hangulati hullámzások kísérnek nem is olyan végletes jelenségeket. Katasztrófavárás és akasztófahumor jól megfér egymással. Meg még valami együgyű hit is abban, hogy lesz valahogy, hogy volt már rosszabb is. Mindez együtt létezik.

*

Az ország az interregnumban is működik, az intézmények ki fogják bírni a további amatőrizmust is, központi utasítások nélkül is elboldogultak. A választások után valamivel nagyobb a békülékenység, a győztesek is megszeppentek és kezdik felmérni, hogy amire vállalkoztak, az igazán nehéz. Most kiderül, hogy a parlamenti pártok valamelyest egymásra vannak utalva.

*

A kormánypárt nem sokáig engedheti meg magának, hogy fokozza vagy akár tovább folytassa a propagandát a liberálisokkal szemben. A nyugati liberalizmussal szemben a populista konzervativizmus nem tud magabiztosan érvelni. Válasznak a folytonos sértődés kevés. Nehéz ugyanis megfogalmazni, hogy Magyarországon 1990-ben mit is jelent a politikai konzervativizmus, hacsak nem valami olyasmit, mint a nagypapa ezüst zsebórája. Mit is akar konzerválni a politikában? A tekintélyuralmi-paternalista hagyományt, amelynek a kommunizmus csak az egyik, különösen goromba változata volt?

*

Érv az apátia ellen, hogy annyi mindent meg lehetett csinálni. Alapítások ideje, mindenféle bolondsággal el lehet indulni. Jönnek nyugatról a kalandosabb üzletemberek is, jön a maffia is, és minden, ami a levegőben van. Nem tudom, hogy olyan jó-e részévé lenni a világtársadalomnak, de azt már tudom, hogy kiszakadni belőle sem jó. A mai politikai szervezetek azért vannak, mert akarták és megcsinálták őket. Vannak bizonyítékok arra, hogy lehet akarni és megcsinálni valamit.

*

Magyarországon mind a Nyugat, mind a Szovjetunió szívesen venné a konszolidációt. Innen is, onnan is inkább jó szemmel néznek, inkább támogatóan és nem kárörvendően. De nem is kívánnak túlságosan belebonyolódni az ügyeinkbe. Kíváncsiak, hogyan boldogulunk egymagunk. Közép-Európában létrejön a sokirányú külkapcsolódások stratégiája, soktól függeni jobb, mint egytől. A német-osztrák kapcsolatokat az ország igyekszik kiegészíteni és ellensúlyozni a latin Európával és Északnyugat-Európával, Amerikával és Kelet-Ázsiával. Az Alpok–Adria-szövetségben, amely még inkább vágy, mint valóság, Olaszország és Jugoszlávia, Ausztria és Magyarország mellé csatlakozni kíván Csehszlovákia, sőt Lengyelország is. Kooperációk és társulások elképzelhetők mind a négy égtáj irányában. A vállalatok, a községek, a tájegységek önállósodnak, mindenfelé keresik a kapcsolódásokat, a szomszédságtól – távoli földrészekig. Az ország jövője ma még meghatározhatatlan, semmi sincsen még eldöntve, a helyzet nyitott.

*

Lehet, hogy mind többen fognak akarni egy közép-európai integrációt az eltűnt Habsburg Birodalom helyén, amelynek Németország és Oroszország között megvolt a maga funkciója. Szükség van ma is Közép- és Kelet-Európában a demokratikus föderalizmusra, mint fegyelmező-békéltető elvre, különben kiéleződnek a nacionalista konfliktusok. Valószínű, hogy a nyugat-európai közösségnek túl nagy falat volna az egész közép- és kelet-európai térség. Valószínű, hogy ez az észak-dél irányú övezet sem akar csupán Nyugat-Európa hátsó udvara, perifériája lenni, annak a mintájára, ahogy Latin-Amerika az Egyesült Államoké.

*

A régió emberei az elmúlt évben elég nagy szuverenitást tanúsítottak. A közép-európaiak autonómia-törekvése, energiája és leleménye még sok meglepetést tartogathat. Önmagában való értéknek is látható, hogy még nincsen eldöntve az ország sorsa, hogy az emberek kíváncsiak a jövőjükre, hogy foglalkoztatja őket mind a múlt, mind a jövő.

*

Az ország bizonyos fokú politikai érettségről tett tanúbizonyságot, a kommunista párt civilizáltan adta át a hatalmát, semmiféle erőszakosság nem történt, a különféle politikai erők között munkakapcsolat van. Mindenki európai akar lenni. Akire azt mondják, hogy nem európai, azt nem dicsérték meg. Mit is jelent ez a jelző: európai? Az egyéniségek tiszteletét, jogegyenlőségét és jogbiztonságot, megbízható, jó minőségű munkát, kultúrák, kisebbségek tarkaságát, komplex identitásokat. Magyarország át akar menni az Európa-vizsgán.

*

Van nacionalizmus, de az nem teszi nyíltan túl magát a demokrácián. Vannak antiszemiták, de azok nem mondják magukról, hogy azok. A lényeg a megerősödött nemzeti szuverenitás: valószínű, hogy a szovjet csapatok jövő nyárig kivonulnak, a Magyar Köztársaság pedig katonailag semleges állam lesz. A nemzeti szolidaritás a szomszédos országokban élő kisebbségek védelmében csak az európai normatívákra, az alapvető emberi jogokra, személyiségi és kollektív jogokra hivatkozik. A nemzeti szolidaritás arra készteti a magyarokat, hogy akarják a demokráciát az egész szomszédos térségben, következésképpen saját országukban is. Senkinek sincsen esélye arra, hogy egy új tekintélyuralmat meg tudjon szilárdítani. A politikai színpadon még nyitott a verseny, nincs karizmatikus diktátorjelölt. A választók a demagógokat mellőzték. Az ország működik, és e pillanatban, mikor ezeket a sorokat írom, elvan erőteljes politikai vezetés nélkül is. Hogy holnap mi lesz, azt nem tudom. Legalább kevésbé unatkozunk.

Ez jutott eszembe egy liberális konferencia után

Itt valahol, ott valahol – Budapesten, Ljubljanában, Pozsonyban, Prágában, Varsóban néhány kelet-európai liberális összehajol. Kicsodák? Amolyan jómadarak. Mindig több szabadságot akarnak. Ilyen vagy olyan nyelven szót tudnak érteni egymással. A nyelvi közlekedés alacsonyabb fokán, de a korláttól elmésebben és több mimikával cserélnek eszmét egymással, anyanyelvük különbözőségétől meg nem zavartatva. Az alaphang természetesen itt is komoly (amit csak darabossága enyhít), de azontúl, inkább csúfolódó, mint sértődős.

*

Mit is csúfolnak? A hűbéri szellemet. Azt, hogy az egyik ember valamilyen odatartozás által különb, mint a másik, feljebb van, ítélhet róla. Az úrhatnám szolgalelkűséget ezen a vidéken nem ma és nem tegnap találták ki, ez a rendi hagyomány velejárója, aminek a szolgabíró vagy a párttitkár csak korhű variánsa volt. Évszázados hagyományról van szó, aminek megvan a bensősége, még akár az esztétikuma is. A polgári verseny helyett a valahova születés balszerencséje vagy kegyelme. Összefonódások, klánok a hatalom élén, munkásmozgalmi vagy úri családok. A konzervatív és a rendi rokonértelmű szavak Közép- és Kelet-Európában. A liberalizmus a polgárosodás világnézete. A nemes és a jobbágy, a kapitalista és a proletár, a párttag és a párton kívüli előírt dichotómiái helyett azt javasolja: legyünk egyenjogú, szabad polgárok. Az úr is legyen az, a paraszt is legyen az. A vállalkozó is legyen az, a munkavállaló is legyen az. Polgárok, akik egyenrangúak és szerződést kötnek egymással különböző ügyekben. Elválasztják egymástól a hatalmakat, nem keverik össze a munkát a világnézettel, vallással. Nem pukkadoznak, hanem meggondolnak.

*

Ha vagy feljebb vagy lejjebb tudod magadat, mert csak az egység sémájában bírod elképzelni magad (s az egységen belül lehetsz főember és közember), akkor mindenestül egy vagy a helyeddel a hierarchiában, azon lógsz, a megfelelő kampón, és nincsen más támasztékod. Ha odaadod magad egy tenálad magasabb eszmének, a te személyes szabadságodnál magasabb rendűként felfogott eszmének, akkor noha amúgy jól ki lehet jönni veled, kénytelen leszel folyton megsértődni, mert úgy képzeled, hogy te eleve valami nemesebbet képviselsz önmagadnál, az egyházat, az államot, a pártot, a nemzetet, és e magasztos dolgok nevében muszáj lesz érzékenykedned. Ha bevallanád a tényállást, hogy az ember a maga nevében beszél, és jobb, ha ezt a csupasz tényt nem mismásoljuk el, akkor megszabadulhatnál attól a kedélybetegségtől, hogy szinte lesned kell az alkalmat, mikor sértődhetsz meg.

*

Ebben aztán igazán semmi újdonság nincs. Az egész Kádár-királyság a nevetségig sértődős volt. A cenzúra szüntelen felszisszent, és az ellenzék, ellenség (emlékeznek még erre a finom szóösszetételre?) földalatti terrorját emlegette, amivel szemben szegény uralkodó párt ott árválkodott védtelen. Egyszóval az én optimista-aufklérista panglossmesteri bávaságom azt sugallja, hogy a paradigma a ludas, abból jön a sértődés, ha az ember önmagánál többnek képzeli magát. Ahelyett, hogy metafizikailag és alkotmányosan egyenrangú polgárként megbarátkozna olyan-amilyen önmagával, valamilyen magasabb eszme fényében akar osztozni, eleve beavatottabban, fontoskodóbban a többieknél. És fejedelmi lapossággal is, amely viselkedést az iskolaigazgatótól fölfelé felekezeti különbség nélkül tanácsos volt e vidéken megtanulni.

*

Magától értetődik, hogy a rendi-autoritárius tradíció (hogy az egyik parancsol és a másik engedelmeskedik) átjárja a férfiak és a nők, a felnőttek és a gyerekek, az életerősek és az öregek, a főnök és a beosztott, a hivatalnok és az ügyfél, a tanár és a diák etc. viszonyát. A rendi ember a másik emberben inkább a pozíciót nézi és nem a személyt, és ezért a polgári udvariasságtól hajlamos mindkét lehetséges irányban eltérni, felfele törleszkedő, lefele dölyfös. Nehéz az élete, mert felülről leszidhatják, alulról pedig szemtelenségre vetemedhetnek – holmi ellenzéki machinátorok ösztönzésére – vele szemben. Ismétlem: a normatív alkalmazkodás (hogy egy magasabb eszmén csüggve szüntelen annak függeléke vagyok) sértődésre, természetesen kollektív sértődésre predestinál.

*

A konzervatív értelmiséginek nincsen könnyű dolga, amikor magasabb ügyet védelmezve, gyakorta felhördülve, ellenvéleményben, tréfában sötét motivációt keresve, ellenséggé demonizálva ellenzékét, még a humorérzékét, tárgyilagosságát, pontos nyelvhasználatát is meg akarja őrizni.

*

Vannak emberek, akik nem veszik be a fellengzős laposságokat. Az ilyenek előbb-utóbb rájönnek, hogy liberálisok. Mivelhogy szívesebben beszélnek a maguk nevében.

*

Valamennyi nyugati demokrácia – liberális demokrácia, amelyben kormány és ellenzék, bárminek is nevezik magukat, osztanak bizonyos illemszabályokat. Van, amit lehet csinálni, van, amit nem lehet csinálni. Nem lehet a versenyt és a protekciót összegyurmázni, abból ugyanaz a katyvaz jön ki, mint amiből kimászni próbáltunk. Vagy a teljesítmény számít, vagy a lojalitás. Rendi társadalomban a lojalitás számít. Vallási-ideológiai lojalitás és tekintélytisztelet. Ennek is megvan a maga szépsége, de ez nem a meritokratikus polgári társadalom szelleme. Mi számít? Az hogy mit mond, vagy az, hogy ki mondja? Ki játszhat? Mindenki, vagy csak a beltagok?

A kollektivizmusok mindig dühösek, militánsak, ellenségkeresők. Ha nincs ellenség, ha nem tudnak koholni egyet, akkor a kollektivizmus elveszti a varázsát. Ha ellenben mindenki örömére feltűnik, felködlik az ellenség a láthatáron, akkor megindul a harc. Az ellenségelhárítás újabb és újabb polgárokat szervez be az ellenség megfigyelésére, és mivel számára a megfigyelő sem elég megbízható, ezért a megfigyelők is megfigyelik egymást. Ha a közösség eszméjét teljes diadalra viszik, akkor már nem is lesz ellenség, csak megfigyelők lesznek, akik szívük mélyéig a leghelyesebb eszméket vallják. Akkor aztán muszáj tisztogatni, muszáj elválasztani a tiszta búzát az ocsútól! Vegyük csak elő a kiközösítendők listáját? A szent egység nevében kit ebrudaljunk ki a helyiségből? Netalán a fürgéket? No persze, nem minden fürge ürgét, a lassúbb mozgású véneket nem mind. Egyik-másik ürge kivételezett lesz, fehér karszalagot kap.

*

A liberális demokrácia azt jelenti, hogy a bürokrácia nem kedvezményezhet és nem hozhat hátrányos helyzetbe semmilyen gondolkodásmódot. Ha van kormányzati ideológia, akkor zárt társadalom keletkezik, amely értelemszerűen nem rendelkezik a nyitott társadalmak előnyeivel. Önként lemond tehát a szabad polgárosodással együtt járó gyarapodásról és művelődésről. Ha az emelkedés ideológiához kötött, akkor megismétlődik és újratermelődik a kelet-európai lemaradási szindróma a hozzátartozó szellemi reflexekkel, az irigységgel és az önsajnálattal.

Nézelődés

A Bilderberg hotelben ülök, az erdőben, arnheim közelében. Tegnap még a Hotel des Indesben ébredtem Hágában, tegnapelőtt Henning, a német fordítóm lakásán Frankfurtban, azelőtt való reggel Bonnban, a The Scandic Crown Hotelben. Inkább nem szeretek úton lenni, mint amennyire vonz, nehezemre esik reggeltől estig más emberekkel beszélgetni. A Bilderberg Szálloda körül fenyőavaron kerékpározom, aztán megengedem magamnak, hogy fellopózzam szobámba nyugton lenni. Ha néhány órát a füzetem környékén tölthetek, meg vagyok mentve. Megdolgozom a szabadságomért, ami mindenekelőtt szabad időt jelent. Lehet, hogy a mulatságnak ma van vége. Lehet, hogy nincs is jövő. Ennek a mai délutánnak kell sikerülnie. Almát tett be az asztalra a szállodaszemélyzet, a szobaszolgálattól kávét kérek, a pincér megérzi a pipám füstjét, ah, mi kellemes, mondja.

*

Hosszabb életet, nagyobb esti nyugalmat sejtek Öreghegyen, mint Budapesten, de addig is, jó rejtőzés kínálkozik az alagsori műhelyben, ahonnan nem kell kibújni, ha családomhoz csak úgy beállít valaki. Az odú összefér a szállodákkal a Föld különböző pontjain. Mindenütt azonos távolságban vagy a végponttól. Kétszáz kilométernyi messzeségből fogom belélegezni Budapest levegőjét. Jó, ha a közelben sok fa és kevés ember van. Az emberek izgatott aurája átjön a falon. A térben cikáznak a sugarak, nyomott lelkek úsznak a füstködös ég alatt. A tó vizének el kell nyugodnia, hogy a gondolat a mélyből – akár egy buborék – fölszállhasson a napfényes felszínre. Megtaláltam a megfigyelőhelyet az Öreghegy tövében, szükségét érzem, hogy a világomat belülről kifelé, koncentrikusan rendezzem el.

*

A politika Öreghegyen csak annyiban lesz jelen, amennyiben újságot olvasok vagy kinyitom a televíziót. Mondvacsinált ügyek, látom, hiszen egy-két ötletemből mutatós história kerekedett. Az ember kitalál valamit, és valóság lesz belőle. A történelem néhány esetleges ötlet megvalósulása. Elhárultak a jó munka akadályai. Az államhatalom színtereire, a kormányra, a parlamentre, nem kell különösebb figyelmet fordítani. Jobbra érdemes emberek, beszorítva egy formába; többé-kevésbé meg van írva a szerepük. Ez a játék úgy érdekes, mint a tenisz, vagy a futball. Engem ezek a mostani politikusok már nem tudnak betiltani. Az okosabbak az eszük élével továbbra is meg fogják sérteni a butábbakat, és valószínű, hogy akik az elemiben is majd kiestek a padból és úgy emelték magasba a két ujjukat, valószínű, hogy ezek a nyújtózkodók most is magukhoz ragadják a szót. Mihelyt kiépül a parlamentáris demokrácia, visszaváltozom esztétikai anarchistává.

*

Állandóan csobog a víz egy feneketlen fürdőkádba, a falban zuborog a cső. A zaj is szöveg. Minden szöveg kezdete tetszőleges. Szeretnék megszabadulni a kötelességtudattól, de amikor már azt hinném, hogy sikerült, akkor még mindig rabja lehetek az illendőségnek. Tegnap az volt a jó, hogy Hágában voltam, ma az a jó, hogy az erdőben vagyok. Amíg a guta meg nem üt, azt írhatom, amit akarok. Megengedem magamnak a folyamatos rögtönzés luxusát. Halat és fehérbort ebédeltem, aludtam, sétáltam, és a nagy karosszékben ülve néztem a lombot az ablak előtt.

*

Tizenkét éves koromban, 1945-ben bukott meg a fasizmus Magyarországon. Tizenötéves koromban, 1948-ban győzött a kommunizmus Magyarországon. Ötvenhét éves koromig tartott. 1990-ben parlamentáris választásokkal a kommunista párt uralma véget ért. Tizenkét éves koromig tartott a régi rendszer, a nyilasok alatt is tovább szolgáló Horthy adminisztráció. Helyzetem 1945-ig eléggé vitatott volt, ha a régi rendszer még néhány hónappal tovább húzza, akkor most nem lakom itt Budán, akkor az én hullámat a Duna valameddig elvitte volna. A kommunizmus győzelmétől fogva helyzetem Magyarországon ismét vitatott lett, nem azért, amit én cselekedtem, hanem már a szüleim miatt. A születésemmel volt valami hiba mindkét rendszer nézőpontjából, rosszallottak engem mint faji-társadalmi jelenséget. Alig kezdtem megszokni, hogy nem rosszallanak eleve, már ismét azt tapasztaltam, hogy megint eleve rosszallanak. Magyar-zsidó polgárnak születni önmagában nem olyan rémes, nem egészen véletlenszerűen azonban mégis úgy adódott, hogy eleve vitatott pozíció lett, és valószínű, hogy továbbra is az lesz.

*

A kérdés az volt, ki mennyire tagadja meg magát. Persze, ha van mit megtagadni. Hajbókoló országban ki mennyire hajbókol? Valamelyest mindenki, amennyiben nem szegi meg a játékszabályokat. Például, megszabták, hány napot tölthetek külföldön. És én az érvényes határidő lejárta előtt hazajöttem. Papa megmondta, hogy meddig tart a kimenő, és én respektáltam a papát, aki órával a kezében állt az ajtóban. Mindenesetre, azt a különbséget, hogy a kommunizmus nem akart megölni, méltányolni tudom. Tizenöttől ötvenhétig = negyvenkét év, ez már egy egész korszak. Az én életemnek is a nagyobbik része. A legfontosabb dolgok, amelyek az emberrel megtörténhetnek, az én életemben a kommunizmus idejére estek. Mivelhogy a rezsim egyik ismert közellenségének a képe kapcsolódott a nevemhez, feljogosítom magam arra, hogy búcsúbeszédet mondjak egy korszak, önmagam fölött. Egy úr a régi időkből. A történelem – háztartások történetében. Szerény állás, szerény jövedelem, gyereknevelés, újra meg újra – emberöltőnként, és megélni családostul közös erővel, tudva, hogy a megélhetés igencsak függ a politikától. Ha a köztörténetet egy magántörténetben keresem anélkül, hogy mások életéről kutatásokat folytatnék, ha azt csinálom, ami számomra a legegyszerűbb, ha mindenekelőtt a saját emlékezetemben kutatok, ami a lustaságommal a leginkább összefér, akkor méltányolhatóan józan ez a szándék.

*

Lehet dolgozni, valahogy kiadhatod, piacra léphetsz, megmutathatod. Az emberek rákapcsoltak, mindenki hajszolt és hajt, a lógás már nem dicsőség, és a savanyú a szőlő beszédek elvesztették a történelmi létalapjukat. Lehet dolgozni, nincs mentség a meddőségre. A könyvet, ha nem találsz kiadót, magad is előállíthatod. A barátok kevésbé érnek rá egymásra, és arról beszélgetnek, ami a nyilvánosság előtt zajlik. Régen olyasvalamiről beszélgettek, amiről az újságban nem volt szó, valami ellenvilágról. A politikai képzelőerő bűnösen hajlik a leegyszerűsítésre, az olvasók engedik, hogy ami az újságban áll rátelepüljön a memóriára. És mindig vannak őrök, akik felvigyáznak, hogy a dolgokról az időszerű felfogásban emlékezzünk. Már mindenki úgy beszél, ahogy manapság szokás beszélni.

*

Végállomás, a történelem vége, megérkezés, révbe jutás. Elhelyezkedtem a barlangban, lemegyek polgárilag az irodába, ahogy apám ment le az emeleti lakásból a boltba. Én is lesietek reggel a munkahelyemre, és hamarosan már a túlsó partról integetek, amikor meghallom a felelősség, a bajok, a halmozott mulasztások szirénhangját. A szervezőemberek loholó-szenvedélyét riadozva nézem. Alkalmatlan férj, tőlem, egyetlenem, nem remélheted, hogy estére bármiféle programot megszervezek. Sz.-ék megjöttek, és lám ma este már operába mennek. Ott voltunk a nagy kanyon szélén, és nem néztük meg a szakadékot. Megérkeztem a pinceparadicsomba, itt meghúzhatom magamat. Azt kell mondani, hogy eljutottunk a Nirvánába ebben a napos barlangban, ahonnan egy japán naspolyára látok. A dolgok, mihelyt beszélni kezdek róluk – nyelvi valósággá átalakulva – már csak az én képeim. Úgy illik, hogy a nyelvi valóság tisztelettel bókoljon a képi valóság előtt, mert a látás istenibb, mint a beszéd.

*

KJ felhív: ne legyenek a zsidók a parlament által elismert etnikai-nemzetiségi kisebbség. Ne legyenek fogalmilag megkülönböztetve. Majd, ha sokan kérik, hogy képviseljék őket, majd akkor jelentkezzenek a képviselők. Ezek most önjelölt volt-kommunisták, akiknek nem kerül nagy megerőltetésébe, hogy sietve átnyergeljenek cionistáknak. A zsidóság, mondja KJ, az valami szellemi. Ha nemzetiség, akkor formálisan más, és akkor be van rekesztve egy nemzetiségi közegbe. „Ha magát tőlünk megkülönbözteti, akkor nem tartozik miközénk, akkor az érdekei mások, mint a mieink. Foglalkozzon csak a maga belzsidó ügyeivel.” Erről írtam 1956-ban egyetemi szakdolgozatomat arról, hogyan ment bele Pap Károly a maga krisztiánus messianizmusával a populista-nacionalista kelepcébe. Már nem emberként írt, hanem egy nemzet tagjaként és még csak nem is egy állam polgáraként. Ha állampolgár, akkor egyenjogú, ha nemzettag, akkor kétes, akkor az ugyanannál a kávéházi asztalnál ülő egynyelvű szomszédok egyszeriben – valami új erő folytán – két nemzet tagjaivá oszolnak szét.

*

Ha más, akkor rosszabb, mint mi. Mert világos, hogy mi vagyunk a jobbak. Lehet rosszabb úgy is, hogy sajnáljuk, lehet rosszabb úgy is, hogy irigyeljük. A zsidó esete a huszadik században inkább a második. Inkább irigyelik, mint sajnálják, tartanak tőle, veszélyesnek tartják. Senki sem beszél cigány világhatalomról, ezzel szemben a zsidó világhatalom ideája régi antiszemita hipotézis. Ha irigylik és veszélyesnek tartják, akkor indokolt korlátozni a zsidókat, és ezen az úton szellemileg megjelenik a zsidótörvény logikai helye, majd az igénye is némely szélsőségesek részéről. Ez a törekvés a zsidók kiküszöbölésére az adott nemzetközi kontextusban formálisan megvalósíthatatlan, informálisan azonban nem lehetetlen. Egy államtársadalom felülről, az állami szférából elindítja a zsidótlanítást. A kormányban már nincsenek zsidók. A parlamentben még van egy tucat zsidó képviselő. A zsidók áthúzódnak a magánszférába. Valamelyest oldalt állnak. Nézik a fejleményeket.

*

Este két szép kisfiú a fürdőkádban, sötét aranyhalak, fickándoznak, elmúlt a félelmük a víztől. Régebben a hajmosás jajveszékeléssel járt, kétségbeesett ordítással, most egy pissz se, dicsérem a fegyelmezettségüket, derűsen fogadják az elragadtatást. Az autóban aludtak, Budakeszi táján Józsi fölsírt, hogy „Fáj a pocakom!” Mellesleg ezalatt a három balatoni hét alatt ő is szobatiszta lett. Áron még költőibb, ábrándozósabb, mint volt, magában verseket mond, kínrímeket farag és szüntelen átképzeli magát valami másba, Annába, egy német kislányba, palackorrú delfinekbe és egy kis piros vonatba. Ő is honvágyó képeket ápolgatott magában, legszívesebben a lépcsőházra és az előszobára gondol, mert onnan még sok út nyílik. Papa ne legyél olyan buta, szól rám, amikor elégedetlenkedem, hogy Áron most miért fázós cica vagy bánatos béka? Hát nem unalmas, kérdi Áron, ha az ember mindennap ugyanaz?

*

Lehet, hogy társaságibbnak, családiasabbnak, ilyenebbnek, olyanabbnak kellene lennem. Valószínűleg mulasztások özöne terhel, de nem akarom javítani a pozíciómat a mennyei főhatóság előtt. Fölvetem a fejemet, akár a szamár: törődj bele a saját tökéletlenségedbe, így se, úgy se tudnál megfelelni. Hát maga már mindenhonnan kihúzza magát? Maga már sehova sem bír tartozni? A legtöbb ember azon töri a fejét, hogyan tölthetne még több időt mások társaságában. Az odatartozás értelme – az elhárítás egy másik csapattal szemben. „Háború van”, mondta ma reggel a két és fél éves Józsi, plasztik géppisztoly volt a kezében. A nagyobbaktól tanulta, kapta. Megsemmisítő realizmussal mondta ezt, amikor a dúlásait nehezményeztük.

*

Hol vannak a ma született bárányok? Ki jeleskedett az új hangoskodók közül az ellenzék soraiban? Ki hősködött, hadonászott akkor, amikor még tilos volt. Nem lehet igazságos a prolongált bosszú, amely nem is azt éri, akit büntetni akar, hanem a gyerekeit. Egyszer végre egy vonást kell húzni. Nincs több politikai bűn. Félő, hogy nem tudok egészen elhúzódni, mert sok a félelem és kevesen mernek határozottan beszélni erről az új megfélemlítésről. Ezek a gyűlölettől duzzadó zsírosbödönök, ezek akarnak másokat elszámoltatni? Megismertem ezt a viceházmester fajtát nyilas alakban, kommunista alakban, az egyetlen öröm, amit át tudnak érezni: az irigy káröröm. Ha azt kérdik, hogy lehet a hajdani áldozatoknak igazságot szolgáltatni, akkor azt mondom: nem lehet. Akit most betesznek a kiürítendő lakásokba, azt előbb vagy utóbb ki is fogják tenni onnan. Politikai kirakatpereket akartok? Az állam nem követhet el törvénytelenségeket, csak azért, hogy a csőcselék örüljön. Az is bűnös, aki most nagyszájú, de azelőtt lapult. Elhallgatással hazudott, tudta, de nem mondta. Vagy nem is tudta, és az együgyűség lenne a mentsége?

Parton

Letelepszem a balaton-parton az Egérfogó nevű kocsma kerthelyiségében. A mellettem lévő asztalnál egy német apa rávezeti a gyermekeit a német sör mellől, hogy schön still szebb játszani, mint verärgert, nichtwahr, oder? Az oder hangsúlya inkább parancsoló, mint kérdő. Egy gyönyörű lányka szolgálja fel a kávét, a kis pohár cseresznyepálinkát és a szódavizet. Néhány éve még itt játszott a mamája szoknyája körül, Bella, az Egérfogó tulajdonosa most büszkélkedik vele. A csárda mögött homoktöltés, azon túl most türkizkék a tó, nemsokára zöldbe fordul. Vörös vitorlával jön egy széllovas. Hosszú nő áll a parton, a szél rátapasztja a combjára a selyemnadrágot. Veréb ugrál a műanyag székek körül, vidéki fiatalember csináltatott öltönyben és texasi csizmában mereven figyeli a verebet, szeretne valamit mondani a kislánynak, de nem jön ki hang a száján, áll a söröspohara fölött, pirosodik, melege van, a kislány elhúzódik a pult túloldalától. Kevesen tudják, hogy nem kell más emberekhez túlságosan közel állni. Fölöttem tölgyfa, hársfa, a régi vasasztalon viaszosvászon, szeretem a levelek rezgését és a szellőt, ahogy az ingembe fúj. A víz még ugyanolyan kék, mint az ég és a túlsó parton a hegyek. Kiderül a német vendégről, hogy katonai fogorvos. Elmondja a gyerekeknek, hogy az amerikai katonák lelőtték az indiánokat, na ja az indiánok vesztettek a nyilaikkal, övék volt az egész ország, most már nem az övék, kevesen vannak. A felszolgáló kislány elnézést kér, elvinné az üres kávéscsészét. Te is lőttél az indiánokra? – kérdi a német apát a kisfia, ó nem, a katonáknak gyakran kaputt a foga, und dann Papa macht fertig die Zähne.

*

Hosszú lábú, napbarnította fiú megy a töltésen fehér ingben, fekete nadrágban, a homoktöltést elborítja a pipacs. A kocsmárosné azt mondja, hogy nyáron sok a munka, télen csak a házidolgok, eléldegélnek a nyári jövedelemből. Jöjjön már az a vendég, akarjon enni-inni-aludni-vásárolni-ringlispilezni, az árusok várják a szép időt, amely talán a vendéget is meghozza. Finoman csapódnak a partra a hullámok, ráhengerednek a zöld sziklákra, egy szőke lány egy deszkán hasal, a vitorla nincsen rá felszerelve, nagyon kivágott fürdőruha, lebarnult test, borotvált szeméremszőrzet. Elegáns, őszülő úr lép a vízbe, kezében cigaretta, a nyakán napszemüveg lóg, gázol egy feszes, fiatal nő nyomában, aki nem visel melltartót.

*

Az Egérfogó mögé négy asztal van kitéve, rajtuk viaszosvászon, fölöttük napernyő. Nagy a forróság, de itt kellemes szellők járnak. Előttem homokgátak között száradó, lecsapolt tófenék. Egy teherautó körül rakodómunkások körülményeskednek, minden mozdulatot hosszan megvitatnak, sikerül néhány szál gerendát legördíteniük, a teherautó eldurrog. Leeresztett vitorlával két hajó horgonyoz a látótér közepén. Egy kamaszlányka a fürdőruha aljáig érő ingben a húsz méteres homoktöltésen ide-oda szaladgál a kocsmabódé és a víz között. Bella, a kocsmárosné rövidnadrágban és trikóban álldogál a parton. Sok gyakorlatias elégedetlenséget ad elő mondhatni bárkinek, aki arra jár. Egy szőke nő csizmában, erős combokkal, boglyasra dauerolt hajjal, rövid szoknyában, fémszögekkel kivert bőrszíjjal a derekán, érthetetlen sietséggel fel-alá nyargal a tanár asztala előtt. Gyerekek ugrálnak a száradó homokon, amely előbb még szittyós volt, de most már kezd kiszikkadni. Ha nagyot ugranak, kissé besüllyed a lábuk. Békák kéjesen, jajgatva brekegnek. Két kisfiú egyre szenvedélyesebben mártózik bele az iszapba. Egy nagylány rájuk szól, viszi fürödni őket. Helikopter berreg, két nőalak halad át a tiszta háttéren. K. elfuttatja a tekintetét a sárga homokgát mögött kéklő tavon, a túlparti hegyeken és a felhőtlen égen. Fecske röppen alacsonyan az iszaposodó gödör fölött.

*

Bella kisebbik lánya, a tizenhárom éves Jutka megkérdezi a tanárt, hogy ízlett-e a kávé. Ő csinálta. Kiváló volt. Megy úszni, de még áll. Nyúlánk, finom vonal. „Mit tetszik írni? Csak úgy írogatni tetszik?” A mama felséges sonkái és a kisebbik lány, Jutka csuklóvastag combja. A szellő tarka kartonterítőt lebegtet a vasasztalon. Vállán törülközővel billeg egy dundi nyaralónő, utána a három gyereke sorban, diadalmasan, kidüllesztett pocakkal viszik a palacsintájukat. „Megkezdődik a vedlés”, mondja az egyik sörhasú férfi a másiknak, hámlanak a piros pocakok. Zöldül a víz, fehér ingek és vitorlák a part vonalában, pillangó szálldos a bokrok között. A víz csendes, de nem sima, kajakok siklanak, vonat zúg, a lengő golyó nyomán kemény fabábuk koppannak. Gólya köröz a magasban, szarka ugrál barátságosan, egy szerencsétlen kutya felelget a társának az iszaptó túlsó oldalán.

*

Bella a nagy testű kocsmárosné, ki-be járkál a part és a kocsmája között. A tarkóján összekulcsolja a két kezét, hátrafeszíti a két könyökét, kimereszti jelentékeny keblét, megy, ringatja magát, aztán két fiatalabb férfivel cseveg, s mellesleg tölcsért formáz a tenyeréből, csónakázó keresztfiának kiált: „Gábor, a kicsikkel csak a partközelben!”, majd a lányaival azon vitatkozik, hogy vajon kecskebéka avagy varangyos béka van-e a gödörben. Jutka odaadja a málnafagylaltját a kutyának. Csak egy olyan szolid medence, mint Belláé, hordozhatott egy ilyen kecses figurát. Jutka a fiúkkal veszekszik: „Bagoly mondja bögölynek!” Most egy fiúval birokra kel, az ellenfele alacsonyabb, de tömörebb. „Meg akarsz erőszakolni?” Jutka hangja fátyolos, mély, a trikója vállpántját igazgatja.

*

A tanár íráskedve, amit régiesen ihletnek is nevezhetnénk, finnyásan helyérzékeny: van ahol jön, van ahol nem jön. Néha a közterület igen előnyös neki, mert semleges. Egy forma gondozója, kötelességtudóan megmossa a forma arcát, sétálni viszi, leülteti az Egérfogó mögött a parton. Visszanéz a vascső lábú, zöld bádogasztal mellől, amelyre árnyékot vet a piros-fehér csíkos napernyő. Előtte még mindig a száradó, eliszaposodott homokmedence, a csupasz árboc, az időtlen vasszékek, a kristályvíz és a cseresznyepálinka. Asztala előtt elbiciklizik egy fekete inges horgászfiú. A mellette elhaladó emberek mind hátat fordítanak neki, arcukat a tó felé irányozzák, amely most viharra készül. A vízparti nyárfa és szomorúfűz levelei heves sustorgásba fognak. Homok és hullám, a testek tudnak magukról, lassan úszó vitorla tiszteleg. A helyszín forró és szellős, kietlen és tiszta. Száradó, repedezett, fel-fel pattanó gödörfenék. A véletlen ismét megajándékozta a tanárt egy kielégítő bámészkodóhellyel.

*

Kerékpárral megyek a Balatonra, kellemetlen, hogy nem lehet Magyarországon vásárolni a rúdra és a csomagtartóra szerelhető gyerekülést, mert ezzel a kombinációval mind a két fiamat fuvarozhatnám. József ismétlődő kérdései, a rosszfiúságai, az akaratossága, a makacs szétszedési hajlama, a dühös tanulékonysága – mindez levesz a lábamról. Megyünk kettesben szagolni a garázst, megnézni a csigákat, hogy kijöttek-e a fűből, veszünk a piacon kézen fogva csodás paprikát, karalábét, málnát. Gyere ide, kisangyalom, mondd a papának, hogy tőlem is vegyen!

*

Egy hosszú szőlőlugason, majd két hibiszkuszsövény között haladok át, elsétálok harmincféle fenyő és egy emeletes filagória mellett, majd kiérve a partra, leülök az asztalomhoz az Egérfogó mögött. Jutka szolgálja fel a kávét, a cseresznyepálinkát és az ásványvizet. Elnézést és engedélyt kér, hogy elvihesse az üres csészét, és megkérdezi, hogy jó volt-e a kávé. Tölgyfa, hársfa, régi asztalon viaszosvászon terítő.

*

Biciklisták a homokgáton, család a vízparton, a feleség kivárja a férjét a vízből. Mindent szeretek itt, s benne az öreg trombonszólót, a levelek rezgését, az arcomat simogató szelet, ahogy a nyakam és a gallérom közé befúj. A homoktöltést elborítja a pipacs. Kisfiú megy nagy vitorlarúddal, amelyre tarka vitorla van felgöngyölve. Mohás kövekre gördülnek, hengerednek a hullámok, gyep, betonozott part. A füvön gyerekkocsi, fölötte ernyőcskével, a kisbaba a mama combján bukdácsol át. Mindent hoznak az emberek magukkal, termoszt, csészéket, hogy meleg kávét ihassanak. Sirálytoll a sziklák között, a síkos köveken kócolja, fésüli az algát a vízáramlás. Szaporodnak a férfimelleken az aranykeresztek, ezüstösen vibrálnak a nyárfák, fehér ingben mászkálok, válltáska lóg az oldalamon.

*

Visz a vonat Budapestről a családhoz. A szemközti ülésen egy ropogós császárzsemle foglal helyet. Bő szárú rövidnadrágban olyan színű comb, mint a dobostorta cukormázas teteje. Szegény útitársnőnk egy spanyol nyelvkönyvvel kínlódik. Előre-hátra túrja a haját, hol kinyújtja a lábát, hol meg behúzza maga alá. Kinéz az ablakon, csirkecombot marcangol. Kis házak, nyúlketrecek, van, aki abban a szobában hal meg, ahol megszületett. Nyomott vagyok és hurutos, ég a szemem, a végemet járom. Boldog érkezés. A feleségem, Jutka már volt a piacon, sült csirke lesz paradicsomos, fokhagymás spárgatökkel, majd pedig meggyes pite, delet harangoznak, Jutka mozdulataiban kecses mértéktartást észlelek.

*

Reggel fél nyolc, kinn ülök a verandán s hátamat a falnak támasztva nézem az egészséges lombrengeteget és benne azt az egy ágat, amely öt napja a nagy vihar órájában az őt tápláló és tartó nagyobb ágról letört, de egészen le nem szakadt, s ott árválkodik fonnyadtan az egészséges lombozaton. Most az ég felé nyújtózó túlélők a magasba tárják magukat, s nem nézik azt a száradó, összecsavarodó, magába pöndörödő levéltársaságot, amelynek a fényből idő előtt muszáj lehullania. Vászonnadrágban, flanelingben ülök a verandán, amelynek csendesnek kellene lennie, de szakadatlanul itt nyüstöl fölöttem egy helikopter, a szomszéd kertben pedig berreg-durrog a fűnyíró gép. Minél rendesebb egy hely, annál kiállhatatlanabbak ezek a fűnyírók; koszolnak, pöfögnek. Félő, hogy az emelkedő középosztály még többet fogja nyírni a füvét, ha lesz egy szusszanásnyi ideje. Most még dolgoznak, ahogy bírnak, a szívüket fájlalják. A verandán árnyék van, régi ház, kellő szintmagasság, tarka lombsátor körülöttem, a berregők hamar kiberregik magukat. Már csak kutya ugat és gyerek kiált; a világ tele van jó helyekkel. A fák sokat tudnak, szelídebbé hangol a közelségük.

*

Megyünk föl az Öreghegyre az építési vállalkozóval megállapodni. Szakmunkásból lett építési vállalkozó, jó arca, jó kézfogása van, megállapodunk abban, hogy a ház jövő tavaszra meglesz, és akkor már a saját udvaromon faraghatom a tiszta levegőt. Öreghegyen alaposan megtekintem a szikáran álló oromfalat, és a többi kőfalmaradványt, meg a fantasztikusan, magányosan feltornyosuló kéményt. A tetőzet már le van szedve. Minden elbontható, korhadt, nedves anyag lekerült a házról; innen már lehet újrakezdeni. Most már tartozom ennek a háznak, ha egyszer ennyire megcsonkítottam, nem hagyhatom így. Az ember házat épít, fát ültet, az unokájára gondol. Ha a ház felépül, ha nem hagysz magad után adósságot, akkor a legfontosabbal megvagy.

*

Reggelenként hat körül ébredek, s mire asztalhoz ülök, megjelenik József valami komoly gonddal. Éppen teletömködte kis szögekkel a kulcslyukat, érdeklődik, hogy lehet-e így is kulcsolni. Ő a nagy technikus, a hírhedett szétszerelő. Érdeklődését féléves ifjúságától fogva lekötik a nyílászáró szerkezetek, nyit és csuk fáradhatatlan, de inkább nyit. Vigyem a nyakamban a függőágyhoz, amit ő hintalónak nevez. Hanyatt fekve ábrándozik, jobb hüvelykujja a szájában, nekem a bal kezét nyújtja, jobbjának dolga van. Kegyes engedmény ez, ha a papa éppen nem „csúnya”, mely szónak József inkább erkölcsi, mint esztétikai értelmet ad, mert például Piroska néni, amikor finomat főz szép, amikor kiabál, hogy kiverem a fakanállal a fenekedet, akkor csúnya. Rigó és rózsa, fehér ülőgarnitúra, meggy és körte, József kétszer annyit eszik, mint Budapesten, tud már mezítláb szaladgálni a kavicson, megszínesedett, keveset sír, sokat nevet, pelenka nélkül még csinosabb.

*

Asztalomon egy távirat, kérik egy előadás szövegét, amire még régen tettem ígéretet, és amiért meg is fizetne egy holland egyetem, csak hogy most nyár van, és nekem semmi kedvem politiko-filozófiai elvontságokon gondolkozni. Kell előre a szöveg, hogy megvitathassák, kinyomtathassák. Minden, amit mondanak ésszerű és praktikus. Csak én nem vagyok az. Nem tudom még, hogy mit gondoljak mostanában az európai helyzetről, és ezen belül Magyarországról. A nyugati ésszerűség a pórusaidat is átitatja, az arcodra rámerevedik a nyájas kiszámíthatóság. A szabad nyugati ember késztetve van önmaga megsokszorozására. Az igazi helyett a sok. Ésszerű, hogy a keresletnek eleget tegyen, a hívásokra válaszoljon és ereje szerint elmenjen, ha pedig elmegy, akkor az akadémiai és civilizált szokásoknak megfeleljen. A professzionálisok érdekeltek abban, hogy intézményesítsék és médiumosítsák önmagukat. Kapitalista demokráciákban azt akarod, hogy minél gyakrabban fordulj elő. Bezárod magad logikus és önkéntesen vállalt kötelezettségekbe. Loholsz egyik kötelezettségtől a másikig, és mindegyik a morális evidencia súlyával lóg a lelkeden. A szövegszerkesztőgép időt takarít meg. Ki hány könyvet ír meg egy év alatt? Professzor K., ön nem liberális, ön anarchista, mondta egy nagy tudású és nagy vagyonú öreg amerikai egyetemi tanár, aki önmagát konzervatív realistának nevezte, mert ő tárgyilagosan nézi az uralkodó középszerűséget, és éppen azért tiszteli, mert olyan jóravalóan középszerű.

*

Lemegyek a partra és az Egérfogó mögött leülök az egyik vasasztalhoz. Hátam mögött nyikorog egy olajozatlan deszkaajtó. Hogy elmúlt ez az élet! Lehetséges, hogy az epikának éppenséggel ez a tárgya, az idő természete, s néhol a lassú folyáson belül a felgyorsulások. Déli szél fúj, száguldanak a hullámlovasok, van, aki messzire távolodik el a parttól. Elmúlt a viharágyú ideje, már csak egy fényjelzés forog, amit senki sem néz. Felkavar a szélfújta levelek moraja. Nézem a kőgáton megtorlódó hullámok tajtékát. A székek, támlájukkal a pucér vasasztalnak támasztva, egy kissé szomorúak. Előnyösnek találom az olyan női fürdőruhát az arra érdemeseken, amely a fenéknek épp csak a vágását takarja el. Vihar- és havivérzés előtti idegesség vibrál a levegőben, frontváltozások.

*

Leeresztett vitorlájú hajó dülöngél előttem a vízen, túloldalt a templomtornyok kis, fehér hasábok. Erős a szél, nem tudom meggyújtani a pipámat. Fekete gumiöltözetű férfiak jönnek ki a partra, vastag testükhöz hozzátapad a gumiruha. A homokgáton még csak alacsony bokrok tudtak gyökeret verni. Idős pár sétál a töltésen, szél fújja az úr ingét, a hölgy blúzát, bő szárú női nadrág kelméje lobog, szél csapkodja a nyugágy vásznát s lenget egy nyekergő kerítéskaput. A világoszöld vízen barnászöld felhőárnyék rohan. A sárga homokgát mögül vérvörös vitorlák tűnnek föl. A békák szüntelenül kommentálnak. Pálinkát iszom, a szél belekapaszkodik a hajamba. Nem csinálok semmit, csak ülök és nézem a tavat, aztán nem is nézek, behunyom a szememet, majd újra kinyitom: egy sirály pontosan követi az úszó felhő szegélyvonalát. Hogy tud ragyogni egy sárga vitorla acélkék szélzúgásban, oldalozó fényben! Meleg van, fúj a déli szél.

Mindannyian ugyanabban a munkában vagyunk érdekeltek. Itt vagyunk, kaptunk átlagosan hetven évet. Azon kéne lennünk, hogy ez a hetven éve mindenkinek jól teljen el. Szeretem a Balaton hajnali nyugalmát, mikor az egész szendergő tömeg önmagával egyensúlyban van. Ilyesmit kívánok magunknak is. Fennáll az az erkölcsi kötelesség, hogy jól szórakozzunk. A mulatság némelykor a szem tágra nyitását, máskor pedig a lesütését igényeli.

*

A társalgások zöme fecsegés, éppen csak érinti a tárgyat; és mihelyst érdekesre fordulna, a beszélgetés visszakanyarodik a pletykához. Mivelhogy én nem versengek senkivel, nincsenek riválisaim. Kit akarnék én legyőzni? A gyerekeimet? Egy vadidegent? Egy ideges szamarat, aki belém köt? Egy kisembert, aki azzal van megbízva, hogy ártson nekem? Valakit, aki nem ért egyet velem? Kicsodát? Mindezeknek a legjobbakat kívánom. Nyugodjanak szépen, és élvezzék ezt a hátralevő rövidke vénasszonyok nyarát – sütkérezzenek. Minél kevesebb vizet zavarni! A harcosok gyerekesek. Miért akarnak mindenáron ott lenni a páston? Miért nem szeretnének éppenséggel nem ott lenni?

*

Ideig-óráig azzal igyekszem nyugtatni magam, hogy cselekvés volt az a néhány politikai jóslatunk és javaslatunk is, amelyek időközben megvalósultak. Önbeteljesítő utópiák. Azért tudtak megvalósulni, mert másokéval korreszpondenciában voltak. Amiből az következik, hogy az én legvadabb rögeszméim is túlságosan jámborak voltak. És van, amikor úgy képzelem, hogy a cselekvés is formaalkotás.

*

Falun világos, hogy az emberek zöme a helyén van. Különös értelmiségi gőg mindenkit, aki nem értelmiségi, a körülmények áldozatának tekinteni. A falusi munkás azt csinálja, amit tanult, ami adódott, amit megszokott, amivel kibékült. Se jobb, se rosszabb attól, hogy az.

Mindazonáltal szép kis háza, verandája lehet, a kertjében van rózsa, paprika és hinta, és van egy szerény kocsija. Az akar továbbra is lenni, ami; jobban megbecsülve és megfizetve. Némelyik egymaga vagy csoportosan önállósul. Pezsgés és panasz, tapogatózó beszélgetés, merész nekilendülés, van minden.

*

Én csinálom a világomat, a számomra létező világot, mert a világ önmagában elképzelhetetlen. A számomra valóságos világ tehát olyan, amilyennek én látom, de az, hogy milyennek látom, attól is függ, hogyan élek benne. Gyakorlati magatartásom olyannyira meghatározza a gondolkodásomat, hogy utóbbi az előbbinek kutatóintézete és reklámügynöksége. Mindig hazabeszélünk, mindig az elkövetett tetteinket igazoljuk. Mindig a bűneinken próbálunk átbukni, pedig már Káinnak az ajtaja előtt is ott feküdt a bűn, akár egy hulla, mondjuk éppen a testvéröccs hullája. Onnantól fogva Káin meg van pecsételve. Már mindig annak a tettnek a súlyát hordja.

*

Ha nem lenne jó élni, akkor nem félnénk úgy a halált és nem rosszallanánk olyan elementárisan a gyilkosságot, különösképpen a hozzátartozóink megölését. A halál felől nézve az élet pompás. A vége felől nézve a rövid élet is jó, mert több a semminél. A szenvedés is több a semminél. A szenvedés nem egyenes fokozódás, hanem hullámzás, vannak enyhületei, ezek az ünnepek. Ameddig élünk, féltjük magunkat, ami azt bizonyítja, hogy van mit félteni rajtunk. Erre a semminél többre épül az élet misztikuma.

Ha itt-tartózkodásomnak a végére érek, ez a különös én megszűnik. Bármi maradjon is belőlem – szénatom vagy tiszta ész? – a maga különvált általánosságában olyannyira nem én vagyok, hogy tulajdonképpen kedvem sincsen hozzá.

Nem vigasztalódom vele. Mi más lenne az irodalom, mint ez a különös lét az egyetemes nemlét nézőszögéből.

*

Miféle zsidó az, aki írva köszönti a szombatot, aki a teremtés 5750. évében a közös ima háza helyett a verandaasztalnál imádkozik? Talán ezért a földgömbért, ezért a nagy labdáért, amelyet most a kisfiúknak, Áronnak és Józsefnek felfújtam. Judit mutatja: „Látjátok ez a kék: ez az óceán. Ez a nagy itt: Ázsia, az a nagy ott: Amerika, ez a kicsi: Európa, ez az icipici meg itt: Magyarország. Itt lakunk mi.” Megnyugtat, hogy a zsidó időszámítás kezdőpontja a Genezis. Nem valami harcias esemény, nevezetes öldöklés, hanem a teremtés. A semmiből, a kietlen sötétségből, a káoszból, a puszta ürességből isten megcsinálja a kozmoszt és az embert a maga hasonlatosságára. Aztán pihen, ez jó, ez megvan. Ilyenre sikerült, most már járjon a maga útján. A fáradt szülő is azt mondja: „Járd az utadat, nem tarthatom örökké rajtad a szemem. Égitestekkel labdázom, mégsem örül a szívem.”

*

Istenem, ezekben a politikus időkben de jó elzárni a televíziót, megfürödni és kinyújtózni az ágyban. A ma esti televíziós műsorból leginkább arra a barackos süteményre emlékszem, amit Jutka tett elém. Fülemre húzom a takarót, kedves pártállam, kedves jogállam, aludjatok ti is szépen, jó éjszakát. Átsuhan a lélek az egyik sarokból a másikba, ahol az aktualitás átbukfencezik a sohanemvoltba. A test belülről ugyanaz, ötévesen is, ötvenévesen is. A pislákoló sejtelem, hogy vagyok – időtlen. Az öntudatomhoz nem tartozik hozzá az életkorom.

Az újjászületés melankóliája

A rendszerváltozások – talán mert természetüktől elválaszthatatlan az eszkatologikus várakozás – szükségképpen kiábrándítóak. Terjengett itt valami reménykedő hangulat: ha már nem párturalom lesz, hanem parlamenti kormányzás, akkor minden jobb lesz. Az ember szeretné azt hinni, hogy otthon lesz az ő országában.

Diktatúrában élve úgy képzeljük, hogy még a falevél színe is más lesz, ha ez a kormányzat megdől. Ha az ország körülzárt tábor, ha a vasfüggöny réstelen, akkor a lakásod is zárka. Most meg, hogy ez a függöny nincs többé, az ember körülnéz a lakásában. Hát, meglehetős renovációra szorul.

Mire? Radikális reformra? Rendszerváltozásra? Csendes forradalomra? Sokkterápiára? Ah, az ember aggódik, muszáj olyan keményen? Az ember unja a mozdulatlanságot és fél a bizonytalanságtól. Várható-e a rendszerváltozástól a házak tatarozása és a nyugdíjemelés? Aki eddig undok volt, az most kedves lesz? És az ízületek kevésbé fognak fájni?

Mitől fordulna minden jobbra? Tőlünk? Talán mert mi magunk is jobbra fordultunk? A nagy várakozás kihívja a csalódást, de talán éppen ez a nagy várakozás volt a jó. Az ország eddig is olyan volt, mint mi vagyunk, és feltehető, hogy ez a jövőben is így lesz, mert állam és lakosság egymásnak hozzávetőleges pontosságú tükörképei.

*

Ha megvizsgálom a közérzetemet, mindent összevéve jobban érzem magam, mint korábban, amikor még állt a Rendszer, így nagybetűvel. Érdekes, most nincs rendszer. Akkor volt, most nincs. Akkor a rendszert bíráltam, most egyes dolgokat. És azon vagyok, hogy azok az egyes dolgok ne álljanak össze ismét rendszerré.

Kevesebb félnivalóm van, fantomból normális polgár lettem, a helyemen vagyok. Persze, ha engem 1986-ban megkérdeztek volna, hogy vagyok, én akkor is azt válaszoltam volna, hogy kitűnően. Igaz, hogy abban az évben fiam született. De ha mondjuk 1987-ben kérdeztek volna meg, hogy érzem magam, én akkor is azt feleltem volna, hogy kitűnően. Hozzá kell tennem, hogy abban az évben megint született egy fiam.

Aztán nyolcvannyolcban jó volt, hogy az öreg – Moszkvától fölkent és az országtól elviselt – Kádár János konzervatív monarchiájának vége lett. Kezdtünk már hevesebben fészkelődni, de a királyság állandóságát és bensőségét megszoktuk. Mindennek megvolt a maga kiismerhető útja-módja, ez volt a „hála istennek nincsen semmi újság” korszaka.

Mennyiben élvezem a változást? Elmúltak a cenzurális nehézségeim, szövegeim tilosság és titkosság konnotációja nélkül olvashatók, találok helyet közlésre. Mindenki talál, aki csak egy kicsit is tud írni, és persze az is, aki nem.

Nincs szükségem ki- és beutazási engedélyekre, egyre több ország határőre int, hogy csak menjek tovább, ha felmutatom az útlevelemet. A határon nem motoznak meg, ugyanolyan nyugalommal vihetem a kéziratot, mint a zoknit. Hát ez az ancien régime-ben, noha annak is megvoltak az élvezetei, nem így volt.

Sokan ismerték azt a különös érzést, hogy amint kitesszük az országhatáron a lábunkat nyugat felé: megkönnyebbülünk. Mögöttünk a szögesdrót és az őrtorony, itt már nem kaphatnak el. Nem vehetik el az útlevelet, amely nem a miénk, hanem az övék.

Ez volt A RENDSZER lényege, hogy érezzük: a kezükben vagyunk, minden megtörténhetik, mindent megtehetnek velünk. A diktatúra személyzete megengedhette magának a szeszélyeskedést. A többséget megbénítja, ha a büntetés folyton várható. Épp ez a bénulás, ez a zsibbadás volt a cél. Ez volt az állam és a lakosság közös főműve: a lojális szorongás. És most már ez is múlófélben.

*

Tapasztalom, hogy az ország még nem omlott össze, színesebb, tetterősebb, eszesebb, mint volt. Van minden, itt finomság, ott vulgaritás, balzaci korszak; valami hasonló látszik elindulni, mint ami itt Budapesten a múlt század végén volt, ismét nekilendült a polgárosodás. A tarkának nem a tiszta a szinonimája.

Jólesik hazajönnöm szomszédos országokból; van rá esélyem, hogy késő este a határon átjövet valahol még nyitva lesz egy vendéglő, ahol rendes ételt-italt, udvarias mosolyt találok. Nincs áruhiány, nem kell sorban állni, amire szükségem van nagyjából megtalálható, a szolgáltatások működnek.

Magasabbak az árak, több a szegény, nő a hajléktalanok száma, de az utcán többnyire tűrhetően vagy jól öltözött embereket látni. Megmaradnak még sokáig a város nyers és szegényes kelet-európai jellegzetességei, de a budapesti utcakép már nem különbözik olyan drámaian mondjuk a bécsitől.

A feladás és elhanyagolás, a depresszió és a regresszió hangulata a tegnapé. Sok ismerősöm fogott új vállalkozásba, tevékeny, elfoglalt embereket látok magam körül, s nem hallom a régen jól ismert panaszt a munka értelmetlenségére.

Valami enyhe oldódást érzek, s látok néha bujkáló mosolyt az arcokon. Lehet dolgozni. Nekem új, hogy az utcán gyakran megszólítanak, köszönnek, biccentenek, valami barátságosat mondanak. Van kinek írni, látom az olvasóimat.

*

Polgárosodásból fasizmuson és kommunizmuson át a polgárosodásba. Volt közben egy ostoba intermezzo, egy erőszakos, hisztérikus roham, 1914-től 1989-ig tartott, úgy hívják: huszadik század. Kár vesztegetni rá a szót.

Furcsa, hogy már szinte nem is említem azt a kezdődő megnyugvást, hogy valószínűleg nem lesz Európában, városunkban kelet-nyugati háború, hogy vonaton utaznak kifelé a tankok, ami nem utolsósorban a kelet-európai autonóm mozgalmak tömberóziós munkájának, tehát valamelyest önmagunknak is köszönhető.

Kiléptünk a képzeletbeli megsemmisítő tábor kapuján, megtapogathatjuk magunkat, nagy a valószínűsége annak, hogy természetes halálban lesz részünk, noha a halál sosem természetes. Most már addig is a magunk erejéből leszünk nyugodtak vagy szerencsétlenek. Csökkenő veszély, növekvő felelősség.

Az amerikai és az orosz elit együttműködésre van ítélve és ez Európának jó. Jó azoknak a térségeknek, amelyek már kitombolták magukat, amelyek már túl vannak a saját nemzeti-vallási-ideológikus hisztériájukon. Hovatovább a katonai erő egyetlen igazolható alkalmazási módja az lesz, és csak az, amelyre az ENSZ Biztonsági Tanácsa ad felhatalmazást. Világrendőri akciók a nemzetközi jogrendet megsértő maffiák, tűréshatáron túllépő diktátorok ellen. Önzőn, de kissé bizonytalanul hozzátesszük: remélhetőleg nem a közelünkben.

Hátat fordítunk a világháborúknak, imperializmusoknak, diktatúráknak, jön a történelem vége, a kapitalista demokráciák univerzális aranykora, már elmerengtünk az új szecesszión, az ellenzéki kultúra végén. És akkor a Perzsa Öbölben tűz gyulladt. Lehet, hogy a huszadik századnak még nincs vége? Esetleg átnyúlik a huszonegyedikbe?

*

1989 volt Kelet-Európa éve. Az áttörés megtörtént, választottunk, elmondtuk a magunkét. A címoldalról most hátrébb szorulunk. Már nem olyan nagy szenzáció, hogy egyre kevésbé vagyunk kommunisták. A változás hulláma átsöpör felettünk, tovább, Kelet felé. Idehallatszik a tekintélyuralmak roppanása, hasadozása. Ahogy a kamerák továbbhaladnak, jönnek a turisták és az üzletemberek. Kelet-Közép-Európa után most a Balkán jön és a szovjet térség, most a tulajdonképpeni Kelet-Európa lesz a drámai változások színtere. Új nemzeti öntudatok születésének termőtalaja. A birodalom visszaszorította őket, de minden elfojtott közös érzület felszínre tör.

*

Polgári társadalmat akarunk, ami annyit jelent, hogy nem igazán vagyunk polgárok. Annál is inkább vonakodunk tőketulajdonunkkal azonosulni, mert nincsen olyanunk nekünk. Kétségtelen, a demokráciának a kapitalizmus az ára, elfogadjuk, ki forróbban, ki hűvösebben. Nem csodálkoznék, ha a szocializmus után, amely módfelett tudományos volt, a honi kapitalizmus is inkább tudományos lenne, mint hasznothajtó, mert a kapitalizációba is több beleszólása van az állami értelmiségieknek, mint a független vállalkozóknak.

Most mindaz, ami szocialista, rossz osztályzatot kap. Fenyegető kijelentések tolják át a tegnapi kommunistákat az elvi bűnösség állapotába. Aki nemrégen még a szocialista tervgazdaság reformjáról beszélt, most hívő monetarista lett, és engesztelhetetlen a szocializmus minden gondolatával szemben. Ami a szegényeket illeti, velük kapcsolatban az álláspontja változatlan, mellőzni kénytelen őket.

*

Van-e még érvénye a szocialista értékeknek? Jogos igény-e, hogy mindenki ehessen, akkor is, ha naplopó? Hogy mindenki tanulhasson és gyógyulhasson akkor is, ha szegény? A nyugati szocializmus nem egyéb, mint a kapitalizmusba törvényesen beépített korrekció, mint az a biztonsági védőháló, amelyet a közösség nyújt az egyénnek a kallódás és elnyomorodás veszélyével szemben. A nyugati szocializmus van, ha nem is nevezik annak. Nem a központi államhatalom agresszív kiterjeszkedését jelenti, hanem a messzemenő önkormányzatot. Fő értéke nem az államérdek, hanem az egyének félelemmentes élete, akkor is, ha nem nyertesek a versenyben. Ez a szemlélet azt mondja, hogy minden ember, minden tanya, minden városnegyed önmagában való érték. Az egyének javára működő, az egyének szabadságát védő községi szolidaritás a polgárosodással (embourgoisement) nemhogy nincsen ellentétben, hanem éppenséggel annak magasabb stádiuma.

*

Itt áll egy ország a szocializmus és a kapitalizmus között. Itt vagyunk, afféle szociálkapitalista mixtúrák, közbülső variánsok. Itt mindennap elmondják, hogy a szocializmus halott, de én inkább úgy látom, hogy él. Legalább az, aminek tegnap még a létező szocializmus volt a neve.

Él a központi hatalomnak az az ösztönszerű törekvése, hogy lehetőleg minden hatalmi pozíciót megszerezzen, és kulturálisan, közös világnézet által összeolvasszon. Itt most a kapitalizmus inkább remény, mint tapasztalat. Amikor az emberek még lelkesen beszéltek a szocializmusról, alig sejtették, hogy mi az. Belebonyolódtak a teljes etatizációba, ami könnyű volt, most meg igyekeznek kibonyolódni belőle, ami nagyon nehéz. Úgy-ahogy átmentették magukat rajta. De aki egykedvűen szolgálta az államot, az a tulajdonos-főnök után se nagyon kívánkozik és nem hiányolja a kiszolgáltatottságot egy másik embernek. Az állami főnök is lehet kellemetlen, de egy idősebb munkavállaló már ugyanazon a helyen több főnököt megért, és inkább a magáénak érzi a vállalatot, mint a jövő-menő igazgatók. Van érzelmi tulajdonrész, a régi bútordarabok egyszersmind tulajdonosok is.

Amíg a szocializmus szilárd volt, a gondviselő állam biztosította az ügyes lojálisoknak a kényelmes életet. Most ez a biztonság is megingott, a lógás kimegy a divatból. Kevésbé lehet munkaidőben bevásárolni, légyottot bonyolítani, ellátni egy mellékállás teendőit. Az ember úgy élt, ahogy tudott. A radikális antiszocialistáknak még sohasem volt kapitalista főnökük. Voltak bátrabbak, voltak óvatosabbak, de mindenki rendes ember volt, aki mást mondott, mint A HATALOM, mindenki aki bosszantotta ŐKET. Amazok pedig mindenhova odadugták az orrukat és bosszankodtak. Sok időnk ment rá erre a nem túlságosan szellemes társasjátékra. Egy korszak végetér, a bensőség kora, ami éppúgy hozzátartozott az államszocializmus udvari világához, mint a disszidencia. Elmúlik az az idő, amikor az ember iszik, káromkodik és rezignáltan legyint, hogy nem érdemes, úgysem lehet, ne is lovald bele magad. Sokan úgy érzik, hogy most megmutathatják, hogy mit tudnak.

*

Ha a politikai életet nézem, ott is van mivel elégedettnek lennem. Van néhány politikus – az elnöki székben, a parlamentben, a kormányban – akiknek az eszéről, stílusáról elég jó véleményem van. Másrészt kezd a politika jelentősége zsugorodni, mivelhogy kevésbé függök tőle. Így visszanézve, alighanem az egész el volt túlozva. Én a kormányzattól leginkább azt várom, hogy ne akadályozzon, ne tiltson, ne engedélyezzen, ne szóljon bele a munkámba. Végezze a dolgát udvariasan, mint egy patinás szálloda személyzete. Gondoskodjon a biztonságomról, de ne fenyegessen. Fizetem a számlát, az adót, a személyzet is tegye a magáét. Ez most nagyjából így alakul. A patinához viszont még idő kell.

*

A magyar politika nemcsak az elmúlt két évben, de az elmúlt két évtizedben is centrista volt, középre játszott, enyhíteni, közvetíteni igyekezett, ellentétes rációk között egyensúlyozott. Többé-kevésbé kiszámítható, konzervatív reformpolitika volt. Van folytonosság ebben a középutasságban, amelyet a szarkasztikus megfigyelő nevezhet alkalmazkodó hintapolitikának is. A rosszmájú spektátor felismeri a csatlós napraforgó lelkét ebben a keletről-nyugatra fordulásban, mert ezen a tájon mindig az erősebb úrnak van igaza. Szoktuk mondani, hogy fő erényünk a túlélő képesség, és szoktuk ezt realizmusnak, józan tanulóképességnek is nevezni. Sem a hagyomány, sem a földrajzi helyzet nem kedvezett az idealizmusnak és a filozófiai következetességnek.

Van abban valami magyaros íz, hogy a liberáldemokratikus reformot egy konzervatív kormánynak kell végrehajtania. Akarva-akaratlan követnie kell a nyitás logikáját. Kevés kivételtől eltekintve az új magyar politikai osztálynak van önuralma.

*

Van valami hasonlóság a rendszerváltozásokat követő új kurzusok emberei között. Maguk sem értik, hogy történt ez az egész, hogy esett a kezükbe a hatalom. Most alkalmazkodnak a szerepükhöz, átérzik, hogy ezzel a címmel-ranggal nekik találkozniuk kellett. Tegnap még körmük hegyéig párttagok, most leváltva, megbántva kiábrándultak a politikából. A tegnapi vezetők kajánul figyelik utódaikat, lesik az asszimilációt a szerephez. Hátradőlnek a karosszékben, és a kívülmaradás, a belső emigráció szólamait gyakorolják, amelyek tegnap még azokhoz tartoztak, akik most íme a mai kor divatfigurái.

*

Ami az emberekben bennük rekedt, az most kijöhet belőlük, de csak az tud kijönni belőlük, ami bennük volt. Ez volt bennük. A normális, egészséges, többségi ember nem is köpönyegforgató, hanem szivacs. Megtelik azzal, ami jön és szentül hiszi, hogy mindig is azt gondolta, amit most mond. A kommunista retorika összeomlott, magával sodorta a szociáldemokratákat is, a játszma az újkonzervatívok és a liberálisok között zajlik. Mivelhogy a politikai inga jobbra leng, nem időszerű föltenni a kérdést, hogy ki van szélsőbalon. Azt a helyet mindenki szörnyen kerüli. Az óvatos emberek tudják, hogy most mérsékelten jobboldalinak illik lenni. A szélsőségesen jobboldali retorikának egyenlőre kicsi a vevőköre. A társaság igyekszik eltávolodni saját tegnapi alkalmazkodásának emlékétől. A megbízható kommunistából megbízható nacionalista lett. Ennek a benyomásnak a fölkeltéséhez sok divatszó használata kell. Van aki minden uralkodó pártban titkár, minden szöveg megtanulható. Az öröktitkár vádló ujjal mutat tegnapi kollégájára, aki nem tudott idejében az új uralkodó párt felé fordulni. Hallottam már a köpönyegforgatás dicséretét is. Ostobák erénye – mondta egy okos ember – mindig ugyanannak lenni. Aki nem képes az átalakulásra, az el van meszesedve. Recseg-ropog az erkölcse, a szélkakasé viszont halkan forog. Siklik fölfelé a simulékony, intrikus kegyenc. Ezt már láttuk. Az élet banálisan ismételi a színházat. Ezt az arcot is láttuk már, ezt a hangot is hallottuk már, képes bármit mondani.

*

Ha valaki tekintélyuralmat akar, most, hogy a szovjet transznacionális birodalom bomlóban van, kénytelen a nemzeti eszméhez folyamodni, és abban mintegy megkapaszkodni, mert annál nincsen alkalmasabb igazolása a fennálló uralomnak.

Számára külön előny, hogy a kommunista tekintélyuralom minden megrázkódtatás nélkül át tud olvadni nacionalista tekintélyuralommá, ahogy a kommunista hatalomátvételek ennek a fordítottját is bizonyították. Ha adva van a társadalom rendőri ellenőrzésének a hagyománya, a szervezete és a technikája, akkor edzett demokratát is megkísérthet a lehetőség, hogy többet tudjon hű népéről, mint amennyit tudnia illik.

*

Itt is, ott is, amott is nyilatkozásra kényszerül a keresztény-nemzeti jobbközép-konzervatív kormány! Nyúzott, igyekvő, kissé megbántott arcok. Dolgoznak tőlük telhetően, az ellenzék és az utca kevesli a teljesítményüket. Megy a hemzsegés, az osztozkodás az állások körül, zajlik a hiúság vására, most tétetnek be a megbízható hívek a kulcspozíciókba. A bírált és megbuktatott előd gyakorlati filozófiáját a győztes utód mindinkább érti és követi.

Kérdezhető, hogy mit kíván konzerválni, milyen politikai hagyományt az, aki a Keleti-Közép-Európában úgy döntött, hogy ő konzervatív. Ha nem a Kádár-korszakot, akkor mit? A Horthy korszakot? Az államszocializmusból ittmaradt személyekkel és hatalmi technikával uralkodóvá tenni egy kontinuussá stilizált jobboldali hagyományt?

*

Régiónkban a történelmi tudat fokozatosan rehabilitálja az 1945. előtti korszak címszereplőit, velük együtt a politikájukat is. A kegyeleti tisztességadás után megjön a dacosan vállalt igazolás. Ha a kommunisták rosszak, akkor az antikommunisták jók. Jóízlésű ember már nem emlegeti a fasizmusokat.

Hogy a náci Németország engedelmes vagy éppen buzgó kollaboránsai maguk is fasiszták voltak? Ez csak olyan liberális-kommunista, baloldali zsidó beszéd, mondják egyre mérgesebben az újdonsült jobboldali radikálisok.

Lehetséges, hogy a jobboldali pártok szélén keletkezik valami agresszív nacionalista képződmény, olyasvalami, mint a Nemzeti Front Franciaországban, vagy a Republikánusok Németországban, amelyekkel a francia illetőleg a német jobboldali nagy pártok óvakodnak azonosulni. Az itteni újonc jobboldal azonban még jóformán nem is tanulta meg, hogy mit tesz az egy parlamentáris demokráciában jobboldalinak lenni. Aktivistái tavaly még nem is tudták, hogy ezentúl ők jobboldaliak lesznek, hiszen egy éve ők még ellenzéki demokraták voltak, most hát feszengve gyakorolják a szerepüket. Ez az amalgám jobboldal még nem vált külön áramlatokra, s a szélén álló személyek még nem egyesültek külön mozgalommá, szívesebben működnek a kormánykoalíció pártjain belül, annál is inkább, mert a pártvezetés őrizkedik nyilvánosan elmarasztalni őket. A szélsőjobboldali retorika mindig óvakodva, képes beszéddel, célozgatva jön be a réseken, ott, ahol utat engednek neki. Mígnem egyszer csak egyening és csizma jelenik meg az utcán és talán ablaküveg is csörömpöl. Van-e az exvasfüggönytől keletre hajlandóság a radikális jobboldali reneszánszára? Tudnak-e a szórványosan fellépő demagógok mozgalmat szervezni, s tud-e a mozgalom kormányzattá, illetve rendszerré fejlődni? Lehetséges-e, hogy Kelet-Európában a kommunizmustól megszabadulva ezúttal a radikális nacionalizmus felé inognak a lelkek?

*

Nem gondolom, hogy a kelet-európai csúszda olyan lendületet képes adni jobboldali radikálisoknak, hogy azoknak sikerüljön a kommunizmusból kijövet meghódítaniok a politikai mezőt egy jobboldali tekintélyuralom számára. Nem gondolom tehát, hogy a jobboldali radikális tendenciák fasiszta rendszerekké szilárdulhatnak. Nem gondolom, hogy polgártársaim zöme beérné a tekintélyuralom színváltozásával. A társadalom demokratikus energiája, politikai tanultsága az elmúlt évben látványosan megnőtt. Vannak polgárok, akik nem ijednek meg az újfasiszta hangoskodástól.

Az én optimizmusom azon a tényen is alapul, hogy a demokratikus fordulat Románia kivételével nem követelt emberéleteket, térségünk nem éhezi az erőszakot. A szélsőségesek kevés helyen jutottak szavazattöbbséghez. Sokat vert nemzetek centrista vezetőket akarnak, járt utakhoz próbálnak visszatérni, nem követnek akarnok kísérletezőket. Az is kellemes tudat, hogy a bandavezérek nem engedik egymást elhatalmasodni. Aki ma itt diktátor akarhatna lenni, annak hozzá hasonló vetélytársai akadnak, és a maffiózók kölcsönösen elgáncsolják egymást.

Ha a jobboldali radikálisok a margóról bejutnának a politikai centrumba, ennek nem lenne sok támogatója a kontinens nyugati felében, ahonnan ez a keleti fél sokat vár. A segítségkérő önmagában sem nagyon kellemes, de ha még szélsőjobboldali zagyvaságokat mond is, akkor hamar megeshet, hogy átnéznek rajta. A kelet-európai kisfasizmusok csatlósfasizmusok voltak, kellett mögéjük egy fasiszta nagyhatalom. Ennek híján a kisfasiszta tartalék nem annyira elbizakodott, hogy a demokratikus nyilvánosságon, a parlamentáris játékszabályokon és a nyugati közvéleményen túl merje tenni magát. A nemzeti fundamentalistáknak nehéz dolga van, hogyan egyeztessék össze saját szólamaikat a demokrácia logikájával, márpedig nyíltan nem utasíthatják el ezt a logikát, csak alattomban.

*

Sokan tartanak annak más alakban való megismétlődésétől, amiből már elegük volt. Szépen csengő szavak valóságos jelentését csak úgy, lakva, a mindennapos használatban ismerjük meg, ha látjuk, hogy milyen arcok hangoztatják őket. A kommunista frazeológiát már kiismertük, most ismerkedünk a keresztény-nemzeti frazeológiával. Az államot, sőt annak az eszméjét ez is, az is az egyén fölé magasztosítja. A figyelmes polgár nem lehet meggyőződve arról, hogy a kiválasztás elve meritokratikusabb lett, mint az előző években volt. A kinevezéseknél az ideológiai hűség ma is nyomósabb tényező, mint a szakmai hozzáértés. A rendszerváltás kedvez a tegnapi szürkéknek, akik érthetően előnyben részesítik a kormánypártokat az ellenzékhez képest, mert a sértett léleknek jobb gyógyír egy kis hatalom ma, mint esetleg holnap, amivel nem akarom azt mondani, hogy az ellenzéki pártoknak ebből a rétegből ne jutott volna. A rendszerváltozás szükségképpen szellemi összevisszaságot hoz magával, sületlen, felkapott álgondolatokat, rigolyás badarságokat, amelyeket egy gyakorlott konzervatív adminisztráció sebtiben kirostállna. Az új emberek azonban kiállnak értük csakazértis. Akinek nincsen meggyőző szakmai tekintélye és politikusi múltja, a koros kezdő aránytalanul megbántódik minden bírálattól, s szorongva, igenis megmutatja, hogy övé a hatalom. Ehhez a görcshöz társul valami komor ünnepélyesség is. Az ő kinevezése a nemzeti üdvtörténet aranybetűs napja, nemcsak egy új adminisztráció, hanem egy új világnézet, egy új rendszer örömhíre is. Eddig is voltak azonban és ezután is lesznek hozzáértő és dolgos hivatalnokok, akik viszik az ügyeket, tőlük telhetően és a lehetséges keretek között jól. Némely kormányhivatalnak lesznek érdemei, becsülendő teljesítményei. Az ellenzékre a kormánytisztviselők nemcsak neheztelni fognak, de a vele való vitában saját gondolataikat is tisztázzák. Remélhetően gyakorolni fogják a felelős középutasság önfegyelmét. Nem baj, ha nem csillognak, csak ne kövessenek el semmilyen erőszakos hebehurgyaságot.

*

Ha tehát Magyarország belső folyamatait figyelem, akkor az az első megjegyzésem, hogy kiépülőben van az alkotmányos jogállam, amely polgártársaim alapvető emberi jogait eddig még nem sértette meg. Úgy látszik, hogy ez meg is marad. Habár válság van, bár a kormány késlekedik szükséges törvényjavaslatokkal, bár az örökölt államgazdasági struktúra még nagyjából a helyén van, mégis van élet és magánkezdeményezés a gazdaságban. A külkereskedelmi mérleg aktívumba fordult, nőttek a belföldi polgárok devizabetétei a belföldi bankokban, a nyugati valuták hivatalos és fekete ára között egyre szűkül a rés.

Nőtt az ország önbizalma és az iránta való bizalom, amit meg is érdemel, mert életrevaló ország, amely heves vitái és gyakran nagy szavai ellenére magára vállalta a nem-erőszakos önvédelmet olyan sikerrel, hogy ez a nagyszabású társadalmi átalakulás mindez idáig nem került emberéletbe. Pöfögnek az indulatok, jobbra-balra mindenki-mindenkit megsért, táboron, törzsön belüliek kardot rántanak egymás ellen, és én a heveskedések nagyrészét teatrálisnak sőt bohócosnak tartom. Eddig még csak Magyarországon épült ki a nyugati típusú kétsarkú – konzervatív-liberális – politikai struktúra, amelyben a polgárok megtalálják a szószólóikat. Helyesebben csak a polgárok fele, mert a másik fele unja (talán mert nem is érti) a parlamenti csatákat, és már csak azt nézi komoran, hogy nőnek az árak hétről-hétre. Mivelhogy liberális vagyok, nem örülök a jobboldali-konzervatív előretörésnek. Az új giccset nem élvezem jobban a réginél, sajnálom, hogy a konzervatív képzelet oly kevéssé kreatív. Mindenesetre igyekszem a hazai jobbratolódást abban a tágabb kontextusban szemlélni, amivé az egész közép- és kelet-európai térség változott.

*

Ha Jaltának vége van, ha nincs többé Kelet-Németország, ha bomladozik a Szovjetunió, ha szlovének és szlovákok éppúgy önálló államról ábrándoznak, mint a litvánok, vagy az örmények, akkor miért lenne bármi is változtathatatlan földrészünk politikai térképén? Ha a vasfüggöny sem szent, akkor miért lenne szent bármely vonal, amit politikusok rajzoltak a térképre? Az európai integrációs hajlamokkal párhuzamosan a kontinens keleti, posztkommunista felében nagyszabású etnikai-vallási-nemzeti reneszánsz bontakozik ki. A szovjet impérium tömbállami retorikája ezt korlátozta, ha azonban vége a blokknak, és lassan talán a Szovjetuniónak is, akkor valószínű, hogy Kelet-Európában az Uralig és azon is túl hangsúlyozottan nacionalista nemzetállamok lépnek a hírek színpadára. Örökölni fogják a nemzetállamok végzetét ebben a régióban: vagy elcsatolt kisebbségeik miatt elégedetlenek, vagy pedig azért, mert nem tudnak homogén nemzetállamot alkotni és a többséget nyugtalanítja a kisebbség vélt szeparatizmusa. Magukat homogénnek tudni akaró nemzetállamok nem szeretnék elismerni a valóságot, hogy voltaképpen multinacionális és multikulturális alakulatok. S hogy felmentést adjanak maguknak a higgadt gondolkodás alól, így vagy amúgy okot lelnek a sértődésre és a bizalmatlanságra. Kialakulatlan, ám heves identitások toppannak elő a néma háttérből. Mindegyik új színpadi hősnek számos sérelme van, mind visszafojtott nehezteléstől ingerlékeny.

Ezek az újabban szóhoz jutó kollektív, politikai alanyok többnyire egymás ellenében határozzák meg magukat. Úgy szereznek öntudatot, hogy szívósan, elszántan ellenségeskednek egy szomszédos nemzettel vagy kisebbséggel. Így aztán rögződnek a világ szemében a marakodó ikerpárok, az egymásba gabalyodó ellenségek, akiknek a konfliktusai közelről tragikusak, messziről abszurdak.

*

A többséginek rosszul esik, hogy a kisebbség nem akar hasonulni hozzá. Miért nem? Talán nem tetszünk nekik? Talán önmagukat különbnek tartják? Csak nem várja el az a kisebbségi, hogy a többségi tegye meg az első barátságos gesztust?! Nos, ha nem akarnak olyanok lenni, mint mi, ha a maguk nyelvét akarják beszélni, ha külön hagyománnyal büszkélkednek, ha megkülönböztetik magukat tőlünk, ha bírálgatnak, ha nem tetszünk nekik, akkor fel is út, le is út. A türelmetlen többség előbb gyors asszimilációt vár el a kisebbségtől, majd annál is gyorsabb disszimilációt: menjenek innen! Elvileg elgondolható, hogy a hasadásnak nincsen határa, mert minden elszakadt és immár többséggé vált, a kisebbségnek nyomban meggyűlik a baja a kebelén belül élő kisebbséggel, netalán az előző többség szórványával, amitől a nemzeti öntudat mindkét oldalon ölni-halni képes izgalomba jöhet.

*

Régiónk minden országa többnemzetiségű ország. Az első világháború előtti területének egyharmadára csökkentett Magyarország kevésbé, a megnagyobbodott vagy létrehozott szomszéd államok inkább. A nemzeti állameszméből következik, hogy aki ragaszkodik hozzá, az szüntelenül konfliktusba kerül a területi-etnikai valósággal. Ezt a vesztes nézőpontjából könnyebb belátni, mint a nyerteséből. Ezen az etnikailag kevert vidéken a nacionalista kénytelen historicista konstrukciókba kapaszkodni, be kell bizonyítania, hogy az ő elődei korábban jöttek a vitatott területre. A kollektív ének szeretnék minél régibbnek tudni magukat. Bármilyen különös: emberek állampolgári önérzetének az az alapja, hogy kinek az ősei ragadták el korábban a kérdéses vidéket egymástól. Készséges szerzők kevés adatból önigazoló mítoszokat költenek.

*

A nemzeti fundamentalizmus lázas állapot, akit ez elkap, az nem tud ebből egykönnyen kiszabadulni, annak keresztül-kasul behálózza az elméjét a kollektív neheztelés pszichózisa, olyannyira, hogy mindenről ez a sérelem jut az eszébe. Diadalmasan gyanakszik, ugye megmondta, hogy a másik nemzeti-etnikai közösség rosszat forral!

A nemzeti fundamentalista idegenkedik a formális logikától, másra válaszol, mint amiről kérdezik, csak színleli a dialógust, a szívébe befogadhat, az elméjébe nem. Soha sincs közös nyelv, mert a különös érdeket mereven fölébe helyezi a kölcsönös méltányosságnak. Nemcsak hogy nem érti, de nem is akarja megérteni a másikat, fél a megértéstől, elbizonytalanodna tőle.

*

Érett nemzetek átestek már, fiatalok még csak ezután fognak átesni a lázas egocentrizmuson, amelynek tünetei ismerősek: egyszer csak felfuvalkodnak és vallásosan hinni kezdenek a maguk páratlan küldetésében, esetleg épp egy sikeres demagóg, egy leendő diktátor alatt, aki hízelgően megcsillogtatja előttük a nagyság álmát. A nagy európai nemzetek már kitombolták magukat. Mindegyik hitte, de már nem hiszi, hogy az ő hivatása uralni, egységesíteni és birodalommá szervezni az egész régiót. A nagyok után jönnek a kisebbek. Egymás között ezek a kisebb nemzetek nem is olyan szelídek. Ami bekebelezhető volt, azt megpróbálták bekebelezni, aki elárulható, azt elárulták. A huszadik századi történelem itt Kelet-Európában elég vigasztalan: kölcsönös bevonulások egymás területére – nagyhatalmi engedéllyel. Kisebbségek hatósági korlátozása, hátrányos megkülönböztetése. Az európai zsidóság kétharmadának meggyilkolása nemcsak a németek munkája volt. Közreműködtek benne az egész régió kisfasizmusai. Többség és kisebbség látszólag nyugodtan élt együtt, aztán hirtelen megmagyarázhatatlan kegyetlenséggel lincselés, pogrom és deportálás következett.

*

A népek itt nem tudnak tartósan neheztelni történelmünknek ilyen vagy amolyan korszakára. A nemzeti öntudat természetéhez tartozik az a képessége, hogy utólag igazat adjon önmagának. S különösen áll ez a sérült önérzetű nemzetekre, márpedig ebben a régióban leginkább ilyenek élnek. Az európai fasizmus sokféle alakja mind megfogalmazása volt egy-egy nemzeti törekvésnek, amely a dolog természete szerint részben valódi érdek, részben hagymáz volt. A második világháborús német terjeszkedés teremtett például alkalmat arra, hogy a szlovákok és a horvátok külön államot alkossanak. Ez a későn jöttek balszerencséje: türelmetlenek, bárkinek a segítsége jó nekik. Muszáj volt kivárniuk egy háborús megrázkódtatást, hogy a többségi társnemzettől annak veresége után elválva, érvényesíthessék a maguk – autonomista? szeparatista? – érdekeit.

*

Hogy a nemzetállam kultusza és színháza ne menjen egészen az agyunkra, vessük tekintetünket két másik áramlatra: országunk beilleszkedésére a nagyobb egészbe, továbbá a kisebb tájak és régiók önállósodására. A kelet-európai demokratizáció szempontjából túlbecsülhetetlen a helyi önkormányzatok függetlenedése a hatalmi központoktól, a nemzetállam többségi kormányától. A területi autonómiák igénye ellene hat mind a kommunista, mind a nacionalista egységesítésnek.

Az embereket semmiféle szentesített államhatalmi és határrendezés nem tudja lebeszélni arról, hogy önmagukat akarják kormányozni. Nem valószínű, hogy tartósan vissza lehet utasítani a kisebbségi területi autonómiák és a konföderatív szerveződés igényét, mert az megfelel a tájunkon élő emberek különös és bonyolult viszonyainak. Karabahtól Koszovóig, Székelyföldtől Dél-Szlovákiáig megjelennek a színen az önkormányzatigények, amelyektől az önrendelkezés reménye nincsen csillagtávolságban. Államszövetség délibábok rajzanak a horizonton, határlebontások kerülnek a történelmi agendára.

*

Szemben a nyelvi-nemzeti állameszmével, a területi állameszme realista, számot vet az emberi valósággal, amely – mivelhogy mozgékony egyénekből áll – természeténél fogva sokféle. Nincsen nagyobb táj vagy város, amely ne lenne többkultúrájú.

Az embernek azért vannak jogai, mert van, valahol van. Egy községben beírták a nevét az anyakönyvbe, majd kap valami iratot, amelyhez nagykorúságától fogva egyenlő polgári jogok tartoznak. Hogy milyen nyelven beszél, hogy minek tartja magát, hogy mit hisz, az az ő dolga. A politikai állam szubsztanciáját a nyelvi közösséggel azonosítani – rajongó irodalmárok tévedése volt, amelyet uralomvágy színez. Az államnacionalizmus, a nyelvi nemzetállam eszme folyamatos küzdelemben áll a területi-etnikai valósággal. A nyelvi-nemzeti állameszme nem tud mit kezdeni a más nyelvűekkel, zavarják. Ezzel szemben a területi-politikai állameszmét a nyelvi Bábel nem zavarja, eleve minden polgárt egyenrangúnak lát. Régiónk minden országában tekintetbe kell venni a cigányság millióit is, akikről eddig kevés szó esett, nekik is kezd megjönni a szavuk. Most mind megszólal egymás után a sok kelet-európai nemzet és nemzetiség, és már egyiket sem lehet tartósan elnémítani.

Nem valószínű, hogy a kialakult és a kialakuló kelet-európai államok hosszabb távon fel tudják tartóztatni az öndefiníciós lázban égő emberek tömeges igényét a területi-nyelvi-vallási-kulturális autonómiára. Egymás után dőlnek a tabuk, ez a kimondások kora, havonta várható egy-egy újabb kelet-európai identitás megszólalása.

*

A nemzetek közötti viselkedésben is csak az a helyénvaló mérték, ami az egyének között elfogadott. Hogy egy ember mit csinál egy másik emberrel, hogy egy nép mit csinál egy másik néppel, az meghatározza az ő további sorsát. Ha bűnt követ el vele szemben, a bűn ráragad, nem lehet lekaparni, nem lehet letagadni, csak levezekelni lehet. Minden tömegsír felnyílik, minden titkos okmány előkerül. Minden gaztettnek előbb-utóbb gaztett lesz a neve.

*

Új tényleges autonómiák birkóznak és egyezkednek egymással. A szomszédok közötti jó viszonynak nem feltétele a szókimondás szüneteltetése. Szükség van azonban egy aránylag elfogulatlan harmadik szemre, független nézőpontra, erkölcs-, illetve békebíróságra olyan kollektívumok között, amelyek fölött nincsen magasabb jogi instancia, és amely közösségek vitás ügyeiben az államok nemzetközi szervezetei nem tudnak finom prevencióval eljárni. Szemmel kell tartani az európai és különösképpen a kelet-európai demokrácia alakulását, és mérni kellene ugyanazzal a hőmérővel a gyűlölet és a türelem erejét az egész kontinensen. Szükség volna rendszeres európai közvélemény-kutatásra, hogy meglegyen a kontinens mentalitástérképe, hogy az európaiak szomszédaik véleményének ismeretében fejleszthessék saját nézeteiket.

Legveszedelmesebb a zárkózott, hideg, elvont, ideologikus, rendszerré vált, tudományos frazeológiával élő gyűlölet. Az ideologikus gyűlölet megmutatkozik a szövegekben, tartalomelemzéssel mérhető és országok, illetve céltáblák szerint összehasonlítható. A szövegekben nyomon követhető, hogyan csap át a demokratikus nacionalizmus fasiszta jellegű nacionalizmusba.

Logikus, ha az európai közösség olyan mértékben integrál újabb államokat, amilyen mértékben azok megfelelnek az emberi és polgári jogok normáinak, a nyugat-európai demokráciák szellemének, amennyire a felvételre jelentkező államok tiszteletben tartják állampolgáraik, kisebbségeik és szomszédaik szabadságát, emberi integritását. Egy demokratikus nyugati stratégia megkövetelheti a politikai demokrácia és az alapvető szabadságjogok tiszteletét. Az európai közvéleménynek súlya van. Nem jósolok tartós uralmat földrészünkön egy olyan kormányzatnak, amely az általa is törvénybe iktatott emberi jogokat kihívóan és rendszeresen megsérti. Ennek a mérésnek vissza kellene csatolódnia a nyilvános jelentésekben és a gazdasági társulás mértékében. Kívánatos, hogy a társulni kívánó, újonnan jelentkező államoknak érdekükben álljon tisztelni polgáraik szabadságjogait. Az éhség világtérképe azt mutatja, hogy ahol ezeket a jogokat respektálják, ott az emberek jóllakhatnak; éhezés viszont csak azokban az országokban uralkodik, ahol valami magasabb elv uralkodik, mint az egyén szabadsága, ahol a közösség szószólóinak sikerült az individualizmust a sarokba állítaniuk.

A Nyugatnak módja van rá, hogy a jutalmazás és a jutalomelvonás módszereivel ösztönözze régiónkban a számára is biztosítékot nyújtó, demokratikus folyamatokat. Erre nemcsak a kelet-európai kibontakozás, hanem a nyugati biztonság érdekében is szükség van. Hogy ne legyenek átcsúszások/visszacsúszások nacionalista vagy kommunista egypártrendszerekbe (amelyek a többpártrendszert, mint tartalmatlan külsőséget alkalmasint meg is tarthatják), az európai demokratikus chartának világosan ki kell jelölnie a lépcsőzetes integráció politikai feltételeit.

Kétségtelen, a régiónak egyszerre rengeteg dolgot kell megtanulnia. Meg kell tanulnia a parlamentáris demokráciát a hozzátartozó szerepekkel. Meg kell tanulni a kormánypárt és az ellenzék stiláris fegyelmét. Nem bejáratott szerepek ezek, az elcsúszás folyton lehetséges, de a korrektív pályamódosítás is.

*

Ha van egy univerzális értékrendszer, akkor van alap a békéltetésre. Ki védheti meg a kisebbségeket a többség önkényével szemben? Ha eddig a kommunista kisebbség diktatúrája volt a baj, most a nacionalista többségek diktatúrája lesz a baj. Úgy látszik, a hatalomkoncentráció inherens tradíció a kelet-európai országokban. A nemzeti autoritárius irányzat feltörése általánosságban várható. Természetes, hogy a demokratikus polgárjogi mozgalmak továbbra is fenntartják a kapcsolatot egymással. Megkönnyíti a dolgukat, hogy vannak közös, transznacionális értékeik és még a disszidenskorban kipróbált szolidaritásuk. A második világháború után Kelet-Európában csak a demokratikus ellenzéki mozgalmak jutottak arra a nyilvános belátásra, hogy egymás szabadságának a szövetségesei vagyunk.

*

A birodalom bomlása után kóbor gyűlöletek futkosnak összevissza. Közép- és Kelet-Európában a politikai térkép átrendeződése, az új játékosok betódulása a színpadra ezután is számtalan konfliktust fog eredményezni államok, nemzetek, társköztársaságok, többségek és kisebbségek között a legkülönfélébb kombinációkban. Az ökológiai konfliktusokban már kezd elfogadottá válni a független nemzetközi szakértőbizottságok fölkérése. Ha pedig vér folyik, akkor jöhet a Vöröskereszt. De vajon nem lenne-e célirányosabb a megelőző munka, hogy lehetőleg ne folyjon vér?

Mindenkié és senkié

Egy esemény, amely annyiféle, ahány ember ahányféleképpen megélte, alig megfogható. 1956. október 23-ának évfordulóit nemzeti ünnepként törvénybe iktatták. A felforgató emlék szentesítve, üveg alá téve. Már nem tilos, már nem követel szót magának. Most amikor már így-úgy előnyökre váltható, és akár dorongként is használható, most amikor a parlament hódolt meg előtte és tette védetté, most az a tizenkét nap szemérmesen hallgat és némi szigorral visszanéz.

„Kövér”, mondja a kegyeletes szónoklatokról és zászlólobogtatásról, talán szemtelenül. De hiszen maga a forradalom is egy óriási szemtelenség volt! Az egér csípőre tette a kezét, majd orrba vágta a macskát, az meg csak hüledezett egy darabig.

Aztán tizenkét meg még néhány nap után a kihívó szellem, akár egy géppisztoly, föld alá ásatott. A szülők megpróbálták a sétatérről áthantoltatni fiukat a köztemetőbe. A szemtelenség helyét elfoglalta a reálpolitika és a prudens magaalkalmazás. Mikor a folyosón kísérik, a fogoly a háta mögött összekulcsolja a kezét.

Hova lettek a házfalakról a kézírásos faliújságcikkek? 1957 után már senki sem ragaszt, tűz, fejez ki semmit. A lélek a falnak fordul és a fülére húzza a takarót. Ha valaki arról kérdez, felébred a gyanú: mit akar ez?

Aki akkor annyi idős volt, mint én most, az már nem él, az emlékek nagyobb része meghalt. Különben is, harminckét éven át nem volt szokás emlékezni. Így aztán az ember csakugyan nem, vagy csak részlegesen, cenzúrázva, merevedő képekkel emlékszik, alkalmi érdekek szerint.

Sok azok közül, akik akkor lőttek, ma hajléktalan lenne. A glóriás harcosok közül talán a rab bányászok voltak a legbátrabbak, meg általában a börtönből szabadultak, alkalmasint még csíkosban. Meg néhány téri fiú és leány, intézetből hazatért állami gondozottak, egy nagyfiú kishaverja, meg még annak is a kisöccse, akit később csak igen csalafinta környezettanulmányokkal lehetett kihozni a javítóintézetből, pedig a család, amibe hazajöttek, elég gyarló volt. Ismétlem, ma sok közülük hajléktalan lenne.

Városi bunda, perzsagalléros, esetleg zsinóros télikabát, régi tiszti egyenruha – volt minden a polgármester előszobájában. Volt persze lóden is. Mind hozzá akart jutni valami állami jószághoz. Mézesmázos dicséretekben részesítették a fegyveres ifjúságot, a kezdő szerkesztőségi munkatársat, aki a szék alá tette a géppisztolyát és türelmesen várakozott a bent ülő hatalmasságra, főszerkesztőjére, akit a sors íme idetett, beszélni akart vele a lapról. Az urak kapták a stemplit, mehettek pártot alapítani, házat, autót foglalni. A bölcsész megszemlélhette, hogy milyen kabáthoz milyen retorika tartozik. Valóban, a téri vagányok makacs vakmerősége nélkül az urak nem előszobázhatnának olyan reményteljesen itt.

Ahhoz a naphoz hozzátartozik még a Köztársaság téri jelen is, földön fekvő, félmeztelen, megrugdosott, leköpdösött halottak felakasztása (lábuknál fogva, fejjel lefelé), meg hogy amikor, nemzetőrkarszalaggal, dobtáras géppisztollyal megyek hazafelé, több asszonyság megkér, ugyan legyek szíves ezt vagy azt a második vagy a harmadik emeleten kinyírni, ott ni, abban a saroklakásban.

Mentünk anyámékhoz vasárnapi ebédre szokás szerint, villamos nem volt, a gyerek a nyakamban, a leves, a hús és a sütemény, mint mindig, kitűnő volt, apámmal kávé mellett politizáltunk, aztán sietni kellett, hogy még a kijárási tilalom kezdete előtt hazaérjünk. Az emberek sok mindent megengedtek maguknak, amit máskor nem, az utcán csoportosultak, meglátogatták egymást, sétáltak, sorban álltak, sztrájk volt, munkaszünet, folyamatos vakáció.

Omlásának könnyűsége tette akkor is, visszatekintve, lázálomszerűvé az én szememben a rendszert. Ha szinte egy délután, egy nagy tömegű felvonulással meg lehet dönteni, hogyan vélhettük olyan valóságosnak?

Dörzsöljük ma is a szemünket, ha olyan bizarrnak látszik minden szokványos hivatalos megnyilatkozás a két-három évvel ezelőttről: volt-e egyáltalán az a bizonyos rendszer? Vagy csak egy lidérces álomnak hódoltunk? Amelyből felébredni, ha jobban meggondoljuk, a világ legtermészetesebb dolga. A többség attól tartott, hogy a rendszer szörnyen erős és meg tud akár ölni is, ha akar. Akkor és még hosszú ideig a forradalom nem volt ésszerű. Ez adta a poézisét. Ma – visszatekintve – ésszerű.

Annak a forradalomnak nem volt ideje emlékezni. Sűrített jelen idő volt. Meg kellene menteni a jeles napok képét. Egyre többen viszik magukkal az agyérelmeszesedésbe, az enyészetbe a forradalmi képeskönyv lapjait. Városi gyűjtemények, könyvtárak és odaadó diákok szerződhetnének egymással az akkori mesefragmentumok feltárására és összegyűjtésére, hogy legyen a városok közönségének epizódoktól dús mondavilága. Mert a közös önarckép leginkább – néhány történet.

Amikor egy fiú vagy egy lány magának is váratlanul azon kapta magát, hogy fegyver vagy hordágy van a kezében, nem jutott eszébe a jövő: sem a börtön, sem a jutalom. Ha az írástudók azt írták, amit gondoltak, akkor csak tették a dolgukat, eltérően azoktól, akik nem tették, és eltérően akár korábbi önmaguktól is. Ki mit tett, az az övé, az a jutalma és a büntetése.

Kié a forradalom? Azoké is, akik csinálták, és azoké is, akik féltek tőle. Nemcsak a fegyvereseké; azoké is, akik családjukkal leköltöztek a légoltalmi pincébe. Nemcsak a címszereplőké, de a gyereké is, aki integetett az ablakból és először látott a járdán halottat. Nemcsak azoké, akik a felkelőket, de azoké is, akik az ávósokat, az oroszokat, vagy csak a kósza lövedékek áldozatait gyászolják. Az ifjú feleségeké, akik meleg levesre hívták a városból hazatelefonáló géppisztolyos férjüket. És a hosszú embersoré, azután, amely a rabgazdaság kapuja felé kígyózott a hóban, hogy találkozhasson azokkal, akik a szögesdróton belül vannak. Enyém, tiéd, övé, közvagyon, mindenkié. Nem államosítható és nem privatizálható. Magyaroké és nem magyaroké, akik vért hoztak és hírt vittek. Akkoriaké, akik már nincsenek, meg akik még vannak, és maiaké, akik értesüléseik alapján megpróbálják elképzelni 1956-ot, körülbelül úgy, mint 1848-at. Mindinkább ez utóbbiaké lesz, s a jelenkor az utókortól nem kérhet mást, mint számontartást és méltányosságot.

Kirándulás

Vasárnap délelőtt családi kirándulás, Jutkával és a gyerekekkel megyünk föl a Guggerhegyre. Áron és József dolgozik, tisztítják az erdőt, hosszú bottal söprögetik az avart, tornyot építenek. Józsefnek van egy fúrógépe, egy tömzsi, hegyes végű bot, belemélyeszti a földbe és észveszejtőn búg, szirénázik, csinál olyan lármát, mint egy igazi fúrógép. Áron nézi ezt, az ujját szopogatja és elborzadni látszik a cselekvés hiábavalóságán, majd azon gondolkozik, hogy fér majd be a szobájába a zsiráf, ha látogatóba jön. Jönnek a komikus szülők tömött szatyrokban az elemózsiával, cipekednek, felkészülnek minden eshetőségre. Jutka nagyot nevet: hova viszik azt a sok batyut, az erdőbe? A hídnál szokás szerint várakoznak a zsiványok. Józsi a kakas, Áron a kandúr, Jutka a cica, én a szamár vagyok, nem világos, hogy mit kell tennem a zsiványok ellen, mindenesetre ordítgatok, ami szembejövő ismerőseimet csodálkozással tölti el. Na és az a piros sál? Ami azt illeti, egy hajnyírás is rám férne. A kirándulás végére Józsika elpilled és veszekedni kezd, a nyakamban viszem, otthon a csirkesülthöz nem fáradt.

*

A családtagokban éppen az a jó, hogy nem választottad őket. Abban a kegyelemben részesítenek téged, hogy adottak, hogy adattak. Kérted, nem kérted őket, a tieid, hozzád tartoznak. A környezet – nagycsalád. Nagynénikéim a kelleténél hangosabbak és bajuszosabbak voltak, én ezt a két többletet nem rendeltem volna meg, de most már így maradnak meg bennem. Kettő Auschwitzban halt meg, a nyápic húgocska, anyám még él. Áront megbűvöli a mesével, hangja az elbeszélés tiszta és mit sem torzító eszköze, Áron mellette ül, félrehajtott fejjel szopja a hüvelykujját, a mutatóujjával ütemesen söprögeti a majdani bajusz helyét. Anyámnak az elmúlt hetekben erősen fájt a lába, mégis eljött, most kevésbé fáj. Derültebben szóba hozni a halált, nem lehet. A fájdalmakat szeretné elkerülni, de amúgy, készen áll. Józan asszony, életörömre is képes, háztartás, unokák, séta, zene, könyv, levelezés a lányával, unokahúgokkal és unokaöccsökkel, meglátogatja a kilencvenéves Marci bácsit, akinek már nehezére esik a járás. Anyám követi az eseményeket, részese a drámának, és mindig talál mentséget a honi bajokra.

*

Amikor a fiúk várat építenek, a buta papa csak annyit lát, hogy gallyakat húzgálnak, a művelet jelentése és fizikai valósága között alig van összefüggés. Megütik egy bottal a fa törzsét, kivágtam, mondják. Favágók is akarnak lenni, és a boszorkával is szeretnének találkozni, jóllehet az a csúnya és egyáltalán nem aranyos boszorka meg akarja majd sütni talán inkább Józsit, mint Áront. Naponta többször lelövik családtagjaikat. Pufka, mondják pöszögve, kell nekik a pufka. „Ha lelövöm, meghal?” kérdi Áron aggodalmasan. Mostanában, négy éves korában kezd ismerkedni a halál fogalmával. Kérdi mindenkitől, hogy hány éves. Súgva: „Meg fog halni?” „Meg,” mondom. Én is? Te is. Józsi is? Ő is. Ezt nem hiszem el neked, papa, Józsi még kisfiú.

*

Divatjamúlt figurákra próbálok emlékezni, forradalmárokra, két halott ötvenhatosra, Zádor Istvánra és Krassó Miklósra. Meghívom őket ide a barlangomba. A remeterák kéri a segítő hatalmakat, hogy engedjék el egy délutáni teára nevezett urakat onnan, ahol vannak. Utópista Pista. Nemes ügyért fellobbanó, önfeláldozásra kész politiko-metafizikai lovag. Munkásoknak szónokol a város főterén a forradalom idején. Az előreláthatatlan pártján van. Én nem vagyok forradalmár, mert bizalmatlan vagyok a jövő és különösképpen minden olyan kortársam iránt, aki megígéri, hogy majd a jövőben jó lesz nekem, ha most, a jelenben őt követem. Akkor már inkább halk szórakozás a katasztrófa előtt. Az emberek között időben-térben csökken a távolság, csak érzésben nem. Kérem az urakat, fáradjanak beljebb, és észlelem a társaságukban besuhanó hűvös fuvallatot. Nem a hajdani fiatal arcuk jelenik meg, hanem az öregedő férfié. Ha tovább élnek, ha nem sikerül megölniük magukat, most ilyenek lennének. Jót kacagnak dolgainkba látva. Készül a délutáni fényben néhány felvétel, s mit tesz a szeszélyes csoda: az előhívott képen István és Miklós fiatalkori arca látható, a fiókban heverő régi amatőr fotók másolata. Kukucskálunk – át a sötét kárpiton.

*

Nem tudja uralni a kéziratait, levelek halmozódnak az asztalán, nem fog válaszolni rájuk, alig bír odafigyelni. Barátságos hívások, okvetlenül el kell mennie, találkoznia kell másokkal, akiknek hasonképpen nincs sok kedvük az egészhez. El kell menniük, hogy nyilvánosan beszélgessenek, előadjanak és memorandumokat szerkesszenek. Egy hosszú asztalnál együtt kell ülnie egy-két tucat más emberrel, állítólagos nemzetközi személyiségekkel, mindenki mond valamit, az elnök és a moderátor összefoglalja, a gondolatok lecsiszolják egymást, marad az unalmas közmegegyezés, jobb a semminél, de nem csillog. Aztán megint a barlangban, kitudja fejéből a világot, bedugja a fülét, a napok egymásba úsznak. Kerge és visszahúzódó lény, könnyű leleplezni az ellentmondásait. Jutka szerint amit ő kötelességnek gondol, az mind hiúság.

*

A barlang képei, térbeli cikázás, nem síkbeli vonal. Háttal a falnak állsz egy kocsma mellett. Egy autó ablakán kihajlik egy fej a vezetőülésről, a füléből vér csöpög. Tizenegy éves korában beugrott egy házba, hogy le ne lőjék, kimerülten elaludt; virradt amikor fölébredt, körülötte holttestek. Négyfogatú hintó közeleg, négy vékonylábú fehér kanca húzza, a bakon cilinderes kocsis. „Földevő kígyó, felédcsavarodom, mondja a hintó hátsó ülésén a hölgy az úrnak, bízd rám magad, nincs más boldogulásod.” A tanár rossz állapotban van, ha akar valamit, vagy ha fél valamitől. A cselekvés zsúfolt határidőnaplót jelent. Erről-arról nyilatkozik anélkül, hogy értene hozzá. Sok autózás, találkozás, időpontok, sietség.

*

A teste mostanában jeleket ad, a tanár rémeket lát. Néha az a benyomása, hogy ellopták az életét. A felét sem csinálja meg annak, amit megígér, egyszerűen elfelejti. A család is védőbástya, de tőlük is leoson az oduba, újságot nem szívesen olvas, nem érdeklik az új szigorúak. Szaggatott gondolatmenet, tartós áramlatok. A hírek zöme árt, elterel, butít. Mögötte szöszmötöl a tigriscsíkos cica, a fotelben hever, simogatást és étkezést igényel. A tanár kinéz az ablakon, botozva közeleg egy szomszéd, remegő láb, görcsös sétabot, valamit akar mondani, benyit, „Van félfogadás?” „Nincs.”

*

Mellette a repülőgépen egy kisbaba kezében gumimadár csipog. A tanár elalszik, a gumimadár vijjogni kezd. Gyűlöli az interkontinentális repülőutak filmjeit. Szoros ez a repülőgép és felesleges az uticél. Kimehetne inkább a kertbe, hogy a nap süsse, szél legyezze. Odakint füstköd felett a ragyogó ég és lent a vörös nap.

*

Véletlen társaságba várják, összefűzi őket néhány emlék, befagyott érzések, amelyeket jobb nem felolvasztani. Múlnak az évek, hűvösödik, a barátaival is ritkásan találkozik, hiánygazdálkodás. Fiatal emberek képesek napi huszonnégy órán át embert enni. A korosodó kannibál hátrahőköl. Kiki tekintse magát belátása szerint erkölcsi újszülöttnek, mindenkinek jár az irgalom. A feloldozás nem a másik ember dolga. Egyébként, nincs feloldozás. Párizsban a nagy, fekete Renault sofőrje elmondja, hogy az algériai háborúban két arabot géppisztollyal lelőtt; az egyikbe a halántékán át ment be a golyó, a másikat derék fölött átlósan elkaszálta. Rossz emlék. Egyre rosszabb. Akkor nem volt más választása, szemben álltunk, vagy ő, vagy én. Egy katona nem mondhatja, inkább én haljak meg, csakhogy téged, kedves ellenség, meg ne öljelek. Kiki megépíti a maga poklát.

*

Mire volt jó ez az út? kérdi magától ülését hátradöntve a repülőutas. A felhők felett kiderül. Szőke nő, egy kötegbe font haj, a keskeny folyosón a légikisasszony jobbra-balra tekintget. Ég a szemed, behúnyod, ötkor otthon vagy, egy nappal előbb. Visszabújni a bőrödbe. Lavatory occupied. A széplelkekből politikai vezérek lesznek, a gonoszokból regényírók. Ha az íróból politikus lesz, elhatalmasodnak a szövegében a normatív kijelentések. Nehezére esik az analitikus beszéd. Morális ítéletek, nemzeti önigazolás, az előző rendszer elmarasztalása.

*

Harangzúgás, a székesegyház tele van, most a tanár jön. Lassan, tagoltan olvassa fel angolul a szövegét, közben a közönségre néz. Vizet iszik, mélyen lélegez, még hátra van egy fél óra. A vége ügyes, taps, hajlong, leülhet, föllélegezhet, a hivatalos programnak vége, ma estére nincs több nemeslelkű ünnepélyesség. Este kiment a kikötőbe, leült egy padra, meglógott az operából. Miért utálja a nyakkendőt? Minden rendes ember nyakkendőt visel. Jön egy sokemeletes fehér hajó, lassan kúszó magas épület. Mérges kis sirályok totyognak a tanár körül. Fent várkastély, vén tégla- és terméskőfalak, a bástyán hatalmas fák, a városháza tornyán messzire látszó fehér óramutató. Nagy ütközésgátló gumipárna a betondokkon, óratorony, játszóhely, padok. Egy kövér bajszos fiatalember a fiát hintáztatja, azután jön a sárga, csavarodó csuszda, közben folyamatos sirályvijjogás. Árbócok körül egész kötélhálózat, kisebb hajók, zászlócskák, pirosra festett mentőöv a parton. Elsötétül az ég, világítanak a várakozó taxik. Nyolcat üt a harangjátékkal összekapcsolt óra. Elered az eső, acélszürke víz, sárgára festett vascölöpök. Egy ember áll a mozdulatlan hajó orrában. Egy nő dús szőke haját lobogtatja a szél, élénk, fintorgó tekintet, a férjébe karol, kémleli a csinos, közömbös arcot. Vízretett zöld faház piros cseréptetővel, rózsás felhőfoszlányok, kék-fehér csíkos sorompó. Elered az eső, vadonatúj építészeti csodák, nemzetközi divatcégek kirakatai, természetes anyagok, drága öltönyök, márvány, fém, üveg. Már nem megy el a polgármester fogadására, hazamegy a szállodába, lefekszik.

*

Másnap a repülőtér külön várótermében ül, elkérték a jegyét, hozták a beszállókártyát, a falon Munch litográfiák, csukott szemű meztelen vállú nő fekete hullámok alatt, amelyek ugyanolyan ívben vonaglanak, mint a haja, enyhén párhuzamos, középen benyergesedő hullámvonalak, a nő száján kis ráismerő mosoly, akkor még volt halálosan mosolygó kéj. Jönnek a tanárért külön kocsin odaviszik a géphez és az üléséhez kísérik. K. megköszöni az ifjú diplomatanő szívélyességét, majd hirtelen arconcsókolja.

*

Varjú csapkod a szárnyával, esőcseppek az ablakon, ahogy a gép nekilódul, vízszintesen gurulnak az ablakon, hamar leszáradnak. Világítanak a betonlámpák, El Al, TWA, Singapore Airline, Lufthansa. Már benne vagyunk a ködfelhőben, kiderül az ég, felhők fölött napsütésben ringatózunk. Újságpapírzizegés, a tanár hátradől, a gép orra felfelé húz. A gyapjas felhők szélén arany és gyöngyház fodor, egyszercsak besüt a nap. Hómező és narancslé. A menü ígéretes: Coctail de crevette, coq au vin, petit pois duchesse, carottes, fromage, dessert, caffé. Amit nem eszel meg az a tiéd. Mindig aludni szeretne. Éles horizont, kékarany ég, felhőkorong, megyünk szemben a nappal. Fenn ragyogás, lenn sötét. Bukunk bele a szürke tóba. Sok erőlködés a látszatért. Süllyedünk a szürke semmibe. A ködből kibújnak a fák, erdő, utak, mértan. Kék lámpák dugják ki a betonpályából a fejüket, sárga nyilak, fehér csíkok, oldalt gyepszőnyeg. A gép leszáll, kicsit felugrik, visszahuppan, hátul gyenge taps, a hangszóróban ismét zene.

*

Időnként történik körülötte valami szokatlan. Hosszú folyosón megy, viszi a mozgójárda, a falon szürke zománcos fémlapok, az egyiken tenyérnyi vérfolt, a lefelé meredő ujjakból cseppek gurulnak le. Szigorúbban odanéz, a falon nincsen semmi sem. Tegnap egy teniszpálya mellett haladt el, valaki könyörgött, hogy segítse át a drótkerítésen. Az ő gépe még mindig késik, még mindig nincs megjelölve a kapu száma. Egy turbános pakisztáni, ki tudja miért, belefúj egy bombardonba. A tanárral szemben leül egy szürkekalapos fiatalember és hosszadalmasan a szemébe vigyorog. Egy kékkosztümös hölgy kerekesszéken tol egy öregembert, aztán meglát egy másik kékkosztümös hölgyet, ujjongva belekarol, csevegve eltávolodnak. Az öregember sértetten várakozik. Pepita öltönyös fekete urak tolatnak előre a nagy pocakjukkal, kár sietniük, még várni kell. A nagy váróteremben a fekete linóleumon, egykerekű biciklijén körbekarikázik egy fiatalember, és közben trombitál. A tanár csak repülőgépeken szokott fürjtojást enni lazaccal, magától ez nem jutna eszébe. Japán házaspár közeleg veszekedve, a férfi tolja a poggyásztargoncát, a nő mondja-mondja, a férfi tolja-tolja. A cipőjükről megismeri a kelet-európaiakat. Csúnya honi anya a két csúnya fiával; a nyugati csúnya szélhámosságokat mesél a keleti csúnyának, az is előhozakodik egy-két szélhámossággal; az anya bólogat, az övé ez a két rusnya gézengúz.

*

A nyakonszúrt kancellárjelölt mélázóbb lett, a vörösbor kevésbé ízlik neki, mondja egy újság. Hazafelé menet a tanár sem fog bordóit kérni. Léböjt, futás, uszoda, ujjra húzható vérnyomásmérő. A New York–San-Francisco járat késik, az isztambuli is, a moszkvai is. Leragad a szeme. Józsi csúnya, de aranyos tigrisekkel szokott találkozni a konyhában. Jobbra-balra ugrál a zöld fény, be lehet szállni. Szláv-angol vegyespár, szeretsz? absolutno, absolutely. Kisasszony, ne rágja azt a gumit, szörnyű szaga van. Szegény nagymamám azt mondta, gyakoroljam a Für Elisét, amíg az ujjam foghagymaszagú nem lesz, mondja egy színésznő, aki Tokióba megy eljátszani az ezüsttollú kócsagot. Az öregember, akit egyedülhagytak, lekecmereg a tolókocsiról, pisilni kell neki. Jön a figyelmetlen kékkosztümös nő és betolja a kocsit az öregember nélkül egy helyiségbe, amelynek nursery illetve Babyraum a neve. Komputervezérelt betűk csattognak a falon. Hazai újság, mérges kis ország, erős lélekszag. Helén rákos lett a beültetett fogaktól. A tanár nem tartja lehetetlennek, hogy a repülőtéren egy limuzin várja, amiben ital is lesz. A limuzin felgördül egy kastélyfeljárón, a tanár lenyomja a magas rézkilincset, benn egy nagy oszlopcsarnokban száz pongyolás elmebeteg feléfordul. Az igazgató felkíséri a tanárt egy katedrára, kap egy pohár ásványvizet, eléteszik a mikrofont, tessék.

Az akasztófa múzeumba megy

Bölcsességért dicsérem az Alkotmánybíróságot, mert Magyarországon is véget vetett az emberölés törvényes válfajának, a halálbüntetésnek. Mostantól embert csak gyilkosok ölnek, bűnözők tehát. Nem bűnöző emberek pedig nem fognak arra kényszert vagy mentséget találni, hogy egy másik embert megöljenek.

Jól tette az Európa Tanács, hogy ezt a lemondást az emberölésről (legalábbis békeidőben, az államok szuverenitásán belül) a civilizált uralom kritériumának nyilvánította. És jól döntött a kormány, hogy ezt a feltételt is teljesíteni akarván, nem a parlamenthez, hanem az alkotmánybírósághoz fordult.

Miért kritériuma a halálbüntetés elvetése a civilizált uralomnak, amelynek a barbár uralom a fogalmi ellentéte? Azért, mert a civilizált uralom tisztánlátáson alapul. Felismeri, hogy azonos fajtán – az emberin – belül nincsen és nem lehet eleve adott erkölcsi fölé-alárendeltség ítélő és elítélt között.

Az ítélet kifejezhet véleményt, elfogultságot, viszonylagos tehát; a kivégzés viszont abszolút. Embernek a másik emberrel szemben csak viszonylagos igazsága lehet.

A zsidó-keresztény metafizikai demokrácia, amely az emberek között nem ismer el istentől származtatott hierarchiát, az embereket eleve egyenrangú lényeknek tekinti, amiből következik, hogy az egyik ember nem ura a másiknak, mint az állatnak, amelynek megölésére a mai civilizáció embere még zavartalanul felhatalmazva érzi magát.

Ember az embernek sem abszolút ura, sem abszolút szolgája nem lehet. Attól abszolút, ha elveheti az életét. Az állam egyebek között törvényes fenyegetés, az az institúció, amelynek szabad büntetéssel, testi korlátozással, szabadságmegvonással, tehát erőszakkal fenyegetni. Ha azzal is fenyegethet, hogy megöl, akkor túlzásba eshet és akkor az állampolgár szabadságának vannak kétségtelenül gyenge pontjai.

Ha elismerjük minden ténymegállapítás, bizonyítás és erkölcsi állásfoglalás korhoz kötött viszonylagosságát, akkor a halálbüntetés abszolút és irreverzibilis jellege ellentétben áll az emberi ítélkezés relatív és reverzibilis jellegével.

Nem volt kielégítő az a törvényes megszorítás, hogy politikai bűnösnek nyilvánított állampolgárokat nem szabad felakasztani, de a közönséges bűncselekmények elkövetőit igen. Nemcsak azért, mert számos esetben közbűntényesként kezeltek olyan embereket, akik politikai ellenfelek voltak, hanem azért is, mert ez a kivétel is jelzi, hogy nincsenek szilárd kritériumok, s a kérdést, hogy kit szabad halálra ítélni, kit nem, nem az igazságosság dönti el, hanem az erőviszonyok mérlegelése. Mivelhogy nem büntetnek halállal minden emberölést, elég önkényes, hogy melyiket igen, melyiket nem.

Szemért szemet? Életért életet? De hiszen nem az áldozat maga áll bosszút a gyilkosán, hanem valaki más! Egy harmadik, aki eddig ártatlan volt, most gyilkosságba keveredett. A bírót nem fizethetik meg azért, hogy a lelkére vegye egy kivégzés súlyát. És ki parancsolhatja meg egy másik embernek, hogy öljön meg egy harmadikat? Senki nem rendelkezhet olyan emberfeletti belátással, hogy tudja, mivel büntet, amikor a legsúlyosabb, a végzetes ítéletet kiszabja.

Ha a halálbüntetés szokásban van, akkor mindig akad halálraítélt. Ma ezért szokás kivégezni, holnap azért, az ítélet indoklása sokféle lehet, és változékony ideológiákat tartalmaz. Maga az intézmény a kísértés.

Ha országunkban a huszadik század halálos ítéleteit mind lepergethetnénk magunk előtt, ha látnánk a perek szereplőit, ha szemébe nézhetnénk a vádlottnak és a vádlónak, hány esetben hagyná helyben a mai morál a tegnapi ítéleteket?

Mivelhogy elvileg minden ítélet lehet tévedés, és mivelhogy a börtönből ki lehet valakit ereszteni, de a koporsóból már nem, a büntetés csak addig ésszerű, amíg ellenőrzés alatt van és módosítható, amennyiben a tényállás és annak megítélése változik. Kell, hogy mindenki számára létezzen a törvény házának falán nemcsak bejárat, hanem kijárat is.

Jó érzés, hogy országunk 1990-től kezdve a civilizált országok körébe tartozik, ahol az emberölés kertelés nélkül tilos, ahol az emberéletnél magasabb szentség nincs. Ahol nem büntetik halállal még az emberölést sem, a gyilkosságok száma alacsonyabb, mint ott, ahol a gyilkos számolhat azzal, hogy kivégzik. A gyilkosság szelleme kétségtelenül fertőző, de a nem-ölés szelleme is az. Elérheti a hadsereget és a mészárszéket is.

Margináliák a tízparancsolathoz

Zsidók, keresztények, mohamedánok – az emberiségnek közel a fele – szentnek tartják azt a tíz erkölcsi parancsot, amelyet az írás szerint isten közölt a néppel, igénybe véve a hozzá közel álló Mózes tolmácsolását. Isten és a nép között a frigytábla a szövetség tartalma és ára. A népnek ez a tíz parancsolat mond valamit, zavarja a megszegésében, bűntudatba és vezeklésbe ragadja, képmutatásra gerjeszti, de el nem bocsátja. Megsebzi az ártatlanságát. Morális lény az, aki a jó és a rossz tudásával cselekszi akár a jót, akár a rosszat. Mihelyt vállalta a tíz parancsolatot, mint feltétlen szabályt, az ember vállalta a bűnt, és ezt a köztes bolyongást a tudatlanság és az isteni hívás között. Cselekedete egyszersmind döntés is, amelyért a megnevezhetetlen autoritásnak személyes felelősséggel tartozik.

*

Tiszteld a szüleidet. Ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne törj házasságot, ne irigykedj. Vagyis ne tégy a másiknak olyat, amit magadnak nem kívánsz, ezt parancsolta a hang a népnek, amely alkalmasint tiszteletlen volt a szüleivel, ölt, lopott, hazudott, házasságot tört és irigykedett. De a szó beleégette magát a nép emlékezetébe.

*

„És közelebb jöttetek és álltatok a hegy alján, és a hegy tűzben lángolt az ég szívéig sötétség, felhő és sűrű köd alatt.” És akik ott álltak azt hallották: Én az örökkévaló vagyok a Te istened.

*

Az örök hatalom megszólít, isten jön az emberhez, de láthatatlan marad és nem akarja, hogy lássák. Ha láthatnánk, akkor ábrázolhatnánk és e képeket istenítve könnyű alkut köthetnénk az abszolút parancsokkal és tilalmakkal. A javaslat nem kínál középutat ölés és nem ölés, lopás és nem lopás, hamis és igaz tanúságtétel között, nem mérsékelt parancs. A tudás, ahonnan a tíz ige jön, értesült már arról, hogy az emberek miket művelnek, de a mércét nem a gyarlóságukhoz igazítja. Súlyos törvényeket ad, megtartó törvényeket. Ez a legegyszerűbb tanítás: a másik ember kímélete, amiben a föld lakói egyet tudnak érteni.

*

A tíz ige nem kíván semmi különöset, csak olyan tiszteletet a másik ember iránt, hogy az emberek – mint nép, mint társadalom, mint emberiség – együtt tudjanak élni egymással. Isten szavak, szövegemlékek közvetítésével beszállásolja magát az egyén öntudatába, mert a Te lehet a magányos halandó és lehet a nép, amely e törvény által köt szövetséget az egyetlen és örök hatalommal, hogy hosszú életű lehessen a Földön.

*

Mózes segít, ő a tolmács, ő az, aki legközelebb merészkedik a tűzben szóló hanghoz, aki így mutatkozik be: vagyok, aki vagyok. Az örök hatalom az, aki, az isteni másik, az egyetlen Te. Mózes létrehozza a dialógust, amely aztán csak megy valahogy. Ő is, a próféták is gyarló emberek. Gyarló emberek dialógusa egy féltve őrködő, voltaképpen gyarló istennel. A dialógus föltételezi a kölcsönös gyarlóságot, a szerelem a féltékenységet.

*

Isten és ember között, végtelen és véges között a feszültség örök, a szövetség feltételes. A szerződés érvénye feltételezi annak kétoldalú megtartását. A feszültséghez hozzátartozik Isten vád alá helyezése, ha az elvadult történés szerződésszegésként értelmezhető. Túlzott? Nem figyelt oda? Bizonyos tények után a meghökkent embernek nincs kalauza. A huszadik századi öldöklés-tömkeleg után, amelynek gyilkosai mind úgy képzelték, hogy ők jó hazafiak, van-e még értelme ennek a két szónak, hogy ne ölj? Kit köt ez? Istent? Embert? Senkit se?

*

Meglátni a másik emberben az örökkévaló egy másik képmását, önmagunk tükörképét tehát, amelynek nem illik olyasvalamit tennünk, amit mi magunk rossz néven vennénk tőle, mert ugye nem szeretnénk, ha megölne, meglopna, megrágalmazna, elszeretné a feleségünket és folyvást irigykedne ránk. A maga erkölcsi minimalizmusával így hangzik a lehetséges népi erkölcs alapja. Ez a szolidaritásnak az a minimuma, ami a megmaradás feltétele. Mint láttuk, nem teljesen üzembiztos feltétele. A mózesi tíz ige az a transzkulturális minimum, az a hordozható erkölcsi üzenet, amelyet nem kerülhetsz meg, és ami más néven, más fogalmazásban minden kultúrában fölmerül. A másik ember respektusa, igen, ez a tanítás lányege. A többi csak kommentár.

Elballagott

A szomszédok a háború után költöztek ide; volt egy nagy barna folt a parkettán, amelyet semmilyen súrolószerrel nem lehetett eltávolítani; vér, mondták a hozzáértők, végül kicserélték az egész parkettát. A lakást 1944-ben a Gestapo használta. A ház mögött a kert jobb sarkában van egy dús növényzetű dombocska, egy régebbi szomszédasszony szerint csontvázak lehetnek alatta, a Gestapo, akiket elintézett, oda hantolta. A házból senki sem akarta megbolygatni a csontok nyugalmát.

Piros vadszőlőlevél-szőnyegen lépkedek, hogy eljussak a barlangomba. Velem szemben a holdfényben kihúzza magát a japán naspolya, megrázza dús leveleit. Jól bírta az átültetést, szívesen van itt, akárcsak a macska. Ülök a karosszékben, nyomkodom a szemem, fáradt vagyok. A hátam mögött szól a Mozart Requiem, dies irae, dies illa, arany drapériák hullanak szurokmedencébe. Jöjjön az incorporatio.

Egyszer csak itt terem a barlangban István, csendesen jött, nem hallottam az ajtó nyílását. A polcomon vannak a levelei, nem nyúltam hozzájuk. Milyen lenne, ha ma élne, ha csak úgy meglátogatna? Harminc éve lett öngyilkos. Azt mondja, máskor is eljön, most nem maradhat soká. Felállok, hogy töltsek valamit neki, mire visszafordulok, már nincs ott a vendégkarosszékben, és az én kezemből is eltűnt a pohár.

*

November vége, este fél tízkor kinyitom a barlangban a rádiót, megismerem egy íróbarát szép, nyugodt hangját: írásaiban azt részletezte, hogy rosszul érzi magát. Engem, mi tagadás, elálmosít, ha valaki ezt részletezi. Neki is felcsillan a hangja, amikor elmeséli, hogy egy francia elmenekül innen, el ebből a kötelező rossz hangulatból. Aztán egyenletesen, akkurátusan visszazökken a nemzeti alaphangba, rosszul érzi magát, ahogy a tiszta erkölcs megkívánja. Ha erkölcsi gyanúba akarsz keveredni, mondd azt, amit Amerikában illik a hogy vagy kérdésre válaszolni: remekül. Majd kapsz. Nem vagy te véletlenül hazaáruló? Engedelmeskedj a közérzületnek, amely gyermeki szorongásból van megszőve! Ezen a ködös novemberi éjszakán a barlang minden lámpáját kivilágítom.

*

Hálás vagyok, hogy még élek, és hogy ez a toll kellemesen siklik a papíron. Egész testemmel választom a szót. Csészében tea, a függöny nem enged kilátnom, én azonban rajta keresztül is látható vagyok. Laktam egy parasztházban, amelynek szobáiba be lehetett nézni; sokszor képzeltem, hogy kívülről valaki célba vesz. Hogy ne érjen váratlanul, ha rámtörnek, a baltát odakészítettem az ágy lábához. Belülről csukóztam, s ha közelről kopogtak, gyorsan elsüllyesztettem az épp előttem lévő papírokat egy nem túl fortélyos rejtekhelyre. Egy szétnyitható asztal alatt volt egy fiók, amelynek nem volt oldalt ajtaja, csak akkor látszott, ha fölemeltem az asztallapot. Miért ne emelnék? Valóban, de mivel a házkutatók nem fedezték fel, azt kell mondanom, hogy jó hely volt, csakúgy, mint a szén alá kapart plasztikzacskó. Új szobában mindig azt néztem, hogy lehet kiszökni innen, s adódik-e benne valami dughely. A szemem nézi, nem is én.

Mikor a vizsgálati fogságból elengedtek, próbáltam újra összebarátkozni a várossal, álltam a metróállomások alásüllyedő mozgólépcsején, néztem a szemben fölemelkedőket: ki az, aki nem adna fel? István mondta egyszer: „A többség, mint a baromfi, eltűri, hogy kiemeljenek közüle egyet-egyet. A szökevényt tízből kilenc feladja. Itt a szélkakas realista, a becsületes képzelgő, az őszinte ostoba.” Nem volt idegen tőlem, amit mond, önkéntes, ravasz foglyok, meghitt kis tömlöcünkben, enni-inni van mit.

Most hogy elmúlt a kommunizmus, emléket szeretnék állítani gyerekkorom legjobb barátjának. István tizenhárom éves korában belépett a kommunista pártba, és olyan okos volt, hogy tizenöt éves korában már függetlenített pártfunkcionáriusként tanította a Tőkét felnőtteknek. Anyja még otthon sárgaságban, apja Mauthausenben halt meg. Gyerekkorunkban egymással szemben laktunk, naponta meglátogattuk egymást, sokat telefonoztunk, egy padban ültünk, együtt éltük túl az 1944-es évet. Mind a ketten élvezetesnek találtuk a beszélgetést a másikkal. A háború után ő kommunista lett, én nem, később kizárták a pártból, az egyetemről, előzően az egyetemről engem is kizártak. Most újra jobban értettük egymást. Némi feszélyezettséggel, de nagy erkölcsi komolysággal látott neki az átállásnak, a humorérzéke is megjavult, az elakadás a pályán serkentette az önállóságát. Az 1956-os forradalom egyik odaadó aktivistája volt, a novemberi szovjet intervenció után átszökött Bécsbe és megfelelő felvételi vizsgák után az oxfordi Trinity College-ban folytatta a Budapesti Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen megszakadt tanulmányait. Utóbbit ma csak Budapesti Közgazdasági Egyetemnek hívják. 1960 márciusában, egy születésnapi mulatságról korábban hazament és gázzal megfojtotta magát.

*

1955 novemberében, harmincöt éve, a könyvtárból hazajövet belépek a szobánkba, első feleségem, Vera ül, István a fűtőtestnél állva melengeti a kezét, hosszú vonatút van mögötte, nevetve meséli, hogy a házmester összetévesztette velem (pedig nem igazán hasonlítunk, talán csak a tartás, a hang), a kapuvári állami gazdaságból jött, ahol egy parasztvezér, Szigethy Attila volt az igazgató, István meg az adjutánsa. (Szigethy 1957-ben kiugrott a magasból a vizsgálati fogház betonozott udvarára, így hírlett; az a hír is tartja magát, hogy kidobták.) Istvánnak 1955-ben tetszett a rohangálás terepjáró kocsikon gumicsizmás, viharkabátos emberekkel. Elképzeltem, hogy a zsákhordók és a gépkezelők is tisztelettel beszélnek vele. Kisfiúként, ha ráhelyezte valakire a tekintetét, a másik illendően válaszolt. A kapcsolatban megmásíthatatlanul István volt a kezdeményező. Áll a fűtőtestnél, megjövök a parlamenti könyvtárból, ahol a gépelőszobában verem a masinát, és gyártom a jegyzeteimet. A folyón ritkásan úsznak fel a lassú uszályok négyesével az erőlködő vontatóhajók mögött. Minden szép és változatlan; hülyére olvastam magam. Otthon Vera és unokafivérem pompás beszélgetésbe mélyedtek, István átkarolja a beszélgetőtárs szellemét, s annak kedve telik a hurokvonalakban, amelyeket a vezető elméje rajzol a térbe, nem különben a nyílegyenes logikai szökkenésekben.

*

Meghitten néztük egymást gyerekkorunkban is, begyakorlottan úsztunk egymás mellett a Berettyóban a nádas partok között, hevertünk az átforrósodott hídpilléreken, zizegtünk egymás mögött kerékpáron, tudunk egymás mellé surranni, majd hátramaradni, ha nagy ritkán felhangzott mögöttünk egy autó moraja, ott keleten üres volt a síkság és az országút. Nem él bennem kép arról, hogy szeretett volna tárgyakkal bíbelődni, az én passzióim – a repülőmodellezés, a Märklin, a gombfutball – nem érdekelték. Engedékenyen rúgta a pontos gólokat két meggyfa között, finom pupliningben és jó szabású tweed öltönyben. Ötvenhatban, ha nem szökött volna nyugatra, igen aggasztóan alakult volna a sorsa, halálbüntetés sem kizárt. Mindez a múlté, ő is. Megáll a kapu előtt egy autó, István kiszáll belőle, áthalad a kerten, várom, hogy kopogjon.

*

Említettem a kijövetelt a vizsgálati fogságból, szerettem az öreg forradalmár-író, Lengyel József professzionalizmusát. Mikor a letartóztatásból kijövet összetalálkoztunk a vársétányon, az első kérdése ez volt: „Ember vagy technika?” Amivel, kissé kódolva azt akarhatta kérdezni: „Spicli vagy poloska?” Hogy mi okozhatta lebukásunkat. Válasz: mind a kettő. Föltételezem, hogy föltételezte, hogy a távolból puskamikrofonnal lehallgatják a beszélgetésünket. Ő volt a legnagyszerűbb kéziratcsempész. Mikor nyolc évi szovjet önkéntes emigráció, és tizennyolc évi büntetőtáborélet és kényszerlakhely után végre hazajöhetett, kéziratait egy öreg varrógép fémteste köré göngyölte, ráerősítette a fatokot, és fölülről egy lyukon át annyi zöld kávét csurgatott alá, amennyi befért. Mikor a vámos föl akarta emelni a fatokot, férfi és asszony egy ütemre feljajdultak, kezdett kiömleni a kávé, ami akkor, 1954-ben a Szovjetunióban ritka kincs, a nyílást bezárták, ami kiszóródott, az a vámosoké. Ki gondolta volna, hogy a kávénál nagyobb bűn is van ott? A kézirat Budapestre utazhatott. Szerettem hallgatni ezt a történetet vodkás tea mellett. Írhatnál egyszerűbben is, fiam, mondta az új regényemről, amelyet, ha törik, ha szakad, meg akartam jelentetni, ha nem itthon, akkor külföldön. A könyv, akár a gyerek, életre kell segíteni. Megemlítette, hogy az egyik kisregénye tizenhat éven át várakozott. Ennek a beszélgetésnek is már éppen tizenhat éve. Lengyel Józseffel, ezzel az élénkszemű indulatos öreguracskával már régen nem találkozhatom a nyugati vársétányon.

*

1978-ban San Franciscó-ban és Melbourne-ben is eldugtam a regényem kéziratát. Miért? Kundera noteszei is eltűntek Rennes-ben a bezárt asztalfiókból, a pénz ott volt mellette, az nem kellett a tolvajnak, csak az a cseh irkafirka. Tanultunk egymás történeteiből. Michnikkel Párizsban, Varsóban. Szimpátiák és idioszinkráziák szövedéke, amelyet nevetve disszidens-internacionálénak is neveztünk, holott a valósága inkább csak sok beszéd, sok vörösbor és valami mulatságos egy húron pendülés volt. De ez igazán nem olyan szomorú história.

Amikor tiltott irodalmat írsz, és általában, ha be vagy tiltva, csak azért sem engeded meg magadnak a panaszkodást. Az ember, ha tudja, hogy lehallgatják, nem mond olyat a telefonba, hogy rosszul érzi magát. Hacsak valami akcióra nem készül, álcázásképpen. Ahogyan azt sem engedheti meg magának, hogy betegeskedjen.

*

Áronnal összenevetünk, kancsal-bután kifigurázza magát és szívből kacag, ha ezt észreveszem. Ma este Áron jegesmedve, holnap antilop lesz. Nincs ok kétségbeesésre, kedves oroszlán, s ha megunta az oroszlánsorsot, legyen mostantól fogva palackorrú delfin. József olyan leigázó önfeledtséggel tud kétségbeesni és utána ugyanígy sugározni a boldogságtól, hogy mellette illetlenség volna rosszul éreznem magamat. De hiszen még egy napot kihúztunk a semmi torkából! Vendégeskedésünk, már így is elég hosszúra nyúlt.

*

Hogy lehet élni, ha az ember meghal? kérdezte reggeltől éjszakáig tartó csodálkozással Gulyás János, aki már maga is régen meghalt, szép könyveit pedig senki sem olvassa. „Hogy vagy, János?” „Csodálkozom.” Ingerelte a létezők kérődző biztonsága. „Tájékozatlanok! Azt hiszik, örökké élnek! Értsd meg, attól, hogy meghalsz – semmi sincs. Ez a ház sincs. Hanyatt esel, fújsz egyet, és a ház elszáll.” Én a téglafalat paskoltam: „Ez van! Ezt ide tették. Egy csomó ember van benne.” Kilenc kocsmát kellett aznap útba ejtenünk. Mindegyikben egy deci bor és a körültekintés. Gulyás tudta szánni a másikat. Köhögős, paraszt apja volt, rákbeteg, felvágták, belenéztek, összevarrták, hazaküldték. Ő meg az orvosok döbbenetére még vagy tíz évig kapálgatott, ivott is a szokásos mértékben, és dühöngött egy kerítésléccel hadonászva: „Szeret az átkozott!”, a feleségére értette. Aztán meghalt az asszony, nyomban utána az öreg, majd meg a fiuk is, aki cédulákból tette össze a magyar állam költségvetését és a novelláit mintegy félálomban. Elballagott a baráti törzsasztaltól, a feleségétől, a szeretőjétől, azután magától is.

Mészöly Miklós

Bak, zárt, öntörvényű, élesen elhatárolt, szabatos. Szemből is, profilból is könnyű látnom, ha elképzelem, különösen emlékezetes a hegyesszögekből harmonikusan összeszerkesztett arcél. Mondataiban felismerhető, gesztusaiban hű magához, vannak kedvenc szavai. Az iskolai futballcsapatban ő a természetes kapitány. Atléta és teológus, kis táska, könnyű kabát, ruganyos léptek. Büszkeség és jó modor, humor és tartózkodás adja az első benyomást. A kíváncsiság letagadhatatlan bűnjelei. Már az első szövegcserében a pontos leírás és elemzés igényét támasztja. Mérnöki pontosság az apától, jogászi pontosság az egyetemről és a lelki tapintás pontossága, ez a személyes grácia, ami vagy van, vagy nincs, ami nélkül nincs irodalom. Jó kötésű, szarvasszerű férfi, ein schöner Mann, hallani látogatóitól, irodalmi hölgyektől. Adomány, amelyet ápolni kell és keresztényiesen lovagiasságba átfordítani. Önfegyelem alá fogott testi és szellemi hajlamokat érez a fiatal ismerős, a redukció feszültségét. A Saulus című regény évekkel megjelenése előtt készen volt már, majdnem ugyanaz, mint a végső változat, közben azonban éveken át a szerző finom bicskával itt-ott valamit lenyesett róla. Ne legyen nap húzás nélkül. Pattanjon a szöveg, mint a teniszlabda. Préselt otthon.

*

Fogyasztásminimalista. Megvesztegethetetlen. A kettő összefügg. A lakás nagyvonalú, a vendéglátás puritán, kenyér, szalonna, bor. Az átvészelés éveiben meseíró, átíró, bábíró. Megtalálja a lehetetlen falán a rést. Lehet az írómesterséget itt és most a világcéh több ezer éves rendi erkölcse szerint csinálni, tehát az uralkodó mintától elhajlóan. Hogy a látásnak fókusza legyen a fekete lyuk és az Omega pont között, vagy, ha tetszik, az Omega pont és a fekete lyuk között. Az odaadást rejtett erők táplálják. Tehetség kell ahhoz, hogy egy férfi a hatvanadik születésnapján mellkasát teleszíva egy nagy fújással a torta körül mind a hatvan gyertyát eloltsa. Nagy fújásokat kívánunk neki a hetvenedikre-nyolcvanadikra is. Ez a tehetség átsegíti a szerzőt betegségeken, bajokon, újjászületésekre képesíti, átmenekíti a feledékenység öniróniáján. Egy sokszor operált fájós jobb kéz küzdelme az írószerszámokkal. Azokat csak akkor teszi le, ha bozótot irt és fát ültet faháza köré, amelynél kevésbé fényűzőt nem könnyen találsz. Megvédte a szabad idejét, hogy öreg írógépe fölött mélázhasson. A mesterségtől sem ide, sem oda. Betölteni a körülhatárolt teret. Következetes autonómia és a határok ismerete.

*

Itt is megvan Babits szüreti latinossága, ruganyos, aforisztikus mondatok kishatárszemlén, Szekszárdon. Ismert borvidék a római birodalomban is, itt présházakban és zárt verandákon élni lehet a műveltség folytonosságát visszafelé kétezer éven át a birodalom legkezelhetetlenebb népének földjéig, amely az uralkodó és a helyi prioritásoknak engedő többistenhitet, a maga konok egyistenhitével tagadta, ami az elkövetkező kétezer év számos viszontagságának forrása lett.

*

Látok Mészölyben hajlamot valami mediterrán, szikár pogányságra, amelynek a keresztény inkább bűntudatot, elgyengítő női hatalmat jelent, átszellemítést. Kell lennie ott valami átszellemítendő helyi igazságnak is, ami egyébiránt a római kori borvidéken évezredek óta folyamatosan a helyén van, egy olyan igazságnak, amely a halált sem legyőzni, sem megédesíteni nem próbálja, amely a szüreti hangulatot kénytelen tankcsatákkal környezni, valamint „vagy én öllek meg téged, vagy te ölsz meg engem” helyzetekkel. A pogány narrációhoz jobban illik a sors, mint a gondviselés képzete. Ezen a latinosságon átsötétlik valami barbár tapasztalat. Több évszázados apácáknak van mit panaszolniuk, de hát a mértéktartás pattanósra kell, hogy sűrítse a lamentációt. Az ifjúságot a strandon éri a vihar. Értelmetlen háborús bolyongások alkalmasint egyenruhában, sok halállal körülövezve. A katonatörténetek és a szentek története között figyelemreméltó különbség van, mindenkinek van miért vezekelnie. A háborúból megtért katonának, a malomellenőrnek, az újságírónak, a kezdő novellistának, az Új Hold társutasának, Németh és Kassák, Pilinszky és Nemes Nagy szomszédjának, egy sétányira tőlük, de hát Mészöly könnyedén átsétál oda, ahova más járművekkel menne, a problematikus kereszténynek itt maradt a bűn és hit koegzisztenciája, mi több, promiszkuitása, a szentség talánya Simon Weil és Camus kommentárjaival. Eszmék és fegyverek szövetsége, fenyegetettség, visszahúzódás, bunkerélet, csak az előszoba van fűtve, hársfatea egy kis mézzel, irodalmi szalon. Sárközi Márta és Polcz Alaine megállapítják, hogy mely sarkokban érhetik az ágyon fekvőt veszedelmes sugárzások, szívesen látott jövevény itt minden, ami para és transz, találkozik a tizenhetedik századi erdélyi emlékiratok, valamint a tibeti halottaskönyv szenzualizmusa. Megnyugtatásul: az asztalra porkolábvölgyi házi bor és szárazkolbász kerül.

*

Unokabátyámnál, néhai Gera Györgynél találkoztunk, ők egy év híján kortársak, harminchat és harminchét éves komoly férfiak, félig-meddig marginális, egzisztencializmus vádja alatt álló írók, én huszonöt éves kezdő. Feleségeink is hangot találtak egymással, a gyerekpszichológus és a két fiafal anya be-be viharzó gyerekeink ostromában, amiért is az apró emberek akár hipermotilisnak, túlmozgékonynak is nevezhetők. A falon Gulácsy és Kassák, Kornis és Gadányi. A könyvtár szubsztanciálisra sűrűsödve töltötte be a falakat, mert koronként el kellett adni mindent, ami nélkülözhető. Gera Andi körül ígéretes konyhaillat és sok kacagás, az ember szeretett volna a konyhában lenni, ahol Alaine, Andi és Lángh Juli, az én feleségem pompásan vigadtak, odabenn azonban Gyuri Artaud-ról vagy Blanchot-ról fejtegetett nagyváradi komótossággal és eleganciával valami megjegyzésre érdemest, maradtam a férfiak között, de azért át is kotnyeleskedtem a konyhába, és ez a kettős varázs végigkíséri a hatvanas éveket a Városmajor utcai Gera-lakásban. Ebben a takarékos kimért, társasházi három szobában, ebben az adósságoktól nyomorított háztartásban kedélytől csillámló többfogásos vacsorákra emlékezem. Igen, volt akkor is előétel és főétel, saláta és desszert, bor, kávé és konyak, netán Armagnac, akkor is, sovány Gyuri bátyámban ott maradt valami a kiéhezett munkaszolgálatosból, ahogy Hernádi Gyulában a vacsorák másik lehetséges résztvevőjében a kiéhezett hadifogolyból. Mészöly mértéket tartott. Soha nem voltunk fogytán a szónak és témának, mindenki megadta a módját, szépen kitartva az okfejtést, majd egy cumulus Gitane füsttel és egy korty olaszrizlinggel véget adva a magánbeszédnek, hogy az improvizáció apróbb fodrokat vethessen. Mészölyék öt percre laktak a Városmajor utcában, mi tizenöt percre a Keleti Károly utcában, ahova nem volt nagy eset átsétálni az írószobából kijövet, s megtekinteni ketrecét vidáman rengető Dorka lányomat, hogy a kéz alatt vett papi bor mellett időszerű és időszerűtlen tárgyakról folytassuk a multkoriakat. Asztalomat spanyolfal övezte, egyetlen szobánk fennmaradó terében zajlott a fürdetés utáni babafelmutatás, a vacsora és a társasági élet, Alaine rendelőintézeti és az én gyámhatósági történeteim komor színeket hoztak a társalgásba, de politika, film és csillagászat között, Teilhard és Cioran között minden dolog megkapta a maga helyét és elviselhetővé vált, kivált, ha az ember kilépett az erkélyre s úgy nézett a távozó barátok után a vadgesztenyefák alatt, majd visszafordulva a kiságyra meg a nagyágyra.

*

Bő negyedszázaddal ezelőtt öles vidéki léptekkel ballagunk a Grabenen, kellő méltósággal szemügyre vesszük a cipőt, a töltőtollat és a forgópisztolyt, majd Amszterdamban a kispiac környékén az élő húsárut, katonásan tovább menetelünk, de Brüsszelben elválnak az útjaink, én fényűzően ülve szeretnék sörözni, neki állva is kellemes, kilengéseimmel, ha együtt maradnánk, költségvetési egyensúlyát veszélyeztetném. Újvidéken olvastunk fel valamit, eljutunk a honoráriumból Dubrovnikba, kőpadlós, hideg szobát találunk az óvárosban, a parton sült szardínia, dalmát bor, márciusi szél a várfalon és mély beszélgetések kozmikus végkiárusításról és az aprólékos nyomozásról a gyerekkori ház után – akkor volt ötvenéves. Aztán még húsz év, minden barátságnak korszakai vannak. Nekem jöttek a kirekesztés, a szilencium évei, neki már kijutott belőlük hosszasan, nem repesett folytatásukért, de ha kell, ha valóban fontos, Mészöly egyike volt a kevés megbízható aláírónak, az írást és az aláírást nem tartotta összeegyeztethetetlennek. Kiállásban, protestálásban messzebbre ment, mint kollégáinak nagy többsége. Tudta, hogy mit vállal és, hogy mit nem vállal, akkurátus erkölcsi mérlegeléssel rajzolta meg a maga inkább sztoikus, mint radikális kihívásának a körvonalait, s ha egyszer lépett, annál megmaradt, állta a szavát. Úgy alakult, hogy számos névsorban az ő neve áll az első helyen, természeti jelenség ez, művének és jelenlétének szellemi nyomatéka okozza. Mészöly Miklós úgy járta végig ezt a vad és hazug fél évszázadot, hogy nem keverte össze a maga igazát hamis beszédekkel. Magyarország nem volt ebben az ötven évben szuverén, a hetvenéves mester az volt. Illesse ezért mindannyiunktól hódolat és hála.

Hernádi Gyula

Vonul Hernádi sötétkék orkánkabátban a Belvárosi Kávéház asztalai között, mondjuk 1960-ban, őt is, a kabátot is (nekünk még nincs ilyen, hiába, mindig Gyula a dandy!) szívélyesen megcsodáljuk, mert Hernádi Gyula úr megérkezik, és ha ő megérkezik, akkor történt valami, vaksi, aki ezt nem veszi észre, jobbra és balra kaján szívélyességgel mosolyog, elfoglalja a helyét szerény és kétes egzisztenciák között, akik inkább szimplát, mint duplát fogyasztanak, s amellett órákig elüldögélnek, meg vannak idézve szeszélyes, de nem érdektelen kiválasztással a szellem nemzetközi kalandorai, és Gyulának van mit hozzátennie az elhangzottakhoz, tud egyet-mást, nálad alighanem jobban a dologról, az is lehet, hogy a szóban forgó könyv ott van a táskájában, amelynek súlyától a jobb válla egy kissé alább süllyedt, és ha leült valahol Budapesten, kávéházban, eszpresszóban, ha a vécésasszonyságtól gyertyát és vattát kér, elvonul, bezárkózik, gyufát sercegtet (mit művelhet ez?), s kijön daliásan, kis gőggel szívélyes mosolyában, az egész helyiséget auditíve felszámolta, vizualiter tragikomikusabbá változtatta, mert fülében a viaszos vattagalacsin, mert megsiketítette magát, az a sok felesleges szó, a többieké, nem zavarja eszmélkedését, leül egy asztalhoz, megindulnak a nyelőizmai, eszébe jut egy meleg sonkás szendvics, nem, csokoládétorta nem juthat az eszébe, de ha mégis, akkor tizenhárom, egy volt fogolynak, egy ifjúkori koplalóművésznek van mit leennie a világon, de most mindezeken túl van, prémiumot kapott a hajózásnál, a tervhivatalban, a konzervgyárban, a csomagolástechnikai kutatóintézetben, majd pedig a városépítésiben, egyszóval valamelyik hivatalában, ahol nem elég, ha furcsa novellákat ír, értenie is kell az ügyekhez, mindenütt hasznát veszik, sehol sem akadályozzák komolyabban Hernádi Gyulát, ezt a budapesti Szinbádot az ő egyszerre korhű és anakronisztikus életművészetében, most annak a prémiumnak a fenekére verünk, nem Hernádit szokták vendégül látni, ez többnyire fordítva esik meg, ő arra született, hogy legyen annyi pénze, amiből tud egy-két barátnak is a Belvárosi kávéház hosszú, összetolt asztalánál pirított májat és sört rendelni, az embernek vagy van, vagy nincs született generozitása, neki van, tud álgoromba is lenni, de ha a harmadikról beszél, arról a kedves marháról, amit mond, az jóindulatú és találó, lojális ember lévén, képes megérteni, sőt ellágyulni is, nagy barna szemével rendesen megnéz, aztán egy-két hülyéskedéssel megbombáz, hogy kiderüljön, mennyire elmés, vagy idétlen a válaszod, meg hogy dicsekedjen az új vicceivel, vagy inkább szóvicceivel, amelyeket a korábbi vendéglátóhelyen talált ki, fejét egy kissé hátravetve, ölében egy behajtott könyvvel, amelynek lapjai között tartja az ujját, mindjárt folytatja, csak ezen el kell gondolkoznia, gyakran esik ez meg vele, hogy így el kell gondolkoznia, talán le sem írja, talán csak egy kék spirálfüzetbe beleír egy emlékeztető szintagmát, ott lebegnek körülötte az ötletek, mint a luftballonárus feje fölött, megy, mindjárt elszáll, viszi a szél, vagy már el is van szállva, mert ha nem lenne, akkor nem jutnának eszébe ilyen furcsa képek, ilyen paradox történetek, amelyek se neked, se nekem nem tudnak az eszünkbe jutni, ezek csak neki jutnak az eszébe, ezért, amikor a Belvárosi kávéház asztalánál Hernádi jelképezi az ő kétszobás, gangra nyíló Bethlen utcai lakásával az érett és beérkezett férfiúságot (e sorok szerzőjénél hét évvel idősebb, ezért vén fejjel is meg van tartva az öcs- és báty viszony), akkor az érkező nagyúr talán épp egy elutasítólevelet tart a kezében, amelyet valamelyik kéziratelutasításra felhatalmazott személy nem röstell ormótlan politikai formulákkal meg is tűzdelni, jön Gyula, de a kedvét nem tudják elrontani, harminchat kilósan is bírta még az élet szigorát, a lágerkórházban megmaradt, egy zsidó doktornő megsajnálta és odavette felcsernek, még győzi, még húzza a belét valameddig, ha Ukrajnából haza bírt jönni, ha innen még megy valahova, ahol már nem lesz szüksége népes baráti kíséretre, ahova már egyes-egyedül megy, sőt surran, a város legváratlanabb pontjain feltünedezve, ő, aki semmit sem utál jobban, mint messzire menni, gyalog, netán hóban, ilyesmi ennek a hülye Konrádnak való, és ennek a hülye Sükösdnek is hogy jutott eszébe a Lágymányosra költözni, most mehetünk a világ végére, ma este talán éppen Danilo Kissel fogunk megismerkedni, de azért micsoda ferde ötlet kiköltözni a városból a prérire, kis idő teltével azonban Gyula mester is ott lakik, és az a hülye Konrád is, a szőke Julijával és a szőke gyerekeivel, de azért a normális találkozóhely inkább valamelyik szálloda eszpresszója, ahány van, annyi, azok mégis egy kicsit polgáriasabbak, a bölcs pesti vándor tudja, hogy melyik milyen, s valamelyikben letanyáz, ott naponta megpillantható, ott ír felborzolt hajjal, sok pohárral maga mellett, ott magyaráz valamit nagy hevességgel egy boszorkánynak, aki ugyancsak nagy hevességgel magyaráz, állunk röhögve Gulyással az Astoria kávéház ablakánál, orrunkat az üvegnek nyomjuk és nézzük Gyulát, ahogy magyaráz, odébb kotródjunk? vagy jelezzük, hogyha netán kedvük volna, csatlakozhatnának hozzánk? meg van beszélve a dolog Baranyi Tónival is, akinek majdcsak sikerül valami vitát csiholni, összeugrasztani bennünket, máskor éppen ő rendezi a találkozást, okos glosszázó moderátor, mígnem egyszer csak elmondja neked, dohányfüstös ujjain számolva, hogy mért logikátlan, amit mondasz, nagyot nevet az asztal lapjához ütöget egy Munkást, rágyújt, vívódik, hogy kérjen-e vodkát, mert akkor ma este is elindul egy úton, amelynek maga is balsejtelemmel találgatja a végét, Gulyás pedig, a másik vándor, jön valamelyik kocsmából, ahol elálldogált egy deci bor mögött, a szürke télikabátjába visszahúzódva az aggasztó külső világból, és ebben a védett zugban is inkább csak csodálkozva azon, hogy most egy szájba a pálinka bemegy, aztán kijön egy halálhörgés, csodálkozik ezen Gulyás János Kossuth cigarettával a szája sarkában, ha csak decizget, több kocsmában ácsoroghat, a sarokban gubbasztva, hogy ne legyen feltűnő, hogy ne szúrjon szemet, hogy ne kössenek bele, ezt Tóni is szeretné elkerülni, de néha muszáj leütni valakit, vagy a söröskorsóval lelocsolnia egy ellenszenves alak fejét, ilyesmi Gyulával nem fordul elő, úriember, ő csak fölhelyezi a ruhatár magas pultjára a neves kritikust, asztaltársaságunk tagját, nem veri meg, csak fölteszi erre a nevetséges trónusra, ott ismételje meg, amit az imént mondott, nem ismételi, lejöhet, de most már egy házzal továbbmehetünk, nemsokára éjfél, ilyenkor ébred Jancsó az Emke fölött Kovács néni bútorozott szobájában az egész szobát beborító matracon, talán felnézhetünk hozzá, kifordulunk a forgóajtón, visszanézve a társaságra, amelyben sok kedves arc között ott ül elhessenthetetlen néhány kevésbé kedves, néhány többarcú pofa, menjünk egy házzal tovább, ki innen jött, ki onnan jött, hivatalból, családlátogatásból, vízóraleolvasásból, könyvelésből, tanításból, könyvtárból, talán szerkesztőségből is, vagy netalán saját írószobából, amely jó esetben saját nászszobául is szolgálhat, alkalmasint barátoknak is, mindenki megtelt ezzel a súlyos nappal, mindenki lefáradt valamelyest, este legalább villogunk, kipirosodunk, Gyula verni fogja az asztalt, menjenek haza! elegem volt! ebből a pimaszkodásból elég legyen! rájuk borítom az asztalt! nem megyek be az utcájukba! persze Gyula, rájuk borítod, néha borít, aztán kevésbé, az ember élni szeretne, csinálni valami mégeddignemvoltat, regényt, novellát, verset, drámát, filmet, színházat, kabarét, valamit, ami nem közhely, ami ha ingerli, hát csak ingerelje ezeket a fantáziátlan zsírfejeket, megőrülnek tőle, hát csak őrüljenek, olyan szemtelenségeket fog megengedni magának, amilyeneket csak ki bír találni, nyakkendő, öltöny a Váci utcából, cipő Bécsből, onnan a könyv is a gnosztikus fizikáról, a Kabaláról és a Káoszról, a viselkedés nyájasan szenátorias, a nagyapa a császár orvosa, az apa főjegyző Pannonhalmán, az atyák hintós szánon jönnek a nagyságos asszonyhoz kalácsra és csokoládéra délután, egy kis likőr is elfogyott, a bencés gimnáziumban nemcsak tudást, némi diszciplínát is lehetett tanulni, nem izzadni nyáron, nem fázni télen, a zakó, a nyakkendő Hernádin mindig gáncstalan, konzervatív kamgarnok, nem ellomposodni, úgy menni végig a Váci utcán, ahogy egy úriember végigmegy, jobbra-balra szívélyesen köszönve, kedves marhák, az oroszlán jegyből tréfásan sugározva fejedelmi kegyeit, igen, ki is ez? ja igen, fárasztó volt ez a nap, mennyi szó, uramisten, már csak ezek a nyesett fények, az embert végül megkorbácsolják, egyetlen nap hány verés, visszük haza a törődött vándort, otthon lesz barátságos Ica-Kriszti-Icuci, hálóruhás testek a kicsi lakásban, spárgafotelek, okszerű térkihasználás, ácsorgás az ablaknál, lenéz a lágymányosi Duna-partra, Csepel szigetére, Budafokra, ezt adta a tanács, ezt a kilátást, éppenséggel gyönyörűnek is láthatod, és Hernádi annak is látja a jobb agyfélteke jóvoltából, igen, a lakótelep kockáit is, persze a kozmoszba helyezve, némelyest elátkozottan, irodalmi főtisztektől kitagadva a jók közül, heideggerien beverve a rosszak közé, mi okosabbat tehetne, piros fejjel több asztaltársaságban, számos spicli előtt a legkevésbé hízelgő szavakkal illeti őket, aztán egyszer csak változik a téma, Hernádi nagyot röhög, azok is emberek, azok is tudják, amit tudnak, talán okosabb lenne ahelyett, hogy az asztalt borítaná rájuk, inkább az ujja köré tekerni őket, tudva, hogy azok is ezt szeretnék, mindenesetre, ami spektákulumot meg lehet csinálni, azt meg kell csinálni, Hernádinak a nehéz táskájában és magas, egyre szkinhedesebb homloka alatt rengeteg ötlete van, mi kell, horror? rémálom? parabola? neorealizmus? szürrealista próza? ott van a nehéz táskájában a szűz kézirat, leírta kézzel, legépeltette, a gépirat gyönyörű, hozza a dossziét haza, de előbb még, mielőtt hozzáfogna, élvezettel elfogyasztja ezt a kis káposztás kockát, meg a mai nap családi széphistóriáit, és mikor már mindenki alszik, kioson a konyhába, előveszi a dossziét, olvassa, elered a könnye, hiába, ami szép, az zseniális, ez ilyen egyszerű, ha például most az lenne a feladvány, hogy hajnali három órakor a hokedlin ülve a viaszosvászonnal letakart asztal előtt elképzeljünk egy frenetikus cirkuszi előadást, akkor tuti, hogy Hernádi mester cirkuszában volna mit nézni, sziporkáznak a fények, vakulj paraszt! az árgyélusát, hogy kifundálta! ilyen találékony eszű urasággal – ha délután a Váci utcában, a vállát hátrafeszítve vonul – csak eggyel találkozol, megeshet az is, hogy egy szembejövő öregasszony ráförmed: „Szőrmók!” és vihogásba fog, a vállak azonban lejteni kívánnak, a könny is lepereg, szép volt a vers, Ottó nem ért a költészethez, ha ezt nem bírja felfogni, azt hiszi, hogy az ő spagetti sorai jobbak? távoli vonatok csattogása, közeli kerekek csattogása, az embert az álmában újra meg újra elvihetik, viszik a lenge lányok a hegy öreg emberének birodalmába, az óperenciás tengeren is túl, a Maximba vagy a Moulinbe, ahol Gyula úr minden ujjára egy-egy kánkántáncosnő ül, és ő daliásan magasba tartja a kezét, öt-öt kánkántáncosnő pörög a mester finom, enyhén szőrös ujjain, majd leengedi őket szemmagasságba, mosolyog az artistalányokra, megiszik velük egy pohár pezsgőt, mond nekik bókot is, égetni fogja a társaságukban idétlenkedő urat, aztán szépen leteszi őket, megvonja tőlük a figyelmét, és megy valahová, ahová követnünk már nem volna illendő ebben a hosszúra nyúlt éjszakában.

Égi-földi látványok

Dél lesz nemsokára, hűvös fény esik az asztalomra, muszáj elmennem X.-be, ma este nyilvános interjú vár a modern művészetek házában, találkozom a kiadómmal és több újságíróval, szerkesztővel, időnként közlik a szövegeimet. Jutka kivisz a repülőtérre, most még a szomszéd szobában tárgyal mesterekkel, fenntartja a házat, elgyerekesedtem mellette. Vagyunk Áronnal, Józsival, néha Miklóssal, mi, a fiúk, – és van ő, a hölgy, akiből legalább három kellene, vagy több. Másoknak több szüksége van őrá, mint őneki másokra, kevéssel több magány neki is jólesne. Én – a kereső jogán – biztosítottam magamnak a legnagyobb magánydarabot. Mind azt akarjuk, hogy mosolyogjon ránk, amikor csak egy helyiségben vagyunk. Haragszol? faggatjuk unalmasan, ha éppen nem sütkérezhetünk csillámló mosolyában, de a mosogatószivacsot nem vesszük ki a kezéből. Ha elgondolkodó és magába mélyed, ha egy kis szünet van a fényárasztásban, ostoba önzéssel csak arra bírunk gondolni, hogy biztosan ránk neheztel. Ki másra gondolna, mint ránk? A kisfiúk nyűgösek, ha éppen a másikhoz kedves, mindenféle manőverre képesek, hogy elvonják anyjuk tekintetét a fivérüktől, arról azonban, hogy neki mi kellene, könnyen, gyorsan megfeledkezünk.

A tanár szereti hallgatni a felesége humoros villanásait, alapos, gyors helyzetismertetéseit, lógatja a fejét, oldalról felkukkant, hanyatt dől, forgatja a vállát, nyújtózkodik, de issza a szavát, még a szemét is behunyja. Te alszol, mondja Jutka. Dehogyis alszom, védekezik KGY. De hiszen hortyogtál! Dehogyis hortyogtam! Én már nem érdekellek téged. A tanár félrehajtja a fejét. LJ szoknyája hátul egy kissé fölhasítva, az arcát sem kezdte még ki az idő, a láb is még őrzi a formáját. Mosolyogj ránk, légy szíves, hogy az ajkad szegélyét körül ne csipkézzék a ráncok. Istenem, KGY néha elbóbiskol, de azért odafigyel.

Mindenki magáról szeret a leginkább beszélni, a családban mindenki a maga bogaraitól őrült, feleségünk férje, valamint a gyerekei mind hagymázosak, mind észben tartják, hogy mi kell nekik, de arra már nincsen idejük, hogy nézzék ezt az asszonyt nem futkosó, hanem lassan köröző, megálló tekintettel, színpadot téve személye alá. Akármilyen bolondságot mondhat, LJ tudja, hogy az a tanárnak tetszik, és az is, ha ő a táskájával úgy lép be, mint egy kemény úriasszony, majd ellágyul, mint egy zöld füge, amiből adoleszcens viháncolás alakul.

*

Utazás előtt mindig izgulok. Nem különösebben vágyom odaérni. Ma este fél nyolckor egy teremben sok ember előtt idegen nyelven válaszolgatnom kell egy ismeretlen fiatalember kérdéseire. Erre nem szívesen gondolok, vizsgák, kihallgatások jutnak az eszembe. Velem összefüggő kérdések lesznek bizonyára, életrajziak, meg hogy még mindig gondolom-e mindazt, amit korábban gondoltam? Persze. Gondolom.

Ilyenkor alszik az erdő, amely este fél nyolcra megelevenedik és benépesül. Most csak egy fénypászma nyomán haladok, most nincsen kivilágítás. Majd pihenek a repülőgépen, a felhők fölött, valahol útközben, el Budapestről, vagy oda visszatérőben, kontinensek között, portyán, kibontakozva már az egyik város ügyeiből, és felhőkkel elválasztva a földtől, odatúl, nem tudom hol.

Néha bemondja a pilóta, hogy milyen magasan és melyik város fölött szállunk el. Átnézem az újságot, elővigyázatosan eszem, adok magamnak egy óra nyugalmat. Most nem vagy szolgálatban, senki sem ül melletted, gondolhatsz semmire. Kávé, újság, válság, összeomlás, hőhullám, fagykorszak, aszály, árvíz. Azután úgyis lebocsátkozunk a legfelső légtérből, űrutazók szerenitásából valami szobába, nem tudom melyikbe, de most még őrületek és guruskodások után egy időre búcsú a kötelességtől.

Fenn ül a felhők között, most meg az öreghegyi verandán piszmog. Megy a vadász a szerszámaival, repül a Lufmensch, a légi csavargó, megy a pipás magyar, megy, ahova a fene űzi, megy az idegen nyelvek bozótosában, megkérdezhetik bármiről, az olvasók tanárt keresnek. Lecsúszik a lábáról az újság, ami újság az nem újság. Szeret nyújtózkodni, behunyt szemhéja mögött egy orgonabokorra meg a kőrisfára lát.

Reggel fél nyolckor telefonon elért és mondhatni felébresztett egy pattogó hangú fiatalember, hogy tartsak előadást tizenöt hónap múlva angol social workereknek a gyermek iránti szeretetről, mint alapvető emberi jogról a társadalomban. Pokolba a gyerekekkel! Ennek a fiatalembernek nem volt semmi esélye. Bejött József, kutyát játszott, védelmet ígért nekem, aztán megmutatta, hogy fogja megharapni a rablót, kinek a szerepére csak ímmel-ámmal vállalkoztam.

A naptáramba néztem, nem állhatom az elintézendő ügyeket. Nem menni időre sehova, nem sietni, nem jutni időszűkébe. A barlangba csak az lép be, akinek ezt megengedem. Praktikus berendezés, lámpák, hátul egy ajtó, amely nem tudni pontosan hova vezet. A telefon nincsen bekapcsolva, fönt a lakásban tíz percenként cseng. Odafönn hivatalban vagyok, rendelkezésére kell állnom vadidegeneknek. Összehoztam a télre valót, hegedülhet a tücsök. Fuldoklom, egy kis megvilágosodásért kapkodok.

Nem gyűlölök, mondtam az egyik kérdezőnek, nincs időm gyűlölni. „Mengelét sem gyűlölte volna?” „Mengelét sem.” „Hagyta volna futni?” „Ha módomban áll, lelövöm.” „Gyűlölet nélkül?” „Igen, anélkül.” Egy pillanatra alkalmazkodnék ahhoz az eleganciához, amellyel M. doktor hessentette a zsidó gyerekeket a gázkamrába. Helyreállítom az öreghegyi zsidó kocsmát, amely valaha fogadó is volt, megszállhattál is benne, hátul a kertben volt egy szín, abban vándorszínészek mulattatták a falusiakat.

*

A tengerparti repülőtéren kiadója azzal fogadja, hogy idegösszeroppanása van. Szokatlanul magas hangon nevet. Nincs kedve bemenni az irodájába dolgozni, ingerlik a munkatársai, veszekszik, nem érzi fontosnak a dolgait, legszívesebben egész nap aludna. Fél, nem tudja kitől. Vett magának egy biciklit, magas a cholesterol. Harminc éven át keményen dolgozott. Aztán mégis kitűnően működik az időérzéke és a szervezőképessége, de van valami távoli a jelenlétében. Jó, hogy itt vagy, mondja. A televíziós interjú után, a forgóajtó előtt megjegyzi: you were pretty professional. A dedikálásban úgyszintén, el kell kezdeni az elején és el kell jutni a végére.

A májleves, a rákos kagyló, a báránygerinc, a vaníliafagylaltos eper megvolt, kávé, konyak, mögötte a nyájasan letudott nyilvános szereplés, ami a határán volt annak, hogy engedmény legyen az ördög incselkedéseinek. Keresed a jó helyet? A legjobb hely a füzet. Az írás kiszállás. Nem lehetsz egyszerre ugyanannak a dolognak a kézművese és az ügynöke. Lassú embernek évek kellenek, hogy egy szobát belakjon. Az erkélyen, a kertben növények, a polcon olvasható könyvek, nem éhes, nem szomjas, nem fáj semmije.

*

Van-e bármilyen indítékod arra, hogy még egy szót leírjál? Írtál néhány könyvet, nemzettél négy gyereket. Már csak a leépülés vár rád. Kimehetsz az odvadból, hogy beüljél egy másik vendéglátó odúba, és ott valamit magadba öntsél. Ha te itt mégy a járdán, akkor én átmegyek a túloldalra, és ott haladok párhuzamosan veled.

A kocsmában lovagló ülésben, tenyerét a térdére támasztva szemmel tartja az ajtót. Zöldségbolt előtt megy el a délutáni sötétedésben, Annus néni ott virít a cézanne-os császárkörtéi fölött, kiengesztelődésben szinte mindennel, ami még jöhet. Csak a férjéért aggódik, hetvennyolc éves, kocsin hozza az árut ebben a ködben, és már a szeme is hályogos.

Mivelhogy még él, kerüli a halál gondolatát. Milyen lesz? Toronyugrás a legmélyebb medencébe? A fogaskerekű állomáson a szerelvény egy perc múlva indul. Tőle háromméternyire fekszik a napon egy ember, valószínű, hogy nincsen egyebe, csak ez a zacskó. Megindul a vonat, zöld fal, magas, orvosi ruhát viselő, sonkás zsemlét majszoló nő. Sűrű sövény, zöld drótkerítés, szögletes betonvilla, félbehagyott építkezés. Egy öregasszony bottal jár, ő néz, őt nem nézik. Az egyik kertben ismerős öregember méhkaptárokat tart hátul egy kis összeeszkábált bódéban, a háztól, a feleségétől jó húsz méternyire, méhei, mézesüvegei és vén szerszámai között elbabrál az öreg egész nap.

*

Majdnem mindegy, hogy a test hol van, amíg szolgál. Hálásan mozgatom új cipőmben a lábujjaimat, olyan ragyogásra tekintek alá, hogy ebben a fényben szinte orra bukom. A zakót a Vármegye utcai Tóth úr varrta, Gulicska úr egykori inasa és utóda ugyanabban a pirinyó műhelyben. Gulicska úr mindig elrejtett valami gunyoros játékot a köhécselésébe. Kissé megdőlve mértéket vett rólam, eleganciám őre volt és megítélője.

Állt napos időben a műhely előtt, sütkérezett, aztán ment vissza dolgozni, este kilenc előtt nem ment fel liften a hatodik emeletre, ahol a lakása volt. Többnyire egyedül dolgozott, nem kívánkozott szövetkezetbe, ő már csak megmarad ebben a kis műhelyében, amíg hagyják, ő már csak inkább kisiparos akar lenni, ő nem bírna felelősséget vállalni azért a sok hitvány munkáért, ami a szövetkezetből kimegy. Itt ő felel az inasa munkájáért is, ha van egyáltalán inasa.

Gulicska úr munkáival elégedettebb voltam, mint Tóth úréival, aminek talán nem annyira Tóth úr művészetében, inkább a kuncsaft megemberesedésében van a mélyen fekvő oka. Éreztem, hogy Gulicska úr büszkesége arányban áll a mesterségével, dicsértem a kislányait, hogy milyen szépek és kedvesek, szerénykedve mosolygott: „Kisipari munka, Konrád úr, kisipari munka.” Szeretett mindent megismételni.

Tanúja volt minden távozásomnak és hazajövetelemnek, kint rázta a faszenes vasalóját a ház előtt, tanúja volt, hogy ki mindenki jön fel hozzám, surranó lányok, zajos osztálytársak, majd ahogy szálltak az évtizedek, sápadtan köszönt, amikor termetes emberek jobb kezüket a zsebükben tartva, a ház előtt engem egy autóba benyomtak és örömmel fogott kezet velem, amikor hazaballagtam.

Általában osztottuk egymás nézeteit, Kádár Jánost azonban ő jobb szemmel nézte, mint én, elég rendes embernek tartotta, olyanforma ember, mint én vagyok, mondta, talán nem olyan tanult ember, mint Konrád úr. Gyakran látott diákkoromtól fogva könyvvel a kezemben, egyszer így olvasás közben a villanyoszlopnak is nekimentem, minek következtében eltört a szemüvegem, más alkalommal azért mentem neki, mert egy nő után megfordultam, és hogy, hogy nem Gulicska úr mind a két eseménynek szemtanúja volt, jókat derült rajtam, s időnként megkért rá, hogy ne gázoljam el a villanyoszlopot.

Az utód szürke tweed zakója olyan vértezetszerű, hogy alatta elképzelhető jobbról és balról egy hónaljgéppisztoly. Miklós fiam szerint olyan vagyok benne, mint a gorillagengszter, aki a bandafőnök mögött a harmadik, akinek majd a keszeg másodikat bal kézzel meg kell fojtania. Ez a védőmű olyan vastag, hogy gyakran nem hordok télikabátot, csak egy sálat, mínusz tízben akár. Olyan fiatalok vagyunk, szomszéd úr?

A mesterek elmentek, Jutka kabátot vett, majd kissé hátrálva megállapítja, hogy a zakó hozzám tört. Megcsókolom a gyerekek fejét, Piroska néni arcát, elbúcsúzom a nevelőnőtől, Erikától is. Jutka tanakodik, hogy vajon elvigye-e Józsit a fülészetre, ha már nem fáj a füle? Természetesen ne vigye. Ma Áron kezdett el köhögni, Jutkának a torka fáj, Erika bajnok, tartja magát. Józsi dühös, folyton kiabál, hogy töröljék meg az orrát. „Te mama, én megpofozom ezt a taknyot!”

*

A repülőtéren kétszer is megnézik a csomagomat. Csak ingek, papírok, nyakkendőt sem hoztam, átjutok a tranzitba, iszom valamit, odaáll mellém egy jugoszláv újságíró az asztalomhoz, angolul azt állítja, hogy nagy hívem, azt kéne mondanom, hogy én meg az ő híve vagyok, köszöngetem, bólogatok, kérdem, megússzák-e polgárháború nélkül, ő azt mondja, hogy szavazócédulákkal fogják elrendezni a dolgokat, nem golyóval, néha azért lesz egy kis durrogtatás, zokogás, nagy processzió a temetőbe.

Finom arcú házaspár ül mellettem és egy vékonyka, nagy szemű kislány lakkcipőben. Most is mennek az El-Al gépek Izraelbe, a rakétatámadások idején viszik a szovjet zsidókat. Mennek a terhes asszonyok rakétacélpontnak, aztán majd a többiekkel együtt tűrnek, várnak, elviselnek, befogadnak. Valamennyi nagy nyugat-európai ország busásan keresett az Izraelt fenyegető fegyverek eladásán. Német cégek szállították a gázt, német szakértők megnyújtották a rakéták röppályáját olyannyira, hogy alkalmasint Izraelt is elérhessék. Aki elkerülte a német gázt Auschwitzban, az megkaphatja Tel Avivban.

Aztán a repülőgép, whisky, angol újság. Mit is fogok ma este mondani? Sima felhőtakaró, puhán barázdált szőnyeg, az újság tele van háborús hírekkel. Ez a nap egy órával hosszabb lesz, az ablakon oldalról betűz a fény. Túl vagyunk már az út felén, kár, hogy ilyen rövid volt az utazás! Tegnap egy korombeli ember azt mondta, hogy az ő életének már csak a húsz százaléka van hátra, a statisztikai valószínűség szerint. Két osztálytársamról egy fiatal nő azt mondta: „Olyan helyes öregurak!” Nehéz megszabadulni a becsapottság élményétől. Az ember befizet egy körhinta-utazásra, és alighogy élvezni kezdi, a forgó már lassul és leáll.

Vasárnap megyek haza. Nagyokat nyelek, belehasítunk a felhőkbe, körül a szürkeség. Azért is jó nekem az utazás, mert a barlangból kihoz, és érzékelteti a hely esetlegességét. Előbb még a szobámban ültem az asztalnál, most pedig az X.-i Rembrandt Hotel 349. szobájában ülök az asztalnál. Már a budapesti asztalomnál láttam, ahogy majd este elbúcsúzom az X.-i barátaimtól, fölmegyek a hotelszobámba, s az ágyamon könyökölve nézem a híreket, amíg az álom el nem nyom.

*

Jutka tegnap valami izgatott gyengeséget érzett, de muszáj volt elmennie az adóhivatalba, a bankba, a postára, az asztaloshoz és még számtalan helyre, elkísértem. Az adóhivatal közelében, amíg Jutka eljár, meghúzom magamat egy kis semmilyen külvárosi presszóban, az Egérfogóban. Mellettem egy kopasz ember egy festett hajú nővel: „Nekem a hétfő egy szerencsétlen napom.” „Hétfőn sosincs pénzed, mi?”, szól oda egy öregasszony, aki a fogsorát csattogtatja. Magnetofonzene, fenn a képernyőn zenetévékép hang nélkül, a kettő néha illik egymáshoz, minden illik egymáshoz.

„Mit fizettél azért a kis házért, pusszedli?” kérdi a jól megtermett, mutatós presszósnő egy zömök, barna fiútól. „Nem tagadom, de nem is vallom, két milliócskát.” A nő eltolja, nézi a fiút. „Jó erőben vagy.” Megborzolja a haját, odalegyint a nadrágjára: „Sok sikert!” Kiszolgál két asztalt, úgy megy vissza a pult mögé, ahogy elmegy a fiú előtt, végigsimítja a zömök fejét. „Mi van, hajas baba? Tudod mi a baj, szívem?” „Mi?” „Hát az a baj, hogy szerelmes vagyok!” „Kibe?” „Mindenkibe” „Hát az baj!”, ismeri el a kis zömök és közli, hogy holnap születésnapja lesz. „Hát akkor buli lesz!”, mondja főnökasszony, ujjongja szinte, és rábeszéli az egyik elragadtatott, piros vendéget még egy söröcskére, „Buli lesz, nagy kanállal eszünk!” Láttam én már ezt a nőt valahol, egy presszóban újév kora reggelén, zárás után az egyik székről a másikra ugrált, az utcáról lehetett látni, ahogy az a jelentékeny test a lampionok alatt székről asztalra szökken. „Szabad élet, szabad madár,” dúdol a hajas baba, és azt mondja, hogy fokhagymát eszik minden nap. „Mi vagy te, kis mogyorómadár?”, érdeklődik kávésasszony, akit Bellának hívnak, mire a zömök hajas baba előremozgatja kétségtelenül széles vállát és azt mondja: „Másodállásban nőgyógyász vagyok.” A nő: „Már nem győzöd, mi? Lehet még feliratkozni a rendelődbe?”

Öregasszony kéri a konyakját, orrszarvú baktat a képernyőn, a konyakos öregasszony leül a csattogó fogsorú mellé. Valutát vesznek-eladnak egymás között, nem túl nagy, népi összegek, gyors visszaforgás, egymás szavát készpénznek veszik a krémes és a kávé fölött. Nagy, erős férfiak ácsorognak a pultnál, semmi dolguk, Bella dalol, buli lesz, Bellát a fiatalság érdekli. Manci néni behoz egy kis lábos káposztás gombócot Bellának, most főzte, meleg még, itt van hozzá egy kis tejföl. A képernyő szerint egy gyönyörű félvér lány táncol a tengerparton. Az egyik öregasszony szerint a férjeik negyvenhárom júniusában vonultak be, a másik úgy gondolja, hogy az júliusban volt. Mindent tudnak egymásról, de azért elismétlik, amit pontosan így, pontosan ezekkel a szavakkal ezerszer elismételtek már. „Én tartottam az anyámat, a nagynénémet, a húgomat, sok volt.” Bella az öregasszonyokhoz: vén boszorkányok, nincs valami jó kis szexbogyótok, beadnám ennek a hajas babának, hogy olyan nyugodt. Az öregasszonyokat ez nem érdekli, a gyönyörű lány simogatja magát a tengerparton, nyújtózik a napsütésben egy vitorlás hajón. Egy sziklafal megmozdul, emberi arccá változik.

*

Útban X. felé írni próbál, fáj a keze, egy hete éjjel egy jeges kocsifeljárón elcsúszott, pedig vigyázott, és hogy ne essen nagyot, a kezével próbált megtámaszkodni, ráesett, megdagadt, nem hagyta aludni, érezte, hogy törés, ráadásul a jobb, másnap gipszkötést tettek rá, utazás előtt levette, még érzékeny. Ilyenkor utálatos az olyan férfiak kézszorítása, akik meg akarják mutatni, hogy milyen acélos a markuk. Egy szörnyeteg tisztelő a repülőtéren áradozása közben, hosszan markolta és morzsolgatta a kezét, és a legforróbb rokonszenvvel tönkretette a gipszkötés jótékony hatását. Az sem jó, ha KGY magyarázkodólag hátrateszi a kezét, az sem, ha csak a balt nyújtja. De hát miért is fogdosnák egymást? Leginkább a részegek szeretnek kezet fogni.

Ablakülés, mellette egy fiatalasszony nézegeti a világtérképet a légitársaság hirdetőfüzetében, aztán elbóbiskol. A tanár is hetek óta kialvatlan. Nem sokat aludt mára virradóan sem, éjjel is későn fog ágyba keveredni, üzemi szolgálat, hanyatt terül ebben a szűkszavúan semleges, tetővilágításos szobában. Előző este szívélyesen átvészelte a róla szóló irodalmi estet. Ég a szeme, álmos, hoznak még kávét, dobálja a szél a gépet, oldalról élesen besüt a nap. Ha így lökdös, akkor nehéz írni. Most olyan érzése van, mintha a motor megállt volna és zuhannának.

*

A szálloda alatt a parton betonlabirintus, olcsó szórakozóhelyek, sok játékautomata, sok sör, az átlagosnál sötétebb arcok, nézik a színes környezetben játszódó tévéfilmet. Két sarokkal odább egy kávéházban jól öltözött, világos bőrű fiatalok. Szépek a lányok, nagy az orruk, nagy a szájuk, nagy a mosolyuk, a fiút megfogják, hátulról átkarolják, a fülükben libeg az aranykarika, sok tortát esznek, friss narancslét isznak rá, asztalukon tejszínhabos kávé és fagylalt katedrális magasodik. Konyakot kér, száz grammot mérnek a pohárba, dicséretes, nem bajlódnak a féldecikkel. Jajgató-örvendő zene, sok ritmus, oldottan lengetett karok, lábak, széles váll, keskeny csípő, rövidre vágott haj, dús tarkó, szögletes kobak, szőrös alkar, nagy óra és pecsétgyűrű, gyakran van kedvük nevetni. Megkapó a pincérnők kissé téveteg, rokonszenvet árasztó mosolya és könnyed, laza testtartása. Sovány, csibészes fiúk, de van komoly, szemüveges is. Csupa pár, két fiú – két lány egymással szemben az asztalnál, önérzetesek, magabiztosak. A helyiséget betölti a lányok bőséges, csillogó, fehér fogú mosolya, érezhetően valami rakoncátlan ötletre várnak. A súlyos hajkoronát csat fogja össze hátul, derékig ér, vagy annál is lejjebb, kifejezik magukat, ricsajoznak az utcán, társaságkedvelőek, két taktust énekelnek, készek nyomban táncra perdülni. A megengedettnél többen zsúfolódnak be az autókba.

A tanár elégséges borravalót ad, a felszolgálólány kedves meglepetéssel köszöni. Halsaláta volt, sok paradicsom, paprika, olajbogyó. Egy pohár bor. Egy ősz hajú, jó arcú férfi együtt dúdolja a dalt a zenegéppel, fogja a felesége kezét, mosolyog, kis távolsággal döngicsél. A taxisofőr a repülőtéren rögtön kacsint, három csatornája van, az elsőn a központtal, a másodikon a bátyjával, a harmadikon a feleségével beszélget, bárhol legyen is az országban, így biztonságosabb, a többi taxissal egymásra mosolyognak. Melák szőrös-szakállas katona tipeg géppisztollyal a nagymamája mellett. Fekete kislány fehér fiúval. A parton strandoló, rövidnadrágos emberek biciklin viszik a hullámlovasdeszkát, sok középkorú vagy idősebb pár kézen fogva sétál. Oroszul beszélő fiatalok, gunyorosabbak, sápadtabbak és nem olyan táncosak, mint a környezetük. Az itteniek inkább vidámak, de nem ironikusak. Idejön a kelet-európai és a gyereke már mediterrán lesz. A televíziós híradóban az apró miniszterelnököt látom, itt az utcára kitett kávéházi széken ülve a hórihorgas fiút, aki megbirizgálja egy szőke lány kontyát. Nem félnek, nincsenek sehonnan sem kiközösítve, együtt vannak.

*

Az ablak alatt narancsfa, a távolban zöld púpos sziget, asszonyok nevetgélnek a kertekben pálma és póréhagyma, kapor és rózsa között. A kőlépcsőn, ahogy felballagok aranyló skarabeus. A szomszédasszony megcsodálja a fodros-csipkés pólyában a kisbabát. Hímzett terítő az asztalon, rezeg a citromág lombja, betonágyásokban kaktusz virágzik. A hegyoldalon mind feljebb kapaszkodnak a piros tetejű kőházak. A házigazda ács, maga építette a házát, szilárd terméskőből, betonból, tartós gerendákból, beleadták magukat a házba. A gyerekeik egyetemet végeztek, félig-meddig munkanélküliek, a velem egykorú szülők a házépítő nemzedék. Ágyuk fölött fehérarany keretben a kinagyított esküvői kép, a kerek képű, gömbölyded, mosolygós néni lánykorában vékonyabb volt, kis kalap van fején, virágcsokor a kezében, a mester itt még csibészes-diákos. A falak, a kád, a csempe, a parketta, a veranda köve, minden ragyog. A lepedő és a terítő fényesre vasalva. A nyugdíjas ács reggel sokáig alszik, aztán elmegy borozgatni a barátokhoz.

Valami elmúlt

Ha körülöttünk minden változik, lehetetlen, hogy mi magunk ne változzunk. Az irodalom – úgy ahogy a szocializmusban volt – nemzeti intézményként megszűnt. Vége az olcsó könyvnek, az államnak nem szívügye többé, hogy az írók könyveit sokan elolvassák. Nem lehetsz már sem főpap, sem eretnek. A politikai devianciának nem az irodalom a terepe. A bírálat elhangozhat a parlamentben vagy a napilapokban, nem kell a színházban bújócskáznia. Politikai állítások már ritkán okoznak megrökönyödést, kezd működni a kiegyensúlyozó közöny. Az író amatőrré válik a legtöbb vitatott témában. Írni kevésbé komoly mesterség, mint volt, inkább passzió, ünnep, műkedvelés. Helyettünk ismét a papok mondanak ezután magasztos dolgokat. A politikusok jól fogalmazott szövegeket kapnak a beszédíróiktól. Emelkedetten szólni nem a mi dolgunk többé. Ha van liberális demokrácia, akkor polgártársainknak nincsen szüksége szellemi vezetőkre. Jó könyvekre továbbra is szükségük van. Az írónak csak az államszocializmusban van pozitíve és negatíve kitüntetett szerepe. A polgári társadalomban az író magánember, akitől lehet bizonyosfajta tudást kapni. A költészet ismét hobbi lett, liberális demokráciában, feltéve, hogy abban élünk, az író szövege magánügy. Ha kevés embert érdekel, magunk is kiadhatjuk, egy-kétezer példányban. Egy-két évvel az átalakulás után az írókat borzongás futja el: szükség van-e még rájuk? A művész nem tudja, hogy kell-e. Az a gyanúja, hogy észrevétlen divatjamúlt figura lett. Se pénzed, se hatalmad, akkor mit akarsz? Az állam már nem akarja, a piac még nem tudja eltartani őket. A szocialista államnak szüksége volt rájuk, ha nem bosszantották nagyon. Volt egy államkultúra olyan művekből, amelyek átmentek a cenzúrán és ezt kiegészítőleg volt egy cenzúrázatlan kultúra. De ma? Az állami pénz továbbra is inkább a kormányhű kultúrát támogatja. A nem kormányhű kultúra támogatása a még ugyancsak támogatásra szoruló magángazdaságra marad. A könyv drágább lett, az olvasó szegényebb, ömlik a ponyva, az irodalomra kevesebb idő és pénz jut, sok író tényleges munkanélküli lett. Oda a biztonság, hogy évente egy könyv eltart, írhatunk vénkorunkig. Az irodalom helye csökken az életben. Egy korszak az irodalom történelmében véget ért, és ezt csak utólag lehet észrevenni, az irodalom lejjebb ereszkedik az intézményesülés alacsonyabb fokára, és a nemzeti írószövetségek is alighanem csoportok és irányzatok szerint részekre bomlanak. Az irodalom köztársasága, mint irányadó szellemi testület, a múlté. Jön a megpróbáltatás, és lesz, aki az irodalmat egyéb tevékenységgel váltja fel, vélve, hogy az embernek nem kell ugyanazt a mesterséget gyakorolnia egész életében. A könyvkiadás ugyanazt a válságot szenvedi, mint a többi gazdasági ágazat, az irodalom is osztozik a társadalom elszegényedésében. Azt az időszakot azonban, amelyet a magasra szökött könyvárak és a beszűkült vásárolóerő egymástól való eltávolodása jellemez, átmenetinek gondolom, s az irodalom ezt túl fogja élni. Bízhatunk néhány év múlva egy irodalmat igényelő tehetősebb középosztály megjelenésében. Előbb vagy utóbb lesz olcsóbb technika és nagyobb vásárlóerő, közben pedig hét szűk esztendő, amelyen csak a megátalkodott igazi írók és a megátalkodott igazi műkedvelők fogják átírni magukat, az életművek folytonosságát szerzetesi eltökéltség tudja csak biztosítani. Rendkívüli bátorság és önbizalom kell ahhoz, hogy valaki nagylélegzetű sok éven áthúzódó vállalkozásba fogjon. Sok író visszaváltozik majd professzionális értelmiségivé, szakmájával biztosítja a megélhetését, s ha marad ereje, időnként ír. Az állami mecenatúra mellett egyre nyomósabb lesz a magán-mecénások, cégek, alapítványok szerepe, a civil redisztribúció. Van továbbá két másik tényező is, amelyek az irodalmat életben tartják: az egyik a sajtó. Lapok eltűnnek, lapok születnek, a sugárzott és az írott sajtó sok szöveget fogyaszt, az első oldalak napihírein átvergődve sok olvasó föllélegzik az írói szöveg tartósabb híreihez jutva. Testületi álláspontot képviselő politikus-értelmiségiek, álfüggetlen szélkakasok mellett igény mutatkozik a meggondolt, személyes nézetekre. Szükség van olyan emberekre, akik mintegy tájékozódási pontként is használhatók az elbizonytalanodott értékek terepén. Vannak ügyek, amelyekhez nevek, tekintélyek, jól fogalmazott szövegek kellenek. A szó hatalma nem enyészik el, a média kérdez, de mögötte ott van a polgárok bizonytalansága, piaci igény van a tanácsadókra, minél folyékonyabb és csapongóbb a nyilvánosság, annál jobban kellenek a kimunkált, személyes hitelű álláspontok. A másik segítség a nemzetközi könyvpiac. Általános nyugat-európai trend a kinyíló érdeklődés a többi európai, illetőleg a többi ember iránt. Nemzeti egoizmus mindenütt van, de nem alkot meszes burát a gondolkodás körül, és nem tartozik a legünnepeltebb tulajdonságok közé. Hogy kulturális hazánk pontosan egybeessen államunk határaival, netán kiterjesztve nyelvközösségünk határáig, az én szememben politikai megerőszakolása annak, amit identitásnak neveznek. A volt vasfüggönytől keletre elhelyezkedő országokban a nemzeti érzés újjászületése nagy hatású bomlasztója volt a szovjet tömbnek, amelyet korábban szocialista világrendszernek neveztek. Egyszersmind csökkentette a korábbi KGST-kapcsolatokat, a hivatalos kultúrák rituálisan előírt cseréjét, s nem volt még alkalma, kedve kettőzött erőfeszítéseket tenni a közép- és kelet-európai valóságos kultúrák dialógusáért. Ehhez járult a könyvpiac betegsége, sötéten látók szerint összeomlása, nehéz ma régiónk országaiban könyveinkből bestsellert csinálni.

*

A huszadik században az irodalmárok eltúlozták a szerepüket, beálltak propagandistának, papnak, hirdettek ezt-azt, különböző ellenségekre, kinevezett démonokra haragudtak, szellemi vezért játszottak. Most le kell fogyni. Az ideológiai államok lojális értelmiségi közreműködés nélkül nem tudtak volna fennmaradni. Egy fejezete legalábbis véget ért az irodalmon túli elvi elköteleződésnek. A megértést akadályozó elfogultságok viselése nem kötelező. Nem kötelező túlterjeszkedni a szakmán, nem kell összekeverni az irodalmat valami olyasmivel, ami nem az. Az irodalom összekeverése valami mással, mindig valami quasi morális késztetésre történik. Némelyik szerző úgy véli, hogy nála nélkül nem megy. Jönnek az utolsó pillanatban, a végső katasztrófa előtt megmenteni: mit is?

*

Az én huszadik századom a születésemmel kezdődött 1933-ban a náci hatalommegragadás évében. Századunk jellemzője volt, hogy sok radikális úgy gondolta, lehetséges és kívánatos a legrövidebb úton, akár erőszakkal megragadni és a kézből többé ki nem engedni a hatalmat. Emberek és szavak csúszkálnak a nacionalista és a szocialista forradalom eszmevilága között. Sok értelmiségi útja egyik radikalizmusból a másikba vezetett. Politika és irodalom között tartós a feszültség ezen a térségen, sem egyesülni, sem egészen elszakadni nem bírnak. A huszadik században a politika házhoz ment, be a lakásba, a telefonba, a koponyánkba. Mind a fasizmus, mind a kommunizmus az állam védelmében nyúlhatott szekrényünkbe írásainkért. Érdekünkben áll vitatni minden olyan elvet, amely az államot ilyen garázdálkodásra felhatalmazza. A diktatúrában nem lehet megfeledkezni a politikáról, megismételt, unalmas ingerei ellenállhatatlanul bevésődnek emlékezetünkbe. Senki sem lehetett igazán naiv, mindenki vigyázott. Az állami elme sem volt elfogulatlan, az ellenzéki elme sem tudott az lenni, de a kimaradó sem, aki egy védett zugot keresett magának, nehogy kipécézzék. Akár pro, akár kontra, a szorongás és az indulat félresodorja az elbeszélést.

*

Vannak kíváncsi fények a szemekben, a hallgatóság szeretné tudni, hogyan is állnak a dolgok, szeretne tisztán látni. Az átlagpolgár sokkal kevésbé átejthető, mint három éve, sokat tanult, fanyar tudás. Nincs politikai túlvilág az itt és most helyett. Az ember az, ami, és nem az, ami lehetne, ha más lenne a rendszer. Ez a szociálnacionálkapitalizmus, ez tartós lesz. Most jó darabig ezzel kell élni, ezt lehet kihasználni, ezt lehet káromolni. Hitetlen emberek értéket keresnek. Nem ölték meg egymást, senki sem halt bele a politikába. Az egész nem olyan nagy eset. Vasfüggönnyel vagy anélkül, nem olyan nagy eset. Most több lesz a szegény, aztán kevesebb. Most több fegyveres rablás van, azután bizonyára kevesebb lesz. A bankárok és a szellem emberei vonzalmat éreznek egymás iránt. Egy enigma elszökött, nagyjából az van, ami látszik. Leginkább ez a nagy átöltözködés, ez a nagy retorikacsere látszik. A történelmi fordulatok újfajta amnéziával járnak. Sok ember úgy érzi, hogy ellopták a múltját. Kiderül, hogy mindannak, amit megtanult, jó része merő butaság volt. Nem rajong a jövőért, majd azt is kibírja, sőt, talán még szeretni is fogja, csak mert van.

*

Jó könyveket várok attól a lelkiállapottól, amelyben a sértett identitások elcsöndesülnek, amikor a maiak megértik a tegnapiakat és a tegnapelőttieket, amely számot vet az emberi sorsok olykor tragikus bonyolultságával és az önigazolások iszonyú kombinatorikájával ebben a régióban. Ha lesz ilyen irodalom, az látni fogja a történelmi alakulást mint abszurdumot, rengeteg nem abszurd, hanem éppen értelmes és jó szándékú törekvés eredőjeként. Még csak most jön igazában az elbeszélés, a dialogikus epika ideje. Most jön a kérdés, hogy az irodalomban a dialógus vagy a törzsi elfogultság logikája érvényesül-e? Tudjuk-e epikává változtatni a múltat, amelyet most még divatos-ideologikusan néz a közvélemény? Mi a mi legfontosabb tanulságunk a huszadik századról? Az, hogy túléltük, még nem bizonyítja kalandunk értelmességét. Lehet-e értelmes sorsod egy értelmetlen történelemben?

*

Végére jutottunk az ezerkilencszáznyolcvanas éveknek, és belépünk a rejtelmes kilencvenesekbe, amelyeknek nagy kérdése az, hogy a második évezred végén ünnepelheti-e fennállását az emberiség, hálával azért, hogy vagyunk, hogy még lehetünk, hogy még nem kellett eltakarodnunk innen kínlódásaink és gyarlóságaink völgyéből, ahol istent untatjuk vagy szórakoztatjuk kedvünk és tehetségünk szerint. A huszadik század most ért véget. A huszadik század az agresszió és a felelőtlenség évszázada volt. Ostobaságok, erőteljes ostobaságok áradtak ki a könyvekből a tömegsírokig. Az írók, a politikusok, a nyilvánosan beszélők nem ártatlanok. Senki sincs felhatalmazva a vádemelésre, de senki sincs felmentve a bűntudat alól. A bűntudat a felelősség másik arca. Aki vállalja a felelősséget a jövőért, annak vállalnia kell a felelősséget a múltért is. Gyarló emberek állnak más gyarló emberek helyére. Miben állott a felelőtlenség? A kollektív ÉN-ek felduzzadásában és sértődékenységében, ami háborúkhoz, diktatúrákhoz vezetett. Ilyen vagy olyan kollektív én gyulladásos-lázas öntudattal erőszakos terjeszkedésbe fogott, megsértette a szomszédság illemszabályait, uralomra egyedül jogosultnak hitte magát, mások levegőjét-vizét mocskolta össze, mások megbombázásán fortélyoskodott, csinos magyarázó érveket gyűjtött a gázkamrához, saját közösségének szupremáciáját, világtörténelmi vagy regionális elhivatottságát hirdette. A kollektív hivalkodásról beszélek, amelynek való természete nyomban megmutatkozik, ha egy személy magyarázza most már nem többes szám első, hanem a legszigorúbban egyes szám első személyben, hogy ő mért jobb a többinél.

*

Minden érvem porrá zúzható, csak mint egyedi kóresetet közlöm, hogy optimista vagyok. Miért? Látom, hogy sok szívós alak nekilendült, hogy az ország működik, hogy tere nyílt nemcsak a szélhámosoknak, de az alapítóknak is, ez az ő idejük, leginkább persze az alapítványalapítóké. Kevesebb a dedós alattvaló, aki mindent föntről vár. A kormánytól már az is valami, ha kevesebbet tilt. Tény, hogy kevesebbet tilt. Mindent összevéve, úgy érzem, hogy kevesebb okunk van félni, mint tavaly ilyenkor volt. Az a savanyú szorongás, amely a szocialista állami ember jellemzője volt, a posztkommunista állami embernek is alkotóeleme, csak éppen más dolgoktól szokás félni. Gyanúba hozza magát, aki nem fél mindenféle felnagyított rémképektől. Beszélgetni persze sok mindenről lehet, a nagyotmondásra jobban odafigyelnek, van akinek az ijesztegetés hoz is valamit. Esti borozás közben az ember felrajzol a falra egy apokalipszist, másnap aztán végzi a dolgát. Mivelhogy egyre több ember próbál a maga ura lenni, mivelhogy a rossz munka kezd megvetés tárgya lenni, a dolgok úgy-ahogy működnek. E sorok szerzője se zsarnokságtól, se polgárháborútól nem tart, kötözni való józanságban vétkes, cinkosságban alighanem a többséggel. Se galopp, se árok, kocogás. Hisztériára nincsen ok, a műhely elhagyását semmi sem indokolja.

A semminél több

Az embertől elvárják, hogy valami nemes ügyet szolgáljon. Ügy van számos és mind nemesnek gondolja magát, másokat pedig nemtelennek, ami e sorok eligazodni vágyó szerzőjét arra készteti, hogy mint kézenfekvő vizsgálati személyt: önmagát kérdezze meg. Kit szolgálok én? Szokás említeni a kultúrát vagy a társadalmat, az egyházat vagy az államot, a céget vagy a pártot, az emberiséget vagy a nemzetet, a tudomány integritását vagy a művészet szabadságát, és ez mind nagyon szép, de mivel szolgálni végtelen sok gazdát lehet, mivelhogy lojalitás van ezerszám, legegyszerűbb, ha azt mondom: nem szolgálok senkit. Még önmagamat sem. Szolgálom-e a feleségemet, ha cipelem a csomagot helyette? Szolgálom-e a fiamat, ha óhajára medve leszek? Szolgálom-e a vendégeimet, ha igyekszem jól tartani őket? Szolgálom-e a kiadómat, ha átadom neki a kéziratomat? Mindezek az együttélés normális gesztusai, az ember megteszi, amit méltányosan elvárnak tőle és ebben kedvét leli. Mellesleg ők is megteszik. Szolgálok-e bárkit is azzal a mozdulattal, ahogy a kezem a töltőtollat a papíron vezeti? Viszi a tollat a pillanat lendülete, amely lehet véletlen és sorsszerű. Kit szolgál egy sejtelem vagy egy kérdés? Ez a mondat azért lesz, mert szeretne lenni.

*

Ha nem szolgálok, legföljebb csak együttműködöm, akkor mire való vagyok? Csak arra, hogy legyek? Hogy részesüljek a létezés olykor paradicsomi, olykor pokoli áldásaiban? Csak arra, hogy a születésemet az életem fenntartásával háláljam meg? Fölkészülhetek rá, hogy semmirevaló vagyok. Nincs az emberhez mellékelve semmilyen használati utasítás. Ha az ember nem arra való, hogy valamilyen ügyet szolgáljon, ha az ember nem a túlvilág vagy az utókor kedvéért teszi, amit tesz, ha nincsen semmilyen eleve adott kötelessége, akkor szakad csak a nyakába a felelősség! Akkor maga fogja megválasztani, mintegy rögtönözni a szolgálatait, akkor maga fog kötelességeket róni önmagára, akkor maga fog összetákolni saját használatra valamilyen többé-kevésbé összefüggő magyarázatot a döntéseiről. Ilyen magyarázatokra éppúgy szüksége van, mint a szerelemre vagy a szerszámokra. Valakinek a kedvére fog tenni, tartozni fog némelyekhez, s ahogy gyengül a külső kötelesség, úgy erősödik a belső. Az értelmiség fő eszköze, a kritikai ész kikezdi a külső tervet, s azon nyomban kezdenek előállni a belső terv körvonalai.

*

Miért ne indulnék el a nullponttól? A semminél minden, ami van: több. Még egy gyászhír is életet adhat, érzelmes tartományunk nő. Hálásak vagyunk, hogy még egy napot kaptunk. Ráadásnak tekintjük, eszünk ágában sincs azt állítani, hogy jár nekünk. Semmirevalók vagyunk, és nem jár nekünk semmi sem. A semmiből jövet és a semmibe menet, a puszta tény, hogy még élünk: ajándék. Viszonozható is, aminek nem valljuk kárát, mert, amiként a szerelemben: adni és kapni ugyanaz. Nem tudjuk magunkat világosan megkülönböztetni a hozzánk közel állóktól. Szimbiotikus kapcsolataink úgy beszőnek a környezetünkbe, hogy legalább gondolatban megérdemlünk egy kirándulást az öncélúság birodalmába. Séta közben megengedhetjük magunknak azt az ideát, hogy az ember önmagáért van. Ha már isten képmásai vagyunk, ha már tökéletesnek illene lennünk, mint mennyei atyánk, ha porból jöttünk és porrá leszünk, ha ez a röppálya vagyunk, a feltűnéstől az eltűnésig, akkor legyünk egyetlenek, akár ő, akihez hasonlítanunk kell. Az élet mindenképpen forma, amely csak elmúltával válik láthatóvá, ha akad valaki, aki nézni kívánja. Az adott és kimért időből művet csinálni, ez a kihívás.

*

Az a dolgunk, hogy létezzünk, ami együttlétezést is jelent. Együtt vagyunk a tanteremben és az étteremben, a kórházban és a légoltalmi pincében, az úszómedencében és az ágyban. Fáj, ha nélkülöznünk kell egymást, áldozatokat hozunk egymásért, azután az utak mégis elválnak, felnövünk, szétköltözünk, és már régen nem láttuk egymást. Nem muszáj folyvást együtt lenni, a magány is megkapja a magáét. Hol vannak a régi szövetségek? Ott vannak a megtörtént javak zsákjában, az én nem múló időterében. Úgy vagyunk önmagunkért és egymásért, mint az égitestek és az állatok.

*

Ez a nézőpont a létezést ráadásként szemléli, ezért értékelni is hajlandó úgy, ahogy van. Ha a kiindulópont az, hogy bármikor jöhet a vég, akkor minden egyes emberrel minden nap újrakezdődik a történelem, még akkor is, ha a legtöbb ember egyfolytában meszesedik, elhatárolódik, meghatározódik, ami a folyamatos agónia maga. Minél keményebb és rugalmatlanabb az ember, annál halottabb. A megformálás és a véglegessé válás édes egy, művelkedve megsemmisülünk. Közben azonban némi szabadsággal megválaszthatjuk azt a módot, ahogy ezen a rövid útszakaszon áthaladunk. A zéróoptika felhívja a figyelmet a választható utak sokaságára. Egy se kötelező. Az ember szokásosan a kényelemre, az ihletre és a véletlen ajánlatokra hallgat, vigyáz magára, és talán másokra is, amennyire tud. De minden pillanatban megütheti a guta, autóbaleset érheti, s végezhet vele hirtelen csőd, családi tragédia, pisztolygolyó, vérrög, amiből az következik, hogy a regénynek, amit életünkkel írunk, a tetszőleges mai nap lehet a befejezése is. Ajándék, hogy még ki tudom nyitni a szemem. A most tisztelete antitranszcendens. Nem vonz sem a vallásos, sem a technikai futurizmus, és nem hiszem, hogy a jövő szebb, mint a jelen. Lappangva terjed az élettel szembeni tapintat eszméje. A leborotválás, a kíméletlen eltüntetés helyett az ápolás, a beszövés. És valami olyan őszinteség, amely túl van a tudományon és a valláson, a politikán és a reklámon. Ennek az őszinteségnek a tárgya: a halál tudomásulvétele. Az ember a halandóságával leginkább a művészetben nézett szembe. A művész tudja, hogy a történetnek nemcsak eleje van, de vége is.

*

Olyan szemlélet ez, amely a mostra néz, mert a kihívás itt van, ez az, és ennyi volt. A holnappal a ma nem helyesbíthető. A mai bűnre a holnapi nemes cél nem mentség. Az számít, amit most csinálsz. Ha éppen vonaton ülsz, vagy a gyereket fürdeted, akkor most ez a te műved. Mindenki szeretne művésze lenni a mesterségének. Mindenki ír, zenél, rajzol, fényképez, hódol valamilyen lelki fényűzésnek, mindenki keresztül-kasul működteti a képzeletét és az emlékezetét, mindenkinek megvannak a maga rejtett játszmái. Lénye valamilyen zugában minden öregedő ember megtartja gyermeki elfogulatlanságát. Koronként mindenki elszáll és azzal szórakozik, hogy képzeletben átszerkeszti a valóságot. Ez a merengő, kóválygó agymunka kisgyerekkorunktól öregkorunkig elfoglalja időnk java részét, ezt a belső mozit még az agyérelmeszesedés sem állítja le. Aránylag kevesebb időt juttatunk egész életidőnk hosszán a jóravaló, kötelességszerű, külső tárgyakra szegezett tudatmunkára. Ez a nem célirányos szemlélődés, amiben a játék és a művészet elemei is föllelhetők, ha még az éber és az éjjeli álmot is hozzáadjuk, valóban az emberélet legtágasabb övezete.

*

Habár az új demokráciákban írók és professzorok, színészek és történészek lettek a politikai színpad legfeltűnőbb szereplői, nem hiszem, hogy az intellektuelek tartósan ki akarnák szorítani a helyéről a képviselőt és a menedzsert, a forradalmárt és a titkosszolgálatost, a hivatalnokot és a papot. Ezek olyan szakmák, amelyeket intellektuelek is meg tudnak tanulni, de voltaképpen maskarák a megértés professzionalistáin. Nem hiszem tehát, hogy az értelmiség fő hatalmi aspirációja a közvetlen gazdasági vagy politikai uralom lenne. Az értelmiség megmarad a természetes médiumainál – szavak, képek, szimbólumok hatalmi eszközénél. Ha az értelmiségnek van hatalma, akkor kell, hogy legyen hivatása is. Az értelmiség a legitimációk birtokosa. Te adod a lelkiismereti igazolást, a jogi magyarázatot, a vallási argumentumot, az etikai példázatot, a politikai elemzést és a szakértői tanácsot. Az értelmiségiek jó lelkiismeretet és lelkiismeret-furdalást árulnak. Minden embernek vannak kulturális értékei, amelyek kormányozzák és önigazolásképpen szolgálnak. Mindenki azt akarja gondolni, hogy igaza van, hogy az a jó, amit csinál. És ezek az értékek az értelmiségiek kezében vannak.

*

A normális értelmiségi be akarja tölteni önmagával a teret, meg akarja sokszorozni magát, és akárcsak egy cég, áruival jelen akar lenni a piacon. Nem elég neki az, hogy megél. Valami több kell neki. Szeretné, ha hivatkoznának rá, ha benyomulna mások könyvébe is, legalább egy lábjegyzet erejéig, szép volna, ha gyakrabban említenék, mint másokat. Már diákkorában megtanult kemény áldozatot hozni. A versenyvizsgák rabja lett, korán megtanulta a kvantitatív hierarchia szellemét. Ébredéstől elalvásig dolgozik, érzelmi háztartását alárendeli a szakma követelményeinek, ha minden jól megy, tanítványai vannak, iskolát alapít, és sok különlenyomatot gyárt minden évben. Elveszti az életét, hogy a neve ne haljon meg. Harcol a mégoly csekély fennmaradásért.

*

A kortársak igényelik a szaktudáson felüli tudást, amely beavatottnak is látszhatik. Akiknek ilyen van, azok olyan emberek, akiket csak a probléma maga foglalkoztat. Gyönyör nélkül nincsen felfedezés. E bolondokat a dolog önmagáért érdekli, nem a sikerért, amit hozhat. A megértés szempontjából a karrier irreleváns. Nem árt, ha van, de mint cél nem jön számításba. Abból a fajtából, amit igazi értelmiséginek nevezünk, nincsen sok, nem is kell talán. A múló szellemi aranykorokat egy-egy nagyvárosban néhány tucat ember csinálta. Van egy nemzetközi értelmiségi elit, de hogy kik a tagjai, hogy kik mondtak valami érdemlegeset, az inkább utólag válik nyilvánvalóvá. Van értelmiségi hatalom, lehet szavakkal sok embert befolyásolni. Mindig volt papi, profetikus, tudós és költői hatalom. Mindig voltak bölcseknek tartott emberek rendkívüli autoritással, akiknek a hatalma hosszabb távon valósult meg és öltött alakot a többség szemében. Ezekre bizalom súlyosul, akár az orvosra, a többiek szorongósabbak. Tisztánlátással tartoznak a többieknek, ez a dolguk. A megértés a mesterségük. Olykor éppen naiv alakok veszik észre azt, amin a többiek átsiklanak. Szórakozott bolondok ezek többnyire, nem sokat szoronganak a körülmények alakulása miatt, nem érnek rá félteni magukat. Az értelmiségiek egymással is csak úgy tudnak beszélni, ha a szakmák mitológiájának e nagy neveire hivatkoznak, a szellem nem egészen e világi szörnyetegeire.

*

Egyetem? Igen, a tanár tanárt nevel. Ha minden jól megy, felnőtt embert, aki a sors gonosz tréfáit kibírja, aki nem esik pánikba, és, aki a nyomás alatt sem adja fel azt, amit a legfontosabbnak tart. A felnőtt ember a maga módján idealista, tudja, hogy kötelessége van, az, amit magára mért. Ellentéte a plasztelin ember, a plasztik ember, aki olyan formát vesz fel, amilyenre átgyúródnia előnyös. Átvedlésünk évadán, szinte a szemünk előtt, az élelmesek egy kis tréninggel átképezték magukat egy új szótárra, és kiderült, hogy ők maguk is alkatrészekként szétszerelhetők és kicserélhetők. Ez a plasztikember előnye, rendkívül gazdaságos. Hogyan lesz a használt spicliből vadonatúj erkölcscsősz? Ez most veszélyes idő, mert minden összekeveredik, jellemsaláta, emlékpempő, a szavak a hamisság bűnébe esnek. Már nem hitegetheted magad, hogy majd minden más lesz. Minden az, ami.

*

Az ember többnyire meg van lepve, mert semmi sem egészen úgy megy, mint ahogy ő elképzelte. Nincs rend, összevisszaság, izgalom, események! Valaki pedig megjósolta, hogy most aztán vége az összevisszaságnak, most már jön az összhang és a történelem vége. Az emberi faj problematikus természetével állunk szemben. Egy félvad, félig háziasított fajjal, amelytől sok minden kitelik. Ismerve bár a hanyatlás és az elmúlás természetrajzát, ismerve az emberi rosszaság végtelen tartalékait, ha megkérdem magamtól, milyen ember tetszik nekem, továbbra is azt mondanám, az idealista, aki az általa legjobbnak tekintett életcélokért nagy áldozatokat képes hozni, aki úgy érzi, hogy neki különös és személyes küldetése van, amit nem ismer előre, de az életével fejt meg, olvas el.

*

Természetes, hogy az egyetemek értékeket közvetítenek. Nem elég, ha közömbös szakembereket állítanak elő, mert a kár, amit ezek a közömbös szakemberek produkálhatnak, mérhetetlenül meghaladja a kompetenciájukat. Gondoljanak azokra a mérnökökre és üzletemberekre, tiszteletreméltó polgárokra, akik pénzért mindenféle gyilkolószert adnak felelőtlen zsarnokok kezébe. Közönyre, professzionális értékmentességre, konformitásra, egykedvűségre, parancsteljesítő, technikai-végrehajtó személytelenségre kell a diákokat nevelni ahhoz, hogy az emberiségellenes nagy bűnök megtörténhessenek. Ha a sors fintora az egyetemi katedrára helyezne, kevéssé gyakorlatias értékek körébe hívnám el a tanítványaimat, s leginkább a személyes felelősségükre hivatkoznék. Te vagy az, mondanám, akire rá van bízva az életed, felelős vagy magadért és a te képedben az egész emberiségért. A felelősség többnyire szembejön, csak föl kell ismerni. Az egyetem adhat a világgal szemben valami ellenanyagot is. Nem elég, ha akadémikus vagy. Nem elég, ha értelmiségi vagy. Nem elég, ha bármilyen általános normának megfelelsz. Nem jár neked mindaz, amit kapsz. Nem elég olyan professzionális szakembereket nevelni, amilyeneket rövid távon a piac vagy az állam igényel.

*

Az embert viszik a tanult normatívák, vonszolja egy mindegyre keményedő professzionális szerep, amelyen a személyes elem egyre nehezebben tud áttörni. Egyre nagyobb tömegben gyártják az egyetemek a karrier érdekében alkalmazott szellem professzionalistáit, akik az uralkodó közhelyrendszert igazítják, mint egy konfekciózakót, a speciális problémákra. Ez a nagymérvű azonosulás a szereppel bénító. Te csinálod a szerepedet, vagy az csinál téged? Az embert már az iskolában megmintázzák és legyártják. A szerep agendát is jelent. Tervet, elbírást, hivatást, regulát, stratégiát.

*

A idealistának a mindennapos lét a művészet, csak olyasmit csinál, amit helyesel. Ha nem helyesli, akkor nem csinálja. Van a nem-csinálom erkölcse, nem muszáj részt venni abban, amit rossznak gondolunk. A kollektív felelősség helyett eljött a személyes felelősség korszaka. A huszonegyedik század a személyes, meggondolt, választott és ellenőrzött felelősség korszaka lesz. A huszadik század a kollektív bűn és a kollektív felelőtlenség (vagy a kollektív felelősségre vonás) korszaka volt. Ebből származott a legtöbb bűn. A század valamennyi őrültsége könyvekből jött. A szellem emberei valóban felelősek azért, amit kortársaik művelnek, mert az ember nem egyszerűen aktív alany, hanem morális lény is: igazolva akarja tudni a cselekedeteit, olyasmit tesz, amit helyesnek gondol és amihez szellemi fölhatalmazást kap, amire nevelik. Az emberek azt csinálják, amit mondanak nekik.

*

Az értelmiség társadalomtörténete egyébből sem áll, mint folytonos mesterkedésből autonómiánk bővítéséért, mivelhogy az értelmiségi valódi hatalma egyenlő a szabadságával. A tudománynak, ahhoz, hogy létezhessen, fáradozni kell a rajta kívül álló hatalmak megosztásán, mert a plurális uralom valamelyes manőverezési teret ad. Az értelmiségi meghatározása szerint: a megértés sportolója. Van kreatív megértés, amely rálát a másik lény ellentmondásaira és értékeli az esztétikai komplexitást benne. Embert megérteni felülről nem lehet, a fölény pozíciója az emberi tárggyal szemben laposságokhoz vezet. Az a fajta redukcionista, leegyszerűsítő rálátás, amely a tárgyat unalmassá teszi, nem megértés.

*

Világtársadalommá kapcsolódtunk össze, távoli folyamatok, katasztrófák, háborúk, divatfordulatok hirtelen és csapásszerűen figyelmeztetnek bennünket arra, hogy függünk az emberiségtől mint egésztől, és tőlünk is függ az emberiség mint egész. A mi sorsunkra is kihat, ha valahol felbukkan egy ügyes és eszelős zsarnok, akinek fő művészeti ága a népirtás: szeret ölni idegent, sajátot vegyest. Függünk új kollektív identitásoktól, amelyek egyszerre összeegyeztethetetlennek érzik saját létüket a szomszédjaik létével, és a fennhatóságért ölni-halni is képesek. Ezek a kollektív identitások Kelet-Európában hajlamosak lázas-gyulladásos állapotba jönni. A nemzeti hisztéria magát ellenségekkel körülkerítve érzi, és tisztítani akarja nemzetiségi-faji-vallási-nyelvi-tájnyelvi-törzsi alapon a megbízhatók körét, kielégítve ezzel a politikailag lojálisok jutalomvágyát. Miközben a kommunista diktatúrák sorban elolvadnak, mert a kommunizmus internacionalizmusa nem alkalmas ideológiai tápanyag többé, megnő az esélye a nacionalista diktatúráknak.

*

A tömbrendszer, tehát a nukleáris fegyverzetre épülő világrend után a kicsik (államok, nemzetek, nemzetiségek) mind rendelkezni kívánnak önmagukkal, s valamelyest másokkal is. Mind fészkelődni kezdenek, a szomszédaikkal lökdösődnek, területi autonómiákat követelnek. A kisebbségből többség lesz, s azon belül megint fölemeli hangját egy kisebbség, senki sem hagyja, hogy belefojtsák a szót. Autonómiák hemzsegnek, a nagy szétdarabolási láz végigpásztázza a kontinenst. Korábban mindent egyesíteni akartak, és azt gondolták, hogy attól lesz jó. Most mindent részeire szétszedni akarnak, és azt hiszik, hogy ettől lesz jó. Ezek az egyesítő vagy szétszedő doktrínák mind könyvíró emberek művei. Ha ez így megy tovább, hazaárulógyanús lesz, aki nem haragszik a szomszéd nemzetre. A kelet-európaiak nem tanulták meg gyerekkoruktól fogva a kapitalizmust, s azt most felnőtt korban kell megtanulniuk. Ettől elbizonytalanodtak, az önleértékelődés kiválthatja a sértett önhittséget. Előjönnek az ökölrázó, rossz stílusú féltehetségek. Készenlétben van a gyűlölet, csak azt várja, hogy megmondják, kire ugorjon. Kérdés, hogy felismeri-e a térség a lappangó fasisztát? Némelyik már nem is lappang, elég nyíltan beszél. Az antikommunista retorikában szaporodnak a szélsőjobboldali közhelyek. A hivatásos gyűlölködők nemzetközi maffiák ördögét keresik. Az ördögnek kezd ismét zsidós képe lenni. Ez a megújulás mindinkább visszatérésnek látszik valami félbehagyotthoz, ami a háború előtt volt.

*

Különös szereplőnek látom az értelmiséget, az új osztályt, amely tud igen veszedelmesen is viselkedni, tanú rá századunk. Két kollektivizmus hisztérikus türelmetlenkedése nem csekély értelmiségi segédlettel zajlott. Háttérben az auktorok, előtérben a vulgarizátorok és az organizátorok. Az állami értelmiségtől a polgári individualizmus rossz osztályzatot kapott, a világpolgárság még rosszabbat. Provincializmusok dicsekedtek. Sok felfújt erkölcsi ítélet, sok ideológia származott abból a tényből, hogy valaki nem beszél idegen nyelveket. Ingatag öntudatok parancsoló retorikákban leltek támaszt. A valódi művészeket mind a kettő betiltotta, az álértelmiségieket viszont magas polcra emelte. Szívesen hinnénk, hogy a szolgálni akaró szubértelmiség kitombolta magát ebben a két véres giccsben, de hát ez korántsem biztos. Ostoba fordulat volna, ha most a kommunizmus agóniája vidor frissességben felvezetné a színpadra a kétségtelenül stramm-antikommunista fasizmust.

*

A nacionalizmus és a szocializmus Európában már nem igazán az idő szava, a keresés nem feléjük mutat, üzenetük inkább nosztalgikus, mint kreatív. Ha az egyiket eltúlozzák, fasizmus lesz belőle, ha a másikat eltúlozzák, kommunizmus lesz belőle. A huszadik század Európája megnézte előadásaikat, amelyekben – modern színházról lévén szó – a közönség is alaposan részt vett. Továbbra is szükségesnek gondolom az antipolitikai nézőpontot. Antipolitika: a politika erkölcsi bírálata. Az erkölcs nem válhat politikává, de lehet a politika démona szókratészi értelemben, lidérce, rossz lelkiismerete, lehet a politika álommunkája. Antipolitikai cinizmus kell ahhoz, hogy ne csapódjunk be. A felelősséget vállalja a felsőbbség, de a bajért, amit okoz, nem ő fog fizetni.

*

A rendszerváltozások izgatott megváltásélményét szükségszerűen követi az elkedvetlenedés. Valami változott, de a megváltás elmaradt. Az egyik sarokban mélabú, a másikban macskajaj. Ugyanazok az emberek más-más alakzatokba sorakozva. Nemcsak egy személy, de országok és régiók is képesek lelki uniformist cserélni. Az új meg új sorakozók és uniformisok – a madár vagy a macska távlatából – groteszk benyomást adnak. Természetes, hogy mindenki ugyanaz maradt, a barátságosak és a veszekedősek, a megbízhatók és a megbízhatatlanok egyaránt. Némi módosulással persze, ahogy az ember az ő egymást követő házasságaiban is csak hozzávetőlegesen ugyanaz. Régi szokás az is, hogy a többség féli a magányt, a különös munka feltételét, még annak igen testvéries válfaját is. A rendszerváltások felszabadulást hoznak, majd új alkalmazkodási kényszert.

*

A megfigyelő észleli, hogy most más szó- és közhelytár járja. Miért is ne? Tanuljunk könnyen, gyorsan nyelveket! És fedezzük fel a kvázi-plurális öncenzúrát. Többpártrendszerű értelmiség is osztozhat illúziókban és elhallgatásokban. E sorok szerzőjének például feltűnt a hetvenes, nyolcvanas években – nyugatnémet beszélgetőtársainak körében – a vonakodás egy olyan Európának az elgondolásától, amelyet nem határoz meg többé a vasfüggöny és amely Németországot is új erőtérbe helyezi. A hozzáértők álmodozásnak tekintették az ilyen beszédet, a komoly közfigyelmet a rakéták számának kívánatos aránya kötötte le. Egyszer csak a magyarok átengedték a határaikon a keletnémeteket, és ettől a berlini fal, és vele egy egész addigi gondolkodásmód ledőlt. Kölcsönös függőségünk és felelősségünk példázatszerűen megmutatkozott.

*

A rendszerváltás eufóriáját az a valódi felszabadulás indokolja, hogy egy képzelt kollektív ÉN leereszt, mint egy öregedő luftballon. Ám a szemfüles megfigyelőnek észlelnie kell, hogy jönnek az új luftballonárusok. Emlékezzünk a tegnapokra, a kommunista cenzúra sem csak tiltásból állt, ellenkezőleg, állított is – fennkölt stílusban – mindenfélét. Rendszerint többes szám első személyben. Ez volt a lényeg, hogy az egyes szám első személyben is a többes szám első személy beszélt. Most meg a gyanútlan polgár észre sem veszi, hogy már megint egy közös én többes szám első személyében beszél. Felöltheti akár a függetlenség tógáját is, akkor is a közös többest mondja. A függetlenséghez nemcsak annak hangoztatása, de a reá való őszinte törekvés sem elég, körülbelül ugyanúgy, ahogy a jó vershez sem elég a jó-versetírás szándéka. Az állami ember a kommunista korszakban észre sem vette, hogy milyen államiak a megnyilvánulásai, hogy mennyire átjárja a tudatát a pártállami közös többesszám. Nem olyan nagy szellemi erőfeszítés innen eljutni a nemzetállami közös többes számig. A szovjet-impérium közös többesétől, amelynek egyetlen bánata a rothadó imperializmus fennállása volt, nem olyan nehéz eljutni, mondjuk, az észak-oszét többes szám első személyig, amely egész jól meglenne, ha a szomszéd ingusok nem lennének.

*

Az egész kelet-európai térség új autonómiákkal vemhes, mind meg akar születni, mind különbözni akar egymástól, s csak természetes, hogy mind első szeretne lenni nemcsak a kisebbek, de az egyenlők között is. Először a szovjet birodalom akadályozta őket, most a szomszéd nemzet vagy nemzetiség. A kisebbséget a többség, a többséget a kisebbség. A szerepek cserélődhetnek, de a másik így is, úgy is zavaró. A pokol a másik, etno-nemzeti értelemben is. Elbizonytalanodott lelkek új támaszt és lojalitást keresnek, s vele egyszersmind új céltáblát is neheztelésüknek, amely csak keserűbb lett a posztkommunista gazdasági váltás nyomán bekövetkező elszegényedéstől. A kelettel való kapcsolatok gyorsabban omlottak össze, mint amilyen gyorsan a nyugattal való kapcsolatok kiépülhettek volna. Hogy a földrész keleti fele ne érezze elveszve magát, s ne adja át magát semmilyen hisztériának, érzékelhető közelségben meg kell jelennie a soklépcsős európai integráció esélyének, a vele járó összes viszonylagos, de alig elkerülhető hátránnyal, hogy a bontás egy új építkezés tervétől nyerjen értelmet, hogy legyen a kiszakadóknak hova bekapcsolódniok.

*

Gyerekkorom baljós árnyéka a nemzeti szocializmus volt német minta szerint. Felnőtt koromé a szocialista világrendszer orosz minta szerint. Most mi jön? Nem tartom lehetetlennek, hogy a német és orosz mintájú szocializmus után sokan egy hazait, nemzetit, helyit akarnak, most már igazán csak saját, tiszta forrásból, minden idegen ártó hatás nélkül. Kisléptékű nemzeti szocializmusok, túlnyomórészt állami, kisebbrészt magán vegyesgazdaságok. Szuperérték gyanánt megjelenik a tiszta MI. A közösség odaadó fiai el sem bírnak képzelni rokonszenvesebb társaságot önmaguknál. Saját fészkébe piszkoló hazaáruló, aki ebben kételkedik. Agyon kellene ütni az ilyet, ki kellene vágni azt a gonosz nyelvét. Ilyesmire vágynak a többnyire névtelen levélírók.

*

Hogy a tekintélyuralom (a fenyegetőzés, a bírálat elnémítása, az ellenzék átstilizálása ellenséggé, a lehallgatás, a leváltósdi és kinevezősdi, a nepotizmus, a kegyencbürokrácia, az állami tőke egy részének átengedése a csatlós burzsoáziának, a politika, gazdaság és kultúra szakadatlan újraegyesítése szétválasztásuk felemás kísérletei után, a pártállam újraéledése, a közszolgálat párt- sőt klikkszolgálatként való értelmezése, kifelé a kenetesség, befelé a maffianyelv, a rendőrség által elnézett különítményes gesztusok, a gyűlölködő demagógia, életveszélyes fenyegetéseket tartalmazó névtelen levelek és telefonok) kommunista vagy fasiszta retorikát használ-e, kevésbé érdekes annál a kérdésnél, hogy van-e ilyesmi, vagy nincsen. Vajon csak arról van-e szó, hogy a hízelgők és a hazugok átcsoportosulnak? Fel tudja-e váltani ezen a nagyszabású kísérleti terepen az autoritárius állami embert a lélekben is egyenrangú polgár? Továbbra is ez a kérdés.

*

A közép-európai népek élénk figyelemmel kísérik, hogy mi fog történni a keletnémetekkel. Egyenrangú, avagy másodosztályú polgárok lesznek-e az egyesült Németországban? Hogy a keletnémetek, akik a kapitalizmust sokkterápiával kapják, jól vagy rosszul járnak-e, az számunkra sokatmondó jel. Hiszen ők valóban belül vannak az áhított karámon, és élvezik nemcsak a harmincötök Európájának, ennek a Szibériát és Észak-Amerikát is magában foglaló igencsak tágan értelmezett, mert nem az Atlanti-Óceántól az Urálig, hanem a Csendes-Óceán egyik partjától a másikig érő szuperkontinensnek a relatív biztonságát és konszenzusát, hanem a kemény társulások, a NATO és a Közös Piac, illetőleg az Európai Unió valahány intim előnyét is. Kívülről úgy tetszett, hogy a keletnémet identitás, ha volt olyan egyáltalán, összeomlott. De vajon el lehet-e felejteni ezt a negyvenöt évet is csakúgy, mint az azt megelőző tizenkettőt. Lehetséges, hogy megint tanácsos lesz felejteni? Kívülről úgy fest, hogy az Elbától keletre élő németek az Elbától nyugatra élő németek gyámságába adták magukat. Nemcsak a gépeket selejtezik le, de a használóikat is, ami megviseli az önérzetet. Nem könnyű feldolgozni, hogy a felszabadulás egybeesik a kollektív önleértékeléssel. A külföldi látogató az elmúlt évben több tartást igényelt volna, s figyeli a nyugatnémeteket, a játszma győzteseit: hogyan tudnak uralkodni a triumfalizmus kísértésén? A magyaroknak, lengyeleknek, cseheknek nincsen gazdag nyugati bátyja, de van ezeréves nemzeti történelme, amelyen belül a kommunizmus csak egy fejezet. Kétségtelen, velük esett meg a történet, játszották a szerepüket benne, de mint magyarok, lengyelek, csehek jutnak túl rajta, a közös öntudat azután is megmarad. A németek dilemmáját abban látom, hogy most vagy azt mondják, hogy a kommunizmus idegen történet, nem velünk történt, vagy átélik, mint a német történelem részét. A keletnémetek nem csekélyebb odaadással játszották a szerepüket a kommunizmusban, mint a kelet-európaiak, s hogy a nyugatnémetek nem játszották volna, ez az állítás csak akkor lenne igaz, ha bizonyítható volna, hogy a berlini utcák páros oldalán merőben eltérő karakterű németek élnek, mint ugyanazon utcák páratlan oldalán, amely történetesen a fal túloldalára került.

*

A kommunizmus, akárcsak a nemzeti szocializmus, része a német történelemnek. Nehéz lelkileg kivetni a hagyományból ilyen hosszú fejezeteket. A hetvenes-nyolcvanas években az volt a benyomásom, hogy a saját második világháborús múltjukkal való konfrontációban a németek messzebbre mentek, mint a magyarok, ami azzal is összefügg, hogy a német magatartás cselekvőbb volt, a magyar sodródóbb. Az elmúlt évben több német újságíró megkérdezte tőlem, hogy félek-e tőlük, többes szám első személyben utalva a megnagyobbodott Németországra. Nem, mondtam, Németország lehet hatalmas, de az egyes német nem hatalmas, éppen olyan kisember, mint a többi halandó. A hetvenes-nyolcvanas években nem tartottam megnyugtatónak, hogy a németek jégszekrénybe tették a nemzeti öntudatukat. A nemzeti öntudat előbb-utóbb kijön a jégszekrényből. Amit Kelet-Európában nemzeti reneszánsznak, vagy nacionalista hullámnak nevezünk, elkerülheti-e Németországot? Vajon a kommunizmus szétesése után, a növekvő nemzeti önbecsülés hangulatában, a kontinuitás helyreállítása jegyében nem jön-e divatba a harmincas évek Németországa? A hitleri Németországban – a romantikus kommentároktól eltérően – nem a démoniból volt több, hanem az autonómiából kevesebb, mint másutt. A radikális végrehajtást nem gátolta a rákérdezés a cél helyességére. A nép nem mérlegelt, elfogadta a vezetők projektjét, jól dolgozott, lojális volt az utasításokkal szemben. Ha a németek lustábbak és következetlenebbek lettek volna, kevesebb szenvedést okoztak volna. Németország a huszadik század végére mint első export hatalom a világpiac, és mint szabadelvű jogállam a nyugati típusú demokráciák transznacionális erőterébe került, a megfigyelőnek az a benyomása, hogy a németek ma nem az irracionalizmus lovagjai, és nem a támadó egoizmus nyelvét beszélik. Megadatott egy nagy nemzetnek, hogy saját államán belül egyesítsen két civilizációt, két embertípust, méghozzá úgy, hogy az egyesülés ne csak az egyik alárendelődése, önkioltó megszűnése, kollektív megleckéztetése vagy éppen megalázása legyen. Németországon belül egyesíteni a két Európát, paradigmatikus kihívás. Logikus, hogy az egyesülésben mindenki felülvizsgálja korábbi önmagát, és valamelyest megváltozik.

*

Diákjaimnak pedig azt mondanám: kérem, ne azonosítsák a huszonegyedik század felelősségvállaló individualizmusát a huszadik század második felének az anyagi fogyasztásban eltompuló tömeg-individualizmusával. Nem jár nektek semmi, mondanám, csak az egész világ, amelyről egyszemélyes tapasztalati világnézettel rendelkeznetek tanulói hivatásotok. Maradjatok diákok, javasolnám, kereső, mindent újragondoló lények az egyetem után is, amíg meg nem haltok, hogy képesek legyetek ellene mondani mindenféle zsarnokság incselkedéseinek. Nem vagytok kötelesek szolgálni semmilyen absztrakciót, semmilyen terminológiát, de legyetek figyelmesek azokhoz, akikkel a sors és az ihlet összeköt. A legkevesebb, amivel tartoztok önmagatoknak: megteremteni Európát mint a különös alanyok ultra-elektronikus hálózatát. Miért? Csakhogy legyen. Hogy ne üssük agyon egymást. Lebeszélném a nyugati diákot arról, hogy misszionáriusként mindent jobban tudjon a keleti diákoknál, mert ha túloz, akkor megeshet, hogy a bennszülöttek megsütik és megeszik a szegény misszionáriust.

Mit tud a levelibéka?

Mondják, hogy a csillogó szemű, kiszámítottan ugró levelibéka kitűnő időjós, vihar előtt élénken brekeg, esőben inkább hallgat, tud élni a vízben, réten, falombon, legszívesebben a magasban, levelek közt magányosan és látatlan, mert alul-felül meg tud tapadni rajtuk, aszerint, hogy éppen napozni, vagy rejtőzni kíván, belesimul a környezetébe, éber várakozásban figyel, a részt vevő megfigyelés mestere.

*

Mit tud a levelibéka, akit néhány percre az esszéíró emblémájává tettünk? Mesterien olvad össze a környezet színeivel, órákig el tud ülni mozdulatlanul, akkor sem moccan, ha veszély közeleg, csak végszükségben ugrik a támadó számára váratlanul, úgy, hogy ne tudják elkapni. Őt nem könnyű megpillantani, őkelme azonban minden érzékével figyel. Érzi az időt, levegő és nedvesség áramlatait. Föl a fűből a fakoronára, vagy a befőttes üvegbe tett kis létrán. Kissé érzékenyebben, mint más állatok, tudja, hogy velük is az lesz, amit ő már érez, mert szereti kifejezni magát, elkuruttyol egyet-mást abból, ami majd elkövetkezhet.

*

Az esszéíró nem az aktualitás lovagja, inkább hátradőlve, elhúzódva zárójelbe teszi az aktualitást, igyekszik kivonni magát a legfrissebb eseményekből. Lát valamit abból, hogy mi következhet, mert az emberek időben egymást követő cselekedeteinek térben elgondolható alakja van, tehát valamelyest látható, hogy mi lesz. A levelibéka a befőttes üveg fenekén is megsejti a kinti zajlás irányát, érzékenységét nem tompítja el a legfrissebb értesülések tömege. Eltérőleg az újságírótól nem röpköd az esemény után, ha megül a fűben, akkor is elég esemény röpköd őfelé.

*

Az esszé kihívó műfaj. Egy ember fogja magát és nyilvánosan gondolkodik, mintha nyilvánosan megvacsorázna. Szemérmetlenség! Hogy veszi magának a bátorságot? A nyilvános gondolkodásnak nincs szabálya, csak éppen nem lehet unalmas. A kötéltáncosnak meg van engedve bármiféle mozdulatot tenni – odafönt. Mutasd az észjárásodat. Az elme kilovagol a várból, szabad portyára indul. Az esszéírót sem a narráció, sem a tudományos okfejtés nem kötelezi semmire. Állításait legföljebb megjeleníti, de nem kell bizonyítania. Szabad és nyaktörő monológra hatalmazza fel önmagát. Egyik mondata még itt van a földön, a másik felszáll, aztán valahol ismét le. A gondolkodás esztétikai művelet.

*

Az esszéíró elvállalja, hogy a nullpontról indul el. Ő beszél, a saját maga nevében, és semmi külső fogódzóba nem kapaszkodik. Tetszőleges dologra gyermeki csodálkozással tekint, mintha először látná. Nagy ajándék egy eddig nem látott városban egy hosszú délutánt átbolyongani. Tedd bele magad az első szembejövőbe. Az esszéíró szeme séta közben ezen-azon megállapodik, aztán beül valahova és arcok mennek el előtte, rájuk van írva a történetük. Az elvont szóvirágok mögött látja a pucér viselkedést. Kell a tisztánlátáshoz némi dadaizmus is, káröröm hamis építmények omlásán. Ha a játékban nincs benne az arrogáns gyermeki nézőpont is, akkor túlságosan is komolyan veszed a díszletet.

*

A nullponttól a nullpontig, és közben eltelt az élet. Az esszéíró nem lelkipásztor, az életet szépnek, az elmúlást könyörtelennek tartja, és érzékeli élet és halál együttes munkálkodását napjaiban. A levelibéka messzire hallgatózik, egyik füle örömujjongást hall, a másik füle gyászdalt. Látnia kell a győzelemben a vereséget, a megvalósulásban az eltorzulást. Minél öregebb, annál inkább megvalósult már, egyre több van már mögötte, egyre több halott. Melyik béka örül ennek? Inkább urgándoz még egyet, és az alkonyatban kuruttyol.