Az autonómia kultúrája felé

Ilyen az isteni ember, mutatnak kultúráink évezredek óta Buddhára, Konfuciuszra, Krisztusra, Mohamedre, Marxra. Kellenek az istenek, a mítoszi hősök, kell a népszerű tekintély, a szemlélhető kinyilatkoztatás, tanácsért hozzájuk fordulunk, hasonlítani próbálunk rájuk, nélkülük gyámoltalanabbak lennénk. Láthatatlan atyáinkhoz kellenek a közvetítők a falusi plébánostól a pápáig, a helyi párttitkártól a pártfőtitkárig, a kis tekintélytől a nagy tekintélyig megállapodott folytonosságban. Ha a tekintély megzavarodik, jönnek az önjelöltek, guruk, megvilágosultak, mesterek, látók, gyógyítók, csodatevők. Kártyaolvasótól, horoszkópautomatától tudakoljuk, hogy mi vár ránk, minden tekintély jó nekünk, még a tenyerünk után kapdosó cigányasszony is. Mi másra is kellenének a kultúra divatkirályai, a szellem klasszikusai? Gondoljanak helyettünk.

 

Tanácstalan, apahiányos társadalmak apát keresnek. Boldog idők, amikor minden rendes ember könnyes szemmel hallgathatta a vezért, Hitlert, Sztálint, vagy akit akartok. Szép volt a szavalókórus Mao piros könyvecskéjével, szépek voltak a perzsa milliók, amint agyontapossák egymást, hogy megpillanthassák Khomeinit. Mindenkinek megvan a törzsfőnöke: egy slágerénekes, egy iskolaalapító tudós, vagy egy futbalcsászár. Adjatok nekünk egy nagy testvért, munkásod vagyok, szolgád vagyok. Kép a Moszfilm stúdió büfféjéből: huszonhét kecskeszakállas Lenin szendvicset eszik. Egy kiskorú, elveszett emberiség keresi a strandon szüleit. Az értelmiség dolga a történelemben: tolmácsolni az apamítoszokat. Ézsajástól Szolzsenyicinig beavatottak ijesztik a beavatatlanokat. Apakép-inflációban egyre babonásabban keressük az igazit.

 

Hiteles fordítót keresünk, mert eltökéltük, hogy isten nyelvét nem értjük. Nem tudjuk kicsoda, nem tudjuk mit akar, de tudni szeretnénk. Szeretnénk, hogy isten – a tökéletes titok – csupán talányos legyen, s ahogy a nap egy pillanatra legalább kibúvik a felhők közül, árassza reánk kegyelmét. A bálványokkal az a kényelmes, hogy meg lehet fogni őket, ajkunk földön, fémen, fán, szeretnénk megcsókolni istent, megenni a testét, meginni a vérét, legyen bennünk, mint anyában a magzat, vagy mint a holdrakétában a hajtóanyag. Közben elmulasztottunk belépni a törvény zord kapuján, pedig odabenn egy szelid tisztviselőnő felvilágosított volna, hogy egyik apánk sem igazi, s mind azok vagyunk, ki-ki önmaga apja.

Mit kezdjünk ezzel a túlságosan is kézenfekvő apával? Terád lennék bízva, hülye pofa? Betöröm a tükröt. Én nem vagyok én, te nem vagy te. Mi? Hogy te te vagy? Mi? Hogy te közvetlenül istennel tárgyalsz? Gázba veled! Csak az ördög utasítja el a közvetítők magasztos lépcsősorát. Én közvetlenül az őrmesterrel tárgyalok, ő már beszélt az őrnaggyal, az őrnagy pedig egyszer már látta a vezérőrnagyot. Én most az őrmester parancsára agyonváglak. Ember vagyok, alattvaló, beleőrülnék, ha magamnak kellene parancsolnom, inkább a föld alá bújnék.

 

Államunk szigorú apa, gyakran suhogtatja a pálcáját, és hallgatózik. Ünnepélyes, tolakodó viselkedés nem tetszik nekünk. Mint egy bibliai óriásapa fölénk magasodik, betölti az égboltozatot és elállja a fényt előlünk. Értsük meg apánkat ebben a nevetséges kövérségében. Így, iskolaigazgatói stílusán mosolyogva, vagyunk nála – felnőtt gyermekeiként – erősebbek. Szegény apa, jönnek a mosoly gerillái.

 

Sződd be, olvaszd meg, világítsd át, hatolj belé, értsd meg, finomítsad, alakítsd a magad képére, csábítsd el, kísértsd meg, nyugtalanítsd és nyugtasd, legyen görcstelenebb. Ismerje fel, hogy milyen csekélység a világban. Ne képzelje, hogy egyetlen, ne pirosodjon úgy a feje, beszéljen csendesebben, lássa magát a tükörben.

 

A világban a nagyok már nem olyan nagyok, a kicsik már nem olyan kicsik. Az állampolgár bonyolultabb, mint az állam. S nem az állam a legkülönösebb benne.

 

Fajtánk két végpontja az emberiség és az egyén. Ez a kettő biztosan van, a csoport-ének nem biztos, hogy egyáltalán vannak-e? Háborúskodni mégis ezek a csoport-ének szoktak.

 

Az ész saját – ellene fordult – teremtményei ellen lázad: a szervezetiség kultusza, a technológia hatalmi arroganciája, a mennyiség nagyzolása ellen. Ne ünnepeljük az óriások tagolatlan tömegeit, a kicsi érdekesebb, történelmibb és közelebb áll hozzánk. Ne tiszteljük a nagyot, csak azért, mert nagy. Korunk mennyiségi téveszméin a minőség gyengéd munkával átküzdi magát.

 

Ne fogadjuk el, hogy valami újért le kell mondanunk valami régiről, amit megszerettünk, egy fáról, vagy egy házról. Az autonómia kedélye a város régi házait inkább megóvni akarja, mint újakkal helyettesíteni. Megengedheti magának, hogy kímélje az iparosodás előtti Európa minőségeit. A technika akkor fejlett, ha minnél kevesebb minőségi áldozatot követel. A technikai forradalom magasabb fokozata a technikát visszaművésziesíti.

 

A szabadság játékai nélkül jó művészet nincs. Az autonómia forradalmának a művészet minden forradalma természetes előzménye. Több szabadság – több őszinteség és előkelőbb önfegyelem. Ez igazán kaland, ha megállsz, a tehetséged lázad föl ellened. Az intellektus lázad az intellektuel öncenzúrája ellen, amely korántsem csupán politikai.

 

A párhuzamos kultúrát is főképpen az értelmiség csinálja, mindinkább az. Fura osztály vagyunk, s minél furcsábbak merünk lenni, annál jobban vagyunk. Ha egy feudális úr lemond a címéről, birtokáról, nem úr többé. Ha a tőkés lemond a tőkéjéről, nem tőkés többé. Ha az értelmiségi lemond a hatalmáról, méginkább értelmiségi. Elmozdíthatnak egyetemi állásodból, a tudásból nem tudnak elmozdítani. Szükségtelen sajnálnunk magunkat, aki lemegy, az fölemelkedik. Ez ma még nem szembetűnő, de valószínű: mi leszünk a történelem első uralkodóosztálya, amely annál erősebb, minél könnyedébben tékozolja a hatalmát.

 

Túl vagyunk a leleplezésen, megtörtént. Betemetett poklainkból virágzik az utópia. Egész mivoltunkkal, tehát a legvallásosabb módon, tudjuk beleadni magunkat ebbe a – végtére is – nagyon szelíd forradalomba. Történelmünk annyi vadsággal van tele, mifelénk a szelídség eredeti. Úgy állunk a jövőnk mellett, mint egy orángután az ember mellett.

 

Megyünk az autonomista kultúra felé, amelyet nem lehet egy ember neve és az -izmus szóvégződés által jelölni. Elemekben megvan a kultúra egész történetében szétszórva, de tiszta kifejtésben nem található meg senkinél. Nem lehet kiáltványban bejelenteni, népszerűsítő könyvecskékben összefoglalni. Kinek-kinek át kell érte dolgoznia magát saját ismeretanyagán és személyes tapasztalatain. Nem lehet hozzá megtérni, mert nincsen hivatott egyháza, pártja, szövetsége, közlönye, képviselője, nem lehet belőle kizárni senkit, mert nem beszélhet a nevében senki.

 

Ez az autonomista kultúra éppoly furcsa, mint a zsidók láthatatlan istene volt, mikor ez a hóbortos pásztornép civilizációk városfala alatt bolyongott azzal az elvont rögeszmével, hogy isten nem ábrázolható, holott minden város főterén ott állt a közösség bálványa. A huszadik század végén, mikor már megutáltuk isten nélkül faragott bálványainkat, mind többen hasonlítunk ezekre a megszállottakra. Mindenfajta emberi intézményre megátalkodott iróniával tekintünk. Sem jóságos, sem gyűlöletes bálványoknak nem tudjuk látni őket, csak annak, amik: történelmi mulandóságú emberi műveknek, amelyeknél értékesebb valóságot is ismerünk.

 

Értékesebb az egyes ember teljes valósága, minden közelebbi meghatározás nélkül. Ha már ettől a konkrét embertől mindenáron el akarunk vonatkoztatni, az emberiségig meg sem állunk. A közbülső intézmények és szervezetek perpatvarait nem vagyunk hajlandóak egészen komolyan venni.

Az a kékesen villogó, csinos égitest, amelyet az űrhajósok látnak, meghatóan kicsi lett. Akár a szülőfalunk, amelyre visszagondolva az alvég és a felvég csatározásait a kocsmaudvaron már nem tudjuk olyan drámainak érezni, hogy bárkit is kedvünk legyen orrbavágni a szombat esti bál után. A falu életét egyébként sokféleképpen lehetne kellemesebbé tenni.

 

Az autonomista kultúra születése a hatvanas évek elejére tehető, mikor a nukleáris fegyverek mutációja jóvoltából egész civilizációnk megsemmisíthetővé vált, s a rettegés egyensúlya kialakult. Soha azelőtt még nem fordult elő a történelemben, hogy a hatalom képtelen legyen kimutatni az erejét. A nagyok sokszorosan el tudnának pusztítani bennünket, de mégsem teszik, mert félnek: a játékba ők is belepusztulnának. Ez a félelem új pályákat világít meg a hatalmasok és a hatalomnélküliek agyában. Soha még a magukban álló emberek erkölcsi hatalmának nem volt olyan jelentősége, mint ebben a mi agyondeterminált korunkban.

 

A társadalmi valóság és a katonai valóság mindinkább eltávolodik egymástól. Az államok teljhatalmának meg vannak számlálva az évei. Nem vethetik be utolsó érveiket a többi állam ellen, s hovatovább saját állampolgáraik ellen sem. A gőgös tekintélyuralom megindult istentől elrendelt szégyenútján, hogy saját paródiájává változzék. A hatalom meg van sértve, indulatoskodik, de mindinkább megmérgeződik tőle idegen elvektől. Az egyénnek a fejébe könnyű egy pisztolygolyót lőni, de csak ha a kéz nem hanyatlik le.

 

Államosított társadalmaink fokozatosan leolvasztják magukról az állam jégkérgét. Ez nem ideológikus óhaj, ez történelem, szemlélhető folyamat. Az atomrakétasilók tele vannak, de egy fegyvertelen ember, pusztán azzal, hogy igaza van, eléállhat egy államóriásnak. Igaza nem szitkozódás, sokkal inkább játék, szegény állam, már megsértődni sem tud igazán. Ha ez a züllés tovább tart, az államoknak még humorérzéke is lesz. Mikor az államfők jót nevetnek magukon, s hálásak, ha valaki megnevetteti őket, akkor léptünk át az előtörténetből az emberi történelembe.

 

Tanuljunk jogot, kapaszkodjunk a jogba, autonomista reformmozgalom jogászok törvényjavaslatai nélkül ködbevész. Egy értelmes alkut kell fölkínálnunk, olyan körültekintően, ahogy két lókereskedő megállapodik. Előbb szapulják a gebét, egymást, szónoki dörgedelmekbe bocsátkoznak, aztán megállapodnak. Autoriter kapcsolatokat partneri kapcsolatokká átalakítani: ehhez elszánt és türelmes munka kell. Ez a munka nem harc, közös gondolkodás, elmúlt századok beidegződéseit kell felülvizsgálnunk magunkban.

Akiknek nincs hatalma, de sokan vannak, görcstelenebb viszonyt javasolnak azoknak, akiknek van hatalma, de kevesen vannak. Az állam szüntelenül neveli a társadalmat, nevelje a társadalom is az államot. Az államszocialista társadalmak görcsoldó munkája lesz az első szellemi forradalom Európában.

 

Szükségünk van a viselkedésünket irányító értékekre, amelyek alapján vonzódunk a jóhoz és kerüljük a rosszat. Szembesíteni szoktuk a valóságot és a kívánatost, szeretnénk, ha közelebb kerülnének. Nem tudunk nem értékelni, szavainknak egymagukban is értéktartalma van. Ha azt mondom: „segít”, vagy ha azt mondom „elárul”, a két ige önmagában ítéletet hordoz. Nem tudunk semlegesen beszélni: ha azt halljuk „megölelte”, inkább valami jóra gondolunk, ha azt halljuk: „megölte”, inkább valami rosszra. Mi emberek a tudást és az erkölcsöt nem tudjuk egészen különválasztani. Szabályszerűen föltételezzük, s a kivételek magyarázatra szorulnak, hogy a nagyobb tudás közelebb van a nagyobb erkölcshöz. Az erkölcstelen tudásról rendszerint kiderítjük, hogy áltudás, ha nem az erkölcsről, amellyel szembenáll, derítjük ki, hogy álerkölcs. Vannak, akik föltételezik, hogy ez a két tengely valahol találkozik. A legnagyobb tudás és a legnagyobb erkölcs föltételezett egyesülését istennek mondjuk. Vallásos kultúrákban élünk mind a mai napig, amelyek ezt a találkozást metafizikai valóságnak hiszik. Vallásos ember önnön sorsát isten és önmaga közös művének tekinti.

 

Megpróbáljuk összehajlítani a lehetségest és a kívánatost. Isten: valóság és érték egysége. Minden etika föltételezi, hogy az utópia és a történelem egy távoli utcasarkon randevút adtak egymásnak. Miért cselekedjem a jót? A végső felelet: csak! Minden válasz, amely ennél bővebb: kétséges. Az erkölcsi jó végül is megmagyarázhatatlan.

 

Törekvéseidből, szorongásaidból köd borul köréd. A nagyvárosi sikerszínpadon forgolódva ritkán jutnak értékes gondolatok az eszedbe. Ránézek az életedre, és már nem vagyok kíváncsi rád. Nagy nyugalom kell a tisztánlátáshoz, amelyben a belső fény találkozik a külsővel.

 

Az értékek evilági rendjében az értelmiségi a legértelmesebb. Az áll feljebb, akinek több a tudománya, a többiek pedig hozzá igazodnak. A zsidó-keresztény isten demokrata: a művelt nincs hozzá közelebb, mint a műveletlen. Salamon akkor lett bölcs, mikor megértette, hiába király, nem különb a pásztornál. Isten előtt az egyetemi tanár nem több az egyetemi takarítónőnél. A tudományos közvélemény más véleményen van.

 

Ha nincs isten, akkor csak jog van egyenlőtlen hatalmú emberek között. Jog, amely az erőviszonyokat tükrözi. Annak van akkor igaza, aki erősebb. Az egyenlőtlenségnek sokféle nem-vallásos igazolása lehet. Elvileg tagadni azonban csak a metafizikai demokrácia alapjáról lehet.

Ha az emberi személy öncélú akkor az emberek egyenlőek. Öncélúságuk, mint a gyertyaláng, fölfelé mutat. Belső szabadságunk kisugárzása: vallás. A tudat szerénysége: furcsa lenne, ha eleve tagadnám, hogy lehet az enyémnél magasabb értelem is. Tudomány, hatalom, bőség: mind kerülőút ahhoz a megvilágított porondhoz a földön, ahol őelőtte egyedül vagy.

 

Az elkényeztetett állampolgár attól még, hogy bántatlanul él, nem szabad. Szabadságunk türelmetlen gazda, nem ad pihenő időt. Inkább ihletett, mint ésszerű tetteket kíván. Azt akarja, hogy azt tegyük, ami nehéz, de tehető. „Ennyi vagyok, tőlem nem telik több”, panaszkodunk. „Több vagy, telik”, felel a gazda nyugodtan. Adjál szállást a világosságnak. Te vagy a szoba és te vagy a fény. Ha elfáradsz, a szoba elsötétül.

 

Az autonómia kalandjának vállalása olyan belső esemény, mint a megtérés vagy a szerelem. Úgy dönteni, hogy szabadabb akarsz lenni, mint amilyen vagy: elvarázsoltság, amelyről nem muszáj számot adni senkinek. Ez alázatos döntés, azzal kezdődik, hogy életeden elgondolkodol, s nem fogadod el, ami megszégyenítően értelmetlen, még akkor sem, ha te műveled azt. Alakítsuk át a hatalmi viszonyokat társas-viszonyokká, az alárendelt helyzeteket mellérendelt helyzetekké, az ítélkező kapcsolatokat megértő kapcsolatokká: kezdjük a saját családunkkal. Aki tenni akar valamit a szabadságért, az ne húzódjon vissza a társadalmi élet színtereiről, legyen jelen és mondjon igazat rajtuk, ez nehezebb. Az autonómia több, mint ellenállás: a helyzet alkotó túlhaladása, a meglévő nyilvánosság tágítása. Kérdezz mindenkit, amíg a kölcsönös jóakarat áramlása meg nem indul, mondd a magadét mindenkinek, éppolyan jó, ha az utcaseprőnek, mint a miniszternek. Szabadságodnak te magad vagy a legmegbízhatóbb védelmezője, sokkal jobban félhetnél, ha fegyveres őrség venne körül. Beszélgessünk olyanokkal, akik másképp gondolkodnak, mint mi. Hátha csak azért, mert nem jól értjük egymást. Hol a szabadságunk, ha nem gyakoroljuk a főnökünkkel, a fiúnkkal? Tegyük, ami tőlünk telik, a többi nem a mi dolgunk, ki-ki úgy válaszol rá, ahogy tud.

 

Eltökélve, hogy az utópia álom vagy csalás, aki gyanakszik a szellem konstrukcióira, mogorva konzervativizmusba zárkózhat. Mondhatja: a valóság gazdagabb, mint a helyettesítésére képzelt javaslatok. Sértegetheti lélektani föltevésekkel az utópistákat: saját csődjüket általános csőddé magasztosítják, vérszegény látomásukkal a jövőről személyes nyomorúságukra keresnek vigasztalást. De mit mond egy konzervatív akkor, ha az újságban olvassa, hogy fegyveresek egy csapat fegyvertelen emberrel megásatták a sírjukat, majd belelőtték őket? Hol történt ez? Mit mond akkor a konzervatív? Hogy a valóság gazdagabb, mint az utópia? Egy tömegsír kétségtelenül gazdag. S hogy ne legyenek tömegsírok ma még, a huszadik század végén: utópia. Megtapasztaltuk, hogy állami tekintéllyel lehet védtelen embereket öldösni. Sokféle állam tekintélyével mindig egyféle védtelen embereket. Akit a géppisztolyosok kísérnek a halálba, az mindig egyféle. Szeretne még élni, de mindjárt megölik. Ha nem fogadom el, hogy ez a történelem szükségszerűsége, akkor kénytelen vagyok utópista lenni.

 

Utópiánk kultúrája nemcsak előrehatolás, hanem visszatekintés is, vissza a régi kultúrára, a gyermekire, a falusira, a néprajzira, a kicsire. Irónikus eltávolodás a felfelé törő, tevékeny, harcias, sikeres, ésszerű, férfias eszményektől. Nem akar mindenáron többet mindenből: pénzből, javakból, dicsőségből, hatalomból, anyagból. Inkább azt tenné jobb minőségűvé, amije van. Inkább női, mint férfi, inkább növényi, mint gépi. Attól új, hogy nem szökik maga elől a jövőbe, létszükségletként emlékezik a múltjára, s megemészteni, szervessé tenni akarja újdonságait. Önmaga fölé hajol és felismeri saját viszonylagosságát. Alkotója tapasztaltabban érti és műveli magát. Kalandját a létezés tágabb dimenzióiban képes látni, s messzibbről tekint vissza önmagára. Műveit környezetükben szemléli, önmagával nem olyan csökönyösen és támadóan azonos, hatását más emberek életére figyelmesebben vizsgálja. Nem több anyaggal, hanem szellemesebb kombinációkkal terjeszkedik. Az új kultúra szívesen erjed és erjeszt, ökumenista elfogulatlansággal oldja föl a doktrínák tilalmait, s attól, hogy a megértés szenvedélye fűti, erkölcse választékosabb és teherbíróbb. Magától elszakadva az új kultúra elnyeri a legmélyebb alázat erejét. Átengedi magán távoli istenségek megrázkódtatásait és kibírja őket. Áldozat ez inkább, mint harc, majdnem halálos fájdalom, de kiengesztelődés váltja fel, akár a szülőágyon.