Egy regényíró antipolitikája¹

Az antipolitika elcsodálkozás, az ember furcsának, groteszknek, sőt képtelennek tartja a dolgokat. Felismeri, hogy áldozat és nem akar az lenni. Nem szeret más emberektől életre-halálra függeni. Nem bízza életét a politikusokra, visszaveszi a nyelvét és a filozófiáját tőlük. A regényírónak nincsen szüksége külügyminiszterre; ha nem gátolják meg ebben, képes arra, hogy kifejezze magát. Nincsen szüksége hadseregre sem, amióta az eszét tudja, meg van szállva. Az antipolitika legitimációja se több, se kevesebb, mint a regényírásé. Nem a politikus beszél, nem a politológus, nem a szakmabeli, ellenkezőleg, egy cinikus és dilléttáns utópista. Nem olyan ember, aki valamilyen sokaság vagy közösség nevében beszél. Nem igényli, hogy mögötte álljon a párt, az állam, a nemzet, az osztály, a korporáció, az akadémiai világ. Munkáját a maga szakállára végzi, tulajdonképpen egyedül, a magaválasztotta közegben. Nem tartozik senkinek elszámolással, személyes vállalkozás ez, önvédelem.

Az antipolitikus megpróbál kisiklani a szervezetek hatalmából, felfüggeszti közösségi elkötelezettségeit, nincsen megbízatása, fölhatalmazása, csak amit ő adott magának. Tisztánlátás, ne hagyd rászedni magad, ne bólogass, amikor a képedbe hazudnak. Az antipolitikus nem szószólója nemes többségnek, szenvedő kissebségnek. Az Én szemben a Mi-vel, az alattvaló szemben az autoritással, a civil a katonával. Természetes, hogy disszidens és hogy másképp gondolkodik, mint a többi disszidens. Antipolitikusokból nem lehet élcsapatot verbuválni. Bárki-bármit mond, mosolyognak jámboran, és mennek tovább a maguk útján. Tudnak lojálisak lenni személyekhez, intézményekhez kevésbé. Felismerik a magukhoz hasonlót, biccentenek, de nem kötnek szövetséget. Amikor szükség van rájuk, ott vannak.

A politika cselekvő alanyai általában többesszám első személyben beszélnek. Jól teszik, ezáltal válnak oly nyomatékossá, a politika sztárjaivá; mindig másokra, mindig sok más emberre hivatkozva. Ezért látjuk őket olyan gyakran a képernyőn. Ezért függünk tőlük, persze különböző mértékben. Zürichben például kevésbé mint Budapesten, de bizonyára vannak városok, ahol a függés még sokkal kellemetlenebb, mint Budapesten. Ők nem ők, a politikusok nem személyek, hanem szócsövek, az a dolguk, hogy valami általánost képviseljenek, jó esetben a többséget, rosszabb esetben az összességet. Ezáltal rendelkeznek az erőszakeszközök törvényes vagy annak deklarált monopóliumával.

A közös többeshez hozzátartozik egy stílus. Szükséges az ismétlés a bevésés érdekében. A nyelv hivatkozik a common sense-re, a konszenzusra, a közmorálra, a már bevettre, az elfogadottra, a precedensre; sok erkölcsi ítélet, kevés esztétikai érzékenység. A politikai szenvedély a közös többesszámok hátszelétől dagadó vitorlával szántja a habokat. Nincs sok közünk egymáshoz. Az ő szövegükben túl sok a redundancia ahhoz, hogy élvezetet okozzon. Kevés kivételtől eltekintve mint szerzők nem jöhetnek számításba.

Miért hogy mégis az ő szavaikra figyel az emberiség? Miért kell mindannyiunknak tudnunk, hogy e fénytelen elmék közül ki hova utazik és mit mond? Nagy esemény: összejön két idősebb férfi és azt mondja: a nukleáris háborúnak nem lenne győztese, tehát a nukleáris háborút nem szabad megvívni. Miért lélegzik fel a világ ettől a szakállas közhelytől? Csak mert ők mondják? Ők ketten? Talán inkább azért veszi körül őket olyan közfigyelem, mert nekik, azonfelül, hogy módjukban áll mondani is az ellenkezőjét, megcselekedni is módjukban áll azt. Nekünk szerencsére nem áll módunkban megsemmisíteni a világot; ki tudja mit tennénk valamilyen elfogultságunkban? De nekik módjukban áll. Miért? Emberfeletti lények? Ó dehogy, nem rosszabbak és nem is jobbak néhány százezer kollégájuknál, politikai managereknél; valamilyen kiválasztódási folyamat révén Number One-ok lettek, de egy másik dimenzióban, amelynek nincsen sok köze az irodalomhoz. Mindenesetre az ő ujjuk van a gombon.

Mondhatjuk antipolitikusnak azt, akinek ez nem tetszik. Aki senki más embert nem tart alkalmasnak arra, hogy az egész emberiség sorsáról dönthessen. Ekkora hatalom, véli egy antipolitikus, nincsen arányban az emberi nagyságrenddel, egyének esendő bölcsességével és felelősségével. Emberfeletti hatalom normálisan gyarló emberek kezében, ez nincs rendjén, véli az antipolitikus. Hol volt ekkora hatalma Nagy Sándornak, Napóleonnak vagy Hitlernek? A felsoroltak előnyben részesítették a támadó háborút, a két előbbi férfi, akit a világ két vezetője névvel tisztelt a sajtó, békét akar és védelemről beszél, de elképesztően és összehasonlíthatatlanul hatalmasabbak a világtörténelem összes eddigi uralkodójánál, a józanokat és az őrülteket, a szelídeket és a zsarnokokat is beleértve.

A nyelv tehát, amely a sokaságra hivatkozva a sokaságnak szól, és amely előszeretettel használja a többesszám első személyt, nem az olyanfajta auktorok nyelve, akik igazában még egy macskára sem szeretnének rászólni, és elfáradnak a munkájukban eléggé ahhoz, hogy ne akarjanak semmi különösebbet a többi emberről. Az auktorok és a politikusok normálisan két különböző rendet, emberfajtát alkotnak, más a nyelvük, ízlésük, logikájuk. A regényírónak nincsen szüksége rá, hogy elkötelezze magát valamilyen csoportos érdek vagy intézmény iránt, a politikus enélkül nem tud meglenni.

Az antipolitika az auktor szellemi ellenállása a politikai osztály, a politikai struktúrák eltúlzott hatalmával szemben. A polgári egyén önvédelme fölfegyverzett államával szemben, amely bekapcsolódva esetleg más államok fegyveres szövetségébe a polgári egyént egy távoli parancsnok végső soron egyszemélyi döntése alá helyezi. Egy vagy éppen két távoli személy az értesülések szerint kritikus helyzetben úgy fog dönteni minden más emberről, hogy nagyon kevés idejük lesz mérlegelni a döntésüket. Az auktor, nem lévén semmilyen fegyveres hatalma, nem tud fenyegetéssel hatni más emberekre, nincsenek bűnüldöző és igazságszolgáltató szervei, csak úgy tud hatni rájuk, ha szórakoztatja őket, az antipolitika nem lehet unalmas. Egy író azzal szórakoztatja olvasóit, hogy a mai világ alapszerkezetét, azt a keretet, amelyben élünk hagymázosnak ábrázolja.

Az antipolitikus a Machtergreifung évében és a Bücherverbrennung havában született. Az Anschluss évében értelmes anyjától értesült róla, hogy az egyik szomszéd állam vezetője meg akarja őt ölni. 1944-től a háború végéig azt kellett tapasztalnia, hogy a falu kétszáz zsidó vallású, gyermekkorú magyar állampolgárból csak heten maradtak életben a megszállt ország együttműködő parlamentje által törvényerőre emelt kényszerintézkedések következtében. A potenciális áldozat szerepébe nem törődött bele, kétségtelen, hogy már 1945-ben antipolitikus volt. Utálta, hogy bőrkabátos, karszalagos, csizmás, géppisztolyos fiatalemberek a közhatalom képében a mellette álló öregembert homlokon lövik. A politika néha túloz.

Óhajtottam a felszabadulást, de mind a mai napig nem vagyok kellően felszabadulva, pedig azóta negyven év telt el. 1947-ben érdeklődtem utoljára a magyar képviselőválasztás iránt, amikor még úgy látszott, hogy múlik rajta valami. Ennek már harmincnyolc éve. 1956-ban vettem részt utoljára felvonulásban, önként lépve le a járdáról, nagyjából egyetértve a felvonulókkal. Ennek is harminc éve már. Azóta se választás, se tömegfelvonulás, amelyek igaziak lennének, amit az emberek maguk csinálnak, amin valóban múlni látszik valami, amiben kifejezni tudnánk magunkat. Ó nem. Majdnem minden, amit a képernyőn nézel: pszeudo. Aztán észleled, hogy egykori diáktársaid, a hajdani felvonulók is már pszeudo-nyelven beszélnek, olyan nyelven, amiből nem lesz baj; talán az egyensúly kedvéért sok képpel és pátosszal. Hát hogyne lennénk kiszolgáltatottak, csattan fel a hajdani diáktárs, amikor én a belső autonómiáról papolok.

Mivelhogy a pszeudo-nyelv, a pártállami, a tömbállami, a reálisan létező, közös többesszám első személy nagyon emelkedett, a szemtelent láthatatlanná teszi. Mert mi más lenne, mint kihívás a cenzúrázatlan nyilvános gondolkodás, ha a környezetet a teljhatalmú, és a törvényes ellenzéket meg nem tűrő politikai állam szertartásrendje alkotja. Antipolitika. Szemtelenség. Államellenes izgatás. Ha az állam nagyon kövér, ha minden helyet elfoglal, akkor a polgárok minden fészkelődése államellenes izgatás, amely vádtétel alkalmasint összeesküvéssé is súlyosbítható annál is inkább, minthogy az antipolitikus személyeknek vannak barátai.

A magunkfajta ebben a perben csak vádlott lehet, antipolitikushoz más szerep nem illik. Barát mindenki, akit azért, amit ír vádlottá nyilvánítanak. Cenzúraellenes világösszeesküvés. Cenzúratörők nemzetközi szolidaritása. Találj rá a magad cenzúrájára és szegd meg. Az állam hajlamos arra, hogy a fejünkre nőjön, ha mi, civilek nem tartjuk féken. Az államban megtestesülhet és erkölcsös rangra emelkedhet agresszív és fontoskodó krokodil énünk.

El lehet mondani, hogy a legjobb szerzők nem szolgálják a krokodilt. El lehet mondani, hogy az állam túlhatalmát ma már a felvilágosultabb szerzők rosszalják. Ahol a politikai osztály nagyon is helyesli a saját túlhatalmát, vagy legalábbis lagymatagon beletörődik a mérsékelt kiváltságaiba, s az én országom ma ilyen, ott disszidenssé változik a szerző, aki nem kíván beletörődni munkája állami felügyeletébe, mert a kultúra állami felügyeletét elvileg rossznak tartja, kultúraellenesnek, olyasvalaminek, ami távoli rokonságban van a könyvégetéssel.

Az antipolitikus tehát az állami szervezet redukcióját kívánja azokra a funkciókra, amelyeket az államon kívül senki más nem tud teljesíteni. Amit lehet államtalanítani, azt államtalanítani kell. Erre a szükségességre dramatikusan figyelmeztet az államok belenövése korunk uralkodó szociológiai struktúrájába, a tömbrendszerbe, amely technikai arzenáljával a történelemben először az emberi faj öngyilkosságát okozhatja. A személyes életünkről való döntés jogát a politikai szervezet elméletileg totálisan kisajátította. A kiszolgáltatottság értelmében, abban az értelemben, hogy politikusok interakciójától függünk életre-halálra, totalitárius uralom alatt élünk mindenütt, tehetetlenebbül, mint a jobbágy vagy a rabszolga. Indokolt, hogy figyelmünket a tőke monopóliumáról áthelyezzük az uralom monopóliumára, amely sokrétű felügyeletével nemcsak személyes autonómiánkat korlátozza, helyenként bárdolatlan telhetetlenséggel, de életünktől is megfoszthat, ami a kisajátításnak egy teljesebb válfaja, mint az a kisajátítás, amely csak munkateljesítményünk egy részét vonja el.

Az a tényállás, hogy a politikusok hibáikkal vagy túlbuzgalmukkal most már egyetemleges halálunkat okozhatják. Ez a tényállás anomália, egyensúlyzavar, veszély, amely alapvető értékeinkre vonatkozó reflexiót igényel. Azt mégcsak kibírom, ha kizsákmányolnak, de azt, ha megölnek, nem bírom ki. Azt sem tartanám megnyugtatónak, ha két angyal dönthetne arról, hogy induljanak-e vagy se az Apolkalipszis lovasai, de hogy két ember! Nevetséges! A politikát vissza kell tolni a helyére. Elsősorban a fejemen, autotherápia.

Tény, hogy az államszocialista társadalmak legfőbb jellegzetessége, hogy mind a politikai hatalom, mind a tőketulajdonban benne rejlő hatalom egy kézben van, amely elvileg képtelen arra, hogy irracionálisan megsokasodott feladatainak eleget tegyen.

Mindenesetre a nemzeti szocialista tapasztalat után az államszocialista tapasztalat kellett ahhoz, hogy érzékenységünk antietatista tendenciája a politikai hatalomban öntörvényű rendszert lásson, rengeteg személyes ambíciónak nemcsak elfojtóját, de médiumát is. Rendszert, amelynek ultima rációja – a fegyveres hatalom monopóliuma – meghatározó elvvé is emelkedhet.

A hatalom monopóliumát veszedelmesebbnek tartom, mint a tőketulajdon monopóliumát, mert abszolút lehet, és mert fontosabb javamról rendelkezik, mint a munkám: a puszta életemről.

Egy szép és erőteljes közép-európai városban lakom, amelynek a politikai status quo okán kelet-európai városként kell élnie, noha ez kényelmetlen neki. Miért tiszteljem azt, ami kényelmetlen nekem? És miért gondolja bárki, hogy Európa status quo-ja nem tartozik a rendezetlen regionális kérdések közé? Európa kettéosztottsága olyannyira rendezetlen, hogy ez szülte korunk uralkodó, már-már metafizikai szimbólumokkal telített, de mindazonáltal felfújt drámáját: a Kelet-Nyugat konfrontációt, az orosz-amerikai konfrontációt. Ez a rendezetlenség a csapda, amely ezt a két nagy nemzet egymás ellenséges vetélytársává tette, és a világ többi részét, is e konfliktus alá rendelte. Ha az orosz fél számára terhes az amerikai katonák jelenléte Nyugat-Európában, miért nem ajánlotta cserébe saját csapatainak kivonását Kelet-Európa keleti feléből? És megfordítva, miért nem hangzott el hasonló ajánlat a Nyugat részéről sem? Ha nem akarnak az oroszokkal háborúzni, miért nem kötnek velük kontrakust? Miért nem vetik föl az alapkérdéseket? Miért nem javasolja senki sem a háború után negyven évvel a német békeszerződés megkötését? Ebben számos kelet-közép-európai érdekelt volna, ha ez a baráti nagyhatalom csapatainak távozását jelentené országukból. Amíg a Nyugat a rendelkezésére álló békés és politikai eszközökkel meg sem próbálja a területünkön állomásozó vendégcsapatok hazatérését kieszközölni (nyilván megfelelő kölcsönös katonai visszahúzódással, ami nagy esélyt nyújtana arra, hogy Közép-Európa erős önkormányzat-igényű nemzetei pluralizálják államaikat, és kialakítsák alkotmányos-demokratikus struktúráikat), amíg a Nyugat betegségünk lényegét nem próbálja érdemlegesen orvosolni, Jalta füstködében addig eredendő rokonszenvünket a Nyugat iránt beárnyékolja a hipokrízisnek szóló szkepszis.

A vasfüggönytől keletre kidomborítják az Egyesült Államok iniciatíváit a fegyverkezési versenyben, a vasfüggönytől nyugatra természetesen a Szovjetunió iniciatíváit. Eszerint módosul az erkölcsi szenzibilitás annak megítélésében, hogy milyen típusú fegyverrendszerek minősülnek különösképpen veszélyesnek vagy erkölcstelennek. Ha az ember meghallgat néhány adóállomást a rövid hullámsávon, hajlamos antipolitikusként elzárni a rádiót. Gyerekes bármelyik politikai elit részéről ujjal a többiekre mutatva az ártatlant játszani. Hogyan is nézze a politikai szpíkerek kollektív önszeretetét egy regényíró, aki tudja, hogy a tendenciózus, pártos irodalom rossz irodalom, nélkülözi az emberismeretet és a bölcsességet. A dualista ideológiákat, a mérges fundamentalizmusokat a regényíró torzító egyszerűsítéseknek véli. Nem legendát írunk szentekről és gonoszokról, nem is képregényt. Aki az emberi – ha tetszik a politikai – drámát regényíróként látja, aki tehát képzelete módszerében is pluralista, nem pedig dualista, az a politikára, korunk status quo-jára mély szkepszissel néz.

Ezt a mély hitetlenséget nevezném antipolitikai tartásnak. Nem bedőlni a kollektív retorikáknak és identitásoknak. Elménkben nem meghódolni az összesség nevében hozott rezolúciók előtt. Még a többség nevében hozott rezolúciók előtt sem. Gondolkodásában az antipolitikus semmilyen emberi intézményhez nem a priori, nem föltétel nélkül és nem hitszerű elkötelezettséggel lojális.

Az antipolitika az áldozat nézőpontja. A történelmi cselekvés objektuma inkább saját sorsának szubjektuma óhajtana lenni. Még van egy-két verébugrás addig, amíg az egész világ civil demokráciáktól pezseg, antipolitikus szemlélődésekre van tehát még alkalom. Az áldozat nem akar áldozat lenni. Nem is akarja kézbe venni a hatalmat. Van saját mestersége, amelyet szívesen folytat, azt akarja, hogy békén hagyják.

Lehetünk persze apolitikusak is. Nem törődni az egésszel, vagy legalábbis úgy tenni, mintha nem törődnénk az egésszel. Nem nézni a képernyőt, ezeket az üres arcokat. Nem észrevenni a cenzúrát, de finoman, intuitív kalkulációval alkalmazkodni hozzá. Eleve nekik, a hatalom birtokosainak adni igazat ilyenformán: de hiszen úgy is ők az erősebbek, és a végén nekik lesz igazuk! Add fel! Ebből a nézőpontból a disszidens autodestruktív félbolond, aki másokat is bajba ránt. Lehet, hogy nemes szándékú félbolond, de az nem változtat a lényegen. Az épeszű többségi ember, ha nem politikus, akkor apolitikus. Nem ártja magát a nagyok dolgába, nem fogja meg az égő kályhát, hallgatni arany, gondolja és tudja, hogy az ember könnyen megégetheti magát, ha nem vigyáz. Íme, az egészséges népi erkölcs alapja.

Mindazonáltal az antipolitikus is szívós bolond. Elismeri ugyan a status quo nyomasztó túlsúlyát, mégsem mondja a fennállót, csak azért, mert hatalmas, egyszersmind értelmesnek is. Nem ilyen eltökélt hegeliánus. Nehéz nem látnia a polisz ügyeinek állását és azt, hogy az ő kis testmeleg polisza hanyag világerők játékszere. Egy magyarnak úgy rémlik, hogy a világerők vakok. A paraszt látja, hogy a kutyafalka és a rókavadászok átrohannak a veteményesén, majd a róka helyett lelövik a kecskéjét; mi értelmet lásson a világerőkben? Ha elszólja magát, kiderül: megvesztegethetetlen cinizmussal nézi a nagyokat. Tud különbséget tenni a nagyhatalmú ember és a nagy ember között. Meg akarja védeni magát, a veteményesét és a kecskéjét. Tudja, ha éppen boldog szigeten él, ami a viszonylagosság nyelvén szólva kevésbé pocsék helyet jelent, hogy a dinoszaurusz egy farokcsapással eltüntetheti az ő szigetét, azonkívül pedig elvárja, hogy imádják. Te is ki fogsz halni, mondja a paraszt és csinálja amit éppen az ösztöne súg neki.

Ha minden olyan bizonytalan, akkor mégis, mi az, ami biztos? A jó irodalom elég biztos. Ami személyes, az elég biztos. Hogy a személy mitől szorong és mit igényel, az még mindig pontosabban megfogalmazható, mint az, hogy mit akar az osztály, a nemzet, a világszövetség. Lehetséges egy olyan nézőpont is, amely a kollektív beszélőt gyanú alá helyezi anélkül, hogy ütőképes csapatba, bensőséges kis kollektívába szervezné az individuális beszélőket.

Mi tartozik még az antipolitika inventáriumába? Civil társadalmi önvédelem, erőszakmentes ellenállás, ragaszkodás a személy méltóságához és szabadsághoz, szembenállás a bürökrácia, az állam, a militáris és rendőri személyzet hipertrófiájával, szembenállás a forradalmi retorikákkal, amelyek mindig a központi hatalmat erősítik, baráti körök kulturális hálózata, párhuzamos társadalom, a standardizált beszédelemekkel szemben a kifejezésszerű kommunikáció, az alapfogalmak saját használatba vétele, kifinomult szolidaritás más kóborlovagokkal. Ha nem is tökéletes kormányzat, de legalább néhány barát, akire egy kellemetlen kormányzat alatt számíthatunk, akik elbújtatnak, ha kell.

Létkérdéseinkben a lusta ráhagyatkozás a szakértőkre polgári éretlenségünket tükrözi. A közép-európai tapasztalat a legmesszebbmenően igazolja a szkepszist a közérdek illetékes szakértőivel szemben s indokolja, hogy saját érdekünk illetékes szakértőivé váljunk. Oly nyilvánvaló, hogy a közérdek engedélyezett szószólói pszeudo-nyelven beszélnek, hogy az átlagpolgár is nagy adag antipolitikus tisztánlátással rendelkezik. Ennek az érzékenységnek kívántam nevet adni, nem valami olyasmit posztulálni, aminek lennie kellene, hanem valami olyasmit leírni, ami már van. Lehet, hogy valami elfogulatlanságot és paradoxalitást értek antipolitikán, amivel többnyire közép-európaiaknál találkozom. Aki se itt, se ott, se kívül, se belül; saját házában is a senki földjén.

Egy budapesti regényíró sajátos előzményekkel és körülményekkel úgy érezte, hogy a politikus magatartás nem felel meg neki, mert valahogy nem igaz. Az apolitikus magatartás sem felel meg neki, mert valahogy ez sem igaz. Logikusan maradt számára egy harmadik elég nehezen körülírható magatartás, amelyet antipolitikusnak keresztelt el, személyes önvédelmet ért rajta a politikai gépezetek túlhatalmával szemben. Nyomott időben, 1982 első hónapjaiban, a lengyel szükségállapot kezdetén írta meg ezt a könyvet, rendezett naplóként, depresszióellenes önorvoslásként Közép-Európa közepén.

Az se baj, ha az antipolitika csak reflexió, esszé, irodalom, egy könyv a többi között, semmi több. Nem történelemcsinálás. Felébredtünk az akciónizmusból. Az irodalom teleológiája nem mutat túl az irodalmon, ez még úgy ahogy a hatáskörünkben van. Lehetséges közügyekről aforisztikus utalásokkal, nem minden átkötést kifejtve, metaforikus kombinációkkal gondolkozni, lehetséges az esszédiskurzus újszerű tömörítésével próbálkozni. Lehet a személytelent visszavenni a személyesbe, lehet meglátni a monstruózus struktúrák valódi arcát, lehet az államokat úgy nézni, mint a személyeket, s nem elfogadni szolgálatként náluk azt, amit magánembernél gazságnak tekintenénk.

Lehet a tudományos értékmentesség és az áltudományos ideológiák korában kategórikusan lemondani a tudományosság bármifajta igényéről, és visszavenni az esszét az irodalomba, ha tetszik a költészetbe. Reantropomorfizálva a politikát egyszersmind antipolitikusokká változnunk. Lehet a személyes világnézetcsinálást folyamatos és csak halálunkkal befejeződő költői tevékenységnek tekinteni, nem kevésbé mint cselekedeteink sorát, abból a gyanúból kiindulva, hogy nincs egyebünk, csak ez a kis idő, ami még hátra van. Kísérletezzünk tehát. Odalenn majd nem kísérletezhetünk.

(1986)