A szocializmus harmadik korszakaÉrtelmes kritikára Kelet-Európában is csak a jövő feltételezett alternatívái adnak nézőpontot. A dolgozó osztály elemi igényei – nem utolsó sorban saját hallgatása miatt – ma még nem világosak. A próba nyitott: aki olyan reformjavaslattal áll elő, ami a nép többségének jó, az nem marad egyedül.
A segítség nem a Nyugattól remélhető, hanem a kelete-európai független emberek gondolatcseréjétől. Nyugatról is azok fogják őket segíteni, akik Európa szabadabbik felében is több demokráciát akarnak, mint amennyi van.
Kölcsönösen nevelnünk kell magunkat, hogy ne tekintsük a magunkéval ellentétes álláspontot morálisan értéktelennek, sőt éppenséggel tanuljuk meg tisztelni. Kelet-Európában az ellenzékiek hagyományosan följogosítva érzik magukat arra, hogy türelmetlenül ítélkezzenek, ezzel a represszió tükörképei. A felnőttek demokráciája nem születhet meg, ha az eltérően gondolkodó emberek egymást nem tudják megbecsülni.
Nyugatra emigrált disszidensek közül sokan csak táborfogalmakban tudnak gondolkodni, otthon megszokták, hogy blokk-ideológiájuk legyen. A Kelet helyett a Nyugatot választották. Mit kezdjenek ezzel a döntéssel az otthon maradó százmilliók? Menjenek utánuk? Törjék össze az államot, és hozzák haza az emigránst királynak? De melyiket?
A kelet-európai munkásosztály a társadalomnak mintegy kétharmada, többségi osztály, amelybe a parasztság is beleolvadt. Tagjai – akár az iparban, akár a mezőgazdaságban – olyan üzemek dolgozói, amelyek fölött az ő rendelkezési, ellenőrzési joguk erősen korlátozva van. Demokratikus fordulat lesz, ha ez a munkásosztály odafigyel, hogy a legtiszteltebb embereit válassza meg szakszervezeti vezetőnek. A munkásosztály akkor megújított szakszervezeteivel belép a törvényes politika csarnokába és megjeleníti a maga külön elgondolását a szocializmusról, amely alighanem különbözni fog a pártközpont és a politikai rendőrség elgondolásától. Sejtem, hogy mindenkinek meglesz az elgondolása, szeretnék már csúfolkodni azon a sok beszéden.
Minden hatalom felülről jön, a párt politikai bizottságától, de még annak tagjait is többnyire a párt első titkára emeli maga köré. Ezért a párt első titkára az egész vezetői stílust befolyásolja, erősebben, mint bármelyik nyugati államfő. Ha elbizakodott, korlátolt és gyanakvó ember, sok elbizakodott, korlátolt és gyanakvó ember lesz vezető állásokban. Egy-egy országnak szerencséje, ha értelmes és mértéktartó ember kerül a párt első titkárának tisztségébe, de erre nem alapozhatja jövőjét. Utóda lehet megint gyanakvó, korlátolt és elbizakodott.
Az államszocialista országok formájukban köztársaságok, tartalmukban királyságok. A demokratikus mozgalom pedig nem tehet mást: föléleszti a republikánus elveket. Biztosítani akarjuk magunkat egy rossz természetű ember nagyzási hóbortja ellen. Vélhetjük jó királynak az új királyt, mégis néhány év múlva kiderülhet róla, hogy zsarnok. A hatalmi paranoia lassan, alattomosan mutatja meg magát. De mikor színről-színre megmutatkozik, akkor már bekerítette a kollégáit. Az államszocializmus intézményi rendje lehetővé tette Sztálin rémuralmát, az intézmények alapvető rendje Sztálin halála óta nem változott.
A párt első titkárait hatalmuktól mindig kalandos, bűnügyi regényekbe illő események fosztják meg. Sztálint mende-mondák szerint – s ez jellemző, hogy a történelmi tudás mende-mondákban terjed – Berija megmérgeztette. Beriját, kollégája, Zsukov marsal lelőtte. Rákosit Mikoján leváltotta, az egész magyar politikai bizottság oroszul beszélt; a tegnapi diktátor, mert vonakodott, orosz rendőrtisztek dobták be egy katonai repülőgépbe. Hruscsov nyaralt a Fekete-tenger partján, telefonját kikapcsolták, s mire visszaért Moszkvába, felmentették, de legalább életben maradt és békés nyugdijasként diktálta emlékiratait, mint a nyugalmazott politikusok. A nyilvánosság előtt azonban nem jelenhetett meg többé, emlékiratai sem. Dubcek leváltása gorombább volt, letartóztatták, meg is ütötték, szidták, visszatették az állásába, aztán leváltották, s jelenleg úgy el van szigetelve, mintha háziőrizetben élne. A mi Nagy Imrénket halálra ítélték, és fölakasztották.
Orvgyilkosság, államcsíny, palotaforradalom: feudális zsarnokok vége volt, ma meg a diktátorok sorsa, főként a harmadik világ országaiban. Páncélosok, lövöldözés, egy kis mészárlás a szertartáshoz hozzátartozik. Mi már meguntuk ezeket a regényes ocsmányságokat. Miután leköszöntek, mert kormányzási idejük lejárt, legyenek a mi politikusaink tiszteletreméltó és eleven polgártársaink. Ne legyen sikamlós kockázat kimondani a nevüket. Ne lakoltassák ki őket a sírjukból. Mauzoleumba se tegyék a holttestüket.
Amíg ennyire függünk a pártfőtitkár személyétől, amíg a társadalom az állam legfőbb vezetőit – szükség esetén – törvényes úton meg nem foszthatja tisztségüktől, amíg a sajtó nap-nap után nem értékelheti – helyeslően és elmarasztalóan – tetteiket és szavaikat, amíg az állami tisztségek betöltése nincsen szabott időhöz kötve, amíg ezekért a tisztségekért nem verseng több jelölt más-más szervezetek képviseletében – addig nem beszélhetünk politikai demokráciáról. Természetesen szocialista demokráciáról sem. Miért akarnánk inkább szocialista, mint liberális demokráciát, ha az előbbi kevésbé demokratikus? Amíg mi, magyarok, nem rendelkezünk legalábbis ugyanolyan politikai jogokkal, mint a szomszédos, szociáldemokrata Ausztria polgárai, addig országunkban nem szocialista demokrácia van, hanem államszocialista tekintélyuralom. Még akkor is, ha ez a tekintély mérsékelt és józan.
A puszta kényszeren kívül nincs érv amellett, hogy rögzíteni kell azokat az intézményi viszonylatokat, amelyeket 1948–49-ben a Szovjetunióból, korántsem önként, az akkori magyar kormányzat átvett, és a magyar társadalomra ráerőltetett. Azt a tényt, hogy Sztálin a terveinek útjában álló vagy ezzel csak rögeszmésen gyanúsított embereket kiirtotta – azt a Sztálin által írott párttörténet emelte az elméleti törvény rangjára. Amíg a marxizmus–leninizmus a Sztálin korában kialakult hatalmi szerkezet igazolása marad, addig Sztálin árnyékában élünk, az ő alkotmányának védelme alatt, amely akkor ígért szabadságot az állampolgároknak, mikor milliószám hurcolták őket táborokba. Amíg az alkotmányra hivatkozva a társadalom nem változtathatja meg politikai reformokkal ezt a hatalmi szerkezetet, addig az újságok szólamai a szocialista demokrácia kívánatosságáról: rituális sóhajok. Az államszocializmus klasszikus intézményi rendszerét és alapelveit Sztálin uralma idején alakították ki. Lehet, hogy még 2000-ben is minden ilyen klasszikus marad? A magyar nép nem esküdött hűséget Sztálin képzeletének, a magyar nép nem döntött demokratikusan amellett, hogy ne legyen demokrácia Magyarországon.
Lázadás érlelődik világszerte a technikai-instrumentális racionalizmus ellen, amely az alanyt és a tárgyat, a célt és az eszközt, a jövőt és a jelent elvileg szétválasztja, s az emberekre, akik öncélúak, tőlük független és őket meghaladó célokat erőltet rá. Ennek eleme volt a hatvanas évek kulturális forradalma az atlanti világban, s a revizionista reformizmus után a disszidens mozgalom kibontakozása Kelet-Európában. Mindkét rendszer gazdasági ideológiájában teret hódított az ökológiai szemlélet. Az ember a gyárért, akár az egyetemi embergyárért: ez a technokrata-kommunista alárendelődési erkölcs, ha uralmon maradt is, megsérült.
A sztálinista típusú államgazdaság és a keynesi típusú államilag szabályozott piacgazdaság körül gazdag ethosz bontakozott ki mind keleten, mind nyugaton, melynek kultikus jele egy emelkedő függvénygörbe volt. A parlamentáris demokrácia és az egypártrendszerű tekintélyuralom között sok vita zajlott, de a függvénygörbe szentségét senki sem vitatta. A kétfajta társadalom azon versengett, melyiknek a görbéi emelkednek lendületesebben, megbízhatóbban, mi biztosítja jobban a növekedést, a pluralista piacgazdaság, vagy a központilag tervezett államgazdaság? Ebben a világképben a növekedés öncélú, az emberek nem azok. A hatvanas évek kulturális lázadása az emelkedő függvénygörbék kommunista vagy liberális kultuszát egyaránt kikezdte. Bizonyos, hogy az első menet nem volt győzelem, jönnek az újabbak, a kelet-nyugati autonómia gondolkodásmódja érettebbé vált.
A hetvenes években a felnőtt lázadók nagyobb része beilleszkedett, lehiggadt. Forradalmi utópizmusuk fiatalító szer volt a status quo politikai struktúráinak. A nyugati baloldaliak lesajnálták a mi szocializmusunkat, s kijelentették, hogy az övék egészen más lesz. Milyen? Érdeklődtünk jámboran. Pompás lesz, gazdag, szabad és igazi. És vajon mitől? Kérdeztük ügyefogyottan. Sok volt a szó, kevés a gondolat. Annyi homályos beszéd és némi anarchista csínytevés és durrogtatás után az államok jobb egészségben pompáznak, mint valaha. Az ellenfél, szögezték le a vezérkarok, nem komoly. Kína, és Kuba egy darabig enyelgett velük, aztán kiadta a csalódott szerelmesek útját. A lázadók egy része azóta csinos államhivatalnok lett. Más részük a világkapitalizmus helyett a papa és a mama emlékével civakodik.
Úgy látszott, hogy az újkor racionalizmusa beletorkollt az államszocializmusokba, s ezzel egy kulturális lendület végetért. Az államracionalizmus behatárolja az egész kultúrát, nincs ezen belül új kiindulópont, menedék. Már csak a misztikus kilépések következhetnek, vélte egy csalódott nemzedék, amelyek forrásukat egy önmagát sokszorozó erőből merítik, s életgyakorlattal párosulnak. Nincs olyan kulturális megújulás, amelynek ne lennének alkotó elemei. Az intézmények forradalma elkedvetlenítő eredményeket hozott. Fölváltotta egy kultúrkritika, amely az embernek, mint önmagát az intézmények közegén át megvalósító lénynek nyitott új távlatokat.
A hagyományos radikalizmusok az intézményi föltételeket akarják előbb átrendezni, abban bizakodván, hogy ettől mi is nagyszerűek leszünk. A kényszer emberei azonban újabb kényszereket találnak ki a régiek helyébe. Elől mennek, akik az új föltételeket kialakítják. Nyomukban a tömeg, melynek az a dolga, hogy az új feltételek között éljen, és ünnepelje őket. A változásnak ez a filozófiája elvesztette a vonzerejét.
Ettől Nyugat-Európa egy időre tanácstalanul megállapodott. Az emberi történéseket itt inkább számbaveszik, leltározzák, értelmezik, mint csinálják. A szenvedélynek és szenvedésnek, az áldozatnak és az aljasságnak ide inkább csak a híre jut el, s a gondos archívumban dokumentummá párolódik. A távoli szörnyetegeket a művelt könyvtáros csodálja, lenézi, irigyli. Olykor szeretne ő maga is szörnyeteg lenni, de nem lesz. Erről szól Nyugat-Európa irodalma.
A jóravaló ellenzéki Kelet-Európában is bezárta magát egy csapdába. Mindent, ami körülveszi, a rendszer által meghatározottnak, a rendszer nyelvének tart. Kivágyik tehát minden lehetséges tevékenység köréből, mert minden lehetséges kör fertőzött. Ettől, nem oktalanul, gyakran elveszettnek érzi magát. Bárhova megy, mindenütt ott a rendszer, magát is otthagyná legszívesebben. Ízig-vérig kelet európaiként utál mindent, ami kelet-európai. Még idő telik bele, amíg eltökéli: ha itt a rendszer, hát itt van. Megpróbálok csinálni vele valamit, hogy jobban hasonlítson rám. Ehhez azonban pontosabban kell tudnia, miben áll a szerény, de valóságos különbség közte és a rendszer között. Ehhez – az analízis nyelvén szólva – sokat kell dolgoznia önmagán.
Hosszú távú és türelmes stratégia. A dolognak végre sikerülnie kell. A kelet-európai játszmát az fogja megnyerni, aki szabadabb. Nem vagyunk ellenségek, partnerek vagyunk a társadalom nevű játszmában, életünk sport, nem háború, bár megesik, hogy a pályán lerúgnak. A hatalom nem az elnyomásba szerelmes, hanem az elnyomottba, korlátoz, hogy ő maga még pompásabban tudjon működni. Természetesen el akar csábítani, le akar fektetni, azt akarja, hogy dicsérd és becézd. Pofonvág, csakhogy visszacsókold. Lehetne finomabb és nagyvonalúbb, de lehetne durvább és kicsinyesebb is. Kellesz a játszmához, aminthogy ő is a tiédhez. Civilizált játékban a feleket nemcsak a sportszerű megbecsülés tartja össze. A hatalom éppoly metafizikus kapcsolat, mint a nemiség. Absztinens bíborosok és parázna eretnekek nevetik egymást.
Mivel az államkultúrának oly sok kanonikus nyilatkozata van, nem tud az agyad úgy megmozdulni, hogy néhány érdekes tánclépés után bele ne ütköznék valamilyen doktrinális tilalomba. Ez a túlmeghatározottság kihívás valami ellen-megszállottságra amely bár mentesül a célozgató virágbeszéd nyomorúságától, de elfoglalják földrajzilag betájolható kihívásaink. Az ellenkultúra lehet éppoly korlátolt, mint az államkultúra, amelyet elutasít. Butulok, ha egész tudatommal csak itt vagyok. Azok a kérdések, amelyek csak az állam vagy tömbhatárokon belül érdekesek, másodlagos kérdések. A zárt tér a gondolkodás csapdája, nemcsak a börtönzárka, a birodalom is. Nem tudunk mást tenni mégsem, gyökeresen kérdéssé tesszük magunkat. Keresel valami kemény magot önmagadban, s rátalálsz belső szabadságod ismeretlen, vad szigetére, amely ahogy előrehatolsz, egyre furcsább. Már semmit sem látsz természetesnek ami emberi, vallatóra fogod az egész kultúrát. Kelet-Európában vagy fölfüggeszted az agyad működését, vagy mindenre erotikus lelkesedéssel rákérdezel. A vállalkozásnak következményei is lehetnek. Ellenzed a hatalmat? Akkor ne légy a haszonélvezője, menj a hierarchia aljára, zsákmányoltasd ki magad, akkor majd cinikus leszel, mint akik alul vannak, szeretnél több pénzt hazavinni és kevésbé elfáradni, akkor nem fog izgatni, hogy gyors-e vagy lassú-e a fejlődés? A szabadságért fizetni kell, aki beleszületik, kipróbálatlan. Ha csak örökölted, nem vagy edzésben, s nem tanultál meg félelmeid ellenére élni. A gondolat, amelyre nem költesz sokat: olcsó. Hogy eljussál az igazadhoz, szét kell boncolnod magadat is, kedveseidet is: a titkosrendőr is belül van, a szabadság játékosa is. Ha megtanultál egész életeddel gondolkozni, s már nem félsz veszteni: farkas vagy. De az igazság nemcsak támadó, derűs is. A legkíméletlenebb ítélet a megértés. Aki tudja, hogy mindenkinek eljön az órája, elhívja a többieket is együttes önátvilágításra. Ezt nem tudják a farkasok. De a kultúrából még akkor sem léptél ki, csak egy kissé érdekesebbé tetted.
A szabadság egyetemes és oszthatatlan elv. Ellentétes az államhatalommal, de kénytelen-kelletlen összefér vele. Államok csak reálpolitikát gyakorolhatnak, ami se nem egyetemes, se nem oszthatatlan. Államférfiak szájából a szabadság: legalábbis pontatlan szóhasználat. A szabadság inkább magatartásunk stílusa, mint az intézményeink éghajlata. A nyugati emberek kipróbálatlanabbak, s ezért törékenyebbek is lehetnek, mint a kelet-európaiak, több a lehetőségük, de ez önmagában még nem jelenti, hogy szabadabbak. A mindennapos edzés a szabadságmegvonásokkal szemben megizmosít. Ez a vigaszunk, gyanakodjatok. Ha katonái a tüntető tömegbe belelőnek, az államfő gyilkos. Más államfők ezután sietnek kezet fogni vele. Majd együttesen adnak erkölcstan-órákat. Ellenerkölcs: az egyén lelkiismereti autonómiája följebbvaló az állam szuverenitásnál. Haladás: az autonómiák gyarapodása. Minden egyéb meghatározás: kapitalista vagy kommunista metafizika. Ellenideológia: a Nyugat nem a kelet alternatívája, a Kelet nem a nyugat alternatívája. Mindkettőnek még ismeretlen a jövője.
A magántőkések hiánya nem zárja ki sem a munkásönigazgatást, sem a területi demokráciát, sem pedig a kormányszervek tisztségviselőinek pártok versengéséből származó cserélődését. Az egypártrendszer és a termelők szabad társulása, amelyet Marx igényelt, inkább kizárja, mint föltételezi egymást.
Demokrácia ma az államszocialista országokban talán csak a kommunista pártok Központi Bizottságán belül lehetséges, bár egyik-másik országban még a szűkebbkörű politikai bizottságban sincsen. Alapkérdésünk: ki vehessen részt a szocialista demokráciában? Csak a Központi Bizottság tagjai, vagy az egész nép?
Nem lehet Marxra hivatkozva igazolni a cenzúrát, hiszen Marx a cenzúra ellensége volt. Nem lehet rá hivatkozva igazolni a bürokratikus hierarchia tekintélyuralmát, az önálló társadalmi szerveződések elfojtását, a dicsekedő hazug sajtót és a spiclihálózatot azok ellen, akik ennek a hazug dicsekvésnek nem hisznek. Mindezeket a jelenségeket Marx utálta. Találós kérdés: melyik kelet-európai országban nem tartóztatnák le Marxot államellenes izgatásért?
Több mint háromszázmillió ember él az európai szocialista közösségben. Ennek a háromszázmillió embernek joga van gondolkozni a jövőjéről. Ha nem lesz háború, akkor a kelet-európai társadalmaknak lesz jövőjük. Csinálni a jövőt nem lehet anélkül, hogy ne gondolkoznánk róla. Ha a központi bizottságok csak maguknak csinálnák a jövőt, elfogadható lenne, hogy csak ők – illetve ők se – gondolkoznak róla. Érdekesnek tartanám, ha valaki kimondaná: a nép gondolkodás nélkül vesse alá magát egy olyan jövőnek, amelyet egy százezreléknyi része fundált ki. Mert annál nem lehet okosabbat kitalálni.
Fejlett szocializmushoz demokrácia kell, vagyis többségi elv, a kisebbségi vélemény alkotmányos tisztelete, egyesületek, pártok szerveződése a különböző társadalmi programok körül, szabad sajtó, az őszinte véleménynyilvánítás törvényes védelme, s a vezetők több önként jelentkező jelölt közül történő kiválasztása titkos szavazással. Az uralom, amely ezeket az elveket felfüggeszti, semmiféle értelemben nem demokrácia. Fejlett szocializmusról nem akkor beszélhetünk, ha az egy főre jutó nemzeti jövedelem meghatározott szintet ér el. A fejlett szocializmushoz nem az kell, hogy mindenkinek autója legyen. A fejlett szocializmushoz az kell, hogy legyen olyan parlamenti demokráciánk, mint a nyugatnak, s ráadásul olyan önigazgatói demokráciánk, amilyen még senkinek sincs.
Európa politikai fejlődésének legkedvezőbb változata az lenne, ha nyugaton a szociáldemokrácia, keleten pedig a szocialista demokrácia modellje épülne ki, és ezek vitatkoznának egymással. Ezt a vitát elég civilizáltnak képzelem. Csúnyább a kép, ha egyik oldalon egy konzervatív-liberális kormányzat, a másikon pedig egy neosztálinista tekintélyuralom néz farkasszemet egymással.
Fejlett szocializmusban a társadalmi terméktöbblet állami újraelosztása elsősorban a fogyasztói infrastruktúra, a. kommunális és szociálpolitikai szolgáltatások körén belül érvényesül. A termelőtőke hatósági újraelosztását ma leginkább az erőltetett fegyverkezés és az ehhez igazodó kormányzati rendszer igényeli. A tőkepiac akkor is működőképes, ha a termelőtőke szocialista termelőközösségek között áramlik, állami utasítások nélkül. A társadalmi fogyasztás alacsonyabb mérvű redisztribúciójára minden modern államban szükség van, hogy az egyenlőtlenségek mértékét szabad vitákban kialakuló döntések korlátozhassák. Ez az igaz érv válhat a tervdiktatúra ürügyévé, ha a demokrácia elaludt.
A társadalmi többletérték egy részének újraelosztása az állami költségvetés csatornáin keresztül szabályozza a vállalatok és a munkavállalók, a termelés és a fogyasztás, a nagy és a kis jövedelmek, a fejlett és az elmaradott térségek közötti érdekharcot. De ez az eljárás, bármilyen megfontolt, mindig kedvez azoknak, akiknek ad, és sérti azokat, akiknek nem ad. A különböző társadalmi csoportok egymáshoz viszonyított anyagi helyzetét ma a központi újraelosztó szervek döntik el. Politikai – tehát nyilvánosság elé tartozó – kérdéseket tudományos kérdésekké álcáznak. Hogy mekkora legyen az egyéni és az állami fogyasztás, a fogyasztás és a beruházás aránya – tudományosan nem dönthető el. Ha kivonják ezeknek az arányoknak a megvitatását a politikai kérdések köréből, ha megfosztják a szakszervezeteket a munkásosztály alapvető vívmányától: a sztrájkjogtól, akkor ennek a népgazdaság, az egész társadalom (mindig az összességre hivatkoznak a tudós központi irányítók) semmiféle hasznát nem látja. A munkásharc feszültségétől megvédett gazdaság egyszerűen csak lomha, pangó, kevésbé teljesítőképes gazdaság. A rétegérdekek küzdelmétől megvédett közérdek mindig póruljár. A vállalatirányítás, amelyet nem sarkal a bérharc, műszakilag elmarad.
A demokrácia a hatalmi szférák szétválasztását jelenti. Az államgazdaságtól a szövetkezeti formán át az egyéni gazdaságig a tulajdonformák sokasága képzelhető el benne. Az államkultúrától a különböző csoportosulásokon át a személyes kultúráig ugyancsak a sokféleség uralkodik. Szabadon szervezkedhetünk benne helyi, regionális, országos és nemzetközi szinteken egyaránt. Már akinek kedve van szervezkedni. A demokrácia annyit jelent, hogy jó lelkiismerettel elfordulhatunk a politikától, mert csinálják éppen elegen.
Ha a kapitalista társadalom polgári társadalom, mert minden más osztály és réteg a polgársághoz igazodik, akkor a szocializmus értelmiségi társadalom, mert minden más osztály és réteg az értelmiséghez igazodik. Az értelmiség nagyon fiatal vezető osztály és még egyáltalán nem jutott el hatalma tetőfokára. A szocializmus a társadalmi önrendelkezés katasztrófákban gazdag története, amely előtt még hosszú jövő áll. A szocializmushoz belső kritikája is hozzátartozik. Azt hiszem a kelet-európai értelmiségnek és munkásságnak ebben a században még sok érdekes mondanivalója lesz. Az értelmiség „felsőpapsága” ha elfojtja is hajlandóságát a fennálló rend bírálatára, az értelmiség „alsópapsága” ezt nem teszi. Mindig lesznek marginálisok, önfejű értelmiségiek és munkások, ha egyik elhallgat, mások beszélnek. Emberek, akik mert szeretik az alakuló életet, segítik, hogy túlnőjön sorvasztó keretein.
Kelet-Európában ipari társadalmakat találunk, amelyek kiléptek a nyomorból, s átlépték a tömegfogyasztás küszöbét. Tanuló társadalmak, amelyben az ideológiának, a szóbeli kultúrának meghatározó jelentősége van. A háború előtt a legnépesebb osztály a parasztság, s hozzá képest a munkásosztály kisebbségben volt. Az értelmiségi osztály kialakulásával egyenértékű társadalomtörténeti fejlemény a nagyobb tömegű, műveltebb és jobbmódú új munkásosztály kialakulása. A háború előtt az uraknak és a népnek, városnak és falunak külön kultúrája volt, s ezek egymással kevéssé közlekedtek. Ma nincs külön városi és falusi, magas és népi kultúra. Az elmúlt három évtizedben az állami és a független értelmiség a maga kultúráját elterjesztette a társadalomban. Ezzel azonban az új többségi munkásosztályt modern osztállyá teszi, kifejleszti tehát a maga erőteljes ellenjátékosát. Nem sírásóját. A munkásosztály sem a polgárságnak, sem az értelmiségnek nem a sírásója. De mindkettőnek ellenjátékosa. Annál jobb neki, minél inkább az. Társadalmainkat sem a százados hagyomány, sem a magántulajdon szentsége nem köti többé. Az állam túlhatalmától szabadulni könnyebb lesz, mint volt a feudális hagyománytól és a magántulajdon vallásától.
A szabadság közerkölcsét gondoznunk kell, mint egy kertet. Emlékezetünkbe kell idéznünk, amit a történelem során időről-időre tudtunk, csak újra meg újra elfelejtettünk. Ha jóról és rosszról vélekedünk, találjuk meg ítéleteinknek azt az alapját, ami nem politika, hanem személyes lelkiismeret. Legyen a te lelkiismereted a te tudományos akadémiád, parlamented, templomod. És tudasd néha a többiekkel, hogy mitörténik ott, van olyan fontos hír, mint egy pletyka a pártközpontból. A nyilvánosság föllelhető csatornái által összekötött lelkiismereteink: ez a végső társadalmi fórum annak eldöntésére, hogy mi a jó és mi a rossz. Ennél a hálózatnál, a polgárok beszélgető öntudatánál magasabb erkölcsi tekintély nincsen.
Meg kell találnunk történelmünk elvetélt szabadságkísérletei és önmagunk között az újraértelmezett folytonosságot. Szeretném tudni, hogy néznek bennünket nagyjaink szobrai? Meg kell állapodnunk a szavak legvilágosabb értelmében. Mindenki mondogatja: szocializmus, demokrácia, mindenki hozzáfűzhetné, mire gondol, amikor ezeket a szavakat kiejti a száján. Ne egyezzünk bele, hogy ügyes emberek ezeket a szavakat úgy értelmezzék, hogy mi többiek ne is értelmezhessük őket egyáltalán. Gondolkozzunk, s ne csak egyedül tegyük ezt.
Nem a minisztereket akarom meggyőzni. Magam sem akarok miniszter lenni. Azt sem várom, hogy A. helyett B. legyen a miniszterelnök. Nem gondolom, hogy a miniszteri székek döntik el a sorsunkat. Az igazi kérdés az, hogy aki nem miniszter, akinek semmi hatalma nincs, hogyan tehetne szert olyan belső nyugalomra, amilyet semmilyen hatalmi állás nem tud megadni. Szeretnék nyilvánosan gondolkodni, s másokat is arra bíztatnék, hogy nyilvánosan gondolkodjanak. Én a magam nevében beszélek, beszélj te is a magad nevében. Nincs mögöttem hivatali épület tele hivatalnokkal, nincs mögöttem csak az árnyékom. Nekem úgy rémlik, te mögötted sincs más.
Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másnak sem. Így foglalta össze kétezer éve Hillél, a tudós ács, a Tóra összes tanítását egy mondatban. Megbízhatóbb erkölcsi javaslat azóta sem érkezett hozzánk. Minden más javaslathoz elvont fogalmakat kell valóságként tisztelni. A személyhez képest a szervezet is elvont. Ha egyházamért, hazámért, pártomért, vállalatomért kell olyasmit elszenvednem, amit nem kívánok, s olyasmit cselekednem másokkal, amit sem ők nem kívánnak, sem én nem kívánnék a helyükben, akkor valami nyelvi megállapodásra kell hivatkoznom, amelynek mind a valóságtartalma, mind az erkölcsi tartalma vitatható. Hogy a kommunizmus vagy a nyugati demokrácia mennyire jó, mennyire nem jó, erről sok mindenfélét lehet mondani. Nem tudom, hogy egy másik embert gumibottal fejbeverni jobboldali vagy baloldali cselekedet-e, de az biztos, hogy csúnya dolog. Gyerekeket, felnőtteket igazmondásukért büntetni nem szép, mondhatnám visszataszító. Nevezhetném renkciósnak is, de utána bonyolult magyarázkodásba kellene fognom, hogy mi ennek a szónak az értelme.
A kereszténység nem veszítette el szellemi tartalékait a keresztény egyházak történelmi-emberi bűneitől és gyengeségeitől, a kereszteshadjáratok elvadultságától, az inkvizíciótól, az egyház világi érdekeitől, kiváltságok konzervatív védelmétől, a hiszékenység és a hatalom előtt való megalázkodás erkölcsi nyomorától. A kereszténység történetének sötét oldalai nem teszik semmissé azt a tényt, hogy a kultúra, amely az emberi szolidaritást – szóban legalább – a legfőbb jónak nyilvánította, a tízparancsolat és a hegyi beszéd, a zsidó-keresztény Biblia kultúrája Európának idestova kétezer éve közös értéke, amely az egész amerikai földrészt meghódította, s az emberiségnek körülbelül egynegyede a kereszténység által megmintázott világban él. A bibliai tanítás visszhangja az emberi szívekben roppant bányához hasonlítható, amelynek egyik másik tárnája kimerül, megnyílnak azonban mások. Ha nem Olasz- vagy Franciaországban, akkor Lengyelországban vagy Dél-Amerikában. Mindig másutt, ahol a világi igazságtalanság gyűlölködő rendjével szemben a felebaráti szeretet metafizikai igazságossága – saját szavukat komolyan vevő, s ezért ha kell, bátor papok révén – a nép önállósodásának tápereje lesz. Az emberek szellemi és gyakorlati méltóságáról, változatos nyomorúságainkról a kereszténységnek van még mondanivalója. Ahol a reklámtól a pszichiáterig a kultúra zöme távlattalan önzéseink ápolására biztat, ahol az emberek a jó élet helyett a növekvő életszínvonalért repesnek-aggódnak, közönnyel a szomszéd család vagy kontinens megélhetése iránt, ott a kereszténység hátrál a szekularizáció előtt és nincsen szava az emberekhez, akik a jó és rossz fogalompárját mindinkább fölcserélik a több és a kevesebb fogalompárjával. Krisztus ott jár-kel tanítványaival, ahol gyanús, mert nem a fegyveresekkel van, hanem a fegyvertelenekkel, nem a gazdagokkal, hanem a szegényekkel, mert szeme előtt a gőg elbizonytalanodik, s a félénk méltóság erőre kap. A mester a szegény országokban érzi otthon magát.
A nyugati világban nosztalgikus, keleties pótmisztikák terjednek, amelyekkel az intézmények világában versengő, kapkodó emberek egy kis nyugalomra biztatják magukat. A hivatalos vallások kiegyeztek az egyenlőtlen uralmi viszonyokkal, s a polgárok konformitását egy kissé emelkedettebbé teszik. A nyugati világ pénzvallását mind a liberalizmus, mind a kereszténység jóváhagyta. Más eszmeforrás nincs, a marxizmus államszocializmust javasol, arról pedig rossz hírek terjednek. Legeredményesebbek a kelet monista vallásai, ezek legalább – nyugaton – a fogyasztói hedonizmust finomítják.
A baloldali mozgalmak eredményes követelései gazdaságaik, mennyiségiek. Minőségi követeléseik kétségesek: a javasolt intézményi változások – államosítás, tervgazdálkodás – az államszocializmus felé mutatnak. A baloldali technokrácia monopolhatalmat szeretne, de a társadalmak nincsenek meggyőzve arról, hogy ez a jobb élet biztosítéka, talán maguk a baloldali technokraták sem, így a baloldali frázis egyre inkább csak dekoráció lelkük mélyén jobboldali emberek beszédében. Az államgazdasági kísérlet föltehetően elszigetelődéshez, gazdasági romláshoz vezet, s a liberális államban megszerzett szabadságjogokat kockáztatja. Minthogy érdekesebb javaslat a baloldali pártok részéről nem jön, egyelőre nem kapnak többséget.
A nyugati nem-politikai ellenkultúra a szermélyes élet feszültségét próbálja csökkenteni. Felfüggeszti a kritikai gondolkodást a társadalomról, és kikerüli az emberközi viszonyok etikai kérdéseit. Végtére is érzékenyebb fogyasztói szokásokat, pszichotechnikai higiénét javasol. A tőkés fogyasztói ipar ehhez elég rugalmasan tud alkalmazkodni. A testi szolgáltatások mellé therapikus lelki szolgáltatások járulnak, étkezési, nemi és ruházkodási kultúránk finomodik, a nyugati kultúra ettől színesedik és leveti a korai kapitalizmus moralista-puritán fegyelmét a velejáró képmutatással együtt. Az intézményes és a személyes élet alternatív kultúrái és javaslatai még nem találkoztak. Kelet-Európában a nyugati hivatalos liberalizmus az ellenkultúra, ahhoz, hogy a keleti misztikák divatba jöjjenek, még nem vagyunk elég nyugatiak.
A nyugati elit a technikai-hatalmi kultúrához még egy kis pszichotechnikai kultúrát is társít. Megtanulják önmagukat és alárendeltjeiket finomabb szerkezetű gépekként kezelni. Az új elit pszichotherapeutákból fog állni. Ahogy a középkori értelmiség mellesleg a teológiában, a kelet-európai pedig mellesleg az ideológiában otthonos magától értetődően, nyugaton a jómodorhoz hozzátartozik, s így a műszaki karrierhez is kell egy kevés pszichoanalitikus tájékozottság. A bonyolultabb piaci-állami rendszer szabályozása megtanulható, úgy különbözik a tiszta államgazdaságtól, mint egy elektronikus műszer egy elektromechanikus műszertől. A műveltséghez hozzátartozik a pluralizmus zongoráján játszani. Az ellenkultúrák nagyvadai beemelhetők, több esélyük van a sikerre a hivatalos kultúrában, mint az örök megbízhatóaknak. Talán nincsenek is ellenkultúrák, ha ki nem taszítják, ha élni hagyják, támogatják, megveszik, beszövik, ha üzletté teszik, ha reklámozzák, akkor miért ellen? dehogy is az, feljövő divat csupán. Mit tanulhat Kelet-Európától ez az elit? Problémáikra nincsen megoldásunk, nehézségeiken sem a rendeletek, sem a propagandák nem segítenek, ezek csak erőszakosan elfedik a kérdéseket. Tőlünk az állami költekezés módszertanát és etikáját lehet megtanulni, ez azonban, mióta államukat a válsággal bajlódó társadalmak túlságosan költségesnek tartják, mint tantárgy nem nagyon időszerű.
Néha irigyen szeretném, hogy a mi kelet-európai elitünk legyen műveltebb, pallérozottabb, tanulja meg a hatalom finomabb játékszabályait, helyén maradva tanúsítson több hozzáértést, jóízlést, mérsékletet. Optimizmusom néha odáig ragad, hogy azt hiszem: a század végére a politikai funkcionáriusok közül is sokan megértik: a politika kényszermegoldás. Ami magától megy, arról nem politizálunk. Kinek jutna eszébe politikai vitába bocsátkozni az áramszolgáltatásról? A villamosítás addig politika (Lenin: „Kommunizmus = szovjethatalom + villamosítás”) amíg nincs meg általánosan. Hogy ki-milyen könyvet ír, éppúgy nem politika, mint a fogmosás.
Nem biztos, hogy amit az egyik társadalom jónak tart, az a másiknak is tetszik, de az sem biztos, hogy nem. Ki kell próbálni. A véleménynyilvánítás korlátozásának elvét sok állam szenvedélyesen védi. A népek dühe a szabadsajtó ellen kivételesebb. Ha másnak van, nekünk is fáj a fogunk rá. Kelet-Európa vagy Latin-Amerika emberei ugyanolyan szívesen olvasnák a tekintélyek tiszteletétől meg nem bénult újságokat, mint a franciák vagy az angolok, akik ép ésszel, jószántukból dehogyis mondanának le róluk. A haladás talán csak annyi, hogy mindenki szeretné azt, amit ma még csak a kisebbség élvez. Ami valahol jónak bizonyul, arra kíváncsiak a többiek is. Lemondóvá az elnyomás tesz. A világkommunikáció: előnyök világcseréje. Nemcsak a javak áramlanak, hanem az intézményes kapcsolatok mintái is. Nemcsak a színes televíziót kívánjuk, hanem a színesnyakkendős elnökjelöltek nyilvános vitáit is a kamera előtt. Hogy aztán elzárhassuk a készüléket, ha unalmasak.
Hol a görög, a portugál, a spanyol diktatúra, hova lett a perzsa sah? Kelet-európaiak: tartsunk ki, emeljük magasra a politikai szabadságjogok korlátozásának zászlaját. Hűségünkkel a zászlóhoz egyedül maradtunk Európában.
Lehet, hogy belopakodik fejünkbe az elv: gondolatnak csak a másik gondolat lehet a kritikája? Több, mint százezer ember van a világon, akit írott vagy kimondott gondolatáért állama bebörtönzött. Mikor rájöttem, hogy mindegyikkel szolidáris vagyok, valami egyszersmindenkorra megváltozott bennem.
A szabadságot csak több-kevesebb demagógiával képviselheti bármely szervezet, amelynek hierarchikus fölépítése van. A kényelmetlen gondolatot a korporációk kulturális ipara és piaca révén is el lehet nyomni. Nem kell hozzá mindenáron politikai rendőrség. Kelet-Európa népei nem hiszik el igazán, hogy az ingyenes egészségügyi ellátáshoz és a szabad véleménynyilvánításhoz való jog kizárnák egymást. Ha egy adott helyzetben úgy látszik, hogy elemi jogaink ellentétesek, megeshet, hogy a helyzetelemzés téves.
A rendszer sztálini mélypontjához, államnak a társadalom ellen folytatott kérlelhetetlen háborújához is lehet mérnünk az újabb fejleményeket. Állapítsuk meg: az államnak nem sikerült megtörnie, képlékennyé gyúrnia a társadalmat. Az utóbbi mint a folyó a gátat, mossa, mossa az államot. Századannyi a valószínűsége annak, hogy valakit elvisznek, becsuknak, az pedig, hogy meg is öljék, valószínűtlen. Sorsunk átláthatóbb lett, ha ellenzékiek vagyunk: nem a falnak megyünk, hanem sakkozunk. Nem eshetünk oly könnyen alá a rendőri üldöztetés alvilágába. A most felnövő fiatalok valószínűleg anélkül fogják leélni az életüket, hogy politikai okból becsuknák, megkínoznák, lelkileg megnyomorítanák őket. Kitágult a magánlét köre, nőtt a fogyasztás övezete, sokan tudnak kellemesen élni. A politikai elit is erre törekszik, félti biztonságát saját erőszakszerveitől is, semmi kedve erőszakos támadásokba bocsátkozni a társadalom ellen. Igaz, ha a társadalom meglátja az ideológia kényszerzubbonyát önmagán, a politikai elit időről-időre újra megszorítja a szíjakat. Egyik-másik országban a represszió új, ármányosabb lélektani-technikai formái jelentkeztek. A kultúrában azonban előretörtek a tapasztalati tudományok, az információk az értékítéletek rovására, morzsolódott a pártelit mitológiája, előretör az értelmiség kelet-nyugati köznyelve. Ahogy a gazdaság nem tud csukott maradni, úgy a kultúra sem. A világkultúra, s ezen belül a nyugati, mind szélesebb határátkelőhelyeken nyomul be, s a hivatalos ideológusok panaszkodása a kultúrális fellazítás ellen egyre vénkisasszonyosabban hangzik. Az elszigetelődési paranoiát nem lehet fenntartani. Az idő nem az állam monopolhatalmának, hanem a társadalom autonóm erőinek dolgozik.
Tény, hogy az államkultúra fogalmai beépültek az állampolgárok tudatába. Egy állam, egy család vagyunk, érzik a jóravaló televíziónézők. Amivel e patriarkális vezetés alatt az ország gyarapodott, azt a hazafias tudat a magáénak tartja. Aki a kelet-európában élő emberek egész valóságát tagadja, az őket magukat tagadja meg. Kelet-Európában kisebbségi vágyak és szorongások vannak a nyugattal szemben, mégsem lehet a nyugati társadalmak intézményrendszerét és kultúráját egészében importálni. Van amit már megszoktunk, nem akarunk mindig importőrök lenni. Ami igazán kell nekünk, annak a vágya meg fog érni, s ha megérett, akkor meg is szólal.
A szocializmus harmadik időszaka, – ha az első Sztálin kora volt, a második meg ami utána jött – nem lesz paradicsom, csak élhetőbb és serkentőbb lesz: a szocializmus alkotmányos korszaka. Belső konfliktusai nyilvánossá válnak. A hatalmi intézmények osztódnak és különböző érdekek képviseletére vállalkoznak. Így előbb-utóbb kialakul valamilyen többpártrendszer. Amíg a kormányzat egypártrendszerű, addig nem is alkotmányos, mert nem tudja magát tőle független intézmények ellenőrzése alá helyezni. Többpártrendszerű szocializmusban a különböző pártok föltehetően nem állnak nagyon messze egymástól. Kialakul egy alkotmányba foglalt közmegegyezés, amely a felek mindegyikére kötelező. Némelyik kelet-európai országban a társadalom eléggé kiegyensúlyozott ahhoz, hogy a politikai reform ne idézze föl a polgárháború kockázatát. A gondosan előkészített alkotmány-reform Közép-Kelet-Európában stabilizáló tényező, utána a kormányváltozás már nem okozhat rendszerváltozást. Hatatom és társadalom közös érdeke elkerülni a krizishelyzeteket, amelyek előállhatnak jelentősebb életszínvonalromlásból, továbbá nemzetközi katonai elköteleződésekből, amelyek a lakosságra többletterhet rónak s talán véráldozatot követelnek.
Hogy az egypártrendszerű, egyközpontú kormányzatok ingatagok és rugalmatlanok: történelmi tapasztalat. Egy tüntetésbe beleroppanhatnak. Portugália, Görögország, Spanyolország az elmúlt években megmutatta, hogy a diktatúrák rejtelmes váratlansággal szétolvadnak, s esetleg olyan nyugodtan szenderülnek jobblétre, mint az öreg diktátor, akinek eljött a maga órája. Az olvadás pillanatát nem lehet megjósolni, a társadalom legokosabb meteorológusait is meglepi. A diktatúrák szívbénulása éppoly váratlan lehet, mint az embereké. Ki lát a katonák szívébe, mikor engedik le a fegyverek csövét, ki tudja, mikor akad el parancsnokuk torkán a tűzparancs? Minden egypártrendszerű kormányzat jégpáncél a társadalom testén, s a huszadik század vége felé egyre olvadékonyabbak. Kiegyensúlyozatlan, ideiglenes struktúrák, amelyek minden erőteljesebb külső-belső lökéstől, s néha csak egy egészen csekély lökéstől összetörnek. Vannak mérsékelt, felvilágosult, szilárdnak tetsző egypártrendszerű kormányzatok, amelyeknek a nép bizalmat előlegez: nem másra, csak arra, hogy önmagukat megreformálják. Időt és jóindulatot kapnak a társadalomtól, hogy saját belátásukból növeljék a szabadságot. Sem a türelmi idő, sem a jóindulat nem korlátlan. Akárhány rendőre van, minden kormány ingatag, amely a választások révén nem tudja bizonyítani, hogy a lakosság többsége mellette áll. Az egylistás szavazás, amely 98%-os többséget hoz, törvényesített hazugság, amely soha senkit nem győz meg. Ezzel a módszerrel élt Hitler is, s legutoljára Chile diktátora Pinochet. Az egylistás szavazásnak semmilyen köze nincsen sem a néphez, sem a demokráciához. Választani csak több közül lehet, ezt Európa évezredek óta tudja. A tisztségviselők cserélődésének kívánalmát nem most kell fölfedezni. A kisebbség törvényes joga nélkül modern társadalmakat civilizáltan kormányozni nem lehet.
Szabadságunkhoz intézményes biztosítékok kellenek. Ha nincs az államot is kötelező alkotmány, és a végrehajtó hatalom fölött álló alkotmánybíróság, akkor az erősebb uralmát a gyengébb fölött semmi sem fékezi. Akkor a tisztségviselők úgy bánnak el az állampolgárokkal, ahogy jólesik nekik, s keserű erkölcsi felháborodásuknak adnak hangot, ha önkényüket egy vakmerő állampolgár önkénynek nevezi. A demokrácia ott kezdődik – csak kezdődik, nem végződik – ahol az elnököt, mert az ellenzéket lehallgattatja, alkotmányellenes cselekedetéért el lehet mozdítani. Ha nincs a hatalom felett állá törvény akkor csak a felfuvalkodott hatalom van. Akkor a rendőr goromba lesz a járókelővel, a felnőtt a gyerekkel, az egészséges a beteggel. Akkor nincs demokratikus viselkedés a másik emberrel szemben, akinek méltósága önmagában való és semmiféle magyarázatra nem szoruló érték. Montesquieu óta mindez elemi iskolai közhely, könyvei kétszáz éve eljutottak Kelet-Európába, hány évig tart még gondolatainak utazása tudatunkig. Ha nem mondod ki, hogy te is így gondolod, valószínűleg nem is gondolod így. |