Van időnk

A szocializmus az a társadalmi rendszer, amely annak nevezi magát. Lenin alatt leninizmus, Sztálin alatt sztálinizmus, Hruscsov alatt hruscsovizmus, Mao alatt maoizmus, Tito alatt titoizmus, Castro alatt castroizmus. Melyik az igazi? Hülye kérdés. Egyik se? Hülye válasz. Úgy adódott, hogy a dolgot, amely olyan, amilyen, így hívják. Történelmi folyamat, amely erre a névre hallgat. Bemutatkozáskor sem szoktuk kétségbevonni új ismerősünk nevét. A rendszer nevénél jobban érdekel, hogy ad-e nyugdíjat, és mi kell ahhoz, hogy letartóztassanak benne egy embert?

 

Mi, kelet-európaiak, előre tudtuk, hogy ezt sem lehet, azt sem lehet. Ettől összenyomott a lelkünk, megtelünk sérelemmel, és sok a visszafojtott agressziónk. Olyan dolgokban függünk hivataloktól, amelyekhez rajtunk kívül senkinek semmi köze. Méltatlan félelmeket kell fegyelmezetten elviselnünk. Öregesen, szellemi tartalomnak véljük a panaszkodást. Alkalmazkodva a körülményekhez, sokat bosszankodunk rajtuk: ez a párhuzamos kultúránk.

 

A munkások egyetlen hatalma – az üzemen belül saját munkaerejük. Ha nem tudják jobb árát kialkudni a munkapiacon, s a sztrájk hadüzenetével tárgyalásra kényszeríteni az állami munkaadót, akkor burkoltan visszatartják munkaerejüket. Ezért a bérért a munkás, jól van, bejön, még dolgozik is, de a munkájában nincs túl sok köszönet. Alacsony termelékenység, minőségromlás, selejt, betegeskedés, átáramlás más vállalatokhoz. Még a mogorva köszönésével is jelzi, hogy nem odaadó. Személyét ezek a tiltakozásformák nem nagyon gazdagítják.

 

A szabadság, amelyet az ember kívülről, ajándékba kap, az nem igazán az övé. Ha környezete megszigorodik, a nyugati ember is odaadóan tud félni, s tartása: akár egy hóemberé, olvadáskor. Szabadságunkért legalább olyan kitartóan és értelmesen kell dolgoznunk, mint egy családi házért, másképp az egész csak fecsegés.

Kockázataink Kelet-Európában ésszerűsödnek. Több múlik rajtunk, mint gondolnánk. Előttünk lassú szellemi forradalom áll, a társadalmi autonómiák kiépülése, amihez még egy csúzli sem kell, s annyi konspiráció sem, amennyire szerelmes kamaszok között óhatatlanul szükség van. Vannak szabadságintézményeink: például egy baráti kör. Az is valami, ha az egész társadalom át- meg átszövődik a vállalt barátságok szálaival. Hatalom csak ott lehet teljhatalom, ahol barát a barátban nem bízhat.

 

Amióta az ötvenhatos forradalom életben maradott résztvevői kijöttek a börtönökből, másfél évtized telt el. Ez tűrhetően szerves korszak volt, 1956 diáksága foglalja ma el a vezető állások zömét. Az átrétegződés, az iparosítás, a városiasodás továbbhaladt. A munkásság gyáron belüli baráti szövetségeit a vezetőség igyekszik meg nem sérteni. A parasztság egy aránylag rugalmas szövetkezeti formát próbál kényelmesebbé tenni a maga számára. Az értelmiség továbbra sem bírálhatja a tabukat, de fölmentették a hivatalos ideológia ismételgetése alól.

Magyarországon ma nincsen forradalmi helyzet. A fegyver nemcsak a királyoknak, a népnek is az utolsó érve. De a népnek addig még igen sok érve van, és ezeket az érveket mind el kell mondani. A fegyverhasználat a szabadság gyengesége. Másfél évtized alatt gondolatok érlelődtek, illúziók oszlottak el, s megértek a feltételek egy új nyitás elgondolásához. A helyzetünk nem kétségbeejtő. Van időnk, nem kell elhamarkodnunk a társadalmi önrendelkezés munkáját.

 

Az autonómia munkásai nem ellenségei senkinek. A mai Magyarországon nagyon kevesen vannak olyanok, akik egy alkotmányos szocialista demokráciára ráfizetnének. Ez a társadalmi változás akkor fog eljönni, ha a lakosság többsége sejti, hogy milyen változásokra lenne szükség és akarja is azokat.

 

A reformok előkészítéséhez nyilvánosság kell. A hivatalos kultúra és a párhuzamos kultúra között nincsen határzár. Érintkezésben, rejtett dialógusban vannak egymással. A nem hivatalos nyilvánosságnak érdeke dialógusra – együttgondolkodásra – bírni a nagyobb terjedelmű hivatalos nyilvánosságot. Akik a cenzúra játékszabályait nem tartják meg, esetleg kiszorulnak a hivatalos nyilvánosságból, de önként kivonulniuk abból s belső vagy külső emigrációba menniük sértődöttségre utal.

A cenzúrára nem lehet mindent ráfogni. A várva várt lényeges művek nem azért nem jelennek meg, mert a cenzúra visszautasítja, hanem mert várományos szerzőik nem írják meg őket. A publikáció előnyeit kevesen hajlandók kockáztatni publikálhatatlan művek megírásával. S ha mégis: az öncenzúrától ész és érzelem összezsugorodott. Hovatovább, jöhet a szabadság: nincs mit mondani.

 

A felvilágosodás gondolkodói is az ancien régime-ben építették ki filozófiájukat. Fontosabb hogy Voltaire írt, mint az, hogy időnként kellemetlenségei voltak, s a poroszlók elől tanácsos volt átmennie Franciaországból Svájcba, saját birtoka egyik oldaláról a másikra. Mi nem vagyunk ilyen elegánsak. Kétszáz év alatt a fejlődés úgy hozta, hogy a mi határunkon nem lehet csak úgy átsétálgatni.

 

A civil társadalom eszméje kritikai utópia. Mind a keleti, mind a nyugati társadalmakat saját eszméikkel szembesíti. A civil társadalom föltételez szabad és szerződő egyéneket, akik az intézmények világában egymással többé-kevésbé egyenlőek. Attól, hogy egy utópia megvalósíthatatlan, még korántsem veszélyes ostobaság. Mérőeszköz valóságunk erkölcsi vizsgálatához.

A szerződéses viszonylat alkotó kompromisszum, amely gazdagabb, mint a felek eredeti kívánsága. Amit elérni szeretnénk, szegényesebb és elvontabb, mint ami a sokféle, egymásba torlódó akarat eredőjeként létrejön. Szükségünk van a másik ember bírálatára, s arra, hogy akaratunknak ellenszegüljön. Nagy szerencse, ha ábrándjainkat nem tudjuk egykönnyen valósággá tenni. A sportszerű konfliktus összeköt, rábírja a versenyző feleket, hogy egymásnak nyertes játszmák után revansot adjanak. Hogyan tudnék barátommal sakkozni, ha szörnyethalnék, amikor megmattol?

 

Az elnyomás mindig valami elakadás az emberi érintkezésben. Ha harcolni kell, az mindig félreértés. Annyit jelent, hogy rosszul próbáltuk megértetni magunkat a másikkal. A társadalommal, ha módjában áll kifejeznie magát, lehet számolni. Csak akkor vagyok megbízható, ha nem kell titkolnom, hogy mit gondolok. Egy nép, ha ki tudja fejezni magát: nem akaszt. Aki az emberségét megvédi, nem gyűlölködik. A gyűlölet a hízelgő szolgák titkos indulata. A följelentők minden kormányzatnak, minden rendőrségnek följelentenek. Aki hallgat, az talán még döfni fog, aki beszél, az nem öl.

 

Ha túl sokat döntenek rólunk, s ha túl keveset döntünk magunkról, szorongósak leszünk, mint az intézeti gyerekek. Nekem az volt a lázadásom, hogy szomorúan beszéltem a szabadsághiányról. Beszélhettem volna többet arról a szabadságról, ami mégis van. A lelki mozdulatokról, amellyel az emberek a helyzetüktől megkülönböztetik magukat. Akinek jobb, az nem jobb. Akinek rosszabb, az nem rosszabb. Engem az érdekel, hogy te milyen vagy, s nem az, hogy neked milyen.

 

Az egész társadalom észrevétlen azon mesterkedik, hogy az államot a maga képére formálja. Az íróértelmiségiek önállósodása a szabadságért folyó széles társadalmi mozgásnak csupán a leglátványosabb szeglete. A rejtett konfliktusok legalább olyan fontosak, mint a nyíltak. Ha egy munkásbrigád határozott magatartásával eléri, hogy a felettesek méltányosan viselkedjenek vele szemben, ha egy termelőszövetkezeti tag okosan él jogaival és csinál a háztáji földjén egy kis mintakertet, ha egy tanár nem a minisztertől várja az oktatási reformot, hanem a legjobb tudása szerint tanít, s azt mondja a diákoknak, amit ő maga gondol, ha egy orvos a maga személyes felelősségét a betegért az egészségügyi szervezet bürokratikus közönyével szemben is érvényesíti, ha egy párttitkár arra használja föl befolyását, hogy minél több embernek segítsen, ha egy pincér nem azért figyelmes a vendéghez, mert borravalót remél, vagy fél a vezetőtől, ha egy újságíró a lehető legpontosabban ábrázolja a tényeket, ha egy utcai rendőr tudomásul veszi, hogy a járókelők szolgálata és nem zaklatása a feladata, ha egy lakó érezteti a szomszédaival, hogy szükség esetén lehet rá számítani, akkor mindenki, ott ahol van, a maga helyén az autonómia munkáját végzi.

A nők ne csak a gyerekükért legyenek felelősek, hanem a társadalomért is, amelybe gyereküket bevezetik. A hatalom embereinek is van felesége, szelidítsék meg a férjüket. Ne hasonlítsanak a férfiakra, akik túlságosan megszokták a komolykodást, kakaskodást, fegyverkezést. Csináljanak meleg társadalmat maguk köré, nézzenek a leckéztetők feszült arcába, és terjesszék a mosoly forradalmát. A tartós szabadságmozalom a gyűlöletkeltésnek pontosan az ellentéte. Semmilyen emberi tapasztalat nem bizonyítja: hogy csak az tud szeretni, aki gyűlölni tud. Minden embernek van egy megmintázhatatlan, legyőzhetetlen része, amelyre kíváncsiak lehetünk. Mindenki több, mint a szerepe, ezt ritkán vesszük észre, mert figyelmetlenek vagyunk.

 

A szabadság bennünk van, mint egy rejtett hőforrás, csak meg kell nyitni. Többre vagyunk képesek, érdekesebbek vagyunk, mint véljük. Csak azért nem vagyunk tehetségesebbek, mert félünk. Az eszünk nem mer ötletesebb mozdulatokat tenni. Átadni magad a szabadságodnak izgalmasabb, mint beállni egy terrorszervezetbe. Hazudozás nélkül egyensúlyra jutni környezeteddel holtigtartó munka. Tartozol a testi egészségednek azzal, hogy azt csináld, ami a lelkiismeretednek jólesik. Ezt legalább annyi ésszel kell megtervezni, mint egy kertészüvegház betelepítését. Nem baj, ha a sorsod érdekesebb, mint amilyennek látszott. Légy a saját munkaadód, az intézményes munkaadók: a te eszközeid. Hozzásegítenek ahhoz, amit eredetileg is csinálni akartál. Ne törődj bele a beletörődésbe.

 

Sorsunk legfontosabb kérdése nem az, hogy mások mit fognak tenni, hanem, hogy mi magunk mit kérdezünk magunktól? Az autonóm forradalom nem az elnyomók és az elnyomottak szerepcseréje. A közszabadság nem nyer attól, ha a kihallgatóból kihallgatott lesz. A forradalmi hagyomány, amely a szabadságot és a bosszút erkölcsileg összekötötte, Európában bemutatkozott, nincsen már varázsa.

 

Új értékrendszer nélkül bírálni sem tudjuk intézményeinket. A gazdasági reformok, többek között azért akadnak el, mert értékalapjuk a liberális reformizmus, ennek pedig nincsen a kelet-európaiak képzeletét is megragadó ethosza. Nekünk nem a magántőkét, hanem az állami tervezést kell társadalmasítanunk. A társadalmi viták tárgya mindinkább a tervezés tartalma lesz.

 

Az államszocializmus eddigi története a technikai mérnöki gondolkodás kiterjesztése volt a társadalomra. A társadalom ebben a metaforában egy ház, (az ötvenes években bástya volt), s az emberek a téglái. Furcsa egy ház: minden egyes tégla rejtelmes önállósággal mocorog benne.

A tervezők, akik a pénzünkről, munkánk eredményéről döntenek, mondjanak le naív-tudományos jó lelkiismeretükről. Nem egy tervrajz hűséges végrehajtói. Nincsen tervrajz. A társadalom nem ház. Az emberek nem téglák, valamennyien elhivatott tervezők vagyunk, ha mással nem, legalább azzal, hogy időnként önmagunkról rendelkezünk.

 

Nincs cenzori hivatal, amelyet meg kell rohamozni: a benned lakó cenzorral tárgyalj értelmesen. Mindenki ott dolgozzék a szabadságért, ahol van. Szólalj föl, ahol többen összejönnek, kérdezz és érvelj nyugodtan, vondd be társaidat a hangos gondolkodásba, mondd ki, ami foglalkoztat, jelentsd fel magad. Legyünk jóhiszeműek, még akkor is, ha megvan a véleményünk beszélgetőtársunkról, a bizalom váratlan dolgokat művel. Köszönjünk vadidegeneknek az utcán. Szerveződjünk néppé. Álljunk szóba egymással békeidőben, ahogy a felfordulások, csapások idején. Legyen természetes, hogy az idegen nem idegen, hogy a szomszéd barát, hogy a többieknek talán ugyanaz jár az eszében. Sem a nyelvünk, sem a fülünk nincsen betiltva, kitűnő médiumok.

 

Ha kihallgatnak, hallgass. Amennyire csak bírsz. Minden más rosszabb: ravaszkodhatsz, félrevezetheted őket, mondhatod, hogy nem emlékszel, de legjobb, ha egyáltalán nem beszélsz.

 

Vége a kemény diktatúrának, a lágy diktatúra tovább tart. Az állam apránként elfüggönyözi goromba kelléktárát. Ha nem akarja az embereket táborba zúdítani, lépésről-lépésre engednie kell. Felbukkannak olyan emberek, akik nagyobb veszteségnek érzik, ha nem mondhatják ki, amit gondolnak, mintha megvonják előnyeiket. Az ilyet a büntetés nemhogy megfélemlítené, inkább fölszabadítja. Nincs igazán vesztenivalójuk: akárhová jutnak, emberek vannak körülöttük, akik inkább akarják a jót, mint a rosszat. Ha muszáj, egymagukban is egész jól elszórakoznak.

Az állam megtanulja, hogy neki is igazodnia kell, nemcsak őhozzá. Az elme önkormányzata, s némi szeretet a környezet iránt javítja képességünket az államnevelésre.

 

Ha lehet az emberből téglát csinálni, miért ne lehetne a téglából embert csinálni? Egy görcsös társadalomban megtalálhatjuk a humor rejtett készleteit: kezdjük a nyomozást sétatéren, kocsmában, személyvonaton.

 

Ha azt írom, amit gondolok, ha nem félek attól, amitől félni szoktak, ha jobban érdekel a könyvem, mint a visszhangja, ha nem bánom, hogy a véleményeim nem maradnak bizalmasak, ha nem gondolom, hogy kicsivel kevesebb elnyomatás az tulajdonképpen szabadság, ha tudom, hogy szabadságomat nem fogom ajándékba kapni, akkor van aki utál és bolondnak tart, van aki kedvel, de bolondnak tart, van azonban olyan is, aki kedvel és nem tart bolondnak. Az az igazság, hogy ezek maguk is bolondok.

 

Egyik ismerősöm sem magyarázható meg a környezetéből. Mind érdekesebb, mint a rendszer, amelyben él. Autonómiánkat nem tudjuk a múltunkból levezetni, egyszercsak megszáll, s belülről éget, ha ellenkezel vele. Még ha élettörténeted minden pillanatát ismerném is, akkor sem tudnám kiszámítani, hogy mit fogsz tenni a következő félórában. Saját determinista elmélete alapján a két nagy újító, Marx és Freud megmagyarázhatatlan.

Antipolitikus az, aki egész életével tudatosan korlátozza a politika érvényesülési hatókörét. Baráti kötelékeit fontosabbnak tartja, mint politikai elfogultságait. Nem engedi meg magának, hogy politikusan, az államrezon szempontjából nézze társait.

A politika csak akkor érdekes, ha még nem tudod a végkifejletet. Ha már tudod, akkor történelem. Próbáljuk a politikát úgy nézni, mintha történelem lenne, képzeljük, hogy a szereplők már nincsenek hatalmon. Még mindig tudni szeretnéd, hogy mit gondolnak? Elkezdem a politikusok emlékiratait, de csak akkor folytatom, ha jól írnak. A regényírónak a miniszterelnök nem érdekesebb, mint a szabója.

Az irodalom által is azt kutatom, hogyan éljek? Az irodalom a legsokoldalúbb elmélkedés az erkölcsről. Vagy szellemi megújulásra törekszel, vagy árut írsz, netán bizalmas jelentést – elkényeztetett embereknek, hivatali feletteseknek.

Unom a kérdést, hogy mi minden jár még nekem azon kívül, amim van. Lehet, hogy kevesebb jár. Jobban érdekel a feladatát kereső szenvedély. Ennek jóvoltából számíthatunk egymásra. Ha nincs meg ez az elemi megbízhatóság, akkor semmi nincs. Az olvasó számít arra, hogy az író a lehető legőszintébben beszél.

 

A szabadság azonnal gyakorolható, ott, ahol éppen vagy. Beszélgess a többiekkel, s közben ne alakoskodj. Tedd magad nyilvánossá. Körülötted csupa konspiratív főosztályvezető, osztályvezető, csoportvezető, csoporttag, minden hivatalnok csupa titok, már az óvodások is megtanulták, hogy nem lehet akárkivel akármiről beszélni. Minálunk az a forradalmár, aki nem titkolózik. Tedd magad nyilvánossá, legyél naív, s próbáld megpillantani a többiek legnaívabb arcát. Nem akkor vagy szabad, ha négy évenként az egyik öntelt korosodó férfi helyett a másik öntelt korosodó férfit próbálod megválasztani miniszterelnöknek. Hogy szabad vagy-e vagy sem: mindig most a következő percben fog eldőlni. Abban, amit éppen csinálsz, akármiben. Autóbuszra, telefonhívásra, vagy csak nyugalmas álomra várakozva.

 

Az autonómia munkájában mindenki a maga módján, a maga helyén részt vehet. Az autonómia feladatait helyettem, számomra nem tudja kitalálni senki sem. Ez a munka teljesen legális, nem kell hozzá semmiféle új, titkos szervezet. Így is elegendő szervezetünk van, több is mint kellene. Ha belelapozok a közületek telefonnévsorába, meglep, hogy mennyi van. Soha még nem fogott el a kísértés, hogy egy újat kezdeményezzek, de megszűnésük képzete sem keltett ábrándos örömet bennem. A szervezetek kényelmetlenné tudnak válni tagjaik számára. Még azt is terhesnek érezném, amelyet barátaimmal együtt, közös eszmék alapján létesítenénk; mihelyt kizárnak, föllélegeznék. Nem elég, hogy szervezet? Még szeressem is? Mindenki valamilyen intézményben van, amely gondolataival nem igazán egyező, s nem is igazán ellentétes. Mindenki tanúsíthat abban a szervezetben, ahol van, legyen az egy gyár, egy kutatóintézet, vagy egy önkéntes színjátszócsoport, több függetlenséget, mint amennyit szokása és rezignációja szerint tanúsít. Más csodaszer nincs. A megváltók mi vagyunk, valamennyien, s ahogy elnézem magunkat, ez elég komikus.

 

A játékosok forradalmához egyetlen lövés sem kell. A játékosok megengedik maguknak, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Azzal teszik a legtöbbet a többiekért, hogy mernek furcsák lenni. A tekintély elnökségi asztalai mögött csenevész a lélek, annyi félelem kínozza ezeket a mellszobrokat, hogy csak a hatalomtól remélnek egy kis megkönnyebbülést. Ha tudnának bölcsebbek lenni, úgy gyakorolnák a hatalmukat, mint egy szolgáltatást, de a bölcsességhez a tanult embereknek éppoly nehéz az útja, mint a tanulatlanoknak. Annyi hiúság és féligazság között elfárad az elme. A bölcsek megőriznek valamit a gyerek játékosságából, kevésbé gyanakodnak, szeretni tudják az állatokat, a vadakat, a bolondokat. A világot – önmagától – az ő tekintetük védi. Tevékeny századunknak nem a bölcs a mintája, inkább az újságírós műveltségű kisértelmiségiek, akik szeretnének nagy államférfiak lenni. Bármely stratégia annál vonzóbb nekik, minél szigorúbb. A hatalmat szeretik, magukat nem nagyon, sok nyakatekert érvük van az erőszak igazolására. A forradalom nem majális. A pacifista menjen salátakertésznek. Ilyeneket mondanak. Moziban tanulják, hogyan kell férfias arcot vágni. Bosszantó, hogy nem sikerül egy jó körvadászatot összehozniuk a játékosok ellen.

Tekintély, parancs, kötelességtudás, hatékonyság, testületi fegyelem. Ha kell gyárigazgatók, ha kell börtönigazgatók, hova jutnánk, ha az ember nem fogadná el a kinevezését. Ha humanistának nevezik ki őket, humanisták, ha gyilkosnak, akkor gyilkosok. Csak a felsőbb utasítás világos legyen. Szeretnének eligazodni a játékosokon, akik, isten tudja, honnan kapnak utasítást, udvarolnak nekik, aztán megbüntetik őket, aztán megint udvarolnak. Nagy megpróbáltatás, ha történetesen a gyerekük is ilyen kakukkfióka. Irgalmatlanul eljön a nap, amikor a mellszobor sír. A játékos fölajánlja a zsebkendőjét, kissé formátlan ez a megindító jelenet egy mellszobor ne sírjon, inkább mondjon újra szigorú laposságokat.

 

Vessük el az erőszakot mind a gyengébbel, mind az erősebbel szemben. Gyengébbel erőszakoskodni aljasság, erősebbel ostobaság. Van időnk meggyőzni az erőszak embereit arról, hogy kölcsönösen jobban járunk, ha nem erőszakoskodunk. Akinek erre nincsen ideje, az kelekótya dühöngő, aki már nagyon szeretne valakinek odasózni egyet. Függetlenségre törekvő ember, hívja el a többieket személyválogatás nélkül a gondolkodás kalandjára. Az állami tisztségviselőket is; ha jobban meggondoljuk: mindannyian azok vagyunk. Nem az a dolgunk, hogy lármásan benyomuljunk a rádióba, kézbekaparintsuk a mikrofont és hevenyészett követelménylistákat olvassunk bele. Mindazokat, akik naponta beszélnek, írnak a közvéleménynek, huzamos belső tisztázó munkára kell ösztönöznünk. Így évekbe, évtizedekbe is beletelhet, amíg mindenki nyíltan beszélhet a rádióban. Érdemes kivárni, amit akkor fogunk gondolni, az érettebb lesz, mint a pontokba szedett röpdolgozatok.

 

Ha erőszakkal akarnánk benyomulni a rádióba, a személyzet tiltakozna, kérné az őrséget, lépjen közbe, az őrök fölszólítanának, hogy menjünk ki, ha maradnánk, megpróbálnának kiszorítani, a parancsnok erősítést kérne, mögénk is gyűlnének rokonszenvezők, egy ideges tiszt a levegőbe lőne, keménymarkú fiatalemberek elvennék a rendőrök fegyverét, bentről-kintről lövöldözés támadna, halottak, sebesültek feküdnének mindkét oldalon, végül a páncélos túlerő, amely nem a pontok beolvasásához ragaszkodik, fölülkerekedne, folyna a vita, mind egyoldalúbban, hogy ki lőtt először, mint az iskolafolyosón, hogy ki lökte meg előbb a másikat. A dolog kideríthetetlen, de az biztos, hogy végülis az erősebb nagyobbat lökött.

 

Ennek a történetnek a lefolyását ismerjük. A fegyvereknek megvan a maguk logikája, az marad felül, akinek több a fegyvere. A forradalom vagy elbukik, vagy diktatúrába megy át, a szabadság munkája türelmet kíván. Ahhoz, hogy alkotmányos szabadságjogaink legyenek, egyetlen polgártársunkat sem kell lelőnünk. Kívánjunk hosszú életet a fegyveres őrségek fiatalembereinek. Magamnak sem kívánom, hogy lelőjenek, miért kívánjam nekik? Inkább azt kívánom nekik, hogy néha a saját fejüket is használják. Tekintsenek végig saját életükön, idézzék föl magukban, hogy minek örültek és mitől szenvedtek. Viselkedjenek tehát úgy, mint egy ember, s nem úgy, mint egy kitömött egyenruha. Azt, hogy ők mit tartanak helyesnek, helytelennek, tartsák fontosabbnak, mint a parancsot. Olvasgassanak: a háborús bűnös fasiszták a vádlottak padján mind a parancsról hebegtek.

 

Ezeknek a fiatalembereknek elég sok eszük és sokkal több műveltségük van, mint apáiknak, akik a háború idején voltak fiatalok. Nem reped szét a fejük, hogy ezt végiggondolják: az emberölés egyenruhában is gyilkosság. A parancsra ordító-ütő-döfő-lövő masinák, akik az anyjukat, a gyereküket is fölaprítanák, ha erre kapnak parancsot, akik az utcai tömeg elleni harcra úgy készülnek fel, hogy gyerekes-anya bábukra lövöldöznek, akik se istent, se embert nem néznek csak a szolgálati szabályzatot és a felettesüket, olyan szerencsétlen balekok, hogy Európában kezdenek kimenni a divatból. A díszlépések csattogása a mi kontinensünk szívét már nem remegteti meg. Az ezredesek panaszkodnak, fiaink nem nagyon katonásak. „Bár így lenne”, sóhajtom. A világ addig van halálos veszélyben, amíg a dísztelenebb egyenruhák dróton rángatóznak a díszesebb egyenruhák mérges vartyogására.