Mi lenne, ha…?

Indonéziától Biafrán és Bangladesen át Kambodzsáig a közelmúltban minden többmilliós népirtás a nagyhatalmak vagy a Biztonsági Tanács közbeavatkozása nélkül történt. A többi állam vezetője legjobb esetben sajnálkozott, viszolygásának adott kifejezést, de ha baráti rezsim gyilkolt, akkor még csak nem is sajnálkozott. El kell gondolkoznunk azon, mért tisztelték ennyire a népirtók jogát a népirtásra? Az állami szuverenitás: az államfők szuverenitása. Vele szemben az emberi jogok: az állampolgárok szuverenitása. Mivelhogy többen vagyunk állampolgárok, mint államfők, előnyben részesítem az emberi jogokat az állami szuverenitás elvével szemben.

 

Az állami szuverenitás: politikusok szuverén joga akár a háborúra is. Kitől kapták ezt a jogot? Meglepően kevés embert zavar, hogy puszta életével függ a politikusoktól, s hogy semmiféle nemzetközi jogrend nem biztosítja életét. Az emberi élet önértékét az államok jogrendje elismeri, a gyilkosságot a legnagyobb bűnnek minősíti, de törvényeivel egyik sem nyilvánítja sérthetetlennek más államaik polgárainak életét is. Személyes biztonságunk világjogot igényelne, de csak államjog van, s azon kívül barbár jogtalanság. A demokratikusan vagy nem-demokratikusan versengő politikusok közül senki sem kíván lemondani a kormánynak arról a jogáról, hogy polgárainak életével rendelkezhessék.

 

Kormányom felszólítására kötelességem ismeretlen embertársaimat megölni, s gyilkossági kísérletembe esetleg belehalni. Racionális kultúráinkban a kötelességek végső instanciája az állam, tőle remélünk jobb megélhetést, s ezért átadjuk magunkat neki. Keleten-nyugaton a kommunista és kapitalista tömegkultúra egyaránt igazolja állam monopoljogát arra, hogy életünkről döntsön. Erkölcsi tekintélyeink nem kifogásolják, hogy az állam az egyik napról a másikra gyilkost és áldozatot csinálhat belőlünk. Sehol a világon nincsenek szabad állampolgárok. Akiket meg lehet ölni, méghozzá saját közreműködésükkel, nem szabadok. Uralkodó kultúránk a világháború kultúrája.

 

Az elmúlt három évtizedben a szovjet-amerikai versengés határozta meg a világpolitikát. Kialakult a kétpólusú világ modellje, amely azon alapul, hogy csak a két legerősebb nemzetállam tudja kiépíteni a globális, nukleáris ütőerőt, amelynek fölhasználásáról az államfő szükség esetén – perceken belül, teljhatalommal dönthet. Három évtized azzal telt el, hogy a két nagyhatalom igyekezett támaszpontjaival körülölelni a másikat, s a katonailag semleges közbülső térségeket szövetségesévé tenni. A társadalmi döntések szerte a világon alárendelődtek a világhatalmi játszmának, a társadalmi valóságot katonai valóság határozza meg. Rengeteg emberi élet és anyagi érték elpazarlása után három évtized alatt kiderült, hogy egyik nagyhatalom sem tud katonailag a másik fölé kerekedni. A bekerítési, térdrekényszerítési stratégia nem működik. A megbízható szövetségesek elpártolnak, meglepetések, összeomlások sorozata. A közbülső övezetekben, leginkább a harmadik világ országaiban mindinkább megfogalmazódik a térség autonómiájának követelménye. Annyiféle külpolitikai orientáció kezd kirajzolódni, ahány állam van, s a nagyhatalmak ebbe kénytelenek beletörődni. Nem könnyű beletörődniük, hogy nem világhatalmak többé.

 

A világégést egyik nagyhatalom sem akarja előidézni, de mindkettő tudná. Ha csakugyan nem akarnák fölhasználni atomfegyvereiket, nem is állítanák elő őket. Mi a kisebb rossztól félve a nagyobb rosszat kockáztatjuk. A világhatalmi versenyt, amelyben egyik fél sem tud veszíteni, nem lehet megmagyaráznunk a katonai és politikai vezetők korlátolt becsvágyával. Egyáltalán nem valószínű, hogy a nagyhatalmak vezetői kevésbé értelmes, kevésbé jószándékú emberek lennének, mint kortársaik, minden bizonnyal szeretnék megakadályozni a katasztrófát. Mindenki jószándékú, de a rossz mégis bekövetkezhet, mert egy negatív logika gépezete uralkodik a döntéshozókon – tárgyalni csak az erő helyzetéből lehet –, s a nagyhatalmak vezetői ennek a fantomszerű, olvadékony erőhelyzetnek a foglyai. Azt hiszem sokan vagyunk állampolgárok, akik semmiféle fegyverkezési versenyre nem adtunk az államférfiaknak megbízást. Ha csak a mi biztonságunkat féltik, mindenfajta fegyveres védelmünket azonnal abbahagyhatják. Társadalmaink nyílt vitája szilárdabb békét hozott volna, mint az ő nagyképű és titkos diplomáciájuk.

 

Alapvető emberi jogunk, hogy városunkkal együtt ne perzselődjünk hamuvá. Jogunk van a biztos tudatra, hogy nincsenek a városunkra becélzott nukleáris rakéták. Ezzel szemben Európa mindkét fele tele van célpontokkal és rakétasilókkal. A második világháború vége óta Európában állomásoznak az amerikai és a szovjet csapatok, noha nyilvánvaló, hogy Európa kis és középnemzetei nem akarják egymást leigázni, s rendfenntartó jelenlétük nélkül sem lenne földrészünkön háború. A tankhadosztályok és a középtávú atomrakéták a kettévágott Európa határai mentén csak álcázzák azt a tényt, hogy az európaiak békésen együtt tudnának élni a nagyhatalmi oltalom nélkül is. Senki a Szovjetunió és Amerika területi épségét Európából nem fenyegeti. Bennünket már nem kísért a világhatalmi terjeszkedés álma, sőt úgy látjuk, hogy Amerika és a Szovjetunió is csak akkor nem kell, hogy féljen egymástól, ha megszabadulnak érdekszféráik terhétől, s azok kényszerű elvesztésének félelmétől.

 

E két földrésznagyságú nemzetállam csapatainak kivonásáról érdemleges tárgyalások, vagy akárcsak elképzelések sincsenek. A rendkívüli háborús helyzet anomáliája intézményesült. A béke negyedik évtizedében minden pillanatban készen állunk arra, hogy a fegyverkező katonai tömbök összecsapása földrészünket, mint egy új jégkorszak, eltörli. Európa már a hatvanas évek elején is elpusztítható volt, azóta a nukleáris pusztítóerő megtízszereződött: közösségeink fő célja saját elpusztíthatóságunk megsokszorozása: Európa népeinek ma nincsen félnivalója egymástól, csak a patrónusaik sodorhatják háborúba őket.

 

Ha nem nehezednék földrészünkre a kétpólusú katonai valóság, akkor társadalmaink nyugvópontra jutottak volna az államilag szabályozott piac és a demokratikus politikai rendszer valamilyen kombinációja körül, amelytől az eltérések a szociáldemokrata, illetve az államszocialista modellek irányában nem tudnák kettéosztani Európát. Európában nincsenek olyan társadalmi konfliktusok, amelyek indokolnák, hogy egymás ellen tömeges megsemmisítésre készülő katonai tömbökhöz tartozzunk. A két tömb pszeudovalósága ésszerűtlen merevségben rögzíti földrészünk társadalmait.

 

Állítom, hogy Budapesten élni, amely körül szovjet csapatok állomásoznak, jobb, mint egyáltalán nem élni. Ugyanerre a következtetésre jutottam Nyugat-Berlinben, ahol amerikai csapatok állomásoznak. Bármilyen idegen csapat jelenléte elviselhetőbb képzet, mint az atomháború kollektív öngyilkossága. Nem képzelhető el olyan helyzet, amelyben a nukleáris fegyverek használata Európa bármely országa számára az ésszerű kockázat körén belül maradna. Mivelhogy az atomháborút mi, európaiak élhetjük a legkevesebb eséllyel túl, nemzeti függetlenségünk legésszerűbb biztosítéka a svájci vagy a jugoszláv típusú népfölkelő sereg lenne. Igen kényelmetlen és kevéssé kifizetődő mindenféle megszállás, ha a lakosság tekintélyes része gerilla háborúra kiképzett ellenfél. Az állam tegye lehetővé, hogy a lakosság partizánharcot folytathasson az esetleges megszállók ellen, ha akar, de nem köteles olyan fegyverekkel megvédeni a társadalmat, amelybe mindenki belehal.

 

A szentnek tartott katonai status quo nem szent. Európának érdeke, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok világtömbök vezetőiből nagy nemzetállamokká változzanak vissza egy sokpólusú világban. Világhatalmi stratégiájukkal nem sokkal többet nyerhetnek, mint amennyit Amerika nyert Vietnámmal, vagy a Szovjetunió az arab világba árasztott fegyvereivel. Európának az az érdeke, hogy a két nagyhatalom szüntesse meg támaszpontjait országainkban, s hogy a mesterségesen elválasztott Nyugat- és Kelet-Közép-Európa növekvő kommunikációja csökkentse a két nagyhatalom konfrontációjának esélyét. Az enyhülés nem sok, hanem kevés: az idegen csapatok létszámát nem csökkenteni kell országaink területén, hanem ki kell vonni őket.

 

Aki azt mondja: a fegyverkezés fokozása elkerülhetetlen, az azt mondja, hogy a háború elkerülhetetlen. A fegyverkezés, a rettegés egyensúlya nem óv meg a háborútól, ellenkezőleg: hozzá vezet. Hozzá vezet a keleti és nyugati tömbök polgárainak konformizmusa, amely jóváhagyja mindkét oldal politikai filozófiáját, melyet ha elfogadunk, onnantól kezdve a háborús készülődés minden lépése racionális. Ezek az elvek a következők:

A mi rendszerünk jó és humánus. Az ő rendszerük rossz és antihumánus. Rendszerünk, hazánk védelmében kötelességünk erős hadsereget kiépíteni. Tökéletes erőegyensúly nincs, de ha már valamelyik fél erősebb, jobb, ha mi vagyunk azok. Ha megtámadnak, teljes erővel visszavágunk. Inkább a halál, mint a behódolás. Az állampolgár bízza magát az államfőre. Aki ezt megtagadja: hazaáruló.

Legyen bár liberális vagy kommunista, ezeknek az elveknek a logikája az államé.

 

Az atomháborúhoz olyan emberek kellenek, akik lehetségesnek tartják az atomháborút, mint megoldást. Kellenek hozzá a kemény vonal hívei, akik nyomban zúgolódni kezdenek, mihelyt a kormányok ígéretes tárgyalásokba bocsátkoznak egymással, s riasztják a társadalmat, hogy a másik fél túlerőhöz jut. A háborúhoz a demokrácia olyan hívei kellenek, akik természetesnek tartják, hogy a rakétanukleáris fegyverzet kirekeszt mindenféle demokratikus ellenőrzést. Az atomenergia békés felhasználásáról a demokrácia polgárai szavazhatnak, háborús fölhasználásáról nem. Ma egyetlen politikai doktrina – sem a kommunizmus, sem a szociáldemokrácia, sem a liberalizmus – nem utasítja el a nukleáris fegyverkezés gyakorlatát. Ez természetes, hiszen mind etatista doktrinák.

 

Szerves társadalmi fejlődésünknek Európa mindkét felében előfeltétele a nemzeti függetlenség olyan értelemben, hogy nemzetközi integrációnkat valóban társadalmi, s nem pedig katonapolitikai tényezők siettessék. Az európai megállapodás elsősorban az európai államoké lesz, és csak másodsorban a nagyhatalmaké. Az európai alternatíva először az európai gondolkodó közvéleményben fog kikristályosodni.

Az európaiakat vereségekben dús, hosszabb történelmük a hatalmi megoldásoknál szellemesebb megoldásokra ösztönzi. Ez a kíváncsiság, tetézve a vesztesek fanyar humorával ma leginkább Kelet-Közép-Európában otthonos. Helyzetünk kényelmetlensége folytán, s mentesen a hatalmi nagyzás kísértésétől, előbb tapasztaltuk meg – szinte a bőrünkön – a mai világ status quo értelmetlenségét, mint a nagyhatalmak polgárai, akik nagyobb fontosságtudattal, vagy mint a nyugat-európaiak, akik kevesebb korlátozással élnek. Több érdekkel ma talán egyetlen kulturális térség sem kívánja a kísérletező szabadságot. Érdekeltek vagyunk a világintegrációban, amely az elkülönült társadalmi egységeket az emberiségbe, s nem pedig katonai szövetségekbe szervezi. Érdekeltek vagyunk a nyugat-európai integrációban, mint egész Európa integrációjának előkészületében, de nem mint a két Európa hangsúlyozottabb elkülönülésében. Az európai társadalmaknak nem lehet érdekesebb vállalkozásuk, mint a kettévágott földrész fokozatos egyesítése. Ennél okosabbat életünk védelmében sem tehetünk.

 

Harminc év múltán Kína a Szovjetunió szövetségeséből az Egyesült Államok potenciális szövetségesévé lett. Az ideológiák látszólagos racionalizmusát fölváltotta az eurázsiai térség két legerősebb nemzetének mitológikus gyűlölködése. A kínai sajtó az északi jegesmedvét szidja, az orosz a keleti sárkányt. Hosszú időtávon a látóhatáron kirajzolódik az új atlanti-csendes-óceáni antant (NATO-államok, Japán és Kína), amely nem csupán gazdasági és demográfiai téren, hanem az idő múlásával katonailag is erősebb lesz a kelet-európai – katonailag aránytalanul fejlett, gazdaságilag és demográfiailag azonban alulmaradó – szövetségnél. Előttünk áll egy második bipoláris modell képe, amelyben a nyugat és a távolkelet együttesen fölényben van az orosz szférával szemben. Mi kelet-közép-európaiak pedig megint belesodródhatunk egy létünket kockáztató világkonfliktusba, amelynek gyújtózsinórja esetleg éppen az indokínai félszigeten lángol föl.

 

Semmi közünk a kínai és vietnami vezetők hatalmi becsvágyához, de a szövetségek hálózatába belegabalyodva, összecsapásuk még többe kerülhet nekünk, mint a gdanski korridor, vagy Ferenc Ferdinánd halála. Államférfiaknak és állampolgároknak egyaránt kötelességük – mint mindenütt a világon, úgy Közép-Kelet Európában és ezen belül Magyarországon is – újramérlegelni alapvető nemzeti érdekeinket ebben a módosuló kontextusban.

 

Mi két világháborúban alaposan megtanulhattuk, hogy életünket a világpolitika szétdúlhatja. Tanuljunk meg végre világpolitikai felelősséggel cselekedni. A szocialista országok távol-keleti nagyszabású konfliktusa ma még csak lidércálom, de a lidércálmok hideglelős gyorsaságú eseménysorozatok útján valóra válhatnak. A feszültség csökkentéséhez a szocialista Közép-Kelet-Európa – ha elég bátor ahhoz, hogy bölcs legyen – alkotóan hozzájárulhat.

 

A távol-keleti konfliktus elkerülhető, ha közreműködünk egy olyan sokközpontú világ eszmei és gyakorlati modelljének kiépítésében, amelyben mindegyik erőcsoportosulás a maga legelemibb érdekeit követve az összes többi erőcsoportosulással a tárgyalásos-szerződéses koegzisztencia útját keresné. Ebben a munkában Nyugat- és Kelet-Európa nagyobb és kisebb országainak egyaránt érdekes szerepe lehet. A háborúhoz háborús kultúra kell, s a két fél propagandájának elvadulása, amelytől az egyébként nyugodt vezetők is beletévednek az eszkaláció paranoid logikájába. Minden kimondott szó és közrebocsátott gondolat fokozza vagy oldja ezt a paranoiát. A józanság versenyében a kis országok nincsenek hátrányban a nagy országokkal szemben.

 

A szovjet vezetés szemmel láthatóan nyugtalan, tart a bekerítéstől, s attól, hogy a katonai egyensúly doktrináját nyugati részről a kínai kártya fokozatos fölhasználása révén a katonai fölény doktrinája fogja fölváltani. Észleli, hogy a Varsói Paktum állítólag fenyegető túlerejének hangoztatása Moszkvát az elsőszámú tárgyalópartner szerepéből az első számú közellenség szerepébe próbálja áttolni. Kelet-Európában vannak erők, amelyek az államszocializmust az emberi jogokat érvényesítő demokratikus szocializmus irányába próbálják fejleszteni. A pesszimista előfeltevés, amely szerint ez az erőfeszítés eleve hiábavaló, megalapozatlan. A szocializmus történelmi gyakorlat, reformálható intézmények együttese, amelynek mi adunk tartalmat. Nem vagyunk egy vak sors béna eszközei. Autoriter kapcsolatokat partneri kapcsolatokká átalakítani, ehhez hosszútávú és türelmes munka szükséges, melyben nemcsak az állam neveli a társadalmat, hanem a társadalom is az államot. A kelet-európai játszmát az fogja megnyerni, aki szabadabb. A szabadságot pedig nem várni, hanem gyakorolni kell.

 

A propaganda komikus: egy éve a nyugat még emberi jogokat mondott, s az oroszok szűziesen a szuverenitásukat védték. Most Kambodzsa ürügyén az oroszok beszélnek emberi jogokról s a nyugat fölébük helyezi a szuverenitást. Moszkva politikáját a nyugat kevésbé szereti, mint Pekingét, következésképpen az oroszok emberi jogait jobban félti, mint a kínaiakét. A nyugati közvélemény érdeklődése a különböző társadalmak emberi jogai iránt – még a kelet-európai szocialista országok körén belül is – meglehetősen szelektív. Az egyetlen következetes álláspont mindmáig az Amnesty International-é, amely a világ minden országában ellenzi az emberek bebörtönzését véleményeikért, s nem hajlandó állami, reálpolitikai megfontolásnak alávetni az emberi jogok egyetemes védelmét.

 

Ha nem lesz háború, akkor is tűrhetetlen, hogy a két tömb évente négyszáz milliárd dollárt költ fegyverkezésre, s a szegény országok békés segítésére ennek csupán két-három százalékát. Hogy ez így nem jó, azt az államfők is tudják, de mihelyt lemondanának a vélt erőfölény valamelyik eleméről, nyomban működésbe lépnek a katonai-ipari komplexum cassandrái, riasztják a szorongó társadalmat, hogy a másik fél erőfölényhez jut, s kicsikarják megbízóiknak a nagyobb költségvetési támogatást.

Ebben a gépezetben túlbecsülhetetlen érdeme van a tudományos kutatóknak, akik még eredményesebbek óhajtanak lenni abban a naponta zajló tudományos-fantasztikus háborúban, melyben a találatokról a kémek és a kémholdak tudósítanak. A hadiipari költségvetés növelésében hatalmas értelmiségi apparátusok érdekeltek. Az egyetemeknek kell a pénz, fizetni az állam és a hadiipar fizet, kialakul tehát egy bensőséges szimbiózis az értelmiségi lét és a fegyverkezés között.

 

Vége a politikai-mozgalmi aktivizmusok vonzóerejének. Az értelmiség egyre szkeptikusabb a pártokkal szemben, nem ölt paramilitáris egyenruhákat, nem téved a politikai retorika ízetlen szólamaiba, beéri az akadémiai univerzummal: ennek érdekei egyértelműek és tiszták, azonosak az állam érdekeivel. Az akadémiai értelmiségnek a háborús üzlet nélkül nincsen gazdasági létalapja. A hazafias feltalálók új megoldásokat alakítanak ki a rakéta-, a számítógép-, és a lézertechnika körén belül az ellenfél becsapására. Nagyobb pusztítóerejű, kivédhetetlen fegyverfajtákat alkotnak, a többi a politikusok dolga, ők lelkiismeretesen megtették a magukét, szeretnének még tökéletesebb fegyvereket alkotni.

A szociológus, a politikatudós, sőt a filozófus, a pszichológus és a nyelvész is hasznos szolgálatokat tehet a fegyverkező államkultúrának. Ők szolgáltatják a kellő érveket annak bizonyítására, hogy mindez így van jól és másképp nem is lehetséges.

Ez a pálya végtelen: mindig lehet még ravaszabb eszközöket kitalálni a másik fél fegyverzetének semlegesítésére, az első csapás lehetőségének biztosítására, és a „nukleáris cserének” nevezett világháború relatíve kisebb veszteséget igényelő lebonyolítósára. A kutatók szimulált háborújátékai hozzászoktatták a közvéleményt, hogy a béke és a háború rettenetesen minőségi különbségéről megfeledkezzen. Nem őrült demagógok beszélnek, nem karizmatikus politikai vezérek, a hivatalos transzcendenciát ma a tudósok hordozzák kisportolt vállukon. A nukleáris háború elutasítását mint tudománytalan nézőpontot zárójelbe tették.

 

Az állami racionalitásnak ezek a legilletékesebb képviselői csak mennyiségi kérdések iránt érdeklődnek: a ráfordítás és a hozam nyelvén mérlegelik, hogy az egyik forgatókönyv négyszáz, a másik hatszázmillió emberéletet követel. Ezek az erkölcsi gyöngeelméjűek igen fennsőbbségesen mosolyognának, ha valaki megkérdezné: mi történnék, ha a nagyhatalmaknak nem lenne egyetlen atombombájuk sem. Barbár idők, mikor még test test ellen ment, mennyivel tisztább munka egy billentyűt megnyomni. Magashomlokú, klasszikus zenét és avantgard képzőművészetet kedvelő tudósok emelkedett nemzetközi konfraternitása munkálkodik valami sokkal végzetesebb művön, mint a világtörténelem összes rablógyilkossága. Az emberiség csakugyan veszélyben van, mert legjobban tisztelt példaképei vezetik a szakadék felé.

 

A kockázatok módszeres csökkentése világtörténelmileg új, bonyolult és érzékeny gyakorlat, amely radikálisan új politikai filozófiát követel. A politikai osztályok azonban az új politikát gyakran összekeverik a prenukleáris korszak kezdetlegesebb gyakorlatával, s másodrendű érdekek védelmében növelik a kockázatot. Mindazok, akiknek érdeke fűződik a fegyverkezéshez, megcsináltatják hozzá a fegyverkezés ideológiáját. A katonai tömböknek teória kell. A NATO-nak és a Varsói Paktumnak szüksége van a két világrendszer globális mérkőzésének mitológiájára. Ha csak a világot akarjuk megmagyarázni velük, kapitalizmus és szocializmus, demokrácia és totalitarizmus kategóriái nem működnek. Ezek a kibékíthetetlennek ábrázolt retorikus dualitások a két katonai tömb hirdetési szövegei. Aki a világ alternatíváit a két szembenálló katonai szövetség alternatívájára fokozza le, legyen bár hivatalos vagy ellenzéki gondolkodó – a világháború kultúrájának munkása.

 

Európa demilitarizálását aktív és leleményes enyhülési stratégiának kell megelőznie az intézményes és személyes kapcsolatok gazdag hálózatában. A nyugat-európai kormányoktól épp elég teljesítmény, ha civilizált, mindkét félre szerződésesen kötelező, kooperatív viszonyokat hoznak létre a Kelet-európai kormányokkal. A kelet-európai autonóm erőkkel legyenek szolidárisak a nyugat-európai autonóm erők, ellenzéknek az ellenzék, baloldalnak a baloldal, közvéleménynek a közvélemény a partnere. Ma még a nyugat nem sokat tesz azért, hogy oldja a kelet-európaiak kulturális izolációját. Mihelyt pénzbe kerül a dolog, a nyugat többnyire óvatos, szűkkeblű, képzeletszegény. Nyugat-Európa fél a vasfüggöny másik oldalán tartózkodó haderőktől, de a kultúrcserére, ami a biztonságnövelés legolcsóbb eljárása, katonai költségvetésének egy ezrelékét sem költi. A két rendszer, a két tömb, a két Európa között mindenfajta érintkezés, emberek, javak, eszmék mindenfajta áramlása jó, minden személyes kapcsolat jó. Az enyhülés inkább személyek műve, mint az államoké, ez utóbbiak csak jóváhagyják azt, amit az előbbiek létrehoztak.

 

Nemcsak mi élünk a vasfüggöny árnyékában, Nyugat-Európa is: adja nemzedékünk önmagának azt a feladatot, hogy a vasfüggönyt – a korlátolt tudat szimbólumát – a század végéig Európa közepéről eltünteti. Ez nem csak a politikusok dolga, az állampolgárok azzal tehetnek a legtöbbet Európa hosszútávú integrációjáért, hogy személyes barátságokat kötnek a másik Európa embereivel, kiválasztanak egy túloldali országot, és ismerkednek a kultúrájával, amely nemcsak államkultúra, hanem a társadalom párhuzamos kultúrája is.

 

Európa két fele között nincsen kulturális érdekellentét. Európa két felének számottevő szellemi alkotói egymásnak nem ideológiai ellenfelei. Az írók Európája tartósabb valóság, mint a tábornokok Európája. Minél személyesebbek vagyunk, annál európaiabbak is, és annál szolidárisabbak. Az alkotó autonómiák rokonszenve egymás iránt, az emberi személy tisztelete, az egyéni lelkiismeret, mint az államhatalomnál magasabb tekintély – ezek európai eszmék, nem kell szégyenkeznünk miattuk. Nincsen kitüntetett földrész, a föld minden térsége önmagáértvaló és egyenrangú. Talán nem dicsekvés, ha megállapítjuk: a nagy Eurázsia legélénkebb félszigete vagyunk. Nem a leghatalmasabb, de a legtagoltabb földrész. Itt esik egy négyzetkilométerre a legtöbb emberi mű. Van egy előnyünk, már senki sem fél tőlünk. Megkísérthet bennünket egy új szerep: legyünk az embereket összekötő képzelet földrésze.

 

Kelet-közép-európaiaknak, hosszútávú érdekünk minél szervesebb kapcsolatokba bocsátkoznunk az egyesülő Nyugat-Európával. Ez könnyebben megy, ha a Szovjetunió és Nyugat-Európa is közelebb kerülnek egymáshoz és nem a mitológikus idegenség rémületével nézik egymást.

 

Erősen függ a jövőnk attól, hogy lesz-e reform a Szovjetunióban? Ha igen, akkor szükség lesz egy közvetítő övezetre a Szovjetunió és az atlanti világ között. Továbbá egy közvetítő időszakra a jelenlegi állapot és a demokratikus alternatíva között, amely állam és társadalom iratlan szerződését alkotmányosan újraértelmezi.

 

A közép-kelet-európai társadalmak új tárgyalási ajánlattal fordulnak majd a szovjet társadalmakhoz. Ez érezhető lesz minden érintkezésben: állam és pártközi tárgyalásokon, rituális küldöttségcserékben, és személyes érintkezésben is. Az új tárgyalási ajánlat: alakítsuk át alárendelt viszonyainkat mellérendelt viszonyokká. Méghozzá olymódon, hogy a jelenlegi hatalmi struktúrák átalakulása ne hozzon létre bezárkózott kis nacionalizmusokat, és ne kívánjon sehol sem véráldozatot.

A kelet-európai államszocializmusok kontinuuma a Csendes-óceánig tart végighúzódva Eurázsián. Indokolt, hogy e roppant térség tagolódjék, anélkül, hogy benne ellenséges határok képződjenek. Az elkövetkező évtizedek kérdése: a hierarchikus katonai szövetség átalakulhat-e szervesen nyitott és kölcsönösen érdekelt integrációvá.

 

Létérdekünk, hogy se Kína, se a Szovjetunió, se a NATO és a Varsói Paktum ne kerüljön katonai konfrontációba. Ha a konfliktusokat nem próbáljuk kivetkőztetni mitológikus burkolatukból, sokkal mérgesebbnek látszanak, mint amilyenek valójában. A világ nyugodtabban alhat, ha a szovjet értelmiség megérti érdekeltségét ebben a vállalkozásban, s lemond a kulturális bezárkózásról, ami rendszerint katonai terjeszkedéssel jár együtt.

 

Ha ezt az emberöltőt túléljük, akkor a megfogalmazatlan szerződések évada fogja felváltani. Tisztáznunk kell viszonyunkat a Szovjetunióval, elkerülve a csatlós-hízelgés vagy a szovjetellenesség tévedéseit. A szovjet katonák ma nem tudnak bevonulni Budapestre, Prágába, Varsóba, Kelet-Berlinbe, mert ott állomásoznak. Aligha lehet kétszeresen megszállni egy országot. A szovjet katonák nem tudják ellátni a szerszámlakatosok, a pénzügyjogászok vagy a zeneszerzők munkáját. Munkájukhoz ez utóbbiaknak nincsen szükségük a szovjet csapatok fegyveres felügyeletére. A termelőszövetkezeti parasztok nem osztanák szét téglánként a közös épületeket, a munkástanácsok nem hívnák meg a gyárak élére az egykori tulajdonosok isten tudja hol található gyerekeit, ha a szovjet fiatalemberek géppisztoly helyett fényképezőképpel látogatóba jönnének országunkba.

 

Nekünk sem a jelenlegi merev álláspont fönntartása, sem az ellenségeskedés a szovjet népekkel nem érdekünk. Ha nem lenne cenzúra, akkor sem szeretnénk sértegetni őket. Tisztában vagyunk vele, hogy érzékeny hatalommal van dolgunk. A Szovjetunió elsőrendű katonai nagyhatalom. Több nem lehet. A nukleáris fegyverek világában még elsőbbrendű – vagyis egyetlen – katonai hatalommá nem válhat. A fegyverkezés gépezete egyre céltalanabbul forog és minden termékenyebb érdeket maga alá gyűr. Szovjet értelmiségi kollegáinknak leginkább azt kívánhatnánk, hogy találjanak ki újabb hivatást országuknak. Békésebbet és szellemesebbet az eddigieknél, mert azt a feladatot, hogy katonailag verhetetlenek legyenek, már beteljesítették.

 

Az enyhülés nem sok, hanem kevés. Mióta tárgyalnak a küldöttségek Bécsben Közép-Európa fokozatos demilitarizálásáról, semmi eredmény! Nincs még német békeszerződés. Európában a háború utáni negyedik évtizedben is megszálló csapatok állomásoznak fölkészülve az összeütközésre. Ez nem békeállapot. Európában csak akkor lesz szilárd béke, ha a nagyhatalmak kölcsönösen visszavonulnak és sorsukra bízzák a nagykorú európai népeket.

 

A közép-kelet-európai kisnépek józan célja: a megszállt, függő országok szerepéből a jószomszédi együttműködésben érdekelt független partnerré emelkedni a Szovjetunióval, közös Kelet-Európánkban. Az úgynevezett népi demokráciák abban is érdekeltek, hogy egymással federációba lépjenek. Ehhez előbb társadalmainknak kell – egymást jobban megismerve – a federáció kultúráját kialakítaniuk. Ez a népközi demokrácia tagad mindenfajta nemzetiségi elnyomást, s megköveteli egymás népi kulturális egyéniségének tiszteletét. Jugoszláviától Lengyelországig természetes integráció vagyunk. Hasonló történelmű, egymásra utalt népek. A kelet-közép-európai demokratikus szocialista federáció barátságban élhet a mindinkább egyesülő Nyugat-Európával és a szovjet népek szövetségével.

 

Már ma sem csupán a Szovjetunió akarata érvényesül. Gazdaságban kölcsönösen kolonizáljuk egymást: nekünk a szovjet fél inkább nyersanyagot ad el, mi pedig inkább készterméket neki. Ők ránkerőltették a modelljüket, ettől a mi iparunk gyengébb minőségű árukat termel, s nekik ezt kell megvenniük tőlünk. Érdekek és tehetetlenségek kölcsönös ütközéséről és egymásrautaltságáról van szó. Politikusaink szabványosított beszédeiből kiszorulóban van az áradozás a nagy mintakép iránt. Az illúziók korszakának vége, kölcsönösen megnéztük egymás országát, mi inkább az övéket, mint ők a miénket. Kultúrájuk zártabb, életmódjuk merevebb, mint a miénk. Nem mintakép, s nem is lidércnyomás. Társnépek a soknemzetiségű Kelet-Európában, amelynek csak minden harmadik lakosa orosz. Tudunk egymásra rokonszenvvel gondolni. Tőlük kaptuk ezt a rendszert, de ők kitől kapták? Nemcsak a mi főnökeink félnek, az övéik is. Megérdemelnénk már végre mindannyian az emberhez méltóbb életet.

 

A kemény stratégiának van egy alternatívája s ennek is sok híve Amerikában. Felismerték, hogy sem Amerika, sem a Szovjetunió nem világhatalom, és nem is lesz többé az, hanem csak egy az öt-hat nagy gazdasági kulturális térség közül. Ez annyit jelent, hogy az USA műszaki-gazdasági erejére, és liberális kultúrájának a kisugárzó hatására bízza magát, tudva, hogy partnerei és versenytársai sem erősebbek a világpiacon és az ideológiák színpadán. Ez annyit jelentene, hogy az USA nem a katonai valóságot tekinti elsőszámú valóságnak a mai világban, hanem a társadalmi-kulturális valóságot. Ez annyit jelentene, hogy az USA támogatja minden ország társadalmi önmozgását, nem csendőrködik. Ellenkezőleg kivárja, hogy ki kerül felül, s a demokratikus folyamatokban fölülkerekedő erőket feltételes rokonszenvében részesíti, tárgyalásokat folytat velük, de sem szövetségesévé, sem ellenfelévé nem próbálja tenni őket, el nem kötelezett realizmussal nézve más – igazában nem is eléggé ismert és érett – kulturális térségek belső történelmi alakulásait.

Amerika akár a két nagy, akár az öt nagy egyike, marad: ami. Helye a világgazdaságban, s belső társadalmi stabilitása elég biztos. Az USA nagy olvasztótégely, s a legtarkább nemzetállam, mégis – éppen ezért – a legegységesebb nemzetállamok egyike. Lakói az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig mindenütt angolul beszélnek, a huszadik század második felének nemzetközi nyelvén. Az ötvenkét állam közül egyben sem lenne egy szeparatista, kiválási mozgalomnak nagy sikerre esélye. Kínai, orosz, néger, zsidó, spanyol, olasz, ír, legyen akármilyen származású az átlagamerikai, éljen bár nagy országának akármelyik zugában, örül, hogy amerikai, s ennek az örömének a novemberi hálaadó ünnepen kifejezést is ad. Ez a nemzet azelőtt nem volt; szintézis, közös mű, amellyel többé-kevésbé minden polgára azonosul. Ez az ország bírna jobban fegyverkezni, és azt is elviselné, ha kevésbé kellene. Társadalma úgy meg tudja a konfliktusait emészteni, ideológiai, társadalmi, faji marginálisait olyan erővel tudja minden különösebb erőszak nélkül bevonni az integrációba, hogy külpolitikai szerepének változása sem az amerikai társadalom, sem az amerikai alkotmány lényeges változását nem hozná magával.

 

Moszkváé a kockázatosabb és nehezebb döntés. Megkísérthette a világ legnagyobb hatalmának szerepe, és egyszersmind tart a globális dezintegrációtól is. Sem a világkommunista, sem a pravoszláv orosz küldetéstudat nem ment még ki a divatból. Akár Leninre hivatkoznak, akár Dosztojevszkijre, a moszkvaiakat jobban csiklandozza az a gondolat, hogy Moszkva legyen a világ közepe, mint Washington többnyire fekete polgárait, vagy éppen mint a New York-iakat, akik olyan elégedettek fantasztikus és abszurd városukkal, hogy azt máris a világ közepének, századunk egyetlen világvárosának tekintik, amelyhez képest az ország hatalma közömbös. Akár ki is válhatnának a föderációból, városállamként is Babilon lenne az övék.

 

Ha a Kennedy repülőteret és a vnukovói repülőteret képzeletben összehasonlítjuk, szemünkbeötlik a különbség. Küldetés és valóságtudat között Moszkvában jókora hasadás van. Messianizmus és kisebbségérzés, hatalmi fölény és a gyengeségek aggályos leplezése. Barátság a külföldiek iránt és gyanakvás velük szemben, ennek a városnak nehezére esik, hogy humorral nézze magát. Orosz fővárosa egy országnak, amelynek minden második lakója nem orosz, s nem is akarja magát annak tekinteni. Székhelye a Varsói Paktumhoz és a KGST-hez tartozó országok szövetségének, amelynek tagállamaiba időnként, a szövetség megszilárdítása érdekében, páncéloshadosztályokat kell küldenie. Modelladó ellenőre egy olyan politikai struktúrának, amelyben a vezetők hatvan éve nem adták meg maguknak azt a jóleső biztonságot, hogy a választók többsége íme őrájuk, s nem az ellenzékre bízta a kormányzást. Központja egy olyan gazdaságnak, amely leginkább a haditechnikában bizonyította be teljesítőképességét, fogyasztási termékeinek azonban sem a mennyisége, sem a minősége nem kielégítő. A fegyvergyártást ez a gazdaság minden más gazdaságnál impozánsabban tudja a többi ágazat rovására maximalizálni, mintegy igazolva ezzel a központi irányítás nélkülözhetetlenségét, de ha a piaci versenynek nagyobb teret adna, s előnyben részesítené a tömegfogyasztás céljait, olyan decentralizációs folyamat kezdődne el, amelyet valóban nem lenne könnyű ellenőrzés alatt tartani. Megsokszorozódnának az – egymáshoz képest viszonylag független – döntési központok.

 

Játsszunk utópiát, mi lenne ha? Az alternatív stratégiák vitája a koponyák és a székházak csendjéből kikívánkoznék a nyilvánosság elé. Megmozdulnának a tömegek, nyíltan képviselni óhajtanák különérdekeiket, a főváros olyan felvonulások színhelye lenne, amelyeket senki sem kezdeményezett felülről. Mind a társadalmi, mind a nemzeti hierarchia merev nyugalmát fölváltaná az osztályok, rétegek, nemzetek, nemzetiségi csoportok látványos versengése. Azok a komoly, idős, kalapos urak, akik a díszünnepségeken a tribün közepén foglalnak helyet, némileg fölengedhetnének, mert nem az ő éltes vállukra nehezednék az egész hatalmas soknemzetiségű ország, s a hozzátartozó szövetségi rendszer minden lényeges döntése. A sokmilliós szovjet értelmiség és a magasabb képzettségű munkások és kolhozparasztok különféle szervezeteket alakítanának s egyre több döntés meghozatalában tehermentesítenék az ügyirataik és információik tömkelegében fuldokló központi szerveket.

 

Lehet, hogy Moszkva vonzóbb város lenne mind a helybeliek, mind a turisták számára. Lehet, hogy a lakosság rendőri ellátottságát mérsékelni lehetne anélkül, hogy a vagányok szétverjék az áruházakat és a rendőrőrszobákat. Lehet, hogy az Elbától a Csendes-óceánig tarka és izgalmas társadalom keresné új formáit, amelyekről – ha nem is sorbanállás közben, mert a sorállás talán megszünnék – de az izgalmakban ma nem különösen bővelkedő gyűléseken heves viták folynának. Lehet, hogy a szovjet népek köztársaságaik, autonóm területeik és más kisebb közigazgatási egységeik székhelyén határoznának a legtöbb kommunális kérdésről. Lehet, hogy a Szovjetunió igazán szovjet és igazán unió lenne. Szocialista federáció, amely a tagköztársaságoknak valóban megadva a kilépés jogát, olyan autonómiát biztosítana számukra, hogy a népek saját akaratukból döntenének a végülis előnyös integráció fenntartása mellett. Lehet, hogy az észt, a grúz, az üzbég miniszterek saját kormányuk, esetleg parlamentjük meghallgatása nélkül nem írhatnának alá szerződéseket a szövetségi miniszterekkel. Lehet, hogy különféle politikai értekezések szerzőinek nem kellene ingyenes állami ellátást biztosítani a vlagyimiri börtönben, vagy a mordvin nép hűvös földjén, rács és szögesdrót mögött, hanem ezek a szerzők esetleg éppen lapszerkesztőként koccintanának a miniszterekkel a kormányfogadásokon. Lehet, hogy a nyugati könyvkiadók csak olyan orosz, ukrán könyveket fordíttatnának le és adnának ki, amelyek először az orosz, illetőleg az ukrán köztársaságban jelentek meg, mivelhogy a Moszkvában vagy Kievben írott könyveket a legkényelmesebb mégis csak Moszkvában vagy Kievben kiadni. Lehet, hogy a nemzetközi pszichiátriai kongresszusokon a szovjet delegáció antipszichiátriai avantgardizmusával keltene feltűnést. Lehet, hogy a Kandinszkijről és Sztravinszkijról elnevezett képző- illetve zeneművészeti főiskolákon a nyugati látogatót meghökkentenék a fiatalok igazán szokatlan művei. Lehet, hogy évről évre nőne a Szovjetunióban letelepedni kívánó európaiak és amerikaiak száma. Lehet, hogy Moszkvában erőteljesen csökkenne a földszinti lakások száma, mert üzletek és bárok nyílnának mindenfelé.

 

A kérdés így áll: mi legyen Moszkva? A legnagyobb világhatalom inkább szigorú, mint kellemes központja, vagy a világ egyik legvonzóbb városa? A moszkvaiaknak el kellene dönteniük, mit akarnak inkább: tetszeni vagy félelmet kelteni? A kettő együtt nem megy. A vonzódáshoz nagyon kevés lánctalpas atomrakéta kell, de sokkal több kedves kisvendéglő. Rjubljov múzeum igen, Ljubljanka nem. Engedélyezett szerelem a szállodákban igen, poloska a falban és poloskairtószer szag a levegőben nem. A világtörténelem új fordulatot vesz, ha a Lenin Mauzóleum előtt várakozók áhítatát nem védelmezik korláttal és rendőrautóval, nehogy bárki is céltalanul kószáljon a Vörös téren.

 

Kialakulna egy olyan világváros, amely jól megvan magának, elkormányozza magát, s a Kremlből kihajtó hosszú, fekete kocsik utasait a hátsó ülésen magabiztos iróniával nézi. Némelyik rokonszenves, némelyik nem, ki kell tenniük magukért a televízió által röviden bemutatott sajtóértekezleteiken. Szeretném látni Szolzsenyicint, ahogy az Arbaton sétál, könyveit a könyvesboltokban, s karikatúráit a vicclapokban. Szeretném, hogy a moszkvai fiatalok ne akarják megvásárolni nadrágomat, cipőmet, pullóveremet, a Gorkij utcán is lehessen kapni olyat. S azt is szeretném, hogy ne álljon hosszú sor a Kalinyin proszpekten vasárnap egy asztalka előtt, amely mögött két ideges öregasszony magyar zöldborsókonzervet árul. Ha már így szeretik a konzervzöldborsót a moszkvaiak, vehessék meg hétközben az üzletekben. Rémképeim Moszkvájában az eladó nem fogja az államot képviselni a vevővel szemben, aki örüljön, hogy él. A szerelmesek odáig fognak vetemedni, hogy átkarolják egymást az utcán, és nem fog rájuk szólni senki sem, kulturálatlan magaviseletükért, ha nem a járda jobboldalán haladnak fegyelmezett és kulturált gyalogjáróként.

 

Ezekhez a változásokhoz annak a ténynek a belátása kell, hogy a Szovjetunió akkor is éppen elég nagy ország, ha nem állomásoznak csapatai más országok területén. A szovjet polgárok jó közérzetének nem a legcélirányosabb biztosítékai a katonai díszszemlék. Ehhez inkább az kell, hogy ezek a polgárok a bankjukban minden további nélkül a rubelért dollárt és jent vásárolhassanak Amerikába és Japánba tervezett turistautazásaikhoz, amelyhez az állandó határátlépésre följogosító útlevél kinek-kinek ott hever a fiókjában. Ehhez inkább az kell, hogy a szovjet írók legújabb elbeszélésüket a legközelebbi papírboltban fénymásolhassák, személyi igazolványuk fölmutatása nélkül. Ehhez az kell, hogy egy kézirat az utitáskában éppoly kevéssé érdekelje a vámost, mint egy pizsama. Ehhez az kell, hogy az utazási irodák a pekingi, a hunani és a szecsuáni konyha étvágygerjesztő leírásával ösztönözzék a szovjet polgárokat, látogassanak el szünidejükben Kínába. Ehhez az kell, hogy az újságárusoknál ott legyen a Le Monde és a New York Times is, de ami fontosabb hír ezekben benne van, az legyen meg a Pravdában is. Ehhez az kell, hogy Szibéria iparosításán kínai vendégmunkások milliói dolgozhassanak. Ehhez az kell, hogy az orosz hazafiak inkább a pirogra, a szoljankára és a vodkára legyenek büszkék, mint a rakétákra. A Sztroganov bélszín és az angolosan sütött bélszín nem összeférhetetlenek. Semmiféle Salt tárgyalásra nincsen szükség összeegyeztetésükhöz. Akkor a legújabbkori történelem szakaszolásának az a kissé együgyű módja, amely a múló idő változásait évtizedenként csoportosítja, még mindig kézenfekvőbb lesz, mint egy politikus hivatalbalépésének avagy visszavonulásának időpontjához kötni az építészeti, a művészeti vagy az öltözködési divatokat. Akkor egy szovjet fiatalember büszke lesz arra, hogy a papája orosz, a mamája tadzsik, de a felesége örmény, mert ez az etnikai tarkaság kulturálisan is érdekesebb. Akkor ez a szovjet fiatalember nem egy kaszárnyaudvar kerítésén át fog kikukucskálni, kopaszra nyírva, hogy magyarokat lásson. Örmény feleségével fog csatangolni a budapesti Duna-parton, pontosan úgy, mint egy lengyel vagy egy francia turista, és a budapestiek ugyanolyan barátságosan fognak ránézni, mint a lengyel vagy a francia fiatalemberekre.