Utazni jóA következetes liberálisok és a következetes kommunisták egyetértenek abban, hogy a szabadság és az egyenlőség egymást tagadó eszmék. Szabadság és egyenlőség összeférhetetlenségének eszméje azonban jobban tetszik a gazdagoknak, mint a szegényeknek, a vezetőknek, mint a vezetetteknek. A munkás sem a tőkés, sem az állami vállalat igazgatóságával szemben sem nem szabad, sem nem egyenlő. Kevés munkás gondolja Detroitban vagy Essenben, hogy a kocsmában tartania kellene a száját, ha a gyár, amelyben életét eltölti, nem lenne többé a Ford családé, vagy a Krupp családé. Kevés munkás gondolja Budapesten, hogy nagyobb bére lesz attól, ha az én könyvemet betiltják. A tőkések és az állami bürokraták döntési monopóliumával szemben áll a döntések társadalmasításának sem nem liberális, sem nem kommunista, hanem autonomista követelménye. A nyugati hivatalosok a keleti politikai rendőrséggel, a keleti hivatalosok a nyugati munkanélküliséggel ijesztgetik azokat, akik a gazdaságban és a politikában egyaránt több demokráciát akarnak. Kapitalizmus és államszocializmus tárgyilagos összemérésétől morális demagógiával eltanácsolnak. Tartsunk ki kérdéseinknél: milyen intézmények jóvoltából kell a legkevésbé félnünk a felmondólevéltől vagy a rendőrségi idézőcédulától?
A nyugati demokráciák nem a demokratikus fejlődés remekművei, lehetnének demokratikusabbak is. A nyugati emberek azonban szabadabbak, mint mi vagyunk. Szabadabbak, mert nem törődtek bele évszázadokon át a szabadságmegvonásokba. Kiharcolták a maguk forradalmait, nem hunyászkodtak meg, kicsikarták századokon át a jogaikat, ezért demokráciájuk örökölt és karbantartott vagyon. A demokrácia jelen van egymás közti viszonylataikban is. Nyugodtabbak, türelmesebbek, udvariasabbak, önérzetesebbek, kényesebbek a méltóságukra, mint mi vagyunk. Kevésbé hízelgőek, erőszakosak, ravaszkodóak, hazugok, megalkuvóak, árulók. A demokrácia nem csoda, nem kegyelmi adomány, hanem közszellem, amely személyiségüknek is része. A demokrácia általános jogtudatosság, a polgárok szüntelen készsége arra, hogy a jogszerűt és a jogszerűtlent megkülönböztessék, hogy határt vonjanak a méltányos és a méltánytalan közé. A demokrácia értelmi igényesség, amely a szabadság tiszta körvonalait keresi, és kicsontozza a zagyva és ünnepélyes általánosságból a tényleges mondanivalót. Ha van demokrácia, akkor az a patetikus, célozgató semmitmondás, amely sajtónkat elözönli, mint az állóvíz a naptól és a széltől, felszárad. Akkor nem lehet olyan cikornyás, gyáva homályossággal fogalmazni, amire a cenzúra pályatársaim gyengébbik, de nem csekély részét jutalmaival és tilalmaival ráneveli. A demokrácia polgára tudja, hogy kis elnyomásból lesz a nagy, kis szabadságkorlátozásból a nagy zsarnokság, s ezért nemcsak hogy nem lelkesülnek a kisebbik rosszért, de megvizsgálják, csakugyan: a lehető legkisebb rossz-e, amely a körülményekre hivatkozva kínálja magát, nincs-e valami olyan megoldás, amely keresztülvihető, de jobban kedvez személyes szabadságunknak? Ha a demokráciát csak egy kisebbség tartja is tevékenyen karban, ez a kisebbség nem engedi magát a felszín alá nyomni. A nyugati emberek éppúgy tévedhettek, mint mi, de előbb-utóbb észbekaptak és helyreállították a maguk nagyobb szabadságát. Németalföldön például olyan emberek élnek, akik nem fogadják el a diktatúrát. Ha mégis létesülne egy diktatúra a fejük fölött, nem hagynák annyiban a dolgot, s mindent megtennének azért, hogy helyreálljon a demokrácia. Szabadságukat, akár építészetük emlékeit, évszázadok alatt halmozták föl, de valamikor elkezdték ezt a fölhalmozást. Volt idő, amikor a szerencse kedvezett nekik, volt idő, amikor nem. Annyi bizonyos, hogy szabadságukat semmilyen végrehajtó hatalom nem rombolhatja le büntetlenül. Annyi biztos, hogy a végrehajtó hatalomban kevés embernek jutna eszébe ezt a szabadságot lerombolni, mert annak ők is tisztelői és haszonélvezői. Azt hiszem, hogy a nyugati demokráciák polgárai többet tudnak a szabadságról, mint mi. Kevesebbet ábrándoznak róla, de többet tesznek érte, beidegzettebben gyakorolják. Jobban megtanulták, mint mi, hogy a szabadságot nem várni kell, hanem csinálni, jól, tehát eredményesen.
Mi hosszú, fásult szünetek után, múló kitartással és kevés hozzáértéssel próbáltuk megvédeni magunkat. Gyakran osztoztunk azokban a téves eszmékben, amelyek helyeslik az állam teljhatalmát. Gúnyolódunk mind a mai napig azokon a kormányválságokon, sajtóviharokon, felvonulásokon, sztrájkokon, polgári kezdeményezéseken, pártvitákon, amelyek a nyugati emberek szabadságát életben tartják. Nem hivatkozunk személyes jogaink védelmében, a bennünket érő visszaélések ellenében olyan, amilyen alkotmányunkra, törvényeinkre, emberi méltóságunkra. Túlságosan is szófogadóak voltunk, riadoztunk a kockázattól, nem hoztunk elég ésszerű áldozatot a szabadságunkért, hagytuk eszméletünkre telepedni azt a féligazságot, hogy hazudni és hajbókolni előnyös. Tömeg maradtunk, nem váltunk néppé, nem mondtuk a jogsértők szemébe, hogy mit gondolunk arról, amit művelnek. Hazafias erénynek tartottuk az állammal, a központi irányítással szembeni szolgalelkűséget. Tudományoskodó érvekkel csepültük az egyéni és a csoportérdek világos megfogalmazását mint közösségellenest, emiatt nem tudtunk közösséggé fejlődni. Kigúnyoltuk azt az elvet, hogy mindenkinek joga és kötelessége a maga és társai szabadságát – mindenféle, a szabadsághoz méltó cselekedettel – megvédeni. Forradalomról fecsegtünk, és elhittük, hogy a szabadságért ölni, hazudni, erőszakoskodni, másokat megütni, fenyegetni, börtönbe csukni kell. A szabadságért mindebből semmit sem kell csinálni. A szabadságért nem kell akasztani. Nehézfejűnek bizonyultunk, hogy ezt a kétszerkettő-igazságot megértsük. Ostobán szajkóztuk, hogy az elnyomás nem általában rossz, hanem csak akkor, ha nem ezt meg ezt, hanem azt meg azt nyomják el. Forradalmaink diktatúrákba torkolltak bele. Néha fellángoltunk, és akkor öltünk, majd ha levertek, behúztuk a nyakunkat. Vagy lapultunk, vagy lincseltünk. Csúnya kis választék.
Rajtunk, Kelet-Európában nagyobb a nyomás, de több az ironikus tapasztalatunk is konstrukcióink történelmi viselkedéséről, gondolatok és intézmények összefüggéséről, s nem utolsósorban: önmagunkról. Az értelmiség nagy kalandja a huszadik században a kommunizmus volt, s nyugati barátaink erről inkább csak olvastak. Bármennyit olvastak, s bármilyen értelmesen írnak rólunk, gondolataik nélkülözik önmaguk élveboncolásának forró és jeges izgalmát. Az ő könyveik és a mieink úgy aránylanak egymáshoz, mint az antropológusok leírása a sámánokról, illetőleg – ha lenne ilyen – a sámánok antropológiája önmagukról. Kelet-európaiak, ismerjük el, a sámánok néha elég zavarosan írnak.
Kelet-Közép-Európa – Varsótól Prágán és Budapesten át Belgrádig – a világnak nem kevésbé példaszerű és érdekes ötvözete, mint bármely más régió, földrész, kulturális térség. Nálunk ütközik össze és kavarodik egymásba a nyugati és a keleti kultúra. Együtt látjuk az ipari és az iparosodás előtti civilizációk tárgyait és lelki szokásait. A szovjet típusú államszocializmus és az atlanti liberalizmus vitájától zúg a fejünk, mint egy rádiókészülék, hiába csavarjuk el a keresőgombot, újra meg újra megszólal bennünk. Mint értelmiségiek, saját osztályunk ránknehezedő hatalmát nyögjük és élvezzük, nem a másokét. Megtestesült ellentmondások, szeretnénk tisztábban látni önmagunkban, ez kockázatos és nehéz. Inkább iszunk, sehol a világon ennyi alkoholista gondolkodó.
Ha már szervezet, nekem rokonszenvesebb a Nemzetközi Vöröskereszt vagy az Amnesty International, mint bármely állam, vagy politikai párt. A csapás sújtotta helyekre vért, gyógyszert, élelmiszert vinni nem lehet rossz, embereket, akiket gondolataikért becsuktak, börtönükből kiszabadítani szerte a világon ugyancsak nem lehet rossz. Velük szemben államok, mozgalmak, ideológiák hangoztatják a tekintély, az erős központi hatalom követelményét, az egyének autonómiáját pedig szűkíteni próbálják, s teszik ezt vallási, nacionalista, liberális, kommunista eszmei keretben. A szabadsággal általában nincs különösebb bajuk, csak az egyének konkrét szabadsága zavarja őket. Nevezhetnénk őket jobboldalinak, ha a baloldal a konkrét szabadság híve lenne. A történelmi baloldalt azonban nem az egyének emancipációja izgatta, hanem inkább az a kérdés, kié az államhatalom. Az állampolgár annál boldogabb lesz, minél inkább azoké az állam, akik baloldalinak mondják magukat, hirdette a baloldal. Ha ennek az üdvös változásnak nem tud eléggé örülni, magára vessen. A baloldali pártvezér azt hiszi, hogy a munkások is nagyon örülnek majd, ha ő nemcsak pártvezér lesz, hanem államfő is. S minthogy folytonosan ezen mesterkedik, csupa napfény a lelkiismerete, mert folytonosan a munkásoknak próbál ilyenképpen örömet szerezni. Hitében megerősíti a jobboldali pártvezér példája, aki látszatra éppoly képtelen bármi kellemesebbet elképzelni a nép számára annál, hogy ő legyen az államfő. Amiből világosan kitűnik: a különféle politikai ideológiák szeretetére a pártvezéreknek van a legtöbb okuk. Minthogy én nem kívánok sem pártvezér, sem államfő lenni, de még egy pártvezér uszályának törekvő tagja sem, elmondanám, hogy nekem nincsen okom semmiféle ideológia szeretetére, gyerekkorom óta azoknak a nevében (különfélék nevében) akartak lelőni, becsukni, kizárni, megijeszteni, helyteleníteni, az én eddigi életemben az ideológiák eléggé kellemetlenek voltak.
Mi – közép-európaiak, se nyugatiak, se oroszok – nem voltunk sosem igazán polgárok, s már nem is leszünk egészen azok sohasem. Mivoltunk kérdése a torkunkban van. Még a társadalmi állásunk sem oly jellemző ránk: akár lent, akár fent – ránkborul az állam. Mifölénk mindig ránkborult egy hatalom. Mirajtunk mindig túlnyomás volt, s buta teher annyi, hogy a lábunk megszokta a rogyadozást. Mi mindig szél ellen pisáltunk, és a balhét épp hogy túléltük. Velünk kereskedtek, rólunk megegyeztek, bennünket szétdaraboltak, eladtak, mi rendezési tervek és békekonferenciák tárgya voltunk. Szarajevoból jött az első, Gdanskból a második világháború. Jó lesz odafigyelni ránk. Megoldatlanok, függőben lévő kérdések vagyunk valamennyien – mi népi demokraták –, ami annyit jelent, hogy se ez, se az, valami más. Nem vagyunk liberális demokraták és nem vagyunk szovjet kommunisták, de még szociáldemokraták se vagyunk. Az nekünk túl ésszerű, ahhoz mi bolondabbak vagyunk. Sok itt a titkos anarchista. Kurucok, betyárok, partizánok, csetnikek, fölkelő népi mozgalmak újra meg újra fegyveres csetepatéban a hatalommal. Nálunk aránylag sok a gyilkos és sok az öngyilkos. Nálunk mindig volt elég csendőr, és volt elég politikai fogoly. Behúzott nyakkal szidtuk a császárt, aztán egyszercsak belemartunk. Való igaz, alattomosak lettünk. Ránkfér már, hogy emberszámba vegyenek. De ne úgy, hogy a szép szó ránk tartott fegyverrel legyen házasságban.
Mi, kelet-közép-európaiak, kisnépek mélyéből beszélünk, s megszoktuk a vereséget. Nyugat-európai társainktól igazán nem sok jót kaptunk. Megvédtük őket kánok, szultánok, cárok – a civil lakossággal nem mindig udvarias – csapataitól. Mi, magyarok, a határainkat legutóbb a szabadságszerető francia nemzettől kaptuk: országunk egyharmadára csökkent, s a magyaroknak közel a fele idegen országba került. Messzetekintően oldották meg térségünk sorsát: ahelyett, hogy demokratikus föderációvá alakították volna át a Habsburg monarchiát, az első európai integrációt jól szétdarabolták. Balkánosítva, Közép-Európát előbb a németeknek, majd az oroszoknak szolgáltatták ki. Ha eddig érdekszféra volt, maradjon ezután is az, mondták az angolszász vezetők a második világháborúban. Rooseveltnek a táskájában volt egy igazságos, tehát az etnikai választóvonalakat követő határrendezési terv, amikor Sztálinhoz ment Jaltába. Munkatársai beletették, de ő elfelejtette kivenni a táskájából és mindent jóváhagyott. Hiába, az öreg emberek feledékenyek. Néhánymillió ember e szórakozottság következtében hátrányokat szenved az anyanyelve miatt. Nem sokkal tartozunk a nyugatnak. Arra legalábbis nincsen oka a nyugati közvéleménynek, hogy erkölcsi méltósággal szemére vesse a kelet-európai társadalomnak: behódolt. Emlékszünk Nyugat-Európára a német megszállás alatt. A Nyugat ne tegyen nekünk szemrehányást. De mi magunk tegyünk magunknak! Mert csakugyan behódoltunk. Jobban, mint kellett volna.
Bennünket mindig megszálltak, valóban független állami létünk múltbavesző, aranykori kép. Nagyritkán föllobogott a szabadságunk, s megmutattuk arcunkat a világnak, amely elég figyelmetlenül nézett oda. Aztán megint ott topogtak ajtaink előtt az idegen katonák. Még ha nem is voltunk megszállva, igazodnunk kellett egy másik, nagyobb hatalomhoz. Hódítóink mindig tartottak attól, hogy mi, nyugtalan végek, becsapjuk őket, s alkalmas pillanatban fölkelünk. Mi mindig megbízhatatlanok voltunk, és ezt nem szégyelljük. Nekünk a nyugat nem adott sokat, megvédtük tatárok, törökök, kozákok ellen, s közben hátramaradtunk. Mindig mi jártunk rosszabbul a kereskedelemben: nyersanyagot, élelmiszert, munkaerőt szállítottunk. Mi voltunk Európa proletárabb, robbanóbb, ijesztőbb fele.
Ha nyugatra jövünk – közép-kelet-európaiak –, egymással cinkosabbak, szolidárisabbak vagyunk, mint a nyugatiakkal, vagy a szovjetekkel. Meghallgatjuk, amit mondanak nekünk, de a negyedét sem hisszük el, s egymás között összenevetünk. Rossz fiúk, hitetlenek, zsiványok, vagányok, dörzsöltek, szélhámosok, túlélők – mi a szívünk mélyén szeretjük a destrukciót, a gúnyolódást, bennünket a történelem cinizmusra tanított. A mi eszünk azon jár, hogy lehet meglógni, vagy legalább csak féllábbal lenni ott, ahol muszáj ott lenni. Hogyne lennénk csavaros eszűek, hosszú tekintetűek, kivárni tudók, réskereső huncutok? Mi a becsületre nem egyszer és nem kétszer fizettünk rá. Az én nemzedékemből a törvénytisztelőknek kisebb esélyük volt az életben maradásra, mint a törvényszegőknek. Majd bolondok leszünk egészen kiadni magunkat, sehol se lennénk, ha nem lenne tartalék-stratégiánk.
Mi az iskolában megtanultuk múltunkból a zendülőket tisztelni, azokat, akik nem bírták, nem tűrték tovább, akik átnevettek a hazugságokon, és egy szál karddal, hátukat a falnak vetve kimutatták a foguk fehérjét. Szökés, kitörés, lázadás a mi országunkban szép szó. Ez a mi ünnepi bolondságunk. Mert korántsem lázadunk mi hétköznap.
Egy tekintetét lesütő ember életében egyszer odacsap. Aztán megint lesüti a tekintetét. Visszataszítóan sokat tudunk arról, hogyan lehet a történelmet minél ravaszabbul átvészelni. Aztán egyszer csak megszáll egy őrült angyal, s csinálni akarjuk azt az átkozott történelmet, azonnal, s persze fegyveresen. De mi lenne, ha se fegyver, se szemlesütés? Az volna a mi történelmi csodánk, ha újabb virtusunk a makacs, nyugodt igazmondás lenne.
A mai két társadalom közül az ipari világban az egyiknek a vezérelve a profit, a másiknak a bürokratikus hatalom. Mindkét elv nevében lehet milliók háborús elpusztítására fölkészülni, de egyik sem ad jó közérzetet. Propagandájában mindkettő erkölcsi érvekkel színészkedik, de egyik sem cselekszik ezek alapján. Mindkettőt csak korlátozottan lehet a másik szempontjából bírálni, radikálisan szellemes apológiát nem ismerek. Nem mondanám mégsem, hogy egyik kutya, másik eb: gyönyörködjünk a berlini falban, az államszocializmus egyik emlékműve. Nyugat felől bárki átmehet rajta, a fal nyugati oldalán meg sem szólítanak. A fal egészében keleti intézmény, aknáival, robbanó vasszegecs-tartályaival, farkaskutyáival, elektromos szögesdrótjával, s a többszörös útlevél- és vámellenőrzéssel, amely a nyomtatott betűre a legérzékenyebb. Keletről nyugatra átmenni rajta nem könnyű, ha keleti vagy, légy hozzá öreg és kivételezett. Ez a keleti fal azt bizonyítja, hogy nyugatról nem vágyakoznak keletre az emberek, keletről nyugatra viszont igen. A két rendszer rokonszenvességének különbsége – ami kétségtelenül csupán viszonylagos különbség – akkor fog eltűnni, ha maga a fal is eltűnik, ha a kelet-európaiaknak ugyanolyan útlevél lesz a zsebükben, mint a nyugat-európaiaknak. A szabadságunkról szóló állami propaganda nem különösképpen meggyőző addig, amíg az állampolgár az államhatár foglya, melyen ha át akar nézni: lelövik.
Aki a világon mindenütt ideiglenesen él, az a világon mindenütt otthon érzi magát. Egyik életkörnyezet sem helyettesítheti a másikat. A new yorki Broadway és a budapesti Rákóczi út nem tagadják egymást, bennem kiegészülnek, összetartoznak. Az égi bíróság nemcsak a halandó embertől, de a városától is azt várja, hogy annyira az legyen, ami, amennyire csak képes erre.
A kapitalista társadalom polgári társadalom. A szocialista társadalom értelmiségi társadalom. Nyugaton még az is polgár, aki nem polgár, Keleten még az is értelmiségi, aki nem értelmiségi. Az egyenlőtlenség mértéke itt a pénz, ott a bürokratikus hatalom. Nyugaton a gazdasági ember, keleten a politikai ember lett a kultúra alanya és tárgya.
Nyugaton az erkölcsnek éppoly kérdéses az alapja, mint keleten. A kereszténység nemcsak a szellemedet kéri arra, hogy megalázkodjék, de a tested igényeit is hátrébb parancsolja. A fogyasztói társadalom minden, csak nem keresztényi: az önmegtartóztatás itt egyszerűen butaság, s az önuralom nem erény. A fogyasztói társadalom embere istent nem szereti, felebarátját sem nagyon, igyekszik magát szeretni, de nem tudja, hogy kicsoda. Fél, hogy nincs, s a többiek is észreveszik ezt. A legnagyobb gond, hogy nehéz egymással beszélgetni.
A kultúrforradalom elakadt, megette a kapitalizmus metafizikája. Nem tudott a kereszténység szenvedő altruizmusa helyett derűs altruizmust találni. Az újbaloldalt megrendszabályozta az értelmiségi munkahelyek túlkereslete. Félénkségéért vigaszra lelt a fogyasztói egoizmus kifinomult bensőségében. A költséges jómód újra divatba jött némi idézőjeles-dekadens iróniával. A társadalmi egyenlőtlenség újra természettörvény lett.
A pénz szabadság is, utazások, tapasztalatok feltétele. A pénzforgalom kötetlensége és a polgári szabadságjogok összefüggenek. A pénz könnyebben uralkodik, mert személytelen. Ha semmi sem lenne jó benne, nem tudna uralkodni. A legtöbb alternatív, ellenkultúrális vállalkozás piaci- és pénzviszonyok játékszabályaihoz van kötve.
A világ legfontosabb hálózati infrastruktúrája a pénz, az emberi viszonyok legrugalmasabb matematikai nyelve. Forgalmában a nemzetállam útakadály, paradox módon a világpiac jobban összefér a helyi autonómiákkal, mint a nemzetállam. Minden modernizáció, amely a pénz nyelvén fogalmazódik meg, végül is sikerre tarthat számot. A szocializmusok is áthálózták pénzviszonyokkal a társadalmaikat. Statisztika-vallások – mégha természeti mutatókat emlegetnek is – a mennyiségi nyelv eluralkodását jelzi. Hitték, az győz, aki több acélt termel, az isteneket, az apákat leváltották a számok. A kommunizmusok zárt piacait mindinkább megnyitja a világpiac. A társadalmak határain a pénz folyékonyabban és hatásosabban megy át, mint a fegyver. Kultúrák között az egyetlen átütő eszperantó. Érthetőbb, mint a katonai-politikai nyomás. Számítógépekkel tárolható közlemény, amelyre bonyolult minőségek átértelmezhetők. Egy könyv vagy egy palack bor megszerzésének legegyszerűbb módja, hogy pénzt adok értük, de mikor olvasok vagy iszom, visszaváltoznak minőségekké. A világintegráció versenyében a pénz-nyelv mindinkább kiszorítja a fegyverek nyelvét. A totalitarizmusok még a fegyveres szabályozás vallásából születtek. Bőrkabátba bújt fiatal banktisztviselők az elméleti vita hevében ki akarták tenni az asztalra a revolverüket. Az elmúlt évtizedek egyik legérdekesebb kulturális eseménye az volt, hogy az értelmiség keleten-nyugaton átpártolt a fegyverek tiszteletéről a pénz tiszteletéhez. Megtanult bánni vele és beszélni a nyelvén.
Szembeötlő a piacgazdaságok képessége arra, hogy egyensúlyukat – bármily kegyetlenül, de – megtalálják. Rugalmasak a változással szemben, integrálni tudják az ellenmozgásokat, végülis a pénz semleges szabályozóműveletei révén. A pénz cikázik, komputerek mágneses impulzusává alakul át, hozzá sem kell nyúlni, nem kell érintkezni vele, elegánsan áramlik át a határokon, kikerüli, körülfogja, nem tiszteli a más nyelven beszélő autoritásokat, és irgalmatlanul jelzi az erőviszonyokat. Ha nem Amerikáé a legerősebb gazdaság, akkor esik, egyre csak esik az imperiális dollár árfolyama, mint a novemberi eső.
A nyugati értelmiség mind kevésbé antikapitalista. Arányokat mozgatnának a vegyes gazdaságon belül, de csakis a vegyesen belül, s a merészebb állami beavatkozásoktól tartanak. Az olyan-amilyen egyensúly helyére csak rosszabb jöhet. Ha már működik, ne bolygassuk. Úgy van a politikusokkal, mint a tapasztalt feleség a férjével szemben, aki a televíziót akarja megszerelni. Inkább tűri a kép futását, kettős körvonalait, csak ez a drága ember hozzá ne nyúljon, mert akkor még ennyi sem lesz.
A vasfüggönytől nyugatra mindenki liberális. A vasfüggönytől keletre mindenki államszocialista. A rendszerek erősek, és a maguk képére formálják az egyéneket. Az egyének nem tudják a maguk képére formálni a rendszereket, mert nincsen önmagukról olyan képük, mely a rendszertől független lenne. Nyugat-Európa embereit is kísérti a szocializmus, ami ebből alkalmazható nyugaton, az a szociáldemokrata kapitalizmus. Kelet-Európa embereit is kísérti a liberalizmus, ami ebből alkalmazható Kelet-Európában, az a liberális államszocializmus. A szociáldemokrata kapitalizmus és liberális államszocializmus szerkezetileg különböző, de nem zárt rendszerek. Képesek az alkotó interakcióra, és nem indokolják a vasfüggönyt. A nukleáris rakéták ezreivel és a páncélosok tízezreivel biztosított határt Európa közepén nem az európai társadalmi rendszerek eltérő szerkezete indokolja, hanem a Varsói Paktum és a NATO, Moszkva és Washington világhatalmi versenye, az európai társadalom fejlődésén kívülálló tényező.
Ezalól a robbanásveszélyes geopolitikai varázslat alól az európaiak nem tudnak fölszabadulni. A nyugat-európaiak fölismerték, hogy minden olyan szocialista radikalizmus, amely túlmutat a szociáldemokrata kapitalizmuson, meggyengíti a liberális demokráciák biztosítékait, s út a szovjet típusú államszocializmushoz, végső soron a Varsói Paktumhoz. Minthogy ezt hangoztatottan igen kevesen óhajtják, a szociáldemokráciánál szavakban radikálisabb baloldali pártok és mozgalmak nyelvezete homályos retorika. Az államosítás és a tervgazdálkodás, mint program, a szovjet típusú államszocializmus programja. A társadalmat az államosított tervgazdálkodás autoritatív fegyelme alá szorítani nem lehet a liberális, több párt rendszerű demokrácia fenntartása mellett. A szocialista értelmiségiek csak úgy tudják a burzsoázia hatalmát, ellenállását megtörni, a polgárokat pedig utóbb állami bürokratákká átváltoztatni, ha ehhez felhasználják az egypártrendszerű államszocializmus teljes rendőri-ideológiai kényszer-arzenálját.
Nyugat-Európában a polgárság erős. Viselkedésében, kultúrájában, életformájában, személyiségében még az is polgár, akinek nincsen tőketulajdona. A burzsoáziát hatalmi pozícióiból, s a polgári mentalitást az egész társadalomból csak fegyveres megfélemlítéssel, a plurális demokrácia játékszabályainak megtörésével lehet kiszorítani. Azok a nyugati baloldaliak, akik egyszerre ígérnek államosított tervgazdaságot és plurális demokráciát, vagy az egyiket, vagy a másikat, nem gondolják komolyan.
Ha az államosított tervgazdaságot nem gondolják komolyan, akkor, ami a retorikából valós tartalomként megmarad, az technokrata típusú szociáldemokrata piacszabályozás és jövedelemújraelosztás, úgy ahogy az Észak-Nyugat-Európában kialakult. Ez kiegészíthető a területi és vállalati önigazgatás, a polgári kezdeményezések, továbbá az alternatív-paralell gazdasági és kulturális intézmények változatos kísérleteivel. Ez utóbbiakra Nyugat-Európában az egyének és közösségek viszonylag tágas és még korántsem kimerített autonómiája teret ad. Az autonom kísérletek éppenséggel igényelik feltételük gyanánt a liberális játékszabályok fenntartását, annak biztonságát, hogy az állami intervenció nem terjed túl bizonyos ismert határokon. Az önigazgató autonómiák kultúrája most kezdi megtanulni a nemzeti határokon áthatoló liberalizmus játékterét. Kilépni a nemzetállam metafizikus keretéből érdekes tanulófolyamat lesz a baloldal számára.
Utazni jó. Olyan helyre kell menni, amellyel szemben előítéleteink vannak. A zsidók menjenek az arabokhoz, az arabok a zsidókhoz. Az oroszok a kínaiakhoz, az amerikaiak az oroszokhoz. Ha egy ország nagyon haragszik egy másikra, küldjön sok túristát oda, s nem lesz háború. Az utas nem gondolja, hogy ezt az országot el kéne pusztítani. Kívül kerül egy előítéleten, s otthon, amikor mások ítélkeznek, ő inkább képeket mesél. Nem hiszi, hogy az országok rangsorba állíthatók. Minden országban vannak emberek, akik valamilyen talányos okból jól érzik magukat. Nem tudom, hogy az emberek New Yorkban vagy Budapesten boldogabbak-e? Itt is, ott is bevackolták magukat életkörülményeikbe, kirágták a maguk sajtlyukát. Berendezték az otthonukat, vannak szerelmeik, barátaik. Napoznak, isznak, vendégségbe mennek. Reggelenként korábban kelnek, mint jólesne, s idegeskednek, hogy idejében beérjenek a munkahelyükre. Vigyorognak, ha a gyerekük valami mulatságosat mondott. Ehhez képest mit tud mondani az elméleti ész?
A hivatalos kultúra és ellenkultúrái összeölelkeznek. A hivatalos kultúra apologetikus válasz saját kétségeire, az ellenkultúra pedig olyan értékeket hoz divatba, amelyeket a hivatalos kultúra elfojtott. A hivatalos modern technikára válasz a régi, a népi kultusza. A hivatalos nyugat azt mondja: boldogulj a piacon, mire a politikai ellenzék állami szubvenciókról ábrándozik. A hivatalos kelet azt mondja: fogadj szót az államnak, mire a politikai ellenzék piaci függetlenségről ábrándozik. A hivatalos kelet és a hivatalos nyugat fegyverkeznek egymás ellen, de igazában csak egymást tudják szeretni. A másik fél forradalmárait, disszidenseit majdnem olyan utálatos rendzavaróknak érzik ösztönszerűleg, mint a magukéit. A nyugati és a keleti ellenzékiek kicsit szolidárisak, kicsit pedig lenézik egymást, mivel hogy kölcsönösen nem értik, lekicsinyelik egymás sérelmeinek a költészetét. Végül is azonban egy nyugati hivatalosnak és egy nyugati ellenzékinek több és bensőségesebb köze van egymáshoz, mint bármelyik keleti félhez (a tétel megfordítva is áll). Egy kultúrában élnek, a szemüktől a szaglószervükig a reflexeik hasonló ingerekhez szoktak. Az egységes civilizáció közös logikája és érzékisége az ideológiai nézeteltéréseket zárójelbe teszi.
Párizsból Frankfurtba vonaton. Franciaország kő, Németország beton. Egy francia falu nem szorul rá a fejlődésre, száz évvel ezelőtt is épp olyan szép volt, mint ma. Az iparilag előállított kertváros helyett válaszd az igazi falut. Szeretnék egy olyan könyvet írni, amelyet minden fejőnő megért.
Ha mi jobban megyünk, akkor a dolgok is jobban mennek. Az autonómia kritika és életkísérlet, kíváncsi vagyok az életemre, rám van bízva, megszerkesztem.
Minél kevesebb szükségletem van, annál szabadabb vagyok. Szükségleteim korlátozásával gyakorlatozom. A nyugat emberei a világtörténelem legnagyobb vásárlói. Kíváncsi ember néz, nem vásárol, utálja a csomagokat.
Frankfurtban majd nézem a bankokat és az emberhúsvásárt, képzeletszegény cserekapcsolatok, a kurvák próbababák. A kirakatokban a női próbababáknak egyéni arcuk van, a férfiöltönyök fölött nincs fej. Kirakatüvegen át szeretem a nőket. Sokkal lefekhetsz, de eggyel sem muszáj, válogasd meg a nyilatkozataidat. Add ide magad – add ide te – nem adom – akkor én sem.
Hallgass, beszélnek eleget a többiek. Hosszan várakozni, hogy egy mondat érdemes-e a kimondásra. Te vagy az, aki le fog lépni. Mindig mindenkitől megléptem, irodalomban is: megbízható szökevény. Ne várjátok, hogy ezt a főzeléket az utolsó csöppig megegyem.
A királynak minden kell, az írónak nem kell semmi. Vándor, napod hegyéből egy porszemet megörökíthetsz. Kevesebbet építs, hogy kevesebbet rombolj. Az új inkább rossz, mint jó, előbb bizonyítsa be, hogy jó. Régi könyveim az öcséim, nem voltak butábbak, mint én. Ítélet: naponta egy oldal – életfogytiglan.
Okunk van föltételezni, hogy kulturális babonák tartják fenn a társadalmakat jelenlegi megrögzött alakjukban. Ebből valami pesszimista bizalom következnék a szó hatalmában. A társadalmi változásokat ma leginkább az ideológiák felülvizsgálata segíti elő, csak az tudja a struktúrákat módosítani, aki önmagát is módosítja. Külső reform nincsen belső nélkül. Az irónikus fény századához közeledünk, azt hiszem, vagy legalábbis azt szeretném hinni, amely a gondolati tisztázástól többet remél, mint a pártkongresszusokon bejelentett személyi változásoktól, vagy a forradalmi géppisztolysorozatoktól. Minden lövöldözés feldurranthatja az atombombákat, minden hisztéria lövöldözéshez vezet, minden hisztériát kulturális babonák táplálnak. Ideológikus állatok: mérhetetlenül többet öltünk ideológiáink, mint állati indulataink késztetésére. Ideológiánktól nem kell megszabadítanunk magunkat, mert nem lehet. Nem tudunk anélkül élni, hogy a jóról és a rosszról ne alkotnánk ítélő fogalmakat, s ne kötnénk össze ezeket társadalmi intézményeinkkel. Okosabb átvilágítani, megérteni őket. Az is valami, ha olyan bizalmasan ismerjük ideológiáinkat, mint a pszichoanalízis után a neurózisainkat.
A francia forradalom óta alapkérdésünk: állam és társadalom viszonya. Minden ideológia ezek ilyen vagy olyan egyensúlyára tett javaslat. Civil társadalom és politikai állam nem tudnak meglenni egymás nélkül, de mindegyik megpróbál a másikkal szemben fölénybe kerülni.
Állam és társadalom kapcsolatának az ipari országokban három modellje létezik: a liberális, a szociáldemokrata és a kommunista. Az elsőben a tőke szabadsága nagy, az állam beavatkozása viszonylag csekély. A másodikban ezek egyensúlyban vannak. A harmadikban az állami beavatkozás túlnyomó. Az első a piacgazdaság, a második az állami-magán vegyesgazdaság, a harmadik az államgazdaság.
Patronátus, szakszervezetek és állam három pólusú egyensúlyi rendszere megfelel a burzsoázia, a munkásosztály és az értelmiség hatalmi konfliktusának, amelyben minden félnek szüksége is van a másikra a harmadik ellen.
A munkásoknak nincs egyebe, csak többé vagy kevésbé képzett munkaereje, s ezért nem tudnak hatalmat gyakorolni azok felett, akiknek tőketulajdonuk vagy állami hatalmuk van. A munkásosztálynak közvetlen hatalma eddig még nem volt – csak ellenhatalma. Eddig a legtöbb, amit elért: a szakszervezeti hatalom, aminek legfőbb szimbóluma a sztrájkjog.
Az eurokommunizmus még nem jutott túl azon az ellentmondáson, hogy egyrészről lokális ellenhatalmat létesít és szakszervezeti követeléseket véd, másrészről azonban – politikai hatalomra kerülése esetén – központosított állami redisztribúciót tervez. Az eurokommunizmus még nem tisztázta az elvi különbségeket az államszocializmus és a társadalom szocializmusa között.
Az államszocializmus révén a munkásosztály megszabadul ugyan tőkés kizsákmányolóitól, de helyettük az állami-bürokratikus értelmiség egyesített gazdasági-politikai hatalmával találja szemben magát, amely az ő nevében irányít és felszámolja a munkások érdekvédelmi ellenhatalmát, a szakszervezeteket pedig az uralkodó államszocialista párt alá rendeli, és államellenes bűncselekményként kezeli a sztrájkot. Az a munkás, aki a maga külön érdekét védi a bürokratikus értelmiségi hatalommal szemben, kihívja maga ellen a „munkáshatalmat”. Néhány törekvő munkás államtisztviselővé emelkedhet, a többi marad, ahol volt. Amíg az eurokommunizmus nem tud olyan stratégiát kiépíteni, amely nem fenyegeti az állam túlhatalmával a társadalmat, addig a szavazóknak csak a kisebbségét fogja megnyerni.
A társadalom és a gazdaság egyensúlyzavarait a nyugati világban a szociáldemokrata kapitalizmus tudja aránylag a legkorszerűbben kezelni. Szakszervezetek és patronátus mellett egyre hatalmasabb a korporatív állam. Biztosítja az ideológiai konszenzust, garantálja az alkuhoz a rendet. A politikai technokraták, a gazdasági technokraták és a szakszervezeti technokraták egyetlen elitté fonódnak össze, amelyhez némi fenntartással csatlakozik az akadémiai és a művészértelmiség is. A tőkés vállalkozó mind fegyelmezettebben igazodik az egész uralmi rendszert kifejező állami akarathoz. Az ellenkultúra gettóba szorul, s onnan csak az tud kijönni, ami már nem ellenkultúra, hanem a korporatív rendtársadalom kultúrájának határesete.
Az értelmiség össze tudja egyeztetni mélyebb érdekeit a szociáldemokrata modellel. A technokráciának szüksége van a munkás ellenhatalomra, ha nem akar csupán a tőke végrehajtó apparátusa lenni. Csábító ugyan a gazdaságot államosítani és a szabályozó szerepet az irányító szereppel fölváltani, de ha összeolvasztja a gazdasági és politikai hatalmat, akkor át kell vennie a tőketulajdonosok funkcióját is, és szemben fogja találni magát a munkaerőtulajdonosok egyesített érdekével. Ha a hárompólusú szociáldemokrata modell helyére kétpólusú államszocialista modell kerülne, az államosító bürokráciának ki kellene építenie az egypártrendszerű kormányzást, s a kiterjedt rendőrapparátust a hatalmi gépezet stabilitása érdekében. Ezen az úton a nagyobb hatalomért az állami értelmiségnek saját szabadságáról kellene lemondania.
Az elkülönített és konfliktusos érdekek szerződéses egyensúlyát a szociáldemokrata modell eddig még nagyobb megrázkódtatások nélkül tudta biztosítani a nyugati világban. Ez a tőke, munka és állam kompromisszuma és autonómiája, a jóléti juttatások viszonylagos biztonsága és a politikai szabadságjogok törvényes szavatolása. Az antikapitalista kritikát azonban a szociáldemokrata modell sem teszi jogtalanná. Az állami költségvetés jobbára a munkavállalók ellenőrizhető keresetéből elvont jövedelmi adóra épül. Minél gazdagabb valaki, annál kevesebb adót fizet. Kis vállalkozók adót csalnak, nagy vállalkozók beruháznak, s az adót inkább alkalmazottaik fizetik. Csak addig vannak szakszervezeti jogaik, amíg milliárdosok is vannak? Ez az összefüggés sok munkavállaló számára nem meggyőző.
Számunkra, közép-kelet-európaiak számára a legfőbb kérdés: kialakítható-e a szociáldemokrata és az államszocialista modell között térségünkön egy olyan autonóm szocialista modell, amelynek különösségét az adja, hogy nincsen tőkésosztályunk, s nem is vágyunk rá, hogy legyen, sokkal inkább igényeljük viszont a demokratikus önkormányzatot? Az igazi kérdés nem az, hogy a tőkések vagy a funkcionáriusok döntsenek-e a többségi dolgozó osztályról? Sokkal érdekesebb: tudja-e a többségi dolgozó osztály korlátozni állam és vállalatvezetés konzervatív túlhatalmát a maga érdekvédelmi-önigazgatási ellenhatalmának kiépítésével?
A szocializmus nem elvont lényeg, hanem történelmi folyamat. Tapasztalataink múltja és törekvéseink jövője ott, ahol a hatalom – önigazolásképpen – erre a fogalomra hivatkozik. Nemcsak ideológia, hanem társadalmi valóság, emberek viszonylatai. Kelet-európai történelem, a Szovjetunióé 1917, a közép-kelet-európai országoké a második világháborút követő államosítások óta. Ezen kívül minden önmagát szocialistának nevező mozgalomé. Jövője nyitott, tendenciái és lehetőségei vannak, szociológiai törvényei azonban nincsenek. A törvény jogi fogalom, hatóságilag védett konvenció, az emberi valóságnak csak változásai vannak, amelyek utólag vitathatóan leírhatók.
Igazi szocializmus éppúgy nem létezik, mint igazi kapitalizmus. Ki mondhatná meg, hogy melyik az igazi a kapitalizmus észak- és dél-amerikai, nyugat-európai és távol-keleti változatai közül. Szabad vitában az igazi kapitalizmus általános és kötelező törvényeiről beszélni tudákos rigolya lenne. Még a történészek valósága is bizonytalan; a jövőre vonatkozó ítéletek és előrejelzések objektivitása pedig csak úgy bizonyítható, ha ezen ítéletek és előrejelzések vitatóit elnémítják. A szocializmusnak csak akkor vannak általános törvényei, ha a rendőrség gondoskodik róla, hogy mindazok, akiknek a dologról más véleményük van, befogják a szájukat. Így, a nyugati kommunisták és szocialisták általában tagadják az ilyen törvények létezését, mert nem állanak az általános törvények csalhatatlanságát oly sok tudománnyal bizonyító kelet-európai rendőrségek felügyelete alatt.
A szocializmus szóra oly sok népi törekvés rakódott, hogy eszméje történeti vallássá változott: az igazságos, a „társadalmi” társadalom igényét jelenti. A szocializmus történeti valóság és mind a mai napig el nem halt utópia. Ha eltiltanánk magunkat attól, hogy a szocializmusban utópiát is lássunk, akkor általában az utópikus gondolkodástól tiltanánk el magunkat. A szocializmus eszméje ugyanúgy elvitatható a cenzoroktól és a titkosrendőröktől, ahogy a kereszténység eszméje is elvitatható volt az inkvizítoroktól. Hogy a mai társadalomnál elképzelhető igazságosabb és szabadabb társadalom, nehezen vitatható. Ennek a vágyott jobbnak az emberek több mint száz éve a szocializmus és a demokrácia nevet adják. Mindkettő valóságot is jelent, utópiát is, s a kettő között célokat. Emberi fogalmak, hasonlítanak ránk. Mi is valóság vagyunk és utópia egy személyben. Olyanok vagyunk, amilyenné tesszük magunkat ebben a világban, amely nemcsak tőlünk függ. A demokratikus szocializmus olyasmit jelent, hogy az igazságos társadalom egyszersmind szabad emberek társadalma legyen. Itt élünk, ahol élünk, nem különösen szabad, és nem is különösen igazságos emberek. Nem nagyon tudjuk, hogy mit tegyünk, elég zavarosan gondolkodunk, s ráadásul még hazudunk is eleget. Elővigyázatosságból többnyire, hogy túléljük és javunkra fordítsuk a szabadság és igazság durva fogyatkozásait. Rajtunk áll, hogy a demokratikus szocializmus szóösszetételnek milyen valóságos tartalmat adunk. Ezt a tartalmat egész életünkkel adjuk meg neki. Ennek a két szónak nincsen változhatatlan, megszentelt jelentése. Minden egyes ember jogos örököse, birtokosa mindazon szavaknak, amelyeket használ. A nyelv, ha megtanultam, az enyém, jogomban áll tisztázni, hogy szavaimhoz milyen jelentést fűzök. Ezt a jelentést a nyilvánosság szabályozza, kánoni megmerevítésére senkinek sincs joga, legföljebb erőszakkal védett monopóliuma. A szótár mellé szerkesztői egy rendőrt is mellékelnek. A rendőr a fejünkben ül, de a valóságos rendőr fejében is ül egy ellenszótárszerkesztő. Ő sem tudja kikerülni, hogy olykor el ne töprengjen azon, mit is jelentenek ezek a szavak.
Nem azért élünk, hogy szavaknak értelmet adjunk. Napjainknak, kapcsolatainknak próbálunk valami értelmet adni. Ha ezzel tűrhetően boldogulunk, akkor a szocializmus és a demokrácia is meglesz valahogy. Nem fognak utunkba állni, egész viselkedésünk gazdag egyszeriségével magyarázzuk őket. Az igazságos társadalom általános meghatározásán akkor törjük hevesebben a fejünket, ha a társadalom szembeötlően nem igazságos. A szabadság akkor olyan szép szó, ha hiányzik. Ha van, ki sem kell mondani, ahogy az igazán vallásos ember sem bosszantja Istent nevének folytonos emlegetésével.
A szocializmus önmagában nem jó, nem rossz, olyan, amilyenné teszik. A szocializmusnak – mint történelmi valóságnak – sok változata van, és lesz is még.
Kelet-Európában az államszocializmus kemény forradalom volt, kemény, konzervatív rendszerek kasztosodott egyenlőtlenségével szemben. Ez a forradalom alaposan csökkentette a társadalmi egyenlőtlenséget. Egy gróf és egy paraszt, egy nagytőkés és egy munkás között a háború előtti rendszerekben nagyobb távolság volt, mint amekkora ma van egy termelőszövetkezeti elnök és egy termelőszövetkezeti tag, vagy egy gyárigazgató és egy munkás között.
Az államszocializmus Kelet-Európában ipari-városi forradalom is volt. Ma egy városi értelmiségi és egy falusi munkás között – akárcsak nyugaton – kisebb társadalmi-kulturális távolság van, mint volt a második világháború előtt. E két forradalom következtében megszűnt a szegények személyes kiszolgáltatottsága a gazdagokkal szemben, s maga a szegénység is csökkent. A társadalmi változások támaszt adnak az emberek önérzetének. A kelet-európaiak biztosak lehetnek abban, hogy találnak munkát, és keresetükből vagy pedig nyugdíjukból úgy-ahogy megélnek. Emiatt a lakosság többsége nem ellenzi a szocializmust. Sokan szeretnének jobban és szabadabban élni, de nem kívánják vissza a háború előtti társadalmi állapotot. A még ismeretlen jövőtől remélnek változást. E forradalmak által a kelet-európai társadalmak modern társadalmak lettek. A modernizációt a szovjet hadsereg által egyeduralomra segített kommunista pártvezetés irányította. E társadalmak azonban kinőtték a szovjet modell kényszerhatalmát. Nemzeti önállóságra van szükségük az újraegyesülő Európában, továbbá társadalmi önállóságra az államhatalommal szemben.
A kapitalista demokráciák is elituralmak, de mert a versengő elitcsoportok valamelyike a lakosság többségének formális jóváhagyását megszerezte a választásokon, amit a kisebbségben maradt ellenzék is tiszteletben tart, nem szükséges eltitkolniuk a közvélemény előtt meritokratikus önigazolásaikat. Az államszocialista elitnek nem lehet ilyen önigazolása, minthogy nem nyílt és formális versenyben került hatalomra, minthogy közel százszázalékos abszolút többsége – törvényes ellenzék hiányában – még a megválasztottakat is cinikus kétségekkel tölti el. Ezért az elit kénytelen vallásosan és makacsul a munkásosztály, illetőleg az egész nép imaginárius hatalmából eredeztetni a maga nagyon is valós hatalmát. Így az államszocializmus nem tud igazat mondani önmagáról, s hatalmi status quo-jával kritikai öröksége hajlamos szüntelenül és gunyorosan szembefordulni. Századunk nagy tréfája lenne, ha az uralkodó kommunista pártok törvényesen engedélyeznék ellenzéki pártok működését, s korrekt parlamenti választásokon szavazati többséget szereznének. Nem 98, csak 51 százalékot. Történelmükben először állambiztonsági rendőreiket nem érdekelnék a szemtelen fiatal értelmiségiek eszmefuttatásai. Írhatnak akármit: 51 az több, mint 49.
Az emberek mind természetesebben járnak-kelnek a világban, különösen a fiatalok. Egy munkás néhány év alatt körüljárja a földet, mindenütt dolgozik valamit. Nemzetközi szervezetek, nagyvállalatok, egyetemek emberei szertekóvályognak a földkerekségen, s nem érzik ettől hóbortosnak magukat. A fiatalok ismerik az olcsó repülőjáratokat, nyelveket tanulnak, mindenfelé boldogulnak, keverednek, eszük ágában sincs örökké ugyanabban az országban élni, két-három évenként továbbállnak. Többet tudnak a világról apáiknál, nem értik a patétikus nemzeti bezárkózás szólamait, egymásba nyíló nemzeti kultúrákon át a világkultúrára kíváncsiak. Földünk számukra nem túlságosan nagy, gyerekkorukban megszokták a repülőgépet, jobban mint én a vonatot; számomra még a legtermészetesebb jármű a lovaskocsi volt. Nemzetközi társaság az asztal mellett San Franciscoban, hindu és brazil, tajföldi és norvég, elefántcsontparti és magyar, barátságosak vagyunk, a művészi törekvésektől az étkezési vonzalmakig, a politikai aggodalmaktól a halálról mondott szavakig mennyi a közösség. A céhlegények gyalog becsavarogták a középkorban a városállamok és grófságok Európáját, nem röstellték, hogy vándorok. A középkor nem ismerte a nemzeti romantikát, a tizenkilencedik század gerjesztette a nemzetállami bürokrácia költészeteként. Nietzschének, Marxnak kellett lenni hozzá, hogy valaki ne kábuljon bele, s megérezze ebben a költészetben a hivatal- és a katonacsizma szagot. A sugárhajtású fiatalok úgy hallgatják a nemzeti bezárkózás dicsekvéseit, ahogy én hallgattam egy budai öregurat, aki büszke volt rá, hogy szinte sosem jár Pesten. Nem szeret a hidakon sétálni? kérdeztem. Dacosan rázta a fejét, ő nem megy, neki már csak ott jó, Budán, ő tősgyökeres budai. |