Hazatérés

Azt tenni, amit tenni helyes, szomorú is. Tudod, mi fog történni, várod a kényelmetlenségeket, mint egy soron következő házastársi veszekedést. Te magad is izgatott leszel, talán még kiabálni is fogsz. Esetleg elgyávulsz, olyasmiben is engedsz, amiben nem szeretnél, aztán folytatod. Azt, amiért jön az újabb veszekedés. Miért ne engednél inkább? Jó mélyen, amennyire csak kell neki, hogy végleg megnyugodjon. Mert nem nyugszik meg, mert nem lesz béke. Vagy ő veszekszik, vagy mélyen a tudatod rejtekében, a szív csöndjében te. Ott ágálsz ellene, s magad ellen, ott nyöszörgöd és csúfolod a mentségeidet. Inkább ő háborogjon ellened, mint te magad ellen. Nem lehet jól járni, ugye tudod?

 

A nehézkedő emberi anyag rettenetesen nehéz. A félelem általános, a hiánya ritka. A gyanakvás általános, a bizalom ritka. A tapasztalat, hogy aki megmutatkozik, pórul jár, általános, hogy jól jár, ritka. A fegyencek ritkán mondják el a televízióban, hogy a parancsnokság lehetne megértőbb is. Ha jön a teherautó, állj félre, téged fog elgázolni, nem ő borul fel. Ismered az utas magányát, aki mellől, az egész vonatból, még a mozdonyból is, mindenki leszáll. Annyira kíváncsi vagy rá, hogy csinálják? Láttad már moziban. Hát akkor?

A fényben hiszek, amely átmegy rajtam, mint a kilobbanó villanykörtén. Olyan halandó vagyok, legalább ő legyen halhatatlan. Nevetséges! Még mindig nem érted, hogy a halál az halál? Különben mindegy. Ha elvégezted a munkádat, akkor rágyújthatsz. Akkor jöhetnek. Akkor már egy olyan emberrel végzik el a munkájukat, aki már elvégezte a magáét. Mindenki annyit tesz magára, amennyit bír. Ha kevesebbet, akkor a kevés alatt is összerogy. Ha többet, megszakad. Ügyeljünk az edzésadagokra.

Uram, ki az, aki rajtad, a legborzalmasabb gyilkoson kívül még ártatlan? New Yorkban éjfél után egy óra negyven. Budapesten reggel hét óra negyven. Október tizennyolc. A villamosok tömve vannak. Az indián nyár fénye, a vénasszonyok nyarának fénye világítsa meg a lépcsőiket.

 

Megengedhetem magamnak, hogy hazamenjek, mert már mindenütt jól érzem magam. Kétéves csavargás a világban elég volt ahhoz, hogy megértsem, miért megyek haza? Az élet nekem jobb Budapesten akkor is, ha itt semmi bajom nem lehet abból, amit írok, otthon viszont, ha nem lesz is, lehet. A köznapokból, akár a testemből, nem lehet kibújni, a kisiklás képe férfiálom, nincs hova menni: mindenütt köznap van. Az utas körüljárta a határt, s ettől jobban tudja, mi nem kell neki. Tartós rejtvények körül jár a képzelete. Az ember tágíthatja a hazáját, de mindennapos közegem nem is egy ország, hanem egy város, szobák, barátok hálózata.

Ha bemegyek Budapesten a New York kávéházba, amelynek ma Hungária a neve, ott a vendégekkel kölcsönösen sokat, nevetségesen sokat tudunk egymásról, ismerjük egymásnak még a hátsó gondolatait is. Itt semmihez nem volt olyan erotikus közöm, hogy írnom kelljen róla. Csak akkor mozdul meg a tollam, ha belekeveredem valamibe, csak azt tudom, amit a bőrömön tapasztalok. Nyugat embereivel udvarias viszonyom volt. Szenvedélyes? Nagyon ritkán. Úgy rémlett, túl sok önszeretettel és önsajnálattal vannak beüvegezve. Bármerre csavarog a képzeletük arról az egész tudatukat betöltő gondtól, hogy a sikerükön kell munkálkodniuk, csak rövid szünetekre tudnak megfeledkezni.

Nekem fontosabb a múlt, mint a jövő. Hátrafelé lógatom a lábam a szekéren, látom, amit magam mögött hagytam. Előttem csak a terv és a szorongás, minden ami csakugyan van: mögöttem van. Képzeletem is inkább a múltat képzeli el, váratlanul köt össze emlékezetemben jelenlévő pillanatokat. Jó lesz újra Csobánkán írni, a naptól sárga papiron inog a toll árnyéka, habozó pillanat két mondat között, de a szavak egymást viszik a hátukon. Írni, legalább olyan jó, mint nem írni.

Csak azt tagadom, amit szeretek, pontosan annyi helyeslésem van, mint ahány ítéletem. A tisztánlátás egy lelki rugó kifeszítése, minél nyíltabban fogalmazom, amit otthoni környezetemről gondolok, annál fölszabadultabban ragaszkodom hozzá. Egy-egy ember hiányától nem szenvedek, mindenki itt van az eszméletemben, senki se legyen túl közel. Hogy lássam őket: néha inkább be kell csuknom a szemem, hogy velük legyek: csendben kell maradnom. Ha mindenki, akit szeretek, itt lenne körülöttem, túl sokan lennénk egyhelyen. Budapesten a testemmel érzem a várost, fekszem az ágyban, s mint egy pók a képzelet hálójával megérintem mindazokat, akikhez közöm van. Megvagyok nélkülük, de jólesik hogy egy órán belül találkozhatnánk. Én mint a macska, inkább helyekhez kötődöm, barátaim jórésze szétrajzott a világban, családom Párizsban él, én meg ismerős utcasarkokra vágyom. Budapestnek majdnem minden kocsmáját ismerem, ezt más városokról nem mondhatnám el. Környezetem akkor jelentésgazdag, ha sok esemény történt kettőnk között. Sem a Washington Square, sem a Place des Vosges, sem a Savigny Platz, sem a Piazza Navona nem ad nekem annyi, saját történetemmel megfejthető rejtvényt, mint a budapesti Klauzál tér: én azt a teret lelkileg elég jól megdolgoztam. Ott mindenkivel szívesen beszélgettem; ott is csak látogatóban voltam, de ez nem tűnt fel.

Tizennégy éves voltam, amikor Budapestre települtem Berettyóújfaluból. Még mindig falusi fiú vagyok egy-egy pillanatban. Harminc éve ismerkedem Budapesttel, de, a dolognak még mindig csak az elején tartok. Elkezdtem ott egy munkát, amit még nem végeztem be; csak akkor lesz majd vége, ha a gyászjelentésemen ott áll a második dátum is, amelyre kíváncsi vagyok. Addig is inkább azt szeretném jobban megismerni, amiről már tudok valamit. Furcsa, de a Charles De Gaulle repülőtér, ahol már sokszor megfordultam, nem mond többet nekem, mint a berettyóújfalusi vasútállomás, ahol újabban a gyorsvonatok már nem állnak meg. Gyerekkoromban, ha valami eseményre vágytam, kisétáltam a pesti gyors elé, s néztem: ki jön meg, ki utazik el. Emlékhazám, nyelvi hazám közepén akarok élni.