A dekadensek mi vagyunk

Talán a zsidó–keresztény vallástól, talán a baloldali kultúrától, talán Kelet-Európától kaptam ajándékba a szégyenkezést a siker miatt. Gyanakvással nézzük, ha egy emberi vállalkozás jól sikerül. Nekünk szívünk mélyén a vereség tetszik. A vesztes, a kitagadott, az alulmaradó, a megtaposott, mégegyszer mondom, nem a nyertes, hanem a vesztes. Szellemi glóriája a vesztesnek van, az öngyilkosnak, a vértanúnak, annak, aki szembefordult a győztessel, a hatalmassal. A mi történelmünk legdicsőbb lapjai a látványosan vesztett csaták. Kedvenc képünk a sír, hol nemzet süllyed el. Át tudtuk venni az Ószövetségből, ebből az örök zsidó siralomból a város teljes pusztulásának prófétikus rögeszméjét. Befejezni a történelmet, ez a romantikánk. A realizmusunk: túlélni a történelmet. Csinálni a történelmet? Tréfa.

 

Én a gazdagság mögött a boldogtalanságot, a sikerben a talmi értéket, a szépségben a hazugságot, a jólszervezett életben a megalkuvást látom, vagy inkább csak nézem, keresem, lesem. Miért szeresse a balszerencsés a szerencsést? S miért ne lássa minden vereségét – nem, soha nem az alkalmatlan stratégia büntetésének – mindig balszerencsének. Mint a bukott diák, aki készült, csak éppen rossz tételt húzott, azt az egyet nem tudta. Mi is csak azt az egy vállalkozást rontjuk el, amelybe éppen belefogtunk. Mások kiűzték a támadókat, ránk a könyörtelen végzet erejével súlyosultak. Végül mi is megszabadultunk tőlük, de vagy mások révén, vagy mértéktelenül sok áldozat árán. Minden sikerünknek gyalázatosan magas az önköltsége. Kiverik a törököt, nyakunkon a német, kiverik a németet, nyakunkon az orosz. Vagy siránkozunk, vagy dicsekszünk: elmegyünk egy tehénnel a vásárba, s visszajövünk egy libával, fűnek-fának bizonyítjuk, hogy milyen jól jártunk.

 

Erkölcsünk maga is regresszív. Behúzódni, elrejtőzni, kivárni, visszavonulni, feladni, magunk ellen fordult kárörömmel torozni a vállalkozások omladékain. A dekadensek mi vagyunk. Mert mi látjuk, hogy a külvilág ellenséges, hatalmas, csúfondárosan megsemmisítő. Hogy a vereség nemcsak odakünn van, hanem idebent is, a szív gyökerében. Add fel, add fel, mondja a rendőr Kafka utasának, s elfordulva a markába vihog. Dosztojevszkij és Kafka nem lehettek nyugati írók. A dekadencia – a sötét, az emésztő – tőlünk jön. Esztétikai hagyományunk a nemesi-paraszti hanyatlás jó íze, soha a józan, polgári eredményeké. Ha siker: legyen huszárcsíny, zseniális furfang, szabálytalan cselvetés a halállal szemben, vagy legyen messiási várakozás, mértéktelen és dagályos küldetéstudat. A nyugati és keleti kultúra találkozása ez. A keleti filozófia szerint belefogni sem érdemes. A nyugati szerint a vállalkozást siker koronázza. A kelet-európai szerint meg kell próbálni, de tudni kell, hogy veszteni fogunk.

 

A mi történelmi metaforánk a lengyel lovasság támadása a néma tankok ellen. 1956. november 4. után, vagy százan, diákok a bölcsészkart védtük volna géppisztollyal. Az utcán szovjet tankok, ők nem lőttek bennünket, mi pedig voltunk olyan nyugati racionalisták, hogy géppisztollyal ne lövöldözzük a páncélosukat. Így hát harc sem volt, csak sok beszéd, bőséges táplálkozás és órák alatt rügyező-bimbózó-kifeslő szerelmek garmadája. Már kezdtük szégyelni magunkat, túl jól ment a dolgunk. Aztán jött egy fiú, menjünk az újpesti laktanyába, kint vár egy teherautó, mondta. Miért menjünk oda? – kérdeztem. Mert lövik őket, válaszolta. Harcolnak? kérdeztem felélénkülve. Nincs kivel, mondta a fiú, messziről, a Gellért-hegy tetejéről lövik őket aknavetővel. Azért menjünk oda, hogy bennünket is lőjenek? kérdeztem. Azért, mondta a lobogószemű fiú. Szerelmem már szedte a holmiját, hogy vele tartson. Nagyon nehéz volt lebeszélnem arról, hogy odamenjen lövetni magát. Ha ő nincs, talán magam megyek oda.

 

Az oroszok valamelyest túljutottak ezen a komplexuson. Az ő metaforájuk Rettegett Iván. Kegyetlenül, pazarlóan és már szinte játékosan halmozott erőszakkal megerősíti – micsoda vereségek árán – a moszkvai államot. És micsoda hetvenkedés nyomban. Egyetlen lendület ragadja a megalázottságból a zord fennhéjázásba. Semmi gondos felhalmozás, szívós előkészület, hogyne ismerné meg a nyomorúságos vereséget is. És közben mindenkit, akit szeret, elpusztít maga körül, micsoda öngyilkos zsarnokság. Ők sem tudják polgárian szeretni magukat. Az ésszerűség itt színleges, konok, csikorgó, ésszerűtlen. Kelet-Európa nem tud önmagára nem ellentétesen gondolni. Az önpusztító despoták vidéke. Nincs sikerstratégiánk. A meghunyászkodó, a bukott lázadó és a bolond zsarnok: ez a triptichonunk.

 

Mi, kelet-európaiak, mindig utolérni próbálunk, behozni a lemaradásunkat. Arról már nem is álmodunk, hogy mi legyünk az élen. Erről csak hazudni tudunk, az is jobban megy az oroszoknak, de nekünk, a kisebb kelet-közép-európaiaknak megvan az orosz szuperlatívuszokról, a legnagyobbról és a legelsőről a magunk szarkasztikus véleménye. A játszmát azonban egészen feladni sem tudjuk, mert utóvégre mégiscsak fejlődni, versenyezni akarunk. Így aztán megcsináljuk a kultúránkban a lemaradók, de mégsem utolsók dicsekvő önáltatásait. Ha akkor nem részrehajló a bíró, ha nem játszanak össze a szerencsétlen sorscsapások, akkor nyerhettünk volna. Törtértelmi képzeletünk retrospektív ábrándozás: ha akkor ez meg ez másképp alakult volna, akkor minden jobban alakult volna. Majdnem-győzelmek, mintha-teljesítmények, aztán az önszapulás keserű elragadtatása. Sehol nyugaton nem láttam embert, aki olyan bensőséges rajongással tudná gyalázni magát, mint mi.

 

A nyugati értelmiségi prototípusa az akadémikus. Ez a lény mindenek felett az akadémiai pályafutást tiszteli, evilági mennyországa éppoly lépcsőzetes, mint a középkor ege az angyalok hierarchiájával. A legjobb egyetemek professzora a legtökéletesebb lény, következésképpen a legboldogabb is. Akinek a világa ilyen piramidálisan áttekinthető, hogyisne fürödnék az akadémiai rituáléban, hogyisne járna némi elragadtatással kongresszusokra, konferenciákra, kollokviumokra. Egy új szeretőnél kétségtelenül nagyobb sikerélmény egy ilyen konferenciát megszervezni. Majd eszmét és hírt cserélni arról, hogy melyik egyetem hogy emelkedik, hogy süllyed az imaginárius lajtorján, ki tudna ennél gyönyörűségesebb szellemi foglalatosságot?

 

Az egyetemek az értelmiség fellegvárai és temetői. Erődített hely kétségtelen, aki a falakon belül van, azon nem foghat a rontás, az mondhatni halhatatlan. Egy tenure Harwardon – üdvösség. A város közepén az egyetem a főintézmény, mint a székesegyház a hozzátartozó kolostorokkal. Isten – tudomány, pap – tudós, templom – egyetem. Ki kérte számon a papi rend tagjaitól az eredetiséget? Ki kéri számon a tudományos rend tagjaitól? Akkor az eretnek, ma az outsider, savanyú gúnyolódása – egymás közt szólva – szánnivaló.

Mert ki nem irigyli a híres professzort, hatalmas szervezet tagja, mégis nyugodtan ül dolgozószobájában, írja a könyvét, hogyne áldozna az akadémiai formanyelv szabályzatának. Majd bolond lesz hagymázos, paranoiás nyelven írni, mint Nietzsche, aki – ismét csak egymás közt szólva – semmiféle egyetemen nem állná meg a helyét. Inkább ír Nietzschéről akadémikus értekezést.

 

Kialakult az egyetemek internacionáléja. A kollégák tudnak egymásról, a vasfüggöny és a politikusok feje fölött kedvelik egymást. Moszkva és Washington duzzoghat, Akagyamgorodok és Stanford felnőttekhez méltó eszmét cserél. A háború előtt is egy kis baráti kör határozta meg a természettudomány főútját, ma is természetes, hogy a tudományos szakmák és művészeti ágak tíz-húsz legfontosabb embere ismeri egymást. A kreatív értelmiség máris nemzetközi communitást alkot, ami a nemzeti communitások communitása. Az alkotók nemzetközi informális hálózata az ő legnagyobb erősségük. Verseny és együttműködés között egyensúly van, iratlan szabályok. A nagyértelmiségiek nemzetközi rokonszenv-hálózata megfoghatatlan, nem intézmény, de ad valami védelmet az intézményekkel szemben, ha kell.

 

Ma az értelmiségi elit legfontosabb szervezete az akadémiai univerzum, az egyetemek és kutatóintézetek óriási hálózata. A múlt században a magánértelmiségi, a bohém, a szabadúszó, a járadékos, a polgári vagyon, örökség birtokosa, a piacon kolduló és manőverező háziiparos író volt a modell, most a művészek is mindinkább akadémiai talajon vetik meg a lábukat. Aki nem teszi ezt: arisztokrata vagy proletár, alternatív-marginális ábrándokkal: de ha jön mégis az a kis egyetemi ajánlat, nem zárkózik el.

 

Az egyetemi tanár öntudata ártatlan és éppen ezért szigorú. Birtokában a kanonizált tudás, amelyért meg kell dolgozni, indokolt, hogy a beavatódásnak rituális fokozatai legyenek. Meg kell akadályozni a tudomány inflációját, a versenyfeltételeket időről időre meg kell szigorítani. Csak így lehet az egyetemi tanár a szervezett értelmiségi mintaképe. Akár állami, akár magánegyetemen dolgozik, olyan, mintha állami értelmiségi lenne.

Egyik titkos álma: tanácsadóként szürke eminenciássá lenni, a tudás hatalmát a döntés hatalmával kiteljesíteni. Diákjai, munkatársai, kollegái révén az omnipotens professzornak messzire nyúlhat a keze. A tudás intézményének jelezni kell a sikert: a legtöbb szakmának megvan a hivatkozási statisztikákat összegező folyóirata. Ez, mint a televíziós sztárok, vagy a politikusok népszerűségének pontértéke folyamatosan jelzi, hol áll egy professzor a nemzetközi tudományos arisztokráciában.

 

Az értelmiségi rettenetes vágya a halhatatlanságra találékony és kreatív szenvedély. A többiek még nem vették észre, de ő már kitört az egyik környezetből és elhatalmasodott a másikban. Otthagyja a politikát és átszáll a tudományba, otthagyja a művészetet, és a művészet tudósa lesz. Megengedi magának, hogy lehajoljon a kisemberekhez, fölkarolja a munkásokat, az etnikai csoportokat, öregeket, gyerekeket, rákbetegeket, elmebajosokat. A professzornak – ebben teljesen biztosak lehetünk – ez a lehajlás nem fog megártani.

 

Tudós önmagában már régen nincsen. Tudós az, aki egyetemi tanár. Tudomány: az egyetemi tanárok tevékenysége. Tudományág: az egy bizonyos egyetemi tanszéken dolgozó egyetemi tanárok tevékenysége. Fontos elhatárolni a tudományágakat, és bebizonyítani önállóságukat, a tanszék költségvetése másképp nem bővíthető. Az egyetemi szabályok és hierarchia által formalizált tudás mögé kell az akadémikusok internacionáléja, mint hatalmi háttér.

 

A szabad író kivesző fajta, az írókból is egyetemi tanárok lesznek, ha más nem: writer in residence. Nem nagyon inspiráló környezet: az író-professzorok egymást nézik és unják a campuson. De kívülmaradni bajos, a piac irgalmatlan, biztonságot nem ad, ma egy siker, holnap eltemetődés, az alkotás órabére alacsonyabb, mint a szervezethez tartozásé. Miért legyünk divatjamúlt, anarchikus háziiparosok, akiket nem lehet komolyan venni, akiknek komolytalanságait majd a komoly irodalomtudósok elemzés tárgyává teszik? Az író irracionális, a professzor racionális. Az író ötletei rendszertelen, aforisztikus villanások, a professzoréi mazsolák a lineáris fejtegetés tésztájában. Az író tudása meztelen, itt van, csak önmagával tud érvelni, nincs mögötte bibliográfia. Amit ír: vagy igaz, vagy nem, vagy elhiszik, vagy nem. Ha érdekli az olvasót, jó, ha untatja, rossz. Az író egy kis mágusi tekintéllyel pótolja azt az elemi tekintélyhiányt, hogy nem áll mögötte a tudomány testülete, amely az ember vélekedéseit igazságokként hitelesíti.

 

Ahogy a keleti világban a pártértelmiség tölti be a szelektív és irányító szerepet, s ez minősít véleményeket tudásnak vagy tévedésnek, a nyugati világban a professzorok kara a végső fórum. Nem csoda, ha a kelet-európai professzorok is szeretnék pártfogóan a funkcionáriusok vállára tenni a kezüket. Néha azonban úgy tetszik, hogy a párttitkár teszi pártfogólag a professzor vállára a kezét. Nyugaton az egyetemi testület az értelmiség uralkodó rendje. A testület leszámol a felületes baloldaliaskodással, monopóliumává teszi a baloldali kritikát, s alkotóan beépíti a rendszerbe. Az egyetem és a hatalom viszonya változó, de a dolgok gyárainak a tanult emberek gyárai mindinkább fölébe nőnek. Ennek a tudásnak tiszteletreméltónak kell lennie, hogy az első és az utolsó szó az övé legyen. Annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy általános akadémiai vélekedés szerint egy olyan kormányzat, amely akadémikusokat kér fel tanácsadó és vezető tisztségekbe, jobb, mint egy olyan, amely nem kéri föl őket.

 

A racionális tudás büszkén fölfelé tör, biztos helyet keres a társadalomban és sikerének mérhető jeleit. A racionális ember nem tud nem karrierista lenni. Önmaga és a többiek közé intézményes absztrakciókat helyez. A siker mérhető, a boldogság nem. A siker racionális, a boldogság irracionális. A siker a további sikerért van, a boldogság jelen van, és kész. Egy racionális értelmiségi szemében egy jónevű egyetem professzora boldogabb, mint egy névtelen egyetem professzora. Az élet öncélúsága nem racionális eszme. Lemondani a társadalmi biztonságról, lefelé menni, önmagunkat irónikusan leleplezni: bolondok útja.

 

A vallás, a játék, a szerelem, a bűn és a halál nem alakítható át célirányos műveletsorokká, ezek a dolgok a pontatlan beszéd metaforái, voltaképpen nincsenek. A ráció megoldásokkal szövi be a megoldhatatlant, s a kiszámíthatatlan egyszeriséget, mint valami obszcenitást, kikerüli. Ha ez nem megy, egy kissé meg van sértve. De mit csináljon szerencsétlen író a szervezeti tudással? Ha nincs személyes tudása, mije van? Magát mezteleníti le, rejtelmes forrásokból emlékezik szinte mindenre. Valamire való író nem korlátozza kalandját, s egész életével ír. Az író, aki jó professzor is, íróként gyanús. Csak a gyanús író nem gyanús. Az irodalom tudása kísértő tudás, ha tetszik betegség. De a bolond olykor játsza a hülyét, hogy ne bántsák.

 

Az újkori kultúra – mert növekedésre irányul – racionális. Aki emelkedik, szerez, halmoz, aki mind többet akar magának abból, amit környezete becsül, az ésszerűen viselkedik. Aki beéri azzal, amije van, irracionális. Aki nem halad előre, az hátrál, így figyelmeztetik. Mindegy, hogy mit gyűjtesz: ha környezeted az állami kitüntetéseket becsüli, gyűjtsél állami kitüntetéseket. Ha környezeted a pénzt becsüli, gyűjtsél pénzt. Ha mindkettőt, akkor gyűjtsd mindkettőt, különben nem viselkedsz ésszerűen.

 

Ha az életet a maga jelenvalóságában jónak érzed, ha nem rendeled alá napjaidat valami távoli célnak, akkor egyre furcsább vagy a kortársaid szemében. Megbízhatatlan ember mond igazat, mert ehhez van kedve ott, ahol hazugságért lehet kitüntetéseket kapni. Aki nem akar jobbnevű városnegyedbe, és mutatósabb lakásba költözni, s hogy odaköltözhessen, aki nem akar nagyobb jövedelmet, aki inkább mélázni szeret, sem hogy erejét a nagyobb jövedelemért megfeszítené, az talán okosabban tenné, ha pszichiáterhez fordulna. Feleségének minden oka megvan rá, hogy ezt tanácsolja neki.

 

Én főképpen azért írok, mert minden tevékenység közül ez köt le a legjobban. Ismerek egy fényképészt, akit a fényképezés, egy papot, akit a temploma, egy kertészt, akit a veteményeskertje; racionális kultúránknak mindannyian kétes figurái vagyunk. Minden legyen valami másra jó, mint ami. A regény legyen tudás, vagy legyen nevelőhatású, nem elég, ha élvezetes. Az irodalom legyen tanítható szakma, amelyben a teljesítmény mérhető. Mondjon le kiszántható rejtélyeiről, foglalja el helyét az ésszerű tudás csarnokában. Szolgálja a nemzetet, gazdagítson valamilyen elvont csoportfogalmat. Azt hiszem, az irodalom rossz gyerek ebben az újkori kultúrában. Minél jobb irodalom, annál rosszabb gyerek. Valamire való író nem tudja elfelejteni, hogy minden teremtett lény arra való: élje a maga életét. A kultúra zöme ravaszkodás, amely erről akar lebeszélni.