A sértődékeny állam

Én azt adom neked, hogy nem csuklak be, légy hálás ezért, s cserébe add a hallgatásodat, mondja a mi államunk az írónak. Tudja mondani azt is: adok neked pénzt, sikert, szeretni foglak, te meg csak írj, csak írj, s egészen picikét, ízléssel, tehetséggel dícsérj. Semmit semmiért, valamit-valamiért, szerződésajánlatát a hatalom méltányosnak szeretné hinni. Más állam nem tudja azt ajándékozni, hogy nem csuk be, mert nem áll módjában becsukni, de a szeretet annyi jelével sem tud elhalmozni, mert ez sem áll módjában. Igazán nem mondható, hogy a mi államunk nem akarná szeretni az írót. Elégedettségében is, elégedetlenségében is kicsit szenvedélyesebb, mint a hűvösebb természetű nyugati államok.

Csak egy baj van, kedves állam, mereng az író, ami kettőnket illet, én kevésbé érzelmes viszonnyal is beérném. Hogy szinte semmi közünk ne legyen egymáshoz, s messziről tudjunk csak egymásról, mint egy operaénekes és egy futbalcsatár. Hogy beszélhetsz ilyen együgyűen, mosolyog a hatalom, tudod, hogy nyugaton minden kapcsolat hűvösebb, nálunk pedig forróbb. Nem úszod meg közönnyel, szívem, vagy szeretet, vagy gyűlölet. Nem mondhatnám, hogy szeretlek, magyarázkodik az író, de abban sincs igazad, hogy gyűlöllek, pedig te folyton gyűlöletre izgatással gyanusítsz. Hát nem gyűlölet, fakad ki szenvedélyesen a hatalom, ha azt mondod rólam, hogy hatalom vagyok? Akkor inkább ne mondj semmit sem rólam, ha nem tudod azt mondani, hogy én a te kedvesed vagyok. Majd kitárja két vastag karját: Nem tudnál mégis egy kicsit szeretni? Az író sóhajt: ne haragudj, sétálok egyet, kiszellőztetem a fejem.

 

Enyém akar lenni, s azt akartja, hogy én az övé legyek. Miért ne szeretném egy kissé ezt az államot, amellyel a sors összezárt, hisz vannak nála kellemetlenebbek is, kérdi magától séta közben az író. Mindenáron neheztelni akarsz? Ha azt írod, hogy szereted, ő dícsér, ha azt írod, hogy nem szereted, mások dícsérnek. Akár így, akar úgy, önmagát adja neked, hogy írjad. Hozzád simul, érezned kell, jobb lenne a langyos közöny? Mit írnál akkor? Hogy ebben a langyos közönyben fázol?

Lehet, hogy igazad van, felel magában a hatalomnak az író, de értsd meg, öregszem, s élvezem a csendet a lakásban. De ha éppen hangokra vágyom, annyiféle hang van, nemcsak a tiéd. Te soha sem tudsz megfeledkezni magadról, mintha csak te lennél a világon. Félsz, hogy nem is vagy, ha kiderül, hogy csak egy vagy a többi között. Biztosíthatlak, nagyon is vagy. Próbálj egy kicsit szemlélődni. Ne beszélj ostobaságokat, jajdul fel a hatalom, aki erről a monológról is tudomást szerez a maga érdekes módján. Hatalom vagyok, hogy tudnék szemlélődni? Nekem mindig azt kell mondanom: helyes vagy helytelen.

 

Az alkotmányos demokrácia játékszabályai mellett a feleknek nem olyan nehéz kölcsönösen megbecsülniük egymást. Kinek-kinek megvan a maga erkölcse, senkié sem egyetemes. Egy francia író kedve szerint elmegy vagy nem megy el az államelnök villásreggelijére, akárhogy dönt, sem előnye, sem hátránya nem fog származni a dologból. Eszébe sem jut, hogy tanácsos elmenni, ha biztosítani akarja, hogy Gallimard kiadja a könyvét, s elutazhasson Firenzébe, mert ott jól szokta érezni magát. Az elnök az íróval kapcsolatban csak annyit dönthet, hogy elolvassa könyvét vagy sem. Az ő baja, ha a könyv jó és ő nem olvassa el. Az elnök elpirulna a titkosrendőrség ajánlatától, hogy az író leveleiből, lehallgatott hálószobai és telefonbeszélgetéseiből szemelvény-csokrot nyújtana át. Ettől az ízléstelen ajánlattól az elnök emberi méltóságában érezné sértve magát. Ha arra kíváncsi, hogy mi jár az író fejében, majd elolvassa a könyveit. Másképp állna a helyzet, ha Gallimard-t az elnök nevezte volna ki kiadóigazgatónak, ha az elnöknek ilyenformán módjában állna betiltani az író könyveit, s ha tőle függne, mint valami kegyajándék, a firenzei utazás. Akkor ésszerű lenne tanakodnia: hátha olyan elaljasodottan ravasz ez az író, hogy mégiscsak meg akarja jelentetni, esetleg éppen Firenzében a könyvét, hátha lefitymálja ezt a bensőséges kapcsolatot az útlevél és a villásreggeli között? Jelentsék, hogy mit beszél az ágyban, amikor a legvigyázatlanabb. Az elnöknek, aszerint, hogy hatáskörében áll-e betiltani az író könyvét vagy nem, az emberi méltóságról is szögesen különböző nézetei lehetnek.

 

Tudok olyan disszidenseket, akik gyanakodva méregetnek: ez az alak nem áll feltétlenül szemben a rendszerével? Hát nem, mit csináljak, így van. Szemben is, mellette is, ennek is, annak is, mindig csak feltételesen. Harcosok, militánsok, mint egy gyorsított filmben, cserélődnek gomblyukaitokban a pártjelvények. De miért vagytok mindig olyan mérgesek? A harcosok összesúgtak a hátam mögött – gyerekkorom óta újra meg újra –: megbízhatatlan. Mintha hájjal kenegettek volna. Vannak emberek, akik a szabad véleménynyilvánítást szelektíven kedvelik: itt igen, ott nem, ez ellen igen, az ellen nem. Politikusok. Nem vagyok apolitikus, mert nézem őket. Hogy az ördögbe tudnám nem nézni őket? Mindig odaállnak a látóterembe. Antipolitikus vagyok? Egy csecsemőt nézni kétségtelenül érdekesebb. Rádmosolyog, ha akar, ha nem akar, nem mosolyog rád. Etika-professzor.

 

Úgy tapasztaltam, hogy az ítélet embereivel csak egy darabig lehet együtt nevetni, aztán valaminek a nevében megsértődnek. Ez már mégiscsak sok, mondják valamire, amin nevetni is lehetne. A nőkről tudom, a férfiakról hallom, hogy merevek az ágyban. Nagyobb becsvágy, mint amekkora tehetség, mindig az önarcképükkel vannak elfoglalva. Teremtőm, milyen ügyetlenek egy finom humorú nővel: hosszadalmasan oktatják, hogy miért nemes a bosszú, és miért kell büntetni. Szívesen csapnak az asztalra, ha alkalom kínálkozik, hogy valamilyen embercsoportot megrójanak. Félelmetesen tudnak mennydörögni, ha ittak egy kis pálinkát. Szenvedélyük, hogy a művészetet eszmei tartalmára redukálják. Idegesíti őket, ha egy irodalmi szövegben a következő mondat kicsúfolja az előzőt. Egy miniszteri beszédben ilyesmi nem fordulhat elő; ezért a minisztereket komolyabb embereknek tartják, mint az írókat.

Igazuk van, csakugyan komolyabbak. Lenin félt az Apassionata szonátától: úgy észlelte kedve támad megsimogatni az emberek fejét, amikor hallja. Pedig nem simogatni, hanem ütni kell a fejüket! mondta borongósan, mint aki visszatér az ilyen gyerekségek közül egy komoly férfi gondjai közé. Talán aznap történt, hogy egy tévesen értelmezett utasítására ezer embert kivégeztek. Belegondolni is szörnyű, mi lett volna, ha Lenin gyakrabban hallgatja az Apassionátát.

 

Nem tudom, emberi fajtánk mekkora része tartozik az ítélkezők és tanácsadók alfajába. Közülük kerülnek ki a fennálló rend szenvedélyes védelmezői és szenvedélyes támadói egyaránt. A tréfában szeretnék kimutatni az aljast, a játékban a veszedelmest, ha nevetsz, mindig találnak ürügyet, hogy komolyságra intsenek, az ajkuk többnyire lefelé görbül, s büszkén látják lelki mozivásznukon magukat, ahogy komoran néznek a messzeségbe. Ők az engesztelhetetlenek, akik nem tudnak megbocsátani. Akik ha egyszer csalódtak valakiben, boldogan tagadják meg tőle legközelebb a köszönést. Imádnak megsértődni, s olyan önérzetesek, hogy ezt a puffadt önérzetet nem tudod meg nem sérteni. Minden szót aszerint mérlegelnek, hogy az hízeleg-e nekik, vagy ellenük irányul-e. Hogy találó-e, érdekes-e, az nekik semmi. Kedvtelve fakadnak ki szenvedélyes dühkitörésekbe, lelkük magömlése ez. Ritkán lehet velük jót nevetni a dolgok állásán, ezért nem nagyon jó együtt lenni velük. Moralisták, nevelők, harcosok. Megmondják a magukét, tetszenek maguknak, amikor az asztalra csapnak. Üdvtanuk van, kiválasztott bírák, gyógyító mesterek. A többieket vagy bűnösnek, vagy betegnek nézik, mert szüntelenül saját normáikhoz mérik őket. Tartanak tőle, hogy nincsen igazuk, ezért szakadatlanul leszólják a többiek igazát. Nem sok örömöt lelnek sem a munkájukban, sem a társaslétben, sem a szerelemben, s ezt nemcsak leleményesen, de mindig ünnepélyesen próbálják megbosszulni.

 

A szabad emberek civilizáltak, figyelmesek. Tetszik nekik a másik ember. A szabad ember tudja, hogy mennyire nem az. Többet tud a félelmeiről: s amikor belső rabságát észleli, úgy nézi magát, mint egy állatkertet, amelyben nemcsak vadállatok vannak, hanem rácsketrecek is. Minél függetlenebb vagy, annál ártatlanabb vagy. Maradj csendben és néha nyisd ki magad. Saját kapudban ne légy strázsa, jönnek a lehetőségek, engedd be őket. Valakinek mégiscsak kell, hogy tessen a világ, amelynek nem a szerencsétlenség az igazi természete. A fájdalom emléke, a félelem attól, hogy megint nyilalni fog, körülpáncéloz. Élni legalább olyan jó, mint nem élni.

 

Az emberi-jog-kampány felívelt, s most lehanyatlóban van. Ha nem megy, nem megy. Az amerikai elnök partnere az orosz elnök, vele, s nem az orosz disszidensekkel kell jóra jönnie. Az emberi jogok ügyével múló szerelmi viszonyba lépett, azután ráunt egy kicsit. A szelektív védelmet, amely az oroszok emberi jogaira érzékenyebb, mint az argentínek, a perzsák, vagy akár a kínaiak emberi jogaira, nem lehetett sokáig fenntartani. Mikor az iráni sah még a legnagyobb olajeladó és fegyvervásárló volt: a demokrácia nagy barátja címet kapta; pedig az iráni titkosrendőrség kínzásmódszereiről összegyűlt már addigra elég bizonyító adat. A tetszetősség kedvéért: az én országomban is bukása előtt néhány hónappal avatták a jogi egyetem díszdoktorává, nyilván mert olyan nagy tudósa az alkotmányos közjogoknak. Saját védenc diktatúrái fölött szemet hunyva, az amerikai kormány kisajátította az emberi jogok ügyét lélektani hadviselésének érdekében, s ettől a kelet-európai emberi jogvédők az amerikai ügynök gyanújába keveredtek. A felszabadulás ügyét egyszer már államosították, azt nyögjük azóta is, társadalmunkat éppenséggel államtalanítani igyekeznénk. Esztelenség lenne arra törekednünk, hogy most nyugatról államosítsák a szabadságunkat. A kelet-európai disszidens mozgalom eszköz lehet a nyugati baloldal ellen, ha nem tisztázzuk, hogy kivel vállaljuk a szolidaritást. Nem lehetünk a status quo védelmezői nyugaton, ha keleten annak kritikusai vagyunk. Ha otthon a kiváltságos kisebbséget bírálom, miért lennék külföldön a barátja? Jó fiúnak lenni nyugaton? Otthon sem vagyunk azok. Egy tömbön kívüli Európa eszméje – úgy rémlik – nemcsak moszkvai, de washingtoni kormánykörökben sem népszerű, pedig Budapesten ez a gondolat tetszetős. A morális bátorság nem jogosítja föl az ellenzékit a politikai ostobaságra. Emlékszünk Angela Davisra, szép volt, sajnáltuk, élete védelmében tiltakozó leveleket írtunk alá Kelet-Európában. Aztán megérkezett hozzánk. Hálás volt nekünk, de nem sokat tudott rólunk, s rögtön lelkendezni kezdett Csehszlovákia megszállásáért. Elment tőle a kedvünk. Szolzsenyicin sem volt bölcsebb, amikor nyugaton elmagyarázta, hogy Franco Spanyolországa, Pinochet Chiléje a jobbik alternatíva. Ha több szabadságot kívánunk a saját országunkban, akkor szolidárisnak kell lennünk mindazokkal, akik a maguk országában több szabadságot kívánnak. Bízzuk rájuk, hogy megítéljék a saját helyzetüket, és felejtsük el a katonai tömbök reálpolitikáját. Van azoknak épp elég hivatásos szószólója, akik rendkívül kritikusak és államellenesek, ha a másik tömb országairól van szó, és ugyanennyire lojálisak, ha a magukéról.

Nem bánom, hogy nyugaton csökken a piaci kereslet a kelet-európai disszidensek iránt. Menjünk csak ki a divatból, hosszú munka vár ránk, – ha módunk van rá – menjünk oda, ahol dolgunk van, a „népbe”, ahogy a múltszázadi orosz narodnyikok mondták. Országunk helyzetéről valami pontosat mondani, mélyebben megismerni társadalmunk nem-értelmiségi embereinek kívánságait és érdekeit: termékenyebb vállalkozás, mint a múltból élni, hajdani üldöztetések patétikus aurájából.

 

Mi Kelet-Közép-európaiak legyünk hosszútávfutók. Nemzeti politikánk van, kellünk az országnak, s az is kell nekünk. Ne hagyjuk magunkat kizárni belőle. A kelet-európai konzervativizmus szívesen exportálja a független értelmiségieket nyugatra. Nem becsukni akarja őket, hanem odaküldeni, ahol – úgy véli – terepszínűek. Ha azok: jól tette, ott a helyük. Függetlenségünk ismérve: nem vállunk exportáruvá, és nem vagyunk sehol a földkerekségen terepszínűek.

 

Az államszocializmus merevségét inkább az osztatlan államkultúra tartja fenn, mint a politikai rendőrség, de az államkultúra osztatlanságát a rendőrség szavatolja. Az engedélyezett kultúra zöme rendszer-dícséret, kisebb része zsörtölődés az uralkodó elvek alapján, a rendszerkritika törvénytelen. Az állami értelmiség hivatali feladatköre bebizonyítani, hogy az az igazi szabadság, ha nincs igazi szabadság. Aki azt gondolja, amit lát, és azt mondja, amit gondol rendellenes. Rendes ember a felülről irányított ember, akinek felettes énje főnökei elképzelt arcával azonos. Ha ők jóváhagyják, a lelkiismerete nyugodt, ha ők neheztelnek rá, boldogtalan. Óriási testnek érzi az államot, s magát szerény sejtnek benne. Szereti az egész logikáját – önbüntetően – saját porszemnyi rész-logikája fölé helyezni. Javadalmaiért nemcsak a munkáját adja: hűségét is. S hogy bizonyságot adjon hűségéről: a hihetetlent is elhiszi.

 

Az államszocializmusnak három pólusa van: a politikai bürokrácia, a technokrácia és a munkásosztály. Közöttük a középrétegek ide-oda húznak. Mindhárom pólusnak külön érdeke van, amely a másik kettővel részben egyezik, részben ellenkezik. A politikai bürokráciát és a technokráciát összefogja a közös értelmiségi osztályérdek, de elválasztja, hogy az egyiknek a hatalom sérthetetlensége kell, a másiknak pedig a versengő hatékonyság, amely a hatalom egységének elvét megsérti. A bürokrácia ragaszkodik az uralkodó ideológiához, a technokrácia viszont tárgyi szakismeretekkel szeretné fölcserélni azt. A bürokrácia korlátozza a dolgozók jövedelmét, nem engedi őket se vállalkozni, se szervezkedni, de állandó munkájukat biztosítja. A technokráciától több bért és mozgási szabadságot kapnának, de több piaci kockázatot is.

 

A technokrácia emelkedőben van, belül a hatalomban, mint a polgárság volt a francia forradalom előtt. A párttitkár szeretne főmérnök lenni, a főmérnök nem szeretne párttitkár lenni. A bürokraták és a technokraták kölcsönösen becsapják egymást, s a közös szövegen belül máshová teszik a hangsúlyokat. A hatalmi monopóliumot a technokraták megosztani, a bürokraták tömöríteni akarják, de a tömeges rendőrterrortól már ők is félnek. Megtapasztalták, hogy a rendszer órák alatt szétolvad, ha túl sokan utálják. Inkább kormányoznak nyúlós, de formális törvényekkel, olykor érdekegyeztetéssel. A rendőrség legyen mindenütt ott, de mérsékelje magát. A reformok sorra elakadnak, mert a technokrácia – a szakértelme elismerése fejében – lemond a politikai tabuk bolygatásáról. Egy kevés piaci szabadságért lemond a politikai szabadságról. Itt tartunk, se kivirágzás, se tragédia.

 

Az államkultúra elmúlt negyedszázadának, amelyet a politikai elitkisebbség és az értelmiségi osztály többségének kényszeregyezsége és csendesebb-hangosabb birkózása jellemez, megvan a maga stílusa. Az értelmiség lelkébe fogadta a rendszert, de szomorú. Valamire való értelmiséginek rosszkedvűnek kell lennie. Ha a hivatalos kultúra azt várná tőle, hogy ő boldog legyen, ő csak azértsem lesz az. Ami persze a hivatalos kultúrát mérsékelten zavarja. A kompromisszum értelmisége reménytelenül meghatározottnak érzi magát, állapotának felelősségét így nem kell magára vállalnia. Nyűgösködhetünk, lustálkodhatunk, közben kicseréljük a kocsinkat és a szeretőnket, ahhoz még van egy kis életkedvünk. Minden féltehetségnek ajánlanám, hogy jöjjön hozzánk: paradicsomra lel. El sem kell indulnia a versenypályákon, s nyomban felmagasztosíthatja a kudarcát. Meg sem kell írnia művét, amely minden bizonnyal zseniális lenne, úgysem közölnék, inkább iszik egy kis pálinkát. De a részeg is tudja: hol-mit engedhet meg magának, ha állami iszákos akar maradni.

 

Az állami tervgazdaságnak is megvan a maga költészete, amellyel az inflációs hiánygazdaság zavartalanul összefér. Kevés ember felelősség nélkül költhet sok pénzt közcélokra, s közben az ő zsebükben kevés pénz van. Megtanulják alaposan a személyes célok és a közcélok metafizikai különbségét. A közcél tulajdonképpen olyan cél, amelyből kevés személyes öröm származik. Az emlékmű, a székház, a tank, az ellenőrző apparátusok és a fegyveres testületek magas létszáma: közcél. A gyár is, akkor is, ha csak veszteséget gyárt. A tervalkotó nagy tervek alkotásában örökíti meg magát. Amiatt, hogy mire költi a sok pénzt, sem a piaci kereslet, sem az adófizetőtársadalom nem vonhatja felelősségre. Csak a főnökei, de ők maguk is osztoznak ebben az alkotási révületben, ők is remekül tudják a közcélokat a személyes céloktól megkülönböztetni. Puritán emberek, erkölcsi gyanakvással szükséges rossznak tekintik a személyes fogyasztást. Amíg a tervalkotók döntenek a társadalmi tőke nagyobb részéről, addig gyakran fogják mondani a boltokban, hogy nincs, addig gyakran lesz sorállás, feketepiac, vesztegetés, addig nekem kell keresnem az intézmények kedvét és nem azok keresik az enyémet.

 

A kommunista világ eszmeérzékeny. Itt a vallásos-elmélkedő-kritikai magatartásnak nagyobb súlya van. Itt nagy horderejű a kérdés, hogy a vezetők milyen eszmék nevében vezetnek, s hogy a nép milyen eszmék nevében engedelmeskedik, morog vagy bírál. A rendszer cementje a döntéshozók mindenkori írott és íratlan ideológiája, amelynek a társadalom minden egyes tagját szeretnék megnyerni. Az állampolgárok nemcsak a választásokon szavaznak a rendszer mellett, sokkal inkább azzal, hogy megtanulják és naponta követik elég bonyolult és furcsa játékszabályait. Az államideológia köznapi erkölcsöt és civilizációs szokásokat teremtett magának, s rájuk támaszkodik. Ezért állam és állampolgár szempontjából éppoly kockázatos az utcán hangosan énekelni, mint kétségbevonni a párt vezető szerepét.

 

Azok az otthoni emberek, talán mert kevésbé sikerül a dolguk, mert lemondóbbak, mert a siker nem olyan erényes, s a létrákon fölfelé kapaszkodni gyanús, azok az otthoni emberek vannak olyan függetlenek, mint az itteniek. Fontosabbak egymásnak, érzelmesebbek egymással, indulatosabbak is, mint a nyugatiak. A New York-i Fifth Avenue-n sem jobbak az emberek egymáshoz, mint a szülőfalumban, Berettyóújfalun. A szerencsésebbek nem együttérzőbbek, a nehézéletűeknek a szíve is nehezebb. Ha szociológiai elvontságaimmal azonosítanám az embereket, puszta tünetté száradnának, s elmenne a kedvem tőlük. Akkor csak fogalmi képem ábrái, talán nincsenek is, s eloszlik értük a felelősségem is.

 

A nyugati emberekben kialakult egy manicheisztikus kép a mi világunkról. Egyik oldalon a represszió félelmes árnyai, másik oldalon a hősleg szembeszálló értelmiségiek maroknyi csapata. Egy ifjúsági regény történeti víziója. Igaz, nem könnyű megérteni, hogy az ellenállókban is benne vannak a nem-ellenállók, sőt az elnyomók is.

 

Össze vagyunk szőve mindannyian, és ez a cinkos meghittség adja helyzetünk különösségét. Hogy vetnénk meg a zsarnokot, aki előtt meghunyászkodunk. Túlságosan gyakran voltunk zsarnokok és meghunyászkodók. Várjuk a szenteket, hogy vessék kövüket ránk, nem állnak elő. Se vádlott, se bíró, itt állunk, hanyag emberek, akik jobban is megtisztelhettük volna az életünket. Semmi sincs elveszve, sokan vagyunk kíváncsiak a holnapra. Talán egy jó kirándulás önmagunkba, talán egy jó kis színház és népünnepély a köztereken. Előadás után, melyben a színészek borzasztóan fenekedtek egymás ellen, hátul a színészbejárón kijövet, egy vendéglőbe mennek vacsorázni.

 

Ülj már le egy kicsit, akkor vagy fontos, ha nem akarsz az lenni. Ne akarj senkit megnevelni, nevess egyet, vagy sírjál, mindegy. Mesélj inkább egy jó történetet. Hideg van, keress egy-két jó embert, s húzódj le, amennyire csak tudsz; odáig, hogy már elfelejtsd: ki vagy. Ebben a normális világban ugyan miért lennél normális?

 

Haza akarok menni. Magyar értelmiséginek a legtermészetesebb helye Magyarország. Illenék otthon élve is bizonyítanom, hogy az autonómia belülről jön, lassan kiművelődő gondolat- és akaratszabadságunkból, ha környezetünk nem siet is jutalmazni érte. Mindennap válaszolunk a közegellenállásra, megmérjük erkölcsi készenlétünket. Gyakrabban kutyák vagyunk, ritkábban farkasok, ennek is, annak is egy kissé megbízhatatlanok.

 

Állásvesztés, öregkor, váratlan betegség képzete New Yorkban szorongatóbb, mint Budapesten. Miért növelnénk személyes kiszolgáltatottságunkat a világpiac kockázataival, a műszaki haladás brutális zökkenőivel szemben? Miért szokjuk meg, hogy titkolnunk kell munkatársaink előtt betegségeinket, családi bajainkat, nehogy alkalmatlanabbnak tűnjünk föl a versenyben, mely nemcsak vállalatok, hanem a vállalati alkalmazottak között is folyik. Kelet-európaiként ezt a szorongást nem irigylem a nyugati emberektől. Nem ártana, ha a keleti totalitarizmusok szigorú erkölcsű elemzői ezt a tényezőt is figyelembe vennék. A kelet-európai rendszerek szilárdsága nemcsak a fegyveres közhatalom túltengéséből vezethető le. Hogy sok embert a biztos nyugdíj jobban érdekli a sajtószabadságnál, erről leginkább azoknak az amerikai öregeknek az erkölcsi ítéletét hallgatnám figyelemmel, akik szerény kis állami segélyükből tengődve adománynak, s nem jogszerű jövedelemnek a birtokosai. Engem a sajtószabadság nagyon érdekel. A közvetlen és közvetett cenzúrát utálom, az öncenzúrát is kerülöm képességem szerint. De az öregek emberi jogáról sem akarok megfeledkezni, nem alábbvaló, mint az íróké.

 

Van egy terület, ahol az állam és az állampolgár jogviszonya tisztázatlan és önkényes, ahol az egyén hathatós jogvédelme nem érvényesül: ez a politikai jogok szférája. Az államhatalommal szemben az egyének kritikai ellenőrzési joga bizonytalan. Az alkotmány, a joggyakorlat, a nyilvánosság intézményei és erkölcsi elvei nem adnak biztos védelmet a hatóságok, a vezetők önkényével szemben. Ez a jogbizonytalanság az államellenes izgatás törvénycikkelye köré sűrűsödik.

 

Elvileg az alkotmány biztosítja a szólás, a kultúra és az egyesülés szabadságát – a magyar alkotmány példáját említve, szerény megszorítással – „a dolgozó nép érdekeinek megfelelően”. A dolgozó nép érdekeit azonban a dolgozó nép közvetlenül és nyilvánosan nem értelmezheti. Vitás esetekben azok hivatott és kizárólagos jogkörű tolmácsa az államhatalom, valamint annak rendőri-bírói szervei. Ezek saját hatáskörükben eldöntik, milyen írott vagy szóban elhangzott kijelentések sértik az államot – illetőleg egy logikai bakugrás révén – a dolgozó nép érdekeit. Az alkotmány nem írja elő alkotmánybíróság fölállítását annak eldöntésére, hogy az államhatalom egyes döntései a dolgozó nép érdekeivel – tehát az alkotmány rendelkezéseivel – összhangban vagy ellentétben állnak. Amikor az államideológia dolgozó népet mond, államhatalmat gondol.

 

A büntető törvénykönyvnek az államellenes izgatásra vonatkozó törvénycikkelye puszta létével és megfogalmazásmódjával bizonyítja, hogy a társadalom a politikai jogbizonytalanság állapotában él. Elvileg egy bíráló mondat, amelyet egyetlen más személy, akár a gyerekünk előtt kimondunk – a hatóságok rosszindulata, vagy esetleges, ellenünk irányuló, de ki nem mondott politikai elhatározása esetén – elegendő alap lehet vád alá helyezésünkre.

 

Egy barátomat a hatvanas években, államellenes izgatás címén vád alá helyezték, mert azt mondta egy ismerősének, hogy Angliában nagyobb a szólásszabadság, mint Magyarországon. A rendőrség, az ügyész nem fáradozott azzal, hogy ezt a kijelentést megcáfolja. Nem hivatkoztak angol állampolgárok példaira, akiket vád alá helyeztek, mert azt állították egy ismerősük előtt, hogy Magyarországon nagyobb a szólásszabadság, mint Angliában. Barátomat azonban nem azért állították bíróság elé, mert hazudott, hanem azért, mert véleményét a magyar államhatalom nevében sértőnek találták.

A büntető törvénykönyv ezt patetikusan úgy fejezi ki: a sérelmezett kijelentés alkalmas arra, hogy „gyűlöletet keltsen” az államhatalommal szemben. Nem az a kérdés tehát, hogy a kijelentés igaz-e? Az sem kérdés, hogy ténylegesen keltett-e gyűlöletet? A védelem soha nem érvelhet azzal, hogy megkérdezi a tanúktól, akik előtt a kijelentés elhangzott, támadt-e lelkükben gyűlölet a kritikus mondat meghallgatása után az államhatalommal szemben? A hatóságok érzik, hogy ez elég ingoványos bizonyítási módszer lenne. A legtöbb megfélemlített tanú, aki bevallotta, vagy besúgta, hogy mit mondott előtte a vádlott, azt már tagadná, hogy gyűlöletet érzett az államhatalom ellen, ez őrá is rossz fényt vetne. A gyűlöletre vonatkozó utalás a törvényben puszta retorikai fordulat tehát. Hogy egy „izgató kitétel” keltett-e gyűlöletet vagy sem, az a bírói megítélés szempontjából nem releváns.

A tanút, aki barátom esetében rendőrségi besúgó volt, ugyancsak nem faggatták a mondat hatásáról. Angliának és Magyarországnak ez az összehasonlítása igen nagy ügyészi képzelettel vélhető csak gyűlöletkeltésre alkalmasak, hiszen tárgyi megállapítás csupán, és semmiféle szenvedélyes elemet nem tartalmaz. Az ügyészt, s a padsorokban ülő politikai rendőrtiszteket nem zavarta az sem, hogy puszta eljárásukkal igazolták barátom sérelmezett kijelentésének helytállóságát. Nem lehet szembetűnően nagyvonalú az a politikai szabadság, amely egy hátrányos összehasonlítást nyomban börtönnel kíván büntetni. A bírónő jószándékú és értelmes volt, bűncselekmény hiányában elutasította a vádindítványt. Az ügyész és a detektívek dühöngtek. Barátom örült, hogy nyomban szabadul, némileg kesernyésen persze, mert addigra hónapokat töltött vizsgálati fogságban.

Megállapíthattuk tehát, hogy a sérelmezett mondatok – mert mindig mondatokról van szó – nem azért izgatóak, mert hazugok, nem is azért, mert ténylegesen gyűlöletet keltenek, hanem mert ez vagy az a rendőrtisztviselő és ügyész úgy találja, hogy sértők az államra nézve. Az pedig, hogy ők – az állam nevében – mitől sértődnek meg, teljességgel rájuk van bízva. Sem a vádlott, sem a védő, sem a szakértők, sem a nyilvánosság e sértettség jogosultságát nem vitathatja, egyedül fölötteseik. Az államhatalom büntető sértődékenysége a társadalom részéről nem vitatható.

Ismeretlen állampolgárok ilyen sértőnek talált kijelentéseikért az aránylag liberális Magyarországon a hivatalos adatok alapján százával ülnek vizsgálati fogságban vagy éppen börtönben, hónapokon vagy akar éveken át. Meghurcoltatásuk hátralevő életükön nyomot hagy. Ismeretlenek, mert az ismertebbekkel szemben a bűnüldöző szervek óvatosabbak. Néha ilyen esetekben is elkövetnek balfogásokat. Ellenem egyszer naplójegyzeteim tartalma, más esetben pedig az értelmiségről egy barátommal írott tanulmányunk miatt indított eljárást a rendőrség. Naplójegyzeteim és tanulmányunk kétszeri meglepetésszerű házkutatásuk nyomán lett a rendőrség olvasmánya. A nyomozótisztek faggatózásának, tanúkihallgatásának tárgya nem az volt, hogy jegyzeteimben, illetve tanulmányomban igazat mondok-e vagy sem, hanem a puszta ténykérdés: olvasta-e rajtam kívül más is a kérdéses szövegeket? Ezzel adtak a vizsgálatnak színleg formáljogi semlegességet. Akkor már vád alá helyezhető lennék, ha naplómba, kéziratomba más is beleolvasott volna. Idős takarítónőnket barátságtalanul faggatták, zárva volt-e a kéziratszekrényem, mikor szobámban takarított? Ha ugyanis a kulcs benne lett volna a szekrényajtóban, ez már elegendő alapot nyújtott volna vád alá helyezésemhez. A kedves idős asszony porszívózás közben belekukkanthatott volna följegyzésembe. Azt már nem kellett volna bizonyítani, hogy csakugyan elolvasta őket. A jog szerint, és itt a jog szó köré egész mosolygyűrű kívánkoznék, a puszta lehetőség is elegendő lett volna. D. asszony kitartott amellett, hogy a kulcs nem volt a szekrényajtóban. Kétségbevonták szavahihetőségét, emlékeztették, hogy hamis tanúvallomás miatt neki is baja lehet a törvénnyel. Erkölcsi megütközéssel jött el az állami sértődés hivatalából.

Nemcsak mondani, de még egy eldugott füzetbe följegyezni sem szabad tehát olyat, amitől a sértődékeny állam megsértődhet. Ha mindenki kellően vigyázna magára akkor még a feleségével sem beszélne őszintén az ágyban, hiszen a falnak is lehet füle, az én falamnak föltehetően volt füle. Ki tudja mitől bántódik meg az államhatalom, amelyet olyan tisztviselők képviselnek, akik megtanulták önmaguk méregbe lovalásának lelki technikáját? A dolog azonban mégsem így áll. Az emberek Magyarországon szinte naponta mondanak olyasmit, amiért bíróság elé állíthatók lennének, ha éppen bíróság elé akarná állítani őket valaki. Ez alól a vezető politikusok, sőt még a politikai rendőrség tisztjei sem kivételek. A törvény betarthatatlan, s úton van affelé, hogy olyanféle jogi kísértetté váljon, mint azok a törvények egyik-másik amerikai államban, amelyek a házasságtörést börtönnel büntethetnék, ha bárkinek is eszébe jutna alkalmazni a törvényt.

Ma még nem tartunk itt. A sztálini időben országomban tízezrek ültek – vagy inkább dolgoztak – államellenes izgatás miatt fegyintézetekben. Ma, hivatalos közlés szerint, évente százhetven embert ítélnek el jogerősen izgatás miatt. Ha országunkban csakugyan lenne szólásszabadság, s a törvények alkalmazása az alkotmányhoz és a hivatalosan meghirdetett szocialista demokráciához alkalmazkodna, akkor e százhetven ember közül talán senkinek sem kellene börtönben ülnie. A törvény még nem soványodott kísértetté, csak éppen lefogyott. Néha meghízik – távoli, s az állampolgárok számára fatálisnak tűnő politikai időjárás-változások következtében –, ilyenkor a bűnüldöző szervek utasítást kapnak, hogy szigorúbban járjanak el az államellenes izgatás elkövetőivel szemben. Hogy ki ellen fognak szigorúbban eljárni, az meglehetősen véletlenszerű, mindenesetre emelkedik az izgatásért lecsukottak száma. Ilyenkor a riadt állampolgárok találgatják, hogy X. letartóztatása egy csúfondáros versikéért valamilyen jelképes figyelmeztetés-e, ha az, akkor kinek szól, s vajon miért éppen őt választották ki?

 

A vizsgálótisztek maguk is gyakran kényelmetlennek érzik a helyzetet, s így elméskednek: mondani bármit szabad, a rendőrség csak az államellenes cselekedeteket üldözi. Márpedig az államellenes gyűlölet fölkeltésére alkalmas kijelentés: cselekedet. Ha elhangzott, és volt hallgatója, ha leiratott, és volt olvasója, akkor a bűncselekmény megtörtént. Hogy egy kijelentés alkalmas-e gyűlölet keltésre, az jogi vagy szakértői vita fölött álló kérdés, ezt a kérdést eldönteni a rendőrségnek, és az ügyészségnek, majd a bíróságnak kizárólagos joga. Ha a bűnüldöző szervek úgy döntenek, hogy a szóbanforgó, később vádiratban idézhető szöveg: államellenes izgatás, akkor miatta a gyanúsított letartóztatható, a vádlott börtönbe zárható, minősített esetben – a magyar jog szerint, amely azt hiszem nem szigorúbb a többi kelet-európai ország büntetőtörvényeinél – akár nyolc évre is.

 

Az államnak tehát a szólásszabadság tekintetében – semmilyen vitát, mérlegelést nem tűrő, sőt a jogvédelmet is elnémító teljhatalma van. Ha nem akar, nem él vele. De ha akar, akkor szabad folyást engedhet sértettségének, s a besúgók szerint államellenes kijelentéseket tevő állampolgárok bő választékából azt vihet a politikai rendőrség fogdáiba, akit akar.

 

Elismerően méltányolom hogy a véleményeik miatt lecsukottak száma két és fél évtized alatt országomban mintegy századára csökkent. Ez a fejlődés feljogosít annak követelésére, hogy ez az egy százalék is szünjön /*szűnjön*?/meg. Ne lehessen Magyarországon senkit véleményéért börtönbe csukni. Amíg száznegyven ember – azért, amit mondott vagy írt – börtönben ülhet, addig jogbizonytalanság van.

 

Mindazért, amit az államellenes izgatásról most írtam, magam is lecsukható vagyok. Mindezeket nálunk egyetlen újság sem közölné. Ha nem csuknak le érte, annak politikai okai vannak és nem jogi lehetetlensége. Egy ilyen eljárás – most károsnak látszanék, jövőre talán hasznosnak. Hogy megindítják-e vagy sem, az nem a jogrendtől függ, hanem a döntéshozók politikai akaratától.

 

Én nem ajándékként akarok szabadlábon lenni, hanem mert erre jogom van. Mert az ország vezetői által is aláírt emberi jogi nyilatkozatok, továbbá a magyar alkotmány szerint írásaim nem minősíthetők bűncselekménynek. Ha engem csak a döntéshozók jóindulata véd és a politikai kalkuláció, akkor intézményesen védtelen vagyok. Mint egyik állampolgár a többi között nem kíméletet remélek, hanem jogot követelek. Magamnak és minden honfitársamnak.

 

Az önkény sokféle erőszakolt magyarázkodással védi magát. A hivatalos jogászok azt mondják, hogy a jog nem elvont intézmény, hanem osztálytartalma van: az állam bűnüldöző szervei a munkáshatalmat védelmezik. Én azonban tudom, hogy államellenes izgatás címén országomban nem földbirtokosokat, gyárosokat és bankárokat csuknak le, mivelhogy nincsenek ilyenek, mégcsak nem is neves értelmiségieket, hanem a nyilvánosság vagy a külföld által számon nem tartott embereket, többségben munkásokat és parasztokat. Mi lenne hát a kocsmai kifakadások miatt hozott ítéletek osztálytartalma? Miért csukja le a magát munkáshatalomnak tekintő állam az olyan munkást, aki balszerencséjére épp egy civilruhás rendőr, vagy egy besúgó előtt mondja ki, amit erről a furcsa munkáshatalomról gondol?

 

Hogy ki-mit mondott, s hogy a bűnüldöző állam milyen eszmékre hivatkozik, az a világközvélemény egyre nagyobb részének szemében: elhanyagolható tényező. Természetes, hogy Latin-Amerikában a diktatúrák azért fognak lecsukni valakit, mert kommunista. Milyen alapon tiltakozhatunk ilyen vagy olyan politikai meggyőződésű emberek üldözése ellen, ha másfajta politikai meggyőződésű emberek üldözését helyben hagyjuk?

 

Itt áll az a modern civilizációs követelmény, mindenfajta demokráciának alapelve, még ha szocialistának is nevezik azt, hogy Gondolatok Nem Büntethetők. S vele szemben a képmutató, demagóg, hazudozást követelő, hízelgést jutalmazó állami önkény, amely a gondolatokat, amelyekre válaszolni nem tud: bünteti.

Ez a tekintélyuralmi sértődékenység a titkosság félhomályában tenyészik, fél a szembenéző szemektől. Magában sem tud bízni, ezért másban sem bízik. Fél kitenni magát a hatalom nélküliek nyílt beszédének. Férfiak, akik nem remélik, hogy férfiak maradnak, ha az állás páncélzata leválik róluk, többre becsülik a megkövült hazugságot, mint a mozgékony igazságot. Férfiak, akik saját fiuktól is megsértődnek, félnek a kalandtól, hogy önmagukban és legfontosabb kapcsolataikban keressék meg magukat. Tíz értelmetlen körömmel ragaszkodnak a tisztségükhöz. Pedig a hatalom is csak akkor jó, ha játék, sport, művészet.

 

Biztos hatalma csak annak van, aki megvan enélkül a hatalom nélkül is, mert akkor igazán az aki, ha egyetlen szempár néz, bizalommal rá. Aki egy áldatlan és elmérgesedett helyzetben megtalálja azt az intézkedést, amely a legkevesebb emberi érdeket, sérti. Aki azzal akar belépni a történelembe, hogy törvényerőre emeli a társadalom legérettebb gondolatait. Aki otthon van egy nép szabadságvágyában, mert ez az ő vágya is. Az ilyen ember tekintélyt sugároz anélkül is, hogy gondolatokat büntetne. Az ilyen ember szemében állampolgárokat üldözni azért amit gondolnak, írnak, mondanak, ugyan-olyan visszataszító, mint amikor egy izmos férfi megüti a feleségét, mert rosszul esik a véleménye.

 

Mégegyszer: a büntető törvénykönyvnek az államellenes izgatásra vonatkozó cikkelye a kormányzásnak kezdetleges és nélkülözhető eszköze. Az az uralom, amely a gondolatokat bünteti, önkényuralom. Az az állam, amelynek rendőrsége az állampolgárt véleményéért zaklatja, fenyegeti, letartóztatja, az az állam még nem tanulta meg a civilizált hatalomgyakorlást. A gondolatszabadságot mihelyt feltételek közé szorítottuk, már el is temettük.