Antipolitika

A mai háborús veszély fő oka: Jalta. Ott született meg az osztozkodás a tehetetlen Európán, a megállapodás, hogy a megszállási övezet egyszersmind érdekszféra-övezet is lesz. Jaltában született meg a nemzetközi kapcsolatok rendszerének a szovjet-amerikai versengésre és egyensúlyra épített rendszere. Akár tudta ezt a három öregúr, akár nem. Jaltában született meg a vasfüggöny ideája.

Jalta egy nagyhatalmi logika szimbóluma: három öregember évtizedekre eldönti a százmilliók sorsát, s a százmillióknak muszáj tiszteletben tartaniuk egyezségüket, különben lőnek rájuk. A tiszteletreméltó és erkölcsös államférfiak pedig, Jaltára hivatkozva, vagy helyeslik ezt, vagy mossák a kezüket.

A történelem komisz csele: a fasiszta embertelenséggel szemben az emberséget védő szövetségesek a győzelem előestéjén sietnek imperialista alkut kötni, az angolszász és az orosz imperializmusét. Tehetik, mert a leghatalmasabb, győztes seregek nem parancsolnak, s teszik, mert őket is – minden univerzalista retorikán túl – az expanzív nemzetállam ideológiája, a nacionalizmus vezéreli. Hagyományosan fölfogott történelmi joguknak tartják, hogy a győztes diktálja a feltételeket. Abban a – nem tudjuk: jó – vagy rosszhiszemű – tévedésben vannak, hogy a győztes akarata egy földrész békéjének fundamentuma lehet. Nagymúltú tévedés, kétségtelenül. Évezredek óta háborúhoz az előző háborút, lezáró méltánytalan béke vezet. A győztes hatalmaskodó, akarnok békét köt, amibe a vesztes nem tud belenyugodni.

Jalta annyit jelent, hogy a politikai status quot a katonai status quo szabja meg. Jalta morálja elég egyszerű: az határozza meg a társadalmi-politikai rendszert, akié a bombázó meg a tank. A legtöbb bombázója és tankja az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak van, ők hivatottak a világ vezetésére. Vezetői elhivatottságukat később Hirosima iszonyú fényével erősíti az a praktikus érv, hogy csak ez a két óriás nemzetállam képes elég anyagi erőt fordítani a nukleáris fegyverrendszerekre.

A világ vezetésére az hivatott, aki képes megsemmisíteni. A szovjet és az amerikai elnök nagyobb hatalommal rendelkezik, mint a történelem összes zsarnoka. Jehova hatalmával rendelkeznek, képesek megsemmisíteni a világot. Nézem ezt a két arcot és megdermedek. Arisztotelészre és Kantra sem bíznám rá az emberiség sorsát. Lehet, hogy az emberiség végzete parodisztikus kell hogy legyen? Odateszi a gombot, az utolsó ítélet gombját két hiú, gyarló öregember ujja alá? Ha csak egyszerűen emberek, mint Káin örökösei, akkor az ujjuk ránehezedik a gombra. Nem az okosságukban bízom, hanem a halálfélelmükben.

 

A jelenlegi európai status quo egy háború utáni megszállás kivételes állapotának állandósítása. Diplomáciai nyilatkozatok, s a nemzetközi politikai konszenzus ezt a kivételes állapotot szinte egybehangzóan normális állapotként tüntetik fel. Helsinkiben az összes érdekelt állam ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy az abszurdum: szabály.

Miért nem fogadja el a Nyugat a szovjet csapatok jelenlétét Afganisztánban? Mert nem régen vannak ott. Jelenlétük Közép-Kelet-Európában már ésszerű és elfogadható, mert már itt vannak közel negyven éve. Elfogadható annál is inkább, minthogy az amerikai csapatok is jelen vannak Nyugat-Európában.

A Varsói Szerződés által erőteljesen korlátozott nemzeti szuverenitás tűrhető, mert a NATO által enyhébben korlátozott nemzeti szuverenitás is tűrhető. Sőt, mindkét korlátozás geopolitikai adottság, amelyet minden ésszerű politika tiszteletben tart. Európa kettéosztását megkérdőjelezni ártalmas és megtévesztő, mert azt a tévhitet kelti, hogy meg lehet kérdőjelezni.

A Nyugat nem elég erős ahhoz, hogy az idegen országokban tartózkodó szovjet csapatokat hazatérésre kényszerítse. Legföljebb nehezményezheti expanzív jelenlétüket, ami viszont korántsem rendíti meg a szovjet hadvezetést. Fölmerült a kérdés: ha valóban kívánja, hogy hazatérjenek, kényszeríteni pedig nem tudja őket erre, vajon nem lenne-e célszerű olyan üzleti ajánlatot tenni az oroszoknak, amely mindkét fél számára előnyös?

Például javasolni lehetne a kölcsönös és kiegyensúlyozott csapatvisszavonást. Nem csökkentést: visszavonást. Merő ábránd-e társadalometikai követelményként kitűzni egy olyan alapelvet, Hogy egyetlen ország csapatai se tartózkodhassanak egy másik ország területén? 1956. október 23-án a budapesti fiatalok földerülve skandálták maguk költötte friss jelszavukat: minden ország katonája menjen saját hazájába! Azóta is szeretem ezt a jelszót, és negyedszázad múltán még aktuálisabbnak érzem, mint akkor.

Elismerem, nehéz szabály! Természetesen mindig van ok az idegen csapatok vendégeskedésére. Egy nagyhatalom talál olyan kollaboráns helyi politikusokat, akik behívják csapatait, csatlóskormányt alakítanak, majd pedig törvényesítik a nagyhatalom csapatainak jelenlétét, mint a megszállt nemzet óhaját. Természetesen valamilyen tornyosuló veszélyt kell megelőzni, humanitárius érdekeket, forradalmi vívmányokat, a demokráciát megvédeni, mindig valami magasztosat kell megvédeni, a nép ellen a nép üdvét.

Nem tudok példát arra, hogy egy nagyhatalom azért szállt volna meg egy kis országot, mert egy helyi diktatúrát akart megdönteni, s ezzel egy népet fölszabadítani. Ha csak arról van szó, hogy egy népet zsarnokság nyom el, akkor sajnos tiszteletben kell tartani a zsarnoki állam szuverenitását, és nem szabad beavatkozni a belügyeibe. Idi Amin szürrealista vérengzéseit mindkét nagyhatalom eltűrte. Mindkét nagyhatalomnak van elég kliens-diktatúrája, festőiek és abszurdak, de amíg nem fordulnak ellene a patrónus nagyhatalom érdekeinek, a kis diktatúrákat senki sem bántja.

Amellett, hogy a nagyhatalmak más országok területén csapatokat tartsanak, semmi más nem szól, csak és szigorúan csak nagyhatalmi érdek. Amíg viszont az egyik nagyhatalom csapatokat tarthat egy másik ország területén, addig világos, hogy a másik nagyhatalomnak is joga van erre. Alkalmi megokolást, propagandisztikus ürügyet, törvényesítő helyi adminisztrációt, mindig lehet találni az ilyen gyakorlathoz.

 

Amerika hozzájárult a vasfüggönyhöz, és nem tudott érdemlegesen cselekedni azért, hogy mi ne legyünk a túlsó oldalán. Jalta terheit viseljük, amelyért az amerikai politika is felelős. Amerika itt tart Európában túszként háromszázötvenezer katonát kötelezettséget vállalt Nyugat-Berlinért, hagyományos erőit egyre inkább jelképes rendeltetéssel állomásoztatja Nyugat-Európában, egyre forróbb talajon.

Az oroszoknak is bizonytalan a lába alatt a talaj, pusztán mert itt vannak, és nem otthon. A kelet-európai nacionalizmusok újra felébredtek, és egyre nehezebb elaltatni őket.

Nem a katonai erőviszonyok radikális megváltozására van szükség, hanem arra, hogy a társadalmi-gazdasági-kulturális viszonyok teljes terjdelmükben érvényesülhessenek. Nem biztos, hogy a két nagyhatalomnak meg kell mérkőznie. Ám bizonyítsák be, hogy egyre többet tudnak szofisztikált fegyverekre költeni, nem sokat érnek el vele.

Jelenleg senkinek nincsen átfogó békestragéiája, nincsen filozófiája arról, hogy hogyan alakuljon a nemzetközi kapcsolatok rendszere. Sem a Nyugat, sem a Kelet nem tudott nagyvonalú történetfilozófiai, geopolitikai ajánlatot tenni a másiknak. Nem született javaslat az együttélés, a partneri viszony pozitív módozataira vonatkozóan. Csak globális javaslatot érdemes tenni, a részjavaslatok elsüllyednek a kölcsönös gyanakvásban. Csak a béke és a háború, és nem az enyhülés, illetve a feszültség alternatívájában érdemes gondolkozni.

A Nyugatnak talán könnyebb volna, mert kevésbé merev, egy érdekes alternatíva-ajánlattal megszelidíteni a medvét. Különös, hogy a Nyugat, amelynek lényege az értelmes kompromisszumok keresése, eddig még nem tett konkrét és átfogó javaslatot a Szovjetuniónak. Nemcsak a kormánynak, hanem a társadalomnak is. Ésszerű javaslatot, amelyet a hatalmi elitnek érdemes elfogadnia, amely neki is előnyös. Olyan javaslatot, amely teret ad a világban az orosz nép büszkeségének, s nem köti össze a békét az orosz elit megaláztatásával. A világ elég nagy ahhoz, hogy az ő tehetségük is megtalálja a helyét rajta.

Elképesztő lenne az orosz birodalom olyan ellenőrzött és fokozatos átalakulása nemzetközösséggé, amely tranzaktívabb partneri viszonyokat alakít ki Közép- és Nyugat-Európa országaival, s több intelligenciát követelve a szovjet értelmiségtől, kezdeményezőbb szerepet is biztosít számára a világban. Ma nem így áll a helyzet. A Szovjetuniónak ma több ügynöke van a világban, mint diákja és tudósa. Nyugalmat kell ajánlani az oroszoknak, hogy biztonságban reformálhassák gazdaságukat és igazgatási viszonyaikat. Segítséget kell kapniuk, hogy a megtámadtatási szorongásból kibontakozva a Nyugathoz fordulhassanak.

 

A Szovjetuniónak, ha nem akar háborút, bele kell illeszkednie az északi félteke átfogó pluralizmusába, amely Európából kiindulva átmegy Amerikába, onnan Japánba, és most az a kérdés, hogy Oroszországon és Kínán át körbefut-e az érintkezés?

A Nyugatnak eddig nem volt offenzív békestratégiája, csak éppen gyanakvóan elhárította a többnyire propagandisztikus szovjet javaslatokat. Alkotó kezdeményezésre már nem futotta a politikai tehetségből. Jalta fenntartása nem távlatos stratégia, csak a fennálló tartósítása, ami hosszabb távon lehetetlen. Hogy az legyen, arról Közép-Európa népei gondoskodnak. Ne tessék elfelejteni, hogy térségünk rendezetlen viszonyai már két ízben világháborúhoz vezettek.

Ha a Nyugat Jaltát akarja, akkor a Szovjetunió túl fog lépni Jaltán – Nyugat felé. Ha a Nyugat Jaltát akarja, akkor van Budapest, 1956. november 4., Prága 1968. augusztus 21., Varsó, 1981. december 13. Egy-egy ilyen agresszió esetén a Nyugat sajnálkozik, nehezményez, görbén néz. Majd megint aláír egy csupán hangulati jelentőségű egyezményt, amelynek hátterében a fegyverkezési verseny zavartalanul megy tovább.

Az amerikaiak is megmutatják, hogy mit tudnak, az oroszok is megmutatják, hogy mit tudnak. Minél inkább megmutatták, annál inkább fenyegetve érzik magukat. A leszerelés még sohasem volt kölcsönös, tehát eredményes. Technikai-mennyiségi megállapodások nem vezetnek békéhez. Nehéz egy vezérkart lebeszélni a fegyverkezésről, ha fenyegetve érzi magát.

A Szovjetunió nehezebben tud mozdulni, mert halmozódnak a birodalom feszültségei, vezetői viszont fenn akarják tartani a birodalmat, mivelhogy imperiális létüket azonosították a puszta létükkel. Hatalmi szorongásukban túlbiztosítják magukat: túlfegyverkeznek. Amíg nem tárgyalnak komolyan a német békeszerződésről és újraegyesítésről, addig itt kell hogy legyenek a „vendégcsapatok”, addig rakéták irányulnak a városainkra.

A jelenlegi helyzet nem-természetes és nyugtalanító. A vasfüggönyből következik mindkét fél aggodalma, hogy a másik át akarja törni, s mindkét fél igyekezete, hogy katonai fölénnyel meggátolja ebben a másikat. Minden okunk megvan rá, hogy általános keretrendezést igényeljünk. Ne függjön kicsinyes pártpolitikai küzdelmektől, a világ nagy kérdéseinek megközelítése. Technikai feladat kiszámítani, hogyan lehet fenntartani kölcsönös visszavonulás után a katonai egyensúlyt. Ehhez előbb a politikai közvéleménynek kell megállapodnia az értelmesen föltehető kérdésekben. Annak, hogy az Elba két partján farkasszemet néznek egymással az orosz és az amerikai csapatok, kell hogy legyen alternatívája. Mi az?

 

Nyugat-európai Egyesült Államok nem lehetséges, csak Európai Egyesült Államok lehetséges. A nyugat-európai államok egyik része az Atlanti Szövetséghez tartozik, másik része semleges, a státuszkülönbség minden egyéb nehézség mellett lehetetlenné teszi Nyugat-Európa politikai integrációját.

A bipoláris világszerkezet a semlegesség felé tol egyre több nyugat-európait, és elvileg meggyengíti Nyugat-Európa összetartó erejét, mivelhogy az a kérdés: mi előnyösebb – a szorosabb atlanti felzárkózás-e vagy a neutralizáció? – elméletileg megoldhatatlan, és csak ideologikusan megválaszolható. Minden bizonnyal lesznek elkötelezett atlantiak és elkötelezett semlegesek.

Az európai integráció csak egy közös európai vállalkozás transzcendenciájától nyerhet alkotó lendületet. A mai Nyugat-Európának mint egységnek nincsen önálló politikai filozófiája, tehát nincsen a közös erőfeszítéseknek értelmet adó transzcendenciája sem.

Amerika talán azért nem egyezteti stratégiáját az európaiakéval, mert ez utóbbiaknak nincsen konzisztens stratégiájuk. A status quót akarják megőrizni, s az események megelőzik őket. Vannak nemzeti különutak, ezek nem annyira a kreatív megközelítés, hanem inkább a szovjet tömb iránti nagyobb engedékenység által különböznek a közös atlanti úttól.

Kardinális békejavaslatot a vasfüggöny felszámolására egyik európai kormány sem tett. Az európai politikusoknak nincsen merész és lényegbe vágó békestratégiájuk, nem kezdeményeznek érdemleges vitát, s ez az intellektuális passzivitás csak a meghátrálás stratégiája a szovjet békepropagandával szemben, amely a katonai erőt, vagy éppen a túlerőt arra fordítja, hogy az európaiakkal és az egész világgal elismertesse: amit a második világháborúban elfoglalt, az az övé, a Csendes-óceántól a vasfüggönyig a birodalom kontinuus egység, ezt belülről vitatni ellenforradalmi kísérlet, kívülről vitatni a belügyekbe való beavatkozás. A helsinki nyilatkozat három évtizeddel később megerősítette a jaltai és a potsdami egyezmények érvényét.

Illik együttérezni a szerencsétlen kelet-európai rokonokkal, de nem várhatják el, hogy a Nyugat háborúzzon értük. Kaptak hitelt, enyhülést, mi mást akarhatnak még? Mit? Kezdeményező, alkotó békejavaslatokat, konkrét és tárgyszerű békejavaslatokat a vasfüggöny lebontására. Nyugat-Európa magától is halad a semlegesség felé, mielőtt még ingyen semleges lenne, kérhetné cserébe Kelet-Európa semlegesítését. Sem a doktriner blokkhűség, sem az egyoldalú engedmények ideológiájához nem kell sok okosság. Nyugat-Európa csak akkor talál méltó szerepet a világban, ha a szereposztást nem az USA és a Szovjetunió által polarizált világszerkezet határozza meg.

 

Hogy ne legyen harmadik világháború: minden külföldi csapatot ki kell vonni Európából. A béke fundamentális biztosítéka az lenne, ha az európai államok kölcsönösen, egyezményesen kilépnének a két katonai tömbből, és fölszámolnák a vasfüggönyt. Az eurázsiai földrész nyugati sarka fokozatos integráció révén európai konföderációvá válhatna.

Érdemes gondolkozni rajta, hogy vannak-e erőszakmentes megoldási javaslatok, amelyek meggátolhatnák, hogy Kelet-Közép és Nyugat-Európa főhadszíntere legyen a harmadik, totális világháborúnak? A szó legszigorúbb értelmében rólunk van szó, rólunk, európaiakról. Elemi érdekünk, hogy gyökeres megoldásokat keressünk.

Miattunk áll szemben egymással a föld két legnagyabb nemzetállama. A mi intellektuális hibáink okozták azt a baljóslatú helyzetet, hogy földrészünk ketté van vágva. A vasfüggönyt az európai nemzetállamok, az európai politikai doktrinák s a köztiszteletben álló európai politikusok kollektív rövidlátása eredményezte. Egyetlen európai politikai osztály sem ártatlan. Egyetlen európai nemzet sem védett. Egyetlen európai közvélemény sem hitetheti el magával – ha csak a kényelem öncenzúrájával nem él –, hogy nem érdekli, nem érinti és nem tartozik rá a vasfüggöny kialakulása, jelenlegi hatása és jövőbeli következménye.

Kevéssé éleslátó az az európai, aki nem veszi észre, hogy a vasfüggöny robbanóanyagból van. Nyugat-Európa háttal a dinamitfalnak támaszkodik, tekintete derűsen réved az Atlanti-óceán felé. Nyugat-Európa szerencséjét ugyanolyan bizonytalannak tartom, mint a mi balszerencsénket. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között mi, európaiak teremthetünk csak békét azzal, hogy szerződés szerint, kölcsönösen lefűződünk róluk katonailag, s közelebb hozzuk egymáshoz a kettévágott Európa két felét.

Ha, mint a jelenkori történelem kutatói, alaposabban szemügyre vennénk, hogy milyen nem-ideológiai természetű érdekkonfliktusok választják el napjainkban egymástól az orosz és az amerikai nemzetet, azt hiszem meglepődnénk, hogy milyen kevés. Ha pedig azt vizsgálnánk, hogy milyen, mindkét fél számára előnyös kooperációk lennének elképzelhetőek közöttük (ha fölfüggesztenék az ideológiai háborút), azt hiszem, meglepődnénk, hogy milyen sok.

Az ideológiai háború tény, de egyáltalán nem változtathatatlan tény. Az egyetlen olyan háború, amellyel szemben az érveknek esélye van a sikerre: intellektuális mediációk kiépítésére Moszkva és Washington között. Ez éppenséggel arra ösztönözhet szerte a világon független embereket, hogy az etikai tisztánlátás szigorával tekintsenek minden olyan értelmiségire, aki ma a sokszoros overkill Damoklész kardja alatt, az idológiai háború szellemileg eleve meddő operációival nyiszálja a zsineget, amelyen a kard lóg. Aki a szellemi munkában is drukker szeret lenni, az ma veszélyesebb, mint bármikor azelőtt a történelemben.

Az ideológia felhő, amennyire értelmez, annyira ködösít is, olyad ábrát ad a világról, amilyet szeretnénk róla. Az ideológiák létéből következik az ideológiák versenye, de nem következik, hogy ez a verseny mellesleg nukleáris is legyen. Az ideológiák természetéből következik, hogy van korstílusuk. A korstílus ma egyre inkább: emberi viszonyaink játékként való megfogalmazása, mind szabatosabb játékszabályokkal. Korstílus az immanens, relativisztikus, megértő, dialektikus, ironikus, ideológiai-kritikai megközelítés. Korstílus, szellemi éleslátással, nézi az ideológiai háború izzadt munkásaira, akik megrendítő kötelességtudással folytatják elsötétítő munkálataikat.

 

Igazában ma sem az ideológiák csatároznak, és nem a rendszerek, nem a kapitalizmus és a kommunizmus. Aki elhiszi az ideológiai háború munkásainak, hogy két rendszer, két ideológia mérkőzik egymással, az bedől civilizációnk metafizikájának. Az az Isten és az ördög párviadalát keresi a játszmában, mely csak játék. Az voltaképpen megragadt az intellektuális fejlődésnek azon a fokán, amely a futballszurkoló nem túlságosan összetett lelki karakterével jellemezhető.

Az amerikaiak és az oroszok – két politikai osztály – kerülgetik egymást a szorítóban. Két nehézsúlyú világbajnok mindegyike szeretné megmutatni, hogy ő a legerősebb a világon. Olyan emberek folytatnak egymás ellen játszmát, akiknek a játékeszközei közé tartoznak a nukleáris rakéták is.

A szovjet–amerikai konfliktusra nem lehet fölépíteni egy olyan ideológiai dichotómiát, amely földrészünk minden értékítéletét a maga tengelye, illetve a két pólus köré kívánja rendezni. Ezek a szellemi látóhatárunkat betöltő ellentétpárok, mint kapitalizmus versus államszocializmus, demokrácia versus totalitarizmus, piacgazdaság versus tervgazdaság: kényszeredett mitológiák, amelyeket a Nyugat és a Kelet értelmisége vagy összetéveszt a valósággal, vagy – érezve, hogy nem egészen pontos leírások – megpróbál összeegyeztetni azzal.

Az alapvető és meghatározó tényező: az a nemzetállami stratégia, amelyet egy nemzet politikai osztálya kialakít, és az ország érdekében állónak nyilvánít. A különböző univerzalisztikus hivatkozások a munkásosztályra vagy a kereszténységre, a szabadságra vagy a szocializmusra csupán e nemzetállami stratégia eszközei. Napjainkban azért állunk közel a harmadik világháborúhoz, mert az amerikai és az orosz politikai osztály a konfrontáció és a világelsőségért való presztízsharc stratégiáját választotta.

A politikusok azért csinálják azt, amit csinálnak, mert az akarják csinálni. Semmi más okuk nincsen erre, ha nem akarnák csinálni, akkor nem csinálnák. Akkor lemondanának, és nem lennének tovább politikusok. Ha a politikusok háborút csinálnak, akkor az azért történik, mert a politikusok háborút akarnak csinálni. Ezek az emberek háborúba vihetnek bennünket a mi hibánkból is, mert butaságból vagy gyávaságból hagyjuk őket a tűzzel játszani. Felnőtt, gondolkodó emberek elsőrendű kötelességének a politika demitologizálását tartom. Ez a dolgunk, mert csak így menthetjük meg az életünket.

Két világháborút szenvedett el Európa az akkor végzetesnek, ma mondvacsináltnak látszó német-francia vetélkedés miatt. Ellentétükben nyomósabb szerepe volt annak a kérdésnek, hogy ki az úr Európában, mint bármilyen konkrét gazdasági, demográfiai, területi érdekkonfliktusnak. A játszma mindkétszer Franciaország korántsem dicsőségteljes győzelmével végződött, s mellesleg behozta Európába úrnak a két peremhatalmat, a Szovjetuniót és Amerikát. A kérdés eldőlt: Európa, illetve Eurázsia legerősebb nemzete sem a francia, sem a német, hanem az orosz.

Az ideológiák is megtették a magukét, de a lényeg a nemzetek birkózása volt, s bekövetkezett, ami előre várható volt: a legtömegesebb a legerősebb. Két európai középnemzet presztizsharca kiszolgáltatta földrészünket két Európán kívüli hatalmas nemzetállamnak. Sem az ideológiák, sem a kontinentális érdekközösség nem tudták megakadályozni a két nemzetállam politikai osztályának vetélkedését az európai hegemóniáért. Ha nincs német-francia vetélkedés, akkor nincs első világháború, ha nincs első világháború, akkor nincs Hitler. Ha nincs Hitler, akkor nincs Jalta.

Az első világháborúért az egész európai kultúra felelős volt, a filozófiák csakúgy, mint a történelmi elemzések, a költői mítoszok csakúgy, mint az érdekek interpretációi, nemcsak a nemzetállami hetvenkedés, hanem az európai értelmiség alapvető értékei is.

Mindhárom univerzális szellemi család – a kereszténység, a liberalizmus és a szocializmus – alárendelte magát a partikularizmus ethoszának, a nemzetállami bürokrácia szentimentális harciasságának: a nacionalizmusnak. A tábori lelkészek megadták a császárnak, ami a császáré, bőségesen megadták, és magasztalták a gyilkos hősi halottakat. A liberálisok, tizenkilencedik századi szokás szerint, azonosították a nyersanyagforrások és a piacok meghódítását, illetve védelmét a civilizáció védelmével. A szocialisták keblükbe nézve fölismerték, hogy ők sem rosszabb hazafiak a többieknél, tudnak ők is lőni más nemzetbeli elvtársaikra, Lenin pedig Zürichben megértette, hogy a kommunista állami újraelosztáshoz királyi út a hadigazdálkodás. Ekkor érett meg az a koncepció, hogy a kommunista szocializmus nem más, mint a nemzetállam totalizálásának ideológiája, természetesen az állam végső elhalásának reményében.

Mindenütt győzött a nemzetállam nagyromantikája. A túlfinomult költők acélfürdőről szavaltak, az erőtlenség az egészséget a vérontással azonosította. Mi történt azóta? Semmi. A második világháború háromszor annyi halottal. És a harmadik világháború fizikai és eszmei arzenáljának a kiépítése. A kultúra színe-java az előkészítő munkálatokban – ha mással nem, akkor a bamba tehetetlenségével – bűnrészes.

 

Teljesen értelmetlen volt annyi embernek elpusztulnia egy olyan ostoba kérdés miatt: a németek vagy a franciák uralkodjanak-e Európában? A kérdés eleve megválaszolható: egyikük se uralkodjon. Egyáltalán nem újkeletű elv: minden népnek legyen meg a maga önrendelkezése, s működjön együtt a többiekkel a kultúra és az intézmények kontinentális összekapcsolásában, ami fejlettebb társadalmakat eredményez.

Ma is teljesen értelmetlen amiatt az ostoba kérdés miatt meghalnunk, hogy ki uralkodjon a világon: Oroszország-e vagy Amerika? Egyik se uralkodjon. Egyiknek sem joga, sem hivatása a világ vezetése, sőt, igazában még csak lehetőségük sincs erre.

Mindkét szuperhatalom érdekelt abban, hogy nemzeti egoizmusát valamilyen egyetemes, nemzetközi és többségi legitimációval igazolja. Kvázi-globális hatalmat egy erős nemzetállam csak szupernacionális értékek hangoztatásával építhet föl a huszadik század második felében, a hangsúlyozottan nacionalista német világhegemónia-igény bukása után. A világuralomhoz univerzális eszmék kellenek. És minden ország lakosságának valamilyen valós érdekéhez kell ezeknek kapcsolódniuk.

A világhatalomért való mérkőzés hajtóereje nem a társadalmi-politikai rendszerért, az adott kultúra értékeiért való ideologikus elkötelezettség, hanem a legerősebb nemzeti elitek vágya a világuralomra, s ezen belül elsősorban a politikai osztályé, amelyben a katonai-műszaki elitnek is jelentős része van.

Valószínű, hogy mind az orosz, mind az amerikai hatalmi elit képviselőinek jólesik az az ábránd, hogy ők a világ vezetésére hivatott emberek. A világhatalom libidójánál férfiemberek kevés élvezetesebb vágyképet tudnak kitalálni. A világuralom a legfőbb evilági jó annak, aki az uralom profeszionalistája.

A világhatalom eszményének csak metafizikai-etikai-esztétikai-tudományos alternatívái kínálkoznak, dehát az államférfiakat, foglalkozásukból következően, jobban kell hogy érdekelje a politikai hatalom, mint a metafizika, az etika, az esztétika és a tudomány. A politika médiuma a hatalom (fegyveresen szavatolva) az emberek fölött. Az a nem különösképpen magas szellemiségű értelmiség, amely egy-egy nemzetállam felsőszintű bürokráciáját, katonai-politikai elitjét alkotja, túlságosan is húsevő és közönséges ahhoz, hogy az érzékileg megtapasztalható hatalomnál pompásabb gyönyört ne találjon.

Az oroszok azt mondják, hogy konfliktusuk Amerikával osztályharc, a nemzetállamok közötti mérkőzésnek osztálytartalma van, ők a nemzetközi munkásosztályt, Amerika a nemzetközi burzsoáziát képviseli.

Az amerikai munkás megkérdezhetné, melyek az orosz munkásnak azok az előnyei, amelyeket az ő számára, akár fegyveresen kellene biztosítani? Tény, hogy a munkásosztály sem Amerikában, sem Oroszországban nincsen hatalmon, s akárhogy nevezik a két nagy állam hatalmi elitjét, abban fizikai munkások nincsenek.

Itt is, ott is politikusok, az adminisztráció felső szintű bürokráciája, ipari és katonai vezetők, hangadó szakértők és ideológusok, diplomaták, az akadémiai arisztokrácia vannak felül. A hatalmi elit összetétele a két országban kétségtelenül különbözik, de nem annyira, hogy szociológiai jellemzőkkel a nukleáris konfrontáció megmagyarázható lenne.

Kétségtelen, hogy ez a két elit nemzetközi versenyben van, de a versengők körét szűkíthetnénk. Egyáltalán nem biztos, hogy az orosz és az amerikai gazdaság felsőszintű managerei élethalálharcban érzik magukat egymással. Találnak annyi okot az együttműködésre is, amennyit az összeütközésre. Annak sem látom semmi jelét, hogy az orosz írók, művészek, tudósok ne tudnának megférni egy glóbuszon amerikai kolégáikkal. Még az orosz és amerikai ökölvívókról sem gondolom, hogy nukleáris rakétákat kívánnak rászegezni egymásra, pedig azok igazán kemény fickók.

A szovjet térségen a rakéták magyarázatára a marxizmus–leninizmus szolgál, nevezetesen a proletariátus és a burzsoázia, a szocialista és a tőkés lvilágrendszer antagonisztikus, összebékíthetetlen, kiengesztelhetetlen harcának tétele, amelyhez képest a békés koegzisztencia ideológiai engedmény, amelyet úgy is szoktak értelmezni, mint a nemzetközi osztályharc hatékony és kevesebb emberáldozatot követelő formáját. Lehet a marxista–leninista irodalom kliséivel úgy is operálni, hogy belőle a nukleáris rakéták következzenek.

Orosz részről a konfliktus politikusok, katonák, ideológusok és újságírók műve, amihez a társadalom nagy többsége bizonytalanul és propagandától elkábítva segédkezni kénytelen. Sokan bizonyára el is hiszik, hogy nagy veszély fenyegeti őket az imperialisták részéről, s a legtöbb baj forrása Amerika.

Bármennyire elerősödik kultúrájában a russzicizmus, a neoszlavjanofil küldetéstudat, az orosz politikai elitnek szüksége van a marxizmus–leninizmusra pusztán csak azért is, hogy összefogja a birodalmat, a peremövezetet, az Unión belüli nemzeteket és a függő országokat, továbbá, hogy támogatói legyenek a birodalmon kívül is szerte a világon.

 

Ha csak arról volna szó, hogy az oroszok uralkodó nemzet akarnak lenni Eurázsiában, sőt az egész világon, ezért a többi nemzetnek miért is kellene olyan nagyon lelkesednie? A soknemzetiségű birodalom integrációjához nem elég az egyik nemzet expanzionizmusának retorikája.

A russzicizmus kell az oroszoknak, hogy felfújják magukat, de az ukránoknak, az észteknek, a tadzsikoknak már a szovjet ideológia kell. A többieknek pedig már valami egész más kell: a világméretű szocialista mozgalom ideológiája, amelyben a szocialista táborhoz tartozás: önérzetforrás is, nemcsak egy balszerencse tudata.

Ha Moszkvában vagyunk, érezzük, hogy ez az egész dolog, amely bennünket is úgy lefoglal, az ő ügyük, innen jön, ebből a hatalmas államból, amely nőni tud csak, de virágozni nem.

Ha csak orosz hegemóniáról van szó, az a többi nemzetnek nem olyan jó, azt nem lehet nekik eladni, még a szlávoknak sem, a csehek és a lengyelek a megmondhatói. Kievben vagy Tbilisziben, azt hiszem, nem titok, hogy az egész marxizmus–leninizmus made in URSS; az orosz dominancia ideológiája.

A magyaroknak sem annyira szívügye az orosz politikusok világ hatalmi presztízse, hogy érte nukleáris rakéták kilövőhelye és egyszersmind célpontja is óhajtsanak szívrepesve lenni. Itt Budapesten elég világos, hogy a marxizmus-leninizmus arra kell, hogy megmagyarázza, miért vannak itt – lassan negyven évvel a második világháború vége után – még mindig a szovjet csapatok.

A marxizmus-leninizmus legitimációjához társul a kegyelet érzelmessége: hogy magyar, cseh, lengyel földön többszázezer orosz katona esett el a második világháborúban, az a tény a szovjet vezetés intim beszédében még ma is elég nyomatékos érv arra, hogy ne a mi keleti, hanem a mi nyugati határainkat tekintsék saját határaiknak. A szovjet halottak és a szocialista világrendszer, ez elég ahhoz, hogy ne élhessünk úgy, ahogy nekünk jó és természetes volna.

Az oroszok ügyéről van szó, de úgy tesznek, mintha a szocializmus ügyéről lenne szó. Okosan tesznek így: a fasiszta kísérletek tanusítják, hogy a radikális nacionalizmusok, a maguk szertelen partikularizmusával, az uralkodó nép mitológiájával nem vezetnek tartós uralomra más népek fölött.

Ezzel szemben a szovjet-marxizmus exportképes áru; kereslet van rá a fejlődő országokban, kellhet a fejlesztési diktatúrák értelmiségi-katonai-funkcionárius-jelöltjeinek, és kellhet reményforrásként munkásoknak is, akiknek a világkapitalizmus perifériáján se tömegfogyasztás, se demokrácia. Természetes, hogy a szovjet tömb határain kívül a marxizmus-leninizmus hívei a Moszkvához igazodás hívei. Ez az igazodás lehet bonyolult és közvetett, de többnyire nem is annyira bonyolult, és eléggé közvetlen.

 

Előre megy a szovjet-marxizmus, utána a fegyverexport, a szovjet modell fölépítésének tanácsadói, a titkosrendőrség és az államkultúra szervezési tapasztalata, igazán elmondható, hogy az államszocialista diktatúra nem tökéletes, de egyszerű és működő modell. S legalább olyan könnyen exportálható, mint a liberális piacgazdaság és a plurális demokrácia.

Az államtársadalmat gyorsan meg lehet csinálni, a civil társadalom lassan készül. Az ostromállapotot órák alatt ki lehet hirdetni. Betiltani egy nap alatt rengeteg dolgot lehet. Államosítani könnyen, gyorsan, lendületesen lehet. Minderre már megvan a know-how és a technológia, s a tanácsadóknak egzakt tudásuk van róla. Méltánytalanság volna tőlük azt is elvárni, hogy tudják, miképpen lehet egy országban jólétet és szabadságot csinálni.

Annál is inkább az volna, minthogy az amerikaiak sem küldtek jólét- és szabadság-szakértőket a harmadik világba. Közép-amerikai szomszédságukba is, úgy tetszik, hasonló javakat küldenek, mint az oroszok: fegyvert és rendőr-szakértőket. Vannak és lesznek a harmadik világban pro-szovjet társadalmak, amelyeknek alternatívaként Amerika csak a világpiaci versenyt tudja ajánlani. Versenyt, amelyben – ha nincsenek különösen gazdag nyersanyagforrásaik – igen szerény esélyük van az előrejutásra.

Mielőtt Vietnamban katonai vereséget szenvedett volna Amerika szociológiai, kulturális és ideológiai vereséget szenvedett. Nem tudott olyan reformot adni Dél-Vietnamnak, amely a kommunista csábítást ellensúlyozhatta volna. Úgy látszik, az amerikai elit azóta sem tanult a vereségből. Amilyen nagyvonalúan adja a pénzt a fegyverkezésre, olyan szűkkeblűen kezeli a szegény országokat a civil javak és tudás átadása dolgában.

Ahogy a Szovjetunió Kelet-Európában, úgy az Egyesült Államok Latin-Amerikában nem tudja megszerettetni magát. Itt is, ott is túlságosan kiviláglik a nyers érdek és a nagyhatalmi fennsőbbség. Kelet-Európában a nacionalizmus szovjetellenes, Latin-Amerikában a nacionalizmus amerikaellenes. Úgy tetszik, a hatalmi gőg annyira elvakítja az orosz és az amerikai elit szemét, hogy ezen csak megsértődni tudnak, de segíteni nem, mert nem tudnak kisebb népekkel úgy viselkedni, ahogy kell, ahogy azok elvárják: egyenrangúan.

Más kérdés, hogy miután egész Vietnam a Szovjetunió befolyási övezetébe került, nem virradt rá a boldogság, s megtanulhatta, hogy amiért harcolt, az igen-igen kemény világ. A kis népek lassan megtanulják, hogy nem jó behódolni egyik nagyhatalomnak sem, s hogy ellenségünk ellensége még korántsem a barátunk. Ez a halmozódó tapasztalat alighanem gátat vet a szovjet-marxizmus, a szovjet modell terjesztésének is, a piacon már ismerik az árut, és csökken a kereslet rá. A nagy-orosz exportőrnek frissebb marketingre és stratégiaváltásra van szüksége.

Mivel az amerikai elit még izolacionista volt a múlt század elején, amikor az orosz elit már régen expanzionista volt, az amerikai elit a globális hatalom kísértését még érzelmesebben tudja a globális felelősség moráljaként megfogalmazni, mint az orosz. Globális felelőssége van a demokráciával szemben, esetleg Istennel, szemben is Isten és a demokrácia: ez Amerika marxizmus-leninizmusa.

Hogy ennek a két szent értéknek a védelmezéséből, ha minden jól megy, a korporációknak extraprofit, a tábornokoknak támaszpont, a diplomatáknak és a propagandistáknak pedig kivételes befolyás jön, az már csak annak a bibliai igazságnak a megnyilatkozása, hogy akinek van, annak adatik.

Egy világhatalom vezetőinek nemcsak világhatalom kell, hanem még az a kellemes meggyőződés is, hogy a lehető legnemesebb eszméket képviselik. A protestáns etika kékszemű csodálkozással bámul a cinikusokra, akik a jó lelkiismeret és az anyagi előnyök házasságát ironikusar nézik. Talán ezért is itatja át annyira az amerikai társadalom hétköznapi és tudományos önarcképét a liberális moralizmus.

Innen Budapestről nézve elég kívánatos az amerikai demokrácia és a liberális gazdaság rugalmassága. Feltűnik azonban, hogy Amerika nem sokat tett a demokrácia elterjedéséért. Demokrácia ott van, ahol amúgy is lett volna. Ahol a fasizmus bukása után a belső történelmi mozgás amúgyis megerősítette volna a demokratikus alternatívát. Ahol a szabadság európai eszméje belső hagyományra és társadalmi igényre támaszkodhat.

Ott viszont, ahol különböző típusú nemdemokratikus rendszereket találtak – monarchiákat, fasisztoid katonai diktatúrákat stb. –, ott az amerikaiak beérték a katonai-gazdasági kooperációval, és a vazallus állam belügyének tekintették a nép elnyomását és nyomorát.

Sőt olyan országokban, ahol demokratikus népmozgalmak vagy politikai elitek autonóm erőket hoztak mozgásba, ahol szegényebb országok nacionalizmusa függetlenséget akart mindkét szuperhatalommal szemben, ott tettek is – nem keveset – az autonóm törekvések letöréséért. Vagy reakciós diktatúrákat segítettek hatalomra, vagy pedig elvadították a nacionalista forradalmárokat, s olyan gyanakvóan kezelték függetlenségi törekvéseit, hogy szinte beletaszították őket a támogatást kínáló szovjet blokkba.

Ami pedig bennünket, közép-kelet-európaiakat illet, megtanultuk, hogy de facto Amerika elismeri a szovjet hegemóniát térségünkön. Csak annyiban támogatja autonóm törekvéseinket, amennyiben – siker vagy bukás esetén egyaránt – propagandisztikusan kihasználhatók az amerikai térség centrifugális tendenciáinak gyengítésére.

A disszidensek, az autonóm értelmiségiek politikai filozófiájuktól függetlenül, a világ minden országában hasonlítanak. Ha alkalmuk nyílik arra, hogy személyesen találkozzanak, szagról megismerik egymást. Úgy néznek egymásra, mint két disszidens.

Kétszer is meggondolnám, hogy a magyar disszidens pozícióját fölcseréljem mondjuk a török, a délkelet-ázsiai, vagy a latin-amerikai disszidensek pozíciójával. Lehet, hogy már régen megkínoztak vagy akár meg is ölhettek volna. Kétségtelen, hagy az amerikai liberálisok ezt számon tartanák, és fájlalnák is.

Tanúja lehettem az elmúlt években annak a kísérletnek, amely az emberi jogokat az amerikai külpolitika vezérlő ideológiájává kívánta tenni, látványos feleletképpen az emberi jogok korlátozására a szovjet típusú országokban. Majd ugyanez a kormány fokozatosan levette a napirendről ezt a kísérletet; a reálpolitika győzött az idealizmuson. Az ideológusok pedig ki is jelentették, hogy az emberi jogok sérelme enyhébb eset a baráti, mint a kommunista országokban.

Amikor ezeket a sorokat írom, az amerikai politikusokat mély erkölcsi felháborodásra készteti az emberi jogok sérelme Lengyelországban, a szovjet politikusokat pedig mély felháborodásra készteti az emberi jogok sérelme Salvadorban. Az empátiának ez a túlságosan is evidens szelektivitása a szemlélőt mély cinizmusra készteti a szuperhatalmak morális retorikájával szemben. S olyan gondolatokat sugall, hogy a szabadságot nem várhatjuk egyik szuperhatalomtól sem, mert egyik sem érdekelt különösképpen a mi szabadságunkban. A szabadságot csak magunktól – türelmes, szívós szabadság-törekvéseinktől – várhatjuk.

Három évtized alatt bebizonyosodott, hogy a nukleáris elrettentés egyensúlya nem egyensúly, hanem végtelen, megállíthatatlan spirál. Valamelyik fél titkon-nyíltan mindig fölülkerül, mire a másik utoléri és behozza, majd pedig fölénybe kerül; mire a másik utóléri és behozza, majd pedig fölénybe kerül, és így tovább.

A fegyverkorlátozási tárgyalások mindig taktikai-propagandisztikus lépcsőfordulók, lélegzetvételi szünetek egy újabb minőségi fordulat előtt, a versenynek egy újabb gyorsulási szakasza előtt. Mindezek nyomán a világ kétszeresen, tízszeresen, hússzorosan elpusztíthatóvá lett, s a rettegés épülete fölmagasodott.

A fegyverkorlátozási tárgyalások mindkét részről csak a fegyverkezési verseny álcázásai. Szentesítik a meglévő arzenált, a folyó munkálatokat, és ünnepélyesen megtiltják azt, amire valójában – még vagy már – egyik fél sem törekszik.

A felek nem bíznak meg egymásban, és kölcsönösen igyekeznek becsapni egymást. Már a meglévő hadipotenciál leírásában és értékelésében sem tudnak jóra jönni; a pusztítóerő elvont egységére átszámítva a saját erőiket kisebbítik, az ellenfélét nagyobbítják. Ha az egyik fél bármilyen engedményt tesz, a másik nyomban gyanakodni kezd, milyen csapda rejlik emögött. Ha az egyik fegyverfajta fejlesztése megáll, biztosak lehetünk benne: korszerűbb pusztító eljárás van készülőben.

 

A hatvanas-hetvenes évek külpolitikai stratégiája mindkét oldalon eredménytelennek bizonyult. Lényegét a következőkben látom: katonai egyensúlyról beszélni, de közben halkan fölénybe kerülni. Ezzel a stratégiával egyik fél sem tudott érdemleges globális fölényt szerezni a másik fölött.

Az oroszok azért nem, mert a velük szemben álló gazdasági-műszaki potenciál nagyobb. Az amerikaiak azért nem, mert a szovjet típusú rendszer nagyobb részt tud a nemzeti jövedelemből fegyverkezésre költeni, mint a nyugati rendszer.

A másik cél az volt: támaszpontokat szerezni a másik fél ellen. Mindkét nagyhatalom szerzett több támaszpontot, de mindkettő el is vesztett néhányat.

Eltelt húsz év, és egyik szuperhatalom sem jutott lényegesen előbbre: nem kerekedett a másik fölé, s a játszma stílusa sem finomodott. A Hruscsov–Kennedy pároshoz képest a Brezsnyev–Reagan páros nem nagy előrehaladás. Ugyanez ötlik szemünkbe, akár a két nagy nemzet gazdaságát, akár a kultúráját, akár a politikai intelligenciáját nézzük, a konfrontáció úgy látszik nem volt gyümölcsöző.

Az elmúlt két évtized fő tendenciája az volt, hogy a közbülső területeken – Európában és a harmadik világban – nőtt a függetlenség igénye. A helyi ideológiák ellene hatnak a megbízható támaszpontszerepnek. Mindenütt föltűnnek új etnikai-nemzeti identitások, a régi és már elhalványodott identitások erőre kapnak, a szövetségesek és csatlósok mindkét szuperhatalom szempontjából egyre megbízhatatlanabbak. Növekednek a helyi autonóm erők, a tegnapi lakájok magabiztosabbak lettek, úgy kell már tárgyalni velük, mint egyenrangú, szuverén kollégákkal.

A hatvanas-hetvenes évek szuperhatalmi stratégiája inkoherens volt, mert nem felelt meg földünk nagy történelmi tendenciáinak, világunk mai valóságának. Anakronisztikus volt, mert szuperhatalmi volt. Hiába erőltetik, sehogy sem megy, hogy egy nemzetállam, bármekkora legyen is, más féltékeny nemzetállamok fölött globális vezetőszerepre tegyen szert.

Az imperiális világrend, legyen bár mégoly jóakaratú és békeszerető, éppoly aláaknázott vállalkozás, mint Napóleon és Hitler ambíciója, hogy Európát uralmuk alatt egyesítsék. A pax americana és a pax sovietica emelkedetten konzervatív ábrándja biztos út a világégéshez, mert akkor csak az egyik vagy a másik csinálhatja a békét, s ezt a kérdést a vezérkarok szeretnék eldönteni.

A szuperhatalmak lépései kapkodóak, nem tervezik, csak követik az eseményeket, mentik a menthetőt, egymás kárán nem okulnak, vezetőségük szklerotikus és fantáziátlan. Hogy a bipoláris világmodell két pólusa intellektuálisan stagnál, miközben a többi térség intellektuálisan erősödik, jelzi, hogy a bipoláris világmodell elavult.

Amerika fölénye csődöt mondott egy szegény, ázsiai nép nacionalizmusával szemben, most a szovjet fölény válik kérdésessé egy másik szegény ázsiai nép nacionalizmusával szemben.

Kelet-Európa népei a békés és fokozatos függetlenedés útját választották. Más út nincs, ezt tizenkét évenként megismétlődő leckékből Közép-Kelet-Európa népei megtanulhatták. Lendületesebb fölszabadulási kísérleteinket szovjet intervenció vagy a szovjet által ösztönzött és támogatott katonai diktatúra akasztja meg, amibe a Nyugatnak érdemleges beleszólása nincsen. Úgy tetszik, hogy a reálpolitika mind keletről, mind nyugatról azt sugalmazza nekünk, hogy csak olyan mértékben lazítsuk kötelékeinket, amilyen mértékben ezt a csendes eloldódást a Szovjetunió még presztízssérelem nélkül akceptálni tudja.

Nyugat-Európa a lakosság többségének helybenhagyásával elfogadta az amerikai katonai jelenlétet, azzal a fenntartással, hogy Amerika egyrészről ha kell, meg fogja védeni, másrészről viszont nem rántja bele semmilyen háborús kalandba.

Harminc év alatt ez a két fenntartás hangsúlyozottabb, nyugtalanítóbb lett. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Amerika nem vállalja a nukleáris öngyilkosságot Nyugat-Európa függetlenségéért. Lehet, hogy a stratégiai szint alatt hadszíntéri fegyverzetre szeretné korlátozni a fegyveres – s ezen belül nukleáris – választ egy esetleges szovjet katonai expanzióra. A hadszíntér: Európa lenne. Olyan újszerű mértékben, hogy egész nemzetek tűnhetnének el a kontinensről. Nyugat-Európában elég sok embernek áll módjában kifejezni, hogy nem tud elképzelni semmi olyan politikai bajt, amelynek elhárítására ésszerű út lenne az akár korlátozott atomháború.

Az amerikai–orosz játszmában sokan szurkolnak az amerikaiaknak, de nem tudok olyan budapestit, aki elfogadná, hogy városunk hadszíntér legyen, még akkor sem, ha utána amerikaiak lennének itt. Valószínűbb, hogy senki sem lenne itt, az oroszokkal együtt mi is eltűnnénk innen. Mi azonban maradni szeretnénk.

Akkor hát, ha már így összekötve, ha csak egy atomháború vihetné el őket innen, maradjanak itt az oroszok is még egy darabig. Próbáljuk civilizálni egymást. Próbáljunk valóságos értelmet adni a hivatalos eufemizmusnak, amely „ideiglenesen hazánkban tartózkodó vendégcsapatokat” említ.

Lehetséges, hogy a kevésbé stabilizálódott térségek megrázkódtatásai, s az ott kialakuló esetleges összeütközések a szuperhatalmak között mozgásba hozzák az Európában farkasszemet néző hadigépezeteket is. Ki tud elképzelni Európában olyan közel-keleti vagy perzsa-öböli konfliktust, amelyért életét adná? Az elmúlt években patrónus hatalmaink nyomás alá helyeztek bennünket, hogy katonai szövetségeseink illetékessége más földrészeken, kirobbanó konfliktusokra is kiterjedjen.

Helsinki semmire sem kötelező nyilatkozatcsere volt, a bécsi csapatcsökkentési tárgyalások pedig a komikumig semmitmondóak.

Nyugat-Európa politikai rendszerei megengedik, hogy a nyilvánosság előtt megjelenjenek a neutralizációs törekvések Amerikával szemben. Talán nem fontos bizonygatnom, hogy ha Kelet-Európában referendumok útján dönthetne a lakosság arról, hogy semlegességet kíván-e vagy maradjunk továbbra is a Varsói Szerződés katonai szövetségében tagként, a lakosság abszolút többsége a semlegességre szavazna.

Úgy gondolom, hogy az európaiak, ha őszintén beszélnek, és nem köti le őket a politikai nyilvánosság öncenzúrája, általában semlegesek óhajtanak maradni egy orosz-amerikai fegyveres konfliktusban, amelyet ma atomfegyverek nélkül nehéz elképzelni. Ezt az alapvető semlegességi óhajt, a jelenlegi katonai szövetségek által befolyásolt külpolitikai frazeológiák elfödik. De ez az európai identitás mély-beszéde, és tulajdonképpen realisztikusabb minden olyan külpolitikai stratégia, amely erre az egzisztenciális beállítottságra épít.

Annál is kevésbé meggyőző az európaiak gyávaságban való elmarasztalása emiatt – amerikai vagy szovjet részről –, mert nagyon valószínű, hogy az elmarasztalók sem tudják elképzelni, hogy van-e olyan politikai szerencsétlenség, amelynél az atomhalál jobb lenne. Azok az újságírók és tisztviselők, akik békülékenységük miatt szidják az európaiakat, néha úgy érzem, nem is tudják igazában, hogy miről beszélnek. Nem a stratégiai szakértelmüket vonom kétségbe, hanem azt, hogy a stratégiai választás mögött húzódó filozófiai választást komolyan meggondolták-e?

Sokasodó tünetek alapján előrejelezném, hogy a nyugat-európai békemozgalmat kelet-európai békemozgalom fogja követni, amelyet nem a szovjet tömb pártállamai irányítanak. Szószólói, akik kétoldalú leszerelést igényelnek, Kelet-Európára is ki akarják terjeszteni azt a javaslatot, amelyet a szovjet elnök Nyugat-Európának tett: ne legyen országunk se kilövőhely, se célpontja nukleáris fegyvereknek.

 

A szovjet fél örül a nyugati békemozgalmaknak, az amerikai fél örül a lengyel válságnak. Mindkét fél a másik blokk fellazulására játszik. Mindkét fél meg van sértve saját blokkjának föllazulásától.

A kelet-európai népek érdeke, hogy a nyugat-európai semlegesség ne egyoldalú legyen, s hogy mi is belekapcsolódhassunk. Érdekünk, hogy Nyugat-Európa a maga semlegesedését csak akkor lássa biztosítva, ha azt Kelet-Európa semlgesedése szerződésszerűén kíséri. Ígéretes, hogy ezúttal a két Európa érdekei egybeesnek: szűnjön meg a vasfüggöny, amely nemcsak elválaszt, de robbanásveszélyes is.

Remélem, hogy egyre több európai fogja megérteni, hogy a béke kulcskérdése nem a leszerelés, hanem a kölcsönös csapatkivonás. A béke elsősorban politikai és nem fegyverzet-technikai kérdés. A béke minőségi és nem mennyiségi kérdés.

Földrészünk pusztulásának esélyét nem takarhatják el szemünk elől sem az atlanti hűségről, sem a szocialista nemzetköziségről szóló frázisok. Fennmaradásunk vagy megsemmisülésünk alternatívájához képest a Kreml és a Fehér Ház játszmája frivol játszma. A tábornokok igen komoly embereknek mutatják magukat, de a szóbanforgó kérdéshez képest az ő komolyságuk csak olyan, mint a játékkatonákkal foglalatoskodó gyerekeké.

A világ 1982-ben nem az, ami 1945-ben volt. A nukleáris korszakban irrelevánsak a prenukleáris korszak politikai doktrinái. Nem lehetetlen, hogy stratégiaváltás van érlelődőben, mert alkonyul a szuperhatalmak évada.

Európában történt egy okos tett 1955-ben: az osztrák államszerződés. Itt volt egy modell a háborús maradványok felszámolására. Ausztriával sem az Egyesült Államoknak, sem a Szovjetúniónak nincsen semmi baja. Egyik sem fél tőle, mindegyiknek haszna van belőle.

Sokféle semleges út van: svájci, svéd osztrák, finn, jugoszláv semlegességekről beszélhetünk, elég érzékeny árnyalati különbségek mutatkoznak közöttük. Figyelemre méltó, hogy a szovjet megszállás esélyével szemben, a svájciak, a svédek, a jugoszlávok semmivel sem kevésbé felkészültek, mint a NATO-államok. Lemondva az atompajzsról, hagyományos erejüket, népfölkeltő szervezeteiket, egyes esetleges megszállás elleni gerillastratégiájukat alaposabban ki fejlesztették, mint az amerikai atompajzs árnyékában elkényelmesedő NATO-államok.

Ma azt az országot nehéz megszállni, amelynek elegendő tank- és helikopter-ellenes fegyvere van, amely kialakította a nagytömegű népfölkelő sereg fölkészítését egy hosszantartó honvédő gerillaháborúra. Az atomstratégia ma több kockázatot jelent, mint védelmet. Európa biztonsága és védelme az embereiben van.

A gondolkodó európaiak kétségbe vonják a szuperhatalmi eliteknek azt a jogát, hogy földrészünk totális megsemmisítéséről dönthessenek. A nukleáris fegyverzetben testesül meg a legbrutálisabban a társadalom kiszolgáltatottsága az állammal szemben. Megindult az európai emancipációs mozgalom, amely kikerülhetetlenül Jalta-ellenes mozgalom lesz. Az európai fiatalok nem tudják tovább normálisnak tartani a két szuperhatalmi elit előjogát arra, hogy másodpercek alatt hamusivataggá varázsolhassák Európát.

Ha a fehér civilizáció liberális és kommunista racionalizmus, a két uralkodó politikai doktrína négy évtized alatt, a második világháború után csak ezt a rendkívül törékeny életbiztonságot tudta biztosítani számunkra, akkor azt kell mondanunk, hogy az ipari világ filozófiái elégtelenek. Politikai kultúránk rosszul vizsgázott mind keleten, mind pedig Nyugaton. Washington és Moszkva kétpólusú katonai világrendszere veszélyes tákolmány, amelynek Európa áldozatul eshet.

Bár mindkét szuperhatalom megsértődik, és a legnagyobb bűnnek tartja, ha „éket akarnak verni” maga és európai szövetségesei közé, úgy gondolom, hogy az oroszok és az amerikaiak életbiztonságát mi, európaiak, azzal óvjuk a legjobban, ha minél inkább kivonjuk magunkat nagyzoló ellenségeskedésükből. Sem az orosz, sem az amerikai győzelem, tehát mérkőzésük egyik lehetséges tétje sem éri meg az atomháború kockázatának növekedését.

Az állam vitathatatlan hegemóniája a társadalom felett abban nyilvánul meg, hogy az állam rendelkezik atomütőerővel, vagy hogy az állam beilleszkedik egy olyan szövetségbe, amely az országot atomháborúba viheti. Az atomfegyverzet némi túlzással rendőri funkciót tölt be: az ellenséges tömbök kölcsönösen megfélemlítik egymás lakosságát. A rettegés egyensúlya, a kölcsönös elrettentés, a katonai egyensúly, a katonai status quo, a Varsói paktum és a NATO együttesen a társadalmak rendőri megfélemlítésére is alkalmasak.

A vezérkarok propagandája azt állítja, hogy egymás ellen fegyverkeznek. Valójában inkább az a kép bontakozik ki előttünk, mintha a második világháború után fennmaradt két leghatalmasabb nemzetállam, a Szovjetunió és az USA megállapodott volna abban, hogy ők fogják befolyásuk és hatalmuk alatt tartani a világ többi részét. Az orosz-amerikai konfrontáció és kooperáció, másszóval a hidegháború: az új Szent Szövetség. A bipoláris hatalom a blokkfegyelem konszolidációja alá rendeli a társadalmakat, az állami paternalizmus erőszakosságának különböző – lényegesen különböző – fokán.

A társadalmakra két különböző típusú hierarchiarendszer nehezedik, amelyeknek végső szankciója a háborús gépezet, az atomfegyver. A szovjet atombomba garantálja a nyugat rendőri fegyelmét, az amerikai atombomba garantálja a kelet rendőri fegyelmét.

 

A negyvenöt utáni status quót egy másik kor, a prenukleáris korszak mentalitása szerint fogalmazták meg. A nukleáris korszakban azonban a nagyhatalmi nacionalizmus végső szankciói nem használhatók a vélt ellenfél ellen, a hadigépezettel nem ajánlatos háborúzni, s mivel mindkét fél visszariad a globális Auschwitztól, a hadigépezet nem a másik fél, hanem a saját lakosság megfélemlítésére szolgál. A katonaság: rendőrség. Lengyelország 1981. december tizenharmadikán elég világosan fölfoghatta ezt az egyenletet. Lehetséges, hogy számos latin-amerikai ország lakossága ugyanígy látja a kérdést.

A világpolitikának még ma is elfogadott, ha nem is hangoztatott ideológiája a nagy nemzetállamok jogos törekvése arra, hogy befolyási övezetüket megtartsák, illetőleg kibővítsék. A Szovjetunió kimondja az USA-ról, hogy imperialista, az USA kimondja a Szovjetunióról, hogy imperialista, s propagandájuknak kölcsönösen sok erős érve van.

Talán az európai államok sem jobbak, de kevésbé veszélyesek, mert kevesebb hatalmuk van. A nagyhatalmi befolyási övezet anakronisztikus sémája egyre kevésbé illik az európai politikai gondolkodáshoz. Kezd ugyanolyan ódivatú lenni, mint a patriarchális család apakultusza, vagy a mester joga az inasok pofozására. Ideje volna, hogy Európa mint önálló alany szólaljon meg Amerika és a Szovjetunió vitájában.

Minden ország történeti hagyománya átalakítóan hat az importból származó szerveződési sémákra. Elmondható például, hogy az amerikai szerződési sémákat a japánok alaposan eljapánosították, a németek alaposan elnémetesítették.

Jalta és Potsdam ajándékaként úgy adódott, hogy mi az orosz típusú, az ázsiai katonai társadalomhoz közelebb álló szerveződési sémákat kaptuk. Tetszik, nem tetszik, ez esett ránk. Próbáltunk kimászni a közép-európai osztrák-német birodalom autoritárius szervezete alól, s bekecmeregtünk a keleti birodalom autoritárius szervezete alá. Végeredményben Hitler helyett kaptuk Sztálint.

Európa történeti valósága gazdagabb szerveződési sémát igényel az amerikai kapitalizmus és az orosz kommunizmus moralisztikus polarizációjánál. Itt is, Nyugaton is megvan a világ felosztása jó fiúkra és rossz fiúkra, ott a demokrácia jó, a kommunizmus rossz, itt a szocializmus jó, a kapitalizmus rossz. Mi pedig kénytelenek vagyunk részt venni ebben a demagóg és érzelgős ideológiai háborúban, amely ugyanúgy zajlik, mint a fegyverkezési verseny.

 

Az ideológiai háború arra való, hogy ne lássuk tisztán a saját ügyeinkben. A kelet-nyugati ideológiai háború a keleti és a nyugati társadalmak cenzúrája. A hazafias közvélemény cenzúrája lehet elég nyomatékos ahhoz, hogy ritkán kelljen rendőri eszközöket igénybe vennie.

A kelet-nyugati dichotómia lehetetlenné teszi világrendszerünkben az éleslátást, magához vonja, elnyeli a jó elmék zömét, kölcsönösen elbutítja a népeket, és kiszolgáltatja őket politikai osztályaiknak. A kelet-nyugati dichotómia nem ábrázolja reálisan a mai világot, ideológiaként működik: a kétpólusú hidegháborús Szent Szövetség igazolása.

A propagandák a másik felet ördögi színben ábrázolják, hogy a lakosság engedelmeskedjen a vezérkaroknak. Az ideológiai háború fölébreszti a kísértést a vezérkarokban, hogy leszámoljanak a másik féllel, és rámérjék az első csapást, már csak azért is, mert még a vezérkarok is kezdik elhinni, hogy a másik fél preventív csapást akar mérni rájuk.

Az ideológiai háború közegében minden bizonytalanná válik, a szerződéseknek nincsen érvénye, a kijelentések mind propagandaszólamok. A lakosság azt kapja, amit a külügyminiszterek a nyilvánosság előtt mondanak, azt viszont, amit egymásnak mondanak, a lakosság nem tudja meg. Az ideológiai háború félreinformált, érzelgős, klisékben gondolkozó, elbutított társadalmakat hoz létre.

Szegény jó zsarnokunk, Rákosi, egy politbüró ülésen az asztalra csapott: „Elvtársak, hát már odáig süllyedtünk, hogy bedőlünk a saját propagandánknak”? Erre bizony ma is van esély. Félő, hogy a koros elnökök, akik makacs gorombasággal beszélnek egymás törekvéseiről, már-már elhiszik, amit mondanak. Hiszen nem olyan szofisztikált elmék, hogy egyidejűleg több logikai rendszerben gondolkozzanak,

Jalta: a társadalmak azért engedelmeskednek, mert a másik fél ördög. Az ördög ellen hadakozni kell, vagy felkészülni ellene a harcra. Jalta: démonizálni a másik felet.

Európa mindkét fele Jalta hatása alatt van, de ha már gyámság, Nyugat-Európa jobban járt: jóléte és szabadságfoka magasabb; a civil szférában, a vonzó áruk és szimbólumok versenyében a Nyugat erősebb. Utazásaiban, kapcsolataiban, levélváltásaiban, vándorlásában, művelődésében a magyar lakosság a Nyugat felé orientálódik. Keletre senki sem emigrál. Ha már gyámság, nem jártunk jól ezzel a keleti birodalommal.

Nem vagyok kommunista, és nem vagyok antikommunista, nem vagyok kapitalista és nem vagyok antikapitalista, ha már mindenáron valamiért és valami ellen kell lenni, a legjobb jónak az örökké nyitott demokráciát tartom, a legrosszabb rossznak az atomháború árnyékát a falra festő ideológiai háborút tartom.

Ez az ideológiai háború érzelgősen beszél, és bármelyik oldalon folyton hazugságokkal, pontosabban féligazságokkal tömi tele a jobbra hivatott elméket. Az ideológiai háború másodosztályú értelmiségiek főhivatása, amely néha elsőosztályú értelmiségieket is hatalmába kerít.

A békecsinálást nem tartom frázisnak, hanem a legintenzívebb önreflexiónak és kultúrkritikának. Éberen, lucidusan számon kell tartanunk, hogy az emberi agresszivitás hihetetlenül leleményes. Szüntelenül új meg új közösségtudatokat állít elő, mind borzasztóan erkölcsösnek mutatja magát, és mind valahogy arra lyukad ki, hogy sajnos, tragikus, de való, ezt diktálja a realista okosság: meg kell ölnünk ezt meg azt. Gyilkos és öngyilkos közösségtudatok proliferációja, ez az agresszió ördögének műve kultúráinkban.

Eljött az ideje, hogy szellemi rendet teremtsünk Kelet és Nyugat között. Eljött az ideje, hogy a lehető legnagyobb komolysággal és a lehető legnagyobb humorral megvizsgáljuk, tulajdonképpen miért fegyverkezik egymás ellen a Kreml és a Fehér Ház sokszázmillió vazallusa?

Az ideológia háború mitológiáját ugyanolyan irracionálisnak tartom, mint a középkori menny-pokol dualizmust. Racionális korunk mesékkel eteti magát. Mind az oroszok, mind az amerikaiak önmaguknál butább rémmesékkel hitegetik magukat.

Dönteniük kell aközött, hogy nagy nemzetállamok akarnak-e lenni, vagy uralkodó világhatalom? Ha csak az akarnak lenni, amik valójában, nagy nemzetállamok, akkor békében élhetünk, akkor hozzáfoghatunk a valóságos kérdés megközelítéséhez, Észak és Dél feszültségének oldásához. Ha többek akarnak lenni, mint amik, ha ugyanúgy, mint az ezópusi béka felfújják magukat, ha azt képzelik, hogy ez a kis Földgolyó érettük van, akkor mi emberek nagy sokaságban, mint a tetvek letakarodunk innen erről a csillagról.

 

Ideológiai ellentéteink nevetségesek éhezés és jóllakás különbségéhez képest. A jóllakottak pazarló viszálykodását eredendő ostobaságára meztelenítenünk erkölcsi kötelességünk – hogy mi is valami patetikusat mondjunk – az elégtelen táplálkozás miatt idő előtt elhalálozó százmilliókkal szemben.

Ha van szovjet ideológia, és van amerikai ideológia, miért ne legyen európai ideológia is? Senki másnak, mint az európaiaknak nincs több esélye mindkét világhatalom szellemi megdolgozására. Európának intelligens párbeszédbe kell hozni őket, találkozókat kell nyújtania az orosz és az amerikai elitnek, hozzá kell segíteni a hangadó oroszokat és a hangadó amerikaiakat, hogy propagandisztikus előfeltevések, fantazmagorikus demagógia és a másik fölött való diadalmaskodás primitív igényei nélkül tudjanak beszélni egymással. Ha most még nem tudnak nyilvánosan így beszélni, beszéljenek intim körben így. Találkozzanak Európában az orosz és az amerikai akadémikusok, nem kell televíziós kamera, nem kell világ-publicitás. Üldögéljenek mondjuk a Florián kávéházban Velencében, ahol Nietzsche, a nagy európai is szeretett üldögélni, és váltsanak csendes, őszinte szavakat egymással.

Ha nem gondolkozunk a béke előfeltételein, akkor országaink csak mint esetleges rakétakilövőhelyek és atombombacélpontok lesznek érdekesek a világ számára, a világpolitikai hírközlőszervek nyilvánossága számára.

Boldog vagyok, hogy nyugat-európai barátaink is kezdenek félni. Boldog vagyok, hogy már ők is kezdik érezni: a bőrükről van szó. Amit mi, a vasfüggönyön innen, megtapasztaltunk, azt most ők is megtapasztalhatják. Ha nem vigyáznak, ha megmaradnak idiotikus, professzionalista elválasztásában politikának és más szellemi ágaknak: a történelem megsanyargathatja és porrá égetheti őket.

Ha ettől észbekapnak, használják pazar lehetőségeiket: viszonylagos, és a miénket messze meghaladó szabadságukat. Ha nem hozzuk közelebb Európa két felét: tankcsatát fogunk vívni egymással. Tankjaink számosak, és kellemetlenül tudnak elözönleni egy várost. Gondolkozzatok a vasfüggönyön. Ha ránéztetek a berlini falra, érezzétek át fájdalmasan földrészünk gyámoltalanságát.

Mindkét nagyhatalomra egyaránt áll, hogy időről időre váltakozva megkísérti a győzelem, a világméretű győzelem opciója, a globális offenzíva stratégiája. Természetesen az oroszokat is kísértette. Mi más lett volna 17 októberétől kezdve a világforradalom projektje, mint a harmadik Róma, vagyis az igaz, kommunista hitű Moszkva világuralmának ábrándja. A bolsevik-kommunista, marxista–leninista világforradalmiság valóban az orosz imperializmus export-frazeológiája.

Ez napjainkban is annál világosabb, minél több részlet kerül nyilvánosságra, egyfelől a RAF, a Vörös Brigádok, a latin-amerikai gerillák, a PFSZ, illetőleg a hivatalosan Kelet-Európából elutasított szélsőbaloldali, ultraradikális, fegyveres forradalmat és felszabadító terrorizmust hirdető, antiimperialista frazeológia; másfelől a szovjet és kelet-német szervezésű líbiai titkosrendőrség, a magyar, cseh, kelet-német és főként szovjet gerilla- és terroristaképző táborok, s legfőképpen pedig a kelet-európai fegyverexport meghatározó kapcsolatára.

Lehet, hogy csúnyán hangzik, ha az amerikaiak ezt egyszerűen nemzetközi terrorizmusnak nevezik, s igaz, hogy a palesztin ügy, a salvadori polgárháború nem csökkenthető a szovjet agentura rémmeséire, de az is nyilvánvaló, hogy a bipoláris világrendszer a helyi konfliktusok egyik szereplőjét az egyik, a másik szereplőjét a másik nagyhatalom ügynökévé redukálhatják, egyszerre jóhiszemű és egyszerre megvásárolt, a cselekvés logikája által elkötelezett ügynökévé.

Ennek az egész világforradalmi frazeológiának, amelynek – mi így tapasztaljuk itt Kelet-Európában – az úgynevezett megvalósult szocializmus országaiban már semmiféle reális alapja nincsen, nem sok köze van az utópiához, annál több köze van a fennálló szovjet rendszer konspiratív külpolitikai expanziójához. Az egész világforradalmi frazeológia merőben instrumentális jellegű, s voltaképpen a szovjet globális terjeszkedés a szovjet győzelmi opció alárendelt jelentőségű szerszáma.

Az orosz terjeszkedésnek van bizonyos hullámmozgása; van amikor előrelendül, van amikor megdermed. Gondolható, hogy ilyenkor várakozik a következő előrelendülésre, de az is gondolható, hogy ilyenkor elbizonytalanodik, hogy vajon jó úton jár-e. Föltételezem, mert így reális, hogy azok az orosz civil és katonai politikacsinálók, akik a stratégiai döntéseket befolyásolták és végül is meghozták, ha nem is a nyilvánosság előtt, de gondolkoztak azon, hogyan is áll, hogyan is álljon hazájuk viszonya a világhoz?

Nem gondolom, hogy az orosz politikacsinálók eszelős megszállottak, ideológus-fantaszták lennének. Érett korú, száraz, nehézkes, aggályos férfiak, bizalmatlanok, nem akarnak a játszmában veszteni. Semmiképpen sem akarják nemzetük megaláztatását, nem akarnak beszorulni a sarokba.

Történelmi tapasztalatuk, hogy bekerítik, megtámadják, rossz szemmel nézik őket. Mintha a védekezéshez szükségesnek tartanák a terjeszkedést. Nehogy a belső határaikat támadja meg az ellenség, legyenek pufferországok a határaikon. Elfoglalják Lengyelország felét, hogy legyen, ami felfogja a döfést, és lám a döfés meg is jött.

Aki politizálni akar, annak értenie kell a másik fél neurózisát, s nem elég szidalmaznia a másikat, mert nem engedelmeskedik, mert mást akar. Az oroszok történelmi reflexe a megszállástól való félelem, s ezért inkább ők szállnak meg.

Hosszú ideig voltak a tatár kánok megszállása alatt. Nagy Ivánnak, Rettenetes Ivánnak, Nagy Péternek csak így sikerült kiharcolnia a függetlenséget a töröktől, tatártól, lengyeltől, svédtől veszélyeztetett függetlenséget, ha támadnak, ha terjeszkednek, ha népük szaporodik és betelepíti önmagával az orosz síkságot, Szibériát, Közép Ázsiát, a nagy üres tereket. Az orosz állam kinyújtózkodik Közép-Európa felé, lenyúlik Dél-Ázsiába, nehogy az ellenség elfoglalja Moszkvát. Olyan nép vívta ki magának a függetlenséget, amely túlságosan sokat tanult megszállóitól, a tatár kánoktól, és amely azóta sem érzi biztonságosnak ezt a függetlenséget. Folyvást gyanakszik, és maga sem riad vissza az alattomosságtól.

 

És aztán jött a nyugatosság, a Nyugat-Európa felé fordulás, Nyugatról mit is kaptak? Kapták Napóleont és Hitlert, békeidőben pedig rengeteg lenézést, fölényeskedést, félelmet; barbárnak, durvának, butának, pallérozatlannak nézték őket.

Franciául beszéltek, de a lelküknek szűk volt a francia racionalizmus. Hinnünk kell a múlt század két legnagyobb európai írójának, Tolsztojnak és Dosztojevszkijnek, hogy lehet úgy is nézni Nyugat-Európára, mint Kispolgárországra; érzelmetlen, fukar racionalisták, szorgoskodó pedánsok, a felebarát és a közösség iránt rideg individualisták lélektelen civilizációjára, ahol van jómód és technika, de nincsen boldogság és üdvösség, ahol van normalitás, de nincsen szertelenség.

Csak el kell olvasni, amit ők írnak a franciákról, és amit a franciák írnak róluk, hogy érezzük a két – külpolitikailag egyébként hosszú időn át szövetséges, és egymással huzamos kultúrcserében álló – nemzet mélységes értetlenségét egymás iránt. Egymáshoz vonzódó és egymás iránt épp azáltal értetlen identitások, hogy erőteljesen állítják önmagukat. Kényelmesebbnek látszott a francia–orosz kapcsolatra hivatkoznom, mert ez a legkézenfekvőbb és legszimbolikusabb Nyugat-Kelet viszony itt Európában.

Az oroszok és az európaiak történelmi egyezségét meg kell hogy előzze két kultúra, két ráció egymást megértése. Érteni kell, hogy miben különbözik és miben rokon Dosztojevszkij és Sztálin viszonya Nyugathoz. Ma nincsen Tolsztoj és nincs Dosztojevszkij, csak Szolzsenyicin van, aki a Gulag világának leírásában óriás, de aki intellektuálisan nem haladta meg a pravoszláv nemzetállam-ideológia fogalmi hálózatát, mert az ítélkezés indulata fölülmúlja benne a megértés szenvedélyét. Nem próbálta megérteni a Nyugatot, s ezen belül Amerikát, s ez elülteti bennünk a kételyt, hogy nem tudta igazán megérteni a saját hazáját sem. Nem tudom ki jön Szolzsenyicin után? Ki lesz az a független orosz gondolkodó, aki történelmi ajánlatot tesz mind a Nyugatnak, mind az orosz hatalmi elitnek arra vonatkozóan, hogyan éljenek egymással oroszok és európaiak?

 

Az oroszok a posztsztálini időszak nehézségei után elbizakodtak, s kiépítettek egy kétfedelű stratégiát. Államközi viszonylatban enyhülést ajánlanak: tartsuk kölcsönösen tiszteletben a határokat, s a hatalmi elitek szuverenitását a lakosság fölött. Másrészt számottevően fegyverkeznek és fenn akarják tartani az ideológiai háborút. Az ideológia terén, ezt sokszor mondták, nincsen békés együttélés. Fenn akarják tartani a világforradalmi mozgalmat is, az úgynevezett nemzeti felszabadító mozgalmak támogatása révén, ami voltaképpen elsősorban fegyver-, ideológia- és káderexport, a teljhatalom megszerzésére és megtartására irányuló technológia exportja.

Ez a kettős stratégia annál is csábítóbb volt, mert közben végbement az európai középhatalmak gyarmat-birodalmainak dekompozíciója és a harmadik világ, az el nem kötelezett világ mozgalmainak és államainak a harsány színrelépése. Tökéletesen érthető, ha az orosz politikacsinálókat megkísértette ez a lágy és dús falat. Hátha körül lehet venni az atlanti civilizációt az antiimperialista országok gyűrűjével? Hátha be lehet szorítani Nyugat-Európába, Észak-Amerikába? Hátha el lehet vágni az imperializmust a nyersanyagoktól, az energiahordozóktól? Hátha a katonai-stratégiai konfrontáció felülkerekedhet a világpiacon? Hátha a politika győzhet a gazdaságon? Hátha a világkommunizmus megverheti a világkapitalizmust a szovjet blokk és a harmadik világ nagy antiimperialista koalíciójával?

Idi Amin vagy Kadhafi támogatása, a terroristák közvetett támogatása mind csak alkalmi, okosabb-butább eszköz volt ennek a kétfedelű stratégiai opciónak a végrehajtásában: Európában détente, s Nyugat-Európa lassú semlegesítése, a világ puha alfelén fegyveres terjeszkedés a közvetítők útján. Igazán nem állíthatjuk, hogy Amerika közben huzamosan tétlen maradt, Vietnamban vesztett, Egyiptomban nyert; váltakozó hadiszerencse. De most az oroszokról beszélünk: elbizakodtak. Túlnyújtózkodtak a takarójukon. Túl sokat kockáztattak, túl sokat költöttek terjeszkedő beruházásokra, amelyek túl sokba kerülnek és túl keveset hoznak. Az oroszok ezzel a kettős opcióval elszámították magukat. Nem döntötték el, hogy mit akarnak: győzni vagy megegyezni?

Úgy fest a dolog, hogy Afganisztán volt ennek a néha sikeres terjeszkedéssorozatnak az utolsó állomása. Ezzel az oroszok darázsfészekbe nyúltak. Több bajt zúdítottak magukra, mint amennyi előnyhöz jutottak. Afganisztán mint stratégiai út, a Perzsa-öböl olajforrásaihoz, érzékeltette a Nyugattal, hogy az oroszoknak alighanem vannak távolba néző, stratégiai-katonai megfontolásaik.

Mindaz, amit a Reagan-adminisztráció elemzői mondtak, nem alaptalan. Sem a középhatósugarú rakéták, sem a flotta-fejlesztés, sem a nemzeti jövedelemnek a belső fogyasztást szigorúan korlátozó átcsoportosítása a fegyverkezésre és a katonai állam fölépítésére, beleértve ebbe a hadigazdaságot és a katonai kultúrát is, a katonai és a civil apparátus aggasztó egyesítése, a belső demokratikus ellenzék rendőri eltüntetése, a tiltakozásokkal a kivándorlási szándékokkal szemben megnyilatkozó könyörtelen, tekintélyvédő szigor, az a képtelenség, hogy érdemleges autonómiákat adjon az állam a parasztoknak, jóllehet kellene a nagyobb háztáji termelés, s ugyanígy a vállalatoknak jóllehet kellene a minőségi és hatékony ipar, ez mind bizonyítja, hogy a szovjet vezetés legalább annyira érvényben tartja a győzelem opcióját, mint a megegyezős opcióját Amerikával szemben, hogy az orosz elitnek jobban kellett a külső hatalom, mint a belső gazdagság.

Az is igaz, hogy amikor Amerika erőt mutat, akkor az oroszok igen mértékletesek, amikor pedig Amerika engedékenységet mutat, az oroszok igen fölényesek. Ez a sok igazság elég indok ahhoz, hogy Amerika erőt mutasson. Nem érv azonban arra, hogy egyúttal Amerika tegye magáévá a globális győzelem stratégiáját.

 

Amerika kínálja fel a megegyezést azoknak az aktuális vagy potenciális orosz vezetőknek, akik maguk is hajlanak arra, hogy előnyben részesítsék a megegyezést, szemben a győzelemre törő világstratégia túlságosan kockázatos, túl sok bajt és túl kevés hasznot hozó opciójával. Annak az X. csoportnak kellene alternatívát javasolni, amely a szovjet hatalmi elit udvari színházában a megegyezés szemléletét fogja kibontakoztatni a lehetségesnek vélt győzelem koncepciójával szemben. A Nyugat, ha esze van, segít nekik. Mivel? Azzal, hogy tisztán megfogalmazza az egyezség tárgyát és tétjét, azzal, hogy nyílt üzleti ajánlatot tesz. Ha a Nyugat a szovjet kétfedelű stratégiára maga is egy kétfedelűvel válaszol, ugyanúgy téved, mint az oroszok.

Ha a szovjet blokk megpróbál úgy élni, mintha egymagában is meglehetne, mintha a Nyugat hatása kikapcsolható lenne a tábor életéből (jellemző már az ilyen szókapcsolatok alkalmazása is: szocialista tábor, Kolima és Magadan után mi jut erről az ember eszébe?), akkor egyszercsak abban a nevetséges helyzetben találjuk magunkat, hogy közösen kilencvenmilliárd dollárral tartozunk a Nyugatnak, amit hovatovább nem tudunk visszafizetni.

Bebizonyosodott, hogy a világpiac erősebb, mint a birodalmi elzárkózás. Páncélosunk van annyi, hogy még a lakosságnak is jut belőle, fedezni tudjuk éhező országok tankszükségletét, de ennivalót nem tudunk adni nekik. Előbb-utóbb szembetűnő lesz, hogy itt van ez a sok gyilkoló kacat, könnyen kilőhető ócskavas, s nem tudunk mit kezdeni vele, de ami a táborlakóknak valóban kellene, az – kis szigetektől eltekintve – krónikusan nincs.

Adósságainkat késlekedve, vagy még úgy sem törlesztjük. Kölcsönöket veszünk föl, hogy a kamatokat törleszthessük. Siránkozunk, mint a sértett szegény rokon, hogy a gazdag rokon, akit egyébként minden módon bosszantani igyekszünk, nem hagyja magát tovább pumpolni. Visszataszító a tévékommentátorok arca, ahogy érzelgősen megbotránkoznak azon, hogy az ellenség nem tart el bennünket. Ez is bizonyítja, hogy milyen gonosz. Tisztázni kellene, hogy az ellenségünkkel vagy a nagybácsinkkal állunk-e szemben? Ha mindenben, amire szükségünk volna, a másik fél a gazdagabb, akkor miért fújjuk föl magunkat, hogy egyenrangúak, egyforma erősek vagyunk?

Ha ezt a buta és képmutató önáltatást abbahagynánk, akkor számba vehetnénk, hogy szegényebbek vagyunk. Ezért nincsen alapunk katonai versengésre, amelytől csak még szegényebbek leszünk. Mit akarnak tőlünk az orosz marsallok? Hogy mi, kis magyarok, fölkészüljünk Németország, Olaszország, Franciaország lerohanására? Közben mellesleg átszaladva a semleges Ausztrián? Van-e bármilyen jele annak, hogy bennünket a fent nevezettek meg akarnak támadni? Ha nincs, akkor mi az ördögnek kell fenntartanunk ezt a pazarló, rongyrázó, felfuvalkodott, üres és blöffölő Varsói Paktumunkat?

Mit akarunk az oroszoktól? Hogy feloldva a politbüró, a vezérkar, a rendőri cenzúra szklerózisát, hosszadalmas késlekedés után lássanak végre a valódi dolgukhoz. A handabandázó feladatmegkerülés unalmas évtizedei után kezdjék el a társadalmi-gazdasági reformot. Századok óta halogatják nem-erőszakos önmegújításukat, amely körülbelül olyan lenne, mint egy erőszakosan elkötött végtagról a kötés leoldása, hadd áramoljon bele szabadon a vér.

Ők szabadították föl utolsónak a jobbágyokat a múlt században, Miklós cár fő érdeme az volt, hogy sikerült elodáznia a jobbágyfelszabadítást. A mai vezetés fő érdeme, hogy sikerült elodázniuk az állampolgárok fölszabadítását. A mai vezetés képes fantasztikus műszaki beruházásokkal ellátni a mezőgazdaságot, de nem képes vállalkozási jogaiban emancipálni a kolhozparasztságot.

Technikai bálványimádásból kevesebb is elég, az egyének respektusából több kellene. Búza is lesz, mikroelektronika is lesz, ha a szovjet embert a külföldön terjesztett propagandafényképek nem mutatják ilyen nyomasztó gyakorisággal egyenruhában: munkás-, úttörő-, sportoló-, népi táncos-egyenruhában, hogy a fegyveres testületekről ne is szóljunk. Látjuk a tömeget, imponáló idomítással sokan csinálnak egyvalamit, ugyanazt. A spartakiádok gyermekei egy-egy kis mozaik-kobakként – tízezredmagukkal – hódoló feliratokká állnak össze a dísztribünök egyenkalapos öregurai előtt.

Sosem gondolták még, hogy a lehető leghivatalosabb kiadványaik milyen nevetségesen árulkodóak a másképpen gondolkodó emberek szemében? Valószínűleg nem tudják önmagukat – már vagy még? – civil-szemmel látni. Lehet, hogy a militarizált, szovjet, állami ember így tetszik önmagának. Meztelenül is egyenruhás pártállamkatona. De ha itt Magyarországon nézem a kis orosz, ukrán, tadzsik fiúkat, ahogy őrhelyükön ácsorognak, vagy a pályaudvarokon révedeznek, talán éppen szabadságról jövet, érzem, hogy ezek csak szomorú és beletörődő fiúk, s meg tudnának lenni a marsallok grandeur-je nélkül is.

 

A szovjet elit előtt ott áll a kérdés, hogy milyen arányát alakítja ki a birodalom integrációjára, illetve a birodalom differenciációjára irányuló törekvéseknek? Más szavakkal: elsősorban európai, vagy elsősorban ázsiai hatalomként határozza-e meg magát? Hosszú távon minek ad elsőbbséget? Az intenzív gazdaságnövekedésnek vagy a katonai kísértéseknek?

Alig hiszem, hogy a nyolcadik évtizedét taposó öreg gárda utódai az állam felső szintjein kitérhetnek ez elől a dilemma elől. A döntést megnehezíti – de ezt a keserű poharat meg kell inni –, hogy a szovjet tömbnek – ha a békét választja – bele kell törődnie abba, hogy másodrendű gazdasági hatalom. A béke műveinek versenypályáin nem vagyunk egyenrangúak. A szovjet civilgazdaság teljesítőképessége nem nagyobb, mint a japán vagy a nyugat-európai, sőt, jóval kisebb ez utóbbinál.

A pusztítókapacitás tekintetében a Szovjetunió nincsen hátrányban Amerikával szemben sem. Civil-gazdasága, információ-gazdagsága lemaradt. Baj, hogy a becsvágyó öreg politikusok is szeretnek versengeni, s ha már megválaszthatják a versenypályát, ott hívják ki a másik felet, ahol esélyük van a sikerre, s nem ott, ahol kiderül, hogy ők a gyengébbek. Mivel a rombolás olcsóbb, mint az építés, mivel az egységnyi katonai beruházás a nukleáris korszakban sokszoros rombolókapacitás-növekedést hoz, a szegényebb Szovjetunió lehet ugyanolyan veszélyes, mint a gazdagabb Amerika, ha már ugyanolyan gazdag nem lehet. Kivált addig nem, amíg – kisebbségtudattal – inkább az olcsóbb egyenrangúságot keresi: a katonai hatalomét, s nem a drágább egyenrangúságot: a civil társadalom kifejlődését.

A nyolcvanas évek eldöntik: mi a fontosabb az orosz elitnek: a civil valóság vagy a katonai látszat? Ha a szovjet vezetés azt mondaná: vagyunk, akik vagyunk, tartunk, ahol tartunk, azon igyekezzünk, hogy jól éljünk, inkább kedveljenek bennünket, mint féljenek tőlünk, éppen elég nagyok vagyunk ahhoz, hogy senki se akarjon megtámadni, ha így beszélnének a szovjet vezetők, akkor elhihetnénk, hogy Oroszországot felnőtt – és nemcsak öreg – férfiak igazgatják.

 

A mai orosz vezetés nem tudja megfogalmazni magát, nem veszi igénybe az orosz értelmiség stratégai okosságát. Az ellenkezőjéről csak az győzne meg, hogyha a Szovjetunióban nem lennének politikai foglyok, s nem csuknák le újra meg újra szovjetellenes propaganda címén kollégáinkat. A katonai opció kifejezi a vezetők bizalmatlanságát a tekintetben, hogy a szovjet emberek egyénenként, felsőbb utasítás és vezénylés nélkül is meg tudják állni a helyüket a világban, nemcsak egyenruhában, csapatkötelékben, szigorú szolgálati előírásokkal. A katonai opció cenzúrával jár együtt, nem engedheti meg a tisztánlátást, kötelezővé teszi a titkolózást. A katonai opció tagadja a tárgyalásos-alkudozó-alkotmányos viszonyokat a felső és az alsó állami szervek, az állam és a polgárok között. A katonai opció pontosan azt a két értéket tagadja, amelyek a demokráciai és a civil társadalom alapvető értékei: az autonómiát és a szolidaritást. A katonai opció azzal tartósítja önmagát, hogy elbutítja a szovjet embereket, megtiltja nekik, hogy sorsuk és országuk gazdáiként nyíltan megvitassák, hogy most merre tartsanak, a túlfegyverkezés vagy a béke felé. Ha valahol a világon, a Szovjetunióban lenne szükség egy kritikai béke-elméletre és egy független békemozgalomra. Aki a békét választja, az a reformot és a demokráciát választja. Aki a túlfegyverkezést választja, az a posztsztálinista, s éppen ezért még mindig eléggé sztálinista központosítás tehetetlenségét és szegényes merevségét. Egy nemzet választ két lényegében különböző önarcképe között. Európa sorsát meghatározó kérdés, hogy az orosz elit tartósan és megmásíthatatlanul elkötelezte-e magát a katonai opció mellett? Vagy remélhetjük-e, hogy van benne elég bizalom és kíváncsiság önmaga, a szovjet társadalom iránt, hogy alkotóan forduljon befelé és kifelé? Sorsunk függ attól, hogy az orosz vezetőréteg a békét választja-e a néppel és a többi állammal.

Ideje napirendre tűzni a Szovjetunió és a többi európai állam, az oroszok és a többi európai nép, a kommunisták és a nem kommunisták történelmi kompromisszumát. Az oroszoknak joguk van a biztonságra és a barátságra, de nincsen joguk semmiféle imperializmusra. Az orosz nép nagy nép, de ha uralkodni akar Európán, akkor maga is el fog pusztulni; igaz, sok más népet elpusztítva.

A háborús helyzetnek az az oka, hogy az oroszok megakadályoznak bennünket – kelet-európaiakat – önrendelkezésünk gyakorlásában. Az amerikaiak nem akadályozzák békeidőben a nyugat-európaiak önrendelkezését, csak annyiban korlátozzák azt, hogy atomháborúba vihetik a nyugat-európaiakat. Az orosz korlátozás aktuális, az amerikai potenciális, erősen leegyszerűsítve.

Nem az a célunk, hogy az aktuális önrendelkezés-korlátozást potenciális önrendelkezés-korlátozásra cseréljük föl. Semmiféle katonai szövetségbe nem tartozhatunk, ha életbiztonságunk tényleges érdekeit tartjuk szem előtt. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ebben a nyugtalan világban háborúba vonszoljon bennünket egy idegen érdek, mert valahol a Közel- vagy a Távol-Keleten megsérült.

Ha az oroszok vagy önkéntes csatlósaik itt vagy ott presztízsháborúba kerülnek, ez bennünket ne érinthessen. Ha tűz van a környéken, mi szigetelőanyag legyünk, ne égéstovábbító. Kezdjünk párbeszédbe mi, független kelet-európaiak a független nyugat-európaiakkal. Hogyan tudnánk egész Európát szigetelő anyaggá tenni? Ha itt majomkodjuk a hű szövetséges szerepét a vasfüggöny két oldalán, nem tudjuk megakadályozni a két nagy összeütközéseit. Azzal segítünk nekik, ha előkészítjük nyílt beszéddel a megegyezésüket.

Ha Amerika most győzni akar, ebben nem vagyunk szövetségesei. Nem vagyunk semmiféle olyan győzelemben érdekeltek, ami a vasfüggönytől keletre polgárháborúkra vezethet. Valóban kölcsönös kompromisszumot akarhatunk csak, ha szigorúan követjük érdekeinket. Még egyszer mondom: a kelet-európai kommunistáknak el kell fogadni a demokratikus kommunizmus nyugat-európai gyakorlatát, s mindezt egy olyan Európában, amelyben sem orosz, sem amerikai csapatok, sem orosz, sem amerikai atomrakéták nincsenek.

 

A legkevesebb, amit őszintén kívánhatunk magunknak: a szabadságnak az a foka, amit Finnország élvez. A semlegesség magától értetődik, nemzeti érdekeink nem kívánják, hogy a Moszkva-hű katonai szövetség után most az ellentétes, Washington-hű katonai szövetséghez tartozzunk eddigi szövetségesünk, a Szovjetunió ellen.

Sőt, el akarjuk kerülni, hogy megint orosz katonákra kelljen lőnünk. Magyarok lőttek az oroszokra a második világháborúban, s nem volt igazuk. Éppannyira nem volt igazuk, amikor bevonultak Ukrajnába, mint amennyire nem volt az oroszoknak igaza, amikor 1849-ben megszállták az ország felét, és letörték a szabadságharcunkat. Magyarok lőttek az oroszokra 1956-ban, ismét háborúba kerültünk velük. Az ő tankjaik tiprómozgást végeztek tizenkétnapos önrendelkezésünkön. Ha ezt nem tették volna, akkor most barátságban élnénk a Szovjetunióval, akárcsak Finnország vagy Ausztria. Ha egyszer s mindenkorra el akarjuk kerülni, hogy húszéves magyar fiúk és húszéves orosz fiúk, akiknek semmi okuk sincs arra, hogy haragudjanak egymásra, mégis lelőjék egymást, akkor kölcsönös megnemtámadási és megnemszállási egyezményt kellene kötnünk a Szovjetunióval.

Egyenrangú kereskedelem, jószomszédi barátkozás, tényleges, tárgyilagos kapcsolatok; belül meg önrendelkezés. Helyes, legyenek kommunista miniszterek a kormányban. A finn kormányban is vannak, a francia kormányban is vannak. Abban az arányban, ahány százalékot a kommunista párt kap a választásokon.

Fogadják el a kelet-európai kommunisták az eurokommunista elveket, azt az alapelvet, hogy szocializmust csak demokráciában akarnak, csak úgy és annyiban, amennyiben ezt a társadalom önként, pluralista politikai rendszerben jóváhagyja. Könnyű lenne megegyezni abban, hogy hadd alakuljon szabályozottan és szabadon a tulajdonformák és a rendelkezési jogok pluralizmusa, amelyben az államnak, a demokratikus államnak igen jelentős, nehezen elláthatóan nagy szerepe van. Ha a kommunisták elfogadnák nem a „demokratizmust”, hanem a demokráciát, akkor a szocializmus nem azt a buta leegyszerűsítést jelentené, hogy az állam minden magán-, polgári, civil autonómiát elnyel.

 

A lengyel ellenzék, mihelyt országos színre lépett, elfogadta a varsói szövetséget, a vasfüggönyt. Azt mondta, nem szeretem a vasfüggönyt, de most erről ne beszéljünk, maradjunk az oroszok szövetségesei, csak idehaza egy kis korlátozott autonómiát adjatok. Adtak, aztán kiderült, hogy az autonómia nem jól bírja a korlátozást. Aztán sokszor jött Kulikov marsall, aztán a napszemüveges lengyel marsall, a megmentő, a centrista, a reformer, a kádárista, aki a lengyel államiság szelleme, akivel majd lehet egyezkedni, de miben is? Egy kis korlátozott autonómiát adjatok? A múltkori túl nagy volt? Most kisebbet? Egészen picurkát?

Inkább ne adjanak formálisan semmilyet, mi meg ne adjuk a tál lencséért az üdvösségünket. Igen, korlátozatlan önrendelkezést, korlátozatlan demokráciát, korlátozatlan szólásszabadságot akarunk. Igen, legalább akkora szabadságot akarunk, mint amilyen szabadsága van Északnyugat-Európa kis nemzeteinek. Igen, menjenek haza innen az orosz csapatok. Igen, ha a második világháború után kialakult helyzet azt jelenti, hogy itt vannak, és alkalmasint megcsinálják vagy elrendelik a katonai diktatúrát, akkor elutasítjuk a második világháború utáni realitást, akkor menjenek haza, s térjünk vissza, illetve menjünk előre ahhoz a status quóhoz, ami a moszkvai irányítású, kommunista államcsínyek, s a november negyedikei, az augusztus huszonegyedikei, és a december tizenharmadikai ellenforradalmak külső megzavartatásai nélkül magától kialakult volna.

Akarjuk azt a belső folyamatot, amelytől Kelet-Közép-Európa terhes, akarjuk a tilalmi rendeletektől körül-nem-szögesdrótozott polgárosodást és polgári szabadságjogokat. Nem akarjuk a hatóságok diszkrecionális jogát velünk szemben. Alkotmányos biztosítékokat akarunk, amelyeknek az a logikája, hogy a félszabadság nem szabadság, a féligazság nem igazság, a liberalizálás nem liberalizmus, a demokratizálás nem demokrácia. Nem akarhatunk kevesebbet, mint ami a legfejlettebb demokráciákban már van.

Forradalommal nem juthatunk el oda. Fokozatos reformokkal nem juthatunk el oda. Harmadik világháborúval nem juthatunk el oda. Sehogysem juthatunk el oda? Nem látok más utat: most Európa javasolja a két nagynak, hogy húzódjanak vissza kölcsönösen a vasfüggönytől.

 

Mondhatja erre valaki: igen ám, de micsoda egyensúlyfölborítás! Az oroszok csak ide húznák vissza a szomszédba, háromszáz kilométernyire a csapataikat a határaik mögé, ahonnan két nap alatt itt teremhetnek a páncélosaikkal. Az amerikaiak meg menjenek vissza cserébe az Atlanti-óceán túloldalára? Hogyan is lesz? Az amerikaiak hazamentek, erre az oroszok, akik csak úgy tettek, mintha hazamennének, gyorsan visszaszaladnak, mielőtt az amerikaiak még a tengerentúlról ideérnének, és elfutnak egészen az Atlanti-óceánig! Ez a kölcsönös visszavonulás csak azt jelentené, hogy az oroszok nem csak Kelet-Európát, hanem még Nyugat-Európát is elnyelnék!

Aki így gondolkozik, csakugyan azt hiszi, hogy az oroszok merő színlelésből hazamennek, hogy aztán nagy sietve visszafussanak? Mert most annyira félnek a háromszázezer amerikai katonától Nyugat-Európában, ennek a túszseregnek a szimbolikus jelenlététől? Micsoda gyerekes elképzelés az oroszokról. Már nemcsak gyerekes bizalom, hanem gyerekes bizalmatlanság is. Ezt az okoskodást paranoiásan egyszerűsítőnek tartom. Először is: oroszok és amerikaiak között – ha netán megállapodnának – kell, hogy legyen egy világos politikai konszenzuselv. Ez csak az lehet, amely a nemzetközi gyakorlatban – legalábbis a frazeológia szintjén – már eddig is elfogadtatott. Nevezetesen: a nemzetállamok szuverenitásának, területi sérthetetlenségének elve. A háborúkezdő agresszió elutasításának elve. Ennek alapján menne ki-ki haza. Az oroszok nem vonhatják vissza a csapataikat a tengerentúlra, mert itt laknak Eurázsiában. De visszavonhatják jórészt az Uralon túlra, és légyegesen csökkenthetik létszámukat. S ami a legfontosabb, ha nyílt és reális kiegyezésről lenne szó, nem lehetne okuk arra, hogy suttyomban visszaszaladjanak.

Kimenni Kelet-Európából alapvető nagypolitikai és hosszútávú stratégiai döntés lenne a szovjet vezetés számára. Annyit jelentene, hogy a világterjeszkedés helyett a belső reformok útját választották. Annyit jelentene, hogy kiegyensúlyozott és nyilvánosság előtt tisztázott jogelvek szerint akarnak itt élni a többi nép között Európában. Azt jelentené, hogy előzően újragondolták helyzetüket az Eurázsiai földrész többi népe között, s azt nem a hegemónia és a szupremácia, hanem az egyenrangú partnerség szellemében kívánják biztosítani. A kiegyezés közös nevezője a nemzetközi kapcsolatoknak egy olyan princípiuma lenne, amely szerint anomália, ha egy nemzetállam más államok területén csapatokat tart. Európában ennek az anomáliának a fönntartására nincsen semmilyen immanens, belső keletkezésű európai indok.

 

Mindenfajta egyezség föltételezi a bizalom minimumát a partnerrel szemben. Ha a Nyugat egyáltalán nem bízhatna meg a Szovjetunióban, akkor valóban semmilyen egyezséget nem köthetne vele. Akkor arra kellene számítania, hogy a Szovjetunió mindenfajta egyezséget megszeg, és mindig csak a nagyobb erővel szemben hátrál meg. Akkor a nyugati stratégiának az a felismerés lenne az alapja, hogy a Szovjetunióval megegyezni nem lehet, csak beszorítani lehet a sarokba, csak falhoz kényszeríteni, csak összeomlásba kergetni, csak megtörni lehet. Neokonzervatív ideológusok valóban ilyeneket mondanak.

Nyugaton is valóban két lehetséges stratégiai opció létezik, és közöttük sok felemás, zavarosan körvonalazott, de vagy az egyikre, vagy a másikra redukálható átmenet. Az egyik: a megegyezés, a másik: a győzelem stratégiája. Az egyik a történelmi-politikai, a másik a katonai rációt követi.

Az ideológiai háború, amely a másik félnek a lehető legördögibb szándékokat tulajdonítja, igazolásul szolgálhat a katonai rációnak és a győzelem stratégiájának. Magyarul: a sarokba szorítás stratégiájának, amelynek során fegyverrel kényszerítjük a másik felet arra, hogy engedjen, különben lövünk. Az európai helyzet történelmi-politikai elemzése bonyolultabb, hogysem a katonai stratégák magukévá tudnák tenni. A történelmi-politikai elemzés voltaképpen értelmiségi megközelítés, amely jelenünket úgy próbálja nézni, mintha már történelem volna, mint a történelmi múlt fölszínét.

Természetes, hogy oroszok és európaiak együttélését a differenciált elemzés nem a két, vaksötétben rettegő, csuparevolver cowboy szimpla játéksémája alapján gondolja el. Ha ez utóbbi alapján a Nyugat nem bízhatna meg a Szovjetunióban, akkor már megtörtént volna az első csapás. Akkor az oroszok már el volna Nyugat-Berlint, sőt az Atlanti-óceánban mosnának lábat. Mert volt idő, amikor hagyományos haderejük úgy volt fölényben, hogy szárazföldi, nagyobb célzópontosságú rakétakilövőállásaik egyszersmind az első csapás lehetőségét is megadták volna nekik. Semmi tényleges jele annak, hogy az oroszok keresték volna az amerikaiakkal való kon-frontációt. Még akkor sem keresték, ha éppen erőfölényben voltak. Nem igaz, hogy a háromszázötvenezer amerikai katona védi meg Nyugat-Európát az oroszoktól. Ők csak túszok lennének a csapdában, ha az oroszok valóban el akarnák foglalni Nyugat-Európát.

 

Az lenne a legjobb, ha ott lenne a legnagyobb politikai intelligencia, ahol a legnagyobb katonai-gazdasági hatalom van: az Egyesült Államok politikai elitjében. Életbevágó érdekünk, hogy az amerikaiak ne legyenek úgy eltelve a legerősebb, a leggazdagabb, a leghatalmasabb, a legszabadabb, a legnemesebb, a legönfeláldozóbb nemzet szónokias önimádatától, amely vereségekre és kihívásokra neurotikusan reagál, amely ármánynak, hálátlanságnak, ördögi kommunista mesterkedésnek tekinti, ha másoknak más érdekeik vannak, mint Amerikának, ha mások is érvényesíteni akarják érdekeiket, ha mások is nacionalisták, nemcsak ők, amerikaiak, mert ők jó lelkiismerettel azok, nacionalizmusukat és a világ üdvösségét szertelen naivitással összekapcsolva.

Ne csak beletörődjenek, de helyeseljék is, hogy a szegény népek is meg akarnak szabadulni a diktatúráiktól, és hogy a latin-amerikaiaknak is kell a demokrácia, nem csak az észak-amerikaiaknak. Meg kell tanulniuk, hogy a világ népei ösztönszerűen semlegesek akarnak lenni mások játszmájában, ami az életükbe kerülhet. Az amerikaiak, akik feltűnő semlegességet tanusítanak egyénileg, ha az utcasarkon valami erőszakos cselekményt látnak, ha azt látják, hogy szomszédjukat a földalatti vasúton vagy egy bár előtt ki akarják rabolni, miért várják el a velük barátságos népektől mint entitásoktól, hogy sokkal hatalmasabb veszéllyel szemben legyenek ővelük mindhalálig szolidárisak. Őszintén kíváncsi lennék konkrét egyéni helyzetekben a neokonzervatívok bátorságára. Nem komoly, amikor az amerikai sajtó magas moralizmussal leckézteti gyávaságukért és megalkuvásukért az európai népeket. Nem komoly, hogy neves gondolkodók állati ösztönt emlegetnek, amikor azt tapasztalják, hogy az emberek féltik az életüket. A józan halálfélelem valóban más politikai bölcsességet sugall, mint a mai amerikai kormányzat korántsem egyedüli racionális kül- és katonapolitikai stratégiája.

Nem arra szólítjuk fel az amerikaiakat, hogy erőtlenek és gyávák legyenek, hanem arra szólítjuk föl az amerikaiakat, hogy az erő mellé bölcsességet párosítsanak. Határozottan állíthatom: több történeti és filozófiai bölcsességet, mint amennyit ma tanusítanak. Ne csak elrettenteni akarják az oroszokat, hanem világos és vonzó alternatívákat is kínáljanak nekik. A Carter-kormányzat puha volt és rövidlátó az oroszokkal, Kelet-Európával szemben. A Reagan-kormányzat kemény és rövidlátó. Kemény és éleslátó, egyszóval bölcs politikára van szükség a békéhez.

 

Az volna ideális, hogy az amerikaiak tegyék meg a nagy ajánlatot az oroszoknak. Megkapjátok a teljes biztonságot, ha megadjátok a kelet-európai országok önrendelkezését. Engedjük, hogy legyen köztünk egy békés, erős Európa, amely velünk is, veletek is jóban van. Nem elég, sőt az égvilágon semmire sem vezet, ha arról alkudozunk, hány rakétátok legyen nektek és hány rakétánk legyen nekünk, hány katonátok legyen a Varsói Paktum országaiban és hány katonánk legyen a NATO országaiban. Ezekben a kérdésekben úgysem fogunk tudni megegyezni, itt fogunk ülni és tárgyalni amíg meg nem őszülünk. Hitegetjük ezekkel a genfi, bécsi tárgyalásokkal a világközvéleményt. Ígéretesen bejelentjük, hogy tárgyalunk egymással legmagasabb szinten, alacsonyabb szinten; tökéletesen mindegy, ha ezeken a tárgyalásokon terméketlen megközelítésből indulunk ki, ha ezeken a tárgyalásokon olyan utat követünk, amelyen haladva mindketten tudjuk, hogy nem jutunk sehova. Azért nem jutunk sehova, mert ti is jól akartok járni, mi is jól akarunk járni, ti is be akartok csapni, mi is be akarunk csapni, ti is a fölényeteket vigyázzátok, mi is azt. Ezek a mi leszerelési, lefegyverzési tárgyalásaink csak fügefalevelek kölcsönösen jóváhagyott fegyverkezésünkön. Mi lenne, ha a lényeges dolgokról beszélnénk, ha a megközelítés szempontjait fölcserélnénk? Hagyjuk a fenébe Európát, csak bajunk van vele, nektek is, nekünk is. Végül is elég öreg népek, vannak olyan öregek, mint mi, elboldogulnak a mi gyámkodásunk nélkül is. Nem a számszerű megoldásokat kell keresnünk, hanem az európai történelmi-politikai-ideológiai megoldást.

Sorsunk ügyetlen alakulásában senki sem ártatlan, és mindenki felelős. A nyugati elitek moralisztikus fölháborodása a szovjet terjeszkedés hatalmi cinizmusa miatt sohasem volt mentes a képmutatástól.

Akkor hiszem, hogy komolyan beszélnek, ha üzleti ajánlatot tesznek az oroszoknak. „Ha kimentek Kelet-Közép-Európából, cserébe ezt vagy azt kapjátok.”

A Nyugat nincs abban a helyzetben, hogy a Szovjetuniót megfélemlíthesse vagy megbüntethesse. Nem elég erős hozzá. A nukleáris korszakban nem is tud elég erős lenni hozzá. A jelenlegi status quón a Nyugat csak akkor változtathat, ha csábító üzleti ajánlatot tesz.

Ha azzal bírja rá az oroszokat csapataik visszavonására, hogy megnöveli Moszkva biztonságérzetét: fizetségképpen arányos mértékben az amerikaiak is kivonulnak Európa nyugati feléből.

Nem tudom, hogy az oroszok vagy az amerikaiak nemzeti önérzete hogyan bírja elviselni a csapatok visszavonását, de én egy olyan országból beszélek, amelynek a nemzeti önérzete már jónéhány megszállást tartósan elviselt. Nekünk egyáltalán nem hiányzik, hogy megszálló csapatokat tartsunk idegen országokban.

Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a nagyhatalmi önérzet retorikája a bölcsesség beszéde. Budapestről nézve mindenféle állami grandeur pátosza menthetetlenül komikus. A dologban az a komikus, hogy a nagyhatalom embere egy csöppet sem nagy ember, ugyanolyan kis ember, mint a kisország embere. Államunk nagyságát személyünk nagyságával kapcsolatba hozni: az imbecillitás egyik fura neme.

A nagy európai nemzetállamok mindig alárendelték Európa különböző érdekeit önzőbb nemzeti érdekeiknek, ennek következtében nemzeti jelentőségük is összezsugorodott, kiszolgáltatottak lettek. Közép-Európát elgyengítve sikerült elgyengíteni egész Európát is. Az európai kontinens francia dominanciája éppoly arrogáns illúzió volt, mint a német dominanciáé. A végeredmény: egész Európa a két peremhatalom gyámsága alá került.

Mit tehetnek értünk a nyugat-európaiak? Integrálódjanak. Minél egységesebb Nyugat-Európa, annál nagyobb önérzetünk lehet nekünk itt, Kelet-Közép-Európában. Ha segíteni akarnak rajtunk, erősítsék az európai identitást, keltsék azt a képzetet, hogy Európa a saját sorsának alanya, akinek önálló stratégiája, önálló politikai arculata van.

Ez az európai identitás eleve kizárja az olyan történelmi anakronizmusokat, hogy egyik nemzet uralkodhat más nemzeteken. Világos, hogy a franciák, az angolok, a németek ezt már nem tehetik. Most be kell bizonyítani az oroszoknak, hogy ők sem tehetik ezt.

Európában nincsen viscerális gyűlölködés a népek között. Az Uraltól az Atlanti-óceánig a népek barátságosan néznek egymásra, és nem értik, hogy miért kell kölcsönösen megsemmisítéssel fenyegetniük egymást. Európa két felének szembenállása nem az érzéseinkből következik, hanem gyáva alkalmazkodás a jaltai konstrukcióhoz.

Az ideológiai háború szovjet-amerikai koncepciója Jalta és Potsdam álbékéjéből következik. Ahogy a rossz, mohó, rövidlátó versailles-i és trianoni békéből következett a második világháború, úgy a rossz, mohó és rövidlátó jaltai és potsdami békéből következhet nemcsak az ideológiai, hanem nukleáris harmadik világháború.

Ezen a konstrukción belül csak enyhülésről lehet beszélni, de nem békéről. Ha van vasfüggöny, akkor Moszkva és Washington között nemhogy béke, de még tartós enyhülés sem lehetséges, mert mindkét hatalom fél, hogy elveszíthet valamit abból, ami voltaképpen nem is az övé.

Amerika megvadult, mert attól félt, hogy elveszíti Dél-Vietnamot. Oroszország megvadult, mert attól félt, hogy elveszíti Afganisztánt. Nem szeretnék nagyhatalom lenni, állandóan félnem kellene, hogy elveszítek valamit.

Az oroszok és az amerikaiak csak akkor nem kerülnek konfliktusba Európa miatt, ha Európa országai önálló külpolitikát folytatnak. Ez annyit jelent, hogy Nyugat- és Kelet-Közép-Európa kisebb-nagyobb nemzetei egymással való viszonyaikat a lehető legkevésbé rendelik alá a blokkpolitikának. Ellenkezőleg: függetlenítik kapcsolataikat a szovjet-amerikai mérkőzéstől, a kelet-nyugati viszony durva sémáitól.

Jalta: a kommunista pártmonopóliumok legitimációja a nyugati hatalmak lényegi jóváhagyásával és csupán propagandisztikus ellenkezésével. Ezen a konstrukción belül érdekünk a legitim intézmények differenciálódása.

Létrehozhatunk az európai demokráciákhoz közelebb álló, viszonylag plurálisabb formációkat a jaltai alapstruktúrán belül. A cél: a mai Európát fokozatosan kiszabadítani a második világháború utáni európai rendezés, a vasfüggöny Prokrusztész-ágyából.

A cél az, hogy politikai struktúránkat minél inkább társadalmunk valóságos állapota határozza meg, nem pedig a harmadik világháború eseményével számoló katonai status quo.

A világbéke feltétele: Jalta szerződéses, kölcsönös leépítése. A közép-európai független értelmiség egyik legfontosabb föltevése (amelyet meggondolásra ajánl mind Nyugat, mind pedig Kelet felé) az, hogy amíg a jaltai konstrukció fennáll, addig fennáll a harmadik világháború veszélye.

Kelet-Európa társadalmi válságai újra meg újra jelentkeznek, és nyilvánvalóbbá teszik a jaltai építmény diktatórikus elemeit. A levert szabadságkísérletek bipolarizálják a világrendszert.

Ezzel szemben a lágy stratégia, a lassú trendek stratégiája a világrendszer oligo-polarizálódásához vezet. Európának az oligo-polarizálódáshoz jó, a bipolarizálódás rossz. Csak az oligo-polarizálódáshoz vezető leleményes stratégia mutat az európai megoldás felé.

Az európai megoldás szellemes, hajlékony, realista és utópista, az idegen erőszakot megnyugtatni próbálja. Az európai megoldás nem igényli a kényszer nyelvét, a harc ethoszát, a fenyegetőzés, az odacsapásra és az élethalálmérkőzésre készülődés alpári mentalitását. Történelmünknek abból a korszakából, amelyben még ez a hangnem járta, már kinőttünk. Nem akarunk husángokkal hadonászni egymás felé. Nem akarunk mérges gorillákra hasonlítani. Nem akarjuk felfújni magunkat, szüntelen lesve, hogy ki csúfol ki a hátunk mögött.

Az európai megoldáshoz közelebb áll az európai kisnemzetek, mint a hegemóniára törő nagy nemzetek gondolkodásmódja. A kisnemzeteknek meg kell tanítaniuk a maguk türelmesebb filozófiájára a nagyobbakat, különben a pöffeszkedő nagyok egymásnak ugranak.

Krízisszerűen törnek elő Keleten és Nyugaton az európai identitások. A nyugati rakétatelepítés elleni tömegmozgalom nem csupán egy konkrét hadászati intézkedés vitatása, sokféle társadalmi-kulturális tartalom helyeződött ebbe a szimbolikus követelménybe. Autonómiakövetelés ez, az önrendelkezés jogának hangoztatása. Nem törődhetünk bele, hogy életterünkről a szovjet és az amerikai politikai osztály döntsön. A politikai avantgárd nyugaton és keleten bejelentette, hogy társadalmainknak jogukban áll rendelkezniük a saját sorsukkal.

Jalta: társadalmi kérdéseknek katonai megoldása. Az érintettek megkérdezése nélkül hozott, felületes és önkényes döntéssorozat.

A jaltai rendezést semmiféle, a térségre vonatkozó történelmi belátás nem támasztotta alá, és nem támasztja alá ma sem. Ezek a százalékolások, amelyek a kelet-nyugati nagyhatalmi befolyás arányát évtizedekre előre megszabták, elképesztően buták, nevetségesek és irrelevánsak voltak a kérdés tényleges tartalmához képest. Közép-Európa alapvető történelmi kérdései azóta is megoldatlanok.

A második világháború befejezése óta a Jalta által megteremtett katonai status quóhoz való alkalmazkodás különféle típusai alakultak ki, s a tőle való megszabadulás különféle kísérletei zajlottak le.

Moszkva először a saját társadalmi-politikai rendszere átvételében látta a föltételét annak, hogy a kliens országokban létrejön egy olyan hatalmi elit, amelynek alapvető érdekei az ő – Moszkva – érdekeivel megegyeznek.

Közben azonban ez a modell tagozódott, és megváltozott a modell értelmezésének kultúrája is. A helyi irányító bürokrácia sajátos értelmezést adhat ugyanannak az intézményi formának. Létrejött tehát Jalta valósága is, egy különleges civilizáció több változata.

 

Társadalmaink nem voltak belsőleg arra indíttatva, hogy a szovjet glóbuszhoz tartozzunk. A második világháború után Kelet-Közép-Európa egyetlen országában sem nyilvánította ki a lakosság többsége, hogy inkább a szovjet, mint a nyugati befolyási övezethez kíván tartozni. Ahol volt választás, ahol volt mód a népakarat kinyilvánítására, ott a lakosság többsége a nyugati típusú demokrácia mellett szavazott.

A kommunista pártok Kelet-Közép-Európában fokozatos államcsínyeket hajtottak végre azok ellen a nem kommunista vagy éppen nemzeti kommunista politikusok ellen, akikkel a Moszkvából delegált hatalmat körülbelül 1948-ig megosztották.

Akkor Sztálintól kaptak egy föltevést és egy parancsot; a föltevés az volt, hogy hamarosan – négy-öt éven belül – kitör a harmadik világháború; a parancs: moszkvai irányítással egységesíteni kell a térséget minden vonatkozásban, hogy minél közvetlenebb és föltétlenebb módon engedelmeskedjék a katonai parancsnoknak.

E háborús doktrína keretében épültek ki intézményeink a negyvenes évek végén, az orosz-szovjet intézményrendszer – az élenjáró és példamutató szovjet tapasztalat – másolataképpen. Ma a kommunista pártoknak dogmatikus meggyőződése, hogy a szocializmus azon áll vagy bukik, hogy ez a háborús állapotra tervezett intézményrendszer a maga szklerotikus nehézkességével sértetlen marad-e.

Ez az intézményrendszer sosem volt gazdaságos, sosem volt alkotó, de az évek múlásával egyre gazdaságtalanabb és egyre konzervatívabb lett. A lakosság ezeket a terhes és ésszerűtlen intézményi formákat – magától értetődő igényekkel szembeni tilalmak abszurd sorozatát – lassanként kiismerve időközben megerősödött. Marxi nyelvezeten: a legfejlettebb termelőerő, az ember egyre magabiztosabban tudja, hogy kinőtte ezeket az elavult termelési viszonyokat.

A negyvenes évek végén a kommunista vezetők a cenzúrát és a rendőri megfélemlítést azzal igazolták, hogy ez a gyorsított fejlődés útja. Ma már nehéz azt állítani, hogy ez volt a fejlődés gyorsított útja, inkább az elmaradottság fenntartásának útja volt. Államvallásunk, hivatalos kultúránk: egy háborús szorongásrendszer maradványa.

 

A modernizáció folyamat átmenő országokban egyre nehezebb a nemzetállam diktatúráját fenntartani, melynek elemei visszatetszően ismerősek a kelet-közép-európai társadalmak múltjából.

Itt mindenféle birodalmi nyomás miatt a társadalmak önrendelkezése elhalasztatott. Itt a katonai, megszálló, dinasztikus, birodalmi hatalom bénító fölényben volt a civil társadalommal szemben, s megakasztotta annak kifejlődését. Túl sok állam és túl kevés társadalom.

Az önálló, önfenntartó, öntevékeny, gyarapodó, művelődő polgári erők nem tudtak kibontakozni, mert az erőszakos katonai szféra mindig feldúlta a meginduló békés folyamatokat. A kelet-európai társadalmak a háború esélyének alávetett állapotban élnek ma is.

A modernizáció itt szovjet típusú modernizáció volt. Az agrártársadalom szovjet típusú intézményi formák között vált ipari-városi társadalommá. A belső mozgás mindinkább feszíti a szovjet típusú intézményi kereteket, s azok mindinkább korlátozzák a gazdasági növekedést, a demokratikus kísérleteket, a személyes autonómiák kultúráját.

Magyarországon kialakulófélben van a jaltai keretekhez való intelligensebb alkalmazkodás stratégiája, ami egyszersmind a jaltai keretek sikeresebb lazításának a stratégiája is. Ezt a stratégiát elfogulatlan figyelemmel kell tanulmányozni, mert nemcsak a kormányzat, hanem az egész társadalom gyakorolja.

Egyre elterjedtebb igény, hogy reformokat kell kikísérletezni. Az uralkodó politikai bürokráciának azok a csoportjai, amelyek azt remélték, hogy a központosított irányítást hatékonnyá lehet tenni a számítógépes informatika alkalmazása révén, hogy a központ komputerével helyettesíteni lehet az egyéni agyak komputerét, mindinkább szembesülnek azzal a ténnyel, hogy ebből pazarló, merev és alacsony hatásfokú gazdaság következik.

A pártközpont uralma a gazdaság fölött eladósodáshoz, krónikus hiányhoz vezet. A szovjet típusú modell őrei nehéz helyzetben vannak; minél jobban ragaszkodnak hozzá, annál fenyegetőbb a gazdasági válság.

 

A Jalta által létrehozott társadalmi modell és a Jalta által létrehozott külpolitikai keretek között időnként konfliktus támad. Kezelhető konfliktus ez, esetenként azonban robban.

Senki sem tudja elhárítani a kérdést, hogyan is értelmezze Jaltát mint keretet? Az, hogy a közép-európai országokban időnként heves munkásmegmozdulások vannak, átmeneti jelenség. Egyik-másik munkásosztály jelzi, hogy nem fogadja el azt a gazdaságpolitikát, amely tartósan csökkenti az életszínvonalat az iparosítás, a fegyverkezés vagy akár csak a központosított tervgazdaság pazarlásának javára. Ez a túliparosító gazdaságpolitika inkompetens elképzeléseit a lakosság rovására valósítja meg, a társadalmat pedig elszegényíti. Ilyesmit láttunk Lengyelországban, még inkább Romániában.

Ennél jobb politikák is lehetségesek Jalta keretein belül. A magyar hatalmi elit kevésbé elbizakodott, kompetensebb, és van belső hajlandósága arra, hogy racionális-bürokratikus szak-elitté váljon. Elég nagyvonalú ahhoz, hogy számottevő, de nem kulcsfontosságú döntési funkciókat leadjon a hatalmi hierarchiában alsóbbfokú instanciáknak. Fokozatosan csökkenti a politikai-gazdasági szféra összeolvadását, engedi a különböző hatalmi szférák igen lassú szétválását. Decentralizálva artikulálja az egész államgazdaságot, és ezáltal nagyobb eredményt ér el.

Elit és társadalmi többség életmódja között itt nincsen kirívóan botrányos különbség. A politikai bürokrácia a technokráciát, valamint a második gazdaságban résztvevő egyéb társadalmi csoportokat is mérsékelten gazdagodni engedi. Az élelmesebb, dinamikusabb munkások inkább magánúton többletjövedelemre tesznek szert, s nem politizálnak a hagyományos munkásmozgalmi politika értelmében: ez a politikájuk, a gazdasági önállósulás.

A kommunista vezetés bizonyos polgárosodást ér el, tűr el. Sikerült az értelmiség nagy részét bevonnia – a dohogás elismert joga mellett – a moralizáló vagy akadémikus, de mindenképpen óvatos reformizmus légkörébe.

1956-ban Magyarországon bebizonyosodott, hogy céltudatos stratégiai vízióval nem rendelkező, óvatosan ellenzéki értelmiségiek pusztán a hatalom erkölcsi bomlása révén, hirtelen rendkívüli tömegtámogatást kaphatnak, s a társadalom zöme hajlamos mögéjük állni.

Vannak időszakok, amikor az állam erkölcsi autoritása annyira meggyengül, politikai tőkéje annyira elvékonyodik, hogy ad hoc jelszavak olyan mozgásba hoznak tömegeket, amely felborítja az egész államgépezetet. Az ellenzéki értelmiségiek valami mást akartak, s mögéjük állt egy óriás. Ez hízelgő és baljóslatú meglepetés.

Ha éppen nincs aktuális tömegmozgalom, ha nyugodtabban zajlik a Jaltához való igazodás és a tőle való viszonylagos függetlenedés, ha nincs meg a tömeges lázadáshoz szükséges elkeseredés, mert Jalta helyi elitje, s az általa kezelt államgazdaság tűrhetően eredményes, akkor megvan a továbbgondolás feltétele.

Az ellenzéknek érdeke, hogy a hatalmi elit jól működjön. Az ellenzékek érdeke, hogy a társadalom kevésbé legyen polarizált, s hogy középosztályi fejlődés menjen végbe benne, amitől kevésbé robbanásveszélyes. Kiegyensúlyozottabb társadalomban, toleránsabb kormányzat alatt messzibbre lehet látni.

Jalta rendszerét nem lehet belülről, Kelet-Közép-Európából dinamikus és kontrollálatlan tömegmozgalmakkal módosítani. Ez volt a tanúlsága 1956-nak, 1968-nak, 1981-nek. Nem lehet, mert a társadalmi mozgás kereteit meghatározza a katonai egyensúly és a katonai status quo megőrzésén fáradozó szovjet hatalmi-katonai elit, amelynek számottevő eszközei vannak.

Nem csak katonai természetűek, de politikaiak is. Ilyenek a modell átplántálásából adódó fejlemények: leginkább az a helyi politikai elit, amely lojálisan kapaszkodik a birodalmi struktúrába, és fölfegyverkezik a társadalom ellen.

Jalta kemény struktúrája – szélső esetben – ellenáll. Ennek egyik formája a szovjet katonai intervenció. Íme színre lépett Jalta másik eszköze is. A belső, fegyveres hatalom meg tud csinálni egy latin-amerikai vagy görög–török típusú katonai államcsínyt a társadalom többsége ellen.

Tudomásul kell venni, hogy az államszocialista országokban ugyanúgy, mint bárhol a világon, van egy olyan kisebbség, amely a végső határig elmegy, nehogy a többség őt hatalmi monopóliumától megfossza.

 

Magyarországon a politikai bürokrácia és a technokrácia együttesen kialakították az enyhe, a lassú, a fokozatos, a józan, a megalkuvó, az íratlan kompromisszum ethoszát. Kétoldalúan megnehezítették egymás számára a kompromisszum ethoszából való kilépés kísérleteit.

A kormányzat az elmúlt évtizedben szabadlábon hagyta ellenzéki értelmiségét, s éppen csak annyit kellemetlenkedett neki, hegy a józan emberek ne vágyakozzanak túlságosan szabadgondolkodókká átvedleni. Kisebb büntető szankciókat alkalmazott, amelyek nem különösebben durvák, inkább csak egzisztenciális korlátozások, hogy az ellenzékieknek nehezebb legyen ellenzéki munkát végezniük. Preventív, ijesztő rendőri szankciókkal korlátozta az ellenzéki szubkultúra terjedelmét.

Mérsékeltebben járt el, mint a szomszédos szocialista államok, és türelemre késztette az ellenzéki beállítottságú értelmiségieket. Nincs okuk kétségbeesett indulatokra, nem igényelnek nagy társadalmi mozgalmat maguk körül, nem akarják szindikalista viharokba manőverezni az országot. A magyar ellenzék többé-kevésbé elfogadta, hogy az értelmiségen belüli szubkultúra, kulturális-ideológiai ellenzék; és nem nagyon kísérti a munkásmozgalmi kultúrából származó lelkiismeretfurdalás.

Kérdés, a továbbiakban is megmarad-e az ellenzék értelmiségi szubkultúraként, vagy akar-e a munkásmozgalom kezdeményező és tanácsadó elit értelmiségévé lenni? Akar-e ideológiát adni egy forradalmi munkásmozgalomnak az államszocialista uralkodó elit ellen, figyelembe véve azt a körülményt, hogy ilyen munkásmozgalom nincsen, és értelmiségi kezdeményezéssel sem állítható elő?

Nyitott kérdés, ha a lengyeleknek nem lenne okuk arra gondolni, hogy a lengyel tankok mögött orosz tankok állnak, vajon bekövetkezett volna-e ugyanígy a katonai szükségállapot? Lehetséges, hogy akkor is.

Hiszen vannak szovjet típusú országok, ahol nincsenek szovjet csapatok, csak olyan tagjai a helyi társadalomnak, akik érdekeltek abban, hogy a rendszer szovjet típusú maradjon.

Elképzelhető, hogy Kínában és Vietnamban, Jugoszláviában és Kubában ugyancsak bekövetkezett volna a fegyveres közhatalom válasza, ha a társadalom radikális emancipációs kísérletbe kezd, és a demokratikus szabadságjogokat forradalmi tömegnyomással akarja kiküzdeni. Vannak szovjet típusú szubelitek, amelyek készségesen beilleszkednek Jalta intézményrendszerébe.

Semelyik szovjet típusú, de szovjet megszállás alatt nem álló államban nem következett be radikális emancipációs mozgalom. Kína, Korea, Vietnam, Laosz, Kambodzsa, Mongólia, Románia, Jugoszlávia, Albánia, Dél-Jemen, Mozambik, Etiópia, Angola, Kuba. Tizennégy ország közül egyikben sem próbálták meg a siker esélyével megdönteni a szovjet típusú hatalmi elit uralmát. A társadalom egyikben sem bírt föllázadni az állam ellen.

Európában a szovjet modellnek nincsen nagy vonzása. Kommunista diktatúra itt szovjet asszisztencia nélkül nem. A vasfüggöny túloldalán a fasiszta típusú diktatúrák leolvadtak a társadalomról. Elégtelen eszközei voltak a társadalom szerveződésének, elégtelen csatornái a nemzetközi integrációs folyamatoknak. Görögország, Spanyolország és Portugália a juntauralom alatt túlságosan komplexszé vált ahhoz, hogy a diktatórikus nemzetállam elzárhassa a társadalmat a világ vérkeringésétől, s tartósan lebéníthassa belső mozgásait.

Ebben a növekvő komplexitásban bízni kell. Abban, hogy a társadalomról fokozatosan leolvad a diktatúra. Abban, hogy ennek a leolvasztásnak a fő ereje a megerősödő középosztály. Dél-Európa egyik államában sem volt munkásforradalom. Ha lett volna, a katonai diktatúrák megkeményedtek volna. A középosztály viszont lágyan elnyelte a szögletes katonai struktúrákat.

Az eliten belül rétegeződtek át az erők, az elit fölismerte, hogy érdekeit más uralmi formák jobban biztosítják, mint a diktatúra. Ebben reménykedhetünk, ezt kell előmozdítanunk, hogy a kelet-európai elitek, méghozzá a hatalmi elitek maguk akarjanak búcsút mondani a diktatúrának.

Csak fejletlen területekre exportálható tartósabban a szovjet modell anélkül, hogy a társadalmon belül jelentős nyomás ne keletkeznék ennek a modellnek a megreformálására.

 

Az út: a kelet-közép-európai társadalmak európai típusú tagolódása és konszolidációja. Annak a kísérletsorozatnak a gazdagítása, hogyan lehet két független változóval – a varsói paktumtagság és a párt egyeduralmával – változatosabb és rugalmasabb viszonyba hozni az ezektől csak relatíve meghatározott függő változókat?

Hogyan lehet mindegyre erősödő független változóvá fejleszteni közép-európai helyzetünket, nemzeti múltunkat, elkésett polgárosodásunkat, az értelmiségi középosztály megerősödését és funkcionális kooperációját a munkásosztállyal (s azon belül is a nagyobb műveltségű és vállalkozásra hajlamos munkás elittel), a cenzúra lassú visszaszorítását a közlési csatornákból és a közgondolkozásból?

Hogyan lehet tehát mindinkább független változóvá tenni a katonai status quóval szemben a társadalmi status quót? Hogyan lehet a katonai társadalom vertikális emberi viszonylataival szemben erősíteni a civil társadalom horizontális emberi viszonylatait?

Hogyan lehet egy társadalomnak úgy igazodnia ehhez a két fix tényhez, a szovjet szövetséghez és az egypártrendszerhez, hogy ehhez képest minden más szférában minél nagyobb önállóságot tanusít? Önállóságot saját mivoltának kifejtésében, ami egyszersmind munkálkodás a közös európai öntudat ránk eső részén?

Nem egyértelműen örömteljes stratégia ez. Sziszifuszi munka olyan tilalmak lassú feloldásán fáradozni, amelyeken másutt már csak nevetnének, olyan dogmákat ésszerű tartalmukig elemezni, amelyeket másutt egyszerűen képtelenek volnának az európai racionalizmus közegében.

Hogy csak párttag lehessen vezető, hogy csak olyan gondolat jelenhessen meg, amely elfogadható a pártközpontnak, olyan ódon igény, mintha térségünkön még nem következtek volna be a másutt már századokkal előbb lezajlott polgári forradalmak. Az újkori Európában közmegegyezéssé vált emberi jogok számunkra vágyálmok még, és igen ravasz, igen szívós munkát kell kifejtenünk, hogy a mi valóságos jogaink legyenek.

Másoktól, sem az oroszoktól, sem az amerikaiaktól, sem a nyugat-európaiaktól nem várhatjuk őket. Ezen panaszkodni: gyermekes ügyefogyottság. Nincs felmentés az általános szabály alól, hogy minden népnek magának kell a szabadságot kiküzdenie.

Ha netán másoktól kapja, akkor még sok belső vonaglással kell megszabadulnia a nemzeti alkatában megmaradt predemokratikus hatalmaskodástól és szolgalelkűségtől. Nekünk, Kelet-Közép-Európa népeinek is magunknak kell kidolgoznunk a Nyugat-Európában már általánosan elterjedt és természetes reflexekké vált demokratikus szabadságjogokat.

A cél abszolút: a szabadság; az út relatív: minden egyes ember személyes útja. S köröskörül: az egymással szellemi barátságban vibráló közösségek hálózata.

A nagy álom: a moszkvai politbüró olyan legyen, mint az angol királynő. Függőségünket váltsa föl az érdekközösség, s addig is, ez a függőség legyen mindegyre szimbolikusabb. Az alárendelt nemzetek távolabbról és elvontabban sejtessék odaadásukat, a korona pedig tartsa ezt elegendőnek.

Ehhez Moszkvának olyan civilizációs központtá kellene válnia, amely nemcsak elavult technikát és függőleges, alá-fölérendelt kommunikációs formákat tud partnereinek nyújtani. Ha a gyarmatosító sem gazdaságilag, sem kulturálisan nem fejlettebb a gyarmatosítottnál, kénytelen újra meg újra felvonultatni a fegyvereit, mint biztos érveket a függőség fenntartására.

Igazán nem könnyű az ilyen viszonyt egyenrangú felek nemzetközösségévé átalakítani. Mivel Moszkva nem csinálta meg a maga reformját, a fogyasztói iparát elvszerűen alárendeli hadiiparának, a kelet-európai fogyasztói és kulturális piacon a lehetőségeinél gyengébben szerepel. Nem tudja tehát javaival és divatjaival elcsábítani, s belülről megnyerni társadalmainkat.

Tudjuk szeretni az oroszságot Tarkovszkij és Mihalkov filmjeiben, de a tankok és a marsallok látogatásai kevés magyarból, csehből, lengyelből váltják ki az érzés meleg hullámait.

Ha a magyar túristáknak módjukban állna elautózniuk a Szovjetunióba, ha szabadon csavaroghatnának ott, ha olcsó vendéglőkben jól ehetnének, ha előnyösen vásárolhatnának a szovjet boltokban, ha fesztelen és szabad szovjet emberekkel barátkozhatnának, ha a szovjet művészeti avantgárd előkelő helyet foglalna el a világban, ha érdemes lenne megtanulni oroszul, mert a szovjet újságokból sokat tudna meg az ember a világról, ha az odautazók úgy jöhetnének meg útjukról, hogy egy önmagát érdekesen kifejtő civilizációban jártak, akkor a baráti érzések önkéntelenül megszületnének, s az a kellemetlen emlék, hogy már két forradalmunkat leverték 1849-ben és 1956-ban, elhalványodna ahhoz a varázshoz képest, hogy van egy olyan szomszédunk, akihez jó átmenni.

Egy reformista szovjet vezetéssel a reformista kényszerszövetségesek könnyebben tudnának tárgyalni, vele szemben nagyobb önállóságot élveznének. Elementárisan érdekeltek vagyunk a szovjet reformban, nem tudunk önmagunknak emberhez valóban méltó életet teremteni, amíg nagy szövetségesünk polgárai ugyancsak meg nem kísérlik, hogy emberhez valóban méltó életet teremtsenek önmaguknak.

Egy reformista Szovjetunióval szemben marginálisabb helyzetből finomíthatnánk, értelmezhetnénk át valóban barátsággá a függőségünket.

A Szovjetunió iránti baráti érzéseknek a legfőbb akadálya maga a Szovjetunió, amennyiben szigorú és megfélemlítő hatalomként viselkedik. Ha nem leckéztetne, sértődősködne, ha nem gyanakodna minden önkéntelen megnyilvánulásunkra, ha nem beszélne egész hivatalos kultúrájában kérkedően és fensőbbségesen, ha nem lenne olyan szorongásosan meggyőződve róla, hogy ő a legkülönb, az első, – ami főként abból adódik, hogy aránylag keveset tud a világról –, ha nem lenne az orosz kultúra olyan zárkózott kultúra, amely a külföldi hatásokat oly szűkkeblűen cenzúrázza – sejtetvén, hogy a belső kultúrát is mennyire –, akkor lenne szovjetbarátság Kelet-Európában, mert akkor okunk lenne arra, hogy barátkozzunk.

Így inkább arra van okunk, hogy féljünk. Minél jobban félünk, annál kevésbé szeretünk. A leghízelgőbb kollaboránsok sem tudják elhitetni, hogy a városunkat szétlövő tankok gyengéd gerjedelmet váltanak ki belőlük.

Magyarok élnek a Szovjetunióban, olyan területen, amely ezer éven át Magyarországhoz tartozott, rosszabbul élnek, mint mi, szeretnének áttelepülni, csak nagyon nehéz nekik.

Ha nem vagyunk egyenrangúak, nincs barátság. Legföljebb udvariasság van. A Szovjetunió barátibb érzelmekre talál Finnországban, mint Lengyelországban, Csehszlovákiában vagy Magyarországon, pontosan annyival barátságosabbak iránta ott az emberek, amennyiben kevesebb szenvedést okozott nekik. Ma nincs magyar család, amely az oroszok rendszere miatt ilyen vagy olyan sérelmet, csapást, megzavartatást, veszteséget ne szenvedett volna.

Magyarországon tetszést váltott ki az a suta kis történet, hogy a Mongol Népköztársaság nagykövete kapcsolatunk felvétele után az első jegyzékben kormánya nevében bocsánatot kért Dzsingisz Kán 1241-ben történt vad portyájáért, amelytől országunk félig elpusztult.

Egy nemzet történelmi emlékezete: polgárainak személyes emlékezete, apáink emlékezete a miénk is. Az elnyomásnak leghatalmasabb ellenfele: a túlélők és az utódok emlékezete. Mi magyarok már sokat szégyelltük magunkat azért, hogy a második világháborúban két-három éven át megszállva tartottuk Ukrajna egy részét. Most már ők is elkezdhetnék szégyellni magukat, mert lassan negyven éve tartanak megszállva minket.

 

Természetesen nem fogadjuk el szívünk mélyén, tudatunk közepén a kommunista párt örökletes vezetőszerepét, sem pedig külpolitikai függőségünket a Szovjetuniótól.

Természetes, hogy addig nem lehetünk szabadok, addig nem rendelkezhetünk önmagunkkal, amíg nem választhatunk – ha nekünk úgy tetszik – másik pártot négy-öt évre a kormányhatalomra, a kommunista párt helyett. Aztán majd meglátjuk, hogy mégis inkább a kommunista pártot válasszuk-e?

Amíg egy pártvezetés nem függ tőlünk, mert nem szavazhatjuk le, addig mi függünk tőle, mert letartóztathat. Amíg a pártnak nem kell keresnie a nép kedvét, addig sokat költenek rendőrségre és katonaságra, addig elhanyagoltak a városaink, és behúzott nyakkal járunk az utcákon.

Természetes, hogy elvben nem helyeseljük azt a tényt, hogy egy katonai szövetséghez tartozván, akaratunkon kívül belesodródhatunk egy nukleáris világháborúba.

Nem helyeseljük azt sem, hogy intézményeink szabad kialakítását egy nagyhatalom megtiltja, tankokat küldve ránk, ha a magunk feje után megyünk.

Mind a párt a priori vezetőszerepe, mind pedig a priori szövetségesi hűségünk a Szovjetunió iránt: természetellenes dolog. Fönntartásukhoz erőszak kell, hazugság kell, és félelem kell.

Arról, hogy szabad polgárok vagyunk-e, addig nem is érdemes vitatkozni, amíg a kommunista pártot nem szavazhatjuk le egy többpártrendszerű parlamenti választáson, s amíg a hegyeink között szovjet atomrakéta-kilövőhelyek vannak.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy sokan vannak még rajtam kívül, akik a szívük mélyén nem helyeslik ezt a két dolgot, csak éppen tudják, hogy ezt nem tanácsos hangoztatni, s ezért nem hangoztatják.

Költhet a pártállam bármennyit a propagandára, arról, ami ellentétes a szabadsággal, nem tudják bebizonyítani, hogy az a szabadság, arról, ami rossz nekünk, nem tudják bebizonyítani, hogy az éppenséggel jó nekünk.

Amíg az őszinte gondolkodást únos-úntalan büntetik, addig komolyan még csak cáfolni sem érdemes a vezetők állításait, hogy a nép támogatja őket, és elégedett velük.

A nép tudja, hogy másutt még rosszabb. Tudja, hogy városainkat elözönli a szovjet hadsereg, ha megdöntjük a párt uralmát és kilépünk a Varsói Paktumból. Ezért a nép előnyben részesíti az enyhébb zsarnokságot a zordabb zsarnoksághoz képest. A lakosság támogatja a fennálló kormányzatot, mert tudja, hogy mást nem kaphat a helyébe. Ha már csak ez van, ezt szeretné arra ösztönözni, hogy egy kicsit kedvesebb legyen. A lakosság gyanítja, hogy talán a vezetők is muszájból csinálják. Mind muszájból csináljuk és jobb híján. Sorstársak vagyunk a balszerencsében. Sejtjük, hogy a vezetőink sem imádják a központi ellenőröket, mert mi sem imádunk semmiféle központi ellenőröket. Ezért kölcsönösen kíméletet várunk el egymástól.

 

Ki kell kísérletezni a rendszer nem axiomatikusan adott elemeinek a flexibilitását. A kommunista pártot eleve úgy kell tekinteni, mint olyan pártot, amely a parlamenti választásokon 51 százalékot kapott. Valószínű, hogy még néhány választási fordulón át garantáltan megkapja az abszolút többséget.

Akkor is lehet vele szemben kisebbségnek léteznie, a kisebbségben levőknek is kijáró, alapvető emberi jogokkal. A többségnek határozottan úgy kell viselkednie, mintha kisebbség lenne. Rendben van, úgy viselkedünk. Nem vonjuk kétségbe illegitim eszközökkel a hatalom legitimitását. Csak éppen közölni akarjuk, hogy tudjuk, amit tudunk, s hogy nem vagyunk sem vakok, sem gyöngeelméjűek.

Mindenki, aki azt mondja, amit gondol, a hallgató többség mélyéből beszél. Erről a térfélről, tehát a korlátozottak, és nem a korlátozók térfeléről nézve a dolgokat azt mondhatnám: igazán túlzás lenne, ha a kormányzat elhinné kilencvennyolc százalékos jóváhagyását az egylistás választásokon. Nem hinném, hogy ésszerű politikát folytatna egy ilyen hiedelemnek az alapján.

Bölcsen teszi, ha nem él vissza lojálisan tudomásulvett hatalmával. Kérjük, hogy civilizáltan gyakorolja azt. Viselkedjen előkelő szerénységgel. Legyen méltóságteljes és derűsen tisztelettudó minden lehetséges kül- és belföldi partnerével, erősebbekkel és gyengébbekkel, nyugatiakkal és keletiekkel, barátaival és bírálóival egyaránt.

Elegáns kormányzatot szeretnénk, amelynek van stílusérzéke. Ha már Jaltából következően konzervatív kormánynak kell lennie, használja ki a konzervatív paternalizmus palástja alatt játszott liberalizmus osztrák–magyar kultúrhagyományának a legfinomabb kárpótlásait. Ha már úgy borul fölénk a párt, mint a monarchia, legyen csillogó az udvari élet és nagyvonalú az udvari arisztokrácia.

Ha már a demokratikus tömegek nem juttathatnak magas hatalomba demagógokat, ha már az állam nem kell hogy féljen a tömegek szeszélyeitől, ha már a politikusok arisztokratikus állandósággal, örök főrendekként gyakorolhatják hatalmukat, akkor legyen valóban eszes ez az állam, és ne erőltesse a politikai megbízhatóságot a hozzáértéssel szemben.

Hiszen a vezető posztokon úgyis mindenki megbízható, mert nemzeti stratégiáról van szó. Nagyjából tudjuk, hogy milyen pozícióban mit lehet tenni. Tudjuk, hogy mit tehetnek a vezetők, mit az állásban lévők, és mit az állásból kirúgottak.

A kelet-európai színjáték tartós szereposztása ez, megvan a százados múltja. Igazán nem mindenkinek kell beszélni, de azért, valakinek beszélnie is kell. Mi a legnagyobb nemzeti ünnepünkön egy költő szobra elé járulunk, aki ezen a napon cenzúra engedélye nélkül kinyomtatta egy versét.

 

Törvényesen engedélyezett politikai kultúránknak úgy kell tennie, mintha a szövetségesi hűség és a kommunista párt egyeduralma: létünk tiszteletreméltó, magától értetődő és megmásíthatatlan rendje volna.

Igazmondó szerző még a tájékára sem téved ennek a két bálványnak. Szeretném nem érezni azt a diadalérzetet, amely akkor önti el a törvényes igazmondó lelkét, amikor kecsesen sikerült ezt a két bálványt kikerülnie, kifejlesztve szinte a kerülgetés esztétikáját.

Érthető a csábítás, hogy egyszerűen hagyjuk menni az eszünket arra, amerre jólesik neki. Azok, akik azt mondják, amit gondolnak, olyanok, mint egy konzervatív iskolában azok a növendékek, akik már túljutottak a testi szerelem első tapasztalatain.

A cenzúra testének antitestjei, tapasztalatból állíthatjuk, hogy azt választottuk, ami nekünk jobb. Cenzoraink irigyelnek bennünket, ők is szeretnék azt mondani, amit gondolnak. Optimista vagyok, mert tudom, hogy a vágy ravaszabb a félelemnél.

A népek derűje legyőzi az államok félelmét. Aki alul van, meglágyítja azt, aki fölül van. Abban bízom, hogy a hatalom polcain ülő emberek görcse belülről fölenged, hogy a végrehajtó értelmiség hajlamos belebocsátkozni a nyílt párbeszéd kalandjába az alkotó értelmiséggel.

Mit tegyünk mi, többé-kevésbé önállóan gondolkozni próbáló magyar értelmiségiek? Hassunk a többi értelmiségire és a hatalomgyakorlókra, akik állásuk kívánalmai szerint nagyobb cenzúrát kénytelenek elkövetni magukon. Az öncenzúrázás kellemetlen, mert együttjár a szorongás és az agresszivitás növekedésével.

Akik kevésbé cenzúrázzák magukat, csábítsák el azokat, akik erősebben cenzúrázzák magukat. Mindazoknak a belső felszabadulását kell elősegítenünk, akikkel érintkezésben vagyunk. Az öncenzúra személyiségünkben építi az állami paranoiát. Akik a szabadgondolkodást választják: hedonista elmék. Ellenzékiekkel jobban lehet nevetni, mint kormánypártiakkal.

A legnagyobb tett a szabadságért? Mindenkivel szemben úgy kell viselkedni, mintha szabad emberek lennénk. Azzal is úgy viselkedni, akitől félünk. Ha úgy viselkedünk vele, megérzi, hogy nem félünk igazán tőle.

Ellenzékinek kell lennünk ahhoz, hogy méltányosak lehessünk a hatalom iránt. Azt vettem észre, hogy az óvatoskodók sokkal csúnyábban beszélnek a politikai vezetőkről, mint a kívülállók. A civil társadalom: fogalom csupán, utópiájának szigetéről nézzük önmagunkat itt, Budapesten.

A moszkvai uralkodó elit vélt szemszögéből nézve is végig kell gondolnunk a helyzetünket. Van-e, lehetséges-e számukra egy olyan alternatív politika, amely nem fenyeget kapcsolataink, sőt az egész birodalom radikális felbomlásával, de mégis más, mint a mai, amelynek lényeges eleme a terhes és már veszélyes arányú fegyverkezés?

Kelet-Európa megpróbált fölzárkózni a Nyugathoz technológia-importtal hitelbe, s a kritikus határig eladósodott. Minél központosítottabb az államgazdaság, annál veszteségesebben használja fel a kölcsönöket, annál jobban meggyötri a lakosságot azzal, hogy oktalan tékozlásainak törlesztését az életszínvonalból vonja le. Bebizonyosodott, hogy a kommunista gazdaság csődhalmozási képességének politikai határai vannak.

Miután Lengyelországban katonai diktatúrával tartósították a már omlófélben lévő vertikális hatalmi struktúrát, ez minden reform-frazeológia ellenére központosítja a hatalmat.

Hitelképtelenségek vagdossák el a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatokat. Fennáll az esélye egy új autarkizmusnak a táboron és az államon belül. Moszkvában gondolhatták, bármi áron meg kell tartani Magyarországot, Csehszlovákiát, Lengyelországot, mert ha ezek leszakadnak, legközelebb Ukrajnán lesz a sor. Egy új nyugatellenes elszigetelődés neoszlavjanofil autokráciához vezethet, inkább a fegyveres szervek, mint a párt vezetése alatt.

 

Lehetséges-e összbirodalmi léptékben a mérsékelt, autoriter reformizmus, a felvilágosult pártmonarchia, a hatalomgyakorlás „magyar” stílusa? Hogyan tudja egy uralkodó elit a forradalmi kényszer réme nélkül rugalmasabbá tenni a hatalom szerkezetét anélkül, hogy elveszítené magát a hatalmat?

Az orosz elit érdekelt abban, hogy a rendszer fennmaradjon, működőképes legyen, és háború nélkül is tekintélye legyen a világban. Nekünk, akik függünk tőlük, érdekünk, hogy az orosz elit ne csődpánikban kormányozzon.

Elementáris kérdés, amelyre minden forradalmár szarkasztikus nemmel válaszol, hogy képes-e egy megmerevedett, konzervatív elit tőle idegen eszméket befogadni? Képes-e olyképpen megosztani és tagolni a hatalmat, hogy az ügyesebbé váljon, és ne fenyegesse az összeomlás veszélye? Az a nem túl bíztató tapasztalatunk, hogy a kommunizmus inkább törik, mint hajlik.

Nyugaton sokan azt gondolják, hogy érdekükben áll a szovjet birodalom látványos, belső összeomlása anélkül, hogy a Nyugatot ez az összeomlás veszélyeztetné. Én ezt naív hiedelemnek tartom: az orosz vezetés hagyományosan azzal hárítja el az összeomlást, hogy externalizálja a belső konfliktusokat. Ha befelé merev, akkor kifelé is az. Akkor kevésbé tárgyalóképes, és meg-megújuló külső kihívásokat produkál. Minél kritikusabb a helyzet, annál inkább militarizálódik.

Kedve, akarata ellenére, megszégyenülve, tehetetlenné válva asszisztáljon a szovjet elit a birodalom leépüléséhez? Ezt igazán balgaság lenne elvárni tőle. Tudomásul veszem, hogy keményen védekezik, üt, de nem sokkal nagyobbat a kelleténél. A hatalom megszilárdításának célirányossága vezeti, nem állítható, hogy ésszerűtlenül viselkedik. A ráció, amelyet követ – számunkra kedvezőtlen. Úgy képzeljük, hogy számára is kínálkoznak jobb esélyek.

Ha már így össze vagyunk zárva egy táborba, cseréljük ki őszintén a véleményeinket. Kelet-Európa gondolkodó embereinek nyílt eszmecserébe kell bocsátkozniuk a Szovjetunió gondolkodó embereivel. Itt is, ott is vannak ilyenek. Ha nem is állítható, hogy ők a hangadók, az sem állítható, hogy egyáltalán nem hallani a szavukat. Szellemileg meg kell nyernünk az orosz elitet ahhoz, hogy érdekelté váljon vezetési stílusának finomításában, s hajlandó legyen hatalomgyakorlását igényesebb realizmus megvilágítása alá helyezni.

 

Voltaképpen az volna az érdekes kérdés, hogyan lehetne az amerikai és az orosz elitnek valamilyen tartós érdekegyeztetését intellektuálisan megkönnyíteni? Hogyan lehet az esélyes tárgyalópartnereket kiemelni az idologikus-démonolgoikus görcsből? Hogyan nyúlhat bele a nyugati elit a keleti eliten belül zajló folyamatokba?

Kérdés: mire irányul a nyugati stratégia? Ha összeomlásra, akkor téved. Nem lesz összeomlás. Nem lesz, mert az összeomlás veszélye megvadít. Nem lesz, mert a Nyugat nem akar verekedni, és inkább megvásárolja az életbiztonságát. Inkább fizet, csak hogy ne vaduljon meg az ellenfél.

A Nyugat arra is költhet, hogy a szovjet tömböt bevonja a világpiacba. A posztsztálini korszak keleti stratégiája ilyesmi volt, fokozatosan belépni a világpiacba, nyugati hitelből vett technológiával a dollárpiacra exportálni, de közben megtartani a központi uralmat, és nem végrehajtani alapvető, liberális szerkezeti reformokat. Ez a stratégia kimerült: vagy reform, vagy válságos eladósodás.

A nyugati hitelezőnek érdeke, hogy értelmesen, gazdaságos beruházásokra használják fel a pénzét, különben nem kapja vissza. Adjanak hitelt, de csak feltételekkel, ellenőrizve, hogy az adós képes lesz-e visszafizetni a pénzt. Ha nem reformál, nem lesz képes erre. A lengyel és a román kormányzat elpocsékolta a nyugati hitelezők pénzét, mezőgazdasági exportból próbálgat törleszteni, s az emberek sorban állnak az élelmiszerboltok előtt. Ez lett volna a nyugati hitelezők érdeke?

Kelet-Európa népeinek az az érdeke, hogy a Nyugat hitelezzen, de csak akkor, ha meggyőződött róla, hogy a pénzét ésszerűen, és a civil gazdaságban hasznosítják. Minél inkább bekapcsolódik a keleti civil gazdaság a világpiacba, annál inkább be akar kapcsolódni. Bizonyos küszöb fölött az exportérzékeny államgazdaság kénytelen liberalizálni. Egy korszak lezárult. Vagy újrazárás, vagy szerencsésebb nyitás. A nyitásra a szovjet blokkban egyetlen módszer van: a magyar módszer. Kérdés: kitágítható-e ez a tapasztalat összbirodalmi léptékre?

 

A kelet-európai reformértelmiség és a nyugati gazdasági stratégia együttműködhet abban, hogy a kelet-európai és a szovjet uralkodó elit érdekeltté váljék a liberalizációban. Biztosítható-e az elitpozíció rugalmas szilárdsága?

Egy emberöltőre elegendő vállalkozás hozzásegíteni a birodalmi központot, hogy gazdasági reformot tudjon végrehajtani. Érdekeltté tenni a birodalmat a polgárosodásban. A pénzt nem megtagadni, de nem is vakon adni. A nemzetállami politikai gőg, amely nem enged beleszólni a pénz fölhasználásába, nem akceptálható. A gazdaságosság ellenőrzése nem a nép, hanem a döntési oligarchia szuverenitását sérti. Legalább kívülről ellenőrizzék ezt az oligarchiát, ha már alulról nem lehet. Nem katonai, hanem civil célokra adni, mezőgazdasági technikára, fogyasztói iparra adni gazdasági reformok ellenében, a polgárjogok tiszteletben tartása ellenében. Helyeselhető, ha a letartóztatások számával arányosan csökken a hitelképesség.

Okos külgazdaság-politikával a Nyugat többre menne, mint a fegyverkezési verseny pressziójával. Ez utóbbi nyilván költségesebb is. Hogy Nyugaton is a drágább és kevésbé hatékony stratégiát választották, arról tanúskodik, hogy a nyugati elit is saját ideológiájának a foglya.

Kelet-Európában pedig elnémíthatatlan az anti-etatista kritika, amely bebizonyítja, hogy az állami autokrácia csupán a hatalmi oligarchia érdeke, a lakosság többsége veszít rajta. Az anti-etatista kritika ugyanolyan elszámíthatatlan, mint amilyen az antikapitalista kritika, amely újra meg újra bebizonyítja, hogy a kapitalizmus egyenlőtlenségek konfliktusos rendszere.

 

A szovjet típusú kommunizmus sem a többségi uralmat, sem a kisebbségi szabadságot nem biztosítja. Ezzel szemben első helyre teszi az állam, méghozzá a katonailag szerveződő, birodalmi államegyüttes érdekét, s ezt egyértelműen az emberi személy méltósága fölé helyezi.

Folytatója egy keleti típusú hagyománynak, amely a birodalmi szervezetet fölé helyezte a személyek jogainak. Ilyen volt a kínai birodalom, az iszlám-török birodalom, s maga a közvetlen előd, a cárok orosz állama.

Az orosz elit két értékrendszer között gondolkodik. Egyik a nyugati, keresztény, európai, pluralista, racionalista, változásra törekvő értékrendszer, a másik az ázsiai, autokratikus, birodalmi, dogmatikus, a változásokkal szemben fanatikusan gyanakvó értékrendszer.

Ez a két értékrendszer drámai harcot vívott nemegyszer az oroszok lelkében, s aligha állítható, hogy vitájuk eldőlt volna akármelyik irányban. Bár időnként úgy látszott, hogy a nyugati hívás meggyengült, jelentkeznek az új nyugatosok, akik felfrissítik az orosz lélek alapparadoxonát, hogy ázsiai módra európai és európai módra ázsiai. A birodalmi-dogmatikus elem jelenleg úgy látszik, fölülkerekedett. Elvi lehetetlenség azonban, hogy az értelmiségi középosztály teljesen lemondjon a nyugati értékek képviseletéről a birodalomban.

Eurázsiai hatalommal, erős és nagy néppel állunk szemben, amelyet megkísértett az eurázsiai hegemónia kihívó esélye. Az orosz elit mindmáig nem tudhatta eldönteni, hogy a két hívás közül melyiket válassza, mert történelmi valóságában hordja e két elvrendszer antinómiáját, és egyik nélkül sem tud meglenni.

Nevetséges lemondani alkotó partnerekként az oroszokról, mint valami ázsiai zsarnokság megszállottjairól. Nevetséges azt kívánni tőlük, hogy térjenek meg az atlanti-keresztény civilizáció értékeihez. Az oroszok sosem lesznek egyértelműen ázsiaiak vagy egyértelműen európaiak. Legföljebb a hangsúlyt fogják erre vagy arra odább helyezni. Annak, hogy nem-egészen-európai mivoltukban többletértéket lássanak, Tolsztoj és Dosztojevszkij óta mély hagyománya van. A Nyugatnak azzal kell egyezkednie, ami a leghitelesebben orosz.

 

Míg a nyugat-európai gyarmatbirodalmak felbomlottak, és önálló politikai entitásoknak adtak helyet, addig a cárok terjeszkedése által hatalmassá és már-már átfoghatatlanná nőtt orosz gyarmatbirodalmat a szovjet vezetés még inkább megnagyobbította, s – katonai túlhatalma és konzisztens stratégiája révén – már csak stabilitása érdekében is fokról-fokra kénytelen tovább növelni.

Egy birodalmi elit megértette, hogy a veszteglés bomlás, s növekedni kell a megmaradáshoz Ez az elit minden bizonnyal büszke arra, hogy a szovjet idológia révén egységes modernizációs kultúrát hozott létre óriási, tarka etnikumú térségeken, melyeken többnyire prekapitalista struktúrákkal kellett megküzdenie.

Tény, hogy a planetizációhoz mind a forradalom előtti, mind a forradalom utáni orosz terjeszkedés tartósan hozzájárult. Lehet úgy is nézni a dolgokat, hogy például a szovjet határon belül élő muzulmán népek jobban élnek, mint a szovjet határtól délre élő ázsiai muzulmán rokonaik. Ugyanez már a kelet-németekről egyáltalán nem mondható el a nyugat-németekhez mérve. Ami jelzi az európai színtér különösségét.

Kelet-Közép-Európának történelmi balszerencséje, hogy a tatár–török keleti, majd az osztrák-német nyugati hegemónia után nem tudott függetlenné válni, s megint szovjet-orosz típusú keleti hegemónia alá került. Ez megakadályozza térségünket abban, hogy az ezer éve megkezdett nyugati opciót – tehát a legmélyebb történelmi hajlandóságunkat – kifejthessük.

Érdekünkben állna kiszabadulnunk a birodalom gyámsága alól, s független és semleges államokká válni. Megtanultuk, az orosz elitet rábeszélni, hogy önmaga bomlassza fel, vagy passzívan hagyja felbomlani a birodalmat – nem lehet. Ezt az elitet becsapni sem lehet. Nem lehet úgy tenni, mintha másról volna szó, és nem arról, hogy vele szemben akarunk nagyobb függetlenséget. Azt akarunk. Erről kell beszélni.

 

Ezt az orosz elitet a többszörös atomhalált biztosító mai fegyverzet mellett kényszeríteni arra, hogy vonja vissza katonai ellenőrzését bizonyos területekről, nem lehet. Akik azt mondják, hogy lehet: demagógok. Az orosz vezető körökkel legfeljebb üzletet kötni lehet.

Tudom, hogy a Nyugat nem óhajt bennünket visszavásárolni. Inkább csak példálózni szeret velünk, és néha megsajnál. Tudom, hogy Jaltát voltaképpen nemcsak az oroszok és az amerikaiak, de még a nyugat-európaiak sem bánják komolyan. Csak mi bánjuk: Kelet-Közép-Európaiak.

Álláspontom tehát mélyen érdekelt: szeretnék mindenkit rábeszélni Jalta épületének békés lebontására, illetve arra, hogy fáradozzunk ezen a célon, mert enélkül mi, kelet-közép-európaiak nem leszünk szabadok.

Tételem, hogy ez a cél valamennyi érintett félnek mélyebb érdeke, mert Jalta rendszeréből elkerülhetetlenül következik a harmadik világháború mindegyre közeledő esélye. Szeretném bebizonyítani, hogy mind az oroszoknak, mind a nyugatiaknak élet-halál érdeke a mi felszabadulásunk.

Ezt az árut nehéz eladni, mondaná egy ideológiai marketing – szakértő. S valóban: egy pillantás az orosz elitre – nehéz dió. Látjuk mély gyökerű bizalmatlanságát, hagyományát arra, hogy az ellenzéket az ellenfél ágensének tekintse, hogy a belső konfliktusokat külsővé tegye, hogy minden olyan tényezőt, amely a heterogenitás elemeit viszi a rendszerbe, a külső ellenség ármányos behatolásaként fogjon föl. Nacionalista konzekvenciával ragaszkodni a hatalomvédő, terjeszkedő bizalmatlansághoz: nem új jelenség ez az orosz vezető réteg történetében.

A birodalom vissza nem tolható, tovább meg úgysem jön, gondolja a Nyugat. Nyugat felé tovább nem megyünk, de vissza sem vonulunk, gondolják az oroszok. Mi meg, magyarok, csehek, lengyelek, itt gubbasztunk a birodalom nyugati peremén, de a vasfüggöny keleti oldalán a korlátozott önfenntartás óvatos stratégiájával, s zavaros öntudattal, mert Keletre azonosulni nem akarunk, Nyugatra nem tudunk.

Világunk politikai vezető rétegei nem egyformán osztják a nukleáris ultima ratio filozófiáját, de vele szemben konceptuális alternatívájuk nincsen. Azért nincsen, mert a hatalom szakemberei. Miért választanának a fizikai hatalommal diametrálisan szembenálló értéket?

Van-e, lehetséges-e olyan politikai filozófia – javaslategyüttes a hatalom megszerzésére és megtartására – amely a hatalom fizikai garanciáiról a priori lemond? A nukleáris ultima ratioval szemben radikálisan csak az antipolitika válasza áll.

Az antipolitika a politikát – ezt a nyelvet – a maga helyére kívánja utasítani, s éberen ügyel, hogy túl ne terjeszkedjen illetékességén: a civil társadalom játékszabályainak védelmén és finomításán. Az antipolitika a civil társadalom ethosza. A civil társadalom a katonai társadalom ellentéte.

A civil társadalom utópia, a katonai társadalom realitás. Vannak többé vagy kevésbé militarizált társadalmak, vagyis azoknak a nemzetállamoknak a szuverenitása alatt álló társadalmak, amelyeknek politikai tisztviselői a totális háborút a játszma egyik lehetséges lépéseként tartják számon.

Antipolitika: semmiképpen sem számolni az atomháborúval mint adekvát válasszal. Elvileg lehetetlennek tartani, hogy van olyan történelmi szerencsétlenség, amely rosszabb egy-két milliárd ember halálánál. Az antipolitika a politikát a tudatossá tett halálfélelemre alapozza. Tudomásul veszi, hogy gyilkos és öngyilkos fajta vagyunk, és rengeteg erkölcsös magyarázatot tudunk kieszelni gyilkos és öngyilkos hajlamaink igazolására.

Ne zárkózzunk el az elől a sejtelem elől, hogy a tábornokok nemcsak iszonyodással gondolnak a háborúra. Hihetetlen, hogy az orosz vagy az amerikai elnöknek ne esnék jól az a gondolat, hogy ő a világ leghatalmasabb embere. Ebben talán csak az zavarja, hogy ez nem egészen biztos, mert esetleg kollégája, az amerikai, illetve a szovjet elnök is ugyanezt gondolja.

A világbajnoki döntőben a két legerősebb nemzeti válogatott csapat össze akarja mérni az erejét. Állni akarnak a győzelmi dobogón, hallani akarják a himnuszt, és könnyekig akarnak meghatódni az általános diadalujjongásban. Nézni akarjak a győzelmi emelvényről a megvert rivális hatalom zászlait, ahogy az ő lábuk előtt a porba hullanak. Mi másról ábrándozhatna a harcos, mint a győzelemről?

 

A politikusnak annál jobb, minél nagyobb hatalma van. Az olyan politikus, aki nem szereti vagy nem eléggé szereti a hatalmat, nem igazán jellemző. Műkedvelését a sors azzal bünteti, hogy nem ad neki sokáig sok hatalmat.

Képzeljük magunk elé Sztálin és Brezsnyev, Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping, Tito és Franco, Adenauer és De Gaulle arcát, mindegyiken rajta van az énnek az a ravasz és erőszakos érzékisége, amellyel ráerőlteti magát a környezetére. Lélektani vagy matematikai okosságuk alighanem átlagos, hatalmi okosságuk minden bizonnyal átlagon felüli. Ez a hatalmi okosság nem azon mérhető, hogy miket mondanak, hanem azon, hogy mennyi ideig bíznak megmaradni mások által irigyelt vezető szerepükben.

Don Juant a nők azért szeretik, mert robusztus mohósággal, életrehalálra szereti őket. Augustus azért tud istencsászár lenni, mert robusztus mohósággal, életre-halálra szereti a hatalmat. A makacs, öreg nemzetatyák és államfőnökök éreztetik velünk, hogy a politika – akár a gazdaság, a művészet vagy a szerelem – önálló létszféra. Más nyelvre lefordíthatatlan, más dimenzióra redukálhatatlan.

A politikát másból, mint a közegéből, a médiumából, a hatalomból, ebből a gazdag viszonylatrendszerből megmagyarázni nem lehet. Ha a stratégiának számolnia is kell gazdasági érdekkel, kulturális konvenciókkal, vallásos szenvedélyekkel, a politika nem vezethető le sem a gazdaságból, sem a kultúrából, sem a vallásból.

A politikával szemben csődöt mond minden olyan megközelítés, amely eltér a politológia zsenijének, Machiavellinek a nézőpontjából, aki a hatalmat abból magyarázta, hogy akarja önmagát, hogy a fejedelem nemcsak megszerezni, de megtartani és növelni is akarja a hatalmát. Ez a funkciója, ha tetszik, ez a kötelessége. Csődöt mond minden történetfilozófia, amely a politikai hatalom talányát valami másból próbálja megfejteni, osztályok gazdasági érdekéből, biológiai ösztönökből vagy vallásos rajongásokból.

A politika számára mindaz, ami nem politika: eszköz csupán, nem ok és nem cél. Ha sem a misztikát, sem pedig a pénzgazdálkodást nem redukáljuk valami másra, ha nem hisszük, hogy a nagy festő azért fest, mert a kép út istenhez vagy a meggazdagodáshoz, miért hinnénk, hogy a nagy, vérbeli politikusok valami másért, valami aljasabb vagy magasztosabb indítékból akarnák a hatalmat, mint önmagáért. Hogy szerelmesek a hatalomba: ez éppoly természetes, mint az, hogy a síbajnok szereti a hegyet és a havat. Mivel az emberiség, s kivált a politikai közvélemény képmutató, úgy kell tennünk, mintha valami patetikusabb dolgot szeretnének. Például a hazájukat. Ha ezt sikerült elhitetniük a nagyközönséggel: jó politikusok, megérdemlik a hatalmat.

 

Nekünk többieknek, akik nem vagyunk politikusok, a politikus annál jobb, minél kisebb hatalma van: annál kevésbé kell félnünk tőle. Elvileg megnyugtatóbbnak tartom például a magyar és az osztrák politikusokat, mert kevesebb emberre veszélyesek, mint mondjuk az orosz vagy az amerikai politikusok. Ha mondjuk Magyarország és Ausztria háborúskodna egymással, ami a huszadik század végén önmagában is nevetséges képtelenség lenne, attól az emberiségnek nem kellene félnie. De ha netalán az orosz és az amerikai vezetők akarnának háborúskodni egymással, ami önmagában már egyáltalán nem nevetséges képtelenség, attól az egész világnak, az egész emberiségnek nagyon is félnie kellene.

Nehezen hiszem, hogy az orosz vagy az amerikai politikusoktól könnyű lenne elvenni azt a technikai képességüket, hogy egy-két milliárd embert elpusztítsanak. Lehet, hogy nem fognak élni ezzel a lehetőségükkel, de ragaszkodnak ahhoz az elvont képzethez, hogy alkalomadtán, ha szükségesnek ítélik, élni fognak vele. Olyan emberekről van szó, akiknek abszolút hatalmuk van egy-két milliárd ember fölött, mert módjukban áll megölni őket. Olyan emberekről van szó, akik el tudják képzelni, hogy jöhet olyan helyzet, amelyben nincs más hátra, mint elrendelni a nukleáris fegyverek bevezetését, amelyben helyes és indokolt egy-két milliárd embert megölni. Mindkét politikai elit úgy látja, hogy ha az egyik el akarná venni a másiktól a hatalmát, akkor helyes és indokolt lenne elindítani a nukleáris eszkalációt. Atomhatalmak vezetőinek ez a mentalitás funkcionális tulajdonsága.

 

Hitler karrierje a politikus mesterség végletes paradigmája. Senkiházi lumpen-értelmiségiből a megtestesült Götterdämmerung romantikájáig szárnyalt fel ötvenmillió holttest fölött, a halál útszéli angyalaként, olyan szónoklástechnikával, amely az agresszív handabandázás, a verbális agressziókiélés orgasztikus tetőfokán valóságos orgazmussal ajándékozta meg a szónokot, s valamivel diffúzabban a hallgatóságot, a felé ragyogó arcokon, az érte Sieg-Heilt lihegő testeken át.

Félek a harmadik világháborútól, mert feltevésem szerint minden politikusban benne lakik több vagy kevesebb abból a delíriumból, amelynek Hitler a zsenije volt. Másoknál egzaltáltabban tudott megmámorosodni a minden más szemponttól elvonatkoztatott, a gazdasági ésszerűségtől, kultúrális értékektől fékezetlen, vegytiszta hatalomtól. Vigyázni kell a politikusokkal, mert abból a hajtóanyagból, amely Hitlerben őrjöngő és primitív brutalitással volt jelen, valamivel hígabb oldatban minden valamire való politikusban benne kell lennie, másképp nem választották volna ezt a mesterséget.

Hivatkozhat bármely ideológiára egy politikus, amit mond, az csak a hatalom megszerzésének és megtartásának eszköze. Politikus a hatalomgyakorlás cinikus öncélúsága nélkül: elvi nonszensz. Kulturálisan kiegyensúlyozott társadalmakban ez a cinizmus erős társadalompolitikai gátlás alá kerül, s az olyan megfigyelőt mondják cinikusnak, aki a gátlások alatt ezt a hatalmi cinizmust felismeri. Kulturálisan kiegyensúlyozatlan társadalmakban, hisztérikus identitásválságok idején a politikai hatalom kérlelhetetlen instrumentalizmusa nemcsak hogy felülkerekedik, de a benne rejlő öngyilkos tendenciát is kiéli, vállalva a legmesszebbmenő kockázatot, a világvége-provokációt.

Védekezni kell a politikusok ellen, mert funkciójuk és személyiségük különössége abban áll, hogy alkalmasint képesek megnyomni az atomháború gombját. Bennük van valami abból a titokzatos gőgből, amely az ügyefogyott és veszendő Egót a Mindenható hasonlatosságára szeretné feltornászni. Ha ez a lelki robbanóanyag most, a második ezredforduló táján fölrobban, az egész emberiséget a globális Auschwitz élményében részesítheti.

 

Író létemre miért ütöm bele az orrom a politikusok dolgába? Mert félek tőlük. Életveszélyesen fenyegetve érzem magam általuk, mert egyre több szó esik köreikben a fegyverkezésről és a háború eshetőségéről. Ha a másik fél nem enged, mondják, akkor háború lesz, s akkor minden felelősség őrá hárul.

Ez szép – nézem a másik felet: nem enged, ő is ugyanazt mondja. Ez szép – mondom –, egyik sem enged, mi lesz? Egymásnak ugranak? Csak blöffölnek? Bennünket ijesztgetnek? Vagy mégis komoly?

Beszélek, mert korlátozva érzem magamat a vasfüggönytől és a cenzúrális tilalmak hozzánőtt hálózatától. Nem tartom lehetetlennek, hogy becsuknak, ha nő a feszültség, és szigorodik a rendszer. A világ nagyobb része szegény, dühít a katonai tékozlás. Utálom a kultúrát, amely hazafias kötelességnek tünteti fel embermilliók megölésének előkészítését. A politikusok jóvoltából több ízben lett volna módom erőszakos halállal távozni innen, ahol egyébként lehet jól is élni.

Nem szeretem, ha meg akarnak ölni. Nem szeretem, ha a politikusok szolgái fegyvert tartanak rám. Nekem szinte mindegy, hogy egy bomba öl meg, vagy egy különítményes kézifegyvere. Belehalni a háborúba nem jobb, mint a terrorba. A háború is terror, a háború eshetősége is terror, a háború-előkészítők terroristák.

A háború esélye és a demokráciahiány ugyanannak a valóságnak a két oldala: politikusok fenyegetnek védtelen embereket. Ha az a valóság, hogy az emberek ostoba érvekkel a saját halálukon fáradoznak, akkor én a valóságot nem végzetesnek, csak hülyének gondolom.

Sajtónyilatkozataik alapján azt kell sejtenem, hogy a politikusok a háborúra még mindig –, még a nukleáris korszakban is éppúgy gondolnak, mint lehetséges politikai akcióra, „politikára vérontással”, ahogy Mao Ce-tung képszerűbbé tette Clausevitz aforizmáját.

A fegyverhasználatnak eszkaláció a törvénye, atombombával viszont semmilyen társadalmi konfliktus nem megoldható. Egész forradalmi-ellenforradalmi mitológiánk a kézi lőfegyverek anakronisztikus kísérete. Meggyőződésem, hogy a hatalompolitika folytatásának mentődoktrínája – a rettegés egyensúlyának doktrínája – már nem működik.

 

Az írástudók, az értelmiség színe-virágának félénk és komisz butasága hozzájárult a század nagy és kis háborúiban milliók meggyilkolásához. Az ideológus felelős, mert az idológiákkal ölni lehet. A háborúcsináláshoz, a bombázáshoz, a koncentrációs táborokhoz, a hullák okszerű eltakarításához szükség van az értelmiségiek eszére.

Hidegen undorodom a szellem embereitől, akik együtt fecsegnek a hadsereg propagandagépezetével, akik nem tettek semmit a mészárlások ellen, akikre csak az a gyászos mentegetőzés maradt, hogy utólag kijelentsék, nem voltak egy véleményen a terrorral, amelynek meghódoltak.

A gondolkodók nyugtalanítóan tekintélyes része a vezérkarok szakértője lett. Azon fáradoznak, hogy értelmes színben tüntessék fel azt, ami halálosan értelmetlen. Az atom- és az ideológiai háború logikájának értelmiségi specialistái azért kapják a pénzüket, hogy a többieket megtévesszék, hogy az emberek mint a birkák menjenek a vágóhídra.

Voltam egyszer a vágóhídon, láttam a birkákat. Egy ravasz pofájú fekete kos vezette őket: egy arasznyira a bárd előtt, oldalt kicsúszott a halálfolyosóból egy csapóajtón át. A többiek, akik a nyomában mentek, továbbhaladtak, egyenesen a bárd alá. A fekete kost úgy hívták, hogy Miska, felment egy-egy ilyen alakítás után a büfébe, ott ingyen kapott szalámis zsemlét és tortát, megette. Az ideológiai háború írástudóit olyan Miskáknak tartom, akik maguk sem tudnak kicsúszni oldalt semmiféle csapóajtón.

Béke és háború kérdése Kelet és Nyugat között elsősorban történelmi és filozófiai kérdés, és csak másodsorban katonai és külpolitikai kérdés. Nem szorul bizonyításra, hogy a kérdés mindannyiunkat érint. Ha egy mindannyiunkat érintő kérdésben bürokratikusan feljogosított illetékesek és szakértők – a politikai osztály – egy csoportja akar dönteni, és kizárja a döntés jogából, a döntés megvitatásának jogából a többieket, az történetileg, ismeretelméletileg indokolatlan, mert semmilyen garancia nincsen arra, hogy a kormányzat nagyobb fölkészültséggel tud helyes álláspontot kialakítani egy történelmi kérdésben, mint nem kormánytisztviselő, de gondolkodó emberek. A demokrácia szempontjából pedig illegitim, mert a béke és a háború kérdése olyan súlyos kérdés, amelynek az eldöntésére semmilyen képviselet nem jogosítja fel a politikai elitet. Ez a kérdés legalábbis referendum kérdése, a szokványos politikai felhatalmazás, az ügyek vitelére feljogosító fölhatalmazás itt kevés.

Akár pluralista választások, akár a bürokratikus kiválasztódás révén került egy szuperhatalom élére egy politikus (akinek az intelligenciakvóciense – ha végigtekintek a szovjet vagy az amerikai elnökök portrésorán a második világháború utáni évtizedekben, bizonysággal megállapíthatom – nem nagyobb, mint a középosztályi emberek átlagáé) ítélőképessége semmiképpen – principiálisan – nem lehet alkalmas arra, hogy életünkről és halálunkról mindannyiunk helyett döntsön. Összemérhetetlen értékek állanak egymással szemben. Egyik oldalon az állami szuverenitás koherenciájának értéke, a másik oldalon az állampolgárok összességének, vagy majdnem összességének élete-halála. Ki csodálná, ha az állampolgárok az állami szuverenitás koherenciáját nem tekintenék értékesebbnek, mint saját életüket. Annál is inkább, mert új a viszonyuk a háborúhoz: régen azt gondolhatták, hogy személyesen túlélik, ma nem gondolhatják ezt.

Utólag visszatekintve a történelmi háborúkon, utólag mérlegelve az államférfiak cselekedeteit, akadémiai evidencia, hogy nem volt kötelező úgy cselekedniük, ahogy cselekedtek. Másképp is dönthettek volna. Számítási hibákat követtek el. Számítási hibáikban előítéletek vezették őket. Ezek az előítéletek a kor jellegzetes ideológiáiból fakadtak, amelyekre az utókor furcsálkodva néz. A hatalmasok és a velük egy nyelven beszélő írástudók benneragadtak a kor uralkodó balítéleteinek szövevényében. Utólag visszatekintve ezt a középiskolások is tudják. Jelenünkre vonatkoztatva azonban még az egyetemi tanárok is elfelejtik.

Milyen szánalmas a régi királyok és államférfiak, bukott birodalmak fejedelmeinek hübrisze, ágaskodása, nagyzolása, fennhéjázása, tudatlan elbizakodása, amely mindazon a tévedésen alapult, hogy a hatalom még nagyobb is lehet, mindenható is lehet.

Régi korok politikai vezetőin szembeötlően látjuk elhatalmasodni a hatalom-doxazmát, mint klinikai kórformát. Látjuk, hogyan váltak józan és egészséges eszű emberek paranoiássá, megalománná, senkire sem hallgató megszállottakká. Látjuk, hogyan változott a hatalom birtoklása betegséggé. Olyannyira, hogy a hatalmat patogén tényezőnek kell tekintenünk. Aki hatalomban szenved, az hajlamos az öntúlértékelés, az Ego mértéktelen expanziójának betegségében szenvedni.

Ezért a politikai hatalom – mint intézmény – rendkívüli gyanúval, elővigyázatossági rendszabályokkal, a civil társadalom leghatározottabb éberségével körülveendő intézmény, mert viselőit, birtokosait a nem elég, a még és még! telhetetlen szenvedélyével árasztja el; mert versengésre csábítja őket más hatalmak birtokosaival szemben, s azt a téveszmét kelti bennük, hogy a történelem királyok és elnökök pókerpartija, amelyben az állampolgárok, csak kártyalapok.

Ha van isten, akkor az emberek különbségei hozzá képest elenyészőek. Isten elképzelt nézőpontja nélkül különbségeinket és egyenlőtlenségeinket sokkal helyénvalóbbnak tartanánk. Csak Isten színe előtt vagyunk egyenlőek, meztelenül, mint az állatok. A halódásban kiváltképpen.

A gazdag és a hatalmas szemében minél kevésbé vagyunk gazdagok és hatalmasok, annál kevésbé vagyunk egyenlőek. Az egyistenhitből következik a demokrácia eszméje. A demokráciának egyetlen elvi alapja lehetséges: az emberek metafizikai egyenrangúsága.

Ha Isten van, akkor az ember – mint olyan – tisztelendő. Ha Isten nincs, akkor legyek csak én az Isten, te viszont barátocskám, te ne legyél az. Ha már mindenáron lenni akarsz valami, legyél a cselédem, te féreg.

De ha úgy adódik, hogy erősebbnek mutatkozol nálam, akkor fogadj engem szolgádnak. Ha elfogadsz engem főrangú szolgádnak, akkor lesznek még sokan alattam. Apró istennek lenni is kellemes.

Isten félelme nélkül egymás fölé-alárendeljük magunkat; kapcsolataink függőlegesek. Személyes tudatunk szoros határaiból következik, hogy ezeket a határokat tágítani kívánjuk. Másokat magunk alá vetve, másokat magunkba foglalunk.

A materializmus kíváncsian nézi a történelemben a gazdagság és a hatalom egyenlőtlenségeit, s nem tud mit szembevetni vele. Az egyetlen ellenzéki sarktétel: az emberek Isten színe előtt való egyenlősége.

Ha ezt a hivatkozást elvetem, akkor Isten után már csak emberi instanciák következnek. Intézmények és szervezetek, mint például az állam. Az államfetisizmus a materializmus vallása. Viszont az autonómia az állammal szemben – a materializmus szempontjából – idealista rögeszme.

 

Nem ígérem meg, hogy szeretni fogom a felebarátaimat, mint önmagamat. Igyekszem tisztelni őket. A szeretet fogalma követelő és bizonytalan, nem szerethetek minden embert. Keveset csupán, s azokat sem egyformán. Ha ennél többet ígérek, akkor muszáj képmutatónak lennem.

Az az igazság, hogy megválogatom, kit szeressek, s van, akit utálok. Ha bárkit, aki elém kerül, szeretnék, nem érne egy fabatkát sem a szeretetem. A papokat és a hívőket, akiknek folyton ott lóg a szája sarkában a szeretet – ez az elvont szó –, kaján gyanúval nézem. Nem vettem észre, hogy a szeretet parancsa képessé tenné őket nagyobb szeretetre. Várom, mikor mutatják ki a foguk fehérjét. Ritkán csalódom, kimutatják.

Megbízhatóbbnak találom a szerényebb programot; annak is megadhatom a tiszteletet, akit nem szeretek, annak is, aki nem tetszik nekem, a vadidegennek is. Tisztelet, udvariasság: az mindenkinek jár. Ezt meg lehet tartani, de a szeretet parancsát nem.

Távoli országok lakói érdekelnek egy kissé, előlegezhetem nekik a megbecsülésemet. Hazudnék viszont, ha azt állítanám, hogy szeretek egymilliárd kínait.

A másik embert még abban is tisztelhetem, akit gyűlölök. Szeretném a legőszintébben kijelenteni, hogy ragaszkodom a gyűlölet jogához. Ha megvan, lehet, hogy nem élek vele.

Ha magamat fürkészem, nem nagyon ismerek senkit, akit mohó szenvedéllyel gyűlölnék, de eszem ágában sincs megfogadni, hogy senkit sem fogok. Istennek megígérni, hogy nem fogok gyűlöletet érezni senki iránt, körülbelül annyit ér, mint megígérni, hogy nem fogok szerelmet érezni senki iránt.

Még azt sem ígérem meg, hogy nem fogok senkit sem megölni. Megígérem viszont, hogy az áldozatomban is, noha gyűlölöm, tisztelni fogom az embert.

Talán ennyit adhatnék a morálnak: eddig még nem öltem, hátralévő életemben is igyekszem kerülni a gyilkosságot.

A zsidó-keresztény vallás eddigi irodalmában az zavar, hogy a szeretet parancsa körül virágzik a szentimentális nyelvezet, ez a beszéd rákényszerít, hogy vizet prédikáljak és bort igyam.

A zsidó-keresztény vallás irodalmát egyáltalán nem tartom befejezettnek. A kanonizációt frivol egyházi követelménynek tartom. A szentírás minden verse apokrif. A világirodalomban – teljes egészében – kinyilatkoztatás.

Megismételhetetlen színház vagyok, mint minden ember. Szereplőim mindazok, akikkel találkoztam. Ezt a pótolhatatlan és másolhatatlan színházat nagyra tartom mindenkiben. Nincs olyan tetű alak, akiben ne lenne dráma. A belénk írt program csodaszerű páratlansággá tesz mindannyiunkat, öncélú és transzcendens értékké.

Ami közös bennünk, az elvont, és nem igazán megragadható. Ami különös bennünk, az konkrét és odaadó figyelemmel megsejthető. Természetesnek találom, hogy legemberibb, tehát legistenibb részünk a személyiség. Egyetlenségünkkel közeledünk hozzá, az egyetlenhez.

Ne ölj, ez a vallásos ember leghatalmasabb irtózása. Ha tudnám, hogy ki hal meg, azt is tudnám, hogy mindig olyan ember hal meg, aki lényegénél fogva hasonlíthatatlan. Akinek anyja van, az tudja, hogy minden öregasszony összehasonlíthatatlan.

Az ember elborzad önmagán: erőket tud elválasztani a testétől, amelyek másokat válogatás nélkül, darabszámra megölnek. Valami mélységes elvakulást látok annak az agyában, aki öl.

Megértem a népi bíróságokat, hogy elnézőbbek a bosszú, a féltékenység és az önvédelem gyilkosságaival szemben; a szenvedélyes elvakultság ideiglenes. De a tartós, fegyelmezett és ésszerű gyilkossági szándék, ez már igen, ez már méltó az elborzadásra.

Igazán nem tudom megmondani, hogy vallásos nézőpontból mi különbség van egy tábornok és egy háborús bűnös között. Nem lehet beszámíthatatlannak tekinteni, tudja, hogy mit csinál. Talán már ölt is, de mindenesetre ölésre készül.

A sorsom hatalmasabb nálam, talán még fogok ölni, de ha ez a szerencsétlenség megtörténne velem, jogomban állna elkövetnem az öngyilkosságot. Egy gyilkost végeznék ki általa.

Nem állítom, hogy bárki másnak jogában állna megölni engem. Az én gyilkosságom nem igazolja a tiédet. De jogában állna bárkinek elém állni, hosszan nézni engem, és azt mondani: gyilkos.

Szabad lenne engem néven nevezni. Senkit sem perelhetnék be érte becsületsértés címén. Még egy másik gyilkost sem.

Lenne persze olyan is, aki a szemembe nézne, és nem szólna semmit. Lehet, hogy adna nekem enni, lehet, hogy szeretkezne velem, de a gyilkoshoz nem szólna soha semmit.

Képesek vagyunk arra, hogy megöljük egymást, és képesek vagyunk arra is, hogy ne öljük meg, sőt szeressük egymást. Hogy a kettő közül melyiket tesszük, ez nincsen szabályozva az ösztöneinkben. Ez a veszélyes szabadság az emberi dráma lényege.

Minden ember gondolkozhat azon, hogy ilyen-olyan okból megölje-e vagy mégse ölje meg felebarátját? Néha egy potomság elegendő arra, például a szájunkból kitörhető aranyfog, hogy némelyek igenlő választ adjanak erre a kérdésre.

Módunkban áll megölni azt a felebarátunkat is, aki a legközelebb áll hozzánk: önmagunkat. Mert ezt az áldozatot igen közelről ismerjük: az abszolút gyilkosság az öngyilkosság.

A harmadik világháború az emberiség abszolút bűne lenne.

 

Egyik ember tudását nem helyettesítheti egy másik emberé, mivelhogy más volt az élete. Az én történetem különbözik minden más emberétől. Milyen nevetségesen kevés azt mondani valakiről: bölcs, szent, gazember, gyilkos. Természetesen nincsen semmilyen szavakkal jelölhető minőségem, amely engem egészen magában foglalna.

Ha föltétlen igazság van abban az állításban, hogy isten mindig nagyobb – deus semper maior –, akkor föltétlen igazság van ebben is: az ember mindig nagyobb. Ezért nem tudunk magasabb erkölcsi követelményt állítani önmagunkkal szemben, minthogy ezt a nagyobbat tiszteljük, kíméljük, s lehetőleg ne öljük meg.

Viszont – a történelem másból sem áll, mint egymás megöléséből, kirablásából, megtévesztéséből, megszégyenítéséből; ez a történelem anyaga. Olyan cselekedetek minél furfangosabb elkövetése, amelyeket a vallások és a kultúrák bűnnek tartanak. Erkölcsös beszéd és megannyi bűn – erről a vad képmutatásról szól a História.

De vajon csak a bűn történt meg? Tény, hogy a bűnről krónikáinkban megemlékezünk. De talán éppen ezért, mert ritkább. Egy faluban az asszonyok gyakran szoptatják meg a gyermeküket, de ritkán fojtják meg. Hogy egy asszony enni ad a családnak, azt nem jegyzi föl a történelem. A szeretet gyakoribb, mint a gyilkosság, a béke tömegesebb, mint a háború. Hogy a férjek megütik a feleségüket, az kivételesebb, mint az, hogy megcsókolják őket.

A jóság olyan észrevétlen van körülöttünk, mint a föld és a levegő. Emberi valóságunk együttműködésből van megszőve, és ebben a szövedékben az erőszak a lyuk. De a szövetnek mégsem a lyuk a legfőbb tulajdonsága.

A béke azért hatalmasabb, mint a háború, mert az ő oldalán van a mindennapi élet zöme. A krónikákba foglalt, emlékezetes élet, ha nem is csupa bűn, de szembesülés a bűnnel. Néha csak olyan kisebbfajta bűnnel, mint a figyelmetlenség vagy a mulasztás, amely halálos is lehet.

Noha az emberiség – mint fajta – képes az öngyilkosságra, az egyének hétköznapi élete a bíztatás arra, hogy ezt az abszolút bűnt – szembesülve vele – fajtánk nem fogja elkövetni. Mikor a bűn ott áll az ajtó előtt, ki kell nyitni az ajtót, hogy farkasszemet nézzünk vele. Ha figyelmetlenül bezárkózunk, ránk fogja törni az ajtót.

A kérdés az, hogy a végső szellemi, filozófiai, ideológiai, stratégiai, etikai döntést ki hozza meg? Ha a jelenlegi nemzetállami bürokráciák hozzák, akkor csak az marad, ami most van: hidegháború és détente váltakozása. Esetleg – balszerencsés körülmények összejátszása folytán – háború, jelző nélkül, a százharminc második világháború utáni háború után egy százharmincegyedik, most már a két nagy között. A világ jelenlegi állapota, amelyben a főszereplők a nemzetállami bürokráciák, háborúveszélyes. Ebből következik, hogy a békéhez új utópia kell, amelynek főszereplője detronizálja a szellemi hatalom pozíciójából a nemzetállami bürokráciát.

Ki az? A nemzetközi munkásosztály, ahogy a szocialisták és a kommunisták gondolták? Nem az. Minden eddigi erőpróba és kísértés alkalmával kiderült, hogy a munkásosztály inkább nemzeti, mint nemzetközi. Az egyes munkás látóköre szűkebb körű, hozzá képest a nemzetállam látóköre tágabb körű. Egy átlagosan értelmes munkás számára a nemzetállami bürokrácia össztudása olyannyira egyetemes, hogy ő maga védtelen azzal szemben. A munkásmozgalom nincsen szellemi fölényben a nemzeti bürokráciával. Annál is kevésbé van szellemi fölényben, mivelhogy mindenütt, ahol olyan politikai rendszer jött létre – többnyire erőszakosan –, amely legitimációját a munkásosztály direkt képviseletével magyarázza, voltaképpen egy új, totalitáriusabb nemzeti bürokrácia emelkedett hatalomra, amely nélkülözte a korábbi nemzetállami bürokráciák tudását és civilizációs gátlásait, arrogánsan jó lelkiismeretű volt, s ezért följogosítva érezte magát arra, hogy elődeinél kifelé, befelé erőszakosabb legyen. Azok az államok, amelyekben a hatalomgyakorlók azt állítják, hogy a munkásosztály vezet, militarizáltabbak, mint a polgári államok.

A szocialista utópia univerzálisabban indult a nemzetállami üdvösségnél. A század elején Kelet-Európában, ahol erősebben érvényesült a katonai mentalitás, ahol a nemesi-katonai bürokrácia a német császárságban, az osztrák-magyar monarchiában és az orosz cárizmusban dölyfös és rideg fölényben volt a polgári társadalommal szemben, ezen a térségen, ahol nem dőlt el, hogy a társadalom milyen értékeket választ: a katonai avagy a civil társadalom értékeit, a parancs vagy a csere értékeit a szabadságra törekvő, lázongó kedélyű polgári és kispolgári értelmiségiek, a műveltebb fiatalság hova is fordulhatott volna a katonai díszszemlék bornírt világával szemben? Amikor a katonatiszt büntetlenül fölpofozhatta a polgárt, amikor a politikai bürokráciában a nemzeti elem túlsúlyban volt (s mi másra hivatkozhatott volna, mint az ország védelmének nemesi-katonai hagyományára), amikor az uralkodó, többségben lévő, hazafias értelmiségi bürokrácia meghatározta a hivatalos kultúra alaphangját (uralkodó volt az egyetemi világban, és a disszidens szerepébe szorította, marginálissá tette mindazokat a gondolkodó embereket, akik a hazának a hadsereg által képviselt érdekeinél magasabb értéket is láttak), hova fordulhattak volna az állami bürokráciából kiszorult, nem kis részben zsidó értelmiségiek vagy a fölemelkedő munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, mint az egyetlen nemzetközi autoritáshoz, a világbéke egyetlen hatékonynak látszó szavatolójához: a munkásosztály nemzetközi szervezetéhez, ahhoz az idológiához, amely nem a nemzeti ellentétekben látta a bajok forrását, hanem a szociális ellentétben; amely a német, a magyar, az orosz munkásnak nem azt mondta, hogy a másik nemzet munkása a te ellenséged, hanem az urak. Ez elég egyszerű alternatíva volt: katonai társadalom helyett a szocialista társadalom. Annál is inkább, mert a polgári társadalom nem látszott alternatívának hiszen a polgárság szolgalelkűen alárendelte magát a nemesi-katonai bürokráciának.

 

Az első világháború meggyőzte a békeszerető embereket, hogy a fennáló társadalom, a nemesi-katonai bürokrácia és a nagykapitalizmus szövetsége világháborúra vezet. Melyik ország polgársága állította szembe a békés kereskedelem értékeit a piac- és nyersanyagföltáró katonai terjeszkedéssel szemben? A háború vége eszkatologikus varázst kölcsönzött a szocialista világforradalom utópiájának. Az eddigi rend, a boldog békeidők a háborús apokalipszishez vezettek. A békét akaró emberek tehetetlennek bizonyultak a háborús-nacionalista pszichózissal szemben. Boldog fiatalok virágot tűztek a sapkarózsájuk mellé, és úgy indultak meghalni. Az önfeláldozó, nemeslelkű, kalandra vágyakozó, a vérfürdőben megtisztulni akaró fiatalemberek hajlamosak voltak kezdetben azt érezni, hogy a sekélyes polgári lét után most jött el a heroikus lét korszaka. S mi más lenne a heroikus létforma, mint a háború? Szellemi hatások, filozófiák és művészeti divatok sokasága koncentrálódott abban a nagy, várakozó odaadásban, amellyel a legromantikusabb lelkek beledobták magukat a vérfürdőbe.

Három év alatt beállt a csömör, a hazafias szólam a lövészárkok fenekén már nem volt annyira lelkesítő semelyik oldalon. Újra napirendre került az internacionalista szocializmus, amely nemcsak azt mondta: legyen vége már, legyen béke már, hanem azt is mondta, ahhoz, hogy béke legyen: világforradalom kell. Ez a harc lesz a végső, utána béke jön, csak még egy utolsó gyürkőzés, csak még egy utolsó vérfürdő! A nemzetközi proletariátus a romokból fölépíti a Vörös Európát. Olyan okos embereknek, mint Lukács György, ilyesmit kellett hinniük ahhoz, hogy megiszonyodva az erőszaktól fejest ugorjanak a bolsevizmusba, s vele az újfajta, doktrinális erőszakosságba. Egyelőre a világforradalom elmaradt, s csak őket támadták. Szocializmus egy országban. Ehhez ki kell fejleszteni acélkeményre a munkásosztály öklét, a politikai rendőrséget meg a Vörös Hadsereget, hogy meginduljanak a testvéri tankok, és felszabadítsák az egész kontinenst a fasizmus és az imperializmus alól, de legalább, hogy megvédelmezzék a daloló holnapok zálogát, a világ első szocialista államát, a történetfilozófiai beteljesülés első óriásfecskéjét: a Szovjetuniót.

Lenin földet, békét és kenyeret ígért. Ezért tetszett a kommunizmus a parasztoknak, a katonáknak, a munkásoknak és természetesen a transzcendens értelmiségnek, amely azt hitte, hogy ott a helye, ahol a nép érdeke. Az pedig már bebizonyosodott, hogy a nép érdeke nem a cárizmus, a katonai-nemesi elitizmus, nem a hajbókoló orosz polgárság, nem a tehetetlen liberálisok kezében van.

A földet odaadták és visszavették, a kolhozparaszt ugyanolyan kevéssé ura a sorsának, mint Turgenyev és Tolsztoj parasztja, állami jobbágy. S minél kevesebb engedményt tesz az állam a falusiak vállalkozói törekvéseinek, minél kevésbé engedi polgárosodni a parasztságot, minél inkább a központi gazdaságirányítás függésében tartja őket, minél több tilalommal veszi körül önálló gazdálkodását, nyereségvágyát, annál jobbágyibb, hűbéribb alávetettségben tartja. Kenyér éppen ezért ma sincs elég, hatvanöt évvel a forradalom után. Az állambálvány nem tud elég gabonát termelni. Csak érdekelt mezőgazdasági vállalkozók tudnak elég ennivalót termelni. Autonómia nélkül szűkösség van és jegyrendszer. Béke? Itt a nyakunkon a harmadik világháború veszélye, amelynek okozója Moszkva szerint Washington, Washington szerint Moszkva. Mi úgy gondoljuk, nehezen megállapítható arányban ez is, az is. A veszély egy világszisztéma műve a kétpólusú katonai tömbrendszeré. S mellesleg az ideológiai háború intézményrendszerébe integrálódó értelmiségi alkotásoké.

Ha a kapitalizmus nem biztosíték a háborús veszéllyel szemben, bebizonyosodott, hogy a kommunizmus sem az. Még kevésbé kommunizmus és kapitalizmus világméretű harca, ami szigorúbb elemzéssel visszavezethető korunk két leghatalmasabb nemzetállamának, két hatalmi elitnek a globális vetélkedésére olyan eszközökkel, amelyekkel az északi félteke civilizációit megsemmisíthetik.

Túlvagyunk már a vallásháborúkon, talán, de nem vagyunk még túl az ideológiai háborún, amelybe sokkal több ember halhat bele. Ennek elragadtatott túlzásai olyan őrültségeket is sugallhatnak, hogy kommunizmus és liberalizmus vitájában alku nincs, csak győzelem vagy halál.

Hogy a nemzeti jövedelem felhasználásában az állami költségvetési újraelosztásnak mekkora szerepe legyen: nagyon sok (kommunizmus), közepesen sok (szociáldemokrata), elég kevés (liberalizmus) – nem olyan kérdés, amely fegyveresen megválaszolható lenne. Kommunizmus és liberalizmus vitája sem egy ember, sem egymilliárd ember halálától nem fog eldőlni. Hogy a piacgazdaság, illetőleg a redisztribúció milyen hányadosa a leggyümölcsözőbb, az empírikus-kísérleti kérdés. A legnevesebb közgazdászoknak is inkább csak értékítéleteik, mint tapasztalati ítéleteik vannak a tárgyról.

Kinyitom a rádiót: szenvedélyes idológiák, az ellenfél meggyanúsítása. Miért gondolja Moszkva, hogy az amerikaiak, miért gondolja Washington, hogy az oroszok meg akarják támadni saját életük, kultúrájuk kockáztatása árán is? Egyáltalán nem bizonyítható akármelyik szuperhatalomról, hogy hidrogénbombákkal ki akarja irtani a másik fél lakosságát. Nem a másiktól félnek igazán, hanem a másiknak tulajdonított rémképeiktől. Nem támadni akarnak, hanem csak a biztonságukat biztosítani, túlbiztosítani, olyannyira, hogy ez már kezd gyanús lenni.

A gyanakvások irracionális háborúja van folyamatban. Talán egyik fél sem akarja elindítani a maga nukleáris fegyvereit, de azt akarja, hogy a másik fél ne legyen olyan biztos ebben, és csak féljen. Ez ideig a félelem csak a félelmet növelte és a fegyverek számát. Évtizedek óta, s ma, 1982-ben is a szuperhatalmak uralkodó doktrínája a rettegés egyensúlya. A bizalom egyensúlyáról szó sem lehet. Semmi sem igazolja, hogy a rettegés egyensúlya növelte életbiztonságunkat. Ideje lenne egy másik uralkodó stratégiai doktrína után nézni. Viszonyunk az atomháborúhoz olyan, mint a dohányos-iszákos ember viszonya a szívrohamhoz: tudja, hogy van, de nem tudja elképzelni.

Érzem, hogy ez a kettős fegyverkezési verseny hülyít. Kinyitom a rádiót, erről hallok: melyik félnek van több rakétája? Melyik rakétát szeressem? Te melyiket szereted? Egy keleti és egy nyugati értelmiséginek ma gyanakodnia kell egymásra, ha lojális akarnak maradni államához. Mintha két ellenséges hadsereghez tartoznának. Az idológiai háború mai szakaszában meg van engedve a civilizált kedvesség egészen addig, amíg a lényeghez nem érünk, hogy ellenséges hadseregekhez tartozunk. Vagy a bölcsek uralma, vagy a világháború. Ha a világ sorsa azok kezében marad, akiknek a kezében van, akkor a világháború lehetséges.

Ha már úgy adódott, hogy ösztöneinkben hordjuk a versengés szenvedélyét, ha már a sportbajnokságok a legszenvedélyesebb látványosságaink, ha az emberiség nem mondhat le a mérkőzésről, a versenyről, a bajvívásról, jöjjön a világstratégiai lovagi torna vagy ki-mit-tud! Ki milyen elmésen tudná elpusztítani a másikat? „Én téged ezerszeresen el tudnálak pusztítani!” „Na, ne mondd!” „De bizony mondom.” „Hát akkor ide hallgass, én meg téged kétezerszeresen tudnálak elpusztítani!” „Csak a szád jár, nagyzolsz!” „De bizony, hogy tudnálak! Tegyél nekem engedményeket.” „Nem teszek.” „Nem? Hát akkor akasszuk össze a bajszunkat. Gyere ki a sarokra. Ott mutasd meg, hogy milyen erős vagy.” A kocsmából ilyenkor esetleg csakugyan kimennek a sarokra, s az erők rangsora tisztázódik.

Sajnos, ma nem így áll a helyzet Kelet és Nyugat között. Irak és Irán agyonpüföli egymást, mert egyiknek sincs atombombája. A Szovjetunió és az Egyesült Államok nem püfölheti agyon egymást, mert van atombombájuk, sokszorosan több is, mint kéne. Ez igazán méltánytalan, nekik is kellene adni egy kis párbajlehetőséget, különben ott szorul-feszül az a nagy erejük, s a tábornokok nem bűvészkedhetnek a pusztító technikáikkal. Ez az ő alapvető emberi jogaiknak a megsértése. Ezerszer, kétezerszer tudnák megölni egymást, ügyesek.

Mérkőzzenek meg a hadügyminisztériumok. Fordítsák át a pusztító szellemi erőt a merőben elméleti pusztítóképesség nyilvános, jelképes sportjába. Csináljanak nemzetközi számítógépes hadijátékokat. Legyen ez is olimpiai versenyszám, amelyre elég képleteket benyújtani. Mindig az a kutatócsoport volna a világbajnok csapat, amelyik a legfantasztikusabban tudná kiirtani az egész emberiséget. Hadd játszanak egymással a szovjet és az amerikai hadikutatók, mintha go- vagy sakkjátszmát folytatnának pártatlan zsűri és értő közönség előtt. Ha évente kiderül, hogy melyik fél képes a legpazarabbul elpusztítani a másikat, akkor igazán nem szükséges materizálni a játszmát.

 

A kutatók zömét a nagyhatalmak hadügyminiszterei fizetik, esetleg az egyetemek közvetítésével. A kutatók kutatni akarnak, s ha a katonáktól kapnak rá pénzt, akkor a katonáknak. A műszakiak: fegyverkezési szakértők; a társadalomtudósok: az ideológiai háború szakértői. Okos emberek tartósan erkölcsi idiótákként viselkednek.

Az akadémiai univerzum gazdasági, morális és intellektuális autonómiája nélkül a harmadik világháborút nem látom elháríthatónak. Egy éretlen világban valakinek vállalnia kell a felelősség felnőttkorú autoritását. A politikai-katonai vezérkarok nem nagyon törik magukat ezért a szerepért.

Megnehezítik a dolgot a felelőtlen hatalmi központok intellektuális ügynökei, akik harcias és korlátolt ideológiákat gyártanak. A másik féllel szemben bővelkednek szellemes kritikai észrevételekben, de saját államukról vagy államcsoportjukról szólván visszafogottan óvatosak, unalmasak, esetleg éppen ünnepélyesek lesznek. Megmarnak mindenkit, aki felszólal az agresszív megnemértés törzsi kultusza ellen.

Ahhoz, hogy a kutatóknak a megbízókkal szemben tartása legyen, ahhoz az értelmiségnek – annak az osztálynak, amely az alapvető kulturális értékeket meghatározza – a maga osztálymivoltában kell különálló és felelős tartást szereznie. Indokolt, hogy azok viselkedjenek a legokosabban, akik a legokosabbnak tartják magukat.

Ma az egyetemek a legtekintélyesebb intézmények, nekik kell a szellemi hatalom társadalom-etikai felelősségét magukra vállalniuk, szem előtt tartva, hogy az emberiség oszthatatlanul egyetlenegy, ők tudják az államok agresszív partikularizmusát egyetemesebb értékek nézőpontjából a helyére tenni. Az értelmiségi elit értékei egyetemesebbek, mert nemzetközibbek, mint a nemzetállami hivatalnok-értelmiség értékei.

A provincializmus világbajnokai: Hitler és Sztálin. Minden háborúra készülő kultúra kifelé paranoiásan ellenséges és gyanakvó. S nyomukban a hétköznapi, kisformátumú provinciálisok, akik sugárzó magabiztossággal a közelire néznek, kertjüket művelik, a nagy állami kertgazdaságot, a nagy állami főkertész irányítása alatt.

A vasfüggöny nem a határon van, hanem a fejekben. Mindannyiszor, amikor egy gondolat végigvitelétől eltanácsolom magamat, érzem, ahogy a fejemben lebocsátkozik a vasfüggöny. Ismerem a belső elgyengülés óráit, s már emelkedik fölém házmagasságúra a cenzorközépszerűség, én meg, kis kerti nyuszi, pletykálkodom erről az óriásról. A tojásfejnél ilyenkor szebb a kockafej, a kockafejnél szebb a kockakő.

Át kell beszélnünk a vasfüggönyön, kelet- és nyugat-európai embereknek engednünk kell kibomlani magunkból az európai értelmiségit. Az intelligencia határsértő lázadása a katonai status quo és a cenzorközépszerűség ellen: békekutatás, átlós kapcsolatszövés.

A hamis békemozgalom arról ismerhető meg, hogy ünnepélyes és üres, hogy a csecsemőkről fecseg, és megsértődik az éles gondolkodástól. A valódi békekutatás nem válik el főhivatású tevékenységünktől, s a kezünkben lévő intézményes hatalom eretnek használatát jelenti.

Azáltal vagyunk európaiak, hogy bonyolultabb az agyműködésünk, rugalmasabban kezeljük belső paradoxonainkat, élvezetünket leljük a formák sokféleségében, alkotó feszültséggé változtatjuk szerepeink változatosságát, megértést, vagyis intellektuális szeretetet érzünk magunkban a másfajta kultúra iránt, s bizalmat, hogy ettől nem veszítjük el magunkat.

Éppen ellenkezőleg; evangéliumi értelemben: éppen ellenkezőleg. Tudomány és etika a megértés fogalmában találkozik. Korlátolt énünk vezértörekvésévé a megértést tenni: a szeretet-vallás új megfogalmazása.

A Kelet és a Nyugat között nekünk budapestieknek, a közép embereinek is megvan a magunk mondanivalója. A meghasonlást kiengesztelődéshez segítjük, profanizáljuk a harcos végleteket, gyakoroljuk a paradox közepet, átéljük magunkban a kiegyeztethetetlent. Ha a végek között harc van, a közép veszít leginkább. Vereségektől megbélyegezve folytatjuk az elődök sötét éleslátását. Puszta létünkkel, ideákkal és észentúli eszességgel próbáljuk elősegíteni kommunizmus és kapitalizmus, Kelet és Nyugat egyezkedését.

Ahhoz, hogy hatalmunk legyen, a hatalmat kell akarnunk, ahhoz, hogy gondolkodjunk, a gondolkozást kell akarnunk, ezt is, azt is nem lehet. A gondolkodáshoz nem kell hatalom. Minél több mesterkedés a hatalomért, annál kevesebb gondolat. A szemlélet a cselekvésnek nem kizáró ellentéte, hanem dialektikus ellenlábasa. Közép-Európában dühös ember van elég, gondolathiány van, bölcsek kellenek. Békeszerzők vagyunk, nem forradalmárok. Az elmélkedésnek Budapesten elég jó helye van. Némi veszély nélkül nincsen gondolati élesség. Túl sok veszély azonban nem ajánlható.

 

Nem hiszem, hogy moralista-emocionális, mozgalmi, sőt tömegmozgalmi föllépések és hozzájuk jellegben tartozó indulatos, autoritatív néptribun és forradalmár egyéniségek lennének az új közép-európai identitás hordozói.

Mélyebb érzéseinknek nem a megbotránkozás, a harag, a szenvedélyes-érzelgős vádirat a tolmácsa. Ez vieux jeux, ez a tegnapi játék, ez az anakronisztikus baloldal szellemi modora. Azoké, akik melodramatikusan mutatnak rá mások eltúlzott szenvedéseire, a történelmi agenda kérlelhetetlen parancsaira, hogy maguknak nemcsak hatalmat, de patetikusan föl is fújt hatalmat szerezzenek.

Nem követhet el nagyobb tévedést, s nem árthat jobban valós érdekeinek a kelet-európai demokratikus ellenzék, mint ha gondolkodási stílusában, retorikájában, mitikus hasonulásaiban a jakobinus-leninista hagyomány foglya marad. Azt, aki ma politikai térségünkön forradalmárnak véli magát, nem tudom másnak, mint demagógnak tekinteni.

A közép-európai valóság éppenséggel másfajta magatartást indokol, mint a kommunista tradíció. A közép-európai modernitás annyit jelent, hogy felismerjük történelmünk tartós trendvonalait, és pontosan tájékozódó intuícióval meghosszabbítjuk azokat. Fölismerni az érlelődő folyamatokat, elősegíteni kibontakozásukat, elkerülve az ideológiai és a dramaturgiai klisék csapdáit! Ez az a történelmi vállalkozás, amely mindannyiunkat külön-külön személyes meghívás elé állít.

 

Két rendeződési elv áll egymással szemben, s csábítja két eltérő jellegű szerveződésre Európát. Diverzitás és dualitás, oligopolaritás és bipolaritás, a sok és a kettő, az ilyen is – olyan is, és a vagy-vagy ellentétpárjaival jellemezhetnénk őket. Európa kulturális diverzitása – mint a politikának is mintát adó program – még nem bontakozott ki.

A politikai Európa sokfélesége messze elmarad a kulturális Európa sokfélesége mögött. Leginkább a háborúk miatt, s leginkább századunk környékén. Egyik vagy másik európai etnikum – nemzetállamként – a maga befolyása, hatalma, dicsősége, gyámsága alá akarta rendelni Európát. Mindig akadt ellenfele, amely ezt nem akarta, pontosabban magának akarta. Erre pályázott a latin pápaság és a német császárság, erre az angolok és az oroszok, a németek és a franciák, nem szólva a muzulmán terjeszkedőkről, vagy újabban a két nagy szövetségi nemzetállamról, amerikaiakról, szovjetekről.

Az első világháborút megelőző katonai koalíciók logikája – szövetséges vagy ellenfél – két csapatba sorakoztatta fel az európai nemzeteket. Nem sokkal mélyebb belső indokoltsággal történt ez, mint a gyerekek két csapatba sorakozása az iskolaudvaron, két kapitány köré, ha kezdődik a futball. Függésünk a kétsarkú világmodelltől veszélyes és kezdetleges állapot, nem fejezi ki Európa történelmi-társadalmi valóságát, csak megalázottságunkat a katonai status quótól, a szovjet sajtóban oly fennkölten hangoztatott második világháború után kialakult helyzettől.

Szerencsére ez a függés nem tökéletes. Az európai valóság az, hogy a németek és a franciák önfejű szövetségesei az amerikaiaknak, a lengyelek és a magyarok önfejű szövetségesei az oroszoknak. Az európai modernitás annyit jelent, hogy földrészünk megkísérel emancipálódni a két atom-világhatalom gyámsága alól úgy, hogy egyenrangú kapcsolataink mindkettővel gazdagodjanak. Van európai utópiánk a múltba és a jelenbe beleágyazva: az árnyalatgazdagság, a finom egyeztetések művészete, környezetünknek művészetként való felfogása, a személyesség humoros önállósága az állam és a pénz fétiseivel szemben, az ember fölénye műveivel szemben.

A kelet-európai stratégéia lágy, egyéni, biológiai. Növésirányát a lehetséges irányban, a leggyengébb ellenállás irányában keresi, tapogatja. Óvakodik a túlfogalmazástól, nem akar mindent kimondani, kerüli a nyílt, intézményes, élesen szabatos formákat. Mozgása makacs, rejtelmes, kígyózó, hosszan várakozik és hirtelen ugrik.

A kelet-európai stratégia hordozója az egyén, aki csak feltételesen bocsátkozik intézményes csoportokba, és kivonja magát belőlük, aki mindenre, ami szervezett, gyanakszik, bár tudja, hogy a szerveződés elkerülhetetlen. A HATALOM nincsen, mindenütt személyek vannak, akikben segítő vagy ártó kiszámíthatatlanság lakik.

Társadalmi szervezetünk nem nyugat-európai, önvédelmi stratégiánk sem az. Nem egészen felnőtt, nem egészen racionális, egy kissé gyermekesebb, egy kissé öregesebb ahhoz, hogy nyugatian ésszerű legyen. Cinkosok vagyunk nemcsak barátainkkal, de idegenekkel is, és persze azokkal is, akikkel a játék kedvéért kölcsönösen ellenfélnek hisszük magunkat.

A kelet-európai felszabadulás útjának a vereségkapuk a mérföldkövei. A vereségek hozzátartoznak a játékhoz, nem alélunk el végképp tőlük, fölállunk és továbbmegyünk, ha mi nem, akkor a fiaink. A kelet-európai stratégia szívós, katasztrófák az iskolai leckéi. Nincs tökéletes kudarc, jelzik az útkanyarulatot, jelzik, hogy merre lehet menni, ha erre már nem lehet. Kígyózó úton több a baleseti lehetőség.

Mintha ugyanaz az alany végezné folyamatosan kísérleteit. Magyarok, csehek, lengyelek, három próba és tévedés után (magunkat ábrázoltuk bennük), nagy meghittséggel összenéztünk. Mindhármónkkal történt valami, ami kínosan és nevetségesen hasonlít. Úgy rémlik, sorstársak vagyunk. Megalázottak és megszomorítottak? Ez azért túlzás, nem egészen közép-kelet-európai, amolyan oroszos túlzás.

Mindhármunk minden kísérlete: a mi közös múltunk. Ez a második világháború utáni korszak megújította a szövetségünket, történelmi rokonok vagyunk. Mondtuk már: mi csehek nem vagyunk magyarok. Mondtuk már, mi lengyelek nem vagyunk csehek. Mondtuk már: mi magyarok, nem vagyunk lengyelek. Ennek így nincs sok értelme. Magyarok vagyunk és lengyelek és csehek, a sor folytatható. Térségünk valamennyi népének minden szabadságkísérlete a miénk.

Térségünk a szovjet birodalom térsége. Nemzetközösségi, partneri viszonnyá szeretnénk demokratizálni viszonyunkat az oroszokhoz. Érdekeltek vagyunk abban, hogy Moszkva ne legyen egy óriásbirodalom központja, mert ha az, akkor mi nem vagyunk szuverének. Érdekeltek vagyunk a birodalom átrendeződésében egyenrangú baráti köztársaságokká. Érdekeltek vagyunk abban, hogy ez véráldozat nélkül történjen meg.

 

Az egyik pólus az egyközpontú politikai hatalom. A másik pólus a sokközpontú szellemi hatalom. Az egyik póluson a végrehajtás, a másikon a kutatás. Itt, Kelet-Európában a kutatók ilyenre sikeredtek, a végrehajtók meg olyanra sikeredtek. Talán nem volt elég erős a képzeletünk, ha a valóságunk ilyen csúnyácska.

Kívánatos, hogy a politikai és a szellemi hatalom magas szintű tárgyaló viszonyban legyen egymással, és kölcsönös megbecsülést érezzen egymás iránt. A szellemi hatalom ne akarjon politikai hatalom lenni. Tiszteletben tartva egymás függetlenségét, tanuljanak egymástól.

A politikai hatalom élén kinevezett személyek állnak. Leválthatóak és fölcserélhetőek még akkor is, ha védekeznek a demokratikus verseny kockázatától. Így nem a választásokon buknak el, hanem a titkos értekezletek világában.

A szellemi hatalomnak nincsen csúcsa. A szellemi hatalom olyan, mint az erdő, vannak benne kisebb és nagyobb fák, de mindeki egy-egy fa benne. Az erdő olyan dús, amilyen a mi közös szellemi állapotunk. Te, aki a toronyban állsz, hallod az erdő zsibongását? Érzed a tölgyek demokráciáját?

Minden faluban, minden műhelyben vannak olyan emberek, akikre a többiek hallgatnak. Mindenütt megvan a vének tanácsa és a merész fiataloké. A szellemi hatalom hálózata létezik. Tudunk egymásról. Ismerjük egymást. Megvan a véleményünk egymásról. Ismerjük egymás véleményét magunkról. Nagyon nagy titkokat nem tudnánk egymásnak mondani. Mi már nem tudjuk egymást igazán meglepni. Közös és megszégyenített tudásunk fel-felüti a fejét. Ha igazán tudnánk önmagunkról, akkor legelésző báránykát csinálnánk a páncélosokból.

A szellemi hatalom kibeszéli a közös néma tudást. A pék helyettünk süt kenyeret, a vívóbajnok helyettünk vív, az írástudó helyettünk ír. Jó lenne, ha mindannyian tudnánk sütni, vívni, írni.

A szellemi hatalom hálózatának nem kell nevet adni, és nem kell hivatali székházba emelni. A szellemi hatalom a szolidaritás. A Szolidaritásnak egy hatgyerekes villanyszerelő volt az elnöke: ugyanolyan gyarló, ugyanolyan huncut és ugyanolyan szívós, mint mi. Ez jó színház volt, hogy volt Szolidaritás, nemcsak szolidaritás. Marad a kisbetűs szolidaritás, ami körülbelül olyan, mint egy távolsági személyvonat utasaié. Jó, ha az utasok bensőséges társalgásokba mélyednek.

 

A gondolkodó ne akarja másoktól elvenni és elfoglalni a politikai hatalom állásait. Nem szeretnék semmilyen kormányban miniszter lenni. Sokkal jobban érzem magam a saját íróasztalomnál, mintha egy miniszteri íróasztalnál kellene helyet foglalnom, ahol hivatali szövegeket kellene átbocsátanom az agyamon. Szavakról akarok dönteni, nem emberekről. Fölteszem egyébként, hogy a miniszterek jobban féltik a karosszéküket helyetteseiktől, mint a szabadgondolkodóktól.

Ha a szellemi ellenzék politikai ellenzékként viselkedik, abban a helyzetben találhatja magát, hogy milliók állnak mögé, és kérdezik, hogy most mit csinálunk. Rémálom, ha most gyorsan meg kellene mondanom millióknak, hogy mit csináljanak. Az ellenzéki gondolkodó nem tagja semmiféle árnyékkormánynak. Nem nagyon érdekel, hogy ki ma a miniszter, az sem érdekel, hogy kik a szóba jöhető miniszterek. Nem kívánom, hogy a hatalmon lévő kormány veszélyeztetve érezze magát. Ha megretten, képes elvetni minden alkotmányos önmérsékletet, s képes fölcserélni a konzervatív tekintélyuralom módszereit a totalitárius uralom módszereivel.

Fölkérem a hatalmat, hogy ne érezze magát a független értelmiségtől veszélyeztetve. Fölkérem a független értelmiséget, hogy ne ijesztgesse a hatalmat. Felnőtt emberek ne fenyegetőzzenek, tárgyaljunk értelmes, jólnevelt, európai emberek módjára. Pukkancskodni, dölyfösködni, fontoskodni nem lenne civilizált magaviselet.

Barátaim (független értelmiségiek, ellenzékiek, marginálisok, rendszerkritikusok, disszidensek, kirúgottak, betiltottak, cenzúrasértők, tiltakozók), érdekünk, hogy a hatalom maga is akarjon valamennyit abból, amit mi akarunk. Jó, ha olyasmit is akar, ami neki is, nekünk is jó. Nem vall portékánk dicsőségére, ha semmit sem tudunk eszméinkből a hatalomnak eladni.

A vezető tisztségviselők igazán nem a legrosszabb eszmefogyasztók. Végtére is értelmiségiek, szívesen elolvassák az érdekes szövegeket, tehát az általunk ellenőrizhetetlen szövegeket. Valami olyat várnak, amit ők is használhatnának, anélkül, hogy elvesztenék az állásukat.

Eszmekölcsönző boltunkban önöknek is rendelkezésére állunk, természetesen a sztrájkszervezőknek is. Tisztázni kellene, hogy ki mit játszik. Ha világos a szerepünk, könnyebben tudjuk elviselni egymást. Az önmeghatározás szabatossága nélkül nincs viszonylagos konszenzus. Csak olyan tanácsokat adunk, amelyekkel egyetértünk, még ha ellentétesek is. Valamennyi a társadalmi játék szépségét szolgálja.

Nem igényelem a politikusok ellen a harcias tömegnyomást. Nem illő, hogy idős férfiak attól tartsanak, hogy megverik őket. Kívánatosabb a szuperegójukba beleoltani az értékeinket. Nem kötelező, hogy a végrehajtó értelmiségiek pontosan úgy gondolkozzanak, mint az alkotó értelmiségiek, de miért gondolkoznának éppen ellenkezőképpen?

Görcsös társadalomban élek, az érdekel a leginkább, hogyan lehetne feloldani a görcsöt. Hiányolom a helyzetünknek megfelelő, önismeretről tanúskodó világnézetet. Játszmának fogom fel a valóságot, szeretném megérteni a különböző stratégiákat. Ebből kitetszenék, hogy milyen tengelyek mentén tudnának érdekes összeköttetésbe kerülni.

A független megértés föltevéseit bocsássa rendelkezésére a rendszer valamennyi aktorának. A teljes rendszer szempontjából igyekezzünk végiggondolni a dolgot. A magunkfajta garázda értelmiségi kétlelkű: szereti a szép sportot, de a kegyetlen színházat is. Az értelmiségi osztály általános érdekeit kell számon kérnünk az értelmiségi osztály egy szűkebb kisebbségétől, a politikai bürokráciától.

Az ellenzékre hárul az a konstruktív feladat, hogy cenzúramentesen gondolkozzon az államszocializmus demokratikus reformjának kérdéseiről. Az ellenzéki értelmiségiekre hárul, hogy önelbutítás nélkül gondolkodjanak az értelmiségi osztály stratégiai dilemmáiról.

 

A durva kommunikáció gyilkoláshoz vezet. Ebben a sokszereplős játszmában a játékszabályfinomításban látom etikai feladatunkat.

Gondolati eredményeinket meghatározzák az érdekeink. A mi érdekünk itt Budapesten így fogalmazódik meg: mit lehet mégis csinálni, ha szinte semmit sem lehet csinálni? Ha Lengyelországban börtönben vannak a barátaink, akik jóhiszeműen megpróbáltak valamit csinálni.

A radikális politikai ellenzék lélektani próbája, hogy képes-e azonosulni a rendszer többi játékosának szempontjaival? A morálkritikai elvek nem könnyítik meg a megértő-immanens elemzést. Szerencsére, a magyar ellenzék inkább kulturális-teoretikus jellegű, s az akarás nem zavarja túlságosan a megértésben.

Másutt sem jobbak az esélyek. A keleti hivatalos elemzők cenzúrázottan gondolkoznak és apolitikusan írnak. A nyugati konzervatív írók saját baloldaluk ellenében és a szovjet birodalom összeomlásának reményében ez utóbbinak liberális-morális kritikáját adják. A nyugati baloldali kritikusok a reális szocializmus elfajzásán rágódnak az igazi szocializmus általuk óhajtott elvont modellje nevében. Egyik sem termékeny pozíció.

 

A független értelmiségiek alapozó, felszín alatti munkát végeznek. A társadalmi önarckép alakításával alakítják a viszonyokat. A demokratikus felszabadulás ideológiája nem erőszakos, tartós és várakozni tudó autonóm magatartások kifejlesztésén fáradozik. A demokratikus mozgalom erkölcsi fölényben van a hatalom esetleges represszív kapkodásával szemben.

A demokratikus ellenzék ideológiája annyiban áll közel a valláshoz, hogy a személyiség méltóságát önmagunkban és a másik emberben alapvető, további igazolásra nem szoruló értéknek tekinti.

Az emberek autonómiája és szolidaritása az a két alapvető és egymást kiegészítő érték, amelyhez az összes többi értéket viszonyítja. Ennyiben a demokratikus mozgalom közel áll a zsidó-keresztény etikához. Az autonómia és a szolidaritás minden demokratikus ideológiának alapértéke. Ezt a két komplementer értéket tartósan kétségbevonni még egyetlen filozófiának sem sikerült. Aki pedig elárulja ezeket az értékeket, az általában képmutatásra kényszerül.

Az autonómia kultúrája tiltakozik az ellen, hogy bármilyen emberi intézményt fölérendeljenek az egyes emberek méltóságának. Akár az államot, akár a hatalmi tömböt, akár a világpiacot tekintik abszolút értéknek, jelentkezik az európai hagyományra hivatkozó ellenzék, s kimutatja, hogy a legfontosabbnak mondott érték valójában korántsem egyetemes, sőt igencsak részleges, és egy bizonyos embercsoportnak különleges érdeke. Ez az ideológia-kritika éppenséggel módot ad a kelet-európai demokratikus ellenzéknek arra, hogy hozzájáruljon az egyének, a csoportok, a nemzet és a kontinens önrendelkezésének kultúrájához.

Belső gyengeségek és külső megszállások együtthatva eredményezték a korlátozott függetlenség szindrómáját: sem mint nemzet, sem mint társadalom nem vagyunk felnőttek. A civil társadalom egyenrangú viszonylatai itt ritkábbak, az alárendelődés viszonylatai elterjedtebbek. Semmiképpen sem vagyunk nyugat-európaiak, de keletiek sem vagyunk, mert nem vezet bennünket a birodalmi logika.

Kis, groteszk hegemóniáink összeférnek alávetett helyzetünkkel. Kisurak, sosem voltunk igazán gyarmatosítók, sem nem szolgák, sem nem urak.

A nagyhatalmi gyámság nemcsak szövetségi státusunkat határozza meg, hanem társadalmi berendezkedésünket is. Szövetségesi hűségünknek sarkalatos fokmérője, hogy megtartjuk-e a szovjet típusú politikai szerkezetet és az egypártrendszerű tekintélyuralmat.

Ennek lehet totalitáriusabb és paternálisabb vállfaja, szigorúbb és engedékenyebb stílusa, lehet zártabb és nyitottabb. Az eltérő véleményeket nyomban megtorolhatja, de egy darabig meg is tűrheti. Az eddigi tapasztalataink szerint altípusok különbözhetnek, de a főtípus létfontosságú működési elveit nem lehet tartósan kétségessé tenni, a birodalmi központ közvetlen vagy közvetett büntető akciója nélkül. A szovjet hadsereg nemcsak azt biztosítja, hogy a tagállamok hűek maradjanak a szövetségi rendszerhez, hanem azt is, hogy a Moszkvához többé-kevésbé lojális állampárt hegemón uralmát semmilyen erőteljesebb független szervezet ne csorbíthassa.

A közép-kelet-európai népek spontán előretörő három igénye: a semlegesség, a többpártrendszer és az önigazgatás a birodalom szerkezetével nem egyeztethetők össze. Kitűnt, hogy a három követelmény együttjár. Egyik vonzza magával a másikat. A társadalom önrendelkezésének egyik síkja sem választható el éles fallal a másiktól. A katonai megtorlás minden esetben bekövetkezett, amikor egy peremország társadalma meg akart szabadulni a szovjet modell bármelyik lényeges alkotó tényezőjétől. A Szovjetunióhoz és a helyi pártközponthoz való lojalitás a rendszer sine qua non-jának bizonyult.

Önbecsapás azt gondolni, hogy becsaphatjuk Moszkvát. A szovjet-orosz uralkodó elit nem érzelmes, nem téveszti szem elől saját érdekeit, nem riad meg a nemzetközi felhördüléstől sem, ha elszánja magát lényegbevágónak tartott érdekei kemény megvédelmezésére, s nem lehet meggyőzni arról, hogy érdekében áll a peremterület függetlenedése. A politikai és a gazdasági hatalom alapstruktúrája nem reformálható olyan mértékben, hogy a hatalmi központtól valóban független, vissza nem nyerhető döntési központok keletkezzenek. A lényeges reform az lenne, ha az új, legális döntési központok függetlenségét törvény és alkotmánybíróság szavatolná.

Vágyképeinkhez azonban folytonosan közeledhetünk szerény lépésekkel, anélkül azonban, hogy igazán megközelíthetnénk őket. A kemény szerkezet marad, de a lágy szerkezet finomítható. A hatalomgyakorlás intézményi rendjéhez képest a hatalomgyakorlás szelleme és stílusa rugalmasabb és változtatható. Nem eléggé túlbecsülhető a tisztségviselők jóakarata, fogékony értelmessége, méltányos személyisége. Ha a tisztviselőréteg emberséges, a tekintélyuralom is elviselhető. Az állami emberek személyes felelőssége nagy, és ezt a személyes felelősséget a nyilvánosság ellenőrzésével tudatosítani lehet. Mindenért a struktúrát okolni: fölmentés a felelősség alól.

A történelmi materializmus számára nincsen jó tőkés és rossz tőkés, csak kizsákmányoló kapitalista van. A reális szocializmussal kritikailag szembefordított tankönyv-marxizmus szelleme hajlamos ugyanerre az érzéketlenségre az állami és pártfunkcionáriusok megítélésében. Az ellenzék, a demokratikus közvélemény szabadítsa föl történetfilozófiai lelkiismeretét ez alól a kötelező, történelmietlen elvonatkoztatási kényszer alól, és hozza vissza a személyes erkölcsi felelősség ethoszát gondolkodásmódunkba. Nagyon fontos, hogy milyen emberek gyakorolják a hatalmat fölöttünk, s ha nem is szeretjük a hatalomnak ezt a fölépítését, amely fölénk súlyosul, kell, hogy elismeréssel adózzunk a művelt, okos és tisztességes vezetőknek, s kell, hogy kinyilvánítsuk személyes erkölcsi rosszallásunkat az olyan vezetők iránt, akik az adott intézményi rendben lehetséges döntések közül a butábbat és bántóbbat hozták meg. Erkölcsi megértéssel kell fogadnunk azt a tényt, hogy az állami emberek zárójelbe teszik az olyan célokat, amelyeknek elérésére nincsen esély, s olyasmire törekszenek, aminek elérésére van bizonyos, korántsem biztosított esély. A demokratikus mozgalom főműve egy olyan gondolkodásmód elterjedése lenne, amely számot vet azzal, hogy a nemzeti stratégia gyakorlása munkamegosztást kíván, s más-más társadalmi állásban egymást megbecsülő emberek a nyíltság és a kockázatvállalás más-más mértékét engedélyezhetik maguknak, ha jól akarják ellátni magukra rótt feladatukat.

A magyar politikai vezetésnek – az a benyomásom – nincsenek illúziói Moszkváról, tudják, hogy kivel állnak szemben. Egyeztetni tudják az illúziómentességet és a megbízható lojalitást. Ezáltal tudja ez a vezetés viszonylagos egyensúlyba hozni a magyar társadalom és az orosz elit kívánságait. A közép-kelet-európai vezetők annyiban nemzeti politikusok, amennyiben közvetítő szerepet töltenek be, amennyiben egyszerre tudnak a helyi és a birodalmi érdekek nézőpontjából dönteni úgy, hogy kissé, de nem túl kihívóan a helyi érdeket részesítik előnyben.

Úgy tűnik, hogy a szovjet birodalom minden belső nehézsége ellenére nem halad sem a belső, sem a külső konfliktusok hatására az összeomlás felé. Radikális szerkezeti változásokban nem reménykedhetünk. A legtöbb, amit elérhetünk: a felvilágosult paternalista tekintélyuralom, megfontolt hajlandósággal a fokozatos liberális reformokra. Számunkra egyenlőre a legkisebb rossz a kommunizmus liberális-konzervatív vállfaja, amelyet Magyarországon szemlélhetünk. Ha magunkat be nem csapva nem reménykedhetünk, miben reménykedhetünk? Van-e alternatívája számunkra az állami ember rezignált karrierizmusának?

 

Lehet azt a következtetést is levonni, hogy gyógyíthatatlanul balszerencsés földrajzi térségben születtünk, és ezt a balszerencsét csak egyféleképpen lehet korrigálni, ha mi magunk megyünk el innen valami szerencsésebb térségbe. Másik út, ha megkíséreljük a szinte lehetetlent: bár nemzetünknek és intézményeinknek nincsen autonómiája, mi magunk kimunkáljuk a magunkét.

Én ezt az utóbbit választottam. Úgy döntöttem, hogy nem válok el tartósan ettől az országtól. Ha sikerül, néha egy-két évre elutazom, hogy más kultúrákban megotthonosodva, távolabbról is nézhessem a viszonyainkat. Ki-be járnék a vasfüggönyön, lényem nagyobb részével itt, kisebb részével nyugaton. Közép-európai vagyok, szempontjaim itt inkább nyugat-európaiak, ott inkább kelet-európaiak.

Valami észen túli, közép-kelet-európai bolondság marasztal voltaképpen itt: lehet, hogy a belső szabadság tartós részegsége kárpótol a külső szabadság fájdalmas hiányaiért. Máskor meg azt gondolom, itt van csak igazán min gondolkozni, talán mert Európának földrajzilag is ez a közepe.

Én nemcsak Budapestet, Pozsonyt, Prágát, Krakkót, Varsót és Berlint tartom Európának, de ha már Leningrádot, sőt Moszkvát is, akkor már tulajdonképpen miért álljak meg Vlagyivosztokig? Eurázsiáról van szó. Hiszen államhatár nincsen közben. Eurázsia léptékében is lehet gondolkodni. A második ezredfordulóhoz jobban illő távlat, mint a kis Nyugat-Európáé, ahonnan az, amiben én élek, idegen mitológia. Szeretném egy olyan utópikus Európa fiának tartani magam, amely két karjával San Franciscónál is, Vlagyivosztoknál is eléri a Csendes-óceánt, békében tartva, amit átölel.

Az oroszoknak köszönhetem az életemet, a népek irodalmai közül az orosz hatott rám a leginkább, az oroszok európai szerepét látom a világbéke legnagyobb kérdőjelének. Szamárság volna úgy gondolkoznom magunkról, hogy őróluk nem gondolkozom. Nem tudok Közép-Európa számára más szabadulási módot az orosz katonai megszállás alól: nekünk is meg kell szállnunk őket az eszméinkkel. Nézzük meg: oldott eszmecserében ki gyarmatosítja a másikat?

 

Ti vagytok a zürichi bankárok Kelet-Európában! – fakadt ki egy francia újságíró Varsóban 1980 őszén, amikor azt mondtam, hogy a lengyel drámának mi rokonszenvező nézői vagyunk, mert a reflexeinkkel egyelőre nehezen tudunk elképzelni élhettőbb kommunizmust a magunkénál, ennél a nagyobb kompetenciára törekvő konzervatív-liberális tekintélyuralomnál.

Mi, magyarok, voltaképpen azért nem csináltunk KOR-t és Szolidaritást, mert nem nagyon hittük, hogy a kommunista hatalom összeegyeztethető a társadalom önrendelkezéséből születő demokratikus intézményekkel. Néztük, hogy mit csinálnak a lengyel barátaink, szerettük volna, hogy sikerüljön nekik, és kételkedtünk abban, hogy sikerülhet.

Legyetek óvatosak, mondtam Adamnak, a harmadik nekirugaszkodásnak sikerülnie kell. Nem sikerült. „Hihetetlen”, mondta, hihetetlen, hogy ő előadást tarthat a lengyel és magyar ötvenhatról a varsói műegyetemen. Nagyon okos volt az előadása, most egyáltalán nem dadogott, éles volt, dialektikus és lényeges. Most becsukták, a perére vár. A történteknek mi a tanulsága, mondd Adam? Ti harmincötmillióan vagytok, nektek sem sikerült, akkor most mi legyen?

Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, most kezdjék az oroszok? Ha már így össze vagyunk kötve, nyerjük meg őket a játékunknak. Nekünk csak egy kicsivel több szabadságot engednek, mint maguknak. Kézenfekvő, hogy ha jóval több szabadságot igényelünk, nekik is több szabadságot kell kívánnunk. Elemi érdekünk rábeszélni őket, hogy reformálják meg magukat, mert ez az ő érdekük is, nemcsak a miénk.

Hol az egyik, hol a másik országban egy kis kivilágítás, aztán megint az elsötétülés. A kelet-európai felszabadulás nemzeti útja nem vezet nagyon messzire, a táborléptékű reformeszmecsere és kísérlet még nincs kipróbálva. Ehhez partnerek kellenek. Görbén nézünk rájuk, kétségtelen, de ahhoz, hogy partnereink legyenek a reformban, egyenesen kell rájuk néznünk.

 

A békés stratégia a másikat nem legyőzni akarja, hanem megnyerni. Nem harcolni akar, hanem egyezkedni. Harc és alku egyaránt önérvényesítés, mikor nem megy a harc, jön az alku. De vajon jobb-e a harc, mint az alku? Vajon csak szükséges rossz, jobb híján való? Kultúránkban az alkudozó ember egyre kevesebb szégyent érez a harcoló emberrel szemben.

Kell, hogy legyen valóságos, utólagos, történészi szemlélettel ábrázolható stratégiáink ma is, amit kiolvashatni viselkedésünkből. Inkább a személyek magaviseletében látom, mint a csoportokéban. Egyéni reakciók, nem igazán elemzőek és ésszerűek, nem a politika a legtermészetesebb nyelvezetük.

Törökkel, némettel, orosszal ez a nép nemcsak harcolva élt együtt, hanem a hódítót alulról, szinte hanyattfektéből meghódítva, is, két tudattal szinte: az egyik a harcosé, aki szégyenli az alkudozást, a másik az alkudozóé, aki idegenkedik a harcostól, és megpróbál túljárni az eszén. A politika nyelve errefelé unott és szegényes, önérvényesítésünk annál színgazdagabb, minél távolabb van a politikától.

Kifejezésmódunk érzelmes-humoros életbölcsesség, sejtető okosság, tréfa, összekacsintás, tudom, amit tudok, te is tudod, amit te tudsz. Messzebbről nézve kormánypárti és ellenzéki ismerőseimben elég sok hasonlóságot találok, feltűnően budapestiek. Vághatnak akármilyen mogorva képet, rejtett humoruk sava-borsa budapesti cinizmus. Mi az, amiről az itthonmaradók nem bírnak lemondani, s amire az elmenők vágyódva emlékeznek? Mi az, ami igazában jó nekünk az itthoni életben, mi az, ami voltaképpen tetszik nekünk magunkban. Talán az életrevalóságunk, huncutságunk, zsiványságunk, góbéságunk, csalafintaságunk.

Vannak bennünk nyomok a hódítóból és a meghódoltból. Finnugor, bolgár, török, kazár, szláv, besenyő, kun, tatár, oláh, török, német, zsidó, szerb, szlovák, orosz, görög, cigány… Mi a magyar? Dunamenti vegyület, egymásba olvadt népek közös élnitudása. Életrevaló, aki föléled vereségeiből és hasznára fordítja a balszerencsét. Nemesek és jobbágyok, gőgösök és szelídek kevert tudata. Dölyfös urak és bólintó cselédek között az önérzetes polgár itt készül az állami ember lárvájában.

 

Az önérzetes közép még kialakulatlan. Hiányzik a megfogalmazott önarcképünk arról az egyensúlyozó művészetről, amellyel létünk komisz paradoxonait kezeljük. Ha nem tudunk parancsolni a végzetnek, ravaszsággal próbálunk föléje kerülni. Ez a nép ma még olyasmivel politizál, ami nem politika, azzal, ahogy a kertben tesz-vesz, ahogy a bor mellett okoskodik, ahogy a gyűléstermekben azzal nevetteti meg a hallgatóságot, hogy majdnem kimondja, amit gondol, amit meg nem mond ki, azt elvicceli.

Érzékeny valami ez a közép-európai stratégia, benne van az államhivatalnokokban is, meg azokban is, akiknek már államcsömörük van, ugyanannak az irodalomnak az észjárása dolgozik bennük.

 

A demokratikus politikai intézményeket nélkülöznünk kell, tehát nélkülözni fogjuk őket. Nem fontos, hogy a baráti összejöveteleknek nevet adjunk. Ha nincs közös nevünk, nem lehet betiltani minket. Nincs Szolidaritásunk, de azért lehetünk fölfüggeszthetetlenül szolidárisak. A barátságot nem lehet törvényen kívül helyezni. Szervezeteink rokonszenvhálózatok, nincsenek székházaink és vezetőink, nehezebb hozzánk nyúlni. Ravasz, óvatos vadak vagyunk, nem könnyítjük meg a vadásznak, hogy ledurrantson bennünket.

Kétségessé vált a delegált, az átruházott, a hosszú vargabetűt körülkanyargó képviseleti hatalom eszméje. Egyre kevésbé indokolt, hogy felnőtt, iskolázott, értelmes emberek döntési képességüket távoli, ismeretlen és alig ellenőrizhető személyekre hárítsák át, mintha gyámot választanának maguknak, hogy döntsön őhelyettük. Éppen az látszanék természetesnek, ha a hatalom és a munka, az igazgatás és a köznapi lét minél kevésbé válna el egymástól.

A Szolidaritás hiteles szocialista munkásmozgalom volt, jele annak, hogy az egész államszocialista társadalomban fölébredt az igény arra, hogy a termelők önmagukat igazgassák, kormányozzák.

Természetes, hogy a képzettebb új munkásosztály kevesebb fölső utasításra szorul, mint a tanulatlanabb régi.

Természetes, hogy a beosztott szakemberek általában nem butábbak feletteseiknél. Vezetők és vezetettek között egyre kisebb a tudáskülönbség. Sőt, a beosztott értelmiségiek műveltebbek, mint a vezető értelmiségiek.

A kommunizmus szentesítette, hogy butábbak vezethetnek okosabbakat, mert a politikai megbízhatóság előbbrevaló kinevezési szempont, mint a tehetség. Az igazgatóknak Kelet-Európában túlnyomó többsége párttag, másképpen nem lehetnének igazgatók. Olyan országok íratlan törvénye ez, amelyek az antifeudális forradalmat – a polgárok törvény előtti egyenlőségéért – nem igazán csinálták végig.

Állítani a párt vezető szerepét annyit jelent, hogy nincs és ne is legyen demokrácia. Annyit jelent, hogy a vezető állások túlnyomó többségére a párttagoknak feudális-nemesi előjoga van. Vagy megfordítva: annyit jelent, hogy a pártonkívüliek ki vannak zárva a vezető állások betöltésének esélyéből. A felnőttek egytizede párttag, a vezetőknek több mint háromnegyede.

Egy fiatalember, aki nem lép be a pártba, lemond a karrierről. Kommunista országban a pártonkívüli másodosztályú állampolgár. Lehet szép sikere és jövedelme, de hatalma nem: a fontos döntésekből kizárják. Kommunista országokban a legnagyobb érték a hatalom, hatalma pedig csak a párt embereinek lehet.

Mivelhogy ez az állapot folytonosan sérti a pártonkívüli kilenctized jogértékét, mivelhogy az egytized uralmát a kilenctized fölött csak erősen kiépített rendőrállammal lehet fönntartani: a kommunista hatalomban szerkezetileg benne rejlik az ellene kibontakozó demokratikus forradalom eshetősége.

Meggyőződéses kommunista – ez a kifejezés ma annyit jelent: meggyőződése, hogy a vezetőállás (a vele járó kedvezményekkel és előjogokkal) nekik és társaiknak természetes járandósága.

Kelet-Európában a reform a párttagok újfeudális kiváltságainak fokozatos lebontását jelenti. Megkérdezhető, hogy milyen lendülettel állnak ennek a folyamatnak az élén az erre hivatalból kijelölt párttagok? Mennyire érdekelt a párt abban, hogy a vezetőállások tetemes része kicsússzon a kezéből? Ismerek párttagokat, akik rokonszenveznek a demokráciával, de inkább csak gyengébb óráikban, valahogy úgy, mint a muzulmánok a borral.

 

Hogy a kelet-európai társadalmi mozgalmak, kivált a munkásmozgalmak nem a többpártrendszerű, parlamentáris, közvetett, képviseleti demokráciát igényelték elsősorban, hanem az üzemi önkormányzatot, a közvetlen demokráciát, ez tökéletesen érthető, és korántsem csak a „geopolitikai kényszer” következménye.

Geopolitikai adottságokat emlegetve szoktunk finomkodóan utalni arra, hogy a szovjet vezetés Kelet-Európában tiltja és ellenforradalomnak nevezi a többpártrendszert. Ha a lakosság többsége demokráciát próbál csinálni, ezt a jelenséget a kommunista szóhasználat ellenforradalomnak nevezi. Eszmetörténetileg ez a vonakodás érthető, hiszen a Kreml falai között, amióta csak állanak, az alkotmányos, parlamentáris kormányzás sohasem volt kedves gondolat.

Többszörösen megtapasztalhattuk, hogy a szovjet sajtó a munkásönigazgatás kísérleteit is ellenforradalomnak nevezi. A valóságos hatalom megosztása a valóságos munkásosztállyal egy testvéri ország pártvezetőinek részéről, ha ebbe belemennek, opportunista revízionizmus. A munkásosztály részéről pedig antiszocialista ellenforradalom. Azok az értelmiségiek pedig, akik az önigazgatás eszméjét hirdetik: az imperializmus ügynökei.

Megértettük, hogy Jalta struktúrájával – amely elsőrendűen katonai természetű – mindenféle független struktúra (tehát nemcsak a közvetett, parlamentáris, hanem a közvetlen, önigazgatásos demokrácia is) összeegyeztethetetlen.

Szabad, sőt illik is emlegetni a szocialista demokráciát, csak éppen nem szabad ezen semmilyen valóságos dolgot érteni. Elvileg lehetne úgy is érteni, adhatnánk ilyen értelmet is a szónak, hogy a szocialista demokrácia többpártrendszert jelent a kormányzat szintjén, s ezen kívül még önigazgatást a termelő és lakóközösségek szintjén. Elméletileg ebben az értelmezésben nincsen semmi kivetnivaló. Gyakorlatilag azonban megengedhetetlen. Gyakorlatilag a szocialista demokrácia semmit sem szabad, hogy jelentsen. Különben jönnek a tankok, és megtelnek a börtönök.

Persze, a „nagyobb demokratizmus” kívánatos. Tetszetősebb, ha a pártvezetés elhatározásait tessék-lássék szervezetek – felülről kijelölt, de alulról megválasztott vezetőkkel az élükön – egyhangúlag megszavazzák.

A szovjet tömb országaiban a szocialista demokrácia annyit jelent, hogy a tribünön ülők Lenin képe alatt megmondják, hogy mi legyen, a széksorokban ülők pedig megtapsolják a szónokot. Esetleg fölállva, hosszantartóan és ütemesen. Liberálisabbnak mondunk egy országot, ha a tapshoz nem kell fölállni, és ha azt hamar abba lehet hagyni.

 

Érthető, ha a gyári munkásokat legalább, hogy ki dönt a gyárban, mint hogy ki dönt a kormányban. Az előbbieket személyesen ismerhetik, az utóbbiakat föltehetően nem. A kormány messze van, a gyárvezetés közelebb. Egy munkásnak sokkal több esélye van arra, hogy a munkástanácsba beválasszák, mint arra, hogy parlamenti képviselő legyen.

Kelet-Európában ma az önigazgatás fontos társadalmi igény, ha egyáltalán módjában áll bármely társadalmi igénynek nyilvánosan kifejeződnie. Általános megfigyelés, hogy a munkások nem akarnak felülről kinevezett főnök helyett tőkés-tulajdonos főnököt. Általuk megválasztott, ellenőrzött és leváltható vezetőket akarnak. Olyan vezetőket, akik nem a közösség feje fölött parancsolgatnak, hanem egyeztetik a közösség és a szakértők különböző csoportjainak javaslatait, és lefordítják az egymással jól-rosszul konszenzusba hozott igényeket az igazgatási döntések nyelvére.

A személyek érintkezésén alapuló, folytonosan gyakorolható és korrigálható vállalati vagy lakóhelyi önkormányzat térségünkön már csak azért is élénk vonzalomra tarthat számot, mert az állampolgárok, ha megmozdulhatnak, nem érik be azzal, hogy csak négyévenként egyszer dönthessenek, és akkor is csak arról, hogy ki legyen a képviselőjük. Ez valahogy kevésnek látszik olyankor, amikor a polgárokban föltámad a remény, hogy beleszólhatnak a közösség dolgain át a saját sorsukba.

 

Ha csak parlamenti demokrácia van, de önigazgatás nincs, akkor a színpadon csak a politikai osztály játszik. Akkor a polgároknak csupán az a dolga, hogy különböző jelöltek közül kiválaszthassák a szereplőket, akik a színpadon pompázhatnak. A színpad látható része a képernyő. A politikus beszél, a néző nézi. A legközelebbi választásig csak annyi joga van, mint a kelet-európai polgárnak: elzárhatja a televíziót. A közvetlen demokráciában az az érdekes, hogy itt a nézőtér is játszik.

Az expresszionista magyar forradalom idején keletkező munkástanácsok határozataiban világos volt a szándék: kell a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia is, és kell a konkrét közösségek önkormányzata is. Kell a demokrácia minden szinten.

Senkinek sem jutott eszébe azon okoskodni, hogy bizonyos szinteken van ugyan előnye, más szinteken azonban káros. A magyar ötvenhatnak az volt a dramaturgiai szerepe, hogy a lényeget kimondja taktikázgatás nélkül. Kell a demokrácia a gyárvezetéssel, a kormánnyal és más kormányokkal szemben. Kell önvédelemképpen, hogy ne lehessen megalázni, tönkretenni, megszállni, agyonfélemlíteni minket.

A gyárak és a városok pártfölség alá nem rendelt önkormányzata legalább annyira csábító, mint a politikai osztály megoszlása két vagy több pártvezetés között, amelyek miniszteri állásokért hadakozva szavazatokat gyűjtenek reklámmal, propagandával, illetve hangzatos beszédekkel.

A politikai osztály monopóliuma ellen az egyetlen önvédelem, ha tényleges ügyeink mind nagyobb sokaságáról mi magunk döntünk, akiket érint, akiket illet, akik értünk is hozzá valamelyest, mert ebben élünk. Lehet, hogy tévedünk érdekeinket illetően, de talán mégis kevésbé, mint azok, akik jobban tudják nálunk, hogy mi az érdekünk, s besúgókkal figyeltetik, hogy elhisszük-e.

A kelet-európai emberek nagyon únják azokat az okosokat, akik jobban tudják, hogy mi kell nekik, mint ők maguk. Ha egyszer körmük közé kapják az önrendelkezés hatalmát, nem akarják kiereszteni a kezükből. Nem akarják újfajta széltolókra bízni. Gyanakodnak a politika fórumaira, onnan még mindig becsapták őket. A kelet-európaiak a politikát a hazugsággal azonosítják, valamivel, ami nem rájuk tartozik. Elszoktak attól, hogy a parlamentben is lehet igazat mondani, de azt, hogy a szerelőcsarnokban, a hivatali ülésteremben lehessen igazat mondani, azt merészebb álmaikban már el tudják képzelni.

Az országos szerveket semmiről sem tudom meggyőzni, de barátaimat és kollégáimat egyről-másról meg tudom győzni. Nyolc éves koromban voltam utoljára a parlamentben, megnéztem – de naponta voltam hivatalban, naponta találkoztam barátaim közösségével. Világos, hogy jobban érdekel az a demokrácia, amely ott van, ahol én is vagyok, mint az a demokrácia, amely ott van, ahol én nem vagyok.

 

Az önigazgatás annyit jelent, hogy a képviseleti demokrácia kiterjed a politikai szférákról a gazdasági és a kulturális szférára is. Jelenti azt, hogy az uralkodó legitimációs elv a gyárban és a kutatóintézetben is – az intézmények összességében – a demokrácia. Nem pedig a pártközpont vagy a korporációk uralma.

Tökéletesen megértem, hogy a Szolidaritás köré tömörülő lengyel munkásmozgalmat sem a pártközpontok, sem a korporációk igazgatótanácsai nem szerették szívből. Igazán, a nyugati politikusok legföljebb bosszantották vele – iránta kifejezett rokonszenvükkel – a szovjet politbürót, ha egyáltalán bosszantani akarták. De ha nem akarták bosszantani, akkor mégcsak nem is csináltak titkot abból, hogy nem nagyon szeretik ezt a mozgalmat, amely mindenfajta politikai osztály uralmi monopóliumát alaposan föllazítja.

Kapitalista demokráciákban a politika liberális-demokratikus, a gazdaság azonban a tulajdonos döntésein alapul, felülről irányított és hierarchikus jellegű. A management hatalmát a szakszervezetek inkább a munkavállalók jogainak és jövedelmének védelmével korlátozzák, s nem a gazdasági-műszaki döntések, a vállalati szervezet és életmód befolyásolásával.

Bizonyára nem véletlen, hogy az önigazgatás ott lett elementáris igény, ahol a tőkés uralom legitimációja megszűnt. Kelet-Európában a demokrácia követelménye egyöntetűen érvényes követelmény az egész társadalmi szervezetben, nemcsak a politikai, hanem a gazdasági és a kulturális intézményekben is.

 

Föltehető, hogy a demokrácia azokban a társadalmakban válik egyetemes legitimációs elvvé, amelyeket posztkommunistának és egyszersmind posztkapitalistának is nevezhetünk. Ilyen társadalmak ma még nincsenek sehol sem. A magyarok, a csehek és a lengyelek kísérletet tettek arra, hogy megteremtsék maguknak ezt a társadalmat. Hogy ezt a kísérletet fegyveres ostromállapotokkal letörték, nem bizonyíték a kísérlet elvi lehetősége és még kevésbé a kísérlet vonzóereje ellen.

Jugoszláviában a gazdasági demokráciát a politikai demokrácia hiánya korlátozza. Az önigazgatási szervek élére általában nem kerülhet olyan ember, akit a pártvezetés ellenez, csak párttag kerülhet, olyan ember tehát, aki a belépés tényével elfogadta azt az elvet, hogy csak a párttagok uralkodhassanak. Ha pedig párttagok vannak az önigazgató szervek élén, világos, hogy pártfegyelemmel tartoznak a felső pártszerveknek. A pártvezetés és az önigazgatás között szerkezeti konfliktus áll fönn.

A magyar nemzeti és üzemi bizottságok 45-ben, mikor a régi államrend összeomlott, majd a forradalmi bizottságok és munkástanácsok 56-ban, mikor az új államrend is összeomlott (két, felülről, parancsuralmi módszerekkel irányított államrend), automatikusan és páratlan energiával kinyilvánították a lakosság bizalmatlanságát a kényszerből elviselt és általa nem ellenőrizhető vezetés iránt. Kinyilvánították önbizalmát is, hogy a nép – nem lévén butább vezetőinél – kellő önuralommal vezetni képes önmagát.

Átugorva e helyen a csehszlovák kísérletet, a lengyel Szolidaritás valóban több volt szakszervezetnél. Társadalmi önvédelmi Mozgalom volt, ugyanaz, mint a KOR, A Társadalmi Önvédelmi Bizottság, csak nem harminc taggal, hanem tízmillióval. Semmi meglepőt nem találhatunk abban, ha egy tízmilliós mozgalom – voltaképpen a társadalom – belső önigazgatására még nincsen meg a szervezeti minta. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy nem volt meg erre a teória és a módszertan, hogy az, ami csak-csak ment harminc ember között, akik egy szobában elférnek, nem ment olyan jól tízmillió között, akiknek igencsak nehéz egymással érintkezniük.

 

Most, hogy a föld alá taposták, talán nem a szolidaritás hiányának a jele, ha föltesszük magunknak a kérdést: az államtársadalom keretében, Jalta világában, elképzelhető-e egy országos méretű, voltaképpen az államigazgatás tagolódását tükröző független, önvédelmi szervezet önigazgatása? Ha nem centralizált, nincsen koordináció, ha centralizált, nincsen önigazgatás.

Akárhogy is vélekedünk annak lehetőségéről, hogy a lengyel Szolidaritás a maga éppígy-létében lehetséges volt-e a szovjet birodalomban, s hogy jól volt-e elgondolva (hiszen nem is volt elgondolva, egyszer csak lett, viharos erővel lett), megszületésének és népszerűségének váratlan energiája megerősíti azt a hipotézist, hogy az államszocialista társadalmakban a legáltalánosabban vett demokrácia került napirendre a történelmi agendában.

A demokrácia jut a leginkább eszünkbe, erre fáj a leginkább a fogunk, mert ezt nélkülözzük a leginkább. Elmondhatjuk: minden szintéren és minden tevékenységi körben, a gazdaságban és a kultúrában ugyanúgy, mint a politikában. Legkivált pedig ott, ahol még testközelből a szemébe nézhetünk annak, aki a mi nevünkben hozza meg döntéseit, és utasít bennünket azok végrehajtására.

Ha folyton azt mondják, hogy a mi érdekünkben döntenek, akkor végre döntsenek csakugyan a mi érdekünkben! A kommunista szocializmus több demokráciát ígér, de kevesebbet ad, mint a liberális kapitalizmus. Nincs abban semmi meglepő, ha a társadalom időről-időre megelégeli ezt a nagyszabású hazugságot, és szaván akarja fogni az államot. Részvényesei vagyunk egy olyan részvénytársaságnak, amelynek igazgató tanácsa valahányszor a részvényesek el akarják számoltatni, előkapja a páncélosait.

 

A lengyel demokratikus mozgalom érzékeltette, hogy nem lehet a szabadságot csak egy kicsit akarni. Ha egy kicsi van, több kell belőle. Több, egyre több, amíg létre nem jön a politikai és gazdasági demokrácia új, mindenki által jóváhagyott, alkotmányos intézményrendszere. Akkor, de csak akkor jön létre a politikai egyensúly és stabilitás, amelyet demokratikus elvek alapján már nem lehet megkérdőjelezni.

A független társadalmi mozgalom elvetette a központi gazdaságirányítást és a közlőszervek állami monopóliumát. A legfontosabb, szerkezet-meghatározó kérdésekben utasította el a pártállam föltétlen és meghatározó szuverenitását. Döntési jogot igényelt az önmagát kormányozni kívánó társadalomnak.

Amíg a pluralista demokrácia intézményrendszere nem épül ki, addig nincsen stabil hatalom. A hatalom vagy a társadalom megfélemlítettségén alapul, vagy elfogadja a népszavazásokat. Szovjet típusú állam nem járulhat hozzá olyan népszavazásokhoz, amelyek éppen ennek a szovjet típusú uralomnak a törvényességét váltanák fel egy attól radikálisan különböző legitimitással. Éppenséggel a népszavazások és a választások szuverenitásával, amelyeknek nyomán a többség akarata: törvény, függetlenül attól, hogy tetszik-e a pártállamnak vagy sem.

A pártállam nem tudja alávetni magát a többség akaratának, mert ha ezt tenné, megszűnne pártállam lenni. A társadalom többsége viszont kritikus helyzetben megköveteli, hogy a pártállam vesse alá magát őneki. Kritikus helyzetben a többség elvárja, hogy a szavazás több legyen, mint üres komédia.

 

A mérsékletek, a kompromisszum hívei reménykedtek valami értelmes alkuban, de előállt az a helyzet, amelyben csak vagy-vagy van. Állami legyen a tulajdon vagy társadalmi? Ki nevezze ki a vezetőket: a felettes hatóság vagy a munkavállalók választott testülete? Felülről vagy alulról jöjjön a szuverenitás?

Ha a gazdasági döntést nem a tőketulajdon legitimálja, akkor vagy a kormány legitimálja, vagy a társult termelők közössége. Ezután előáll az önigazgatás nagy kérdése: ki dönthet a társult termelők nevében? Választott személy, illetve testület-e? Vagy pedig létrehozható-e a személyes rendelkezésű társadalmi tulajdon rugalmas pénzügyi-jogi rendszere, amit az önigazgatás gazdasági formulájaként értelmezhetünk?

A liberális reformerek szeretik homályba borítani ezt a kérdést, holott a reform igen határolt lehet csak, ha a legitimáció felől jön. Az állam az állami tulajdont nem fogja társadalmasítani. Ha a döntési jog felül van, akkor a felső szervek az alsóbb gazdasági szerveknek csak akkora autonómiát engedélyeznek, amekkora nekik – felsőbb szerveknek – megfelel. Csak annyiban osztják meg redisztributív-gazdasági hatalmukat, hogy a lényegi-stratégiai kérdésekben ne válhasson vitássá. Ha autonómiát adnak, korlátozni próbálják azt, megnyirbálják, és lényeges pontokon visszavonják. A piramis mágneses centruma a csúcs. A hatalmi gépezetnek megvan a maga belső szervezeti integrációja. Felülről, lojalitása alapján kinevezett vezetés alatt nincs versengő önállóság. A lengyel állam 1981. december 13-án döntött. Marad az állami tulajdon! Társadalmi tulajdon és önigazgatás nem lesz! Azé a döntés, akié a fegyver.

A lengyel hatalmi elit az orosz hatalmi elittel a háta mögött jelezte, hogy nem papírtigris. Kelet-Európában a helyi elit megdöntésével nem lehet demokratizálni a társadalmakat. De még Dél-Európában sem így történt, a spanyol, görög, portugál demokratizálódási folyamat nem forradalom volt. A politikai eliteket nem döntötték meg. A szélesebb bázisú középosztály, a technokrácia magába olvasztotta őket. A diktatórikus politikai bürokráciát elnyelte a polgárosuló értelmiségi középosztály.

A hatalmi elitek ebben a három országban premodern, hierarchikus, szubordinációs elitekből modern, plurális elitekké tudtak átfejlődni. Embereket nem söpörtek el, nem csuktak börtönbe, kommunista frazeológiával: nem „likvidáltak”, nem  vetettek osztályokat, egész társadalmi csoportokat „a történelem szemétdombjára”. Semmi más nem történt, csak megolvasztották belülről a hatalmi jégpáncélt.

A régi recept: tömegmozgalom útján a hatalmi gépezet fölborítása. Az új recept: lassan erjedő szociológiai átrendeződés útján a politikai szerkezet átrendeződése. A szociológiai változásnak meg kell előznie a politikai változásokat. Tömegmozgalmak nem fogják egyik katonai tömb hatalmi szerkezetét sem lényegesen módosítani, meggyengíteni. Úgy gondolom, hogy a magyar út inkább a társadalmi változás útja, míg a lengyel út inkább a politikai változás útja volt. E két utat nem kizáró ellentétnek tartom, sorrendi különbségük azonban nem elhanyagolható.

 

Lengyel barátainkat órák alatt táborokba vitték. Mit lehet egy fogolytáboron megmagyarázni? Békeidőben. Mikor a botrányból hír lesz, már egyre kevésbé botrány, már egyre inkább csak hír.

A hülyeség valószínű, az ész valószínűtlen, a lánctalpaknak nincs esze. A vereség túlélhető, de a járókelők arcán ott marad a kijárási tilalom. A félelem besurran a kulcslyukon, a néma telefon lehallgat, üres, fehér börtöningek a szekrényben.

Hűségnyilatkozat, az ember előbb magát adja föl, aztán másokat. Záruló kör, bekerítve, önhibánkon kívül. Innen tragédia, onnan birodalmi ráció. Hülyék, fújjátok meg a harsonát, tiétek az ország, tiétek a hatalom!

Miért engednék ki őket? Az erőszakot addig kell folytatni amíg nincs több ellenállás. Mindenki, aki félt, előjön és megbosszulja. Ha meg nem törsz, majd kifáradsz? Ötvenhatos műemlékek, hatvannyolcas műemlékek, nyolcvanegyes műemlékek baráti társasága.

A vereség mindig azzal kezdődik, hogy a túlerőt és a mi tehetetlenségünket keserűen és logikusan belátjuk. Ha nem sarktételem, hogy a végén a szabadság nevet, föladom a játszmát. Visszavonulni nem lehet, más utat keresni lehet, elnémulni lehet, föld alá menni lehet, de föladni nem lehet.

A kisebbség vasajtó mögött tanulóanalízist végez önmagán. Hányszor volt nálad házkutatás? – kérdeztem Adamot. Negyvenötször, dadogta olyan derűsen, hogy érthető az érdeklődés aziránt amit ír. A korlátozott, intézményes demokrácia, a társadalmi szerződés, a független struktúrák Jalta struktúráján belül, egyelőre, úgy látszik, nem mennek. A független emberek baráti körei továbbmennek. A biztos alapot keressük, ahonnan lejjebb már nem lehet esni.

A Szolidaritás még elő fog jönni. Az önkormányzat követelménye még elő fog jönni. Ez az idea eltemethetetlen. A katolikus lengyeleknek a tanítás javasolta az erőszakmentességet. Nem az a bátor, aki erőszakos, hanem az, akin nem fog az erőszak.

Az igazmondás békés hatalmával nagyon nehéz elbánni. Nem a Szolidaritás nyúlt a fegyverekhez, hanem a kormány. A Szolidaritás nem ütött vissza, jól tette. Vár, nem ostromol a köztereken, de a lakásokban otthon van.

Ülünk a vereség gödrében. Lehet, hogy a kőtömb nem mozdítható el felőlünk? Csak az nem szenved vereséget, aki mindenbe beletörődik. A bukás nem hiba, inkább beteljesülés. A merész kísérlet zárótétele. Nem a győzelemben hiszek, hanem a kevesek makacsságában.

A rabság elviselhető, de elfogadhatatlan. Aki megpróbált tenni valamit ellene, az nem tévedett. Három kísérlet nem sikerült, a hetedik sikerülni fog. A játékos tudomásul veszi, hogy elvesztett egy játszmát. Azt tette, amit meg tudott tenni. Felülvizsgálja módszereit, bűnbánatot nem mutat.

A magyar nép alapjában konzervatív nép, a magyar kultúra alapjában konzervatív kultúra. Messziről jöttünk a legelső után, s ide jutottunk erre a szép, de forgalmas tájra. Nehéz volt a nomádokat letelepíteni, nehéz volt városokat építeni, nehéz volt kereszténnyé lenni, sok tekintetben ma is pogányok maradtunk.

Síkvidéki nép, alföldi nép, amely messzire ellát, és gyanakvóan kémleli a látóhatáron feltűnőket, alighanem inkább vinni akarnak, mint hozni. Nem vagyunk tengeri nép, amelyet a hajózás hozzászoktat a kereskedéshez, mi csak elhajtottuk a hízott marháinkat nyugatra, mint a cowboyok, s mindent, ami bonyolultabb, kifinomultabb és pallérozottabb, onnan hoztunk.

Józan nép vagyunk, messzire lát a szem, minden kútágas, minden gólya tisztán látszik a távolban. Nincsenek erdei manóink, csak nyargaló táltosaink. Mitológiánkban több a fatalizmus, mint a rémüldöző sejtelem.

Gyerekkoromban a paraszti kultúra még sértetlen volt, s körülötte az állatokhoz kötődő mágikus babonák. Tájékozatlan, félszeg parasztok keveredtek bele a két világháborúba, amelyekhez nem volt sok közük. Kevesen olvastak újságot, a magas kultúra, az országos kultúra, az államkultúra kisebb arányú volt, mint a helyi-népi kultúra a falvak túlnyomó világában. A falu tömegesebb volt, mint a város. A fent inkább nemesi-katonai volt, mint polgári, a polgári inkább zsidó és német volt, mint magyar.

Itt a polgárosodás a kommunizmus alatt tovább folytatódott. Olyasmi ez, amit sem a kommunisták, sem a kommunisták ellenfelei nem várnak. A történelem alapvető, hosszú trendjei megint egyszer becsapták a kurtaéletű, szavaikba gabalyodott, ágaskodó szereplőket. Köztudott volt, hogy a kommunisták polgárellenesek, így is kezdték, s hogy aztán mégis ők a polgárosulás előrevivői!? A jelenség valóban megérdemli a történész mosolyát.

 

Egy nyakas nép vissza akarja szerezni az öntudatát. Egy sámán vallású pásztornép ezer éve, hogy királya legyen, akinek a pápa küld koronát, hogy ne úgy nézzenek rá, mint a martalócokra, kínok árán elfogadta a kereszténységet.

Aki Európa hegy- és vízrajzi térképére ránéz, szemébe ötlik a Kárpát-medence térbeli logikája, esztétikai vonzóereje és természetes egysége. A magyarok, akik idevetődtek, beolvasztották az itt talált népeket és a jövevényeket: szlávokat, kunokat, besenyőket, tatárokat, törököket, németeket, románokat, szerbeket, örményeket, szlávokat, zsidókat. Nem mindent és nem is könnyedén, hiszen néha aggasztóan, a megsemmisülés határáig megcsappant a beolvasztó magyar elem.

De végül is, ha nem is maradéktalan önállósággal, ha nagyon birodalmaknak alárendelten és azokba beépítve is, ha azoknak csatlósként alávetve is, de mindvégig megmaradt. Ezer éven át viszonylagos önállósággal működni tudott a magyar állam, amely népességének egyszerre volt és maradt védelmezője és elnyomója. Úgy látszik, hogy a magyarok aránylag nagyobb eredményességet mutattak az államalkodás eredményességében, mint más kelet-európai népek.

A három középkori közép-európai királyság – a lengyel, a cseh és a magyar – úgy látszik, olyan népek műve volt, amelyek nagy szívósságot tudtak fölmutatni a megmaradásban. Sokat költöttek más-más úton önállóságukra. Ha az önállóság sok évszázados kísérlete még ma sem sikerült, ez a mind a mai napig tartó makacsság a bizonyíték arra, hogy az önrendelkezésért való küzdelem addig fog tartani, míg az önrendelkezés meg nem lesz.

Történelmietlen szamárság volna azt képzelni, hogy például a magyar nép, miután annyi más hatalom fölségét lerázta magáról, most végképp a megadás álmába merült, s jelenlegi és ezutáni megszállói ellen mit sem fog tenni. A magyar nép más népekhez hasonlóan addig nem fog nyughatni, amíg ki nem vívja önrendelkezését a Kárpát-medencében. Barátságos erővel akar nézni minden szomszédjára, egyiknek sem vetve alá magát, egyiket sem maga alá vetve, de mindegyikkel természetes cserében és együttműködésben.

Meg kell jegyeznem, hogy az az igen egyszerű fogalomrendszer, ami ahhoz kell, hogy egészséges nemzeti stratégiánk legyen, ebben a században mindenféle zavaros és tekervényes okoskodással lett sokszorosan elhomályosítva. A magas kultúra ennek a józan népnek legalább annyira ködösítette, mint tisztította az agyát.

Az egész magyar történelemnek ez volt a fő törekvése, hogy legyen magyar állam. Ha nem királyság, akkor fejedelemség. Ha nem az egész országban, de legalább Erdélyben. Ha nem az egész Kárpát-medencében, de legalább a közepén. Ha nem csorbítatlan függetlenséggel, akkor csonka függetlenséggel. Törökkel paktálva, némettel paktálva, orosszal paktálva, igazán nemcsak szív szerint, de sohasem csak kényszerben és gyűlölködve. Ha felemás önállósággal is, de legyen magyar állam. Ott, ahol a magyarok laknak, ott lehessen magyarul beszélni, magyarok intézhessék a hatóság ügyeit fölöttük. Ha nem is ideális bölcsességgel és alkalmassággal, de legalább némi hozzáértéssel és jóakarattal. Haragudhatunk államunkra, és tarthatjuk igazságtalannak, de legyen.

És ne rogyjon össze a porba úgy, mint 1944–45-ben. Az az év kétségtelenül a fölszabadulás éve is volt, de a történelmi magyar állam összeomlásának éve is. Ez legalább annyi keserűségnek, mint amennyi örömnek lett az oka. Az lett volna jó, ha a történelmi magyar állam elég okosnak, bátornak és ügyesnek bizonyul ahhoz, hogy ne kelljen összeomolnia.

A történelmi alakulás igazán nemcsak sors, hanem felelősség is. Leginkább a nemzeti elit felelőssége. Ezen belül a nemzet gondolkodó, legokosabbnak tartott, leginkább meghallgatott embereinek felelőssége. Ahol valami nagy nemzeti vereség mutatkozik, ott bizonyosan kimondhatjuk, hogy azok, akiknek helyt kellett volna állaniuk, nem voltak elég okosak, ügyesek és bátrak. A történelem a nemzeti elit folyamatos alkalmassági vizsgája.

A magyarság nehezen fogadta el a keresztény állam fölségét, és késő-középkorában nem hozta meg a szükséges áldozatokat a nemzeti királyság fönnmaradásáért. A visszatérő baj mindig az volt, hogy a magyar uralkodó elit a maga szűkebb rétegérdekeit ismételten elébe tette a magyar állami lét, a magyar nemzeti lét stratégiai érdekeinek.

1944–45 bukás is volt, mert a háború előtti magyar elit nem tudta elég szókimondóan tisztázni sem a maga, még kevésbé az ország érdekeit. Ezért a háború előtti mérvadó gondolkodók is felelősek. Ez a felelősség ma is fennáll.

Úgy találom, hogy a mai magyar elit realistább, mint a háború előtti volt. Alaposabb vizsgálódás után nem jutnánk arra a következtetésre, hogy a mai magyar elit – a politikai, gazdasági és kulturális elit – rendelkeznék olyan nyomatékos, körülírható különérdekkel, amely tartós ellentmondásban állna a magyar állami fennmaradás stratégiai érdekeivel. Annál is inkább, minthogy saját érdekei még nem jegecesedtek ki, félhomályos alakulásban, belső vitákban érlelődnek. S igazában most kerülnek a megfogalmazhatóság állapotába.

A mai magyar elit mintha földközeli intuícióval érzékelné állam és nép exigenciáit. Lentről jött népi középosztály van felül, amely nem akar lehetetlent, de sok mindent akar.

Ma azok a káderek, akik tegnap nagygazdák, iparosok, kereskedők lettek volna. Az aktivisták, a kisvállalkozók, akik mindenféle rendszerben felülre küzdenék magukat. A felfelé törekvő munkások és parasztok közül az élelmesebbek, a ravasszabbak, a kitartóbbak a mobilitás különböző csatornái között válogatva, ezeket váltogatva, hol mint politikai, hol mint szakkáderek, hol pedig mint vállalkozók (többnyire állami szervekbe szövődve) emelkedtek föl az állami középosztályba.

Egy agráripari társadalom szőtte be önmagával, familiáris kedélyével és hajlékonyságával a modernizáció katonásabb szovjet mintáját. A mai magyar vezetőréteg tagjai nem elszánt ideológusok, nem marxista–leninista világforradalmárok, hanem a magyar polgárosodás örökösei. A tegnapi szegényemberek megtestesedtek, gyarapodás az erkölcsük, módosítva is hasonló utat jártak végig, mint a polgárság.

A közép-európai vezetőréteg jellegét az első generációs népi értelmiség szabja meg. Tagjai félszegek ahhoz, hogy tarkán pompázzanak, kisember idegenkedéssel nézik mindazt, ami különös. Viselkedésüket inkább jellemzi a paraszti ravaszság, mint az úri büszkeség. Az állam biztonságánál a verseny bizonytalanságát az a réteg nem tartja őszintén jobbnak. Neveltetéséhez nem tartozik a kalandos merészség. Ha a följebbjutásért inkább alkalmazkodni kell, mint különbözni, akkor szégyen nélkül, jóravalóan tud alkalmazkodni is. Az utcák tele vannak városi ruhába öltözött parasztokkal. Még rajtuk az eredet sutasága és melege. Falusias városok, családias államfalu. Mindenki ismer mindenkit. Inkább közösség, mint társadalom. Bensőség, védettség, lakodalmi humor, ravaszdiság. Az okosok egy kissé butábbnak tettetik magukat, hogy kifészkelhessék a helyüket benne. Ez a népi értelmiség akár költő, akár politikus, eredete által hasonlít. Ezért szót is tudnak érteni egymással, s nem muszáj mindent kimondaniuk. Ez a vezetőréteg nem önzőbb és nem butább, mint a háború előtti volt. Kevésbé gőgös, barátságosabb, gátlásosabb és szemérmesebb. Nem esik különösebben nehezére a beilleszkedés az államszocializmusba. Általa emelkedett az értelmiségi középosztályba. Ma már, hogy kényelmesen elhelyezkedett felül, ez a réteg fokozatosan több pluralizmust igényel, de nem oly hirtelen, hogy a biztonságát kelljen féltenie. Közülük a szertelenebb tehetségeknek nehéz az útja, de a közepesebbek nem nagyon kerülnek ellentétbe a cenzúrával. Annyi elhajlást, amennyire egy közepes elme képes, a rendszer nagyjából engedélyez is. Az első generációs népi középosztály közgondolkodása nem egészen felnőtt, elég tekintélytisztelő és elfogult. Kritikája inkább erkölcsi, mint intellektuális. Magatartása inkább parancsoló és engedelmeskedő, mint tárgyaló-egyezkedő. Közlésmódja inkább ítélkező, mint relativisztikus. Esztétikája inkább konzervatív, mint radikális. Tétova fiúk, félszeg atyák, a ravasz királyapa is bizonytalan, vidéki iparos. A köntörfalazás tisztesség, a szókimondás elzüllés.

A második világháborúban a németbarátok ideológusan voltak azok, ma az oroszbarátok óvatos valóságismeretből azok. Ez ma nem a rajongás szövetsége, ez ma olyan szövetség, mint a régi, a fondorlatos, amikor a törökkel paktáltunk. Ha csak a vonzalmunk hajt, akkor nem a Kelet, hanem a Nyugat felé fordulunk. De akkor itt volt százötven éven át a török sereg, ma itt van az orosz sereg. Nemcsak negyvenötben jött ide, hanem ötvenhatban is, amikor már éppen úgy látszott, mintha elmenne, s Andropov úr, a nagykövet már éppen azt ígérte, hogy a csapatok kivonulnak. Andropov úr, akinek egyidejűen bizonyára több gondolata volt ugyanarról a tárgyról, bizonyára tudta, hogy nem akarnak menni. Így nem, egy vereséggel a hátukban nem. Egy nagyhatalom állami érdekeinek következetes képviselője volt, amikor még Nagy Imre kormányával tárgyalt arról, hogy milyen ünnepélyes formaságok között vonulnak ki a szovjet csapatok. S az volt akkor is, amikor a november 4-i invázió után Tito és Hruscsov jelöltjét, Kádár Jánost, a kezdő pártfőtitkárt és miniszterelnököt látta el tanácsaival.

Alighanem megértették egymást abban is, hogy az ember több mindent gondolhat ugyanarról a dologról. Kádár ötvenhat decemberében állítólag azt mondta a munkástanácsok vezetőinek, akik azt mondták, hogy a nép mögöttük van, hogy a szovjet tankok viszont őmögötte vannak. Még jóideig nem fogjuk megtudni a pontos részleteit annak, hogyan került ő maga eléjük, s mennyire volt szíve vágya ez az állapot. Vannak olyan mendemondák, hogy választhatott: megint bíróság elé, esetleg akasztófa alá kerül, vagy elvállalja a miniszterelnökséget. De ha nem is volt fenyegetés, közölték vele, hogy az oroszok jönnek. Így is, úgy is jönnek, s csak az a kérdés, kinek a fején lesz a korona. Lehet, hogy jószántából fogadta el, lehet, hogy muszájból fogadta el, de azt mindenesetre tudhatta, hogy nem a magyar néptől kapja azt a koronát. Tudta, hogy most nem a nép csinál királyt, s neki az lesz a dolga, hogy betörje a nyakas magyar népet a jaltai megállapodások rendjébe. Ha majd rend lesz és szófogadás, akkor apránként megszerezheti honfitársaink bocsánatát, sőt, ha lehet, bizalmát is.

Nem tudom, hogy Kádár János olvasta-e Machiavellinek A fejedelem-ét, de nekem 1956 után ez a kis remekmű volt az álmoskönyvem. Abból olvastam ki mindig, hogy mi következik, abból értettem meg ezeket az új vezetőket, s azt az aránylag fiatal embert – negyvennégy éves volt akkor –, aki kelet-európai kollégái közül aránylag a legjobban tanulta meg a jó fejedelem szerepét. Kádár alighanem bízott abban, hogy jobban fogja csinálni a dolgát, mint Rákosi, s ez nem volt nehéz, sőt talán remélte, hogy másoknál is jobban fogja csinálni. Lehetett volna ezt jobban csinálni? Az ő szempontjából talán nem. Kocsmában hallom: „Csak az isten tartsa meg Janit!” „Addig jó nekünk, amíg ő a gazda.” Másrészt izgatási perek visszatérő vádja volt az ő szidalmazása, mint régen a fölségsértés. A falusi kocsmában, ahol sokszor megfordulok, egy részeg odaáll a rendőr mellé, aki hetenként egyszer kimotorozik a faluba, s mert nincs mit tennie, megiszik egy korsó sört: „Tudod öcsi, hova menjen a te Kádárod? A jó édesanyjába, oda.” S a részeg várja a hatást. A rendőr: „Hagyjon engem békén a hülyeségeivel, még a sörét sem ihatja meg nyugodtan az ember!” A közelállók nevetnek. A rendőr elmotorozik, a falu egy újabb hétre fegyveres hatalom nélkül marad, egész jól elvan így.

Még ma sem tudjuk, hogy Nagy Imrével, az ő egykori kollégájával együtt hány embert akasztottak fel az ő uralma idején. Az ötvenhatosok, akik ötvenhat után ültek, azt mondják: közel kétezret, félhivatalosan azt mondják: félezret. Ilyen tényeket még ma is tilos a történészeknek kutatniuk. Még ma is titok, hol van Nagy Imrének és társainak a sírja.

Az 1956. november 1-jén megalakult, négy párt koalícióját képviselő kormányban három kommunista volt: Nagy Imre miniszterelnök, Kádár János államminiszter és Losonczy Géza államminiszter. Az ellenük indított 1951-es perben, amikor a Moszkvából jött kommunisták leszámoltak a hazai kommunistákkal, Kádár volt az elsőrendű vádlott, s Losonczy a másodrendű, mindkettejüket megkínozták, össze voltak kötve a történelemben. Az orosz intervenció után Losonczynak is felajánlották, hogy vegyen részt a Kádár-kormányban, elutasította. Vagy miniszter, vagy rab, az alternatíva világos volt. A vizsgálati fogságban meghalt: éhségsztrájk, kényszertáplálás, a légcsövébe ment az étel, ez az egyik verzió. Ebben az országban a történelmi tényeknek rendszerint több verziója van. Losonczy lánya, amikor leérettségizett, apja egykori barátaitól, a legfelsőbb vezetőktől sok mindent kérhetett volna. Azt kérte, mondják meg neki, hol van eltemetve az apja. Magának kérhet mindent, de ezt ne kérje, válaszolták. Ugyanazon a napon minden évben bement a pártközpontba, és ugyanezt kérte. Sohasem mondták meg neki.

De nemcsak ők, a politikusok, a hatalom professzionalistái voltak érdekelve a dologban. 1959 őszén gyámügyi felügyelő voltam. Egy napos délután a Százház utcába vitt a dolgom, melyet azóta részben lebontottak. Ha van slum, akkor az az volt, nemcsak az ócskaságával, szegénységével, zsúfoltságával, hanem a melegével és nyilvánosságával is. Mindenki ismert mindenkit, a lakók kint éltek az utcán. Ahogy befordulok: innen is, onnan is zokogás. Mi történt? Tizennyolc fiú és egy lány ruhájáért mehettek aznap a központi börtönbe a hozzátartozók. Fölakasztották őket. Felkelők voltak 1956-ban, javarészt kiskorúak, vagányok, akik fölrobbantottak néhány szovjet tankot. 1959 tavaszán a karhatalom körülvette az utcát, és házról házra járva összeszedett hetven fiatalt, a hetvenből tizenkilencet halálra ítéltek. A leszámolás nem volt lágykezű, színezi a dolgot, hogy megvárták, míg nagykorúak nem lesznek. Ki tudja hol és ki döntött róluk? Nem hinném, hogy Moszkva. Talán még Kádárig sem jutott el a kegyelmi kérvényük. Föltételezem, módjában állott volna értesülni róluk. Írásos történelmünket még mindig a szájhagyomány egészíti ki. Egyszóval az idill klasszikus megtorlással kezdődött, és nemcsak a fegyveresek ellen. Fiatal özvegyasszonynál volt dolgom, a gyerekei csavarogtak. „Miben halt meg a férje?” „Felakasztották.” Egy bánya munkástanácsának volt az elnöke, még pisztolya sem volt.

Ez valami furcsa hagyomány nálunk: a csúnya kezdet és a tetszetősebb folytatás. Horthy admirális 1919-ben önérzetesen ellenforradalomnak nevezte a maga hatalomra kerülését, néhány száz halott, börtönök. Igaz, a páncélvonatos, bőrkabátos Lenin-fiúknak, a vörös terrornak, amely nem röstellte még így nevezni magát, ugyancsak volt néhány száz statáriális áldozata.

Aztán Horthyval is kezdtek megbékülni a magyarok. Ugyanaz a kiengesztelődés, mint az ugyancsak ellenforradalommal kezdő Ferenc József alatt. A vaskéz után jött az oldódó marok. Jött a liberalizmus, jött a konszolidáció, s jött a kiegyezés előkészülete: a reformgondolat.

De jött a második világháború is az ismeretlen véggel. Horthy szerette volna kivezetni Magyarországot a háborúból, de elügyetlenkedte, későn fogott neki. A maga és az adminisztrációja hatalmát akarta átmenteni a békébe, s ezt inkább akarta, mint a magyar állam átmentését.

A kormányok, az adminisztrációk itt összetévesztették magukat az állammal. Saját érdeküket az egész lakosság érdekeivel. Nem bírták elképzelni a hatalom törvényes fölcserélhetőségét. Bukásukkal – amely elégtelen tisztánlátásukból következett – együtt vitték bukásba az országot.

A második világháború megtizedelte a magyarságot, közel félmillió keresztény és félmillió zsidó magyar halálát okozva. Kimaradni, persze, nem lehetett volna; ha a magyarok nem lépnek be a háborúba a németek oldalán, Hitler csapatai valószínűleg megszállják az országot. A zsidókat akkor talán még előbb deportálták volna. Akkor is lett volna egy kollaboráns kormány, amely katonákat küld a frontra. Akkor is az oroszok lettek volna a felszabadítóink. Akkor is német érdekszférából orosz érdekszféra lettünk volna.

Okosság és tévedés margója nem túlságosan nagy. Így vagy amúgy talán csökkenteni lehetett volna az áldozatok számát. Térségünkön az okos politikát nem jutalmazhatja nemzeti és társadalmi szabadság. Okos politikával itt csak a véres és a vértelen áldozat mennyiségét lehet csökkenteni.

Az állam lehet a társadalom védelmezője, artikulálhatja érdekeit, ez a dolga. A hivatali rendnek ha vannak is buta képviselői, nem ez a statisztikai törvény. Nemcsak a puhány alkalmazkodók, de az erélyes hatékonyak közül is sokan belépnek a pártba, hogy tere legyen buzgóságuknak. Lehetett volna ezt jobban is csinálni? Bizonyára. A kádárista vezető réteg maga is alaposabban megérthette volna, és már korábban, hogy mit csinál. Lehetett volna a társadalom peremén korábban is elkezdeni a nyílt gondolkodást. Lehetett volna az értelmiség derékhadában világosabban tisztázni a reform közös óhajait. Lehetett volna erélyesebben csinálni a gazdasági reformot, és nem torpanni meg vele a hetvenes években hosszú, sokba kerülő évekre.

A magyar értelmiség, a magyar középosztály még nem csinálta meg, még nem fogalmazta meg, még nem vitatta meg önmagával a maga összefüggő, helyzetéhez alkalmazott világnézetét, amely messzire nézve is, közelre nézve is egyaránt alkalmazható. Nem gondoltuk végig, mit akarunk. Nem vitattuk meg, hogy mit akarhatunk eséllyel. Nincsen kidolgozott öntudatunk.

Természetesen külső függetlenséget és belső demokráciát akarunk, annyira, amennyire lehet. De mennyire lehet? Éppen csak ennyire vagy ennél inkább? Hibánk, hogy nem voltunk okosabbak, mint amilyenek voltunk. Egyének lehetnek függetlenebbek, mint az államuk. Lehetnénk szabadabbak, műveltebbek, éleslátóbbak, mint amilyenek vagyunk.

Tervezni és ellenőrizni, hogy merre-meddig menjünk, ez az értelmiség dolga. Nemcsak a nyílt beszédben akadályozott hivatalos értelmiségé, de a nyílt beszéd kalandjára vállalkozó, és ezzel magát a hivatalosság világából kizáró, magát a hallgatólagos közmegegyezésből kizáró ellenzéki kisebbségé is.

A „magyar úton” csak akkor lehet előremenni, ha pallérozott önismerettel és terepismerettel tisztázzuk, hogy hol tartunk, és milyen viszontagságok várnak ránk. Egész társaságunk egy úton halad, kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt. Az egyik inkább erre, a másik inkább arra tartana. Az egyik gyorsabban, a másik lassabban haladna. Mindenki kormányoz egy kissé, ha mást nem, önmagát.

Sokszor az az érzésem, hogy a vezetők is csak tapogatják az utat. Az orruknál talán messzebbre látnak, de arról már régesrég letettek, hogy a jövő olyan lesz, amilyenre ők tervezik. Örülnek, ha úgy-ahogy átbukdácsolnak a mai nap nehézségein. Remélhető, hogy már nem tartják halálos ellenségüknek azt, aki fesztelenebbül okoskodik az útirányról, mert nem terheli a kormányhatalom.

Ez a kormányzat gorombán is üthetne, de már jó ideje nem üt gorombán. Az esetleges külső bíztatást a szigorra elereszti a füle mellett. Úgy tesz, mint az enyhébb modorú tanító, aki fölemeli a hangját a zsivalygó osztályteremben, ha megpillantja az igazgatót. A gyerekek tudják, hogy nem kell nagyon megszeppenni. Ők is látják az igazgatót, tudják, hogy majd odébbmegy. Van elég dolga, ők meg itt maradnak a lágyabbkezű tanítóval, aki megkívánja a rendet, de nem leli örömét a pálcasuhogtatásban.

El lehet érni, hogy kevesebbe kerüljön az országnak az a tény, hogy a vasfüggöny keleti oldalán maradtunk a nyugati nagyhatalmak jóváhagyásával, a nemzetközi katonai egyensúly fönntartásához éppenséggel korlátozott szuverenitásunkkal járulva hozzá. A mi kontribúciónk Európa békéjéhez az, hogy ennek a mi valóban nem korlátlan, de a semminél nagyobb és mérsékelten tágítható önrendelkezésünknek próbálunk óvatos kísérletezéssel eleven tartalmat adni.

 

A magyar kormány két veszélyt akar elkerülni: Moszkva haragját és a magyar társadalom haragját. Közvetítve Moszkva és a magyarság között mindkét partnert meg akarja békíteni. Kívánatos, hogy föl nem bőszítve Moszkvát, mindinkább kedvében járjon a magyar társadalomnak.

Nem kívánatos, hogy a birodalmi központ elfojtandó feszültséggócnak tekintsen bennünket. Ha indulatos éberségét fölkeltettük, nyomása utóbb súlyosabb lesz, mint előzően volt. Megengedhető, hogy a portáról, a szultán udvarából, a császár udvarából időnként duzzogások híre jöjjön. Érdek- és véleménykülönbség nélkül hogyan is lehetne alkudozni?

Kerülendő, hogy a világ közlőszerveinek egyik fő színterévé lépjünk elő. Nem érdekünk, hogy belső mérkőzéseinket tudósítók légiója élezze. Ha túl nagy sajtófigyelem van rajtunk, akkor a beszéd már nem is a tárgynak, nem is az ellenjátékosnak, nem is a barátainknak, hanem az izgalomra éhes nemzetközi közvéleménynek szól.

A nemzetközi közvéleménynek nem kell udvarolni. A nemzetközi közvélemény szeretete és haragja egyaránt múlékony és divatszerű, szakítópróbák idején nem számíthatunk rá. A nemzetközi közvélemény nem tudta megmenteni bátrainkat az akasztófától és a börtöntől. Számításainkban tehát – mint vállalkozásunkat segítő tényezőt – korlátozottan vehetjük csak figyelembe a külföldi tömegközlő szerveket.

A belső játszma a legfontosabb. A mai világpolitika legtöbb eseményében benne rejlik a lehetőség, hogy hetekig, esetleg hónapokig tartó show legyen belőle. Ha a szereplőknek színészi hajlandósága van, ideiglenesen bekerülhetnek a médiák mitológiájába, de ez a színpadias fontosságérzet árt a mérsékelt és biztos előrehaladásnak, túlságosan bekapcsolja ügyünket a két hatalmi tömb mérkőzésébe, és megfosztja a konfliktusok kezelését a nemzeti játékfelek ironikus cinkosságától.

Mivelhogy nyíltan nem lehetünk sem szerződő szövetségesek, sem szabatosan elkülönülő ellenfelek, nekünk reformista, kritikai demokratikus játékosoknak – a párt-állam hatalmi monopóliumát védelmező játékosokkal szemben – egyszerre kell velük a demokrácia érdekében ellenfeleknek és a zavartalan nemzeti fennmaradás érdekében cinkosoknak lennünk.

Akkor vagyunk okosak, ha a külföldi rádiókat és újságokat – mi, az autonómia munkásai – saját eszközünkké tesszük, de mi magunk nem válunk az ő eszközeikké. Mivoltunk szabad kifejtését, nemzeti és emberi érdekeink nyílt megfogalmazását Jalta rendszere és világnézete rendszerellenes, államellenes akciónak tekinti.

Egy nemzet bölcsessége leginkább abban mutatkozik meg, hogyan szembesül a kockázattal. Igyekeznie kell mérsékelni: minél több előnyt, minél kevesebb kockázattal. A kockázatnak nincsen önérzete. De megesik, hogy néha elébe kell menni a kockázatnak, és vakmerő lépést kell tennünk. Csak akkor tudjuk ezt a lépést a legalkalmasabb pillanatban és a legtöbb biztosítással megtenni, ha sakkozási stílusunk általában kockázatkerülő.

Győzelemre játszani. Minél kevesebbet áldozni a győzelemért vérből és szenvedésből, minél többet észből és munkából. Joggal lehet egy új stratégiája egy olyan nemzetnek, amelynek történelmét megannyi vereség szegélyezi, mert hol túl gyávák, hol pedig oktalanul kockáztatók voltunk.

Valóságos lelkiállapotunk se győzelem, se vereség. Próbálkozás. Ha körülnézek, mindenki sántikál valamiben, mindenki tervez, ügyeskedik és számot adhat némi kis sikerről. Kísérleti iskola, érdekes kutatás, új zenekar, közlési lehetőség, filmforgatókönyv, amit elfogadtak, kisvendéglőnyitás, matematikus-szövetkezet, csinos magánbolt, magángaléria, nyugati utazások, kulturális vállalkozások, önálló kiadványok, félföldalatti folyóiratok.

Divatba jön a második gazdaság mellett a második kultúra, amely talán serkenti és színesíti az elsőt is, a hatóságilag elfogadott kultúrát, amelynek határai ha nem is nyitottak, de már nem olyan aggodalmasan zártak. Ezt is lehet, azt is szabad már. Mindent azért nem! Lassított tágulás. Volt a televízióban egy őszinte dokumentumfilm, egyik színházban egy jó dráma, valamelyik folyóiratban egy érdekes tanulmány. A hivatal fokozatosan tudomásul veszi a valóságot mind a gazdaságban, mind a kultúrában. S ezzel együtt a tényleges értékrendet, a piacét és az irányíthatatlan közvéleményét.

A magyar társadalom kezd ránk hasonlítani. Annyi gondolat van a köztudatban, amennyi eszünkbe jut. Nem vagyunk sokkal okosabbak, mint amilyennek a cenzúra függönyén át látszunk. Az államkultúra sem sokkal butább, mint amilyenek mi vagyunk. Kultúra és valóság között nincsen szakadék, csak némi eltolódás. Nem vagyunk nyertesek, de a hanyatló nemzet képzete, ez a már elpocakosodó gyászromantika sem illik ránk. Társadalom vagyunk, amely közeledik az érettség küszöbéhez, kezdi használni a fejét, és kezd szóba állni önmagával. Már a szocialista reformgondolkodásnak is két évtizedes múltja van.

Bármilyen szárnyon, de mind benne vagyunk a magyar játékosfölállásban, az úgynevezett magyar valóságban. Egy darabban színészkedünk mindannyian. Tízmillió szerep és filozófia, a mélység, a fantázia és az átélés különböző fokán. A rendezés is összeáll valahogy. Az előadás nem elsőrangú, de nézhető.

A magyar út lényege az, hogy a jaltai rendezés keretei között létrejött egy bizonyos korlátozott pluralizmus. Érlelődik az államgazdaság és az államkultúra változatossága. Ez a korlátozott pluralizmus a rendszernek nem a gyengeségét jelzi, hanem éppenséggel az erejét. Képes magába fogadni, s alkotórészévé tenni nemrégen még kitagadott vagy elhallgatott vállalkozásokat. Megengedheti magának, hogy nyilvánosan számon tartsa némelyik szerkezeti konfliktusát. Nem érzi létfeltételének, hogy a valóság egészét egy előre megrendelt ábrázolás takarja el. Az eretnekek, a fekete varázslók, a kénkőszakállú kísérletezők meditációra és párbeszédre gerjesztik az ortodox állampapságot.

Ez még nem a zsinat utáni szocializmus, de már fölbukkannak a zsinat tézisei. Növekszik az egész társadalomban az eszmecserére való hajlandóság. A vezetők sincsenek beoltva a lényegre tapintó tárgyilagosság ellen. Gyorsul a szellemi újítások forgási sebessége. Ha a cenzúrán kívüli nyilvánosság nemcsak bátor, de eredeti műveket is terem, arról a nem-ellenzékiek is hamarosan értesülnek. Érintkezésben vagyunk.

A cenzúra kötelességtudóan fékez, de már fölismerte, hogy a kormányzat az információk lendületesebb forgalmát is elbírja anélkül, hogy ingataggá válna. A rendszernek több az önbizalma, és az előnyös nekünk.

 

A történelemnek nincsen olyan nemzeti főutcája, amelyhez képest a többi nemzet útja mellékutca. Minél kevésbé gondoljuk, hogy van, annál érdekesebbé tesszük a mi utcánkat. A szovjet út természetesen nem főutca, éppen most hallom a televízióban, hogy átszervezik a mezőgazdaság irányítási rendszerét annak érdekében, hogy legyen krumpli. Kommunizmus: sok tank, kevés krumpli. Sok fontoskodás, kevés eredmény. Mi ebben a főutca? Természetesen az amerikai út sem az, a japán sem, a német sem, a francia sem, a svéd sem, egyik sem. Nincsenek irányadó modellek, példaszerű rendszerek.

Annyiféle célra lehet törekedni, annyiféle sikerrel lehet vígasztalódni! Minden közösség a céloknak másfajta konfigurációját állítja maga elé. Ha valamiben, akkor a kultúrában van és lehetséges egyenlőtlen fejlődés. A kultúra nem a gazdasági növekedés függvényében sűrűsödik és ritkul. Lehetünk elmésebbek, mint amilyen számosak, gazdagok vagy fenyegetőek vagyunk. Önmagunk megértésében és az élet alapvető kérdéseinek föltételében nem vagyunk hátrányban attól, hogy kis országban élünk. Jeruzsálem és Athén, Firenze és Amszterdam kisebb városok voltak, mint Budapest.

Ha van tevékenységi kör, amelyben váratlan előretörések és hátramaradások lehetségesek, az a szellemi alkotás köre. Úgy gondolom, hogy most Budapest lehetne a szovjet hatás alá vont Közép-Európában az, ami Bécs volt Közép-Európában századunk elején. Lemerültünk és fölbukkantunk. Alagútfúrás közben hangokat hallunk a túloldalról. Áttörtük magunkat a nagy egyszerűsítésen. Az érett Európa bonyolultságának sejtelmével mosolygunk egymásra. Most mintha nem volnánk kiszolgáltatva valamilyen fenyegető, lázas ostobaságnak. Most mintha nem volnánk az agresszív útvesztés állapotában.

 

Magyarországon éppen úgy van cenzúra, mint a többi kommunista országban, csak ez a cenzúra kevésbé korlátolt, nagyvonalúbb és engedékenyebb. Mondhatjuk talán, hogy a szovjet tömb országai közül Magyarországon a legenyhébb a cenzúra, s ezért itt kell a legkevésbé félni az államtól. Ez aránylag frissebbé teszi az emberek társalgó vagy írásos érintkezését, lehet érdekes beszélgetésekben részt venni, lehet jó könyveket olvasni, lehet nyugati újságokhoz és folyóiratokhoz hozzájutni, nem zavarják a nyugati magyar nyelvű rádióadásokat, az állampolgároknak – így szól a törvény – jogukban áll nyugati útlevelet kérni, s a hatóság megadhatja (nem köteles megadni), ha így látja jónak, a kérelmezők túlnyomó többsége pedig meg is kapja évente egyszer a nyugati kiutazási engedélyt.

Majdnem – de csak majdnem – jogállamban élünk. Korlátozott nyitottság, korlátozott szabadság, de nem totalitárius, zárt elnyomás. Idehaza többnyire azok mondják, hogy az állam totális, akik ezzel mentegetik maguk előtt óvatos alkalmazkodásukat a cenzúrához. Ha valaki megpróbálja gyakorolni a gondolatszabadságot, s azt tapasztalja, hogy ennek ára van, de nem életveszélyes, az puszta szabadlábon létét bizonyítéknak tekinti arra, hogy amiben élünk, az a demokráciának nem abszolút ellentéte.

Ha egy fiatal sikeres akar lenni, nem árt tevékenykednie a Kommunista Ifjúsági Szövetségben, belépnie a pártba, beiratkoznia a Marxizmus–Leninizmus Esti Iskolába; sokféle előnytől fosztaná meg és sokféle hátránnyal büntetné magát, ha többre becsülné a szabadgondolkodás örömeit az államtól elnyerhető javaknál, a magasabb beosztásnál és fizetésnél, a kedvezményes állami támogatással megszerezhető lakásnál, az állami pénzen való gyakori külföldi kiutazásnál, a nyilvánosság előtti szereplésnél.

Természetes, hogy a többség sikeres akar lenni, s ezen a nyugati szemlélő aligha csodálkozik. Érvényesülni így is kérdésesebb, gyanúsabb itt, mint Nyugaton. Ezért van egy kisebbség – kell, hogy legyen –, amely inkább magával akar jóban tenni, mint az állammal. Karrierjével fizet ezért a különös barátságért. Sehogy sem tehet egészen jól járni.

 

Mit szabad, mit nem szabad Magyarországon 1982-ben? Szabad gondolkozni. A szabad gondolkozásnak ritkán van kellemetlen következménye, s ha van, nagyobb sérülések nélkül túlélhető. Ezek a kellemetlen következmények lehetnek serkentő hatásúak is: még szabadabb gondolkozásra ösztönözhetnek. Ki tudja, mennyivel lenne okosabb az ország, ha szabad volna okosnak lenni, ha semmiféle politikai elnyomás nem lenne?

Amit az emberek nem fejezhetnek ki egyik formában, kifejezik egy másik formában. Megérteni egy országot annyit jelent, hogy azt vizsgáljuk, miről kell lemondani a lakóinak, s mivel kárpótolják magukat ezért? Mi az, ami nem sikerül nekik, s ehelyett mi az, ami sikerül nekik? Mi teszi más országok lakóival nagyjából hasonlóan boldoggá őket. Ha az amott tengelyfontosságú értékek itt nem elég erőteljesek, akkor kell, hogy legyen egy másik értékcsoport, amelyet kimondva vagy kimondatlanul ennek az országnak a lakói elsődlegesnek tartanak.

Azt hiszem, hogy Magyarországnak nem megy igazán az, ami versenyszerűen mérhető teljesítmény. A műszaki sikeresség világstatisztikáiban aligha leszünk bármikor is az élen. E téren talán jobban boldogulunk egyik-másik kelet-európai országnál, de a piacon értékesíthető műveinkkel közepesen állunk. Jobban megy az országnak az, ami megfoghatatlanabb, amit talán életművészetnek nevezhetünk. Az otthonos környezet művelése, a kellemes időtöltés, a szívélyes érintkezési mód. Némi életbölcsesség és távlat azoknak a dolgoknak a megítélésében, amelyeket mások halálosan fontosnak tartanak. Egészséges, pogány cinizmus az akarnok mániákkal szemben. Jólápolt kertekben csendesen borozgatni alkonyattájt a barátokkal ér annyit, mint nyolcsávos, zsúfolt autóutakon száguldozni.

 

Magyarországon nem lehet a nyilvános hírközlési szervekben kertelés nélkül, elemzően és tárgyilagosan bírálni az ország politikai szerkezetét, a párt és az állam felsőbb szerveit és tisztviselőit. Lehet pedagógiai-erkölcsi bírálatban részesíteni alsóbb szintű szerveket és vezetőket. Lehet bírálni a gazdasági állam jelenségeit, személyi és intézményi hordozóiktól elvonatkoztatva: de nem lehet bírálni a pártközpontot, a minisztériumokat és a rendőrséget.

Abszolút lehetetlen népszavazást javasolni abban a három alapkérdésben, amelyek nemzeti és társadalmi önrendelkezésünket meghatározzák. Egy: maradjunk-e tagjai a Varsói Szerződés katonai szövetségének vagy sem? Kettő: egy vagy több párt képviselői közül választhassuk-e ki parlamenti képviselőinket? Három: a főhatóságok vagy a munkavállalók választott testületei nevezzék-e ki a vállalatvezetőket? Tökéletesen lehetetlen tárgyilagos információkat közölni a szamizdat-közlönyökön kívül, tehát a hivatalosan engedélyezett sajtóban, a cenzúráról. Első fokozata a legközvetlenebb: az öncenzúra, második fokozata a kulturális apparátus, beleértve a szerkesztők, a minisztériumi és pártfunkcionáriusok egész hierarchiáját, harmadik fokozata a politikai rendőrség, amely az állampolgárokat megfigyeli, figyelmezteti, róluk feletteseikkel folyamatosan konzultál, előmenetelüket véleményezi, s amely természetesen akkor is dolgozik, méghozzá alaposan, ha nem is tartóztat le senkit szabad gondolkodásért. Értelmiségi embereket legalábbis nem, ismeretlen munkásfiatalokat alkalmasint igen.

Lehetetlen objektív vizsgálódást folytatni az állam büntetőszerveiről, a börtönökről, a lehallgatások, a levélcenzúra kiterjedt hálózatáról, arról az archaikus szokásról, hogy az állampolgároktól a határon elkobozzák az állam szempontjából ellenszenves könyveket, vagy éppen arról a nyomasztóan kiterjedt gyakorlatról, hogy jobbra érdemes emberek nagy sokaságát ijesztéssel, pénzzel, előléptetéssel, állami kedvezményekkel arra veszik rá, hogy társaságuk, kollégáik besúgói legyenek, erkölcsi hullák egyszóval.

 

Megszokható, hogy van egy lakás, amelyben cenzúrázatlan tanulmányokat és irodalmat lehet kapni, sokszorosítva. Egyre kihagyóbban működik a reflex, amely a különvéleményt becstelennek, sőt ellenségesnek, tehát büntethetőnek akarja látni. Egyelőre úgy látszik, hogy a rendőrséget nem a második kultúra eltakarítására, hanem csak határok között tartására működtetik. Itt-ott egy-egy elkobzás, kellemetlen és tolakodó követelések, a független kiadás munkatársai néha nagyobb gorillakísérettel mennek az utcán, mint a miniszterelnök. A nyilvánossághoz fordulunk, aláírunk, mérsékelten és célzottan; rugalmas és arányos válaszok.

Eltörölni a második kultúrát és megtartani a hitelképes, liberális presztízst a világban, mindezt egyszerre ugyanúgy nem lehet, mint fönntartani az életszínvonalat és fékezni a kisebb-nagyobb vállalkozók gazdasági autonómiáját. A kormányzat is megtanulja, meg kell, hogy tanulja, hogy a jó hírnévnek ára van. Nem lehet civilizáltan képmutatóskodni a nyilvánosság előtt, s közben nehézsúlyú titkosrendőrökkel ijesztgetni azt a néhány embert, aki a cenzúra álnok rituáléjából kivonja magát, s nem játszik együtt a cenzorokkal abban a játékban, hogy ó, dehogyis van cenzúra, én éppen csak annyit akartam mondani, amennyit kinyomtathattam, egy szóval sem többet.

Kényes játszma ez a magyar kísérlet, könnyű elrontani. Vén tragacsunk kezd bíztatóan futni. Ülünk benne, s lessük, mikor döglik be: mert be szokott, s többnyire ilyenkor. Kijózanodás ideje: annyira vittük, amennyire tellett tőlünk. Állapotunk: önarcképünk. Szerencse, balszerencse, nem az ügyefogyottak beszéde ez? A történelmet nem a komisz végzet csinálja, hanem mi magunk, tehetségtelenek. Ha általános törvényszerűséget vagy nemzeti balsorsot hallok emlegetni, a nehézfejű diákra gondolok, aki véletlenül mindig azt nem tudja, amiből éppen kérdezik.

Az államtársadalom kritikájában a nemzetállam korlátozásának intellektuális programja a legérdekesebb. Szemléletessé válik ez a kritika, ha például Budapesten elmegyünk egy kutatóintézet tanácsülésére, ahol ott vannak a döntési jogkörrel rendelkező hatóságok emberei is. Érzékelhetjük a kutatóértelmiség növekvő magabiztosságát a végrehajtó értelmiséggel szemben, érveinek ármányos finomságát a vitában, amelyben a konzervatívabb hatalmi szervek emberei (a dolog érdekessége, hogy vannak kevésbé konzervatív hatalmi szervek is) sértődötten védekeznek.

Az államkorlátozás hatékonyságát növeli, ha nemcsak az államból lehet megélni, nemcsak abból tehát, amit az állam másoktól elvesz, és nekünk odaad. Még nincsen kipróbálva az önigazgató értelmiségi intézmények gazdasági önállósága. Mi történik akkor, ha értelmiségi intézmények kiharcolják függetlenségüket, és a piacon is megállják a helyüket?

Mind nagyobb önállóság a központi újraelosztással szemben, önkéntesen szövetkező és önmagukat kormányzó értelmiségi csapatok fürge mozgékonysága a szellemi termékek piacán, alternatív vállalkozások, amelyeknek nem a legnagyobb profit a célja, hanem maga az érdekes tevékenység, s kiegészítőleg a megélhetés a gazdaság rögeszméje nélkül, a második gazdaság és a második kultúra szövetkezése, ez az az út, amely Kelet-Európában a tehetségesebb értelmiségi fiatalokat csábítja. Az állami intellektuális fegyelem és az állami frazeológia alól talán csak ezen az úton tudnak fokról-fokra felszabadulni.

Mindannyian az állami és az alkotó értelem mérkőzésének vagyunk szereplői, közege, anyaga, és egyikünkben sem dőlt el a játszma erre vagy arra véglegesen. A hatalom és az alkotás vitája ontológiai természetű, nem tud nem lenni. Még a többpártrendszerű politikai szerkezetben is föltűnik, hiszen a fennálló szellemi meghaladása: lényegénél fogva kisebbségi tett. Kiváltképp elkerülhetetlen az egypártrendszerű államokban, ahol a hatalom, amely önmagát kilencvenkilenc százalékos többségnek nyilvánítja, nem tartja kötelességének, hogy bármennyi helyet is biztosítson a vele szemben álló kisebbségi gondolkodásnak.

Kelet-Európában ez a szembenállás – informális szellemi hatalomé és formális világi hatalomé – az igaz színház, ez a legvalószínűbb beszédtéma. Nem szükségszerű, hogy a szellemi és a hatalmi elit játszmája – még ha Kelet-Európa korlátozott önrendelkezésű államaiban is – barbár és gyűlölködő legyen. A felek politikai műveltségének arányában lehet civilizált és sportszerű is. Mindkét félnek érdeke azon a terepen játszani, ahol ő az erősebb. A hatalom a kegyek és a büntetések, a szellemi elit a szavak és a jelképek közegében érzi otthonosabban magát. A játék annál fejlettebb, minél jelképesebb.

 

A játszma akkor elegáns, ha a felek nem elkeseredettek. Az a fontos, amit most csinálunk, annak kell jónak lennie. A jelen: kitüntetett idő. Élvezni óráinkat szabadságharc. Miért csinálnék a jóért rosszat? Nem csak akkor leszek boldog majd egyszer, ha szabad leszek. Most is próbálok fölszabadulni, tehát boldog vagyok.

Alapozó munkát kell végeznünk önmagunkban és kapcsolatainkban, hiszen még saját személyünk önigazgatásától is messze vagyunk. Ha a belső fölengedés, a lelki görcstelenség állapotára törekszünk, kevésbé érhetnek veszteségek, akkor az állam nem félelmetes.

Legvalószínűbben azokkal együtt művelhetem szabadságomat, akiket kedvelek. Szervezetben is szebb a kicsi, a barátok szolidaritása. Természetes szerveződési formánknak az informális társaságok hálózatát tartom. A nagy létszámú formális szervezetben vagy a részek rángatják magukkal az egészet, vagy egy vezető kisebbség – mint központ – megfegyelmezi a részeket.

A kisebb, áttekinthető baráti körök csinálják a maguk játékát. Árnyalatosabbá teszik a színképet, felelősek önmagukért, és finom tudatossággal különböznek. Leginkább derűs közérzetet kívánok önmagunknak. Itt és most. Egyáltalán nem várva eszméink távoli diadaláig. A barátság minden, a végcél ábránd.

 

A kelet-európai túlmeghatározottság heves kihívás az önmeghatározás kalandjára. Vagy lelassítjuk agyunk működését, vagy mindenre, ami adott, dolgos frissességgel rákérdezünk. Az államosított értelem szinte minden kérdésben ott áll le, ahol a dolog kezd érdekes lenni. Az államhazugság ruhája a közhely. Azok a kérdések, amelyek néhány száz kilométerrel odébb már nem kérdések, képesek-e betölteni elménket, hogy már mindig csak belülről gondolkodjunk rajtuk, s ne kívülről és felülről? A görnyedt állami elme nem meri kihúzni magát. Könnyű annak, mondja, aki egyenesen jár, önzőn kivonja magát a közös görnyedés terhe alól.

Szabadságomról ha lemondok, belebetegszem, a bérbeadott lélek sötét és zavaros. Nem lehet csak egyvalamiben hazudni, a háromnegyedigazság után jön a féligazság, azután meg már a negyed. Nyúlós kultúrában, annyi kitérő után már nincs is mihez képest hazudni. Az öncenzúra: önbutítás, agyunk libidóját sérti. Ha a kinemmondás erkölcsös, akkor a végigmondás bűne édes.

 

Az autoriter nemzetállamok: megyei adminisztrációk. Nem muszáj leragadni a provinciális megyében, és tűrni az alispán packázásait. Kisvárosi kultúrában kisvárosiak a beszédtémák. Sokat eszünk, sokat iszunk: kövér ember kicsiket lép. Szegény ország, gazdag stílus, zsúfolt, patetikus, nehézkes. Otthonos, kissé unalmas kultúrában vigyázni kell, hogy mit mond az ember, nehogy megbántsa beszélgetőtársait. Ha az író fél, akkor nem a szavakra gondol, hanem a következményekre.

Kialakult a nemzetközi egyidejűség, a világ egy, és érdekesebb, mint Budapest és környéke. Kezdeti lépések: még mindig túlságosan is elfogadható vagyok. Próbálom fölszabadítani magam arra, hogy elfogadhatatlan legyek. Nehéz helyesen élni, s létrehozni valamit, ami még nem volt, antiközhelyeimet. Ki vagyok? Mi ez itt körülöttem? Alvajáró menetgyakorlat, percenként útelágazások. Hova mégy? A legtávolabbi pont te magad vagy. Az autonómiának nem a múlt, hanem az utópia az alapja.

 

A szűkösség a mélységgel vigasztalja magát. Ki tudja, így van-e? Tény, hogy a börtönnaplók nem érdekesebbek, mint a csavargóregények. De az is megesik, hogy a fogoly, ha már kérdésessé tették, belemegy a játékba, s önmagát is gyökeresen kérdésessé bírja tenni. Ebben az esetben a zárka: világszínpad.

A körülszorongatott ember valami titkos erőforrást keres, és rátalál belső szabadságára. Velejár, hogy megpróbál szembefordulva egy éles pillantást vetni az egész kultúrára, amely körülveszi. Öngyilkossággal egyenértékű kaland vitatni mindazt, amik vagyunk.

Az autonómia misztikus paranoia. A konzervatív szellem nézőpontjából a radikális szellem patologikus. Ha mindent, ami „emberi”, vallatóra fogsz, akkor semmi sem természetes. A szabadság minél beljebb hív, annál szorongatóbb, mint egy lakatlan sziget.

 

A gondolkodó nem akkor győz, ha ellenlábasának a helyébe lép, hanem akkor, ha elcsábítja. Az alkotó sikere az, ha a hatalom embere kezdi őhozzá hasonlóan látni a világot. A kreatív gondolat igyekszik meghatározni a műveltség, s ezen belül a politikai műveltség szabályozó eszméit és stílusát. A szellemi hatás: hatalmi gyakorlat. Az értelmiség, ha nem akarja bérbe adni, szolgálatra bocsátani az öntudatát, a saját hatalmát kell, hogy akarja, amely nem katonai, nem is politikai, nem is gazdasági, hanem kulturális hatalom. Érlelődik a felismerés, hogy őszintébb és célravezetőbb, ha az értelmiség a saját játszmáját játssza, és ha megtanulja viselni a maga különös szellemi hatalmának a felelősségét.

Tőlünk függ, hogy mennyire releváns kérdéseken vitatkoznak a felek. Ha a kérdések zavarosak, a válaszok is zavarosak lesznek. A játszmában legalább az egyik félnek pontosan kell fogalmaznia.

Megeshetik, hogy egy nemzeti értelmiség egész spektruma tévesen kalkulál, és irreális föltételezésekre építi stratégiáját. Ennek büntetése, hogy a játék eldurvul, és végül előkerülnek a fegyverek, ami nemcsak a hatalmi elit hibája, lehet a kulturális elité is.

 

Egy hatalmi elit tömeges fölváltása egy árnyékhatalmi elittel: pazarlás. Termékenyebb, ha nagyjából mindenki ott marad, ahol eddig is volt, s a szelekció folyamatos és személyes.

Reguláris seregek frontális csatái kerülendők. Hasonlítson az egész inkább a lovagi tornára. Méginkább valami olyasmire, mint a nemek háborúja, amit nem lehet sem fölfüggeszteni, sem központilag megszervezni.

Az államhatalmat becsmérelni egyrészt udvariatlanság, másrészt elvadítja azokat a derék embereket, akik az államhatalom fogalmán önmagukat értik.

Csak azt izgatja olyan nagyon, hogy ki az igazgató, aki maga is az igazgatói kinevezést tartja a legfőbb jónak. Érdekesebb visszafoglalni a cenzúrától azt az íróasztalt, amelynél te ülsz. Ezen az íróasztalon hazugságnak nincsen helye.

A politika meghízott, le kell fogyasztani. A politikai elit túlterjeszkedett illetékességi körén. Beleártja magát olyasmibe is, ami nem a dolga, viszont elhanyagolja azokat a teendőket, amelyek valóban rá tartoznának.

A hallgatózás, leskelődés, akadékoskodás jellemhiba. Világtörténelmileg haladó jellemhibák természetesen, ha a szocialista állam gyakorolja őket.

Polgári konzervativizmussal én azt várnám az államtól, hogy viselkedjen olyan diszkréten és hatékonyan, mint a vízművek vagy az államvasút.

 

Konszolidálódik egy értelmiségi vezetés alatt álló, paternalista államtársadalom, amelynek nehéz reformokat kell végrehajtania az önismeret egyre felnőttebb szintjén, mind tisztánlátóbban vállalva az ésszerű bátorságot, és tudomásul véve, hogy csak szilárd kormányzat tud bátor reformokat végrehajtani. Szakma, életkor, alkat, értékválasztás, sőt ízlés dolga, hogy ki az, akinek kedvesebb a dolgok végiggondolása, s ki az, akinek kedvesebb a lehetőségek gyakorlatias kitapogatása? A radikális művészetet és a mértéktartó politikát szellemileg termékenyen összeegyeztethetőnek tartom.

Konzervatív liberalizmus és radikalizmus két pólusa között hány nagyszerű változata adódott a felelős álláspontnak a múlt század negyvenes éveinek magyar reformkorában. Ma is lehetségesnek látom a különböző világfelfogású mesterjátékosok egyeztetett csapatmunkáját. Demokratikus stílussal meg lehet előlegezni a demokráciát. Az elméleti diszkusszió természeténél fogva méltányosabb lehet, mint a hatalmi harc. Akkor válunk felnőtt nemzetté, ha az alkalmas időben beérő politikai pluralizmust ideológiai pluralizmussal készítjük elő. Ezt meg lehet kezdeni már az államtársadalmon belül is, kifejlesztve az eltérő és a közös érdekek tisztázásának műveltségét.

 

Hiába is próbálom, negyven éve nem sok rokonszenvet bírok érezni a mélyből hirtelen magasba lendült népvezérek iránt. Mitagadás: demagógok. Hetvenkednek, el vannak ragadtatva maguktól, beszédükben kevés a pontos tény vagy elemzés, sok a nagyzoló frázis. Bizonykodnak: ha keveset is tudnak, azt mélyebben. Azt, hogy az ember kezdő még a pályán, muszáj valami érzelmes fennhéjázással ellensúlyozni. Szereztek valamilyen hatalmat, de mire használják? Tétovaságuk függönye: halandzsa. A tömeg föltolta őket a magasba, és vár valamit tőlük. Igazán nehéz helyzet, erre nem voltak fölkészülve, fejfájásra panaszkodnak. Miért lennének a hatalom újgazdagjai kevésbé idétlenek, mint a pénz újgazdagjai?

Előkelően világos, szabatos, tárgyszerű és jó humorú politikát igényelnek. Amikor a politikusok meg akarnak rendíteni, a legkevesebb, amit mondhatnék, az, hogy nem rendülök meg. Miért kedvelném a politikában azt, amitől a magán érintkezésben is idegenkedem? Nem bánom, ha egy politikusnak tapasztalata van, s már nagyon tudja lenyelni a mérgét. Elvárom, hogy képviselőim a hatalomban iskolázott politikusok legyenek. Járják be a szamárlétrát, bizonyítsák be előbb kicsiben, hogy mire képesek. Üljenek feszengés nélkül, derűs edzettséggel a helyükön. Ne foglalatoskodjanak sokat azzal, hogy áll nekik a hatalom, ahogy egy zongoraművész sem foglalatoskodik sokat azzal, hogy áll neki a zongora.

A nekem tetsző politikusoktól idegen a fészkelődés, pöffeszkedés, kisebbségtudat és görcsösség. Tudnak nem önmagukra gondolni, amikor a dologról kellene elmélkedni, amiről éppen szó van. Nincs meg bennük a nyers, mohó érvényesülni akarás, ami a demagógban. Nem akarnak folyton hallatni magukról. Korántsem gyűlölik érzékenykedve azt, aki nem ért egyet velük. Előtolakodó énjüket ironikus önuralom alá helyezik. Tisztelik a formát, a körmönfont rítust. Nem vetemednek arra az ízetlenségre, hogy erkölcsi ostorozással illessék azokat, akik útjukban vannak.

 

A hatvannyolcas hullám lényegét abban látom – azokkal egyezően, akik kultúrforradalmat látnak benne –, hogy a fiatal értelmiségiek föllázadtak saját instrumentális szerepkörük ellen. Föllázadtak az olyan értelmiségi lét ellen, amelyben az értelmiség magas képzettségű bérmunkásként, technikai szakemberként, értékmentes alkalmazkodókészséggel, vagy éppen lelkesedését is eladva végrehajt olyan feladatokat, amelyeknek értelmét és helyességét nemcsak hogy módjában, de szándékában sincsen felülbírálni, amelyben azt csinálja, amire utasítják, és amiért a fizetését kapja. A hatvannyolcas fiatalok vissza akarták venni munkájuk értelmét, ragaszkodtak ahhoz, hogy olyat is csináljanak, amivel maguk is egyetértenek, hivatásukat autonóm etikával szerették volna gyakorolni. Az értelmiség méltóságát keresték.

A hatvannyolcas mozgalom értelmiségi lázadás volt, amely leginkább abban hibázott, hogy nem önmagával határozta meg magát, hanem inkább föltételezett ellenfelével: a kapitalizmussal. Ezzel belegabalyodott a kommunizmusba, a forradalom-vallásba. Elbújt ismét a proletariátus a harmadik világ éhező százmilliói mögé. Kínával szimpatizálva a pekingi politikai elit játékszere lett. A PLO-val szimpatizálva Moszkva játékszereinek a játékszere lett. A nyugati hatvannyolcas értelmiség sokkal többet gondolkodott azon, hogy ellenfelei kicsodák, mint azon, hogy ő maga kicsoda és mit akar. Mivel nem tudta, hogy kicsoda, és nem tudta, hogy mit akar, miután pedig forradalmi szerepei hazugságnak bizonyultak, regressziót hajtott végre egy új-infantilis, pszicho-konzumációs kultúra felé, ami kellemesen összefér társadalmi szerepének normalizációjával, maradjon a társalgásnak néhány csinos komplexus és indentitásválság.

 

Nekünk, kelet-európaiaknak kevesebb szabadságunk van, mint a nyugati embereknek, jobban ki vagyunk rá éhezve. Ezért talán messzebb is akarnánk menni, mint ameddig ők mentek az egyéni és a kollektív szabadságjogok biztosításában. Másképpen odáig sem fogunk eljuthatni, ahol ők tartanak. Ha a szabadság dolgában is csak utolérni akarjuk a nyugatiakat, ugyanúgy, mint a technológiában, akkor természetesen sosem fogjuk utolérni őket ebben sem.

A lengyel társadalmi mozgalomra szerte a világból sokan odafigyeltek. Aki szereti, ha az emberek valahol nagy frissességgel nekilátnak viszonyaik megújításának, az távolból is lengyelszakértő lett, és odament szemlélődni, levegőt venni. Másfél éven át Lengyelország volt a világdráma legérdekesebb színpada.

A vasfüggöny ismét legördül. A társulat odalenn a föld alatt készül az új előadásra. Tanulni akar az előző produkció hibáiból. Újra át kell gondolnia, hogy miben áll vállalkozásának különössége.

Térségünkön eljött az ideje az olyan politikának – inkább antipolitikának nevezném –, amely siker esetén sem emelkedés fölfelé az államhivatali létrán. Nem hoz függetlenített állást, előléptetést fölfelé, ugrást a jövedelmi skálán. Nem hoz állami kocsit, testőrt, titkárnőket. Annak a helynek, állásnak, munkának a védelmét jelenti, amelyben mi magunk vagyunk, és amelyben maradni is akarunk. Az antipolitika nem álom a jövőről, hanem a jelen méltósága.

Ha egy építész antipolitikus, akkor tehetsége szerint jobban akar építeni, kevesebb megkötöttséggel, s nem akar feljebb vergődni a hivatali lajtorján olyan íróasztalokhoz, amelyek mellett már-nem-építő építészek még-építő építészek munkájáról döntenek, többnyire úgy, hogy megnehezítik, s nehézkes szabályozások közé rekesztik azok munkáját.

Az ilyen akadékoskodást az antipolitikusok semmiképpen sem hajlandók létező szocializmusként, tisztelni. Nem tartják a reform netovábbjának, ha az akadékoskodók egy kicsit mérsékeltebben akadékoskodnak.

 

Legfontosabbnak ma a gondolkodók emancipációját tartom a nemzetállami csapatmunka korlátoltabb víziójától. A gondolkodó európaiak társalgását, magasan a kormányok és az államhatárok fölött.

Kívánatos, hogy a nemzetközi játéktéren valamennyi elit tisztázza saját érdekeit és stratégiai céljait. Továbbá, hogy valamennyi elit üzletszerűen mérlegelje, miben állapodhat meg a többi különérdekű játékossal, illetve milyen téren kell nyomást gyakorolnia a másikra, hogy azt koncesszióra késztesse.

Igazában máris kialakulóban van mindkét világhatalom élén egy olyan professzionális stratégiai elit, amely racionálisan mérlegel, nem lő ágyúval verébre, képes arányos, adekvát és célzott válaszokra, és szabatosan fogalmazza meg, hogy mit akar és mit nem akar. Csak éppen ez az elit még nem jut kellő szóhoz. Hangját elnyomja az ideológiai háború nyúlós frazeológiája, érzelgős üressége, amely igazában még blöffnek sem jó, még pókerezni sem lehet vele igazán. Kellene, hogy legyen a nemzetközi értelmiségnek egy világosabb, kevésbé giccses, nemzetközi arénája és nyilvánossága, ahol szárazabban tudatjuk egymással, hogy mit akarunk, és egymáshoz szólva lemondunk a propaganda nyelvéről.

A történelem elsősorban nem urak és szolgák, nem elnyomók és elnyomottak, hanem a hatalomért versengő elitcsoportok harcának története. Hatalmi technikák versenye.

A többség megfér egy konszolidált elituralommal, s csak akkor fordul el az egyik elittől, ha becsapta, és ha már több bizalmat érez egy másik elitcsoport iránt.

A hatalmi elit fölváltása a néppel lehetetlen. Legföljebb egy másik árnyékhatalmi elittel lehetséges, ha van ilyen. Ha a hatalomon lévő elit bebizonyította, hogy nem képes a tanulásra és önmaga megújítására.

A kultúráknak, a miénknek, európaiakénak is, van egy nyelvtana: hogyan lehet szövegbe szövődnünk? Hogyan állhat elő textúránkból a textus. Vannak alkalmi, helyi, föltételes és viszonylagos nyelvtani szabályai az érintkezésnek. De vannak kultúraközi megállapodások is, állandóan és egyetemesen. Erkölcsi történetünk ezeknek a szabályoknak a megközelítése tévedéseken át.

A bölcsek világában ezek a megállapodások szembeötlőbbek. A lángelmék sem egy kórusban énekelnek, de jobban megértik egymást, mint a korlátolt többség, amely félreértésre, sértődésre és veszekedésre hajlamos. Ezek a szabályok a társadalmi kommunikáció módszertanává állnak össze. A liberális filozófia fejezi ki a legformálisabb koherenciával az európai kultúra legkiegyensúlyozottabb megállapodásait arról, hogyan egyeztessük érdekeinket.

Társadalmi-politikai valóságként a liberális filozófia a demokráciában ölt testet. A liberalizmus sokkal több, mint a rá hivatkozó pártok propagandája. A liberalizmus annyit jelent, hogy a politikai ész kölcsönösen elfogadható játékszabályokon és azok fejlesztésén gondolkodik. Intellektuális szigor a méltányos és fair játék megkövetelésében. Ebben rejlik a liberális demokrácia érthetősége és evidenciája.

A gyerekek még írni sem tudnak, de már tudnak vitatkozni azon, hogy a játékban mi jár, mi nem jár? Mi igazságos és mi az, ami nem igazság? Tudva-öntudatlan minden sportkedvelő a becsületes játék filozófiáját osztja. A liberális demokrácia nem kell, hogy elnyomja az állampolgárok spontán igazságérzékének megnyilatkozását, vitájukat arról, hogy egy adott jogszabály méltányos játékszabály-e, hiszen a rendszer éppen ezektől a vitáktól és korrekcióktól erősödik.

A diktatúra viszont – ebben az értelemben – javíthatatlan. Ha nem nyomja el a jogszabályok szabad vitatását, törvényszerűen megdöntik. A liberális filozófia egyensúlyt teremt, az antiliberális filozófia kiegyensúlyozatlanságot.

A demokráciának stílusa van, és ez a tanulás stratégiájából következik. A tanuló ember fontosabbnak tartja a tanulást, mint a tanítást. A tudhatóval szemben a nem tudottat sejtve: ironikus, mert fölismeri, hogy az ismeretlen túlnyomó. Az európai értelmiség szentjei tanulók voltak, és nem tanítók. Kísérletezők, és nem a meglévő tudás védelmezői. Az utópiák eszméje: a tanuló társadalom. Bölcsebb szabályok szerint együttélő, és azokat mélyen átgondolva, műgonddal finomító embereké.

Elvi nonszensz, hogy bármiféle utópia jóváhagyja a cenzúrát, hacsak nem autópia, a szorongás és az erőszak látomása.

Utópikus a közösség, amely tanulás révén lett alanya önmagának, tanuló személyiségek nyitott kommunikációja révén. A technika csak fagyott instrumentuma a közösség tanulóképességének.

A társadalom – meghatározása szerint – önalakító és kísérletező. Hiszen olyan elemekből áll – emberi személyekből –, akiknek individuális akarata fölött nincsen semmiféle magasabb létrendből érkező parancs.

Minden létező szabály emberi, emberek által kieszelt, megkövetelt és megtartott szabály. Sem isten, sem a történelem hipotéziséből nem lehet közvetlenül levezetni őket. Szabályaink a mi műveink, s ha nem tetszenek, akkor lehet másokat csinálnunk helyettük.

Ha az embereknek egy kisebb csoportja olyan szabályokhoz ragaszkodik erőszakosan, amelyeket a többség csak kényszer hatása alatt fogad el, önként azonban nem helyesel, akkor ezeket a szabályokat előbb vagy utóbb forradalmak fogják áttörni és radikálisan módosítani.

Valóságos reformokra csak liberális demokráciákban van lehetőség, amelyekben a jogszabályok megváltoztatását a kisebbség meghallgatása után a többségi meggyőződés megváltozása hozza meg.

Diktatúrában a reform álreform. Valójában csak a diktatúra enyhítése, tehát a többség számára kellemetlen tilalmak egyikének-másikának a feloldása, egyszersmind azonban fenntartása a kisebbség hozta tilalmak rendszerének.

 

Az emberek egymáshoz képest elvileg szabadok, mivel kölcsönösen meg tudják ölni egymást, és mivel kölcsönösen szerződéseket is tudnak kötni egymással.

A diktatúra nem igazán van, ha sokáig fennmarad is, mert esékeny. A diktátort bárki megölheti. Soha nem lehet tudni előre, ki lesz a zsarnokölő. A leghatalmasabb és legokosabb zsarnok nem lát bele a legnyomorultabb és legbutább szolgájának a fejébe. A hitlerizmus dűlt-borult volna, ha a Hitler elleni merénylet sikerül. Az USA alkotmányos demokráciáját elnökgyilkosságok nem tudják megzavarni.

A társadalom annál fejlettebb, minél inkább alanya önmagának. Korlátozottabb autonómia kezdetlegesebb kultúrát jelent. Olyan emberek társadalmát, akik nem nagyon szoktak gondolkodni. Ha a szocialista társadalom egyénei nem szabadok, akkor a szocializmus nem a szabadság társadalma. Akkor a szocializmus valami kezdetlegeset jelent: diktatúrát, amellyel szemben a forradalom indokolt. Liberális demokráciában lehet szocialista reformokat bevezetni parlamentáris többséggel, alkotmányos játékszabályok szerint. A demokrácia magában foglalhatja a szocializmust. Az egypártrendszerű államszocializmus azonban nem tudja magában foglalni a demokráciát. Ha teret ad neki, akkor a méltóságukra ébredő állampolgárok az egyközpontú politikai szerkezetet szétvetik.

A szocializmus, mint a jövedelmek igazságos redisztribúciója vagy mint a hatalom igazságos redisztribúciója: a többség javára, csak olyan társadalomban lehetséges, ahol a többség dönt, és a kisebbség kifejtheti, méghozzá korlátozatlanul a véleményét mindezekről.

Ha a szocializmus úgynevezett vívmányai vitathatatlanok és visszavonhatatlanok, ez azt jelenti, hogy nincsen demokrácia. Sarktétel: a demokrácia értéke megelőzi, bár nem tagadja a szocializmus értékét.

A társadalom annál inkább társadalmi – szociális –, minél inkább autonómiák szerveződése, minél inkább áthatja a társadalmi szerződés eszméje, ami annyit jelent, hogy az emberek nem csak állati félelmüknek engedelmeskednek, hanem tudásukkal fölülvizsgált kölcsönös megállapodásaiknak.

A politikai, művészi és tudományos avantgárd: a tanuló emberek teljesítménye, gondozatlan lehetőségeink fölismerése. A tanuló ember kísérletezett a reformokkal és a forradalmakkal. Igaz, hogy tanulás műve a hagyomány, de az a radikális igény is, hogy a cselekvést nemcsak a múltról, hanem az elképzelt jövőről szóló képek is igazolják. A múlt nem volt olyan nagyszerű, hogy az utópia fölöslegessé váljon. Rossz tanulómodell: egymás tanultságát följebb-lejjebb sorolgatni az emberi személy misztikus egyetlenségének fölismerése helyett.

A liberális demokrácia módszer arra, hogyan lehet minimalizálni az erőszakot érintkezésünkben. Filozófiai állítása annak, hogy lehetséges egyeztetni az érdekeket. Ezt a cserék végtelen tömegének tapasztalata igazolja. A liberális demokrácia filozófiai tagadása annak a hiedelemnek, hogy a hús-vér emberek érdekei valóban antagonisztikusak lennének. A liberális demokrácia a harci eszkaláció helyett a békés alkudozást javasolja. Annak, hogy te megölsz engem, nem egyetlen alternatívája az, hogy én öllek meg téged.

A diktatúra filozófiája a népek közötti háború törvényeit alkalmazza az egyének együttélésére. A demokrácia filozófiája az egyének tranzakciójának szabályait próbálja a népek együttélésére alkalmazni. Ha a hatalmat a tranzakcióból vezetem le, demokrata vagyok.

Íme egy történetfilozófiai kijelentés: a demokrácia az európai történelem főutcája. Lehet ezzel a megközelítéssel is átfogó, nagyívű metaforákban rendezni az európai történelmet. A bibliai és az athéni demokrácia: kísérletek tény és érték, immanencia és transzcendencia, valóságos és kívánatos összehangolására. A metafizikai és a társadalmi demokrácia egymást tükrözik. Lehetetlen a spiritualista és az objektív kritikai-megértő-empirikus megközelítést tartósan elválasztani.

A történetfilozófiát vissza lehet venni a marxizmus–leninizmustól; rosszul használta, a történelem főutcája beletorkollott a Gulagba és maradványaiba. Mi szól az ellen, hogy kijelentsük: a történelem célja egy olyan világrend, amelyben nincsenek és nem is lehetnek koncentrációs táborok, amelyben nem a tömeggyilkosságipar a kulcsipar. A terror tagadása, az atomvilágháború tagadása, demokrácia a társadalmi egységeken belül és a társadalmi egységek között, szerződéses, játékszerű kapcsolatok művelése – rajtunk áll, hogy kijelentsük: ez a történelem értelme és célja.

Állították már, hogy a történelem célja a Harmadik Birodalom vagy a szocialista tábor vagy a gazdasági-műszaki növekedés. Mások meg azt állították, hogy a történetfilozófia: költészet, metafizika, merő értékválasztás, tehát nincsen tudományos értéke. Igazat adok nekik. De tulajdonképpen mi a baj a költészettel és a metafizikával?

 

Akarhatunk egy olyan világrendet, amelynek vezető értéke az ember tisztelete önmagunkban és egymásban. Más szavakkal az autonómia és a szolidaritás dialektikája.

Demokráciában a kultúra mindenekelőtt kapcsolataink kiművelését jelenti, számot vetve azzal, hogy a legnehezebb feladat nekünk embereknek megférnünk egymással, mert ösztönösen terjeszkedünk egymás rovására, mert gyanakszunk egymásra és idegesítjük egymást. Éppen ezért tekinthetjük a civilizáció fokmérőjének, hogy mennyire sikerült világos és méltányos játékszabályok alá foglalnunk együttélésünket.

Legalább annyi joggal megállapodhatunk egy ilyen történetfilozófiában, mint csavaros gondolati konstrukciókban, amelyek oda lyukadnak ki, hogy a történelem célja valamilyen transzindividuális intézmény, mondjuk egy nemzetállam növekvő hatalma vagy a szüntelen gazdasági haladás, ki tudja hova. A történelemfilozófia nem „objektív igazság”, hanem közmegállapodás. Ha már úgysem tudunk meglenni viszonyaink értékelése nélkül, jogunkban áll a demokráciát tekinteni a történelmi és társadalmi változások legfőbb értékmérőjének. A tapasztalat azt mutatta, hogy minden más javaslat előnytelenebbnek bizonyult. Bármennyi szerkezeti nehézsége van, a demokráciánál fejlettebb praxist és ideológiát eddig még senkinek sem sikerült kitalálnia.

 

A demokrácia feszült egyensúly szabadság és egyenlőség, önvédelem és együttműködés, értelmes önzés és értelmes önzetlenség között. Konfliktusok fölismerése és nyilvános gondolkodás róluk, megállapodásos kísérlet az emberek közötti konfliktusok föloldozására. A demokrácia: a viszonyainkba ágyazott tévedéseink keserves, lassú helyrehozatala. Demokrácia: a társadalmi szerződés sokévezredes és mindig tökéletlen gyakorlata.

Erőszakosan önérvényesítő indulatainkat kölcsönösen írott és íratlan játékszabályok alá foglalva, tárgyalva, alkudozva, egyezkedve, nehogy megöljük egymást – a demokrácia kultúráját finomítjuk. Szabályozott marakodást jelent ez a fogalom, erőszakmérsékelést, annak művészetét, hogyan lehet minél kevesebb erőszak árán együttműködésbe hozni sokféleségünkből adódóan sokféle szándékainkat.

A demokratikus játékszabály-rendszer nem történelmi szükségszerűség, hanem választott, akart és mesterséges emberi mű, tehát nyitott és fejleszthető. Voltaképpen az alkotó képzelet áttéve a társadalmi viszonyokra. A demokrácia magában foglalja eszmény és gyakorlat, utópia és tapasztalat ellentmondását és párbeszédét. Minél inkább alkotásnak fogjuk föl a társadalmat, annál magától értetődőbb a demokrácia, és annál kezdetlegesebb a diktatúra minden alakja.

A demokrácia filozófiájához hozzájárult egy-két gondolattal szinte mindegyik nagy filozófus, de nincsen kanonizált törzsanyaga. Nincsenek hivatalból illetékes őrök annak elbírálására, hogy egy eszme demokratikus-e vagy sem. A demokrácia filozófiája csak gazdagodott nagy ellenfeleinek, Hegelnek és Nietzschének az érveitől is. Körülbelül mindenki tudja, hogy miről van szó, és senki sem tudja kitüntetetten, ex offo, hogy miről van szó.

A valóságos demokrácia mindig korlátozott, de különböző mértékben az. Hagyomány és utópia konfliktusa, a beteljesülés álma, amely kineveti a valóságot, és a valóság, amely kineveli a beteljesülés álmát.

Az európai történelemben robbanékony erővel benne van a jogrend igénye, amely a részek autonómiáját biztosítja az egésszel szemben és az egész működőképességét biztosítja a részek autonómiájával szemben. A demokrácia filozófiája csökkenteni akarja az emberek kiszolgáltatottságát saját műveiktől, kapcsolataik tőlük különváló hatalmától, a három nagy öncélú elidegenedéstől, amelynek neve Tőke, Állam, Háború, három bálvány, amelyek papjai egymással megegyeznek abban, hogy szarkasztikus magaslatból nézik az alattuk vergődő egyének áldozatait.

 

Marx ugyanúgy a demokrácia nagy gondolkodója volt, mint Montesquieux. Utóbbit az állam és a társadalom viszonya érdekelte leginkább, előbbit a tőke és a munka viszonya. Találmányaink mindkét viszonylatban monstrumainkká változhatnak. Mind az állam, mind a tőke növelheti szabadságunkat, ha ellenőrzésünk alatt marad, és zsarnokunkká változhat, ha kivonja magát ellenőrzésünk alól. Mind a tőke, mind az állam szenvedélyesen hajlamos kivonni magát ellenőrzésünk alól.

Politikai és gazdasági demokrácia nem járnak karöltve, adott társadalom előbbre juthat az egyikben, és lemaradhat a másikban. Tökéletesen unalmas lenne a kérdés, ha olyan könnyű lenne egyszerre minden irányban fejleszteni a demokráciát, ha az a két fő tendencia, amely a demokráciától elválaszthatatlan: a liberalizáció és az egalizáció, a verseny serkentése és a versenyből kibukottak visszasegítése a versenybe, nem lenne elvi összeütközésben. Liberalizációnak és egalizációnak, jóllehet ütköznek egymással, nincsen értelmük egymás nélkül.

Így aztán, mivelhogy a demokrácia transzcendens kötelezettség az összeegyeztethetetlen összeegyeztetésére, magán viseli az emberi alkotás groteszk nagyságát és tökéletlenségét. De mindaz, ami akkor áll elő, ha ezt a transzcendens értéket elvetjük, összehasonlíthatatlanul ostobább és nyomorúságosabb.

Közép-Európa legjelentősebb demokratikus mozgalma nem véletlenül választotta nevéül a szolidaritást, utalva a társadalom önkéntes, nem állami, alulról szerveződő, föld alá taposható, de a talajból ki nem írható összetartozására.

Térségünk keresi a maga autentikus mozgalmát, amely Közép- és Kelet-Európa mai valóságából nő ki. Amíg nem tudjuk, szinte megállapodásszerűen, hogy milyenek vagyunk, addig másokat utánozunk. Közép-Európa öntudatát próbáljuk körülírni, tapogatózva, függetlenül nemcsak a keleti, hanem a nyugati mintáktól is. Azokra sem tudnánk igazán hasonlítani, még ha szeretnénk is.

Lengyel barátaink kísérlete most, a felszínen vereséget szenvedett, de a közösségek önigazgatása nem alkalmi-taktikai követelmény volt, s nem tűnik el a napirendről. Ha semmilyen önkormányzat sincs, a társadalom elgyámoltalanodik, nem tesz semmit utasítás nélkül, de még az utasítást is ellustálkodja. Ha nem lesz önkormányzat, elhanyagolt államgazdaságaink a válság szélén dülöngélnek. Az önkormányzat igénye a közép-európai ideológia szervező centruma.

Az önkormányzat szolidaritását nem a kormányhatalom érdekli elsősorban, hanem a széles társadalom, a hasonló helyzetű csoportok egymás közötti kommunikációja. Amíg országainkban a szuverenitás alapja nem az önkormányzat lesz, hanem az uralkodó kommunista párt „demokratikus” centralizmusa, addig a mesterséges hatalmi tákolmányt a cenzúra tartja fönn.

A pártközpont uralma és a cenzúra elválaszthatatlanok. Ezzel szemben a demokratikus mozgalom lényegében anticenzúrális folyamat. A gondolatszabadságot nem helyettesítheti a fogyasztás bővülése, amire egyébként sincs komoly esély, a cenzúra és a hiánygazdaság ugyancsak elválaszthatatlanok. Magyarországon annyival nagyobb a jólét, mint más kommunista országokban, amennyivel enyhébb a cenzúra.

Közép- és Kelet-Európában az igazmondás a legnagyobb hiánycikk. Kommunikációs éhség járja át leginkább a fiatal értelmiséget, de nyomában az egész társadalmat. A kelet-európai demokratikus mozgalom egy létező valóságot mond ki és juttat felszínre: önarcképünket.

Értékeink között nem az anyagi gyarapodást tartjuk mindenekfelett valónak, hanem az értelmes csoportmunkát. Föltáplált honfitársaimnak nem több kalória, hanem több emberi méltóság kell. Olyan munka, amelyben az együttes gondolkodás kreatív hatalommá válik. Mégsem vagyunk kollektivisták, nem helyezzük a közösség értékeit a személy értékei fölé. Közösség helyett inkább baráti körről beszélünk, amelyben az autonóm egyének egyenrangú és szabad érintkezése értékesebb, mint az uralmi szervezetek állítólagos hatékonysága.

Ha a diktatúra föllazul, ha nem kell a tankágyúktól félni, akkor az önkormányzat magától zsendül ki mindenütt, ahol gondolkodó emberek dolgoznak, laknak együtt. A rendőrállam alatt is van önkormányzat, de csak a magánszférában.

A nyilvánosságból kiszorított vélemény a beszélgetések médiumába helyeződött át, a tömegesből a személyesbe. Kultúránknak éppen ez a bensőséges, eleven szájhagyománya adja eredeti jellegét. A hivatalos propaganda javaslatait és rosszallásait a közönség eleve gyanúperrel fogadja, mert nincsen törvényes ellenjavaslat és ellenrosszallás. A véleményirányítás minden eszköze az állam kezében van, ám ez az óriási gépezet, ha nem is tehetetlen, de gyönge hatásfokú.

A magánbeszélgetések ellenőrizhetetlen tengerében kezd alakot ölteni saját értékrendszerünk, ami nem azonos az állami értékrendszerrel, de a kapitalizmuséval sem. A társadalom gondolkodásmódját meghatározó fiatal értelmiség erkölcsi öntudatában a pénz és a vagyon megbecsülése nem gyűrte maga alá a többi értéket. Valami nehezen körülírható szellemi jószándék foglalja el az első helyet, s e szándék igényelt érvényesülési hatóköre is tágabb, mint a fogyasztása köré záruló polgári család.

A baráti szövedék igen fontos lett, tartósabb, mint a család. Párok születnek-bomlanak, de a szövedék marad, és fenntartja az újrarendeződő párokat. Kalákában szerveződnek a gazdasági vállalkozások, általuk épülnek a családi házak, ma én segítek, holnap te segítesz, a szívességek nincsenek lefordítva a pénz nyelvére. A gyári brigád kifelé sótlan, félszeg és hivataloskodó csoport. Befelé azonban együttélés, önvédelem és bizalmas eszmecsere valósága. Az embereknek itt több barátjuk van, mint másutt, a barátság biztonság.

Minthogy a közlőszervek és az üléstermek nyilvánossága a politikai cenzúra ellenőrzése alatt áll, a spontán nyilvánosságnak Kelet-Európában a baráti hálózat a közvetítő szférája. Minél közelebb mégy a marginális világhoz, annál inkább így van.

Az autonómia terjedése nem abban mérhető, hogy más kormány kerül az eddigi helyére, hanem abban, hogy a kormány alatt erősödik a társadalom, sokasodnak a független emberek, és sűrűsödik a felülről ellenőrizhetetlen beszélgetések szőnyege. Maradjon csak felül a kormány, de mi élhessük alatta a magunk életét.

Amikor az életünk sivár, a kormányváltozásban bizakodunk, áthárítjuk saját feladatainkat egy apai instanciára, és beletévedünk önmagunk másokkal való helyettesítésének mitológiájába. Miért is remélnénk többet egy másik párttitkártól és egy másik miniszterelnöktől, mint a hozzátartozóinktól és a barátainktól. Én még soha sem találkoztam sem a pártfőtitkárral, sem a miniszterelnökkel, megvoltam nélkülük. Baráti körömben szellemesebb emberekkel áll módomban találkozni.

Az újságok körülfontoskodják a politikai osztály történéseit, ápolják az állampolgárokban az állami önhelyettesítés mitológiáját. Az újság, amely első oldalán főcímben valamilyen politikusról ad hírt, mondjuk arról, hogy utazott, vagy mondott valamit, az cinkosa ennek a polgári önellényegtelenítésnek, és voltaképpen a politikai osztály eszköze. A mass media politikai diskurzusa apabálványokat emel fölénk, és mélységet tulajdonít az autoritás semmitmondásainak.

Az autonómia lassú forradalma nem azzal tetőződik be, hogy új emberek ülnek a főhatóságok párnázott ajtajú szobáiban. Azt az illúziót ápolom magamban, hogy a függetlenség kelet-európai munkásai nem kívánnak miniszteri székekben terpeszkedni mikrofonok és kamerák előtt. Lehet, hogy tévedek, az emberek furcsa reakciókra képesek, amikor egy ilyen szerep megnyílik előttük. Én mindenesetre úgy gondolom, üljenek a kormányban továbbra is azok, akiknek gyengéje a hatalom. Abban reménykedem, hogy mivel a diktatúra alól már kiolvadt a forradalmi pátosz, az adminisztráció Kelet-Európában is megtanul ízlésesebben élni a hatalmával.

 

A legkiválóbbak ne kormánytisztviselők legyenek, hanem előgondolkodók. Ehhez nincs szükségük testőrökre, titkárokra, protokollra és minden megnyilvánulásuk olyan fölértékelésére, amely az államvezetőket idiotikus fontosságérzéssel tölti el. A legjobb elmék csak úgy maradhatnak kívül a testületi öncenzúra kötelezettségén, ha senki másról nem kell dönteniük, s ha anyagi körülményeik átlagosak.

A bölcsesség önmagáért való jó, puszta létével beteljesedik, magasabb érték alá nem sorolható. A hasznosság, a közösség java, s más efféle fellengzősségek csak arra valók, hogy elhomályosítsák: a hatalom nem színpad, hanem börtön a radikális szemlélet számára. Gondolkodónak az intézményi méltóság árt, arra ösztönzi, hogy frázisokat mondjon. A magas rang: agyvelőkasztráció.

A mester, akitől tanulni szeretnék, nem meggyőzni akar engem, hanem saját igazamhoz hozzásegíteni. Nem szerzetes, nem is kormányszóvivő. Ha valamit megértett, lehet, hogy csak azzal a móddal hozza a többiek tudomására, ahogy a széken ül. Gondolkodása teremti a helyzetét, s nem megfordítva. Nem azt latolgatja, hogy mit lehet tennie, hanem nyugodtan kivárja az inspirációt, hogy mit kell tennie.

 

Ott keressük elsősorban a szabadságot, ahol máris szabadabbak vagyunk, és méginkább azok lehetünk. Ott, ahol megvalósulóban az önkormányzatunk, mert nincsenek feletteseink. Ott, ahol a leginkább önmagunknál vagyunk. Egyszóval a szabad idő övezetében. A nyolc óra, amit a munkahelyünkön töltünk, nem egészen a miénk. Ott ha szerencsénk van, ha ügyesek voltunk, olyasmit is csinálhatunk, amit csinálni szeretnénk, amit magunk is értelmesnek tartunk, de ez nem biztos, ez nem csak tőlünk függ. A munkahelyünkön voltaképpen eladtuk magunkat, ott nem a magunké vagyunk, hanem a munkaadónké. Aki azzal a nyolc órával határozza meg magát, amellyel a kenyerét keresi, az voltaképpen egy mély belső igent mond a függésére. A társadalmaknak túlságosan szegényes leírása: a munka világára épülő intézményrendszer leírása. Az autonómia annyit jelent, hogy nem vagyok azonos a státuszommal. Oldalt húzódom tőle. Úgy lépek bele, mint egy jelmezbe. Munkahelyünkön félig-meddig a kényszerűség övezetében vagyunk. Én történetesen nem untam sem a gyermekvédelmi munkát, sem a városszociológiát – két hosszabban tartó állásom munkakörét –, de legszívesebben mégis az asztalomnál ülök délelőtt, s kézirataimmal foglalatoskodom. Sok embert ismerek, esztergályosokat, műbútorasztalosokat, akik házuk mellett, a műhelyükben kényelmesen eldolgozgatnak, tulajdonképpen nem többet, mint amennyit igényel a szervezetük. Ha megkérdem őket: miért otthon? – elmosolyodnak: mindennél többet ér, ha az embernek nincsen főnöke. Én bizonyosan akkor vagyok a legszabadabb, amikor írok. Áldás, hogy ezért a bűnös kedvtelésemért innen-onnan még pénzt is kapok. Akkor is gyakorolnám az írva-meditációt, ha egy fillért sem kapnék érte. A szabad idő nem munkátlan időt jelent, hanem olyan órát, amelyeknek mi magunk vagyunk a gazdái. Ez az igazi életünk, ez a legbecsesebb vagyonunk: a szabad időnk ránk hasonlít.

 

A magyarok okossága talán abban áll, hogy ott mennek előre, ahol könnyebben lehet: a párhuzamos gazdaság és a párhuzamos kultúra, egyszóval a szabad idő szférájában. Lakásokban szerveződnek a kisvállalkozások és a független szemináriumok, a gazdasági társulások és a szamizdat-kiadók. A hivatali helyiség az államé, a lakás a „társadalomé”. Lakás és szabadidő: ez a polgári függetlenség tér- és idő-dimenziója.

A gyengébb ellenállás irányát megkeresni inkább találékony, mint félénk harcmodor. Elsősorban nem az intézményeket próbáljuk visszahódítani és a magunk képére formálni, hanem a magánlét kereteit. A heti negyvenkét óra munkaidőt az emberek merevebb intézményekben töltik, de ha az a százhuszonkét óra, ami ezen felül marad az övéké, akkor csak észre kell venni – s furcsa, hogy a szociológia nem nagyon veszi észre –, hogy elég nagy tér nyílik a civil társadalom finom alakulására. Tiéd az este és a hétvége, te formálod, hajlamaid szerint.

A munkahelyen van cenzúra, a magánlakásban nincs. Képzeljük el, ha millió lakásban érdekes beszélgetés folyik, akinek ez nem tetszik, mire jut a poloskáival?

A demokratikus kritika társadalmunkban inkább a munkaidő intézményes szervezetét kifogásolja, de vajon az-e a legfontosabb? Emberi méltóságunknak nem az a negyvenkét óra a legfontosabb része, hiszen még abból is, ebből a köz-létből is visszacsipegetünk valamennyit magáncélokra. Itt, Kelet-Európában legalábbis nem ismerek olyan dolgozót, aki ne próbálná, ha mással nem, legalább egy kis kollegiális társalgással magánidővé változtatni a fizetett közidőt. Ami pedig azon kívül van: a százhuszonkét óra, az több. Még akkor is, ha hétalvók vagyunk. Hiszen az álmainkról igazán elmondhatók, hogy a miénk. Életünket az idő síkján kiterítve az a meglepő és sok mindent megmagyarázó benyomásunk támad, hogy időnk nagy részét itt, Budapesten is demokráciában töltjük. A munkanap az övék, a szabadidő a miénk. Ha siváran telik, az a mi hibánk, akkor mi vagyunk sivárak. Nem lehet mindenért a körülményeket kárhoztatni.

 

A behúzódás az összezsugorodott magánkörbe lehetővé tette, hogy el tudtuk viselni a diktatúra zordabb éveit is. Igazán nem állandó szorongattatásban, esténként egymás között voltunk. Sokat beszélgettünk, s a tanyázó együttléteknek búvóhely-melege volt.

Igaz, a sztálini korszakban az állampolgár tetőtől talpig kellett az államnak. A hatalom nem érte be vele, ha csak a munkahelyen vagy az egyetemen vagyunk a szeme előtt. A nagy vaskéz marokra fogta szívünket. Sokan az ágyban is féltek, s ez így volt rendjénvaló. Aki nem akar ellenség lenni, az féljen, hogy hátha mégis annak nézik, és akkor hátha mégis az.

Az agitátor becsöngetett vasárnap délelőtt: „Népnevelők vagyunk, jöttünk egy kis beszélgetésre, ha nem zavarnánk”. „Ó, dehogyis, nagyon örülünk.” Vasárnap délelőtt korán indultunk kirándulni, hogy ne találjanak otthon: négykézláb kileskelődtünk az előszobaajtón, vagy dermedten ülve nem nyitottunk ajtót, de tartottunk tőle, hogy feljelent a szomszéd, aki tudta, hogy otthon vagyunk. Az is egy fekete pont, biztosak voltak benne, hogy valahol számon tartják fekete pontjainkat.

A szülők nemcsak a külső megfigyelőtől féltek, hanem édes gyermeküktől is: hátha besúgja, amit otthon hall, vagy csak butaságból elkotyogja. Az államnak kellett a szabadidőnk, társadalmi munka, kommunista vasárnapok, szemináriumok, gyűlések, ünnepségek, felvonulások, sok próbamenet a felvonulások előtt, mezei futás, kispuska-lövészet, utcabál, közös éneklések, kollektív kirándulás és együttes újságolvasó félórák, csak ne maradjunk magunkra, csak ne veszítsenek szem elől. A szervezett közösségi lét helyes volt és szocialista. A szervezetlen magánlét helytelen volt és kispolgári. A magányos sétáló álmodozásai lehettek ellenségesek is.

Mégsem sikerült az állampolgárt testestül-lelkestül megenni. Férj és feleség nagyokat sétálva kibeszélgették magukat. Kocsmában összehajoltak a munkatársak, kávézókban susorogtak az illegális pártok. Amit rosszalkodásból csinálunk, hogy ne legyen úgy, ahogy lennie kell, hogy történjen meg, ami tilos, az édes megcsalás keresztül-kasul beszőtte a várost.

A nők megjelentek a munkahelyeken, a szigorú világ kétnemű lett, és ettől valahogy kevésbé volt szigorú. Mennyi komoly rajongás volt azokban a kommunista mozgalmi lányokban, csók közben az acélos lelkük édes és puha lett. Meglódultunk zsivány ujjongással a felvonulásokról, erdei tisztásokon bevallottuk egymásnak, hogy még nem vagyunk eléggé edzett ateisták, s a Duna-parton kézenfogva néztük az örök csillagokat.

Tele voltak a munkásvonatok nemcsak elfáradt állami proletárokkal, hanem szerelemre éhes fiatal testekkel is, akik már nem féltek úgy, mint azelőtt a paptól és a pletykától. Lehetett kedvesüket marxizmus-leninizmus óra helyett titokban elkísérni a kozmetikushoz, csúfolódva a pattanásos pártapácákon, s lehetett az egyetemi bálról, ahol szovjet esztrád-zene szólt, átsiklani a Pipacs bárba, ahol a zongorista bebop számokat játszott, s a dobos angolul énekelt.

Gyárak és hivatalok kapuján kiözönlenek a szabadidő dzsungelébe a sétamesterek. Otthon, utcán, eszpresszóban azzal találkozunk, akivel akarunk. A hatóság nem írja elő, hogyan nézzünk egymásra, a stílus a miénk. A cenzúra nem ellenőrzi, hogy mit mondok anyámnak és fiamnak, szerelmemnek és barátomnak. Persze hogy ők a legfontosabbak, választott és vérrokon kedveseim, persze, hogy nekik tartogatom a legfontosabbat.

Utas, figyeld a beszélgetések élénkségét a köztereken és a házimulatságokon, ha pedig érted a nyelvüket, hallgasd az öregurakat és az öreg hölgyeket a cukrászdában, őket jól hallhatod, mert hangosan beszélnek, érzékeled, hogy ez is irodalom? A nagyvilágban szertekóborló magyaroknak ezek után a beszélgetések után szokott honvágya lenni. Itt az volt a benyomásuk, hogy a beszélgetők fontosak egymásnak, a veszekedések és kibeszélések hevessége a bizonyíték. Jelentős közlések estek még akkor is, ha kiszálláskor a szállodaportás tette helyhiány miatt egy szobába az utasokat, vagy ha egymás nevét sem tudva végigbeszélgették a vonatutazást.

A munkaidő alighanem nyugaton intenzívebb, a szabadidő, nekem úgy rémlik, van olyan sűrű Kelet-Európában, mint nyugaton. Ritkán hallom errefelé azt a panaszt, hogy az embereknek nincsen közük egymáshoz, s nem tudnak bensőségesen szót érteni egymással. Budapesten a magányosság azt hiszem, ritkább csapás, mint a nyugati nagyvárosokban. Aki szereti, fürdőzhet a parttalan fecsegésben. Kevesebb pénzem és polgári jogom van, mint ha Nyugaton élnék, de talán több a barátom és a szabadidőm.

 

Hol a legnagyobb az eszmék forgási sebessége? Kik a legérdeklődőbb gondolatfogyasztók? Ki adja tovább a legszívósabban azt, amit megértett? Kik a cenzúrázatlan kiadványok legmohóbb olvasói? Természetesen a fiatal értelmiségiek. A könyv népe, akik írástól és olvasástól belázasodnak. Akik egy szép eszmeívelést ugyanolyan élvezettel néznek, mint a sportkedvelő munkások egy szép szabadrúgást.

A független gondolkodás azokat érdekli a legvalószínűbben, akik maguk is abban mesterkednek, hogy végül is elmondhassák és leírhassák a legsajátabb mondanivalójukat, akik a külső-belső cenzúra megkerülésének és áttörésének hivatásos bűnözői.

Kinek írok? Annak, aki a legalaposabban érti, amit gondolok, mert ő is hasonlókon járatja az eszét. Főként mert járatja, s még nem bágyasztotta el sörrel, hájjal, önfeladással. Ha van valahol gondolatéhség, leginkább a fiatal értelmiség körében van, az ő olvasmányélményeik a legemlékezetesebbek.

Statisztikai tény, hogy az értelmiségiek elsősorban egymásnak írnak. Mit lehet ezen szégyellni? Legjobb olvasóim írók voltak. Az se lenne szégyen, ha egymás arcát képzelnénk el írás közben. Azt vettem észre, másokat is érdekel, hogy mi, írók, mit mondunk egymásnak. Magamnak írok, barátaimnak meg egy általános második személynek, akinek nem ismerem a nemét, korát, jövedelmét, iskolázottságát. Elképzelek valakit, aki okosabb nálam, neki írok.

Micsoda rigolyás becsvágy lenne olvasóimként megcéloznom külön a munkásfiatalokat vagy középkorú tisztviselőnőket! Nem én jelölöm ki az olvasóimat; szövegeim annak valók, akik eltűnődnek rajtuk. Hogy kinek írok, ez csak utólag elbírálható, tapasztalati kérdés. Elhatározásaim nem sokat nyomnak a latba, ahogy az sem csak tőlem függ, hogy kinek kell a társaságom. Tapasztalatból tudom, hogy olvasóim inkább egyetemi hallgatók, mint nyugdíjas segédmunkások. Kik igényelnek a legnagyobb erőfeszítéssel összefüggő világképet? A hozzám hasonlóak, mert nekem is ez kell.

Semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy éppen azzal a százezer fiatal értelmiségivel gondolkozzam együtt, akik Magyarország alaphangját az ezredforduló táján megütik. Általános- és középiskolában ők tanulnak jobban, ők küszködnek a felsőfokú diplomáért, idejükből ők adnak a legtöbbet a könyvnek. Miért próbáljam inkább azokkal megértetni magam, akik rossz tanulók voltak, és nem szerettek olvasni? Természetes dolgom hozzájárulni kollégáim meditációihoz.

A huszadik századi, főként a második világháború utáni társadalmi változások egyik legérdekesebb jelensége az értelmiség nemzetközi kapcsolatrendszere, amelynek alapján nemzetközi értelmiségről is beszélhetünk. Az információáramlás globális hálózatának sok technikai és intézményi szintje van, de közös lényegük, hogy az értelmiségiek azok, akik a határokon át a leginkább tudnak egymásról, kapcsolatot tartanak egymással és szövetségesei egymásnak.

Goethe óta, aki először állapította meg a világirodalom létét, és azt nem úgy képzelte el, mint nemzeti irodalmak összességét, ez a fogalom mind tartalmasabb lett. A múlt században még csak Európa irodalmát jelentette, s azon belül is főként Nyugat-Európáét. Voltaképpen napjainkban alakulnak ki a föld egész felszínét, minden országot és kultúrát behálózó tartós kapcsolatai azoknak az embereknek, akiknek több közük van egymáshoz mint honfitársaik zöméhez, mert már akkor is vonzódtak egymáshoz, műveik kölcsönös ismeretében, amikor még nem is találkoztak egymással.

Ha egy írót vagy egy filozófust valahol bebörtönöznek, az nem tetszik az írók és a filozófusok nemzetközi szolidaritásának, s külön fáj, ha ismerik az illető személyes művét. Ez a legfontosabb: a személyes rokonszenv-hálózat, szakmák nemzetközi baráti köre. Integráció ez is, akár a nemzetállam, de erősen különbözik attól.

 

Transznacionálisnak mondhatjuk az olyan értelmiségieket, akiknek otthonosságát saját nemzetük kultúrájában kiegészíti otthonosságuk más népek kultúrájában is. Megtelepültek és vándorok, az egész földet a magukénak érzik. Számon tartják, hogy mi történik különböző tájain. Bensőséges közük van több más országhoz, ahol már éltek, jó ismerőseik vannak szerte a világon, átruccannak kollégáikhoz a tengeren túlra megbeszélni valamit, s ugyanolyan természetesen röpködnek egymáshoz, ahogy kétszáz éve átlovagoltak egymáshoz a szomszéd városba eszmét cserélni.

A nemzeti kultúra a maga intézményeivel, színházával és akadémiájával, múzeumával, és klasszikussá nyílvánított irodalmával, egyetemi és iskolai hálózatával összefüggő egészként a múlt században épült ki. A világkultúra a maga intézményeivel napjainkban épül ki. A nemzeti integráció bátor univerzalitás volt egy-egy tájegység bensőségéhez képest, akárcsak a nemzeti köznyelv a dialektikusokhoz képest. Ma a nemzetközi integráció határozza meg ezt az univerzalitást. Családiasságnak és vidékiességnek az az összekapcsolódó hangulata pedig nem a regionális, hanem a nemzeti kultúrák jellemzője lett. S ezzel párhuzamosan személyek, egyetemek, értelmiségi csoportok világszerte közvetlen kapcsolatot tartanak egymással a határokon át, akár a nemzetállami kulturális hatóságok kiiktatásával is.

 

Most kell megtanulniuk a nemzetgazdaságoknak a világpiac meglepő és még alig kiismerhető törvényszerűségeit, amellyel szemben a leghatalmasabb nemzetgazdaságoknak nincsenek védett autonómiáik. A világpiac egyre hatalmasabban van, s egyre közvetlenebb valóságként létezik az egyes vállalatok és vállalkozók számára. Ezzel párhuzamosan a világkultúra is egyre hatalmasabb, mind érzékelhetőbb és feltűnőbb jelenvalósággal létezik.

A személy, akár mint üzenetfelfogó, akár mint üzenő, már ha akar, sem tud, csak nemzeti kontextusban élni. A planetizáció leginkább a természettudományok körében valósult meg, a nemzeti fizika szürrealista fogalom lenne. Az a diszciplína a leghaladottabb, amelyik a legnemzetközibb. A nemzet átmeneti integrációs fokozat, a múlt században tágas volt, ma szűkös. Kialakulóban van a kormányoktól független értelmiségi intézmények nemzetközi hálózata.

A tudomány élmezőnyének kapcsolatai keresztül-kasul átnőnek a határok fölött. A zsenik világ-konvenzációja lett a tudomány sikerességének nagy gyorsítója. Amikor egy tudomány valahol nekilendül, körülötte nemzetközi rajzás kezdődik, merész nyitások hírére összesereglenek a kutatók. Az igazságnak nincsen állampolgársága. Az értelmiségiek eszméikkel együtt önmagukat cserélik ki, megismerték a nemzetközi barátság különös ízét, azt a varázslatot, hogy egyformán gondolkodunk valakivel, aki a föld túlsó oldalán él. Ma nem a falusi és a városi, hanem a nemzetállami és a világkultúra kettőssége a legtermékenyebb konfliktus.

 

A kelet-nyugati katonai ellentét felfüggeszti és meggyengíti a nemzetközi értelmiségi társadalom gondolatpiacát. A kelet-nyugati ideológiai háború csak erősíti a gyanakvó görcsösséget bennünk, amely az idegent, az ismeretlent inkább lekicsinyíti, semhogy megismerni igyekeznék. Ez a görcsösség társul a nemzetállami értelmiségi szerepek pátoszával.

Nem mindenkinek van más nemzetek számára is figyelemre méltó mondanivalója, nemzeti értelmiséginek lenni sem könnyű. Sok embernek csak olyan gondolatai vannak, amelyekre nemhogy a szomszéd utca, de még élete párja sem kíváncsi.

A világkultúrának nem a nemzeti kultúrák, hanem a személyes művek az alkotórészei. Az olyan alkotó, aki már előre a nemzeti pantheonban nézegeti ki a helyét, s hogy oda bekerülhessen, tartja magát a nemzeti illemszabályokhoz, valószínűleg még oda sem kerül be, még kevésbé a nemzetközi mezőnybe.

Megszoktuk, hogy egy sportteljesítménynek, természettudományos vagy műszaki felfedezésnek, sőt még egy zenei műnek vagy egy filmnek is nemzetközi nyilvántartása és értékskálája van. Késve ugyan, de valami hasonló történik valamennyi értelmiségi diszciplínában. A művészek is egyéni világversenyben vannak. Ez olyan verseny, amelyben a nemzeti csillagrajok együttállásuktól jobban fénylenek, de a benevezés formálisan csakis egyéni lehet.

Hogy van világmezőny, ez kedvez a szélsőségeseknek, a különcöknek. Idegenből nem a jó fiúk érdekelnek, hanem a ritkák, a rendkívüliek, akikhez hasonló nálunk nincsen sok. A disszidensek és az avantgárdok nemzetközi szövetsége védelmet kínál annak a néhány embernek, aki a maga műfajában végiggondolja, amit gondol.

 

Minden kultúrának, a kelet-európainak különösképpen megvan a maga diaszpórája: azok széledtek szét a világba, akik nem tudták a maguk szellemi következetességét összhangba hozni a hazai viszonyokkal, és kísérletüknek alkalmasabb közegét lelték föl külföldön, mint otthon. A tudásszomjas vándorok nemcsak azt akarják megtanulni, ami a hazai kultúrában megtanulható. Az emigrációban sokan megszabadulnak attól a büntető-megkülönböztető nyomástól, amely különösségük otthoni fogadtatása volt. A művek világpiacán minden munka a maga érdeme szerint van huzamosabban jelen. A legambíciózusabb nemzetállami pártfogás sem tud egy közepes művet a világkultúra szemtelen és demokratikus színpadára besegíteni, és ott benn is tartani.

Szerencsére nemcsak a saját kormányzatunktól függünk. Ha csak tőle függenénk, alkalmasint kényszerzubbonyba zárna. A vándorút és a határok fölötti barátkozás az értelmiség szabadságharca, véd- és dacszövetség, hivatások nemzetközi Szolidaritása.

Az internacionalizmusnak, úgy látszik, nem a munkásosztály, hanem az értelmiség a különleges hordozója. Kézenfekvő, hogy azoknak, akik húsz évig tanultak, nagyobb nemzetközi tájékozottságuk van, mint azoknak, akik csak nyolc évig tanultak.

Az értelmiségiek kiépítették a kollégákkal való nemzetközi érintkezés egész infrastruktúráját. Intézményrendszer ez is, nem kevésbé dinamikus és fejlődő, mint a nemzetállamé. Soha értelmiségiek nem röpködtek ennyit egyik földrészről a másikra, és senki más nem röpköd annyit, mint ők, akár mint sztárok, akár mint egy szakma biztos világelitje, akár mint a szellem kóborlovagjai.

Barátaink vannak szerteszét a földkerekségen, amit a munkásokról nem lehet elmondani. A munkásosztály nemzetibb osztály, mint az értelmiség. Csak akkor látszott úgy, hogy az értelmiség nemzetibb, amikor az értelmiség szemhatára a nemzetállam volt, a munkásé az üzem, a paraszté a falu. De az értelmiség integrációs szintje akkor is egy emelettel följebb volt. Most mindenki feljebb lép az áttekintés és az azonosulás lépcsősorán.

 

Ugyanaz a személy egyezteti magában a nemzeti és a nemzetközi szerepet. A leghazafiasabb patrióták sem maradnak ki szívesen az értelmiség nemzetközi érintkezésének rituáléjából, a szimpozionok, szemináriumok, konferenciák és kongresszusok színpadán való szereplésből, mivelhogy az utazgatás az emberek egyik kedvenc passziója, kivált, ha költségeit egy intézmény fedezi.

Rengeteg értékítélet kering a nemzeti és a nemzetközi dialektikájának pólusai körül. Nincsenek szűz nemzetiek és szűz nemzetköziek. Egyik szerepnek a másik javára történő elfojtása különös eszmevirágokat hajt, önmagunkban ennek a kettősségnek a kezelése igen gazdag meditációs téma. A jövő században talán már nem lesz az. Nyugat-Európában ma is elrendezettebb és indulattalanabb ez a kettősség, mint Kelet-Európában. Mi itt zárkózottabb nemzeti kultúrákban élünk, mert mindenütt ugyanaz a nemzetállami égboltozat borul fölénk.

Ismerőseimet ez a kérdés – életük más-más korszakában – szenvedélyesen foglalkoztatja. Párosul az itthonmaradás és a kivándorlás dilemmájával, aminek izgalmas hordereje jelzi, hogy évente a lakosság egy ezreléke emigrál. Ez a kérdés nálunk erkölcsi drámáktól, stratégiai filozófiáktól és érzékeny tépelődésektől súlyos.

A határon nyugat felé kilépni annyit jelent, hogy az államkultúrából is kilépünk. Annyit jelent, hogy ideiglenesen nem kell félnünk attól, amitől félni szoktunk. Színekben, holmikban, arcokon, testtartásokon érezzük a szabadság nagyobb változatgazdagságát. Kell egy kis hazafias elhatározottság ahhoz, hogy ne csak ímmel-ámmal kullogjunk haza, amikor a külföldi tartózkodási engedélyünk lejár, mint a szabadságos katona a kaszárnyába, hanem megindultan érezzük át a kisebb változatgazdagság otthonosságát.

 

A nemzeti kultúra elhatárolása, amely magától értetődően belekerül környezetébe, attól válik elhatárolódóan nemzetállamivá, hogy állami felügyelet alá kerül, és a maga részéről igazodik is az állami felügyelethez. A nemzetállami kultúra szűkösebb fogalom, mint a nemzeti kultúra, hajlamos kizárni magából a más államokban élő honfitársak és a belső emigránsok személyét és művét, minél gyanakvóbb és őszintétlenebb a hatalmi élet, annál inkább.

Ahol nincsen demokrácia, ott engedély kell a kéziratok külföldre viteléhez, és csempésznek minősül az a szerző, aki engedély nélkül juttatja el saját művét külföldre. De nem csak a szerző, a jámbor olvasó is, aki „tiltott” irodalmat hoz át a határon. A vámőrségnek szigorú feladata az indexre tett könyvek beáramlását megakadályozni. A politikailag megbízható vagy csak gyáva szerkesztők nem javasolnak kiadásra-fordításra olyan műveket, amelyekért politikailag náluk is megbízhatóbb feletteseik elmarasztalhatják őket. Zárt kultúrában az elmék megdolgoztatnak, és még az is, aki ellenzékinek hiszi magát, telivan a bírált hatalom elfogultságaival.

A nemzetállam-kultúra hajlamos zárt egységnek tartani magát, amelynek külön törvényei vannak. Azt szereti, ha polgárai mind az ő szervezetébe illeszkednek bele, s féltékenyen nézi, ha vadócabb fiai más vadászmezőkön is szerepelnek.

Az állami monopóliumnak – a kultúrában is – a leghatásosabb ellenszere a világpiac. A megbízható, a cenzúrázott, a klasszikussá nyilvánított, az állami díjakkal kitüntetett kultúrtermék a kultúra világpiacán nem kel el. Az ellenzéki kultúra viszont bekerül a forgalomba, amit a cenzor-észjárás azzal magyaráz, hogy az ellenség karolja föl. Lehetetlen, hogy értékes legyen, hiszen ami államellenes, az egyszersmind értéktelen is.

 

Az állam a nemzetközi hálózattal szemben lehet ellenséges, de győztes nem lehet. Az ítéletet a nagyvilág közönsége mondja ki. Valószínűtlen, hogy a cannes-i filmfesztivál vagy a frankfurti könyvvásár értékellenesebb lenne, mint az államkultúra parancsnoksága. A világpiac „kemény” árucikkei valamilyen nemzetközi kulturális valósággá szervesülnek, amely független a kultúra nemzeti valóságától, sőt helyesbíti azt. A nemzetközi kultúra által befolyásolt nemzetközi közvélemény ellenhatalom lehet az állam kulturális diktatúrájával szemben, fékezi az állami szuverenitás törekvését arra, hogy teljhatalmú legyen.

A világközvélemény szemében a nemzeti előítéletek inkább kurióziumok. A helyi dicsekvés olyan benyomást kelt, mint az idegenforgalmi prospektus. Bocsánatos bűne a külföldi olvasónak, hogy főként az iránt érdeklődik, ami az ő országában is szókimondóan különös lenne, amihez hasonló nincsen otthon. Tisztelettudó közhely náluk is van elég, talán még kifinomultabb alakban is, miért kellene hát az alpárian tisztelettudó közhelyeket importálni?

A nemzetközi hírszolgáltatás és időjárásjelzés mellé fölsorakozik a disszidensek nemzetközi eszmepiaca. Várható, hogy Európában inkább találnak kiadóra a latin-amerikai disszidensek, mint a katonai diktatúrát kedvencei. Mi csodálnivaló van abban, hogy így van ez a kelet-európaiakkal is?

Ma az értelmiség terméke a főtermék, a tudásáru a főáru. Az ezredforduló versenyzői: csábítások, minőségi tudások, életformastílusok. A királyi út: a software útja. A legtöbbe az alkotó képzelet kerül. Igenis az van, amit kigondolunk. Marx, Einstein, Freud; dehogyisnem figyelnek az emberek oda, ha valakinek van egy-két érdekes eszméje. Épp ellenkezőleg, azt szajkózzák a kínos unalomig, elbutítva ezzel a legokosabb eszmét is.

Az információk világpiacán elsősorban a nemzetközi elit-értelmiség érdekelt, amely már nem éri be a nemzetállami játékterekkel. Hétszer körülfutni az egyenlítőt, vagy éppen csak átballagni a szomszédba. Történelmünk mélyéből vagyok futurista. Már nem szükséges kínálgatnunk magunkat vadászó nemesuraknak, zordbajuszos katonáknak, pocakos tőkéseknek, bőrkabátos forradalmi vezéreknek, sötétöltönyös minisztereknek, elmúlt a kisebbségtudatunk ezekkel a karikatúrákkal szemben. Elég biztos helyzetben vagyunk, nem tudnak meglenni nélkülünk.

Mindenki azt teszi kelendőbbé, amije van. Érdekeltek vagyunk abban, hogy a szellemi tehetséget értékeljük föl a leginkább. Íme a nemzetközi értelmiségi elit világösszeesküvése, az első a történelemben, amelyet nem kell titokban tartani. Összesküvés az agresszív hülyeség világkoalíciója ellen. Ne tévesszen meg bennünket, hogy az agresszív hülyék egymás ellen is mondanak mindenféle gyűlölködő hülyeséget. Szövetségesek; két egymás ellen háborúzó diktátor abban legalábbis cinkos egymással, hogy közösen hívják föl a figyelmet magukra, s a másik jóvoltából tudják belső ellenzéküket elhallgattatni.

 

Verseny az agyvelőkért, a hívekért, a tanítványokért, a közönségért. Prófétapiac: ki hány példányban tudja eladni inspirációját? Csábító eszmék, amelyek fölemelnek és megsebeznek. Eszmék, amelyeknek kelendőségéhez az általuk okozott fájdalom is hozzájárul. Gondolkodásmódok kínálata a nemzetközi gondolatpiacon. Stílusok mérkőzése a nemzetközi stíluspiacon. Ez sem eseménytelenebb játék, mint az olimpia vagy a fegyverkezés.

A világhálózaton nemcsak a napihírek futnak keresztül, hanem az új fogalmak is. A világ egyik sarkában nemcsak azt letet megtudni, hogy mi történik a másik sarkában, hanem azt is, hogy mit gondolnak a másik sarkában. A médiumok globális összekapcsolódása véget vetett az önmagukban véget érő zárt kultúráknak, amelyeknek értékei egymással összemérhetetlenek, és a másikra nem alkalmazhatóak.

Társadalmaink rendszerek, de tökéletesen el nem zárható, egymásba áthatoló rendszerek, amelyekben az értelmiségiek egyik része a kereskedő és a csempész, másik része a vámőr szerepét játsza. A gondolkodók határsértők, a cenzorok határőrök. Szellemi súlyunk határsértéseink tömegével arányos.

 

A homloklebeny fölszabadítja magát. A képzelet leveti a papi-katonai uniformist. Az író nem polgármester, nem szőke bestia, nem hivatásos forradalmár, nem is nagy állami inkvizítor, nem kibérelhető és politikai főnök alá rendelhető szaktanácsadó.

A független gondolkodás nem szolgálja sem az állami bürokráciát, sem a polgárságot, sem a munkásságot, csak önmagát szolgálja: a független gondolkodást. Lázadóan azonosul magával, nem vállal semmilyen tőle idegen társadalmi elkötelezettséget.

A tegnapi értelmiségi elitek szégyellték, hogy csupán a megértés és a képzelet kalandját áll módjukban áruba bocsátani, minden ezen túlmenő hasznosság nélkül. Valami erényesebb igazolást akartak létükre, valami nemesebb jogcímet jövedelmükre és társadalmi állásukra. Csenevész volt még az értelmiségi öntudatuk. Valami patetikusabb jelmezre vágytak, nemesi-katonai-hősi rekvizítumokra.

A gondolat emberei sznob hódolatot éreztek a Tett iránt, amin végső soron többnyire valami erőszakos cselekedetet lehetett érteni. Háborút, forradalmat, egy nemzet vagy egy osztály harcias terjeszkedését. Egyszóval ölést, vagy ami majdnem ugyanaz: irodalmi bíztatást az ölésre. A megtért, a szellemi hatalomtól a fizikai hatalomhoz átpártolt írástudók kaján fölényességet mutattak a nyápic humanistákkal szemben.

A dolog persze többnyire azzal végződött, hogy ezeket a hisztérikus harciaskodókat a bürokraták, a politikusok és a katonák felhasználták, kimosolyogták és félretolták az útból, miután szolgálatukat megtették.

 

Az értelmiséget saját filozófiái bűntudatba nyomták. Saját maga költötte rossz hírét az eszének. Az ösztön és az anyagi érdek elsőbbségének hittétele: értelmiségi önsanyargatás. A függő, az alkalmazott, a szolgáló értelmiségi hamisan erkölcsi álarca is az.

A papokat fölváltották az állami emberek. A baloldali vagy a jobboldali forradalmár is állami ember; az lesz, ha győz. Helybenhagyja, hogy kisajátítsák legfőbb értékét, a gondolkodóképességét.

Diktatúrában lehet jó technika, de nincsen jó irodalom, csak ellene. Igaz, ahol a szimbólumok nyelve sorvad, ott a műszaki gondolkodás is sorvad.

A fennálló hatalom és a független reflexió néz egymással farkasszemet. A végrehajtó és az alkotó, a cenzor és a művész.

A szellem hatalma és az állam hatalma összeegyeztethetetlen. Halálosan komoly mérkőzés: ki foglalja el belülről a másikat? Ehhez a mérkőzéshez egyetlen csepp vér sem kell, még hangos szó sem. Csak annak éber és pontos tudata, hogy két sarkalatosan különböző hatalomról van szó.

Semmi okunk sincs arra, hogy a szellemi és a világi hatalom évezredes elkülönülését anakronisztikusnak tartsuk. Téves utópia volt a kettő összeolvadása a szocialista állam egységes hatalmában és kultúrájában.

Ma nem lenne demokrácia, ha a katolikus egyház nem lett volna önálló hatalom a fegyveres világi hatalommal szemben. Az egységes marxista–leninista államkultúra orosz fejlemény; annak a hagyománynak a folytatása, hogy a cár nemcsak az államnak, hanem az egyháznak is a feje.

Ha nincsen különvált szellemi hatalom, akkor a kultúra hízelgő és hamis.

 

Hogy az állami marxizmus milyen kezdetleges elméleti konstrukció, már abból is kiderül, hogy egyetlen ember nevét viseli, amiről persze a zseniális Marx nem tehetett. A marxizmus Lenin műve volt, a marxizmus–leninizmus Sztáliné. Akinek a marxizmus–leninizmus az ideológiája, annak voltaképpen a sztálinizmus az ideológiája. Sztáliné az érdem, hogy zárt és szigorúan elkülöníthető állami ideológiába foglalta a „marxizmus–leninizmust”.

Nyitott és alkotó marxizmus–leninizmus nincs. A szovjet típusú pártállam garanciája nélkül a doktrína szétesik. Ha a marxizmus–leninizmusból a sztálinizmust ki akarják iktatni, akkor a lényegét akarják kiiktatni. Azt, hogy ez az ideológia a szovjet államnak és függvényeinek központilag irányított, Moszkva felügyelete alá rendelt tanrendszere.

Sztáliné az érdem, hogy az államot és a tant zárt egységben összekovácsolta, egyik a másik nélkül nem tud meglenni. A marxizmus–leninizmus tanításának, általános törvényszerűségeinek elméleti fikciójához, e megföllebbezhetetlen fikció intézményesítéséhez és szigorú körülhatárolásához valóban szükség volt az ideológiai elhajlások mögött keresendő, önmagukat ördögi leleménnyel elálcázó „diverzánsok, kémek, kártevők és gyilkosok” elleni irtóhadjáratra. Az elhajlók útja a Gulagba vezetett.

A marxista–leninista tudományt a kommunista országokban tanulmányozni kötelező, vitatni tilos vagy legalábbis nem ajánlatos. Ahhoz, hogy marxizmus–leninizmus egyáltalán legyen, méghozzá parancsoló és tilalmazó autoritással legyen, ahhoz valóban meg kellett halnia sokmillió ártatlan embernek. Rendőrállam nélkül az ortodoxia kezdetleges és önkényes állítások inkoherens halmazává olvad szét.

Ahhoz, hogy Marx, a gondolkodó, eredeti elméleti frissességében klasszikus kortársunk legyen, el kell bontani felőle a marxizmus-leninizmus ránehezedő kövületét, ezt az orosz rendőrállam-ideológiát, a nagy Sztálin művét.

 

A tegnapi hűbérurak kegyencei hűbérurakká lenni vágytak, s nem érték be a gondolat hatalmával. Hozzákívánták még a rendelet és az állami méltóság hatalmát is. Hogy ne legyenek senkiháziak, állami szolgálatba léptek. Úgy képzelték, álruhába kell bújni, és emelkedett képet vágni ahhoz, hogy meghallgassák őket.

Szorongani emberi dolog, érthető, ha a féltehetség szorong, kell neki a szolgálat magasztossága. A vadabbak azonban inkább maradnak senkiháziak: megéri. A radikális megértés önmagáért való, s nem meghatározásszerű célja, hogy bárki is hasznát vehesse. Legföljebb úgy hasznos, mint Duchamps vécékagylója.

A lényeges felismerésekben a tudat azonos önmagával, és ez elég neki. Erőink végesek, a soron következő mondat teljes figyelmünket lefoglalja; arra már nem futja, hogy még azzal is törődjünk, hogy ki mit szól hozzá.

A többiek majdcsak kezdenek szövegünkkel valamit, elolvassák, elszórakoznak rajta, félrelökik, ez már az ő dolguk. Kellemes, bár néha aggályos meglepetés, ha gondolatainknak bárki is hasznát veszi. Hány embernek kell a szövegünk? Majd kiderül a piacon.

Érzed a moralista görényszagot? Jönnek már alattomosan az erényes lakájok, a kiemelkedő közéleti személyiségek, a hatalom kurvái, jönnek kenetesen rendreutasítani és egy kis behódolást prédikálni. Azt fogják mondani: szolgálat vezet a nagysághoz. Az ideológiai szolgálatmegtagadás hivalkodó önigenlés, narcisszizmus. Az állami ember – ezt fogják mondani – felelősségteljesen igenis a többi emberre figyel. Csakugyan: mint a porkoláb.

 

A szellemi hatalom abban különbözik a politikai hatalomtól, hogy csak erősödik a szembeszegüléstől, a megbotránkozástól. Az a jó, ha az eredeti gondolat kezdetben heves ellenkezést vált ki. Az alkotó értelmiségi, ha nem hív ki ingerültséget vagy akár gyűlöletet maga ellen, talán nem is alkotó. Mikor már mindenki tisztel és szeret, véged van.

A szellemi hatalom valósága: néhány cinkosan egymásra nevető elme konverzációja határokon és tengereken át. Nem kell nekik templom és katedra ahhoz, hogy szólhassanak másokhoz. Nem kell álruhába rejtőzniük, hogy meghallgassák őket. Nem színlelik, hogy csak másokért vannak felül.

Mit jelent az, hogy egy értelmiségi felül van? Azt, hogy nem parancsol neki senki sem. Azt, hogy szabad. Szellemi hatalma csak annak van, aki nemhogy az állam, de még a jóisten, sőt, a kedves közönség kedvéért sem cenzúrázza magát. Az van felül, aki a saját képét mutatja. Annyi képét, ahány van neki.

A fegyveres hatalommal nem ajánlatos tréfálni, a szellemi hatalom éppenséggel megkívánja, hogy tréfáljanak vele. Nem óhajtja már életében saját nekrológját hallani. Bármiféle szolgálat maszkjában az alkotó értelmiségi otthontalan. Akkor van felül, ha nem adja el a fejét semmilyen tőle független érdeknek, ha nem azt csinálja, amit megrendelnek tőle, hanem eléri, hogy azt vegyék meg tőle, amit megcsinált.

Az alkotó értelmiségi akkor van felül – s addig nem nyugszik, amíg ide el nem jut –, ha semmilyen intézmény, állam, egyház, párt, vállalat, egyetem nem használhatja őt eszközeként, ha egyenrangúan szerződik velük, ha van olyan értékrend, amely a mélyebb tudást magasabbra, az erősebb tehetséget többre tartja. A szellemi hatalom belső valósága csupán egy lelkiállapot, régimódi nevekkel illettem: ihlet, megvilágosodás.

 

El nem vitatva a szerepét az egyháztól, a katolikus szóba foglalt – s a partikularizmusokat féken tartó – univerzalizmust, ma a nemzetközi intellektuális arisztokrácia képviseli a legautentikusabban. A békéért ma nem elég imádkozni, a békéért ma gondolkozni kell. Nem jámboran, hanem radikálisan.

Amikor egy nemzetállam vezető tisztviselői sok szólamban érvelgetnek egy tömeggyilkosság elméleti lehetősége mellett, amikor a nagyhatalmak vezetői maguk sem tudnak világos választ adni arra a kérdésre, hogy mit akarnak: győzni vagy megegyezni, amikor szép számmal akadnak intellektuális tekintélyek, akik egyetemes elvekkel igazolják a fegyverkezve győzni akaró hazafias partikularizmust, akkor ideje kimondani, hogy a haza érdeke nem a legmagasabb érték, hogy a haza nem a legtöbb.

Az állam érdeke a földi társadalom integrálódásának mai állása mellett körülbelül olyan szintű érdek, mint egy nagyvállalaté. Nem valami anarchista-romantikus lázadásra gondolok, az ilyesminek lejárt az ideje. Az értelmiségi autonómia mozgalmának nem szükséges nagy tömegeket kivinnie az utcára. Nem szükséges kődobálásra, s a pajzsos-gázgránátos rendőrök megsebesítésére ösztönözniük a fiatalokat. A lényeges kérdések nem a rendőrök és a tüntetők dulakodásában dőlnek el, az utcaszínház elég külsődleges szimbólum.

Az értelmiségi autonómiának még általános sztrájkot sem kell kezdeményeznie a kormányzat ellen egyszerű jelszavak emblémája alatt. Egy adott társadalom gondolkodási szokásainak, elvi megállapodásainak a módosítása, a hangadók másképp gondolkodása a leghatásosabb eszköz a politika befolyásolására. Nem neurotikus dacosságra gondolok, minden autoritás ellen. Ellenkezőleg, a szellemi hatalom valóságos autoritásáról van szó.

Az értelmiségi arisztokráciának nem áll érdekében megbuktatni a kormányokat, mivel az értelmiségi arisztokraták nem akarnak kormánytisztviselők lenni. Éppen abban áll arisztokrata mivoltuk, hogy már a jelenben is, mindig is azt csinálják, amit igazában szeretnének csinálni, s ezért talán boldogabbak a többieknél.

A politikai, a gazdasági, a katonai és a kulturális bürokrácia ne féljen az értelmiségi arisztokratáktól; ez utóbbiak egyiküket sem irigylik. Az olyan gondolkodók, akik a központi hatalomnak alárendelt irányító vagy szaktanácsadó szerepre pályáznak, eleve kétes tagjai az értelmiségi arisztokráciának, talán éppen mert tudósokként, írókként sem elsőrendű tehetségesek.

Az értelmiségi arisztokrácia beérheti azzal, hogy intelligensebb, tehát felelősebb stratégiára ösztönzi a hatalmi adminisztrációt. Teheti ezt az önmagát kormányzó intellektuális közösség tagjaként, teheti egyénileg is, az államtól független pozícióban. A legjelentősebb írók, gondolkodók, tudósok, művészek – évezredes hagyományra hivatkozó – szellemi autoritásáról van szó.

Marx Károly nem a pártfőtitkár mögött van, noha a képe ott függ a falon, miközben a pártfőtitkár beszél, többnyire olyasmit, amitől Marx vagy bosszankodna, vagy elaludna. Hol is van? Itt van mellettünk, olyan emberek mellett, akiknek van feje, és merik használni is. Az értelmiségi arisztokraták az oszthatatlan világkultúrának kötelezték el magukat, minden kortársi intézménnyel, minden hatalmi fórummal szemben. Lojálisak Montaignehoz és Spinozához, Goethéhez és Tolsztojhoz, de eszük ágában sincs lojálisnak lenni holmi államfő vagy pártfőnök iránt. Tolsztoj után egyszerűen irodalmi illemszabály: legalább akkora függetlenséget tanusítani az állam első emberével szemben, amilyet ő tanusított a cárral szemben.

Ez az autoritás – merőben intellektuális operációkkal, – valódi helyükre csökkenti a nyilvánosság előtt az államok, a pártok, a hadseregek, a vállalatok, egyszóval mindenféle intézményi szervezet autoritását, s helyére emeli Platont, a Bibliát, a Tao Te Kinget. Némi nyílt arisztokratizmusra van szükség ahhoz, hogy a nagy demokraták el ne sikkasszák a demokráciát.

 

A nagyobb képzelőerő az emberi szenvedést jobban el tudja képzelni, mint a szenvedés okozói, akik bámulatosan elvont érzéketlenségben szenvednek a konkrét emberi iránt, akiknek empatikus intelligenciája gyakran meglepően alacsony fokú, ami a többségük által használt nyelv retorikus ürességében is megmutatkozik, és akik elképzelhetőnek tudnak tartani – másképpen nem készülnének rá – egy aránylag előnyös nukleáris cserét.

Az értelmiségi autonómia kinő a kamasz háborúsdiból. Már nem bűvöli el a nemesi-lovagi kultúra ugyancsak kamaszos kard-ki-kard virtusa. Maradjon a régi képeslapok albumában a hazafias varga és a még hazafiasabb diák, aki szuronyt szegez a hazáért, a királyért, Hitlerért, Sztálinért, hurrá! Nem vagyunk már fogékonyak a hivatásos forradalmár, a halálkommandó, a terrorista vagy a titkosrendőri konspiráció romantikáira, a harcias álarcok mögül előtűnik az éretlen felnőtt arca.

Az a benyomásom, hogy a második évezred végén felnőtteknek kell lenni, különben baj lesz. Ezúttal nem a nemes kamaszok lázadnak a gonosz felnőttek ellen. A hatvanas években ez az utolsó racionalizált kamaszlázadás megméretett és könnyűnek találtatott. A fennálló korlátoltság alternatíváját nem az ifjúsági kultúrában látom. Érett emberek nyilvános meditációjára van szükség. Nem tartok attól, hogy a kamaszokat ez nem érdekli. Megvan a csendesen észlelhető ideje annak, hogy mikor válik a tanuló alkalmassá arra, hogy tanítson.

 

Egy társadalom nem attól válik politikailag tudatossá, hogy osztozik valamelyik politikai filozófiában, hanem attól, hogy egyik által sem hagyja magát megtéveszteni. Ha a hivatásos politikusnak az apolitikus csak a balekja, valódi ellenjátékosa az antipolitikus, aki az állami politika hatókörét, s főként a fegyveres apparátusát a polgári társadalom ellenőrzése alatt kívánja tartani.

Az antipolitikus a szellemi hatalomnak nem képviselője, hanem letéteményese: személye és funkciója elválaszthatatlan. A politikusok és értelmiségi alkalmazottaik végeznek akkora intellektuális környezetszennyezést, hogy a közlőszerveik által eltalált agyú lakosság ne tudjon más vonatkoztatási rendszerekben gondolkodni, mint az övékében.

Közös művük a drukker, a politika rászedettje, a derék párttag (valamennyi pártban), a hű és ismeretlen kiskatona, aki a döntést parancsnokára bízta, ő maga pedig rohan és meghal, a felvonulásra kivezényelhető ifjúság, az elnyomás szakmunkása, aki lelkesen követ el aljasságokat, mert amire fölülről utasítást kap, az már nem lehet aljasság. Közös művük az átlagember elbutulása.

Igazán nem olyan nehéz világos elméket is ebbe a szánalmas állapotba hozni, csak idejekorán kell elkezdeni, lehetőleg már kisgyermekkorban, a mindenre kiterjedő, gondos, ideológiai nevelőmunkát.

 

Nyugaton a lendületes emberek piaci vagy politikai karrierrel a csúcsra törnek. Minden a sikerért van, s a siker netovábbja: legfölül lenni. Elnyerni a vezérigazgatóság vagy a köztársaság elnökének tisztét. Elnöknek lenni: szuper-karrier. A nyertesnek még szégyellnie sem kell magát érte: fair play volt, választották, ideiglenes király… Néhány évig ragyoghat az önelégültségtől. A polgárok néhány évig az ő képét bámulhatják, vele helyettesíthetik önmagukat. Dicsérhetik vagy szidhatják, csak ő van, csak ő. Meg a segédei, s az a néhány másik, akik a helyére törnek a trónviszályban. Az újságok pedig, hogy csak halottakról essen szó, Roosewelt Amerikáját, Churchill Angliáját, De Gaulle Franciaországát, Adenauer Németországát emlegetik. Nem alaptalanul. Majdnem olyan joggal, ahogy a történészek napóleoni Franciaországról, viktoriánus Angliáról, vilmosi Németországról, ferencjózsefi monarchiáról beszélnek. Az uralkodóé az ország. Nemcsak akkor, ha korona, akkor is, ha szavazati többség révén lett uralkodó.

Rajtunk, kelet-európaiakon pedig már annyit és olyan szemérmetlenül uralkodtak jó és rossz királyok, jó és rossz tábornagyok, tengernagyok, jó és rossz pártfőtitkárok, hogy bennünket annál a kérdésnél, hogy ki ül az állam első emberének karosszékében, jobban érdekel az a kérdés: mi hogyan ülünk a saját székünkben? Mennyire vagyunk kiszolgáltatva főnökeink egész piramisának, legcsúcsán az elnök-főtitkár-királlyal, aki alkalmasint tábornagy vagy netán rendőrfőnök is lehet.

Kelet-Európában nem az foglalkoztat bennünket mindenekelőtt, hogy jó-e vagy rossz-e egy politika, hanem az, hogy sok, túlságosan sok a politika mindenütt. Az állam számtalan olyan ügyet, kérdést; döntést bevon politikai körébe, amelynek ott semmi helye nincsen. Magánügyek vagy szakkérdések, amelyekhez végtére is az államnak semmi köze.

Ilyen kérdés például, hogy ez a szöveg milyen úton-módon jut el a magyar, netán a külföldi olvasóhoz, egy nyugati demokráciát csöppet sem foglalkoztatna. Ez az ügy – normálisan – csak rám és a kiadómra tartozik. Nem érinti a kulturális minisztériumot, a pártközpontot, a rendőrséget, s még számos más szervet, amelyeknek okvetetlenkedését a magyar adófizetők fedezik. Mennyi fáradság ellenőrizni a nyomdákat, hogy ne lehessen kinyomtatni, ha már a szerzőt nem zárják el ilyen vagy olyan megfontolásból. Azt akartam csupán érzékeltetni, hogy ilyen merőben magántermészetű ügylet az államszocializmusban elsőrendűen politikai üggyé változik. Számos okosabb munkára érdemes polgártársamnak az a fizetett dolga, hogy akadályozza meditációim eljutását az esetleg érdeklődő olvasóhoz. Én tehát nem más politikát kívánok az írásaimmal kapcsolatban, hanem egész egyszerűen semmiféle politikát nem kívánok. Kérem az olvasót, helyettesítse be ide az írás helyére a maga ügyeit. Nem más kultúrpolitikát kívánok, hanem sokkal kevesebb kultúrpolitikát és kultúrpolitikust.

Mivelhogy életünknek szinte minden zegzugát elárasztotta a politika, ennek az áradatnak a visszahúzódását igényelem. Depolitizálnunk kellene az életünket, megszabadítani a politikától, mint valami rágcsáló inváziótól. Meg kellene szabadítani voltaképpen egyszerű ügyeinket a politikusok fontoskodásától. Kívánom, hogy az állam azt tegye, és azt jól tegye, ami a dolga. Egyáltalán ne tegye viszont azt, ami nem az ő dolga, hanem a társadalomé. Mindezek alapján, az államszocialista társadalmak demokratikus ellenzékét – lényegi szerepköre: az államtalanítás javasolása alapján – nem politikai, hanem antipolitikai ellenzéknek nevezném.

 

Az antipolitikusok – és ilyenek titkon-bizton sokan vannak –, föl akarják szabadítani a biológiát és a vallást, a rockzenét és az állattenyésztést a politikai állam kóros szétterpeszkedése alól. Ahol az ezer lakosra jutó besúgók, provokátorok, rendőrügynökök száma magas, százalékban mérhetően magasabb, mint például Izland szigetén, ott az államot fogyasztani kell. Antipolitikus az, aki az államot szigorú fogyókúra alá akarja vetni, s nem feszélyezi, ha emiatt államellenesnek nevezik.

Ez a kérdés: több államot vagy kevesebb államot? Aki az államból többet akar, álljon oda, aki kevesebbet, álljon ide: nézzük meg egymást. Lehet, hogy már odáig jutottunk, hogy azok is, akik azt szeretnék, hogy kevesebbet, az eszükkel már azt mondják, hogy többet, mert már a saját eszüktől is félnek. Állami emberek, állami eszük van, az állam csönget és viszi el őket álmukban. A tegnapi terrorból nehéz álmok lettek. Az államot ki kell szorítani lidércálmainkból, hogy kevésbé féljünk tőle. Ez az antipolitika.

Az államszocializmus társadalmasítása egy-két antipolitikus generáció műve lesz. Nem apolitikusoké, akik úgy tesznek, hogy mindez nem érdekli őket, hanem mégegyszer mondom: antipolitikusoké. Akik apolitikusnak mondják magukat, vagy tévednek vagy nem mondanak igazat. Valójában nagyon is politikusok, egész életvezetésükben nagyon is ügyelnek arra, hogy ne kerüljenek összeütközésbe a politikával. Fennakadás nélkül igazodnak tehát a politikához: visszavonulva, mind hátrább húzódva az egérlyukba a politika macskája elől. Nagyon is politikusok. Ez a macska azzal eszi meg őket, hogy rendet tart közöttük, nehogy össze-vissza futkossanak, s közben nagyvidáman macskaellenes cincogásra vetemedjenek. Az apolitikusok nagyon is tisztelik a macskát, s nem ragadtatják magukat ironikus cincogásra vele szemben.

Az antipolitika olyan emberek politizálása, akik nem akarnak politikusok lenni, és nem vállalnak részt a hatalomból. Antipolitika: a politikai hatalommal szemben független instanciák létrejötte, ellenhatalom, amely nem tud, nem is akar hatalomra jutni. Megvan a hatalma már így is, már most is, erkölcsi-kulturális súlyánál fogva. Ha netán egy jelentős tudós vagy író miniszteri tárcát vállal egy kormányban, előző munkásságát ezzel a gesztussal zárójelbe tette. Most már csak vezető kormánytisztviselőként kell helytállnia önmagáért, s működésének antipolitikus-demokratikus ellenőrzésével szemben irodalmi vagy tudományos jelentősége sem mint védelem, sem mint mentség nem használható.

 

Az antipolitika más dimenzióban, más mezőben működik, mint a kormányzat. Annak sem nem támogatója, sem nem ellenzéke; más. Emberei jól vannak ott, ahol vannak, s nem képviseleti legitimációval, hanem pusztán kulturális-erkölcsi rangjuk által nyomást gyakoroló hálózatként ellenőrzik a politikai hatalmat. Ez a joguk és a kötelességük, mindenekelőtt pedig önvédelmük. Gazdag történelmi hagyomány segíti őket e jog gyakorlásában.

Az antipolitika: a politikai osztály hatalmi monopóliumának a tagadása. Politika és antipolitika viszonyát képszerűen úgy láthatjuk, mint két hegy viszonyát. Egyik sem nyomulhat a másik helyére, egyik sem szüntetheti meg, egyik sem helyettesítheti a másikat. Ha a politikai ellenzék kormányhatalomra kerül, az antipolitika az új kormánnyal szemben is megőrzi távolságát és függetlenségét. Még akkor is, ha az új kormány rokonszenves emberekből, talán barátokból áll; sőt, akkor van csak igazán szükség erre a függetlenségre és távolságra.

Az antipolitikus gondolkodásában nem „politikus”. Nem kérdezi magától, hogy célirányos, hasznos, politikus dolog-e éppen most nyilvánosan kifejteni a véleményét. Az antipolitika a vezetés titkolózásával szemben a nyilvánosságot jelenti, a társadalom közvetlenül – a civil bátorság útján – gyakorlott hatalmát –, amely meghatározása szerint lényegében különbözik az állam mai vagy jövőbeli hatalmától.

Az antipolitika: éleslátás. Eltörölhetetlen gyanú a bennünket körülvevő politikai ítélettömeg iránt. Ezt az ítélettömeget úgy is fölfoghatjuk, mint az agresszió átvitt alakját. Ne felejtsük, idősebb urak, akiknek izomzata és érzéki hatalma gyengül, kiváltképp hajlamosak a zord és engesztelhetetlen, de mindig nemes ideálokra hivatkozó intellektuális agresszióra. A szellemi hatalom nem más, mint ennek az antipolitikai éleslátásnak a gyakorlása.

De hát mit állít a szellemi hatalom? Mi a pozitív válasza? Mennyiben több, mint puszta negativitás? Az emberi élet semmilyen további igazolásra nem szoruló önértékét állítja. Tiszteletben tartja az emberek halálfélelmét. Más népek és kultúrák embereinek életét ugyanolyan értéknek tekinti, mint honfitársainkét. Semmilyen politikai jogcímen nem menti föl az ölést.

A Ne ölj! parancsát abszolút parancsnak tekintem. Még sohasem öltem, igyekszem elkerülni, hogy bármikor öljek, nem tartom mégsem lehetetlennek, hogy akadhatnak olyan helyzetek, amelyekben ölni fogok. Ha ölni fogok, gyilkos leszek, s annak is tartom magamat. A gyilkosnak vezekelnie kell.

Az antipolitika tetszéssel nézi a vallások és stílusok ökomenikus sokféleségét, s nem gondolja, hogy az egyik kulturális valóság létének a másik megszűnése a feltétele.

Az antipolitika a minőségek differenciált versenyét javasolja annak az együgyűbb mennyiségi kérdésnek az eldöntése helyett, hogy ki az erősebb. Ez nem igazán érdekes kérdés, hogy ki az erősebb? Az antipolitikus érdekesebbnek találja, hogy egy közösség önmagáról mennyire okos és őszinte képet alakít ki, mint azt, hogy mekkora technológiai hatalommal rendelkezik.

Az antipolitika állítja a közösség önvédelmének jogát az önvédelem adekvát fegyvereivel a megszállók ellen. Nagy szerencsétlenség, ha lőni kell a megszállókra. Gyilkosok leszünk magunk is általa, de megeshet, hogy úgy döntünk: gyilkossá kell lennünk.

Az értelmiség fölszabadulása ugyanaz a folyamat, mint a munkásé: az emberi képesség fölszabadulása, hogy minél nyugodtabban és élvezetesebben kifejthesse magát. A szobrász és a fém- vagy faesztergályos között nincsen nagy különbség. Egy intuitív orvos és egy intuitív autószerelő könnyen megértik egymást. A biológus és a kertész között sincsen osztályellentét.

Ezek között a szerepek között fennáll az a hasonlóság, hogy a munkájuk leglényegesebb szakasza a magányos koncentráció. Nem a parancsolás, nem a többiek dolgoztatása a lényeg, hanem a töprengő szembesülés az anyaggal, amely lehet érzéki és szimbolikus egyaránt. A kutatás a lényege, és nem a tanítás vagy az utasítás, bár alkalmasint ez utóbbiakat sem nélkülözheti.

De még a filmrendezőre, a kutatásigazgatóra sem az jellemző, hogy hatalma van, hanem az, hogy víziója van, amelyet csak csoportmunkával lehet megvalósítani. Az író alkalmasint szemben áll a kiadó igazgatójával, de nem az a célja, hogy ő maga legyen kiadóigazgató. Írói célja az, hogy a kiadó változtatás nélkül, minél nagyobb példányszámban, minél magasabb honoráriumot fizetve adja ki a könyvét, és igyekezzen jól eladni.

Alkotó értelmiségiek nem főnökök akarnak lenni, hanem azt akarják, hogy nagyjából megcsinálhassák, kitalálhassák, összebarkácsolhassák, amit elképzeltek. Utópiánk elég egyszerű, mindössze annyi, hogy dolgozni – ami voltaképpen nagyszerű dolog –, ne hiábavaló megszégyenülés, hanem valóban nagyszerű dolog legyen.

Az alkotó értelmiségi a szupermunkás, a legbonyolultabb tevékenységű munkavállaló, akkor van a helyén, ha olyan piacon adja bérbe szellemi-testi-idegi tehetségét, amely az övé, és nem a vevőé, ahol ő diktálja a feltételeket.

Amíg a kultúra piaca nem a tehetségtulajdonosok piaca, addig nincsen béke. Nem nyughatnak, amíg meg nem kapják a magukét, szellemi hatalmukat, a tehetség uralmát a munka és az eszmék piacán. Erről volt szó kezdettől fogva, évezredek óta, azóta tart, és sohasem fog véget érni az értelmiség fölszabadulása.

A legkevesebb, amit el akarunk fogadtatni: mi vagyunk a sámánok. Nem igaz, hogy az alkotókkal különbékét lehet kötni. Nem igaz, hogy be lehet terelni őket az egyetemi birkahodályba. Nem igaz, hogy a tehetséget a kommunista sóhivatalok kipárnázott zárkáiba be lehet rekeszteni.

Nincs alku, lehet lemészárolni a tehetségeket, lehet elmegyógyintézetekbe zárni őket, lehet reménykedni abban, hogy ideig-óráig meg vannak vásárolva. De addig ezek az alakok nem nyughatnak, amíg uralkodó szamarak szorongatják őket: ha meg akarsz élni, ha élni akarsz: légy te is szamár. Amikor a tehetség jámbornak mutatja magát, kedves szamarak, nézzetek a szemébe: nevet rajtatok.

 

Tőkés és munkás ellentéténél bennünket kezd egyre inkább érdekelni az az ellentét, amely azok között mutatkozik, akik mások munkaszabadságának, újító leleményének, kritikai szellemességének, öntörvényű nyugalmának, anyagismerő következetességének a korlátozásán fáradoznak a fennálló uralmi viszonyok fenntartásának érdekében, és azok között, akik nyugodtan és jól akarnak dolgozni, akadékoskodás nélkül, akik maguktól is dolgoznak éppen eleget, s ezzel meg akarják keresni tisztességesen a kenyerüket.

Dolgos emberek nem vágyakoznak fényűzésre, ez nem köti le tartósan a figyelmüket. Jó közérzetükhöz valóságosabb és finomabb örömök kellenek. Nevetségesnek találják, ha valaki költekezése által akar többnek látszani. A nagy tudósok és a nagy írók elég szerény emberek voltak.

A tudós és az ezermester hasonlít abban, hogy mindkettő leginkább abban leli örömét, ha rájön valamire. Szeretnek a jó elfáradásig dolgozni, és esténként barátaikkal eliszogatni. Különböznek mindenkitől, akinek az a főhivatása, hogy másokat zaklasson, rendreutasítson, megijesszen, megtévesszen, vagy éppen alkalmasint elpusztítson. Elég sok ilyen mesterség van. Egyik oldalon a dolgozók, a másikon a kellemetlenkedők.

Vannak emberek, akik mindenekfelett dirigálni és másokról dönteni szeretnek. Hagyján, ha ezt a hajlandóságukat kiélik, és ezért nagyobb jövedelmük van, mint a többieknek. De ha buta munkára kényszerítenek, ha fölényeskedve megakadályozzák, hogy a tőlünk telhető legjobbat csináljuk, ha nem értenek a tárgyhoz, de túl hangosan tesznek úgy, mintha ők értenének jobban hozzá, ha nem adnak munkánkért annyit, hogy szűkölködés nélkül megéljünk, de szükségtelen magán- vagy államluxusra (a tankok és a rakéták az állam ékszerei) mértéktelenül költekeznek, ha előírják, hogy mit tiszteljünk és mit utáljunk, és többnyire olyasmit, amit magunktól nem tisztelnénk, illetőleg nem utálnánk, akkor nekünk, a többieknek, akik nyugodtan szeretnénk dolgozni, mégiscsak fölkeltik a neheztelésünket.

A munka szabadságáért folytatott küzdelem állandó, és természetesen sohasem szűnhet meg. Filozófiai tévedéseink megakaszthatják és kitéríthetik útjából ezt a küzdelmet, és olyan célokat állíthatnak elénk, amelyektől bár az ellenkezőjét reméltük, csak szűkebb és ingatagabb lesz a munka szabadsága és méltósága.

Ilyen tévedés volt a munka felszabadulásának útján a kommunizmus. A csendes dolgozók világa fölé odaemelte a hangos parancsolgatók idétlen lovagrendjét. Nemcsak a vállalaton belül urak, hanem azon kívül is, mindenütt ugyanők, még a lakásom mennyezetére is az ő fülük tapad.

Ha csak üzletemberek lennének, kiadnák, amit írok. Így még azt is megakadályozzák, hogy néhány tucat példányban, fénymásolva terjesszem a regényemet, s rengeteg pénzt elvernek, rengeteg egészséges férfit szalajtatnak ebben az ostoba feladatban szerteszét.

Ha egy társadalom legőszintébb embereinek a gondolatait a többieknek csak egy töredéke ismerheti meg, mert az államkultúra inkább válaszfal, mint közvetítő közeg, akkor a kultúra intézményi rendje joggal válik kritika tárgyává. Hiába próbálnak erőt meríteni a szellem nélküli tekintély emberei abból a tényből, hogy a másik katonai táborban is a szellem nélküli tekintély emberei kerekednek időnként felül. Nincsen okuk arra, hogy ne szorongjanak a dolgozó emberek tisztánlátásától.

A hivatásos forradalmárok azt mondták magukról, hogy ők a munkásosztály élcsapata. S mit tesz isten, belőlük lett az államszocialista diktatúra uralkodó rendje, politikai bürokráciája. Hacsak nem volt szerencséjük valamelyik tisztogatás áldozatául esni, s túlélve a börtönt, ismét a dolgozó, kutató, békeszerető, hatalmat nem kívánó emberek nézőpontjából szemlélni a világot.

A hivatásos forradalmárok, majd később a pártbürokraták annak az illúziónak a terjesztői és áldozatai, hogy ők mások helyett, másokat jelképezve, mások közvetlen részvételét szükségtelenné téve töltik be szerepüket: a harcias autoritás szerepét. El akarják hitetni, hogy ők egy személytelen, náluknál hatalmasabb méltóság megtestesítői, és hogy ők jelképezik azt a legfelsőbb és legáltalánosabb hatalmat, amelynek utasításait a többiek egyetértőleg végrehajtani kötelesek. A párt a munkásosztály helyett van, ahogy az államapparátus az ország lakossága helyett van.

Nincsen társadalmi szerződés képviselet nélkül, de itt a képviselő önmagát nyilvánítja annak. Megválasztatja magát a képviselettel, és ha a képviselt kétségbe vonja, hogy a képviselő őt képviseli, akkor a képviselet becsukja, bolondnak nyilvánítja vagy elvetemült, önző, magányos tévelygőnek, aki minden bizonnyal egyedül áll – legföljebb a hozzá hasonló eretnekek kisded csoportjában – szemben az összességgel, az egész országgal, az egész társadalommal, amely hogyan is nyilváníthatná a véleményét másképpen ebben a kérdésben is, mint az önjelölt és a képviselteket rendőrileg fürkésző képviselők által.

Az a benyomásom, hogy a kommunizmus egy kissé eltúlozza a képviselet elvét. Amíg csak ugyanolyan egylistás választásokat enged meg, amilyennel még Hitler is meggyőzte a világot arról, hogy voltaképpen ő a német nép vezére, jogosult tehát helyette dönteni, addig nehéz lesz meggyőzni a józaneszű embereket arról, hogy a kommunista párt központi bizottságának Politikai Bizottsága száz honfitársunk közül legalábbis kilencvennyolcnak az akaratából képvisel bennüket, dönt helyettünk és rólunk. Engem nem képvisel. Nem az én óhajom az a cenzúra, amely ennek a szövegnek a törvényes megjelenését Magyarországon lehetetlenné teszi.

 

Mondhatnánk azt is, hogy az alkotó értelmiség a munkásosztály élcsapata. Minden bizonnyal több joggal mondhatnánk ezt róluk, akiknek nem a hatalom, hanem a tehetség jelöli ki helyét a társadalomban, mint a politikusokról, akik nem a tehetség, hanem a felülről kapott hatalom jogán helyezkednek parancsolóan és tiltóan fölénk, akiknek nincsen hatalmuk. De inkább nem mondjuk ezt.

A matematikus és a költő nem más helyett az ami, hanem a saját jogán matematikus vagy költő. Se megválasztani, se kinevezni matematikussá vagy költővé nem lehet senkit sem. Ebből a minőségükből leváltani sem lehet őket. Azok, akik, mert gyerekkoruktól a matematikai és nyelvi szimbólumok összekapcsolásával játszanak, akár kapnak ezért pénzt, akár nem, akár tetszik ez másoknak, akár nem. Szükségtelen mások érdekeivel igazolniuk, amit tesznek. Hitszerűen tudják, hogy a matematika és a költészet, ez a két ősi mesterség: jó. Ha börtönbe csuknák őket, ott is ezzel múlatnák idejüket.

Ezt igazán nem lehet elmondani, mondjuk egy börtönigazgatóról. Ha őt becsukják, a rács tulsó oldalán kétségtelenül megszűnik börtönigazgató lenni. Érjük be annyival, hogy valószínű összefüggés áll fenn az alkotó értelmiség szabadságfokának és a munkások szabadságfokának növekedése között. De ezt is csak tapasztalatilag ellenőrizendő hipotézisnek tekintjük, meg kellene vizsgálni, hogy csakugyan így van-e.

 

A személyes nem akar elrejtőzni a személytelenbe. Nem fontos, hogy úgy nézzek ki, mint egy államhivatalnok vagy egy egyetemi tanár, de még az sem fontos, hogy úgy nézzek ki, mint egy író. Majdcsak kinézek valahogy. Nem valami szerep jelmezében, hanem a magam nevében beszélek. Írni szeretném, ami eszembe jut, s nem rogyadozni előző korok megkövült gondolatainak terhe alatt. Igazában éppen abból a negatívumból élek, hogy csak a magam nevében beszélek.

Úgy vettem észre, hogy mások is szeretnének a maguk nevében beszélni. Sok fiatal értelmiséginek jár az esze azon, amin az enyém. Elméjük minél kevesebb unalom és szorongás árán, minél szabadabban óhajt kóborolni. Ebben a vágyamban olvasóimat cinkosaimnak tekintem.

A nyomtatás technikái és leleményei, a magánsokszorosítás egyszerű eljárásai megkönnyítik diskurzusunkat. Írástudó embernek ugyanúgy meg kell tanulnia sokszorosítani, ahogy írógépen írni megtanul. A másolástechnikák, a szavak továbbításának mindegyre könnyebbedő eljárásai megtízszerezik, esetleg megszázszorozzák szellemi barátaink körét, s megnehezítik a cenzorok dolgát. Technikai műveltségünk kibővítése a szövegátvitel terén polgárjogi kötelezettségünk mindaddig, amíg lesz cenzúra.

Olyan városban, ahol nincsen cenzúra, minden utcasarkon, minden könyvesboltban van egy fénymásológép, amely fillérekért igénybevehető. A budapestiek abból fogják megtudni, hogy szabaduló társadalomban élnek, ha bemehetnek egy ilyen másolóhelyiségbe, és sajátkezűleg annyi példányt másolnak kéziratukból, ahányat meg tudnak fizetni. Nem rossz szabadság-fok paraméter: hány emberre jut egy fénymásológép. Amíg a képeslapokban nem hemzsegnek a hirdetések, hogy vegyünk másológépet, addig nem tekinthetjük Magyarországot civilizált országnak. Nálunk nincsen cenzúra, mondják politikusaink. Ehhez elég annyit hozzátenni, hogy a vállalatok másológépeit a belügyi szervek szigorú felügyelet alatt tartják.

 

Hatszáz éve a kolostori másolószobák elfogultságait kellett figyelembe venni úgy is, mint terjesztő közeget, úgy is, mint cenzúrát. Gutenberg jóvoltából íróembereknek már nem kellett szerzetessé álcázniuk magukat, hogy műveik elterjedjenek. Az értelmiség megfeledkezhetett a kegyesség követelményeiről.

A sokszorosítás és a távközlés forradalmai a gondolatszabadságnak dolgoznak. Úgy látszik, mintha napjainkban éppen az információ-átvitel technikái fejlődnének a leggyorsabban, a technika oldja a nemzetállamok beteges zárkózottságát.

Ha végignézek a világtérképen, és befeketítem azokat az országokat, ahol állami cenzúra van, jó fekete lesz a világ. A romantikus demokraták a múlt század első felében nem hitték volna el, hogy másfél évszázaddal utánuk még mindig a spicli és a cenzor csőszködik a koponyák körül. Úgy élünk itt Kelet-Európában, mintha egy múlt századi orosz regényben olvasnánk magunkat.

Ötéves korom óta tudom, hogy vannak dolgok, amelyekről veszélyes idegenek előtt beszélni. Lassan ötvenéves leszek, és még mindig ugyanaz a visszataszító aggodalom vesz körül, hogy vajon nem lesz-e baj abból, amit mondunk. Nincsen szenvedélyesebb jókívánságom fiatal barátaimhoz, bomlasszák maguk körül a cenzúrát, ahol érik, ahogy tudják, ne kelljen még ötvenéves korukban is ezzel a felnőtt emberhez méltatlan nyomorúsággal kínlódniuk! Fejlesszék ki magukban a cenzúraellenes érzékenységet, ne tekintsék magától értetődőnek az elhallgatást, s ha alkusznak, minden szóért külön-külön álljanak ki, mert a nagyvonalúság a cenzúrával szemben észrevétlen önelvesztés.

Megéltem a történelemnek azt a két hullámát, hogy előbb a német, majd az orosz csapatok szállták meg az országot, s ez jó alkalom volt különféle magyaroknak arra, hogy más magyarokkal leszámoljanak. Nem csupán okkupáltak vagyunk mind a mai napig, hanem posszedáltak is, megszállottak a szó mindkét értelmében, s attól a korlátozottságtól, hogy sem egyénileg, sem közösen nem tehetjük azt, amit a leghelyesebbnek tartunk, magamat is, honfitársaimat is betegnek érzem.

Magamból ismerem kelet-európai olvasóimat, még azokat is, akik szeretnék azt gondolni, hogy semmi közük a politikához, a kultúrának ahhoz a jellegéhez, amely térségünkön kialakulhatott. Tudom, hogy mi zajlik benne, amikor vele akarok létezni, amikor ellene és amikor nélküle. A szabadsághiány folytonos provokációja alól egyikünk sem tudja kivonni magát. Aki nem veszi észre magán a hiánytüneteket, az a legbetegebb.

A sajtócenzúra csak része a Cenzúrának, ennek a gondviselő, jóakaratú helytelenítésnek, ennek a pedagógiai közóhajnak, hogy hasonulj a morgó, dohogó, de engedelmeskedő többséghez, ehhez a józan és barátságos várakozáshoz, hogy térj észhez, mert aki a Cenzúra ellen van, annak egy kerékkel többje van, az valami születési rendellenességtől van megbélyegezve, az valami patologikus elragadtatással különbözik, és semmit ami van, nem tud magától értetődőnek tartani, sőt: a valóságot úgy, ahogy van, valahogy nevetségesnek érzi. A legbelsőt is külsővé teszed, védekezel a világ ellen, nem engeded ellenőrizetlen és féktelen behatolását a tőled nem függőnek magadba. Paranoid éberséggel szemléleti tárggyá teszed. Annak az állítólagos, hírhedt valóságnak, amely akkor is van, ha te nem vagy, amelyhez képest nagyon kevés vagy (s az is csak az ő elnéző jóvoltából), megpróbálsz a szeme közé nézni. Akár anyag, akár kommunizmus, akár isten a neve, reszkető állal azt mondod: te te vagy, én meg én vagyok. Védekezem megszálló hatalmad ellen. Nem akarom tudomásul venni, hogy azt teszel velem, amit akarsz. Nem kenhetsz a kenyeredre, nem voltam meg neked. Nem vagyok realista, nem vagyok mérsékelt, nem vagyok konzervatív, pedig realista, mérsékelt és konzervatív vagyok. Nem követem a büntetésbe foglalt rendreutasítást. Szívósan és megfontoltan nemet mondok. Megpróbálom megérezni azt az ösztönömbe rejtett, titkos logikát, amely szerint egyszer igent, máskor meg nemet mondok. A skizofrénia robbanását az épeszűség varázskörébe lassítom. Természetesen kicsi vagyok a naggyal szemben, gyenge a hatalmassal szemben, gyáva az erőszakossal szemben, kitérő a tolakodóval szemben, elpusztítható ővele szemben, aki már olyan durva bőséggel van, hogy néha azt hiszem: halhatatlan. Nem tartom oda neki a másik arcomat is, nem is lövök rá parittyával, nézem, megfogalmazom.