Arc és álarc¹

Az irodalom irónikus álarc. Tudja magáról, hogy az. A nem irónikus álarc hazugság. Az álarc az arc metaforája élesen hangsúlyozott és talányos. Emlékezetemben mások arca néhány egyszerűsített vonás. Magam elé idézve mások arcát, képzeletem sorakoztatja föl műveit: ismerőseim álarcait. Az ősöknek, az isteneknek, a démonoknak csak álarcuk van, ezzel, agresszív élességükkel nőnek a mi lágyabb, bőbeszédübb arcunk fölé. Arcomat a természet csinálta meg az idő, álarcaimat én magam, ettől elvontak, egyszerűsítők, gyerekesek, igazán emberi alkotások. Szükségünk van rájuk, mint a szóra, nem tudnánk kommunikálni nélkülük. Bemutatkozunk egymásnak, meglengetjük egymás felé a maszkunkat, mint a kalapunkat. Az író maszkmester, mitológiagyáros, költ egy álarcot, mögétekint, és megpillant mögötte egy másik álarcot.

 

Az egymás mögött sorakozó álarcoknak misztikus végtelensége van, mindegyik mögött van egy másik. Nézhetem egy másik ember arcát a kozmosz emblémájaként, ha szeretem; nézhetem úgy is, mint halotti maszkot, ha nem szeretem. Kifestjük egymás álarcait, majd gyanakodni kezdünk rájuk és letépjük. Annyiféle álarc van, ahány emberi viszonylat, s ez megnehezíti a gondolkodást a tárgyról. Próbáljuk meg telefonon elmesélni tegnap esténket, a társasági összejövetelt néhány perc alatt. Elemeket választunk ki az emlékfolyamból, s összekötjük őket a véletlen stilizáló logikája szerint, a rejtett indulatok sorrendjében. Ahogy elmeséljük a többieket, szellemes vagy unalmas álarcot készítünk róluk. Igazában talán az arcot keressük, lehet, hogy csak egyetlenegyet, lehet, hogy az álarcok csupán közelítések ennek az egyetlen arcnak a megismeréséhez. Mert nagyon bizonytalanok vagyunk, hogy látjuk-e a velünk szemben lévő arcot. Álarcokat illesztünk rá, egyik sem illik rá igazán, átmosolyog rajtuk. Az arcot megtalálni lehetetlen. Két végtelen nem eshetik egybe. Két arc nem nézheti meg egymást igazán. Álarc nélkül nem találkozhatunk. Az álarc episztemológiai tréfa.

 

Minden kultúrának megvan a maga jelmeztára, maskarádéja, a történelemnek a maga szoborcsarnoka. Ott sorakoznak a hősök és az árulók, a karizmatikus vezérek és a töprengő gondolkodók, a tevékeny iparkapitányok és polgármesterek, úgy viselkednek, ahogy kell, engedelmeskednek saját álarcuknak. Mózes és Krisztus, Buddha és Mohamed álarca, Nagy Sándor és Julius Cézár, Hitler és Sztálin álarca. Alvó, szeretkező, mosakodó arcukat nem szoktuk elképzelni, az már irodalom, mint Napóleon vizes, kövérkés háta a tábori mosdótál fölött a Háború és Békében. Szemléljük kultúránk szigorú és megfeszített arcát a pártszékházakban, a bankszékházakban, és a nukleáris rakétákban. Olyan, mint egy visszatartott ökölcsapás. Erkölcsi rokonszenvet érzek mesterségem iránt, mert kérdésessé teszi a parancsosztók álarcát. Minden valamire való író anarchista kísértést érez: lemaszkolni a komoly szörnyetegeket egészen a csontvázukig. Az irodalom: a kultúra szorongása, rossz lelkiismerete és mosolya önmagán, üzenete a századokhoz, hogy nem kell a dolgokat olyan halálosan komolyan venni.

 

Arc és álarc antinómiája morális konstrukció. Ez nem olyan nagy baj, de jó tudni, hogy az. Nincs olyan szerelmes, aki ne keresné szerelme igazi arcát, bár vélhetően a nem igaziakban is öröme telik. Állandóan gyanakszunk, hogy amit látunk, az nem igazán igaz, hogy a jelenségvilág fátyla egy rettenetes vagy magasztos lényeget takar. Az író szerepről-szerepre vedlik, előbb a közhelyesebbekből vetkőzik ki, aztán a furcsábbakból. A jelenségek erdejében körvadászat a lényeg után. A sokféle, szavakkal megfogalmazott lényeg azonban a józaneszű szemlélőben az álarcosbál benyomását kelti. A táncosnők ösztövérek, a bál egy kissé unalmas. A lényeg professzorok hipotézise. A professzorok erkölcsileg helytelenítik az álarcokat. Ami engem illet, nem szeretném, ha lényegemet jelenségeimtől elválasztanák. Ehhez az intellektuális művelethez valamilyen gyilkolószerszám kell. Egy jó regény: álarcos igazság. Egy akasztófa: meztelen hazugság.

 

Mért bujócskázik az író? Miért akar ez az öregember fiatal lány lenni? Miért akar ez a fiatal lány öreg ember lenni? Az irodalom álarc, amely arcnak látszik. III. Richárdról, aki gazember akart lenni, a közönség tudta, hogy csak színész, festett arccal, rongypúppal a hátán, mégis megdobálta. Csak a többiek álarcok, s mi nem vagyunk azok? Tudnom kellene, hogy az egész csak irodalom, akkor is, ha a talpamat verik.

 

Képzeljünk el egy államtitkárt: úgy ad kezet, úgy mosolyog, úgy ráncolja a homlokát, mint egy államtitkár. A szerep rákövül viselőjére, de nem válik igazán arccá, hiszen elég könnyen kicserélhető. Ha az államtitkárt leváltják, arca is megváltozik. A társadalomnak kellenek a szerepek, s hozzájuk morálokat rendel. Mindenki megtanulja, hogy mi a dolga, rend akkor van, ha mindenki e játékszabályok ismeretében jár el a többiekkel szemben, viselkedése csak így lesz kiszámítható. Az elmebetegek nem tudják szerepüket a többiekéhez igazítani, álomszerű világukban nehéz eligazodni, s váratlan képtelenségek történnek. Legtökéletesebben a robotautomata igazodik a szerepéhez, semmilyen váratlan cselekedetre nem ragadtatja magát, legfeljebb elromlik.

 

Minden kultúrának, ideológiának megvan a maga kiérlelt közhely és szereprendszere, megvan a maga ikonográfiája, s mindazokat, akik nem rendelik alá magukat: bünteti. Hitler és Sztálin ikonográfiája gyilkosan egyszerű volt, halálfia lett, aki nem viselte éjjel-nappal az általuk elrendelt álarcot.

 

Az emberek ragaszkodnak a szerepükhöz, mert ez adja biztonságukat, de feszengenek benne, mert kényelmetlen. Álarcunk korlátolt, arcunk azonban megfogalmazhatatlan, s csak olyankor mutatja meg magát, amikor hibásan játszunk, amikor megsértjük, vagy éppen megújítjuk szerepünket. Rejtőző arcunk a szerepünknél meghatározatlanabb és gazdagabb. Az írók mindig is emlékeztetni próbálták olvasóikat erre a feszültségre arc és álarc között. Megrajzolták és kétségbevonták az álarcokat, keresték, mi a titka egy embernek, szemérmetlenül meglesték hitelesebb arcát, mint egy mélytengeri állatot, amely csak villanásra tűnik fel. Mintha valamennyien – a kultúra alaptermészeténél fogva – többé-kevésbé hazugok lennénk. Az igazság vadászai leleplezett bűnök, szenvedélyek, gyötrelmek, betegségek trófeáival tértek haza. Ezekből lett a kor gondolkodásmódjának újabb sémája. A tizenkilencedik század regénye azon volt, hogy az arcot és az álarcot, mint az igazat és a hamist megkülönböztesse. A huszadiké lemondott erről, s vádló szarkazmussal arctalan lényeket, üres álarcokat mutat.

 

Az írótól megrendelői azt várják, hogy elevenítse arccá a hivatalos kultúra jóváhagyott, vázlatos álarcait. Csináljon megrendítő metaforát a bankigazgatóból vagy a párttitkárból, mutassa meg, hogy valójában milyen emberiek. Ha nem ruházza fel hibákkal őket, hogyan világíthatnának erényeik. Szabálytalannak kell látszaniuk, hogy a szabályosságuk meggyőző legyen. A társadalom rendfenntartásához szükség van a pozitív és a negatív szerepek stilizált sorozatára, érezzen az olvasó rokonszenvet a jók és ellenszenvet a rosszak iránt. Ez a stabilizált hierarchia menny és pokol között a társadalom erkölcsi tudatának képeskönyve, metaforák alakjában fejünkbe épített rendőri cenzúra.

 

Kelet-Európa ideológiai társadalmaiban az irodalom fontosabb, mint a polgári társadalmakban, olykor az egész közélet egy-egy regényalakról vitatkozik. E társadalmak lappangó párhuzamos kultúrája időnként olyan arcképeket szembesít a cenzúrázott ikonográfiával, amelyek nem férnek el benne. Vannak határok, s olyan autonóm metaforák, amelyek csak a kéziratos irodalomban terjedhetnek. Bohóctréfák a fegyveres testületek álarcosbálján. Ez a médium, s a vele járó kellemetlenségek nem annyira csábítók, hogy az írók többsége ne a hivatalos ikonográfiát próbálja némileg finomítani.

 

Kelet-Európa alkalmas terep arra, hogy goromba episztemológiai kétellyel szemléljük a kultúra alkotóit és alkotásait. A megvalósult eszme társadalmaiban mindinkább a kultúra-alkotó értelmiségiek cenzúrázzák a kultúrát, a sajátjukat is természetesen. Indokolt, hogy vidám kritikával deszakralizáljuk az úgynevezett magas kultúrát, és benne az irodalmat. Az államszocializmus kiváló ösztönzés a tudat önkritikájára. Lehet, hogy ez a művelet nem különösebben népszerű, de alighanem fölszabadítóbb, mint egy újabb ideológia előállítása. Föltehető, hogy az értelmiségi osztály uralma nem múló átmenet, hanem egész civilizációs korszaknak ígérkezik. Ez az osztály képes arra, hogy uralmát hajlékonyabbá, elegánsabbá és ellenállhatatlanabbá tegye. Történetileg újszerű kihívással szembesültünk. Az államszocialista romantika hálójából kikeveredve gyengeség volna önsajnáló disszidensromantikát szőnünk magunk köré.

 

Az irodalom – mondják – világot teremt egy tudat ablakából. Mi ez a világ? Nem az univerzum, nem is az atomi szerkezet. Az író az emberek világában is csak annyit ismer, amennyi az övé. Írói világom? Én vagyok az. Amit a fejemben hordok. Műveim: álarcaim. Mint tény csak álarc van, arc csak mint utópia van. Ha lenne arc mint tény, az csak az egyik arca lenne valakinek az elképzelhetetlenül sokból, olyan alkalmi, mint egy fénykép. Önarcképünk is jobban sikerül, ha nem felejtjük el, hogy személyiségünk is vallásos föltevés, amelyre éppolyan szükségünk van, mint a lábunkra. Ha netán mégis lenne arcom, magában foglalná minden lehetséges arcomat, de vajon ezt ki ismerhetné? Én biztosan nem, tudásom a többiekről méginkább véges, olykor csak egy-két vonás, karikatúra. Magamat, s a többieket csak úgy tudom látni, ahogy itt és most lehet, környezetem sztereotípiával. Körbeértünk: a regény világa az író álarca.

 

Nemcsak egy mosoly vagy egy riadalom tartozik az archoz, hanem az is, ami a világból megmosolyogtat vagy megriaszt. Bele kell törődni, az irodalom antropocentrikus, ez a centrum pedig a miénk, eleven személyeké, tőlünk független emberi központ nincsen, legföljebb pártközpont. Bármilyen tárgyilagosan írom le, regényemben egy utcakép: önarcképem része, egy Budapesten vagy New Yorkban élő emberé. A huszadik századi esztétikai fölismerés, hogy a realista regényfigurák nem igazán reálisak, bennünket ma már nem döbbent meg. Miért lennének reálisak? Ez éppoly különös igény lenne, mintha elvárnók, hogy a bűvész csakugyan hasítsa ketté a szekrénybe zárt munkatársnőjét. Ki tagadná, hogy az irodalom, még a legunalmasabb dokumentáris válfaja is fikció. Nem tudhatjuk, hogy amit a szerző mond, igaz-e vagy sem. Ha jól írja, elképzeljük Charon csónakát is, ha rosszul írja, nem tudjuk elképzelni még a vonatot sem, pedig már ültünk vonaton. A pozitivista és marxista esztétikák közös rögeszméje, hogy az irodalmat a valóság tükrözésére kötelezik. Ennek éppen annyi értelme van, mintha utasítást kapnánk, hogy költözzük a Föld nevű bolygóra. Mi egyebet tehetne az irodalom? Semmi nem tud az eszünkbe jutni, ami ne lenne valóság. Egy téves eszme nem az? A hidrogénbomba nem az? A realizmus igénye csak akkor válik érdekessé, ha meg kell határozni a valódi valóságot, mert az íróé nem a valódi, másoké valódibb, például egy kiadói vagy minisztériumi hivatalnoké. Ha a valóságról ez utóbbiak hivatalból többet tudnak, akkor a realizmus kérdése ijesztően érdekes kérdés. Különben a regényem: szöveggé szerveződött tudatom, amely lehet érdekes vagy sem. Így a regényem a valóság eltorzítása, mert a torzítatlan valóság a központi pártlapban olvasható. Az irodalom realizmusa csak akkor érdekes kérdés, ha az irodalom bürokratikusan irányított.

 

Az irodalmi művet olvasója aszerint minősíti igaznak vagy hazugnak, hogy összeegyeztethető-e az ő ideológiájával vagy sem. A klasszikus művek annak köszönhetik szívós fennmaradásukat, hogy semmilyen konzisztens ideológiának nem tesznek eleget, megzavarták és átmetszették a jóváhagyott ikonográfiákat. Az ideológusok fegyvertelenek voltak velük szemben: mikor a Bűn és Bűnhődés, majd a Háború és Béke megjelent: mind a konzervatív, mind a progresszív orosz sajtó elégedetlen volt, ez a két regény senkit sem szolgált, időteltével az ideológusok hódoltak be nekik. Az ember elvont képével az egyén konkrét tapasztalata sohasem egyezik: ebből a konfliktusból él az irodalom. Ettől kihívóan enigmatikus a klasszikusok ikonográfiája.

 

A nagy művek iróniája meghaladja azt a naív kérdést, hogy kinek van igaza? Olvasójuk átéli minden szereplő igazságát, s nem tud döntőbíráskodni fölöttük. A tragédia azt jelenti, hogy nincsen magasabb szintű, föloldó igazság. A kórus igazsága nem haladja meg a protagonistákét. Az irónia azonban megsemmisítené önmagát, ha nem keveredne hozzá szerencsére a korlátoltság salakanyaga, a tökéletesen eredeti művek várába nem lenne bejáratunk. A szellemes hatóanyaghoz egy kis kortársi, ostoba vivőanyag is kell. Ez az inherens butaságuk teszi az óriásokat liliputi cérnával megkötözhetővé. De aztán újra meg újra fölállnak.

 

A jó irodalom kulturális anomália. Arcképei morálisan osztályozhatatlanok, s módot adnak arra, hogy a kortársak elszórakozzanak ilyen talányokkal: optimista-e vagy pesszimista, etikus-e vagy cinikus a Hamlet? Merő látszat, hogy egy jelentős mű beilleszkedik valamelyik intézményesült kortársi világnézetbe; háziasíthatatlanul maguknak való állatok. Mindannyian végtelenül többek vagyunk, mint aminek látszunk, a jó írók kibeszélnek ebből a többletből valamit, a királyt és a csavargót, a szentet és a gyilkost. Matuzsálemet és a csecsemőt. A regényíró, szemben akár a benne lakó filozófussal, nem mesterkedik azon, hogy az immanens létezést és az utópikus szubsztanciát összeboronálja. Eszébe sem jut, hogy egy gyerek halálára a világtörténelemben keressen vigaszt. Éppenséggel az antinómiákból él. Megengedi magának, hogy éppoly örvénylő álarcrendszereket építsen, mint a társadalom, vagy ő maga. Örül annak, hogy sokféle álarc van, és irtózik azoktól, akik valamilyen erkölcsi rögeszmétől vezetve arra törekszenek, hogy csak egyféle legyen. Az erkölcsös társadalom haragudhat a tolvajra, regényben a tolvaj, ha jól van megírva, legalább olyan szeretetreméltó lehet, mint akár a főügyész.

 

De a legerősebb tehetség sem tud kilépni korának gondolkozási technikáiból, mítoszaiból és ellenmítoszaiból. Azt nézi, amit lát, azon gondolkozik, ami a kortársakat foglalkoztatja, kiszökik korának hivatalos ikonográfiájából, és csinál helyette egy másikat, amely tükörarcként néz az előzőre, s bármilyen botrányos, röpke évek alatt történeti műemlékké változik. Évtizedek távlatából a legkihívóbb művek is milyen jámborak. Elandalodunk ezen fölényesen, de folytassuk az olvasást, fölényünknek se híre – se pora: King Kong tenyerén ülünk.

 

A huszadik századnak jelentős érdemei vannak az emberi arc eltüntetésében. A talányosan egyéni arc nem illik jól egy tányérsapkához. Az arc – korszellemünk parancsára – struktúrák elvont hordozója lesz. Nyugaton a pénz, keleten az államhatalom vallását ábrázolja, eleget tesz a feladatának: jelvény. Van-e arcuk a szervezett gyilkosoknak? Van-e arcuk a tömegsírba lőtt foglyoknak? Van-e arca a csokoládéreklám ujjongó kisgyerekének? Van-e arca a hüvelye felől fényképezett kebelcsodáknak, a nyilatkozó pénzügyminiszternek, vezérkari főnöknek, kulturális hírességnek?

 

Túldeterminált, átlátszó arcok se mélységük, se rejtélyük, se történetük, se önállóságuk, nem igérnek meglepetést, váratlan fintort, sorozatban készült, általános arcok, megfelelnek a normáiknak, olyanok, amilyeneknek lenniük kell. Egy lány megnézi halott apját, csakugyan olyan, mint egy hulla, hasonlít a televízióban látottakra. Az emberismeret ősforrása, transzcendens valóságunk a televízió ikonográfiája. A képernyőn megpillanthatjuk a születés és a meghalás eseményét, karosszékből nézzük az arcokat az orgazmus, a kínzás görcsében, vagy ahogy mondják, legbensőségesebb titkaikat, amelyek nem különböznek jobban egymástól, mint két szardíniásdoboz. Voyeur kultúrák körvadászata az egyéni arc után, amely nyomban, ahogy megfogták, tömegtermék lesz. A médiák ellopták, kapitalizálták, államosították az arcunkat, mi pedig mást sem akarunk, mint éppen ezt. Gyilkolj meg rejtelmesen fiatal lányokat, s integess összebilincselt csuklóval a tolongó kameráknak. Gyere vissza a klinikai halálból és adj interjút, hogy milyen volt. Nem te nézed a képernyőt, ő néz téged, nem ő hasonlít rád, te hasonlítasz őrá, megerőszakolja az arcodat. Miért tetszik olyan sok embernek, hogy megerőszakolják őket?

 

Mit tehet az író? Hámozza, levetkőzteti, tudata paradoxonjaiból formálja belső arcát. Véletlen arcából kevésbé véletlen arcot csinál, átvilágítja, megtisztítja a szerkezetét. Ellentétes erek kereszteződési pontjává teszi. Annál inkább van arca, minél inkább elüt a fölkínált normáktól. Munkában van, útban van, szembeötlően elidegenült álarc helyett, kevésbé nyilvánvalóan elidegenült álarcot keres. Ez a beszédes önlebontás az irodalom. Megépítjük belső arcunkat, mint egy labirintust, szórakoztatóan bonyolult tér lehet belőle. És meghívásunkra: átvonulnak vágyainkon és szorongásainkon, próféciáinkon és kétségbeesésünkön, szégyeneinken és önigazolásainkon az olvasóink.

 

Megszervezzük a városnéző séta útvonalát a fantazmáink között. Becsaljuk az olvasót az elvarázsolt kastélyba, ha minden jól megy, borzongani fog, nemi izgalomba jön, föllázad, megalázkodik, a halál környékén is megfordul; azután kicsit fáradtan kimegy a könyv végén az agyunkból. Bennünket követve a saját labirintusában is tett egy kirándulást. Szórakoztatóipar munkásai, megtestesítjük az olvasó kísértéseit. Csinálunk magunkból gyilkost és terhesanyát, olvasónk segítséget vár tőlünk, hogy elképzelje, milyen a szülés, az ölés, közvetítők vagyunk az elemi események és az olvasó néha kissé lusta képzelete között.

 

A könyv előtted, olvasó, mélységben kinyíló színpad. Ezzel a néhányszáz oldallal te is gazdálkodsz. Együttesen megcsináljuk az estédet: ott fogsz bolyongani a díszletek között. Figuráinkról el fogod hinni, hogy igaziak, a jászolban mosolygó kisgyerek és a napkeleti mágusok is, szükséged van rájuk. Vigyázz magadra, a helyzet nem egészen veszélytelen. Mondatról-mondatra jól meglepünk, elhitetjük veled álarcainkat, elbizonytalanítunk, beleszövünk a médiumba. Ha minden jól megy, belőled is mese lesz, a legkísértőbb jelenlét, amelynek nincs szüksége arra, hogy igazolja magát. Átéled az érzékelhető nyelv és a képzeleti utalások két párhuzamos sorának feszültségét. Folyamatos történetként dolgozod föl az egymás mögé vagdosott szövegdarabokat. Az író azon mesterkedik, hogy a következő mondat váratlan legyen, de kínál számodra egy pallót, amely a metafora szakadéka fölött átvezet.

 

Egy nyelvi közegen át, kedves közönség, támadást intézünk ellened. El akarunk csábítani, le akarunk venni a lábadról, el akarunk rabolni, szöktetni, kelepcébe akarunk csalni, szédítünk, sértegetünk, fontoskodunk, titokzatoskodunk előtted, megkínozunk, saját nyomorunkat etetjük meg veled, szeretkezni fogsz a hallucinációinkkal, bezárunk a kép keretébe, a regény várába, s kidobunk egy vers harminchetedik emeleti ablakán át, s közben tudjuk, nyavalyás közönség, hogy az egészet fényesen túl fogod élni. A kockázat a miénk: belső tudásunkat külsővé tesszük: ha nyomban megértenéd, hamarabb elfelejtenéd. A kísértő tartós szerelmet igényel, fényét, árnyékát átlopja az agyadba, nem tudod elfelejteni. Ne félj tőle, nem harap, olyan mint a holográf vámpírok Disneylandben. Persze azért megfogni bennünket nem lehet. Dehát, kedves közönség, fogdosd a szerelmedet, szükségtelen hozzánk nyúlkálnod. Mert el is kell felejtenünk téged, tökéletesen semmibe kell vennünk, azt kell hinnünk, hogy nem létezel. Mintha be lennénk zárva egy ablaktalan terembe és a vaksötétben beszélnénk. Körülöttünk talán vannak mások is, némák, halottak, ki tudja? Nem válaszolnak, de meghallgatják, amit magunknak mondunk a szuroksötétben.

Ez író? Hát igen. Valóságtorzító szörnyeteg. Hasfelmetsző. Visszaeső exhibicionista. Betlehemező gyerek. Tréfamester, aki mellesleg sejti, hogy mi az amit már végképp nem tűrnek tőle el. Olvasója a fellazított tekintély embere, akinek szüksége van a fellazító tekintélyellenességre. Matematikusok, üzletemberek, szakácsok, aki nem fér el bennetek, az a művész. Azt akarja, hogy a matematika, az üzlet és a konyha csak kifejezési eszköz legyen számotokra. Figyeljétek a század művészi forradalmait. Mind a formakereső anyag különösségét hangsúlyozták. Valamirevaló művészt semmi sem érdekel annyira, mint a médiuma. A század minden művészi eseménye formaproblémák új művészi megközelítése. A téma csak eszköz. Hagyjátok a tartalom erkölcsbírálatát. Mit törődtök vele, hogy egy képzeleti tárgy igaz-e. Minden művész azzal henceg, hogy realistább, szürrealistább, még igazibb valóságot tár föl, mint az elődei. A művészi kiáltványok reklámszövegét fogjátok föl úgy, mint a paciens beszédét a pszichoanalitikus heverőjén. Annyiban vagyunk realisták, hogy látnunk kell – szemünket behunyva – amit leírunk, ha mi nem látjuk, ti sem látjátok.

 

Figyeljük a technikát: hogyan készül a dolog? Dzsingisz Kán. Jézus Krisztus. Charlie Chaplin. Hogyan csinálták? Az sem különösebben fontos, milyen „életanyag” vesz körül. Keveset, nagyon keveset használunk föl belőle. A munka lényege a kiválasztás eljárásában van, ez a stílus. Minden valamire való művész formalista: igyekszik távolságot tartani a textúrán elhatalmasodó indulatos tartalmaktól. Minden mondat amúgyis elég zsírosan tele van emberi tartalmakkal. Szűrni-válogatni az erjedő anyag, hely és kor betolakodó ostobaságait. Egy jó regénynek voltaképpen minden szava idézőjelben van. Elszakadás, lefűződés, távolodás, fegyelmezett téves eszmék, módszeres skizofrénia, saját lélegzetvételed idézőjelbe tétele, a tudat önmagára figyel: irodalom.

Elkötelezettség? Felelősség? Jóideig rajongtunk a hivatásos forradalmárért. A fegyvercsempészért. A vállalati igazgatóért. A rendőrfelügyelőért. Meguntuk végre a tett ostoba kultuszát a művészettel szemben. Miért jobb lelőni egy embert, mint írni egy jó mondatot? A tett emberei – romantika nélkül – polgárok, hivatalnokok. De ti már nem vagytok istenigazában se polgárok, se hivatalnokok, se munkások. Unjátok a munkamegosztást, fogytán fogy az ipari társadalom mitológiájába vetett hit, bennetek van az új érzékenység férge. Olvasóink titkos írók valamennyien. Megelégelték már sokan közülük a társadalomtudomány nyelvi fordulatait, ahogy valamely dologról megállapítja: nem más, mint… A szórakoztatóbbat visszavezeti az unalmasabbra. Miért ne jöhetne az ész korszaka után a képzelet korszaka?

A művészek már elővigyázatosak a politikai forradalommal szemben. Tudják, hogy utána munkaszolgálat következhet. Ha már szabályoznak, szívesebben megyek – érzékeny regényíró – a bankfiókomba, mint a főhatóság székházába némi regulációért, hogy megtudjam, hányadán állok, s meddig tart a szabadságom. Bankomnak nem áll módjában engem sem kitüntetni, sem lecsukatni. Közömbös, hogy a bankigazgató olvasta-e a, regényemet, és hogy tetszett-e neki. Betétem összege akkor sem lesz kisebb, ha utálja, amit írok.

A művészi avantgard az értelmiség értelmiségének monológja, a gyanús értelmiségi beszél a gyanútlanabb értelmiségihez. Vagyunk már elegen, hogy eltartsuk egymást. A tömegkultúra mellett megfér a letisztított eljárások, az enigmatikus cinizmus elitkultúrája. Kinek tartozik a művész? Senkinek. Egyetlen csoportnak, államnak, ideológiának sem. Kifutok a kultúránkból, fussatok utánam. Kiverjük önmagunkat védett óljainkból. De ez a szakadatlan hajsza még szórakoztató is legyen. Tisztázzuk a helyzetet: ti vártok tőlünk valamit. Próbáljatok nem adni pénzt a műveinkért: megesz az unalom. Miről beszélnétek nélkülünk? Azt a sok építő szamárságot csak azért mondtuk, mert féltünk, hogy nem adtok enni és becsuktok.

Az ésszerű reformok nélkülünk is megjönnek. Nem vagyunk tanácsadók. Kísértők vagyunk. Játékvárakat építünk a tudat ellentmondásaiból. Például: a tudat önmagán túlra tör, de ami rajtam túl van, az a halálom, az önmagát meghaladó ember: öngyilkos. Fene se akarja meggyilkolni magát. Szerelmünkkel akarunk vacsorázni, s telhetetlen, fatalista derűvel szemügyre venni a helyet képtelenségét. De ha valami praktikusat akartok, vegyetek az áruházban meleg cipőt télire. Hozzánk ne gyertek meleg cipőért. Szögezzük le: nem vagyunk hasznosak. A patkányirtószer hasznos. Mi azt akarjuk, hogy képzeljétek el a patkányt, miután megette. Jusson eszetekbe: abból, ami igazán fontos nektek, semmi se hasznos. A gyereketek se hasznos. Ha mindenáron ezt akarjátok tudni: az irodalom erkölcsi haszna az, hogy egy darabig együttutaztunk. Mikor a regényünkből kiszálltok: egy kicsit álarc-érzékenyebbek lesztek. Kevésbé tudnak becsapni a szélhámosok, akik a maguk szélhámosságai fölé nem írják oda: regény. Figyelmes olvasónk tudja, hogy hozzátartozói is regényalakok, és mosolyog, amikor azok megfeledkeznek erről.