Értelmiségi civilizációA tizenkilencedik század nemzeti burzsoáziái és bürokráciái többnyire olyan nemzetállamokat hoztak létre, amelyek több-nemzetiségűek. Az egyetlen demokratikus válasz erre az ellentmondásra: a nemzetek, nemzetiségek autonómiája; vagy függetlenség, vagy konföderáció. Svájc elég régen bizonyítja, hogy a különböző népek egyenrangúan is tudnak együtt élni. Több nemzetiségű országban az egyközpontú nemzetállam már a fölépítésével bizonyítja, hogy a többségi nemzet elnyomja a nemzeti kisebbségeket.
A nemzetállamok beépülése a regionális piacokba, illetőleg a világpiacba lehetővé teszi az etnikai-nemzetiségi körzetek, városi agglomerációk függetlenedését. Vannak funkciók, amelyekhez képest a nemzetállam túl kicsi, vannak mások, amelyekhez képest túl nagy. A nemzetközi integráció korában a városállam eszméje új értelmet nyert. Nem lehetetlen, hogy a jövő században a településföldrajz fölékerekedik a politikai földrajznak. Európa tele van városi, táji közösségek mozgalmaival az autonómiáért. A kommunitások Európája közelebb van a személyek Európájához, mint a nemzetállamok Európája. Operett-államok Európájáról ábrándozom.
Marx számára is a társadalom egy ország társadalma, az állam egy ország állama volt, majdnem úgy, mint Hegel szemében. Mikor Bakunyin a nemzetállam vonatkoztatási keretét feszegette, Marx szenvedélyesen kikelt ellene, az első nagy internacionalista tele volt nacionalista előítéletekkel. Annak, amit javasolt, a nemzetállami keret nélkül nem lett volna valósága. Lasalle és Bismarck szellemi rokonok. A legtiszteletreméltóbb intézmény a szocialisták szemében is az állam volt, ülni a parlamentjében, a kormányában, ez volt az álom.
A nemzeti szuverenitás fogalma, amely a tizenkilencedik század másik elvét, az individualizmusét háttérbe szorította, olyan pátoszt kapott, hogy a katolikus nemzetekfölötti tekintély elmúltával az államok fölött mindenféle erkölcsi-jogi bíráskodás lehetetlenné vált. A második internacionálé csődje az első világháború küszöbén az elvekből következett, nem a pártvezetők árulásából. A teória mondott önmagának ellent. Szép ugyan a nemzetközi munkásszolidaritás, de a pártfőtitkár – parlamenti úton – miniszterelnök akart lenni, majd pedig államosítani: nacionalizálni. Csak ezen a fogalomkörön belül tudtak gondolkodni: a szocialisták nacionalizálnak.
Ebből a körből az űrbe léphettek volna. A múlt században a gazdaság legtágabb gravitációs tere a kis lokális piacokból integrálódó nemzeti piac volt, amelynek jogrendjét a nemzetállam szabályozza. A nemzetállam köré rendeződött a kultúra, ennek színpadán játszottak a becsvágy színészei. A katolikus egyház legalább nevében hordozta az egyetemesség igényét, s amíg hatalma volt az uralkodók fölött, Európa úgy-ahogy nemzetközi volt. A polgár leghatalmasabb instanciája a nemzetállam. A polgári liberalizmus a munkások kizsákmányolását, a polgári nacionalizmus más népek kizsákmányolását igazolja. De mert a polgár igazi területe a gazdaság, ezért a nemzetállamnak nem ő volt a hőse: a politikát átadta az arisztokratáknak és a bürokratáknak. A polgár nem tudta igazán azonosítani a nemzetállam érdekeivel a saját piaci érdekeit. Ezek vagy szűkebbek vagy tágabbak, vagy nemzetalattiak, vagy nemzetfölöttiek voltak.
A múlt században minden intézmény nemzeti keretek között szerveződött. Nemzeti akadémiák, színházak, minisztériumok, rendőrségek, oktatási rendszerek, nemzeti posta, nemzeti vasút. Mindegy, hogy az állam kicsi-e vagy nagy-e: a hálózatok elhatárolásának semmi köze ahhoz, hogy mekkora területen ésszerűek. Nemzeti homogenitásuk nem funkcionális, hanem eszmei követelmény. Intézményeit kialakítva a nemzetállam kezdett ránőni a társadalomra, s a polgárság nem bírt vele. Az intézményeket megtöltötte a hivatali értelmiség, s mindinkább átvette a nemzetállam eszméjét a polgárságtól. Hogy a nemzetállam érdekei minden érdek fölött állnak, ezt először a jakobinusok mondták ki. A tizenkilencedik század végén a hivatalos, bürokratikus értelmiségiek mindig amiatt leckéztették a nem-állami értelmiséget – még volt olyan –, hogy nem eléggé hazafias. Aztán jöttek a háborúk, s velük a hadigazdálkodás, az állam még inkább maga alá gyűrte a társadalmat. A gyáros hazafias kötelességét teljesítette, a munkás ugyancsak. A nemzetállamok prenukleáris haditechnikai bázisa még megengedte egymás között totális háborúikat, tankkal és repülőgéppel még teljes erővel verekedhettek. Totális háború – totális állam – totális bürokrácia. Ez az eszme megkísértette az értelmiséget. Az államhivatalnokok szívesen veszik, ha az államnak még több hatalma van. A szabadfoglalkozásúak és a munkanélküliek közül sokan pedig szívesen döntenék meg forradalommal a rendszert, amely nem tud állami pozíciót adni minden értelmiséginek. Fellépett a nemzetállami diktatúra eszméje, amely a gazdaságot a politikával egyesíti, akkor lesz elegendő állás. Az állam az erőszakeszközök legitim monopóliuma egy hierarchikus bürokrácia kezében, amely egy terület lakói fölött felségjogokat gyakorol. Ha az államnak nemcsak a fegyverzetre, de a társadalmi tevékenység egészére monopolisztikus felségjoga van, akkor kész az államszocializmus. Nemzetállami diktatúra, amely a politikát és a gazdaságot egyesíti.
A régi szocialisták még nem tudták, hogy a nemzetállam a szocializmusnak nemcsak formája: tartalma is. Marx és Lenin államszocializmusa sem a federalizmust, sem a nemzetek feletti integrációt nem tudja asszimilálni, más a logikája, központosítania kell azokat, a nemzetállam fölépítéséhez alkalmazni. Bámulatos volt, hogy az államszocializmust szinte máról holnapra ki lehetett kiáltani. 1919. március 21–24. között Budapesten az új tanácsköztársaság államosította a bankokat, a földeket, az ipart, a kereskedelmet, a könyvkiadást, a sajtót, megszűnt a politikai ellenzék, megvalósult a nemzetállami diktatúra. Ezekhez a gyakran vértelen puccsokhoz nem kell semmilyen előzetes kulturális, gazdasági átalakulás, nem kell hozzájuk új logika. A forradalom mitológiája álruha az állami szuverenitás rendeleti kiterjesztésén az egész társadalomra. A polgári nemzetállam a maga intézményeivel kész és alkalmas kerete mind a jobb, mind a baloldali diktatórikus államtársadalomnak.
A mai nyugati baloldali ideológiák annyiban tradicionálisak, amennyiben nem tudnak kimozdulni a nemzetállam által bekeretezett gondolkodási körből. Számukra a szocializmus ma is annyit jelent, hogy az ő pártvezetőik üljenek a kormányban, a kormánynak pedig több hatalma legyen, mint most. A kritikájában internacionalista marxizmus programjában a nemzetállam ideológiája. A reális szocializmus: nemzetállami szocializmus. Nyugati típusú vagy kelet-európai típusú társadalom között a különbség: kiterjedtebb vagy kevésbé kiterjedt államhatalom. Minden politikai világnézet valamilyen államforma igazolása. Mind beletorkollik az állam, esetleg az államszövetség vallásába. Ha emberi létezésünknek ezt az állami dimenzióját kritikai iróniával kezelem, nem politikus vagyok, hanem antipolitikus.
Az állam annyival nagyobb elidegenedés a tőkés vállalatnál, amennyivel ő maga nagyobb. A kelet-európai szocializmus, ahelyett, hogy ígérete szerint szétbomlasztotta volna az államhatárokat, mindenféle funkcióval agyonhalmozta őket. A társadalmasított állam vágyképe alatt megszületett az államosított társadalom. Ha minden az államé, te is az övé vagy. A gyárral, a földdel együtt az agyvelőnket is neki adtuk. Az osztállyá szerveződött kelet-európai értelmiségnek a történelem hatalmat adott, és megzavarta az eszét. Megkötötte az alkut: a tudományos irányításért cserében odaadta szellemi önrendelkezését. Az állami értelmiségnek azon kell fáradoznia, hogy mindenki a határokon belül gondolkozzon. Ha a pátosz és a humor nem sérti többé a szögesdróttal körülvont állami kollektivitás szellemét, akkor nincs szükség börtönökre. Ha mindenki börtönőr, nincs több politikai fogoly. Vannak foglyok, tehát nem mindenki börtönőr. Van még egy logikai lehetőség: se börtönőr, se fogoly.
Az egypártrendszerű szocialista társadalmakat pontosabb államszocializmusnak neveznünk. Az államhatalom nemcsak a politikai uralom eszközeivel rendelkezik, hanem uralkodik a gazdaság és a kultúra fölött is, tehát a társadalmi intézményeket fennhatósága alatt egyesíti. Az államtisztviselőket tisztségükbe felülről nevezik ki. Ahhoz, hogy valaki vezető lehessen nem kell tőketulajdonosnak lennie, mert nincsenek tőketulajdonosok, nem kell nemesi családból származó földbirtokosnak lennie, mert nincsenek nemesi családból származó földbirtokosok, nem kell demokratikus választásokban többségi szavazatot szerző képviselőnek lennie, mert nincsenek demokratikus választások, amelyekben szavazattöbbséget lehetne szerezni. Ahhoz, hogy valaki az államtársadalmat irányíthassa, hozzáértést és politikai megbízhatóságot kell tanúsítania, szaktudás és ideológiai tudás együttesét. Azok az emberek, akik ilyen tudással rendelkeznek, s érte hatalomban és kiváltságokban részesülnek: értelmiségiek. Sok olyan értelmiségi van, akinek se hatalma, se kiváltsága, de azok, akiknek hatalmuk és kiváltságuk van, azok mind értelmiségiek.
A hatalom belső köre a politikailag megbízható pártértelmiségé, külső köre a kevésbé megbízható szakértelmiségé, azok pedig, akik a különböző hatalmak egyközpontú összefonódását ellenzik, az értelmiségi lét peremére szorulnak. A hatalom gyakorlói értelmiségiek, akik pedig alternatív hatalmat javasolnak, ugyancsak értelmiségiek. Sem az előbbiek, sem az utóbbiak nem szükségképpen nagytehetségű és nagytudású értelmiségiek, az értelmiségi nem föltétlenül értelmes. Az értelmiségi tudás alsóbb szintjein is: irányító tudás. Egy általános iskolai tanár nem tartozik a „nagy értelmiségiek” közé, mégis gyerekeket irányít, s ideológiát közvetít. Az általános iskolai tanár és az oktatási miniszter között a hatalmi hierarchia számos lépcsőfoka helyezkedik el. Feladatuk azonban közös: az államszocialista társadalom kultúráját terjeszteni. Kis hatalommal, nagy hatalommal: mindketten értelmiségiek.
Ha az értelmiségi szónak szellem és erkölcs alkotó magaslatát kell megjelölnie, minthogy az értelmiségiek szívesen vitatják egymás szellemének és erkölcsének magaslatait, a szó elveszítené szociológiai tartalmát. Kire alkalmazható, kire nem, azt a féltékeny személyeskedés nem tudná eldönteni. Az államszocialista országokban az értelmiség fogalma körül kialakult valamiféle közmegállapodás. A miniszter és a lapszerkesztő, a fizikus és a mérnök, a gyárigazgató és a városi párttitkár, a bíró és az orvos önmagát egyaránt értelmiséginek nyilvánítja. Öntudatosan vállalják ezt a megjelölést, mint hivatást. Kelet-Európában sok olyan értelmiségi van, aki a rendszert kritikusan nézi. Olyanok viszont alig vannak, akik az értelmiségi hatalomról lemondanak a tőkés hatalom javára. Még nem jelentkezett olyan ellenzéki értelmiségi program, amely megkérdőjelezte volna a szocialista értelmiségi hatalom alapelvét: a tudós legyen hatalom. Kelet-Európában a milliomos már nem lesz tiszteletreméltóbb, mint a tudós. Csak legalább a tudósok tiszteletreméltóbbak lennének!
Hivatalnok-szerzetesek, rendházaitokban a személytelen szolgálat eltakarja a személyes hatalomakarást. Minél odaadóbbak vagytok, annál hatalmasabbak. Az állambölcsességnek mindig az a hivatottabb tolmácsa, aki feljebb áll a ranglétrán. Szabálytalanságok szabályozói, ti mindig valami nemes általánosság nevében tiltjátok meg azt, amihez a többieknek kedvük van.
Már nem is te gondolkodsz, az állam gondolkodik benned. A ház dohos, sötét, nehezen fűthető, de a miénk. Csak itt lehetsz igazán otthon, káromkodhatsz, de azt is csak többes szám első személyben. Ha az államkultúrából megpróbálsz kibújni, a tompaságba bújsz bele. Lassanként fakó leszel, tagolatlan, önelhagyó. Végül meg csak teszed, amit parancsolnak neked, s ebbe hamar beleöregszel. Közben szidod a többieket, mert ők is teszik, amit parancsolnak nekik. Itt az az okos, aki terepszínű, kinek a belső törvényei alig különböznek az állam törvényeitől. Ha mindenáron a magad útját járod, olyan leszel, mint az angol gépkocsivezető, aki a kontinensen is balra hajt és jobbra előz. Függetlensége se magának, se másoknak nem okoz sok örömet. Tedd, amit ma elvárnak tőled, aminek a legcsekélyebb a kockázata, védekezz a szabadság hosszútávú kísértése ellen. Az államkultúra azt várja tőled, hogy bebizonyítsd: az államszocializmusnak nincs más alternatívája, csak a kapitalizmus. Délben két órakor, fáradtan a gyárkapu előtt melyik munkásnak jutna eszébe, hogy a kapitalizmust éltesse? Ő ott is csak munkás lenne fáradtan, délben két órakor a gyárkapu előtt. Inkább iszik egy korsó sört a barátaival, ha kapitalizmus lenne, akkor is azt tenné.
Mikor saját igazságodról lemondtál, lemondtál arról is, hogy az életed kaland legyen. Az a büntetésed ezért, hogy bár a biztonságot kerested, a szorongást találod. Egyszer érdekből hazudsz, aztán már csak, hogy ne szégyeld magad, s elhiteted magaddal, hogy igazat mondtál. Még a cinizmus erkölcsétől is félsz. Ha a ki nem-mondás, a féligazság erkölcsi szabály lett, akkor már nincs is mihez képest hazudni. Ezt az unalmat kell nyelned és szaporítanod. Nincs vallásod, nem tudod, ki vagy, megesznek a hazugságaid: elhízás, gutaütés, neurózis, magány. Nem lehetsz ártatlan, akár így, akár úgy, egy kissé te magad is szörnyeteg vagy. Ha sikerül is átcsúsznod az államerkölcsből a radikális kontemplációba, akkor is az államerkölcs peremén maradsz. Csúfolódhatsz, a félelem álmaid zugában is ott lapul. Diktatúrában a diktatúrától nem lehet elvonatkoztatni.
A kelet-európai értelmiség lelki betegsége, hogy mindent a maga megnyomottságának meleg zugolyából néz. Elméletileg lehetne tágasabb nézőpontja, de nincs, mert egyhelyben él, s turistaútjai kurtácskák ahhoz, hogy átérezze: más népek, más gondokkal is élnek a világban. Nyugati kollégáinknak Kelet-Európa igazán nem a vágyak földje, a mozgékonyabbak meglátogatják egy kis időre, megnézik, megunják. Nehéz megszokniuk a kelet-európaiak negatív mítoszait. Helyzetünket igazán nem lehet egyetemes megváltásnak föltüntetni, legyen hát egyetemes kudarc, pedig még csak az sem. Az ellenzékiek is egyeznek abban a hivatalosokkal, hogy teljes világnak érzik a sajátjukat, s azt képzelik, hogy sérelmeik legendáriuma mindenkinek nagyon érdekes. Sietnek látogatójuknak megmagyarázni, hogy nem úgy van, ahogy az újságok írják. A látogatót ez nem döbbenti meg. Az udvariasságtól is eltekintve, folyton magukról beszélnek, érdeklődésük fukar, más témákon hamar átsiklanak. Igazában még a szomszéd kelet-európai ország sem tudja lekötni figyelmüket, nem világ, nem európai, még csak nem is kelet-európai, hanem szigorúan nemzeti kultúrában élünk. Egymásról viszont mindent tudunk, még azt is, ami nem igaz, a szóbeszéd hálózata pazar gyorsasággal röpíti szét kisebb-nagyobb botrányaink hírét, amit az újság nem ír meg, elújságoljuk nyomban. Azok a hercegek és bárók, akiknek a legtöbb bizalmas értesülésük van. Így aztán elszokunk a hangos gondolkodástól, a társalgás játékaitól, céltudatosan híreket cserélünk, erkölcsi komorsággal szinte. Kevés nyugalom, sok izgatottság, érzelgősség, cinkosságok, az embernek csak az államkultúrán kívül lehetne öncélú méltósága. Egyikünk sem él azon kívül, méltóságunk rossz bőrben van.
A nyugati demokráciákkal csak az a bajom, hogy nem elég demokratikusak. Hogyne venném észre, hogy Stockholm demokratikusabb város, mint Budapest; ahhoz igazán nem kell túl sok szemfülesség, hogy ezt észrevegyük. Vitatni a nemzetállamok monopolhatalmát a társadalmak felett; kiemelkedni a nemzetállami provincializmusokból; tudni, hogy az államok közlekedése csak utat nyit az emberek közlekedéséhez; csak olyan elvek iránt érdeklődni, amelyek túlmutatnak a reálpolitikán; a politikai struktúrát mindig a hatalomnélküliek felől nézni; minden nemzet és nemzeti kisebbség egyéniségét védeni; a furcsa embereket jobban kedvelni, mint a tiszteletreméltó embereket; államok és pártok helyett a személyek internacionalizmusát ápolni; görbe szemmel nézni minden hatalmi politikát; bízni a jóindulat közvéleményében, amit semmiféle organizáció nem képvisel; bóknak tartani, ha azt mondják ránk: veszélytelen ember.
Párizsban ülök s olvasom: egy öregember az ágyából lelőtte nagyothalló, félvak feleségét. Az idős hölgy a toalettről csoszogott vissza, s nem hallotta, hogy fölriadó férje kiabál: ki az? Az öregember –biztos, ami biztos – ágya mellett puskával aludt. Egy negyvenéves mérnök a nyolcéves fiát lőtte le, aki a konyhába kiment vizet inni: talán betörő? Egy pék meg egy tizenhároméves fiút, aki kiflit lopott. Törvényes önvédelem. A dolgot tovább kell fejleszteni: a miniszter, a színpadi szerző lője le a bírálóit, a főnök a helyére pályázókat, az idős énekesnő a fiatalokat, a jómódúak a koldusokat, a szülők örököseiket. Mindenki védje, amije van. Tulajdonképpen csodálom a politikusok többségét: miért nem csinálnak mind vérengző diktatúrákat; az önfegyelem szentjei. Az engesztelhetetlen ellenzékiek közül hányan lennének az ő helyükben türelmesebbek? A vérengzések abbamaradnak, miért? Az emberiség el tudná pusztítani magát, miért nem teszi?
Nyugaton a pénznek, Kelet-Európában a gondolatoknak van sorsdöntő szerepe. A nyugati ember a maga józan materializmusát némi eszme-karnevállal szeretné inkább földíszíteni, mint helyettesíteni. Nálunk pedig az veti magát a pénzszerzésbe, aki megcsömörlött a meddő igazságkereséstől. A pénz logikája – a nyugaté – egyszerű: legyen belőle több. A nyugati ember elég könnyen átlátható. Érdeke és erénye között nincsen sok feszültség. A hatalom logikája – a keleté – homályosabb. Talán nem is több kell belőle, inkább csak másfajta hatalom. A pénz nyelvére nem fordítható le a hatalom minőségi viszonya az emberek között. Szereplőit a jó és rossz közötti választás értékei vezérlik, s – látszólag – nem azért tesznek valamit, mert ezt kívánja meg az érdekük, hanem mert így látják helyesnek. Legalábbis ezt szeretnék elhitetni önmagukkal és a környezetükkel. Képmutató kultúrában élünk, az az erényes, ami nem éppen előnyös nekünk. Nem biztos, hogy a képmutató ember unalmasabb, mint az átlátszó.
A pénz az emberi energia és alkotóerő egységnyi szimbóluma. Talán a szabadságé is: amikor van egy évre elegendő pénzem, megírhatok egy újabb könyvet, amikor repülőjegyet tudok venni egy másik kontinensre, odamehetek, a rockefellerek szabadabbak, mint a társadalombiztosítás halkszavú ügyfelei. Egyiküknek eszébe jutott, hogy szétszedve áthozzon Európából egy középkori kolostort, sok olyan embert ismerek, aki egy ilyen ötletet nem tudott volna megvalósítani. A szegények ábrándoznak, a gazdagok cselekszenek, metafizikai kérdés, hogy a cselekvés gazdagabb-e, mint az ábránd? Ha a túlvilág a szegényeké lesz is, amíg ideát vannak, ők nagyon is szeretnének egy kissé gazdagabbak lenni. Olyan gazdagot viszont még nem találtam, aki nagyon szeretett volna szegényebb lenni.
Marx metaforájával a pénz egy darabka ember idő, meg kell becsülni. Elherdálni éppoly ostobaság, barbárság akár, mint az erdők fáit az erőművekben eltüzelni. Amikor én még gyerek voltam, kenyeret szemétbe dobni bűn volt. Pénzt értelmetlenül költeni is az. Kiváltságaim jelvényeit halmozni annyit jelent, hogy szekrényemben, bankomban más embereket tartok fogságban. Ha egy átlagember egy élet hosszán egy milliót keres, akkor egy milliót elpazarolni annyi, mint egy másik ember életét kidobni. A piac erkölcse, amely vásárlásra, s az állami tervpiacé, amely beruházásra ösztönöz egyaránt eltakarja a pénz fölhasználásában rejlő morális felelősséget. Gazdagok, állami tervezők, munkanapokkal, emberekkel packáztok. Mit szólna a sok gondterhelt úr, akit sofőr visz reggel fekete Mercedes kocsin irodájába, ha rabszolgatartónak neveznénk. Kifogyhatatlan bájjal ontanák erkölcsi fölháborodásukat. „Kommunista”, süvítenék az egyik oldalon „Antikommunista” süvítenék a másikon. Mi kommunista antikommunisták nevessünk össze, milyen kevés kell ahhoz, hogy ezek a méltóságteljes urak fölbosszankodjanak.
Ideológia nincsen intézmény, intézmény nincsen ideológia nélkül. Nincs és nem is lehet olyan intézmény és olyan ideológia, amely az ember szabadságát furfangos korlátozások nélkül képviselhetné, Permanens utópia és kritika: nézzük csak ezt a dolgot az egész emberiség vélhető szempontjából, nézzük csak ezt a dolgot az én nézőpontomból. Ha így kinézelődtük magunkat: írók voltunk valamennyien. Író az, aki tudja, hogy isten előtt egy háza előtt pipázó öreg paraszt és a pápa gondolatai: egyenlőek. Lao-Ce, Kon-Fu-Ce, Buddha, Mózes, Jézus Krisztus, Mohamed, Zoroaszter, s még néhányan, elég válogatott társaság, időről-időre együtt vacsoráznak, és jól szórakoznak egymás társaságában. Marx és Montesquieu eszmét cserélnek. Híveik, a kommunisták és a liberálisok, úgy meg fogják bombázni egymást, hogy kezdhetjük megint az egészet, előlről, a barlangból.
Az értelmiségi civilizációval jutott el az emberiség az antropológiai önreflexióig. A gondolkodó gondolkodik a gondolkodón. Az emberiségnek emberiséggé kell válnia ahhoz, hogy legyen róla valamilyen átfogó képünk. Jön az értelmiségi civilizáció, mert a mondializációnak az értelmiség a hordozója, akár mint nacionalista politikus, akár mint a nemzetközi nagyvállalat szakembere. A tudós maga alá gyűri, de nem szünteti meg a tőkét. Az állami vagy a magánbank a tudósra delegálja a pénzben kifejezett hatalmat. A kelet-európai kommunista értelmiség, ahelyett, hogy meglovagolta volna, földre taposta a tőkét. Most azon van, hogy kissé föltámogassa maga alól.
Én szegény szülő, ha parancsolgatok a gyereknek, megutál; ha nem parancsolgatok, ő parancsol nekem. Ki mondta, hogy legyen gyerek? A gyerekcsinálás buta szokás, mondják az okosok. S nehogy engedelmeskedjenek a szerelmüknek, inkább szerelmük sincsen. De mert a magány is kellemetlen, kezdődik minden előlről. Van szerelmük, és van gyerekük, parancsolgatás dilemmái, a civakodással eltelik az idő. Mivel a szelíd buták ritkábban veszekednek, nem lehetetlen, hogy ők az okosok.
A fegyverkezés nem elég, fölkészülni az ölésre kisebbség privilégiuma. Az állam kenetes beszédű, és nem szervezi meg az agressziót. A válasz: bűnözés, terrorizmus. Mit csináljanak a szegény fiatalok unalmukban? Nekem gyerekkoromban kijutott még a második világháborúból, csoda, hogy pajtásaimtól eltérően: élek. Valami a fiataloknak is kell. Ellopják a pártvezért, a főgyárost, a főügyészt, végre van miről beszélnünk. Nevetségessé teszik az intézményeket. – Miért, talán olyan komolyak? – Maga talán titkos szimpatizáns, nem? – Maga talán titkos zsaru, nem? – Ellopnék-e bárkit is? Isten ments, hogy aztán ott legyen a nyakamon!
Képzeljük el, hogy az utcán mindenki mindenkivel szóbaállhat, ha van rá ideje és kedve. Képzeljük el, hogy egy unatkozó férfi a kocsijával vadidegen gyerekeket kirándulni visz. Képzeljük el, hogy egy vízvezetékszerelő becsönget ismeretlen öregasszonyokhoz, s megkérdezi, nincs-e valami javítanivaló, ó nem pénzért, csak úgy. Képzeljük el, hogy valaki jó vacsorát főz, és a szomszéd házak postaládáiba meghívólevélkéket dob be, kíváncsian várja vendégeit, akiket nem ismer. Képzeljük el, hogy egy furcsanevű ember a telefonkönyvből kikeresi és teára hívja összes furcsanevű névrokonát. Képzeljük el azt az öregembert, aki leül egy sétatéri padra, s feltűz a támlára egy cédulát: „Üljön mellettem egy félóra hosszat szótlanul”. Képzeljük el, hogy a temetőben valaki friss sírokat ápoló özvegyekkel ismerkedik, s órákon át történeteket hallgat a megboldogultról.
Az autonómia értékei egyetemesek. Vagy mindenütt érvényesek, vagy sehol sem. Ha az egyik országban rossz egy letartóztatott embert kényszerrel vallomásra bírni, akkor az mindig mindenütt rossz kell, hogy legyen. Az autonómia követelményei azonosak az egyes emberi személy jogaival és méltóságával. Az a cél, amely nem az egyes emberek java, amely az ő – általuk belátható – érdekeiken túlmutat, az annak az érdeke, aki ezt a célt kitűzte. Ami szembenáll az emberség elemi, nyelvi egységének, az egyénnek, aki én is vagyok, az érdekeivel, vágyaival, az az én szememben megtévesztés, erőszak, rossz tehát, bármi másnak nevezzék is magukat a megtévesztők és az erőszakosak.
Csak az olyan cselekedeteknek van erkölcsi tartalmuk, amelyeknek tárgya a másik ember. Az intézményi rendszereknek önmagukban nincsen erkölcsi tartalmuk. Sem az állami vállalat, sem a magánvállalat nem jó, nem rossz. Rossz a goromba beszéd a beosztottakkal, a munkavállalók megfélemlítése és kikémlelése, a szervezkedési jog akadályozása, rossz minden olyan viselkedés, amely az emberek között a hatalmi egyenlőtlenség, a kényszerítő hierarchia viszonylatait építi ki. Rossz minden olyan vállalat, amely nem a termelők szabad társulása.
A nyugati társadalmak rendjénvalónak tartják, hogy a világ nyersanyagainak nagyobb részét használják fel, mint az emberiség fennmaradó nyolctized része. Azt is természetesnek tartják, hogy életszínvonaluk tízszer akkora legyen, mint egy afrikaié. A fejlett országok felelőtlenül fogyasztanak és pazarolnak, de a lakóik nem boldogak ettől. S nő, egyre nő a rosszhiszemű, önsajnáló félelem, mert a harmadik világ kiszámíthatatlan megrázkódtatásai megdrágíthatják, elapaszthatják ezt az olcsó nyersanyagáramlást, és akkor kénytelen-kelletlen megkezdődik az interkontinentális újraelosztás. A neokapitalizmus gazdasági impériumának a munkanélküli munkás is haszonélvezője, az átlagsegély is sokszorosa a harmadik világ átlagbérének. A fejlett nyugati országok minden állampolgára egy óriásvállalat részvényese. A gazdagoknak szívfájdalmat okoz, hogy a szegények nem szeretik őket. A szegények rosszak, nem hálálják meg az alamizsnát, osztozkodni akarnak.
A társadalmi reprodukció értékek átadása is: érveket termelünk a kérdésre, hogy mit-miért tegyünk, vagy ne tegyünk? A tekintély csuklik: kevesen járnak a templomokba, nem sokat tudnak kezdeni az ott kapott tanácsokkal. Amit meg a szülők, az öregebbek mondanak, azt az ifjabbak eleve hülyeségnek vélik, mivelhogy a modernizáció kultúrájában az a jó, ami fiatal és új. A tisztelet nem a tiszteletreméltóságon múlik. Inkább azon, hogy az autoritások tudnak-e büntetni? Büntetni a legkézzelfoghatóbban az állam tud, és a bankszámlánk, amely vágyainknak mértéket szab. Még annál is nyomatékosabban az élettársunk, az, akibe a büntető instanciákkal szemben belekapaszkodunk.
Kinek higgyünk tehát? A sikeres embereknek? A képernyő sztárjainak? A vesztesek érzik, hogy hiába nézik a nyerteseket, ők maguk nem lesznek azok. Miért korlátozzuk magunkat a többiek javára, miért gondoskodjunk róluk? Csak? Ezzel a többség nem éri be. Mert isten megbüntet? C-c-c. Mert X. vagy Y mondja; vagyunk már olyan okosok, hogy érdeklődjünk: mi haszna van ebből X.-nek vagy Y.-nak?
Az ilyen embernek mondhatod: az ember arra ítéli magát, hogy jó vagy rossz cselekedeteivel együttéljen. A gyilkos a gyilkosságába van bezárva, a börtön másodfokú büntetés. Mondhatod, hogy egy cselekedet önmagában hordja a jó vagy rossz érzést, amely kíséri. De ha elmégy a szadomazochisták klubjába, ahol isten kreatúrái összevissza korbácsolják, csípik, vizelik egymást, s nem érted ki miért jajgat, akkor azon kívül, hogy meg fogsz halni, s hogy a világot megnézni és nem megváltoztatni jöttél, emlékezni és nem botránkozni, ezen kívül nem sokat tudsz.
Mert elég gyerekesek vagyunk, s félünk a büntetéstől, isten helyét leginkább az állam foglalta el. A pokoli tűz nagyon félelmetes volt, de ma már csak mese, a rendőrség viszont nem mese. Tiszteljük tehát a törvényeket, s boldoguljunk köztük, ahogy tudunk. Van sok félnivalónk: a főnökünk, a versenytársunk, a férjünk vagy a feleségünk, boldogulni nem könnyű.
Csukd be a könyvet, zárd el a televíziót, s gondolkozz te magad azon, hogy mi a jó, mi a rossz. Annyi mester annyifélét mond, légy kíváncsi arra, hogy te magad mit mondasz? Az államkultúra a transzcendens kultúra hanyatlásának egyik állomása. Az államkultúra a legjobb kihívás az autonóm kultúra kalandjára.
A nyugati világ kultúrája mindinkább dolgokból áll. A sonkásszendvics is egy dolog, Wittgenstein mondata is egy dolog, két érintkező nemiszerv két dolog, a világ is egy dolog, én is az vagyok benne. Ez már így van. Utazgassunk, kössük össze egy kis helyváltoztatással a dolgokat.
Ez a valóság olyan, amilyen: valóság. Hogy jó-e vagy rossz, ez eredetileg nem a mi kérdésünk, ez az erkölcsi tekintélyek kérdése. Költsünk, hallgassunk valószerűtlen meséket erről a túlságosan is valószerű valóságról, az legalább szórakoztató. Nem tehetnénk mi magunk is egy kissé valószerűtlenebbé ezt a túlságosan valószerű valóságot? Ki mondta ezt? Kis anarchista! Igazolja magát.
Odébbkotródtunk? Fölfedeztük a derűs önzés eufóriáját? Áruházak helyett finom marginális boltokban tanuljuk, hogy mire van szükségünk? A rendőrség égöve alól áthelyezted magad a reklám égöve alá? Egyik-másik tanításának ellenállok, de van neki olyan is, amellyel szemben védtelen vagyok. Rávesz, hogy kényeztessem magam, a jó cipő csakugyan jobb, mint a rossz.
A gazdaság meghatározó elsődlegességének az elve a klasszikus ökonómiában fogalmazódott meg, az első ipari forradalom után. Hogy a közgazdászok a gazdaságot tekintik a legfontosabbnak, éppannyira kézenfekvő, minthogy az írók az irodalmat, a meteorológusok az időjárást. Marx Károlyt végülis a közgazdaságtan érdekelte a legjobban, közvetlenül Hegel után a filozófiában nem sok fű nőtt, így született a történelmi materializmus, amely szerint az uralmi viszonyok a gazdasági viszonyok függvényei. Hogy az uralmi viszonyok alkalmasint meg is határozzák a gazdasági viszonyokat, arra éppen az államszocializmus adott példát. A Marxra hivatkozó politikai állam maga alá gyűrte a gazdaságot, s mindannyiszor, amikor az szeretne kibújni az ölelésből, rendeletileg be is húz egyet-kettőt neki, hogy csak úgy szédeleg az a bitang gazdaság utána.
A tudományos gondolkodásnak szép tizenkilencedik századi metaforája volt a létszférák geológikus egymásrarétegezettségének képe. Az alsóbb, az alap, determinálja a felsőt, a ráépülőt: a gazdaság a kultúrát, az ösztön a tudatot. Kár, hogy nincs egy társadalom, s nincs egy ember, akinek konkrét szemügyrevétele után módunkban állana e létszférákat így elkülöníteni és egymás alá rendelni. Itt állunk tanácstalanul. Kárvallottan nézzük, hogy a jelenségek bonyolult együttese nem vezethető vissza az emberi világban egy uralkodó mozgatóokra. Fájdalmasan nélkülözzük a biztos meggyőződést, hogy mi determinál micsodát? Pedig mi igazán szerettük volna – egy ilyen ügyes elmélet segítségével – jócskán determinálni a többieket.
Nemcsak az államszocialista, de a liberális gazdasági materializmus is megrendült. A háború után a háborgó felszín alatt mély volt az egyetértés: a gazdasági növekedést kelet és nyugat egyaránt a vallásos cél rangjára emelte mind a piac –, mind pedig a tervgazdaságokban. A gazdasági szervezet érdekei mindkettőben föléemelkedtek az egyéni vagy a csoportos önrendelkezés elvének. A szocializmus megvédi autonómiámat a tőkéssel szemben és alárendel az államnak, a kapitalizmus megvédi autonómiámat az állammal szemben és alárendel a tőkének. Alternatívánk szellemtelen.
Nevezzük áttételes, transzpozíciós ideológiának azokat az eszmeegyütteseket, amelyek valami elvont, s az egyes emberek számára nehezen ellenőrizhető intézményi átrendeződéstől várják jobb sorsunkat. Ezek az ígéretek vallásokká válnak, maguk alá gyűrnek minden értéket, s azok az értelmiségiek, akik ezeknek az ideológiáknak a munkásai, maguk is elhiszik, amit mondanak. Már úgy vélik, helytelen volna jól érezniük magukat a bőrükben, amíg még fennáll a kapitalizmus, vagy az egypártrendszerű szocializmus, vagy amíg nem ez, hanem az a nemzetállam szolgáltatja a fegyveres hatalmat. Ha szembesítjük a transzpozíciós ideológiákat – a liberalizmust, a szocializmust, a nagy világvallásokat – a jegyükben végbemenő gyakorlattal, kiderül, hogy mást adnak, mint amit ígértek, másról beszélnek, mint amit csináltak. Az ideológiák, ha plebejus bizalmatlansággal nézzük őket – vagy is azoknak a szemszögéből, akiknek pénzből is, hatalomból is, egyházi tekintélyből is kevés jut –, akkor bizony az ideológiáknak az a legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy nem mondanak igazat. Ez a valótlanságuk valamilyen kisebbségnek kedvez. Általában azoknak, akiknek pénzből, hatalomból, egyházi tekintélyből aránylag sok jut.
Az ideológiák természetüknél fogva megzavarják tudatomat, egyik minőségemet szembefordítják a másikkal, egyiknek a nevében elnyomják a másikat. Az ideológikus skizofréniák kombinatorikája végtelenül változatos. Mind valami nemes ajánlattal kezdődik és valami disznósággal végződik. Fogadd el a kommunizmus magasztos céljait, aztán írjál besúgói jelentéseket a titkosrendőrségnek. Fogadd el a liberális szabadverseny nyitott eszméit, s dugd szegényházba megvénült anyádat. Krisztus szerelméért fojtsad el nemi vágyaidat. Mikor egy általános igazságot mondanak neked, amely előnyöket kínál és áldozatokra biztat, gyanakodjál, mint a piacon. Az árusnak, tudjad, kedvesebb a saját érdeke, mint a tiéd. Gondolkozz, hogyan szolgálja ez a nemes eszme az ő érdekét, téged pedig hogyan fog megkárosítani. Minden ideológiában egy igaz érdeked és egy nagy szélhámosság házasodik. Gyanakodj a kultúrára, tele van ideológikus ítéletekkel, s ezek mind be akarnak csapni. Amikor kinyitsz egy újságot vagy egy könyvet, amikor kinyitod a televíziót, amikor meghallgatod valakinek a véleményét, ne légy kevésbé gyanakvó, mint amikor a zsibvásárra mégy. Legfőképpen akkor rándulj össze éberen, amikor valaki patétikusan beszél, tetszik nagyon, amit mond? Lelkesülsz? Vigyázz, zsebtolvajjal állsz szemben, aki bűvészmutatványoknak is mestere. Kultúra nélkül unatkoznál, kultúra nincsen szélhámosság nélkül. Szórakozz, de ne menj lépre, figyeld a bűvészt, hogy csinálja? Hidd el, a kisnyúl, amit a kalapból kiránt, ott lapult korábban is, nem csodás látomás. A kultúra érdekek eladásának olajozottabb vagy csikorgóbb technikája. Miért ne becsülnéd a szellemes technikát? Csak komolyan ne vedd. |