A bölcsesség órája

Nem tudjuk beleélni magunkat egy másik emberbe, zárva vagyunk. Bárhogy szeretem a lányomat, nekem az ő foga nem fáj. Mert nem tudjuk, nem is akarjuk átélni a másikat; inkább megítéljük, mert amit cselekszik, az a mód, ahogyan él, számunkra olykor kellemetlen. Ha ismernénk indítékait, nem válaszolnánk ilyen görcsösen. Figyeljük a kisgyerekes anyát, hogyan válaszol? A gyerek bőg? Tisztába teszi, megeteti. Már nem bőg; persze, hogy ez volt a baja. Mondhatná azt is a csecsemőnek: ebben a helyiségben bőgni tilos. Hozzátehetné: hatóságilag.

 

Ha az ellenfelek jobban ismernék a másik sértődésének tenyészetét, talán nem volnának ellenfelek. Odvukban ülnek a versengő államfők: mit merészelt mondani az a piszok? Szóval te így léptél? Hát én majd úgy lépek, megmutatom neked! Minden ideológiához kell egy démonológia, hogy az ellenfelet ne csak elvontan, hanem érzékileg is lehessen gyűlölni. Kultúránk az embereknek egymásról ítélőfogalmakat javasol. Képzeleti megérzést nem tud adni, ahhoz nincsenek sztereotípiák: az abból születik, hogy két ember csendesen nézi egymást. Minél jobban körülpáncélozod magad ítélőfogalmakkal, annál kevésbé vagy kíváncsi. Utazol, de nem látsz, még az árnyékszéket is összeméricskéled a magadéval. Fajtánk bájához hozzátartozik, hogy egymás gyenge pontjaira vagyunk kíváncsiak. A kémnek nem az a dolga, hogy szeresse az országot, ahol működik, a kémnek az a dolga, hogy lelki hülye legyen.

 

Hivatásos nevelők vesznek körül: hibáztatnak, mert különbözöm tőlük. Nem azért ideológusok, mert szeretik azt, amit védenek, hanem mert utálják azt, amit támadnak. A politikai áldozatok sajnálhatók, mert elnyomóikra lehet haragudni. A földrengések, áradások, közlekedési balesetek áldozatait nehéz sajnálni, mert nincs kire haragudni miattuk. Az ideológus mindig giccsesen dícsér valamit és melodramatikusan szidalmaz másvalamit. A dühkitörés állapotában érzi a legerősebbnek magát.

 

A környezet nekünk gazdag vagy szegény, nem önmagában az. Ha alaposan résztveszek benne, és jól odafigyelek rá, akkor gazdag. Ha közömbös vagyok vele szemben, akkor szegény. Emlékezetemnek egy rossz tanár éppolyan sokatmondó, mint egy jó tanár. Egy szegényes lakás éppolyan sokatmondó, mint egy elegáns lakás. Világomnak csak egy töredékére emlékezem, s annak is csak egy töredékét írom, nagyon kevés kell nekem. Néhány páratlan ember görcsei és feloldódásai: még nem találkoztam senkivel, aki ne lett volna páratlan. Majdnem mindig rajtam állt, hogy észreveszem-e a belső csodát a többiekben, ahogy kialakítják a maguk életét. Ha nem csuktam be magam (többnyire becsuktam), föl kellet ismernem a legegyszerűbb emberben is a többletet, természetének váratlan hőforrásait. Mindenkinek eljön a maga órája, amikor tartósan szembenéz élete adottságaival, ez a bölcsesség órája. Tudhat ugyan sok-mindenfélét, de bölcs csak a saját életéhez lehet. Ne bízzuk magunkat a boldogtalan okosokra, akik a saját életükhöz ostobák. De aki az általa elképzelhető legnagyobb igazsággal nézett szerte a saját hazugságain, az kegyelmet kap: számára minden eshetőség kívánatos. Ami történhetik vele, az mind jó. Ha börtönbe csukják, az is jó; ha egyedül marad, az is jó; ha rászállt az öregség, az is; ha meg kell halni, az is. Sokáig tart, amíg megérzem a sorsomat, mint egy tengeráramlást, s vitetem magam vele. Nem muszáj igazán értenem, utóbb kivilágosul, meztelen talányokkal van tele.

 

Van-e olyan filozófia, amely nem a nyelve révén az? Nemcsak olyan irodalom tehát, amelynek szűkös és elvont a szótára. Egy ember reflexiója az emberekről általában. De ki ez a filozófus? Angyal, más bolygó küldötte, hogy így fölénk emelkedik? Nem, egy ember közülünk. Azt tudja, amit olvasott, tapasztalt, amit gondol, ugyanazt amit az író is, amennyit ő maga – nem a diszciplinája, nem az akadémiai közössége – személyesen tud. Reprodukálható kísérleti bizonyítékai nincsenek, a megfigyelő nem komplexebb, mint a megfigyeltek.

 

A tudomány határa a biológia. Amit emberek emberekről írtak, az mind többé vagy kevésbé érdekes irodalom. Egyszeribbek, szabadabbak, előreláthatatlanabbak vagyunk a sejtjeinknél. Nem vagyunk statisztikailag azonosítható másolatai egymásnak, vonakodunk kísérleti alanyokká válni, minden emberrel valami új kezdődik, ami az embertudomány számára áthághatatlan. Az embertudós egy hatalmi kísérlet paradigmája, a filozófus meg akarja határozni az emberiséget, elvárná anyagától, hogy úgy viselkedjen, ahogy ő leírta. A társadalom szíveskedjék engedelmeskedni a társadalomtudomány törvényeinek, a kísérleti személyzet alkalmasint lőfegyvereit használja. Szeretném megjegyezni, hogy a társadalomtudományoknak egyetlen törvénye sincsen. Vannak föltevések, amelyek bizonyos olvasók számára elfogadhatóaknak látszanak, mások számara nem.

 

Marx a társadalmak történetének, Freud az egyének történetének általános törvényeit próbálta meghatározni. Nem sikerült, annyi baj legyen, életművük nagy irodalom. A strukturalisták eltüntetni kívánták a történelmet, halványuló emléküket kegyes iróniával megérzi a történelem. Az embertudomány kísérlet az emberi történések irányítására. Sztálin borzalmasan nagy tudós volt, munkássága húszmillió kisérleti ember életébe került. A többi társadalomtudós nyomában sem járhat.

 

Marxnál a tudat tud a gazdasági viszonyokról, a termelőerőkről, a proletárról, a magas a mélyről, s öntudatot ad neki, a forradalmi értelmiség az ösztönös munkásosztálynak. Freudnál a tudat tud a tudatalattiról, a nemiségről, a magas a mélyről, amelyet átvilágít majd, kérdéseivel az analitikusok társadalma öntudatra ébreszti a paciensek társadalmát. Nem beszélhetne végre a tudat a tudatról, saját bűvészmutatványairól?

 

Etika: bohóckodással, mérsékelni a tudat veszélyességét. Legemberibb lényegünktől kell a legjobban rettegnünk. Az önmaga ellen védekező ész: ésszerűbb ész. Védjük meg életünket saját kultúránkkal szemben. Ökológia: tudásunkat látni környezetében, amelyet irgalmatlanul meghódított, jelmondataink transzparensét látni a tömegsírok fölött.

 

A filozófia eddig parancsolgatás volt a tudatlanoknak. Ezután is az lesz, nem gyónás, nem. A konfesszió: irodalom, egy ember beszél, semmi több, semmi tekintélyes. A tudás elismerheti önmagáról, hogy színház. A filozófus itt áll teljes bizonytalanságában, mert nem tudja, hogy mi vár rá életében és holta után, s kínjában elkezd tanítani. Meglepő. A törvény: a halandó imája vagy halálsikolya.

 

Az egyházi isteneszme is rendpárti metafora, a mindenség mozgalmait egyközpontú rendre fűzi. Tanáremberek, nevelnek, ne örüljek annak, aminek örülni tudnék, ne szenvedjek attól, ami fáj. Valószínűen tudom, hogy meghalok, pap barátaim erre azt felelik, hogy majd odaát. Én ezután is azt tudom csak valószínűen, hogy pap barátaim is meghalnak. Köznapi sorsom kellemetlenségeiért, halálom biztos tudatáért, a világról való tudatlanságomért, én nem akarok kárpótlást. Egész életem próbálkozás, hogy együttéljek adottságaimmal, tapasztalataim nem türhetetlenek. Nincs szükségem valami tökéletesen másra, mint ami van. Nem igényelem az ősbotrány metafizikáját, hogy onnét a tagolatlan fénybe, vagy a történelem igéretföldjére vágyakozzam. Engem jobban érdekel az emberi faj öniróniája, amit leginkább a művészet tart ébren. Dehogy kívánom eltüntetni azt a hasadékot, amely az ént a világtól, gondolkodásomat tárgyától jótékonyan elválasztja. Nekem ez a hasadék nem fáj, mert éppen ez az életem. A feszültséget köztem és a világ között csak golyóval, gázzal, villamosszékkel lehet eltüntetni. Sem az égi, sem a földi rend ígéretét nem kérem. Az a baj, hogy olyan ideológia még nem volt, amely egyszerűen csak jó mulatságot ígért volna.