Az autonómia kísértése

 

Utazni jó

A következetes liberálisok és a következetes kommunisták egyetértenek abban, hogy a szabadság és az egyenlőség egymást tagadó eszmék. Szabadság és egyenlőség összeférhetetlenségének eszméje azonban jobban tetszik a gazdagoknak, mint a szegényeknek, a vezetőknek, mint a vezetetteknek. A munkás sem a tőkés, sem az állami vállalat igazgatóságával szemben sem nem szabad, sem nem egyenlő. Kevés munkás gondolja Detroitban vagy Essenben, hogy a kocsmában tartania kellene a száját, ha a gyár, amelyben életét eltölti, nem lenne többé a Ford családé, vagy a Krupp családé. Kevés munkás gondolja Budapesten, hogy nagyobb bére lesz attól, ha az én könyvemet betiltják. A tőkések és az állami bürokraták döntési monopóliumával szemben áll a döntések társadalmasításának sem nem liberális, sem nem kommunista, hanem autonomista követelménye. A nyugati hivatalosok a keleti politikai rendőrséggel, a keleti hivatalosok a nyugati munkanélküliséggel ijesztgetik azokat, akik a gazdaságban és a politikában egyaránt több demokráciát akarnak. Kapitalizmus és államszocializmus tárgyilagos összemérésétől morális demagógiával eltanácsolnak. Tartsunk ki kérdéseinknél: milyen intézmények jóvoltából kell a legkevésbé félnünk a felmondólevéltől vagy a rendőrségi idézőcédulától?

 

A nyugati demokráciák nem a demokratikus fejlődés remekművei, lehetnének demokratikusabbak is. A nyugati emberek azonban szabadabbak, mint mi vagyunk. Szabadabbak, mert nem törődtek bele évszázadokon át a szabadságmegvonásokba. Kiharcolták a maguk forradalmait, nem hunyászkodtak meg, kicsikarták századokon át a jogaikat, ezért demokráciájuk örökölt és karbantartott vagyon. A demokrácia jelen van egymás közti viszonylataikban is. Nyugodtabbak, türelmesebbek, udvariasabbak, önérzetesebbek, kényesebbek a méltóságukra, mint mi vagyunk. Kevésbé hízelgőek, erőszakosak, ravaszkodóak, hazugok, megalkuvóak, árulók. A demokrácia nem csoda, nem kegyelmi adomány, hanem közszellem, amely személyiségüknek is része. A demokrácia általános jogtudatosság, a polgárok szüntelen készsége arra, hogy a jogszerűt és a jogszerűtlent megkülönböztessék, hogy határt vonjanak a méltányos és a méltánytalan közé. A demokrácia értelmi igényesség, amely a szabadság tiszta körvonalait keresi, és kicsontozza a zagyva és ünnepélyes általánosságból a tényleges mondanivalót. Ha van demokrácia, akkor az a patetikus, célozgató semmitmondás, amely sajtónkat elözönli, mint az állóvíz a naptól és a széltől, felszárad. Akkor nem lehet olyan cikornyás, gyáva homályossággal fogalmazni, amire a cenzúra pályatársaim gyengébbik, de nem csekély részét jutalmaival és tilalmaival ráneveli. A demokrácia polgára tudja, hogy kis elnyomásból lesz a nagy, kis szabadságkorlátozásból a nagy zsarnokság, s ezért nemcsak hogy nem lelkesülnek a kisebbik rosszért, de megvizsgálják, csakugyan: a lehető legkisebb rossz-e, amely a körülményekre hivatkozva kínálja magát, nincs-e valami olyan megoldás, amely keresztülvihető, de jobban kedvez személyes szabadságunknak? Ha a demokráciát csak egy kisebbség tartja is tevékenyen karban, ez a kisebbség nem engedi magát a felszín alá nyomni. A nyugati emberek éppúgy tévedhettek, mint mi, de előbb-utóbb észbekaptak és helyreállították a maguk nagyobb szabadságát. Németalföldön például olyan emberek élnek, akik nem fogadják el a diktatúrát. Ha mégis létesülne egy diktatúra a fejük fölött, nem hagynák annyiban a dolgot, s mindent megtennének azért, hogy helyreálljon a demokrácia. Szabadságukat, akár építészetük emlékeit, évszázadok alatt halmozták föl, de valamikor elkezdték ezt a fölhalmozást. Volt idő, amikor a szerencse kedvezett nekik, volt idő, amikor nem. Annyi bizonyos, hogy szabadságukat semmilyen végrehajtó hatalom nem rombolhatja le büntetlenül. Annyi biztos, hogy a végrehajtó hatalomban kevés embernek jutna eszébe ezt a szabadságot lerombolni, mert annak ők is tisztelői és haszonélvezői. Azt hiszem, hogy a nyugati demokráciák polgárai többet tudnak a szabadságról, mint mi. Kevesebbet ábrándoznak róla, de többet tesznek érte, beidegzettebben gyakorolják. Jobban megtanulták, mint mi, hogy a szabadságot nem várni kell, hanem csinálni, jól, tehát eredményesen.

 

Mi hosszú, fásult szünetek után, múló kitartással és kevés hozzáértéssel próbáltuk megvédeni magunkat. Gyakran osztoztunk azokban a téves eszmékben, amelyek helyeslik az állam teljhatalmát. Gúnyolódunk mind a mai napig azokon a kormányválságokon, sajtóviharokon, felvonulásokon, sztrájkokon, polgári kezdeményezéseken, pártvitákon, amelyek a nyugati emberek szabadságát életben tartják. Nem hivatkozunk személyes jogaink védelmében, a bennünket érő visszaélések ellenében olyan, amilyen alkotmányunkra, törvényeinkre, emberi méltóságunkra. Túlságosan is szófogadóak voltunk, riadoztunk a kockázattól, nem hoztunk elég ésszerű áldozatot a szabadságunkért, hagytuk eszméletünkre telepedni azt a féligazságot, hogy hazudni és hajbókolni előnyös. Tömeg maradtunk, nem váltunk néppé, nem mondtuk a jogsértők szemébe, hogy mit gondolunk arról, amit művelnek. Hazafias erénynek tartottuk az állammal, a központi irányítással szembeni szolgalelkűséget. Tudományoskodó érvekkel csepültük az egyéni és a csoportérdek világos megfogalmazását mint közösségellenest, emiatt nem tudtunk közösséggé fejlődni. Kigúnyoltuk azt az elvet, hogy mindenkinek joga és kötelessége a maga és társai szabadságát – mindenféle, a szabadsághoz méltó cselekedettel – megvédeni. Forradalomról fecsegtünk, és elhittük, hogy a szabadságért ölni, hazudni, erőszakoskodni, másokat megütni, fenyegetni, börtönbe csukni kell. A szabadságért mindebből semmit sem kell csinálni. A szabadságért nem kell akasztani. Nehézfejűnek bizonyultunk, hogy ezt a kétszerkettő-igazságot megértsük. Ostobán szajkóztuk, hogy az elnyomás nem általában rossz, hanem csak akkor, ha nem ezt meg ezt, hanem azt meg azt nyomják el. Forradalmaink diktatúrákba torkolltak bele. Néha fellángoltunk, és akkor öltünk, majd ha levertek, behúztuk a nyakunkat. Vagy lapultunk, vagy lincseltünk. Csúnya kis választék.

 

Rajtunk, Kelet-Európában nagyobb a nyomás, de több az ironikus tapasztalatunk is konstrukcióink történelmi viselkedéséről, gondolatok és intézmények összefüggéséről, s nem utolsósorban: önmagunkról. Az értelmiség nagy kalandja a huszadik században a kommunizmus volt, s nyugati barátaink erről inkább csak olvastak. Bármennyit olvastak, s bármilyen értelmesen írnak rólunk, gondolataik nélkülözik önmaguk élveboncolásának forró és jeges izgalmát. Az ő könyveik és a mieink úgy aránylanak egymáshoz, mint az antropológusok leírása a sámánokról, illetőleg – ha lenne ilyen – a sámánok antropológiája önmagukról. Kelet-európaiak, ismerjük el, a sámánok néha elég zavarosan írnak.

 

Kelet-Közép-Európa – Varsótól Prágán és Budapesten át Belgrádig – a világnak nem kevésbé példaszerű és érdekes ötvözete, mint bármely más régió, földrész, kulturális térség. Nálunk ütközik össze és kavarodik egymásba a nyugati és a keleti kultúra. Együtt látjuk az ipari és az iparosodás előtti civilizációk tárgyait és lelki szokásait. A szovjet típusú államszocializmus és az atlanti liberalizmus vitájától zúg a fejünk, mint egy rádiókészülék, hiába csavarjuk el a keresőgombot, újra meg újra megszólal bennünk. Mint értelmiségiek, saját osztályunk ránknehezedő hatalmát nyögjük és élvezzük, nem a másokét. Megtestesült ellentmondások, szeretnénk tisztábban látni önmagunkban, ez kockázatos és nehéz. Inkább iszunk, sehol a világon ennyi alkoholista gondolkodó.

 

Ha már szervezet, nekem rokonszenvesebb a Nemzetközi Vöröskereszt vagy az Amnesty International, mint bármely állam, vagy politikai párt. A csapás sújtotta helyekre vért, gyógyszert, élelmiszert vinni nem lehet rossz, embereket, akiket gondolataikért becsuktak, börtönükből kiszabadítani szerte a világon ugyancsak nem lehet rossz. Velük szemben államok, mozgalmak, ideológiák hangoztatják a tekintély, az erős központi hatalom követelményét, az egyének autonómiáját pedig szűkíteni próbálják, s teszik ezt vallási, nacionalista, liberális, kommunista eszmei keretben. A szabadsággal általában nincs különösebb bajuk, csak az egyének konkrét szabadsága zavarja őket. Nevezhetnénk őket jobboldalinak, ha a baloldal a konkrét szabadság híve lenne. A történelmi baloldalt azonban nem az egyének emancipációja izgatta, hanem inkább az a kérdés, kié az államhatalom. Az állampolgár annál boldogabb lesz, minél inkább azoké az állam, akik baloldalinak mondják magukat, hirdette a baloldal. Ha ennek az üdvös változásnak nem tud eléggé örülni, magára vessen. A baloldali pártvezér azt hiszi, hogy a munkások is nagyon örülnek majd, ha ő nemcsak pártvezér lesz, hanem államfő is. S minthogy folytonosan ezen mesterkedik, csupa napfény a lelkiismerete, mert folytonosan a munkásoknak próbál ilyenképpen örömet szerezni. Hitében megerősíti a jobboldali pártvezér példája, aki látszatra éppoly képtelen bármi kellemesebbet elképzelni a nép számára annál, hogy ő legyen az államfő. Amiből világosan kitűnik: a különféle politikai ideológiák szeretetére a pártvezéreknek van a legtöbb okuk. Minthogy én nem kívánok sem pártvezér, sem államfő lenni, de még egy pártvezér uszályának törekvő tagja sem, elmondanám, hogy nekem nincsen okom semmiféle ideológia szeretetére, gyerekkorom óta azoknak a nevében (különfélék nevében) akartak lelőni, becsukni, kizárni, megijeszteni, helyteleníteni, az én eddigi életemben az ideológiák eléggé kellemetlenek voltak.

 

Mi – közép-európaiak, se nyugatiak, se oroszok – nem voltunk sosem igazán polgárok, s már nem is leszünk egészen azok sohasem. Mivoltunk kérdése a torkunkban van. Még a társadalmi állásunk sem oly jellemző ránk: akár lent, akár fent – ránkborul az állam. Mifölénk mindig ránkborult egy hatalom. Mirajtunk mindig túlnyomás volt, s buta teher annyi, hogy a lábunk megszokta a rogyadozást. Mi mindig szél ellen pisáltunk, és a balhét épp hogy túléltük. Velünk kereskedtek, rólunk megegyeztek, bennünket szétdaraboltak, eladtak, mi rendezési tervek és békekonferenciák tárgya voltunk. Szarajevoból jött az első, Gdanskból a második világháború. Jó lesz odafigyelni ránk. Megoldatlanok, függőben lévő kérdések vagyunk valamennyien – mi népi demokraták –, ami annyit jelent, hogy se ez, se az, valami más. Nem vagyunk liberális demokraták és nem vagyunk szovjet kommunisták, de még szociáldemokraták se vagyunk. Az nekünk túl ésszerű, ahhoz mi bolondabbak vagyunk. Sok itt a titkos anarchista. Kurucok, betyárok, partizánok, csetnikek, fölkelő népi mozgalmak újra meg újra fegyveres csetepatéban a hatalommal. Nálunk aránylag sok a gyilkos és sok az öngyilkos. Nálunk mindig volt elég csendőr, és volt elég politikai fogoly. Behúzott nyakkal szidtuk a császárt, aztán egyszercsak belemartunk. Való igaz, alattomosak lettünk. Ránkfér már, hogy emberszámba vegyenek. De ne úgy, hogy a szép szó ránk tartott fegyverrel legyen házasságban.

 

Mi, kelet-közép-európaiak, kisnépek mélyéből beszélünk, s megszoktuk a vereséget. Nyugat-európai társainktól igazán nem sok jót kaptunk. Megvédtük őket kánok, szultánok, cárok – a civil lakossággal nem mindig udvarias – csapataitól. Mi, magyarok, a határainkat legutóbb a szabadságszerető francia nemzettől kaptuk: országunk egyharmadára csökkent, s a magyaroknak közel a fele idegen országba került. Messzetekintően oldották meg térségünk sorsát: ahelyett, hogy demokratikus föderációvá alakították volna át a Habsburg monarchiát, az első európai integrációt jól szétdarabolták. Balkánosítva, Közép-Európát előbb a németeknek, majd az oroszoknak szolgáltatták ki. Ha eddig érdekszféra volt, maradjon ezután is az, mondták az angolszász vezetők a második világháborúban. Rooseveltnek a táskájában volt egy igazságos, tehát az etnikai választóvonalakat követő határrendezési terv, amikor Sztálinhoz ment Jaltába. Munkatársai beletették, de ő elfelejtette kivenni a táskájából és mindent jóváhagyott. Hiába, az öreg emberek feledékenyek. Néhánymillió ember e szórakozottság következtében hátrányokat szenved az anyanyelve miatt. Nem sokkal tartozunk a nyugatnak. Arra legalábbis nincsen oka a nyugati közvéleménynek, hogy erkölcsi méltósággal szemére vesse a kelet-európai társadalomnak: behódolt. Emlékszünk Nyugat-Európára a német megszállás alatt. A Nyugat ne tegyen nekünk szemrehányást. De mi magunk tegyünk magunknak! Mert csakugyan behódoltunk. Jobban, mint kellett volna.

 

Bennünket mindig megszálltak, valóban független állami létünk múltbavesző, aranykori kép. Nagyritkán föllobogott a szabadságunk, s megmutattuk arcunkat a világnak, amely elég figyelmetlenül nézett oda. Aztán megint ott topogtak ajtaink előtt az idegen katonák. Még ha nem is voltunk megszállva, igazodnunk kellett egy másik, nagyobb hatalomhoz. Hódítóink mindig tartottak attól, hogy mi, nyugtalan végek, becsapjuk őket, s alkalmas pillanatban fölkelünk. Mi mindig megbízhatatlanok voltunk, és ezt nem szégyelljük. Nekünk a nyugat nem adott sokat, megvédtük tatárok, törökök, kozákok ellen, s közben hátramaradtunk. Mindig mi jártunk rosszabbul a kereskedelemben: nyersanyagot, élelmiszert, munkaerőt szállítottunk. Mi voltunk Európa proletárabb, robbanóbb, ijesztőbb fele.

 

Ha nyugatra jövünk – közép-kelet-európaiak –, egymással cinkosabbak, szolidárisabbak vagyunk, mint a nyugatiakkal, vagy a szovjetekkel. Meghallgatjuk, amit mondanak nekünk, de a negyedét sem hisszük el, s egymás között összenevetünk. Rossz fiúk, hitetlenek, zsiványok, vagányok, dörzsöltek, szélhámosok, túlélők – mi a szívünk mélyén szeretjük a destrukciót, a gúnyolódást, bennünket a történelem cinizmusra tanított. A mi eszünk azon jár, hogy lehet meglógni, vagy legalább csak féllábbal lenni ott, ahol muszáj ott lenni. Hogyne lennénk csavaros eszűek, hosszú tekintetűek, kivárni tudók, réskereső huncutok? Mi a becsületre nem egyszer és nem kétszer fizettünk rá. Az én nemzedékemből a törvénytisztelőknek kisebb esélyük volt az életben maradásra, mint a törvényszegőknek. Majd bolondok leszünk egészen kiadni magunkat, sehol se lennénk, ha nem lenne tartalék-stratégiánk.

 

Mi az iskolában megtanultuk múltunkból a zendülőket tisztelni, azokat, akik nem bírták, nem tűrték tovább, akik átnevettek a hazugságokon, és egy szál karddal, hátukat a falnak vetve kimutatták a foguk fehérjét. Szökés, kitörés, lázadás a mi országunkban szép szó. Ez a mi ünnepi bolondságunk. Mert korántsem lázadunk mi hétköznap.

 

Egy tekintetét lesütő ember életében egyszer odacsap. Aztán megint lesüti a tekintetét. Visszataszítóan sokat tudunk arról, hogyan lehet a történelmet minél ravaszabbul átvészelni. Aztán egyszer csak megszáll egy őrült angyal, s csinálni akarjuk azt az átkozott történelmet, azonnal, s persze fegyveresen. De mi lenne, ha se fegyver, se szemlesütés? Az volna a mi történelmi csodánk, ha újabb virtusunk a makacs, nyugodt igazmondás lenne.

 

A mai két társadalom közül az ipari világban az egyiknek a vezérelve a profit, a másiknak a bürokratikus hatalom. Mindkét elv nevében lehet milliók háborús elpusztítására fölkészülni, de egyik sem ad jó közérzetet. Propagandájában mindkettő erkölcsi érvekkel színészkedik, de egyik sem cselekszik ezek alapján. Mindkettőt csak korlátozottan lehet a másik szempontjából bírálni, radikálisan szellemes apológiát nem ismerek. Nem mondanám mégsem, hogy egyik kutya, másik eb: gyönyörködjünk a berlini falban, az államszocializmus egyik emlékműve. Nyugat felől bárki átmehet rajta, a fal nyugati oldalán meg sem szólítanak. A fal egészében keleti intézmény, aknáival, robbanó vasszegecs-tartályaival, farkaskutyáival, elektromos szögesdrótjával, s a többszörös útlevél- és vámellenőrzéssel, amely a nyomtatott betűre a legérzékenyebb. Keletről nyugatra átmenni rajta nem könnyű, ha keleti vagy, légy hozzá öreg és kivételezett. Ez a keleti fal azt bizonyítja, hogy nyugatról nem vágyakoznak keletre az emberek, keletről nyugatra viszont igen. A két rendszer rokonszenvességének különbsége – ami kétségtelenül csupán viszonylagos különbség – akkor fog eltűnni, ha maga a fal is eltűnik, ha a kelet-európaiaknak ugyanolyan útlevél lesz a zsebükben, mint a nyugat-európaiaknak. A szabadságunkról szóló állami propaganda nem különösképpen meggyőző addig, amíg az állampolgár az államhatár foglya, melyen ha át akar nézni: lelövik.

 

Aki a világon mindenütt ideiglenesen él, az a világon mindenütt otthon érzi magát. Egyik életkörnyezet sem helyettesítheti a másikat. A new yorki Broadway és a budapesti Rákóczi út nem tagadják egymást, bennem kiegészülnek, összetartoznak. Az égi bíróság nemcsak a halandó embertől, de a városától is azt várja, hogy annyira az legyen, ami, amennyire csak képes erre.

 

A kapitalista társadalom polgári társadalom. A szocialista társadalom értelmiségi társadalom. Nyugaton még az is polgár, aki nem polgár, Keleten még az is értelmiségi, aki nem értelmiségi. Az egyenlőtlenség mértéke itt a pénz, ott a bürokratikus hatalom. Nyugaton a gazdasági ember, keleten a politikai ember lett a kultúra alanya és tárgya.

 

Nyugaton az erkölcsnek éppoly kérdéses az alapja, mint keleten. A kereszténység nemcsak a szellemedet kéri arra, hogy megalázkodjék, de a tested igényeit is hátrébb parancsolja. A fogyasztói társadalom minden, csak nem keresztényi: az önmegtartóztatás itt egyszerűen butaság, s az önuralom nem erény. A fogyasztói társadalom embere istent nem szereti, felebarátját sem nagyon, igyekszik magát szeretni, de nem tudja, hogy kicsoda. Fél, hogy nincs, s a többiek is észreveszik ezt. A legnagyobb gond, hogy nehéz egymással beszélgetni.

 

A kultúrforradalom elakadt, megette a kapitalizmus metafizikája. Nem tudott a kereszténység szenvedő altruizmusa helyett derűs altruizmust találni. Az újbaloldalt megrendszabályozta az értelmiségi munkahelyek túlkereslete. Félénkségéért vigaszra lelt a fogyasztói egoizmus kifinomult bensőségében. A költséges jómód újra divatba jött némi idézőjeles-dekadens iróniával. A társadalmi egyenlőtlenség újra természettörvény lett.

 

A pénz szabadság is, utazások, tapasztalatok feltétele. A pénzforgalom kötetlensége és a polgári szabadságjogok összefüggenek. A pénz könnyebben uralkodik, mert személytelen. Ha semmi sem lenne jó benne, nem tudna uralkodni. A legtöbb alternatív, ellenkultúrális vállalkozás piaci- és pénzviszonyok játékszabályaihoz van kötve.

 

A világ legfontosabb hálózati infrastruktúrája a pénz, az emberi viszonyok legrugalmasabb matematikai nyelve. Forgalmában a nemzetállam útakadály, paradox módon a világpiac jobban összefér a helyi autonómiákkal, mint a nemzetállam.

Minden modernizáció, amely a pénz nyelvén fogalmazódik meg, végül is sikerre tarthat számot. A szocializmusok is áthálózták pénzviszonyokkal a társadalmaikat. Statisztika-vallások – mégha természeti mutatókat emlegetnek is – a mennyiségi nyelv eluralkodását jelzi. Hitték, az győz, aki több acélt termel, az isteneket, az apákat leváltották a számok. A kommunizmusok zárt piacait mindinkább megnyitja a világpiac.

A társadalmak határain a pénz folyékonyabban és hatásosabban megy át, mint a fegyver. Kultúrák között az egyetlen átütő eszperantó. Érthetőbb, mint a katonai-politikai nyomás. Számítógépekkel tárolható közlemény, amelyre bonyolult minőségek átértelmezhetők. Egy könyv vagy egy palack bor megszerzésének legegyszerűbb módja, hogy pénzt adok értük, de mikor olvasok vagy iszom, visszaváltoznak minőségekké.

A világintegráció versenyében a pénz-nyelv mindinkább kiszorítja a fegyverek nyelvét. A totalitarizmusok még a fegyveres szabályozás vallásából születtek. Bőrkabátba bújt fiatal banktisztviselők az elméleti vita hevében ki akarták tenni az asztalra a revolverüket. Az elmúlt évtizedek egyik legérdekesebb kulturális eseménye az volt, hogy az értelmiség keleten-nyugaton átpártolt a fegyverek tiszteletéről a pénz tiszteletéhez. Megtanult bánni vele és beszélni a nyelvén.

 

Szembeötlő a piacgazdaságok képessége arra, hogy egyensúlyukat – bármily kegyetlenül, de – megtalálják. Rugalmasak a változással szemben, integrálni tudják az ellenmozgásokat, végülis a pénz semleges szabályozóműveletei révén. A pénz cikázik, komputerek mágneses impulzusává alakul át, hozzá sem kell nyúlni, nem kell érintkezni vele, elegánsan áramlik át a határokon, kikerüli, körülfogja, nem tiszteli a más nyelven beszélő autoritásokat, és irgalmatlanul jelzi az erőviszonyokat. Ha nem Amerikáé a legerősebb gazdaság, akkor esik, egyre csak esik az imperiális dollár árfolyama, mint a novemberi eső.

 

A nyugati értelmiség mind kevésbé antikapitalista. Arányokat mozgatnának a vegyes gazdaságon belül, de csakis a vegyesen belül, s a merészebb állami beavatkozásoktól tartanak. Az olyan-amilyen egyensúly helyére csak rosszabb jöhet. Ha már működik, ne bolygassuk. Úgy van a politikusokkal, mint a tapasztalt feleség a férjével szemben, aki a televíziót akarja megszerelni. Inkább tűri a kép futását, kettős körvonalait, csak ez a drága ember hozzá ne nyúljon, mert akkor még ennyi sem lesz.

 

A vasfüggönytől nyugatra mindenki liberális. A vasfüggönytől keletre mindenki államszocialista. A rendszerek erősek, és a maguk képére formálják az egyéneket. Az egyének nem tudják a maguk képére formálni a rendszereket, mert nincsen önmagukról olyan képük, mely a rendszertől független lenne. Nyugat-Európa embereit is kísérti a szocializmus, ami ebből alkalmazható nyugaton, az a szociáldemokrata kapitalizmus. Kelet-Európa embereit is kísérti a liberalizmus, ami ebből alkalmazható Kelet-Európában, az a liberális államszocializmus. A szociáldemokrata kapitalizmus és liberális államszocializmus szerkezetileg különböző, de nem zárt rendszerek. Képesek az alkotó interakcióra, és nem indokolják a vasfüggönyt. A nukleáris rakéták ezreivel és a páncélosok tízezreivel biztosított határt Európa közepén nem az európai társadalmi rendszerek eltérő szerkezete indokolja, hanem a Varsói Paktum és a NATO, Moszkva és Washington világhatalmi versenye, az európai társadalom fejlődésén kívülálló tényező.

 

Ezalól a robbanásveszélyes geopolitikai varázslat alól az európaiak nem tudnak fölszabadulni. A nyugat-európaiak fölismerték, hogy minden olyan szocialista radikalizmus, amely túlmutat a szociáldemokrata kapitalizmuson, meggyengíti a liberális demokráciák biztosítékait, s út a szovjet típusú államszocializmushoz, végső soron a Varsói Paktumhoz. Minthogy ezt hangoztatottan igen kevesen óhajtják, a szociáldemokráciánál szavakban radikálisabb baloldali pártok és mozgalmak nyelvezete homályos retorika. Az államosítás és a tervgazdálkodás, mint program, a szovjet típusú államszocializmus programja. A társadalmat az államosított tervgazdálkodás autoritatív fegyelme alá szorítani nem lehet a liberális, több párt rendszerű demokrácia fenntartása mellett. A szocialista értelmiségiek csak úgy tudják a burzsoázia hatalmát, ellenállását megtörni, a polgárokat pedig utóbb állami bürokratákká átváltoztatni, ha ehhez felhasználják az egypártrendszerű államszocializmus teljes rendőri-ideológiai kényszer-arzenálját.

 

Nyugat-Európában a polgárság erős. Viselkedésében, kultúrájában, életformájában, személyiségében még az is polgár, akinek nincsen tőketulajdona. A burzsoáziát hatalmi pozícióiból, s a polgári mentalitást az egész társadalomból csak fegyveres megfélemlítéssel, a plurális demokrácia játékszabályainak megtörésével lehet kiszorítani. Azok a nyugati baloldaliak, akik egyszerre ígérnek államosított tervgazdaságot és plurális demokráciát, vagy az egyiket, vagy a másikat, nem gondolják komolyan.

 

Ha az államosított tervgazdaságot nem gondolják komolyan, akkor, ami a retorikából valós tartalomként megmarad, az technokrata típusú szociáldemokrata piacszabályozás és jövedelemújraelosztás, úgy ahogy az Észak-Nyugat-Európában kialakult. Ez kiegészíthető a területi és vállalati önigazgatás, a polgári kezdeményezések, továbbá az alternatív-paralell gazdasági és kulturális intézmények változatos kísérleteivel. Ez utóbbiakra Nyugat-Európában az egyének és közösségek viszonylag tágas és még korántsem kimerített autonómiája teret ad. Az autonom kísérletek éppenséggel igényelik feltételük gyanánt a liberális játékszabályok fenntartását, annak biztonságát, hogy az állami intervenció nem terjed túl bizonyos ismert határokon. Az önigazgató autonómiák kultúrája most kezdi megtanulni a nemzeti határokon áthatoló liberalizmus játékterét. Kilépni a nemzetállam metafizikus keretéből érdekes tanulófolyamat lesz a baloldal számára.

 

Utazni jó. Olyan helyre kell menni, amellyel szemben előítéleteink vannak. A zsidók menjenek az arabokhoz, az arabok a zsidókhoz. Az oroszok a kínaiakhoz, az amerikaiak az oroszokhoz. Ha egy ország nagyon haragszik egy másikra, küldjön sok túristát oda, s nem lesz háború. Az utas nem gondolja, hogy ezt az országot el kéne pusztítani. Kívül kerül egy előítéleten, s otthon, amikor mások ítélkeznek, ő inkább képeket mesél. Nem hiszi, hogy az országok rangsorba állíthatók. Minden országban vannak emberek, akik valamilyen talányos okból jól érzik magukat. Nem tudom, hogy az emberek New Yorkban vagy Budapesten boldogabbak-e? Itt is, ott is bevackolták magukat életkörülményeikbe, kirágták a maguk sajtlyukát. Berendezték az otthonukat, vannak szerelmeik, barátaik. Napoznak, isznak, vendégségbe mennek. Reggelenként korábban kelnek, mint jólesne, s idegeskednek, hogy idejében beérjenek a munkahelyükre. Vigyorognak, ha a gyerekük valami mulatságosat mondott. Ehhez képest mit tud mondani az elméleti ész?

 

A hivatalos kultúra és ellenkultúrái összeölelkeznek. A hivatalos kultúra apologetikus válasz saját kétségeire, az ellenkultúra pedig olyan értékeket hoz divatba, amelyeket a hivatalos kultúra elfojtott. A hivatalos modern technikára válasz a régi, a népi kultusza. A hivatalos nyugat azt mondja: boldogulj a piacon, mire a politikai ellenzék állami szubvenciókról ábrándozik. A hivatalos kelet azt mondja: fogadj szót az államnak, mire a politikai ellenzék piaci függetlenségről ábrándozik. A hivatalos kelet és a hivatalos nyugat fegyverkeznek egymás ellen, de igazában csak egymást tudják szeretni. A másik fél forradalmárait, disszidenseit majdnem olyan utálatos rendzavaróknak érzik ösztönszerűleg, mint a magukéit. A nyugati és a keleti ellenzékiek kicsit szolidárisak, kicsit pedig lenézik egymást, mivel hogy kölcsönösen nem értik, lekicsinyelik egymás sérelmeinek a költészetét. Végül is azonban egy nyugati hivatalosnak és egy nyugati ellenzékinek több és bensőségesebb köze van egymáshoz, mint bármelyik keleti félhez (a tétel megfordítva is áll). Egy kultúrában élnek, a szemüktől a szaglószervükig a reflexeik hasonló ingerekhez szoktak. Az egységes civilizáció közös logikája és érzékisége az ideológiai nézeteltéréseket zárójelbe teszi.

 

Párizsból Frankfurtba vonaton. Franciaország kő, Németország beton. Egy francia falu nem szorul rá a fejlődésre, száz évvel ezelőtt is épp olyan szép volt, mint ma. Az iparilag előállított kertváros helyett válaszd az igazi falut. Szeretnék egy olyan könyvet írni, amelyet minden fejőnő megért.

 

Ha mi jobban megyünk, akkor a dolgok is jobban mennek. Az autonómia kritika és életkísérlet, kíváncsi vagyok az életemre, rám van bízva, megszerkesztem.

 

Minél kevesebb szükségletem van, annál szabadabb vagyok. Szükségleteim korlátozásával gyakorlatozom. A nyugat emberei a világtörténelem legnagyobb vásárlói. Kíváncsi ember néz, nem vásárol, utálja a csomagokat.

 

Frankfurtban majd nézem a bankokat és az emberhúsvásárt, képzeletszegény cserekapcsolatok, a kurvák próbababák. A kirakatokban a női próbababáknak egyéni arcuk van, a férfiöltönyök fölött nincs fej. Kirakatüvegen át szeretem a nőket. Sokkal lefekhetsz, de eggyel sem muszáj, válogasd meg a nyilatkozataidat. Add ide magad – add ide te – nem adom – akkor én sem.

 

Hallgass, beszélnek eleget a többiek. Hosszan várakozni, hogy egy mondat érdemes-e a kimondásra. Te vagy az, aki le fog lépni. Mindig mindenkitől megléptem, irodalomban is: megbízható szökevény. Ne várjátok, hogy ezt a főzeléket az utolsó csöppig megegyem.

 

A királynak minden kell, az írónak nem kell semmi. Vándor, napod hegyéből egy porszemet megörökíthetsz. Kevesebbet építs, hogy kevesebbet rombolj. Az új inkább rossz, mint jó, előbb bizonyítsa be, hogy jó. Régi könyveim az öcséim, nem voltak butábbak, mint én. Ítélet: naponta egy oldal – életfogytiglan.

 

Okunk van föltételezni, hogy kulturális babonák tartják fenn a társadalmakat jelenlegi megrögzött alakjukban. Ebből valami pesszimista bizalom következnék a szó hatalmában. A társadalmi változásokat ma leginkább az ideológiák felülvizsgálata segíti elő, csak az tudja a struktúrákat módosítani, aki önmagát is módosítja. Külső reform nincsen belső nélkül. Az irónikus fény századához közeledünk, azt hiszem, vagy legalábbis azt szeretném hinni, amely a gondolati tisztázástól többet remél, mint a pártkongresszusokon bejelentett személyi változásoktól, vagy a forradalmi géppisztolysorozatoktól. Minden lövöldözés feldurranthatja az atombombákat, minden hisztéria lövöldözéshez vezet, minden hisztériát kulturális babonák táplálnak. Ideológikus állatok: mérhetetlenül többet öltünk ideológiáink, mint állati indulataink késztetésére. Ideológiánktól nem kell megszabadítanunk magunkat, mert nem lehet. Nem tudunk anélkül élni, hogy a jóról és a rosszról ne alkotnánk ítélő fogalmakat, s ne kötnénk össze ezeket társadalmi intézményeinkkel. Okosabb átvilágítani, megérteni őket. Az is valami, ha olyan bizalmasan ismerjük ideológiáinkat, mint a pszichoanalízis után a neurózisainkat.

 

A francia forradalom óta alapkérdésünk: állam és társadalom viszonya. Minden ideológia ezek ilyen vagy olyan egyensúlyára tett javaslat. Civil társadalom és politikai állam nem tudnak meglenni egymás nélkül, de mindegyik megpróbál a másikkal szemben fölénybe kerülni.

 

Állam és társadalom kapcsolatának az ipari országokban három modellje létezik: a liberális, a szociáldemokrata és a kommunista. Az elsőben a tőke szabadsága nagy, az állam beavatkozása viszonylag csekély. A másodikban ezek egyensúlyban vannak. A harmadikban az állami beavatkozás túlnyomó. Az első a piacgazdaság, a második az állami-magán vegyesgazdaság, a harmadik az államgazdaság.

 

Patronátus, szakszervezetek és állam három pólusú egyensúlyi rendszere megfelel a burzsoázia, a munkásosztály és az értelmiség hatalmi konfliktusának, amelyben minden félnek szüksége is van a másikra a harmadik ellen.

 

A munkásoknak nincs egyebe, csak többé vagy kevésbé képzett munkaereje, s ezért nem tudnak hatalmat gyakorolni azok felett, akiknek tőketulajdonuk vagy állami hatalmuk van. A munkásosztálynak közvetlen hatalma eddig még nem volt – csak ellenhatalma. Eddig a legtöbb, amit elért: a szakszervezeti hatalom, aminek legfőbb szimbóluma a sztrájkjog.

 

Az eurokommunizmus még nem jutott túl azon az ellentmondáson, hogy egyrészről lokális ellenhatalmat létesít és szakszervezeti követeléseket véd, másrészről azonban – politikai hatalomra kerülése esetén – központosított állami redisztribúciót tervez. Az eurokommunizmus még nem tisztázta az elvi különbségeket az államszocializmus és a társadalom szocializmusa között.

 

Az államszocializmus révén a munkásosztály megszabadul ugyan tőkés kizsákmányolóitól, de helyettük az állami-bürokratikus értelmiség egyesített gazdasági-politikai hatalmával találja szemben magát, amely az ő nevében irányít és felszámolja a munkások érdekvédelmi ellenhatalmát, a szakszervezeteket pedig az uralkodó államszocialista párt alá rendeli, és államellenes bűncselekményként kezeli a sztrájkot. Az a munkás, aki a maga külön érdekét védi a bürokratikus értelmiségi hatalommal szemben, kihívja maga ellen a „munkáshatalmat”. Néhány törekvő munkás államtisztviselővé emelkedhet, a többi marad, ahol volt. Amíg az eurokommunizmus nem tud olyan stratégiát kiépíteni, amely nem fenyegeti az állam túlhatalmával a társadalmat, addig a szavazóknak csak a kisebbségét fogja megnyerni.

 

A társadalom és a gazdaság egyensúlyzavarait a nyugati világban a szociáldemokrata kapitalizmus tudja aránylag a legkorszerűbben kezelni. Szakszervezetek és patronátus mellett egyre hatalmasabb a korporatív állam. Biztosítja az ideológiai konszenzust, garantálja az alkuhoz a rendet. A politikai technokraták, a gazdasági technokraták és a szakszervezeti technokraták egyetlen elitté fonódnak össze, amelyhez némi fenntartással csatlakozik az akadémiai és a művészértelmiség is. A tőkés vállalkozó mind fegyelmezettebben igazodik az egész uralmi rendszert kifejező állami akarathoz. Az ellenkultúra gettóba szorul, s onnan csak az tud kijönni, ami már nem ellenkultúra, hanem a korporatív rendtársadalom kultúrájának határesete.

 

Az értelmiség össze tudja egyeztetni mélyebb érdekeit a szociáldemokrata modellel. A technokráciának szüksége van a munkás ellenhatalomra, ha nem akar csupán a tőke végrehajtó apparátusa lenni. Csábító ugyan a gazdaságot államosítani és a szabályozó szerepet az irányító szereppel fölváltani, de ha összeolvasztja a gazdasági és politikai hatalmat, akkor át kell vennie a tőketulajdonosok funkcióját is, és szemben fogja találni magát a munkaerőtulajdonosok egyesített érdekével. Ha a hárompólusú szociáldemokrata modell helyére kétpólusú államszocialista modell kerülne, az államosító bürokráciának ki kellene építenie az egypártrendszerű kormányzást, s a kiterjedt rendőrapparátust a hatalmi gépezet stabilitása érdekében. Ezen az úton a nagyobb hatalomért az állami értelmiségnek saját szabadságáról kellene lemondania.

 

Az elkülönített és konfliktusos érdekek szerződéses egyensúlyát a szociáldemokrata modell eddig még nagyobb megrázkódtatások nélkül tudta biztosítani a nyugati világban. Ez a tőke, munka és állam kompromisszuma és autonómiája, a jóléti juttatások viszonylagos biztonsága és a politikai szabadságjogok törvényes szavatolása. Az antikapitalista kritikát azonban a szociáldemokrata modell sem teszi jogtalanná. Az állami költségvetés jobbára a munkavállalók ellenőrizhető keresetéből elvont jövedelmi adóra épül. Minél gazdagabb valaki, annál kevesebb adót fizet. Kis vállalkozók adót csalnak, nagy vállalkozók beruháznak, s az adót inkább alkalmazottaik fizetik. Csak addig vannak szakszervezeti jogaik, amíg milliárdosok is vannak? Ez az összefüggés sok munkavállaló számára nem meggyőző.

 

Számunkra, közép-kelet-európaiak számára a legfőbb kérdés: kialakítható-e a szociáldemokrata és az államszocialista modell között térségünkön egy olyan autonóm szocialista modell, amelynek különösségét az adja, hogy nincsen tőkésosztályunk, s nem is vágyunk rá, hogy legyen, sokkal inkább igényeljük viszont a demokratikus önkormányzatot? Az igazi kérdés nem az, hogy a tőkések vagy a funkcionáriusok döntsenek-e a többségi dolgozó osztályról? Sokkal érdekesebb: tudja-e a többségi dolgozó osztály korlátozni állam és vállalatvezetés konzervatív túlhatalmát a maga érdekvédelmi-önigazgatási ellenhatalmának kiépítésével?

 

A szocializmus nem elvont lényeg, hanem történelmi folyamat. Tapasztalataink múltja és törekvéseink jövője ott, ahol a hatalom – önigazolásképpen – erre a fogalomra hivatkozik. Nemcsak ideológia, hanem társadalmi valóság, emberek viszonylatai. Kelet-európai történelem, a Szovjetunióé 1917, a közép-kelet-európai országoké a második világháborút követő államosítások óta. Ezen kívül minden önmagát szocialistának nevező mozgalomé. Jövője nyitott, tendenciái és lehetőségei vannak, szociológiai törvényei azonban nincsenek. A törvény jogi fogalom, hatóságilag védett konvenció, az emberi valóságnak csak változásai vannak, amelyek utólag vitathatóan leírhatók.

 

Igazi szocializmus éppúgy nem létezik, mint igazi kapitalizmus. Ki mondhatná meg, hogy melyik az igazi a kapitalizmus észak- és dél-amerikai, nyugat-európai és távol-keleti változatai közül. Szabad vitában az igazi kapitalizmus általános és kötelező törvényeiről beszélni tudákos rigolya lenne. Még a történészek valósága is bizonytalan; a jövőre vonatkozó ítéletek és előrejelzések objektivitása pedig csak úgy bizonyítható, ha ezen ítéletek és előrejelzések vitatóit elnémítják. A szocializmusnak csak akkor vannak általános törvényei, ha a rendőrség gondoskodik róla, hogy mindazok, akiknek a dologról más véleményük van, befogják a szájukat. Így, a nyugati kommunisták és szocialisták általában tagadják az ilyen törvények létezését, mert nem állanak az általános törvények csalhatatlanságát oly sok tudománnyal bizonyító kelet-európai rendőrségek felügyelete alatt.

 

A szocializmus szóra oly sok népi törekvés rakódott, hogy eszméje történeti vallássá változott: az igazságos, a „társadalmi” társadalom igényét jelenti. A szocializmus történeti valóság és mind a mai napig el nem halt utópia. Ha eltiltanánk magunkat attól, hogy a szocializmusban utópiát is lássunk, akkor általában az utópikus gondolkodástól tiltanánk el magunkat. A szocializmus eszméje ugyanúgy elvitatható a cenzoroktól és a titkosrendőröktől, ahogy a kereszténység eszméje is elvitatható volt az inkvizítoroktól. Hogy a mai társadalomnál elképzelhető igazságosabb és szabadabb társadalom, nehezen vitatható. Ennek a vágyott jobbnak az emberek több mint száz éve a szocializmus és a demokrácia nevet adják. Mindkettő valóságot is jelent, utópiát is, s a kettő között célokat. Emberi fogalmak, hasonlítanak ránk. Mi is valóság vagyunk és utópia egy személyben. Olyanok vagyunk, amilyenné tesszük magunkat ebben a világban, amely nemcsak tőlünk függ. A demokratikus szocializmus olyasmit jelent, hogy az igazságos társadalom egyszersmind szabad emberek társadalma legyen. Itt élünk, ahol élünk, nem különösen szabad, és nem is különösen igazságos emberek. Nem nagyon tudjuk, hogy mit tegyünk, elég zavarosan gondolkodunk, s ráadásul még hazudunk is eleget. Elővigyázatosságból többnyire, hogy túléljük és javunkra fordítsuk a szabadság és igazság durva fogyatkozásait. Rajtunk áll, hogy a demokratikus szocializmus szóösszetételnek milyen valóságos tartalmat adunk. Ezt a tartalmat egész életünkkel adjuk meg neki. Ennek a két szónak nincsen változhatatlan, megszentelt jelentése. Minden egyes ember jogos örököse, birtokosa mindazon szavaknak, amelyeket használ. A nyelv, ha megtanultam, az enyém, jogomban áll tisztázni, hogy szavaimhoz milyen jelentést fűzök. Ezt a jelentést a nyilvánosság szabályozza, kánoni megmerevítésére senkinek sincs joga, legföljebb erőszakkal védett monopóliuma. A szótár mellé szerkesztői egy rendőrt is mellékelnek. A rendőr a fejünkben ül, de a valóságos rendőr fejében is ül egy ellenszótárszerkesztő. Ő sem tudja kikerülni, hogy olykor el ne töprengjen azon, mit is jelentenek ezek a szavak.

 

Nem azért élünk, hogy szavaknak értelmet adjunk. Napjainknak, kapcsolatainknak próbálunk valami értelmet adni. Ha ezzel tűrhetően boldogulunk, akkor a szocializmus és a demokrácia is meglesz valahogy. Nem fognak utunkba állni, egész viselkedésünk gazdag egyszeriségével magyarázzuk őket. Az igazságos társadalom általános meghatározásán akkor törjük hevesebben a fejünket, ha a társadalom szembeötlően nem igazságos. A szabadság akkor olyan szép szó, ha hiányzik. Ha van, ki sem kell mondani, ahogy az igazán vallásos ember sem bosszantja Istent nevének folytonos emlegetésével.

 

A szocializmus önmagában nem jó, nem rossz, olyan, amilyenné teszik. A szocializmusnak – mint történelmi valóságnak – sok változata van, és lesz is még.

 

Kelet-Európában az államszocializmus kemény forradalom volt, kemény, konzervatív rendszerek kasztosodott egyenlőtlenségével szemben. Ez a forradalom alaposan csökkentette a társadalmi egyenlőtlenséget. Egy gróf és egy paraszt, egy nagytőkés és egy munkás között a háború előtti rendszerekben nagyobb távolság volt, mint amekkora ma van egy termelőszövetkezeti elnök és egy termelőszövetkezeti tag, vagy egy gyárigazgató és egy munkás között.

 

Az államszocializmus Kelet-Európában ipari-városi forradalom is volt. Ma egy városi értelmiségi és egy falusi munkás között – akárcsak nyugaton – kisebb társadalmi-kulturális távolság van, mint volt a második világháború előtt.

E két forradalom következtében megszűnt a szegények személyes kiszolgáltatottsága a gazdagokkal szemben, s maga a szegénység is csökkent. A társadalmi változások támaszt adnak az emberek önérzetének. A kelet-európaiak biztosak lehetnek abban, hogy találnak munkát, és keresetükből vagy pedig nyugdíjukból úgy-ahogy megélnek. Emiatt a lakosság többsége nem ellenzi a szocializmust. Sokan szeretnének jobban és szabadabban élni, de nem kívánják vissza a háború előtti társadalmi állapotot. A még ismeretlen jövőtől remélnek változást.

E forradalmak által a kelet-európai társadalmak modern társadalmak lettek. A modernizációt a szovjet hadsereg által egyeduralomra segített kommunista pártvezetés irányította. E társadalmak azonban kinőtték a szovjet modell kényszerhatalmát. Nemzeti önállóságra van szükségük az újraegyesülő Európában, továbbá társadalmi önállóságra az államhatalommal szemben.

 

A kapitalista demokráciák is elituralmak, de mert a versengő elitcsoportok valamelyike a lakosság többségének formális jóváhagyását megszerezte a választásokon, amit a kisebbségben maradt ellenzék is tiszteletben tart, nem szükséges eltitkolniuk a közvélemény előtt meritokratikus önigazolásaikat. Az államszocialista elitnek nem lehet ilyen önigazolása, minthogy nem nyílt és formális versenyben került hatalomra, minthogy közel százszázalékos abszolút többsége – törvényes ellenzék hiányában – még a megválasztottakat is cinikus kétségekkel tölti el. Ezért az elit kénytelen vallásosan és makacsul a munkásosztály, illetőleg az egész nép imaginárius hatalmából eredeztetni a maga nagyon is valós hatalmát. Így az államszocializmus nem tud igazat mondani önmagáról, s hatalmi status quo-jával kritikai öröksége hajlamos szüntelenül és gunyorosan szembefordulni. Századunk nagy tréfája lenne, ha az uralkodó kommunista pártok törvényesen engedélyeznék ellenzéki pártok működését, s korrekt parlamenti választásokon szavazati többséget szereznének. Nem 98, csak 51 százalékot. Történelmükben először állambiztonsági rendőreiket nem érdekelnék a szemtelen fiatal értelmiségiek eszmefuttatásai. Írhatnak akármit: 51 az több, mint 49.

 

Az emberek mind természetesebben járnak-kelnek a világban, különösen a fiatalok. Egy munkás néhány év alatt körüljárja a földet, mindenütt dolgozik valamit. Nemzetközi szervezetek, nagyvállalatok, egyetemek emberei szertekóvályognak a földkerekségen, s nem érzik ettől hóbortosnak magukat. A fiatalok ismerik az olcsó repülőjáratokat, nyelveket tanulnak, mindenfelé boldogulnak, keverednek, eszük ágában sincs örökké ugyanabban az országban élni, két-három évenként továbbállnak. Többet tudnak a világról apáiknál, nem értik a patétikus nemzeti bezárkózás szólamait, egymásba nyíló nemzeti kultúrákon át a világkultúrára kíváncsiak. Földünk számukra nem túlságosan nagy, gyerekkorukban megszokták a repülőgépet, jobban mint én a vonatot; számomra még a legtermészetesebb jármű a lovaskocsi volt. Nemzetközi társaság az asztal mellett San Franciscoban, hindu és brazil, tajföldi és norvég, elefántcsontparti és magyar, barátságosak vagyunk, a művészi törekvésektől az étkezési vonzalmakig, a politikai aggodalmaktól a halálról mondott szavakig mennyi a közösség. A céhlegények gyalog becsavarogták a középkorban a városállamok és grófságok Európáját, nem röstellték, hogy vándorok. A középkor nem ismerte a nemzeti romantikát, a tizenkilencedik század gerjesztette a nemzetállami bürokrácia költészeteként. Nietzschének, Marxnak kellett lenni hozzá, hogy valaki ne kábuljon bele, s megérezze ebben a költészetben a hivatal- és a katonacsizma szagot. A sugárhajtású fiatalok úgy hallgatják a nemzeti bezárkózás dicsekvéseit, ahogy én hallgattam egy budai öregurat, aki büszke volt rá, hogy szinte sosem jár Pesten. Nem szeret a hidakon sétálni? kérdeztem. Dacosan rázta a fejét, ő nem megy, neki már csak ott jó, Budán, ő tősgyökeres budai.

Értelmiségi civilizáció

A tizenkilencedik század nemzeti burzsoáziái és bürokráciái többnyire olyan nemzetállamokat hoztak létre, amelyek több-nemzetiségűek. Az egyetlen demokratikus válasz erre az ellentmondásra: a nemzetek, nemzetiségek autonómiája; vagy függetlenség, vagy konföderáció. Svájc elég régen bizonyítja, hogy a különböző népek egyenrangúan is tudnak együtt élni. Több nemzetiségű országban az egyközpontú nemzetállam már a fölépítésével bizonyítja, hogy a többségi nemzet elnyomja a nemzeti kisebbségeket.

 

A nemzetállamok beépülése a regionális piacokba, illetőleg a világpiacba lehetővé teszi az etnikai-nemzetiségi körzetek, városi agglomerációk függetlenedését. Vannak funkciók, amelyekhez képest a nemzetállam túl kicsi, vannak mások, amelyekhez képest túl nagy. A nemzetközi integráció korában a városállam eszméje új értelmet nyert. Nem lehetetlen, hogy a jövő században a településföldrajz fölékerekedik a politikai földrajznak. Európa tele van városi, táji közösségek mozgalmaival az autonómiáért. A kommunitások Európája közelebb van a személyek Európájához, mint a nemzetállamok Európája. Operett-államok Európájáról ábrándozom.

 

Marx számára is a társadalom egy ország társadalma, az állam egy ország állama volt, majdnem úgy, mint Hegel szemében. Mikor Bakunyin a nemzetállam vonatkoztatási keretét feszegette, Marx szenvedélyesen kikelt ellene, az első nagy internacionalista tele volt nacionalista előítéletekkel. Annak, amit javasolt, a nemzetállami keret nélkül nem lett volna valósága. Lasalle és Bismarck szellemi rokonok. A legtiszteletreméltóbb intézmény a szocialisták szemében is az állam volt, ülni a parlamentjében, a kormányában, ez volt az álom.

 

A nemzeti szuverenitás fogalma, amely a tizenkilencedik század másik elvét, az individualizmusét háttérbe szorította, olyan pátoszt kapott, hogy a katolikus nemzetekfölötti tekintély elmúltával az államok fölött mindenféle erkölcsi-jogi bíráskodás lehetetlenné vált. A második internacionálé csődje az első világháború küszöbén az elvekből következett, nem a pártvezetők árulásából. A teória mondott önmagának ellent. Szép ugyan a nemzetközi munkásszolidaritás, de a pártfőtitkár – parlamenti úton – miniszterelnök akart lenni, majd pedig államosítani: nacionalizálni. Csak ezen a fogalomkörön belül tudtak gondolkodni: a szocialisták nacionalizálnak.

 

Ebből a körből az űrbe léphettek volna. A múlt században a gazdaság legtágabb gravitációs tere a kis lokális piacokból integrálódó nemzeti piac volt, amelynek jogrendjét a nemzetállam szabályozza. A nemzetállam köré rendeződött a kultúra, ennek színpadán játszottak a becsvágy színészei. A katolikus egyház legalább nevében hordozta az egyetemesség igényét, s amíg hatalma volt az uralkodók fölött, Európa úgy-ahogy nemzetközi volt. A polgár leghatalmasabb instanciája a nemzetállam. A polgári liberalizmus a munkások kizsákmányolását, a polgári nacionalizmus más népek kizsákmányolását igazolja. De mert a polgár igazi területe a gazdaság, ezért a nemzetállamnak nem ő volt a hőse: a politikát átadta az arisztokratáknak és a bürokratáknak. A polgár nem tudta igazán azonosítani a nemzetállam érdekeivel a saját piaci érdekeit. Ezek vagy szűkebbek vagy tágabbak, vagy nemzetalattiak, vagy nemzetfölöttiek voltak.

 

A múlt században minden intézmény nemzeti keretek között szerveződött. Nemzeti akadémiák, színházak, minisztériumok, rendőrségek, oktatási rendszerek, nemzeti posta, nemzeti vasút. Mindegy, hogy az állam kicsi-e vagy nagy-e: a hálózatok elhatárolásának semmi köze ahhoz, hogy mekkora területen ésszerűek. Nemzeti homogenitásuk nem funkcionális, hanem eszmei követelmény. Intézményeit kialakítva a nemzetállam kezdett ránőni a társadalomra, s a polgárság nem bírt vele. Az intézményeket megtöltötte a hivatali értelmiség, s mindinkább átvette a nemzetállam eszméjét a polgárságtól. Hogy a nemzetállam érdekei minden érdek fölött állnak, ezt először a jakobinusok mondták ki. A tizenkilencedik század végén a hivatalos, bürokratikus értelmiségiek mindig amiatt leckéztették a nem-állami értelmiséget – még volt olyan –, hogy nem eléggé hazafias. Aztán jöttek a háborúk, s velük a hadigazdálkodás, az állam még inkább maga alá gyűrte a társadalmat. A gyáros hazafias kötelességét teljesítette, a munkás ugyancsak. A nemzetállamok prenukleáris haditechnikai bázisa még megengedte egymás között totális háborúikat, tankkal és repülőgéppel még teljes erővel verekedhettek. Totális háború – totális állam – totális bürokrácia. Ez az eszme megkísértette az értelmiséget. Az államhivatalnokok szívesen veszik, ha az államnak még több hatalma van. A szabadfoglalkozásúak és a munkanélküliek közül sokan pedig szívesen döntenék meg forradalommal a rendszert, amely nem tud állami pozíciót adni minden értelmiséginek. Fellépett a nemzetállami diktatúra eszméje, amely a gazdaságot a politikával egyesíti, akkor lesz elegendő állás. Az állam az erőszakeszközök legitim monopóliuma egy hierarchikus bürokrácia kezében, amely egy terület lakói fölött felségjogokat gyakorol. Ha az államnak nemcsak a fegyverzetre, de a társadalmi tevékenység egészére monopolisztikus felségjoga van, akkor kész az államszocializmus. Nemzetállami diktatúra, amely a politikát és a gazdaságot egyesíti.

 

A régi szocialisták még nem tudták, hogy a nemzetállam a szocializmusnak nemcsak formája: tartalma is. Marx és Lenin államszocializmusa sem a federalizmust, sem a nemzetek feletti integrációt nem tudja asszimilálni, más a logikája, központosítania kell azokat, a nemzetállam fölépítéséhez alkalmazni. Bámulatos volt, hogy az államszocializmust szinte máról holnapra ki lehetett kiáltani. 1919. március 21–24. között Budapesten az új tanácsköztársaság államosította a bankokat, a földeket, az ipart, a kereskedelmet, a könyvkiadást, a sajtót, megszűnt a politikai ellenzék, megvalósult a nemzetállami diktatúra. Ezekhez a gyakran vértelen puccsokhoz nem kell semmilyen előzetes kulturális, gazdasági átalakulás, nem kell hozzájuk új logika. A forradalom mitológiája álruha az állami szuverenitás rendeleti kiterjesztésén az egész társadalomra. A polgári nemzetállam a maga intézményeivel kész és alkalmas kerete mind a jobb, mind a baloldali diktatórikus államtársadalomnak.

 

A mai nyugati baloldali ideológiák annyiban tradicionálisak, amennyiben nem tudnak kimozdulni a nemzetállam által bekeretezett gondolkodási körből. Számukra a szocializmus ma is annyit jelent, hogy az ő pártvezetőik üljenek a kormányban, a kormánynak pedig több hatalma legyen, mint most. A kritikájában internacionalista marxizmus programjában a nemzetállam ideológiája. A reális szocializmus: nemzetállami szocializmus. Nyugati típusú vagy kelet-európai típusú társadalom között a különbség: kiterjedtebb vagy kevésbé kiterjedt államhatalom. Minden politikai világnézet valamilyen államforma igazolása. Mind beletorkollik az állam, esetleg az államszövetség vallásába. Ha emberi létezésünknek ezt az állami dimenzióját kritikai iróniával kezelem, nem politikus vagyok, hanem antipolitikus.

 

Az állam annyival nagyobb elidegenedés a tőkés vállalatnál, amennyivel ő maga nagyobb. A kelet-európai szocializmus, ahelyett, hogy ígérete szerint szétbomlasztotta volna az államhatárokat, mindenféle funkcióval agyonhalmozta őket. A társadalmasított állam vágyképe alatt megszületett az államosított társadalom. Ha minden az államé, te is az övé vagy. A gyárral, a földdel együtt az agyvelőnket is neki adtuk. Az osztállyá szerveződött kelet-európai értelmiségnek a történelem hatalmat adott, és megzavarta az eszét. Megkötötte az alkut: a tudományos irányításért cserében odaadta szellemi önrendelkezését. Az állami értelmiségnek azon kell fáradoznia, hogy mindenki a határokon belül gondolkozzon. Ha a pátosz és a humor nem sérti többé a szögesdróttal körülvont állami kollektivitás szellemét, akkor nincs szükség börtönökre. Ha mindenki börtönőr, nincs több politikai fogoly. Vannak foglyok, tehát nem mindenki börtönőr. Van még egy logikai lehetőség: se börtönőr, se fogoly.

 

Az egypártrendszerű szocialista társadalmakat pontosabb államszocializmusnak neveznünk. Az államhatalom nemcsak a politikai uralom eszközeivel rendelkezik, hanem uralkodik a gazdaság és a kultúra fölött is, tehát a társadalmi intézményeket fennhatósága alatt egyesíti. Az államtisztviselőket tisztségükbe felülről nevezik ki. Ahhoz, hogy valaki vezető lehessen nem kell tőketulajdonosnak lennie, mert nincsenek tőketulajdonosok, nem kell nemesi családból származó földbirtokosnak lennie, mert nincsenek nemesi családból származó földbirtokosok, nem kell demokratikus választásokban többségi szavazatot szerző képviselőnek lennie, mert nincsenek demokratikus választások, amelyekben szavazattöbbséget lehetne szerezni. Ahhoz, hogy valaki az államtársadalmat irányíthassa, hozzáértést és politikai megbízhatóságot kell tanúsítania, szaktudás és ideológiai tudás együttesét. Azok az emberek, akik ilyen tudással rendelkeznek, s érte hatalomban és kiváltságokban részesülnek: értelmiségiek. Sok olyan értelmiségi van, akinek se hatalma, se kiváltsága, de azok, akiknek hatalmuk és kiváltságuk van, azok mind értelmiségiek.

 

A hatalom belső köre a politikailag megbízható pártértelmiségé, külső köre a kevésbé megbízható szakértelmiségé, azok pedig, akik a különböző hatalmak egyközpontú összefonódását ellenzik, az értelmiségi lét peremére szorulnak. A hatalom gyakorlói értelmiségiek, akik pedig alternatív hatalmat javasolnak, ugyancsak értelmiségiek. Sem az előbbiek, sem az utóbbiak nem szükségképpen nagytehetségű és nagytudású értelmiségiek, az értelmiségi nem föltétlenül értelmes. Az értelmiségi tudás alsóbb szintjein is: irányító tudás. Egy általános iskolai tanár nem tartozik a „nagy értelmiségiek” közé, mégis gyerekeket irányít, s ideológiát közvetít. Az általános iskolai tanár és az oktatási miniszter között a hatalmi hierarchia számos lépcsőfoka helyezkedik el. Feladatuk azonban közös: az államszocialista társadalom kultúráját terjeszteni. Kis hatalommal, nagy hatalommal: mindketten értelmiségiek.

 

Ha az értelmiségi szónak szellem és erkölcs alkotó magaslatát kell megjelölnie, minthogy az értelmiségiek szívesen vitatják egymás szellemének és erkölcsének magaslatait, a szó elveszítené szociológiai tartalmát. Kire alkalmazható, kire nem, azt a féltékeny személyeskedés nem tudná eldönteni. Az államszocialista országokban az értelmiség fogalma körül kialakult valamiféle közmegállapodás. A miniszter és a lapszerkesztő, a fizikus és a mérnök, a gyárigazgató és a városi párttitkár, a bíró és az orvos önmagát egyaránt értelmiséginek nyilvánítja. Öntudatosan vállalják ezt a megjelölést, mint hivatást. Kelet-Európában sok olyan értelmiségi van, aki a rendszert kritikusan nézi. Olyanok viszont alig vannak, akik az értelmiségi hatalomról lemondanak a tőkés hatalom javára. Még nem jelentkezett olyan ellenzéki értelmiségi program, amely megkérdőjelezte volna a szocialista értelmiségi hatalom alapelvét: a tudós legyen hatalom. Kelet-Európában a milliomos már nem lesz tiszteletreméltóbb, mint a tudós. Csak legalább a tudósok tiszteletreméltóbbak lennének!

 

Hivatalnok-szerzetesek, rendházaitokban a személytelen szolgálat eltakarja a személyes hatalomakarást. Minél odaadóbbak vagytok, annál hatalmasabbak. Az állambölcsességnek mindig az a hivatottabb tolmácsa, aki feljebb áll a ranglétrán. Szabálytalanságok szabályozói, ti mindig valami nemes általánosság nevében tiltjátok meg azt, amihez a többieknek kedvük van.

 

Már nem is te gondolkodsz, az állam gondolkodik benned. A ház dohos, sötét, nehezen fűthető, de a miénk. Csak itt lehetsz igazán otthon, káromkodhatsz, de azt is csak többes szám első személyben. Ha az államkultúrából megpróbálsz kibújni, a tompaságba bújsz bele. Lassanként fakó leszel, tagolatlan, önelhagyó. Végül meg csak teszed, amit parancsolnak neked, s ebbe hamar beleöregszel. Közben szidod a többieket, mert ők is teszik, amit parancsolnak nekik. Itt az az okos, aki terepszínű, kinek a belső törvényei alig különböznek az állam törvényeitől. Ha mindenáron a magad útját járod, olyan leszel, mint az angol gépkocsivezető, aki a kontinensen is balra hajt és jobbra előz. Függetlensége se magának, se másoknak nem okoz sok örömet. Tedd, amit ma elvárnak tőled, aminek a legcsekélyebb a kockázata, védekezz a szabadság hosszútávú kísértése ellen. Az államkultúra azt várja tőled, hogy bebizonyítsd: az államszocializmusnak nincs más alternatívája, csak a kapitalizmus. Délben két órakor, fáradtan a gyárkapu előtt melyik munkásnak jutna eszébe, hogy a kapitalizmust éltesse? Ő ott is csak munkás lenne fáradtan, délben két órakor a gyárkapu előtt. Inkább iszik egy korsó sört a barátaival, ha kapitalizmus lenne, akkor is azt tenné.

 

Mikor saját igazságodról lemondtál, lemondtál arról is, hogy az életed kaland legyen. Az a büntetésed ezért, hogy bár a biztonságot kerested, a szorongást találod. Egyszer érdekből hazudsz, aztán már csak, hogy ne szégyeld magad, s elhiteted magaddal, hogy igazat mondtál. Még a cinizmus erkölcsétől is félsz. Ha a ki nem-mondás, a féligazság erkölcsi szabály lett, akkor már nincs is mihez képest hazudni. Ezt az unalmat kell nyelned és szaporítanod. Nincs vallásod, nem tudod, ki vagy, megesznek a hazugságaid: elhízás, gutaütés, neurózis, magány. Nem lehetsz ártatlan, akár így, akár úgy, egy kissé te magad is szörnyeteg vagy. Ha sikerül is átcsúsznod az államerkölcsből a radikális kontemplációba, akkor is az államerkölcs peremén maradsz. Csúfolódhatsz, a félelem álmaid zugában is ott lapul. Diktatúrában a diktatúrától nem lehet elvonatkoztatni.

 

A kelet-európai értelmiség lelki betegsége, hogy mindent a maga megnyomottságának meleg zugolyából néz. Elméletileg lehetne tágasabb nézőpontja, de nincs, mert egyhelyben él, s turistaútjai kurtácskák ahhoz, hogy átérezze: más népek, más gondokkal is élnek a világban. Nyugati kollégáinknak Kelet-Európa igazán nem a vágyak földje, a mozgékonyabbak meglátogatják egy kis időre, megnézik, megunják. Nehéz megszokniuk a kelet-európaiak negatív mítoszait. Helyzetünket igazán nem lehet egyetemes megváltásnak föltüntetni, legyen hát egyetemes kudarc, pedig még csak az sem. Az ellenzékiek is egyeznek abban a hivatalosokkal, hogy teljes világnak érzik a sajátjukat, s azt képzelik, hogy sérelmeik legendáriuma mindenkinek nagyon érdekes. Sietnek látogatójuknak megmagyarázni, hogy nem úgy van, ahogy az újságok írják. A látogatót ez nem döbbenti meg. Az udvariasságtól is eltekintve, folyton magukról beszélnek, érdeklődésük fukar, más témákon hamar átsiklanak. Igazában még a szomszéd kelet-európai ország sem tudja lekötni figyelmüket, nem világ, nem európai, még csak nem is kelet-európai, hanem szigorúan nemzeti kultúrában élünk. Egymásról viszont mindent tudunk, még azt is, ami nem igaz, a szóbeszéd hálózata pazar gyorsasággal röpíti szét kisebb-nagyobb botrányaink hírét, amit az újság nem ír meg, elújságoljuk nyomban. Azok a hercegek és bárók, akiknek a legtöbb bizalmas értesülésük van. Így aztán elszokunk a hangos gondolkodástól, a társalgás játékaitól, céltudatosan híreket cserélünk, erkölcsi komorsággal szinte. Kevés nyugalom, sok izgatottság, érzelgősség, cinkosságok, az embernek csak az államkultúrán kívül lehetne öncélú méltósága. Egyikünk sem él azon kívül, méltóságunk rossz bőrben van.

 

A nyugati demokráciákkal csak az a bajom, hogy nem elég demokratikusak. Hogyne venném észre, hogy Stockholm demokratikusabb város, mint Budapest; ahhoz igazán nem kell túl sok szemfülesség, hogy ezt észrevegyük. Vitatni a nemzetállamok monopolhatalmát a társadalmak felett; kiemelkedni a nemzetállami provincializmusokból; tudni, hogy az államok közlekedése csak utat nyit az emberek közlekedéséhez; csak olyan elvek iránt érdeklődni, amelyek túlmutatnak a reálpolitikán; a politikai struktúrát mindig a hatalomnélküliek felől nézni; minden nemzet és nemzeti kisebbség egyéniségét védeni; a furcsa embereket jobban kedvelni, mint a tiszteletreméltó embereket; államok és pártok helyett a személyek internacionalizmusát ápolni; görbe szemmel nézni minden hatalmi politikát; bízni a jóindulat közvéleményében, amit semmiféle organizáció nem képvisel; bóknak tartani, ha azt mondják ránk: veszélytelen ember.

 

Párizsban ülök s olvasom: egy öregember az ágyából lelőtte nagyothalló, félvak feleségét. Az idős hölgy a toalettről csoszogott vissza, s nem hallotta, hogy fölriadó férje kiabál: ki az? Az öregember –biztos, ami biztos – ágya mellett puskával aludt. Egy negyvenéves mérnök a nyolcéves fiát lőtte le, aki a konyhába kiment vizet inni: talán betörő? Egy pék meg egy tizenhároméves fiút, aki kiflit lopott. Törvényes önvédelem. A dolgot tovább kell fejleszteni: a miniszter, a színpadi szerző lője le a bírálóit, a főnök a helyére pályázókat, az idős énekesnő a fiatalokat, a jómódúak a koldusokat, a szülők örököseiket. Mindenki védje, amije van. Tulajdonképpen csodálom a politikusok többségét: miért nem csinálnak mind vérengző diktatúrákat; az önfegyelem szentjei. Az engesztelhetetlen ellenzékiek közül hányan lennének az ő helyükben türelmesebbek? A vérengzések abbamaradnak, miért? Az emberiség el tudná pusztítani magát, miért nem teszi?

 

Nyugaton a pénznek, Kelet-Európában a gondolatoknak van sorsdöntő szerepe. A nyugati ember a maga józan materializmusát némi eszme-karnevállal szeretné inkább földíszíteni, mint helyettesíteni. Nálunk pedig az veti magát a pénzszerzésbe, aki megcsömörlött a meddő igazságkereséstől. A pénz logikája – a nyugaté – egyszerű: legyen belőle több. A nyugati ember elég könnyen átlátható. Érdeke és erénye között nincsen sok feszültség. A hatalom logikája – a keleté – homályosabb. Talán nem is több kell belőle, inkább csak másfajta hatalom. A pénz nyelvére nem fordítható le a hatalom minőségi viszonya az emberek között. Szereplőit a jó és rossz közötti választás értékei vezérlik, s – látszólag – nem azért tesznek valamit, mert ezt kívánja meg az érdekük, hanem mert így látják helyesnek. Legalábbis ezt szeretnék elhitetni önmagukkal és a környezetükkel. Képmutató kultúrában élünk, az az erényes, ami nem éppen előnyös nekünk. Nem biztos, hogy a képmutató ember unalmasabb, mint az átlátszó.

 

A pénz az emberi energia és alkotóerő egységnyi szimbóluma. Talán a szabadságé is: amikor van egy évre elegendő pénzem, megírhatok egy újabb könyvet, amikor repülőjegyet tudok venni egy másik kontinensre, odamehetek, a rockefellerek szabadabbak, mint a társadalombiztosítás halkszavú ügyfelei. Egyiküknek eszébe jutott, hogy szétszedve áthozzon Európából egy középkori kolostort, sok olyan embert ismerek, aki egy ilyen ötletet nem tudott volna megvalósítani. A szegények ábrándoznak, a gazdagok cselekszenek, metafizikai kérdés, hogy a cselekvés gazdagabb-e, mint az ábránd? Ha a túlvilág a szegényeké lesz is, amíg ideát vannak, ők nagyon is szeretnének egy kissé gazdagabbak lenni. Olyan gazdagot viszont még nem találtam, aki nagyon szeretett volna szegényebb lenni.

 

Marx metaforájával a pénz egy darabka ember idő, meg kell becsülni. Elherdálni éppoly ostobaság, barbárság akár, mint az erdők fáit az erőművekben eltüzelni. Amikor én még gyerek voltam, kenyeret szemétbe dobni bűn volt. Pénzt értelmetlenül költeni is az. Kiváltságaim jelvényeit halmozni annyit jelent, hogy szekrényemben, bankomban más embereket tartok fogságban. Ha egy átlagember egy élet hosszán egy milliót keres, akkor egy milliót elpazarolni annyi, mint egy másik ember életét kidobni. A piac erkölcse, amely vásárlásra, s az állami tervpiacé, amely beruházásra ösztönöz egyaránt eltakarja a pénz fölhasználásában rejlő morális felelősséget. Gazdagok, állami tervezők, munkanapokkal, emberekkel packáztok. Mit szólna a sok gondterhelt úr, akit sofőr visz reggel fekete Mercedes kocsin irodájába, ha rabszolgatartónak neveznénk. Kifogyhatatlan bájjal ontanák erkölcsi fölháborodásukat. „Kommunista”, süvítenék az egyik oldalon „Antikommunista” süvítenék a másikon. Mi kommunista antikommunisták nevessünk össze, milyen kevés kell ahhoz, hogy ezek a méltóságteljes urak fölbosszankodjanak.

 

Ideológia nincsen intézmény, intézmény nincsen ideológia nélkül. Nincs és nem is lehet olyan intézmény és olyan ideológia, amely az ember szabadságát furfangos korlátozások nélkül képviselhetné, Permanens utópia és kritika: nézzük csak ezt a dolgot az egész emberiség vélhető szempontjából, nézzük csak ezt a dolgot az én nézőpontomból. Ha így kinézelődtük magunkat: írók voltunk valamennyien. Író az, aki tudja, hogy isten előtt egy háza előtt pipázó öreg paraszt és a pápa gondolatai: egyenlőek. Lao-Ce, Kon-Fu-Ce, Buddha, Mózes, Jézus Krisztus, Mohamed, Zoroaszter, s még néhányan, elég válogatott társaság, időről-időre együtt vacsoráznak, és jól szórakoznak egymás társaságában. Marx és Montesquieu eszmét cserélnek. Híveik, a kommunisták és a liberálisok, úgy meg fogják bombázni egymást, hogy kezdhetjük megint az egészet, előlről, a barlangból.

 

Az értelmiségi civilizációval jutott el az emberiség az antropológiai önreflexióig. A gondolkodó gondolkodik a gondolkodón. Az emberiségnek emberiséggé kell válnia ahhoz, hogy legyen róla valamilyen átfogó képünk. Jön az értelmiségi civilizáció, mert a mondializációnak az értelmiség a hordozója, akár mint nacionalista politikus, akár mint a nemzetközi nagyvállalat szakembere. A tudós maga alá gyűri, de nem szünteti meg a tőkét. Az állami vagy a magánbank a tudósra delegálja a pénzben kifejezett hatalmat. A kelet-európai kommunista értelmiség, ahelyett, hogy meglovagolta volna, földre taposta a tőkét. Most azon van, hogy kissé föltámogassa maga alól.

 

Én szegény szülő, ha parancsolgatok a gyereknek, megutál; ha nem parancsolgatok, ő parancsol nekem. Ki mondta, hogy legyen gyerek? A gyerekcsinálás buta szokás, mondják az okosok. S nehogy engedelmeskedjenek a szerelmüknek, inkább szerelmük sincsen. De mert a magány is kellemetlen, kezdődik minden előlről. Van szerelmük, és van gyerekük, parancsolgatás dilemmái, a civakodással eltelik az idő. Mivel a szelíd buták ritkábban veszekednek, nem lehetetlen, hogy ők az okosok.

 

A fegyverkezés nem elég, fölkészülni az ölésre kisebbség privilégiuma. Az állam kenetes beszédű, és nem szervezi meg az agressziót. A válasz: bűnözés, terrorizmus. Mit csináljanak a szegény fiatalok unalmukban? Nekem gyerekkoromban kijutott még a második világháborúból, csoda, hogy pajtásaimtól eltérően: élek. Valami a fiataloknak is kell. Ellopják a pártvezért, a főgyárost, a főügyészt, végre van miről beszélnünk. Nevetségessé teszik az intézményeket. – Miért, talán olyan komolyak? – Maga talán titkos szimpatizáns, nem? – Maga talán titkos zsaru, nem? – Ellopnék-e bárkit is? Isten ments, hogy aztán ott legyen a nyakamon!

 

Képzeljük el, hogy az utcán mindenki mindenkivel szóbaállhat, ha van rá ideje és kedve. Képzeljük el, hogy egy unatkozó férfi a kocsijával vadidegen gyerekeket kirándulni visz. Képzeljük el, hogy egy vízvezetékszerelő becsönget ismeretlen öregasszonyokhoz, s megkérdezi, nincs-e valami javítanivaló, ó nem pénzért, csak úgy. Képzeljük el, hogy valaki jó vacsorát főz, és a szomszéd házak postaládáiba meghívólevélkéket dob be, kíváncsian várja vendégeit, akiket nem ismer. Képzeljük el, hogy egy furcsanevű ember a telefonkönyvből kikeresi és teára hívja összes furcsanevű névrokonát. Képzeljük el azt az öregembert, aki leül egy sétatéri padra, s feltűz a támlára egy cédulát: „Üljön mellettem egy félóra hosszat szótlanul”. Képzeljük el, hogy a temetőben valaki friss sírokat ápoló özvegyekkel ismerkedik, s órákon át történeteket hallgat a megboldogultról.

 

Az autonómia értékei egyetemesek. Vagy mindenütt érvényesek, vagy sehol sem. Ha az egyik országban rossz egy letartóztatott embert kényszerrel vallomásra bírni, akkor az mindig mindenütt rossz kell, hogy legyen. Az autonómia követelményei azonosak az egyes emberi személy jogaival és méltóságával. Az a cél, amely nem az egyes emberek java, amely az ő – általuk belátható – érdekeiken túlmutat, az annak az érdeke, aki ezt a célt kitűzte. Ami szembenáll az emberség elemi, nyelvi egységének, az egyénnek, aki én is vagyok, az érdekeivel, vágyaival, az az én szememben megtévesztés, erőszak, rossz tehát, bármi másnak nevezzék is magukat a megtévesztők és az erőszakosak.

 

Csak az olyan cselekedeteknek van erkölcsi tartalmuk, amelyeknek tárgya a másik ember. Az intézményi rendszereknek önmagukban nincsen erkölcsi tartalmuk. Sem az állami vállalat, sem a magánvállalat nem jó, nem rossz. Rossz a goromba beszéd a beosztottakkal, a munkavállalók megfélemlítése és kikémlelése, a szervezkedési jog akadályozása, rossz minden olyan viselkedés, amely az emberek között a hatalmi egyenlőtlenség, a kényszerítő hierarchia viszonylatait építi ki. Rossz minden olyan vállalat, amely nem a termelők szabad társulása.

 

A nyugati társadalmak rendjénvalónak tartják, hogy a világ nyersanyagainak nagyobb részét használják fel, mint az emberiség fennmaradó nyolctized része. Azt is természetesnek tartják, hogy életszínvonaluk tízszer akkora legyen, mint egy afrikaié. A fejlett országok felelőtlenül fogyasztanak és pazarolnak, de a lakóik nem boldogak ettől. S nő, egyre nő a rosszhiszemű, önsajnáló félelem, mert a harmadik világ kiszámíthatatlan megrázkódtatásai megdrágíthatják, elapaszthatják ezt az olcsó nyersanyagáramlást, és akkor kénytelen-kelletlen megkezdődik az interkontinentális újraelosztás. A neokapitalizmus gazdasági impériumának a munkanélküli munkás is haszonélvezője, az átlagsegély is sokszorosa a harmadik világ átlagbérének. A fejlett nyugati országok minden állampolgára egy óriásvállalat részvényese. A gazdagoknak szívfájdalmat okoz, hogy a szegények nem szeretik őket. A szegények rosszak, nem hálálják meg az alamizsnát, osztozkodni akarnak.

 

A társadalmi reprodukció értékek átadása is: érveket termelünk a kérdésre, hogy mit-miért tegyünk, vagy ne tegyünk? A tekintély csuklik: kevesen járnak a templomokba, nem sokat tudnak kezdeni az ott kapott tanácsokkal. Amit meg a szülők, az öregebbek mondanak, azt az ifjabbak eleve hülyeségnek vélik, mivelhogy a modernizáció kultúrájában az a jó, ami fiatal és új. A tisztelet nem a tiszteletreméltóságon múlik. Inkább azon, hogy az autoritások tudnak-e büntetni? Büntetni a legkézzelfoghatóbban az állam tud, és a bankszámlánk, amely vágyainknak mértéket szab. Még annál is nyomatékosabban az élettársunk, az, akibe a büntető instanciákkal szemben belekapaszkodunk.

 

Kinek higgyünk tehát? A sikeres embereknek? A képernyő sztárjainak? A vesztesek érzik, hogy hiába nézik a nyerteseket, ők maguk nem lesznek azok. Miért korlátozzuk magunkat a többiek javára, miért gondoskodjunk róluk? Csak? Ezzel a többség nem éri be. Mert isten megbüntet? C-c-c. Mert X. vagy Y mondja; vagyunk már olyan okosok, hogy érdeklődjünk: mi haszna van ebből X.-nek vagy Y.-nak?

 

Az ilyen embernek mondhatod: az ember arra ítéli magát, hogy jó vagy rossz cselekedeteivel együttéljen. A gyilkos a gyilkosságába van bezárva, a börtön másodfokú büntetés. Mondhatod, hogy egy cselekedet önmagában hordja a jó vagy rossz érzést, amely kíséri. De ha elmégy a szadomazochisták klubjába, ahol isten kreatúrái összevissza korbácsolják, csípik, vizelik egymást, s nem érted ki miért jajgat, akkor azon kívül, hogy meg fogsz halni, s hogy a világot megnézni és nem megváltoztatni jöttél, emlékezni és nem botránkozni, ezen kívül nem sokat tudsz.

 

Mert elég gyerekesek vagyunk, s félünk a büntetéstől, isten helyét leginkább az állam foglalta el. A pokoli tűz nagyon félelmetes volt, de ma már csak mese, a rendőrség viszont nem mese. Tiszteljük tehát a törvényeket, s boldoguljunk köztük, ahogy tudunk. Van sok félnivalónk: a főnökünk, a versenytársunk, a férjünk vagy a feleségünk, boldogulni nem könnyű.

 

Csukd be a könyvet, zárd el a televíziót, s gondolkozz te magad azon, hogy mi a jó, mi a rossz. Annyi mester annyifélét mond, légy kíváncsi arra, hogy te magad mit mondasz? Az államkultúra a transzcendens kultúra hanyatlásának egyik állomása. Az államkultúra a legjobb kihívás az autonóm kultúra kalandjára.

 

A nyugati világ kultúrája mindinkább dolgokból áll. A sonkásszendvics is egy dolog, Wittgenstein mondata is egy dolog, két érintkező nemiszerv két dolog, a világ is egy dolog, én is az vagyok benne. Ez már így van. Utazgassunk, kössük össze egy kis helyváltoztatással a dolgokat.

 

Ez a valóság olyan, amilyen: valóság. Hogy jó-e vagy rossz, ez eredetileg nem a mi kérdésünk, ez az erkölcsi tekintélyek kérdése. Költsünk, hallgassunk valószerűtlen meséket erről a túlságosan is valószerű valóságról, az legalább szórakoztató. Nem tehetnénk mi magunk is egy kissé valószerűtlenebbé ezt a túlságosan valószerű valóságot? Ki mondta ezt? Kis anarchista! Igazolja magát.

 

Odébbkotródtunk? Fölfedeztük a derűs önzés eufóriáját? Áruházak helyett finom marginális boltokban tanuljuk, hogy mire van szükségünk? A rendőrség égöve alól áthelyezted magad a reklám égöve alá? Egyik-másik tanításának ellenállok, de van neki olyan is, amellyel szemben védtelen vagyok. Rávesz, hogy kényeztessem magam, a jó cipő csakugyan jobb, mint a rossz.

 

A gazdaság meghatározó elsődlegességének az elve a klasszikus ökonómiában fogalmazódott meg, az első ipari forradalom után. Hogy a közgazdászok a gazdaságot tekintik a legfontosabbnak, éppannyira kézenfekvő, minthogy az írók az irodalmat, a meteorológusok az időjárást. Marx Károlyt végülis a közgazdaságtan érdekelte a legjobban, közvetlenül Hegel után a filozófiában nem sok fű nőtt, így született a történelmi materializmus, amely szerint az uralmi viszonyok a gazdasági viszonyok függvényei. Hogy az uralmi viszonyok alkalmasint meg is határozzák a gazdasági viszonyokat, arra éppen az államszocializmus adott példát. A Marxra hivatkozó politikai állam maga alá gyűrte a gazdaságot, s mindannyiszor, amikor az szeretne kibújni az ölelésből, rendeletileg be is húz egyet-kettőt neki, hogy csak úgy szédeleg az a bitang gazdaság utána.

 

A tudományos gondolkodásnak szép tizenkilencedik századi metaforája volt a létszférák geológikus egymásrarétegezettségének képe. Az alsóbb, az alap, determinálja a felsőt, a ráépülőt: a gazdaság a kultúrát, az ösztön a tudatot. Kár, hogy nincs egy társadalom, s nincs egy ember, akinek konkrét szemügyrevétele után módunkban állana e létszférákat így elkülöníteni és egymás alá rendelni. Itt állunk tanácstalanul. Kárvallottan nézzük, hogy a jelenségek bonyolult együttese nem vezethető vissza az emberi világban egy uralkodó mozgatóokra. Fájdalmasan nélkülözzük a biztos meggyőződést, hogy mi determinál micsodát? Pedig mi igazán szerettük volna – egy ilyen ügyes elmélet segítségével – jócskán determinálni a többieket.

 

Nemcsak az államszocialista, de a liberális gazdasági materializmus is megrendült. A háború után a háborgó felszín alatt mély volt az egyetértés: a gazdasági növekedést kelet és nyugat egyaránt a vallásos cél rangjára emelte mind a piac –, mind pedig a tervgazdaságokban. A gazdasági szervezet érdekei mindkettőben föléemelkedtek az egyéni vagy a csoportos önrendelkezés elvének. A szocializmus megvédi autonómiámat a tőkéssel szemben és alárendel az államnak, a kapitalizmus megvédi autonómiámat az állammal szemben és alárendel a tőkének. Alternatívánk szellemtelen.

 

Nevezzük áttételes, transzpozíciós ideológiának azokat az eszmeegyütteseket, amelyek valami elvont, s az egyes emberek számára nehezen ellenőrizhető intézményi átrendeződéstől várják jobb sorsunkat. Ezek az ígéretek vallásokká válnak, maguk alá gyűrnek minden értéket, s azok az értelmiségiek, akik ezeknek az ideológiáknak a munkásai, maguk is elhiszik, amit mondanak. Már úgy vélik, helytelen volna jól érezniük magukat a bőrükben, amíg még fennáll a kapitalizmus, vagy az egypártrendszerű szocializmus, vagy amíg nem ez, hanem az a nemzetállam szolgáltatja a fegyveres hatalmat. Ha szembesítjük a transzpozíciós ideológiákat – a liberalizmust, a szocializmust, a nagy világvallásokat – a jegyükben végbemenő gyakorlattal, kiderül, hogy mást adnak, mint amit ígértek, másról beszélnek, mint amit csináltak. Az ideológiák, ha plebejus bizalmatlansággal nézzük őket – vagy is azoknak a szemszögéből, akiknek pénzből is, hatalomból is, egyházi tekintélyből is kevés jut –, akkor bizony az ideológiáknak az a legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy nem mondanak igazat. Ez a valótlanságuk valamilyen kisebbségnek kedvez. Általában azoknak, akiknek pénzből, hatalomból, egyházi tekintélyből aránylag sok jut.

 

Az ideológiák természetüknél fogva megzavarják tudatomat, egyik minőségemet szembefordítják a másikkal, egyiknek a nevében elnyomják a másikat. Az ideológikus skizofréniák kombinatorikája végtelenül változatos. Mind valami nemes ajánlattal kezdődik és valami disznósággal végződik. Fogadd el a kommunizmus magasztos céljait, aztán írjál besúgói jelentéseket a titkosrendőrségnek. Fogadd el a liberális szabadverseny nyitott eszméit, s dugd szegényházba megvénült anyádat. Krisztus szerelméért fojtsad el nemi vágyaidat. Mikor egy általános igazságot mondanak neked, amely előnyöket kínál és áldozatokra biztat, gyanakodjál, mint a piacon. Az árusnak, tudjad, kedvesebb a saját érdeke, mint a tiéd. Gondolkozz, hogyan szolgálja ez a nemes eszme az ő érdekét, téged pedig hogyan fog megkárosítani. Minden ideológiában egy igaz érdeked és egy nagy szélhámosság házasodik. Gyanakodj a kultúrára, tele van ideológikus ítéletekkel, s ezek mind be akarnak csapni. Amikor kinyitsz egy újságot vagy egy könyvet, amikor kinyitod a televíziót, amikor meghallgatod valakinek a véleményét, ne légy kevésbé gyanakvó, mint amikor a zsibvásárra mégy. Legfőképpen akkor rándulj össze éberen, amikor valaki patétikusan beszél, tetszik nagyon, amit mond? Lelkesülsz? Vigyázz, zsebtolvajjal állsz szemben, aki bűvészmutatványoknak is mestere. Kultúra nélkül unatkoznál, kultúra nincsen szélhámosság nélkül. Szórakozz, de ne menj lépre, figyeld a bűvészt, hogy csinálja? Hidd el, a kisnyúl, amit a kalapból kiránt, ott lapult korábban is, nem csodás látomás. A kultúra érdekek eladásának olajozottabb vagy csikorgóbb technikája. Miért ne becsülnéd a szellemes technikát? Csak komolyan ne vedd.

Mi lenne, ha…?

Indonéziától Biafrán és Bangladesen át Kambodzsáig a közelmúltban minden többmilliós népirtás a nagyhatalmak vagy a Biztonsági Tanács közbeavatkozása nélkül történt. A többi állam vezetője legjobb esetben sajnálkozott, viszolygásának adott kifejezést, de ha baráti rezsim gyilkolt, akkor még csak nem is sajnálkozott. El kell gondolkoznunk azon, mért tisztelték ennyire a népirtók jogát a népirtásra? Az állami szuverenitás: az államfők szuverenitása. Vele szemben az emberi jogok: az állampolgárok szuverenitása. Mivelhogy többen vagyunk állampolgárok, mint államfők, előnyben részesítem az emberi jogokat az állami szuverenitás elvével szemben.

 

Az állami szuverenitás: politikusok szuverén joga akár a háborúra is. Kitől kapták ezt a jogot? Meglepően kevés embert zavar, hogy puszta életével függ a politikusoktól, s hogy semmiféle nemzetközi jogrend nem biztosítja életét. Az emberi élet önértékét az államok jogrendje elismeri, a gyilkosságot a legnagyobb bűnnek minősíti, de törvényeivel egyik sem nyilvánítja sérthetetlennek más államaik polgárainak életét is. Személyes biztonságunk világjogot igényelne, de csak államjog van, s azon kívül barbár jogtalanság. A demokratikusan vagy nem-demokratikusan versengő politikusok közül senki sem kíván lemondani a kormánynak arról a jogáról, hogy polgárainak életével rendelkezhessék.

 

Kormányom felszólítására kötelességem ismeretlen embertársaimat megölni, s gyilkossági kísérletembe esetleg belehalni. Racionális kultúráinkban a kötelességek végső instanciája az állam, tőle remélünk jobb megélhetést, s ezért átadjuk magunkat neki. Keleten-nyugaton a kommunista és kapitalista tömegkultúra egyaránt igazolja állam monopoljogát arra, hogy életünkről döntsön. Erkölcsi tekintélyeink nem kifogásolják, hogy az állam az egyik napról a másikra gyilkost és áldozatot csinálhat belőlünk. Sehol a világon nincsenek szabad állampolgárok. Akiket meg lehet ölni, méghozzá saját közreműködésükkel, nem szabadok. Uralkodó kultúránk a világháború kultúrája.

 

Az elmúlt három évtizedben a szovjet-amerikai versengés határozta meg a világpolitikát. Kialakult a kétpólusú világ modellje, amely azon alapul, hogy csak a két legerősebb nemzetállam tudja kiépíteni a globális, nukleáris ütőerőt, amelynek fölhasználásáról az államfő szükség esetén – perceken belül, teljhatalommal dönthet. Három évtized azzal telt el, hogy a két nagyhatalom igyekezett támaszpontjaival körülölelni a másikat, s a katonailag semleges közbülső térségeket szövetségesévé tenni. A társadalmi döntések szerte a világon alárendelődtek a világhatalmi játszmának, a társadalmi valóságot katonai valóság határozza meg. Rengeteg emberi élet és anyagi érték elpazarlása után három évtized alatt kiderült, hogy egyik nagyhatalom sem tud katonailag a másik fölé kerekedni. A bekerítési, térdrekényszerítési stratégia nem működik. A megbízható szövetségesek elpártolnak, meglepetések, összeomlások sorozata. A közbülső övezetekben, leginkább a harmadik világ országaiban mindinkább megfogalmazódik a térség autonómiájának követelménye. Annyiféle külpolitikai orientáció kezd kirajzolódni, ahány állam van, s a nagyhatalmak ebbe kénytelenek beletörődni. Nem könnyű beletörődniük, hogy nem világhatalmak többé.

 

A világégést egyik nagyhatalom sem akarja előidézni, de mindkettő tudná. Ha csakugyan nem akarnák fölhasználni atomfegyvereiket, nem is állítanák elő őket. Mi a kisebb rossztól félve a nagyobb rosszat kockáztatjuk. A világhatalmi versenyt, amelyben egyik fél sem tud veszíteni, nem lehet megmagyaráznunk a katonai és politikai vezetők korlátolt becsvágyával. Egyáltalán nem valószínű, hogy a nagyhatalmak vezetői kevésbé értelmes, kevésbé jószándékú emberek lennének, mint kortársaik, minden bizonnyal szeretnék megakadályozni a katasztrófát. Mindenki jószándékú, de a rossz mégis bekövetkezhet, mert egy negatív logika gépezete uralkodik a döntéshozókon – tárgyalni csak az erő helyzetéből lehet –, s a nagyhatalmak vezetői ennek a fantomszerű, olvadékony erőhelyzetnek a foglyai. Azt hiszem sokan vagyunk állampolgárok, akik semmiféle fegyverkezési versenyre nem adtunk az államférfiaknak megbízást. Ha csak a mi biztonságunkat féltik, mindenfajta fegyveres védelmünket azonnal abbahagyhatják. Társadalmaink nyílt vitája szilárdabb békét hozott volna, mint az ő nagyképű és titkos diplomáciájuk.

 

Alapvető emberi jogunk, hogy városunkkal együtt ne perzselődjünk hamuvá. Jogunk van a biztos tudatra, hogy nincsenek a városunkra becélzott nukleáris rakéták. Ezzel szemben Európa mindkét fele tele van célpontokkal és rakétasilókkal. A második világháború vége óta Európában állomásoznak az amerikai és a szovjet csapatok, noha nyilvánvaló, hogy Európa kis és középnemzetei nem akarják egymást leigázni, s rendfenntartó jelenlétük nélkül sem lenne földrészünkön háború. A tankhadosztályok és a középtávú atomrakéták a kettévágott Európa határai mentén csak álcázzák azt a tényt, hogy az európaiak békésen együtt tudnának élni a nagyhatalmi oltalom nélkül is. Senki a Szovjetunió és Amerika területi épségét Európából nem fenyegeti. Bennünket már nem kísért a világhatalmi terjeszkedés álma, sőt úgy látjuk, hogy Amerika és a Szovjetunió is csak akkor nem kell, hogy féljen egymástól, ha megszabadulnak érdekszféráik terhétől, s azok kényszerű elvesztésének félelmétől.

 

E két földrésznagyságú nemzetállam csapatainak kivonásáról érdemleges tárgyalások, vagy akárcsak elképzelések sincsenek. A rendkívüli háborús helyzet anomáliája intézményesült. A béke negyedik évtizedében minden pillanatban készen állunk arra, hogy a fegyverkező katonai tömbök összecsapása földrészünket, mint egy új jégkorszak, eltörli. Európa már a hatvanas évek elején is elpusztítható volt, azóta a nukleáris pusztítóerő megtízszereződött: közösségeink fő célja saját elpusztíthatóságunk megsokszorozása: Európa népeinek ma nincsen félnivalója egymástól, csak a patrónusaik sodorhatják háborúba őket.

 

Ha nem nehezednék földrészünkre a kétpólusú katonai valóság, akkor társadalmaink nyugvópontra jutottak volna az államilag szabályozott piac és a demokratikus politikai rendszer valamilyen kombinációja körül, amelytől az eltérések a szociáldemokrata, illetve az államszocialista modellek irányában nem tudnák kettéosztani Európát. Európában nincsenek olyan társadalmi konfliktusok, amelyek indokolnák, hogy egymás ellen tömeges megsemmisítésre készülő katonai tömbökhöz tartozzunk. A két tömb pszeudovalósága ésszerűtlen merevségben rögzíti földrészünk társadalmait.

 

Állítom, hogy Budapesten élni, amely körül szovjet csapatok állomásoznak, jobb, mint egyáltalán nem élni. Ugyanerre a következtetésre jutottam Nyugat-Berlinben, ahol amerikai csapatok állomásoznak. Bármilyen idegen csapat jelenléte elviselhetőbb képzet, mint az atomháború kollektív öngyilkossága. Nem képzelhető el olyan helyzet, amelyben a nukleáris fegyverek használata Európa bármely országa számára az ésszerű kockázat körén belül maradna. Mivelhogy az atomháborút mi, európaiak élhetjük a legkevesebb eséllyel túl, nemzeti függetlenségünk legésszerűbb biztosítéka a svájci vagy a jugoszláv típusú népfölkelő sereg lenne. Igen kényelmetlen és kevéssé kifizetődő mindenféle megszállás, ha a lakosság tekintélyes része gerilla háborúra kiképzett ellenfél. Az állam tegye lehetővé, hogy a lakosság partizánharcot folytathasson az esetleges megszállók ellen, ha akar, de nem köteles olyan fegyverekkel megvédeni a társadalmat, amelybe mindenki belehal.

 

A szentnek tartott katonai status quo nem szent. Európának érdeke, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok világtömbök vezetőiből nagy nemzetállamokká változzanak vissza egy sokpólusú világban. Világhatalmi stratégiájukkal nem sokkal többet nyerhetnek, mint amennyit Amerika nyert Vietnámmal, vagy a Szovjetunió az arab világba árasztott fegyvereivel. Európának az az érdeke, hogy a két nagyhatalom szüntesse meg támaszpontjait országainkban, s hogy a mesterségesen elválasztott Nyugat- és Kelet-Közép-Európa növekvő kommunikációja csökkentse a két nagyhatalom konfrontációjának esélyét. Az enyhülés nem sok, hanem kevés: az idegen csapatok létszámát nem csökkenteni kell országaink területén, hanem ki kell vonni őket.

 

Aki azt mondja: a fegyverkezés fokozása elkerülhetetlen, az azt mondja, hogy a háború elkerülhetetlen. A fegyverkezés, a rettegés egyensúlya nem óv meg a háborútól, ellenkezőleg: hozzá vezet. Hozzá vezet a keleti és nyugati tömbök polgárainak konformizmusa, amely jóváhagyja mindkét oldal politikai filozófiáját, melyet ha elfogadunk, onnantól kezdve a háborús készülődés minden lépése racionális. Ezek az elvek a következők:

A mi rendszerünk jó és humánus. Az ő rendszerük rossz és antihumánus. Rendszerünk, hazánk védelmében kötelességünk erős hadsereget kiépíteni. Tökéletes erőegyensúly nincs, de ha már valamelyik fél erősebb, jobb, ha mi vagyunk azok. Ha megtámadnak, teljes erővel visszavágunk. Inkább a halál, mint a behódolás. Az állampolgár bízza magát az államfőre. Aki ezt megtagadja: hazaáruló.

Legyen bár liberális vagy kommunista, ezeknek az elveknek a logikája az államé.

 

Az atomháborúhoz olyan emberek kellenek, akik lehetségesnek tartják az atomháborút, mint megoldást. Kellenek hozzá a kemény vonal hívei, akik nyomban zúgolódni kezdenek, mihelyt a kormányok ígéretes tárgyalásokba bocsátkoznak egymással, s riasztják a társadalmat, hogy a másik fél túlerőhöz jut. A háborúhoz a demokrácia olyan hívei kellenek, akik természetesnek tartják, hogy a rakétanukleáris fegyverzet kirekeszt mindenféle demokratikus ellenőrzést. Az atomenergia békés felhasználásáról a demokrácia polgárai szavazhatnak, háborús fölhasználásáról nem. Ma egyetlen politikai doktrina – sem a kommunizmus, sem a szociáldemokrácia, sem a liberalizmus – nem utasítja el a nukleáris fegyverkezés gyakorlatát. Ez természetes, hiszen mind etatista doktrinák.

 

Szerves társadalmi fejlődésünknek Európa mindkét felében előfeltétele a nemzeti függetlenség olyan értelemben, hogy nemzetközi integrációnkat valóban társadalmi, s nem pedig katonapolitikai tényezők siettessék. Az európai megállapodás elsősorban az európai államoké lesz, és csak másodsorban a nagyhatalmaké. Az európai alternatíva először az európai gondolkodó közvéleményben fog kikristályosodni.

Az európaiakat vereségekben dús, hosszabb történelmük a hatalmi megoldásoknál szellemesebb megoldásokra ösztönzi. Ez a kíváncsiság, tetézve a vesztesek fanyar humorával ma leginkább Kelet-Közép-Európában otthonos. Helyzetünk kényelmetlensége folytán, s mentesen a hatalmi nagyzás kísértésétől, előbb tapasztaltuk meg – szinte a bőrünkön – a mai világ status quo értelmetlenségét, mint a nagyhatalmak polgárai, akik nagyobb fontosságtudattal, vagy mint a nyugat-európaiak, akik kevesebb korlátozással élnek. Több érdekkel ma talán egyetlen kulturális térség sem kívánja a kísérletező szabadságot. Érdekeltek vagyunk a világintegrációban, amely az elkülönült társadalmi egységeket az emberiségbe, s nem pedig katonai szövetségekbe szervezi. Érdekeltek vagyunk a nyugat-európai integrációban, mint egész Európa integrációjának előkészületében, de nem mint a két Európa hangsúlyozottabb elkülönülésében. Az európai társadalmaknak nem lehet érdekesebb vállalkozásuk, mint a kettévágott földrész fokozatos egyesítése. Ennél okosabbat életünk védelmében sem tehetünk.

 

Harminc év múltán Kína a Szovjetunió szövetségeséből az Egyesült Államok potenciális szövetségesévé lett. Az ideológiák látszólagos racionalizmusát fölváltotta az eurázsiai térség két legerősebb nemzetének mitológikus gyűlölködése. A kínai sajtó az északi jegesmedvét szidja, az orosz a keleti sárkányt. Hosszú időtávon a látóhatáron kirajzolódik az új atlanti-csendes-óceáni antant (NATO-államok, Japán és Kína), amely nem csupán gazdasági és demográfiai téren, hanem az idő múlásával katonailag is erősebb lesz a kelet-európai – katonailag aránytalanul fejlett, gazdaságilag és demográfiailag azonban alulmaradó – szövetségnél. Előttünk áll egy második bipoláris modell képe, amelyben a nyugat és a távolkelet együttesen fölényben van az orosz szférával szemben. Mi kelet-közép-európaiak pedig megint belesodródhatunk egy létünket kockáztató világkonfliktusba, amelynek gyújtózsinórja esetleg éppen az indokínai félszigeten lángol föl.

 

Semmi közünk a kínai és vietnami vezetők hatalmi becsvágyához, de a szövetségek hálózatába belegabalyodva, összecsapásuk még többe kerülhet nekünk, mint a gdanski korridor, vagy Ferenc Ferdinánd halála. Államférfiaknak és állampolgároknak egyaránt kötelességük – mint mindenütt a világon, úgy Közép-Kelet Európában és ezen belül Magyarországon is – újramérlegelni alapvető nemzeti érdekeinket ebben a módosuló kontextusban.

 

Mi két világháborúban alaposan megtanulhattuk, hogy életünket a világpolitika szétdúlhatja. Tanuljunk meg végre világpolitikai felelősséggel cselekedni. A szocialista országok távol-keleti nagyszabású konfliktusa ma még csak lidércálom, de a lidércálmok hideglelős gyorsaságú eseménysorozatok útján valóra válhatnak. A feszültség csökkentéséhez a szocialista Közép-Kelet-Európa – ha elég bátor ahhoz, hogy bölcs legyen – alkotóan hozzájárulhat.

 

A távol-keleti konfliktus elkerülhető, ha közreműködünk egy olyan sokközpontú világ eszmei és gyakorlati modelljének kiépítésében, amelyben mindegyik erőcsoportosulás a maga legelemibb érdekeit követve az összes többi erőcsoportosulással a tárgyalásos-szerződéses koegzisztencia útját keresné. Ebben a munkában Nyugat- és Kelet-Európa nagyobb és kisebb országainak egyaránt érdekes szerepe lehet. A háborúhoz háborús kultúra kell, s a két fél propagandájának elvadulása, amelytől az egyébként nyugodt vezetők is beletévednek az eszkaláció paranoid logikájába. Minden kimondott szó és közrebocsátott gondolat fokozza vagy oldja ezt a paranoiát. A józanság versenyében a kis országok nincsenek hátrányban a nagy országokkal szemben.

 

A szovjet vezetés szemmel láthatóan nyugtalan, tart a bekerítéstől, s attól, hogy a katonai egyensúly doktrináját nyugati részről a kínai kártya fokozatos fölhasználása révén a katonai fölény doktrinája fogja fölváltani. Észleli, hogy a Varsói Paktum állítólag fenyegető túlerejének hangoztatása Moszkvát az elsőszámú tárgyalópartner szerepéből az első számú közellenség szerepébe próbálja áttolni. Kelet-Európában vannak erők, amelyek az államszocializmust az emberi jogokat érvényesítő demokratikus szocializmus irányába próbálják fejleszteni. A pesszimista előfeltevés, amely szerint ez az erőfeszítés eleve hiábavaló, megalapozatlan. A szocializmus történelmi gyakorlat, reformálható intézmények együttese, amelynek mi adunk tartalmat. Nem vagyunk egy vak sors béna eszközei. Autoriter kapcsolatokat partneri kapcsolatokká átalakítani, ehhez hosszútávú és türelmes munka szükséges, melyben nemcsak az állam neveli a társadalmat, hanem a társadalom is az államot. A kelet-európai játszmát az fogja megnyerni, aki szabadabb. A szabadságot pedig nem várni, hanem gyakorolni kell.

 

A propaganda komikus: egy éve a nyugat még emberi jogokat mondott, s az oroszok szűziesen a szuverenitásukat védték. Most Kambodzsa ürügyén az oroszok beszélnek emberi jogokról s a nyugat fölébük helyezi a szuverenitást. Moszkva politikáját a nyugat kevésbé szereti, mint Pekingét, következésképpen az oroszok emberi jogait jobban félti, mint a kínaiakét. A nyugati közvélemény érdeklődése a különböző társadalmak emberi jogai iránt – még a kelet-európai szocialista országok körén belül is – meglehetősen szelektív. Az egyetlen következetes álláspont mindmáig az Amnesty International-é, amely a világ minden országában ellenzi az emberek bebörtönzését véleményeikért, s nem hajlandó állami, reálpolitikai megfontolásnak alávetni az emberi jogok egyetemes védelmét.

 

Ha nem lesz háború, akkor is tűrhetetlen, hogy a két tömb évente négyszáz milliárd dollárt költ fegyverkezésre, s a szegény országok békés segítésére ennek csupán két-három százalékát. Hogy ez így nem jó, azt az államfők is tudják, de mihelyt lemondanának a vélt erőfölény valamelyik eleméről, nyomban működésbe lépnek a katonai-ipari komplexum cassandrái, riasztják a szorongó társadalmat, hogy a másik fél erőfölényhez jut, s kicsikarják megbízóiknak a nagyobb költségvetési támogatást.

Ebben a gépezetben túlbecsülhetetlen érdeme van a tudományos kutatóknak, akik még eredményesebbek óhajtanak lenni abban a naponta zajló tudományos-fantasztikus háborúban, melyben a találatokról a kémek és a kémholdak tudósítanak. A hadiipari költségvetés növelésében hatalmas értelmiségi apparátusok érdekeltek. Az egyetemeknek kell a pénz, fizetni az állam és a hadiipar fizet, kialakul tehát egy bensőséges szimbiózis az értelmiségi lét és a fegyverkezés között.

 

Vége a politikai-mozgalmi aktivizmusok vonzóerejének. Az értelmiség egyre szkeptikusabb a pártokkal szemben, nem ölt paramilitáris egyenruhákat, nem téved a politikai retorika ízetlen szólamaiba, beéri az akadémiai univerzummal: ennek érdekei egyértelműek és tiszták, azonosak az állam érdekeivel. Az akadémiai értelmiségnek a háborús üzlet nélkül nincsen gazdasági létalapja. A hazafias feltalálók új megoldásokat alakítanak ki a rakéta-, a számítógép-, és a lézertechnika körén belül az ellenfél becsapására. Nagyobb pusztítóerejű, kivédhetetlen fegyverfajtákat alkotnak, a többi a politikusok dolga, ők lelkiismeretesen megtették a magukét, szeretnének még tökéletesebb fegyvereket alkotni.

A szociológus, a politikatudós, sőt a filozófus, a pszichológus és a nyelvész is hasznos szolgálatokat tehet a fegyverkező államkultúrának. Ők szolgáltatják a kellő érveket annak bizonyítására, hogy mindez így van jól és másképp nem is lehetséges.

Ez a pálya végtelen: mindig lehet még ravaszabb eszközöket kitalálni a másik fél fegyverzetének semlegesítésére, az első csapás lehetőségének biztosítására, és a „nukleáris cserének” nevezett világháború relatíve kisebb veszteséget igényelő lebonyolítósára. A kutatók szimulált háborújátékai hozzászoktatták a közvéleményt, hogy a béke és a háború rettenetesen minőségi különbségéről megfeledkezzen. Nem őrült demagógok beszélnek, nem karizmatikus politikai vezérek, a hivatalos transzcendenciát ma a tudósok hordozzák kisportolt vállukon. A nukleáris háború elutasítását mint tudománytalan nézőpontot zárójelbe tették.

 

Az állami racionalitásnak ezek a legilletékesebb képviselői csak mennyiségi kérdések iránt érdeklődnek: a ráfordítás és a hozam nyelvén mérlegelik, hogy az egyik forgatókönyv négyszáz, a másik hatszázmillió emberéletet követel. Ezek az erkölcsi gyöngeelméjűek igen fennsőbbségesen mosolyognának, ha valaki megkérdezné: mi történnék, ha a nagyhatalmaknak nem lenne egyetlen atombombájuk sem. Barbár idők, mikor még test test ellen ment, mennyivel tisztább munka egy billentyűt megnyomni. Magashomlokú, klasszikus zenét és avantgard képzőművészetet kedvelő tudósok emelkedett nemzetközi konfraternitása munkálkodik valami sokkal végzetesebb művön, mint a világtörténelem összes rablógyilkossága. Az emberiség csakugyan veszélyben van, mert legjobban tisztelt példaképei vezetik a szakadék felé.

 

A kockázatok módszeres csökkentése világtörténelmileg új, bonyolult és érzékeny gyakorlat, amely radikálisan új politikai filozófiát követel. A politikai osztályok azonban az új politikát gyakran összekeverik a prenukleáris korszak kezdetlegesebb gyakorlatával, s másodrendű érdekek védelmében növelik a kockázatot. Mindazok, akiknek érdeke fűződik a fegyverkezéshez, megcsináltatják hozzá a fegyverkezés ideológiáját. A katonai tömböknek teória kell. A NATO-nak és a Varsói Paktumnak szüksége van a két világrendszer globális mérkőzésének mitológiájára. Ha csak a világot akarjuk megmagyarázni velük, kapitalizmus és szocializmus, demokrácia és totalitarizmus kategóriái nem működnek. Ezek a kibékíthetetlennek ábrázolt retorikus dualitások a két katonai tömb hirdetési szövegei. Aki a világ alternatíváit a két szembenálló katonai szövetség alternatívájára fokozza le, legyen bár hivatalos vagy ellenzéki gondolkodó – a világháború kultúrájának munkása.

 

Európa demilitarizálását aktív és leleményes enyhülési stratégiának kell megelőznie az intézményes és személyes kapcsolatok gazdag hálózatában. A nyugat-európai kormányoktól épp elég teljesítmény, ha civilizált, mindkét félre szerződésesen kötelező, kooperatív viszonyokat hoznak létre a Kelet-európai kormányokkal. A kelet-európai autonóm erőkkel legyenek szolidárisak a nyugat-európai autonóm erők, ellenzéknek az ellenzék, baloldalnak a baloldal, közvéleménynek a közvélemény a partnere. Ma még a nyugat nem sokat tesz azért, hogy oldja a kelet-európaiak kulturális izolációját. Mihelyt pénzbe kerül a dolog, a nyugat többnyire óvatos, szűkkeblű, képzeletszegény. Nyugat-Európa fél a vasfüggöny másik oldalán tartózkodó haderőktől, de a kultúrcserére, ami a biztonságnövelés legolcsóbb eljárása, katonai költségvetésének egy ezrelékét sem költi. A két rendszer, a két tömb, a két Európa között mindenfajta érintkezés, emberek, javak, eszmék mindenfajta áramlása jó, minden személyes kapcsolat jó. Az enyhülés inkább személyek műve, mint az államoké, ez utóbbiak csak jóváhagyják azt, amit az előbbiek létrehoztak.

 

Nemcsak mi élünk a vasfüggöny árnyékában, Nyugat-Európa is: adja nemzedékünk önmagának azt a feladatot, hogy a vasfüggönyt – a korlátolt tudat szimbólumát – a század végéig Európa közepéről eltünteti. Ez nem csak a politikusok dolga, az állampolgárok azzal tehetnek a legtöbbet Európa hosszútávú integrációjáért, hogy személyes barátságokat kötnek a másik Európa embereivel, kiválasztanak egy túloldali országot, és ismerkednek a kultúrájával, amely nemcsak államkultúra, hanem a társadalom párhuzamos kultúrája is.

 

Európa két fele között nincsen kulturális érdekellentét. Európa két felének számottevő szellemi alkotói egymásnak nem ideológiai ellenfelei. Az írók Európája tartósabb valóság, mint a tábornokok Európája. Minél személyesebbek vagyunk, annál európaiabbak is, és annál szolidárisabbak. Az alkotó autonómiák rokonszenve egymás iránt, az emberi személy tisztelete, az egyéni lelkiismeret, mint az államhatalomnál magasabb tekintély – ezek európai eszmék, nem kell szégyenkeznünk miattuk. Nincsen kitüntetett földrész, a föld minden térsége önmagáértvaló és egyenrangú. Talán nem dicsekvés, ha megállapítjuk: a nagy Eurázsia legélénkebb félszigete vagyunk. Nem a leghatalmasabb, de a legtagoltabb földrész. Itt esik egy négyzetkilométerre a legtöbb emberi mű. Van egy előnyünk, már senki sem fél tőlünk. Megkísérthet bennünket egy új szerep: legyünk az embereket összekötő képzelet földrésze.

 

Kelet-közép-európaiaknak, hosszútávú érdekünk minél szervesebb kapcsolatokba bocsátkoznunk az egyesülő Nyugat-Európával. Ez könnyebben megy, ha a Szovjetunió és Nyugat-Európa is közelebb kerülnek egymáshoz és nem a mitológikus idegenség rémületével nézik egymást.

 

Erősen függ a jövőnk attól, hogy lesz-e reform a Szovjetunióban? Ha igen, akkor szükség lesz egy közvetítő övezetre a Szovjetunió és az atlanti világ között. Továbbá egy közvetítő időszakra a jelenlegi állapot és a demokratikus alternatíva között, amely állam és társadalom iratlan szerződését alkotmányosan újraértelmezi.

 

A közép-kelet-európai társadalmak új tárgyalási ajánlattal fordulnak majd a szovjet társadalmakhoz. Ez érezhető lesz minden érintkezésben: állam és pártközi tárgyalásokon, rituális küldöttségcserékben, és személyes érintkezésben is. Az új tárgyalási ajánlat: alakítsuk át alárendelt viszonyainkat mellérendelt viszonyokká. Méghozzá olymódon, hogy a jelenlegi hatalmi struktúrák átalakulása ne hozzon létre bezárkózott kis nacionalizmusokat, és ne kívánjon sehol sem véráldozatot.

A kelet-európai államszocializmusok kontinuuma a Csendes-óceánig tart végighúzódva Eurázsián. Indokolt, hogy e roppant térség tagolódjék, anélkül, hogy benne ellenséges határok képződjenek. Az elkövetkező évtizedek kérdése: a hierarchikus katonai szövetség átalakulhat-e szervesen nyitott és kölcsönösen érdekelt integrációvá.

 

Létérdekünk, hogy se Kína, se a Szovjetunió, se a NATO és a Varsói Paktum ne kerüljön katonai konfrontációba. Ha a konfliktusokat nem próbáljuk kivetkőztetni mitológikus burkolatukból, sokkal mérgesebbnek látszanak, mint amilyenek valójában. A világ nyugodtabban alhat, ha a szovjet értelmiség megérti érdekeltségét ebben a vállalkozásban, s lemond a kulturális bezárkózásról, ami rendszerint katonai terjeszkedéssel jár együtt.

 

Ha ezt az emberöltőt túléljük, akkor a megfogalmazatlan szerződések évada fogja felváltani. Tisztáznunk kell viszonyunkat a Szovjetunióval, elkerülve a csatlós-hízelgés vagy a szovjetellenesség tévedéseit. A szovjet katonák ma nem tudnak bevonulni Budapestre, Prágába, Varsóba, Kelet-Berlinbe, mert ott állomásoznak. Aligha lehet kétszeresen megszállni egy országot. A szovjet katonák nem tudják ellátni a szerszámlakatosok, a pénzügyjogászok vagy a zeneszerzők munkáját. Munkájukhoz ez utóbbiaknak nincsen szükségük a szovjet csapatok fegyveres felügyeletére. A termelőszövetkezeti parasztok nem osztanák szét téglánként a közös épületeket, a munkástanácsok nem hívnák meg a gyárak élére az egykori tulajdonosok isten tudja hol található gyerekeit, ha a szovjet fiatalemberek géppisztoly helyett fényképezőképpel látogatóba jönnének országunkba.

 

Nekünk sem a jelenlegi merev álláspont fönntartása, sem az ellenségeskedés a szovjet népekkel nem érdekünk. Ha nem lenne cenzúra, akkor sem szeretnénk sértegetni őket. Tisztában vagyunk vele, hogy érzékeny hatalommal van dolgunk. A Szovjetunió elsőrendű katonai nagyhatalom. Több nem lehet. A nukleáris fegyverek világában még elsőbbrendű – vagyis egyetlen – katonai hatalommá nem válhat. A fegyverkezés gépezete egyre céltalanabbul forog és minden termékenyebb érdeket maga alá gyűr. Szovjet értelmiségi kollegáinknak leginkább azt kívánhatnánk, hogy találjanak ki újabb hivatást országuknak. Békésebbet és szellemesebbet az eddigieknél, mert azt a feladatot, hogy katonailag verhetetlenek legyenek, már beteljesítették.

 

Az enyhülés nem sok, hanem kevés. Mióta tárgyalnak a küldöttségek Bécsben Közép-Európa fokozatos demilitarizálásáról, semmi eredmény! Nincs még német békeszerződés. Európában a háború utáni negyedik évtizedben is megszálló csapatok állomásoznak fölkészülve az összeütközésre. Ez nem békeállapot. Európában csak akkor lesz szilárd béke, ha a nagyhatalmak kölcsönösen visszavonulnak és sorsukra bízzák a nagykorú európai népeket.

 

A közép-kelet-európai kisnépek józan célja: a megszállt, függő országok szerepéből a jószomszédi együttműködésben érdekelt független partnerré emelkedni a Szovjetunióval, közös Kelet-Európánkban. Az úgynevezett népi demokráciák abban is érdekeltek, hogy egymással federációba lépjenek. Ehhez előbb társadalmainknak kell – egymást jobban megismerve – a federáció kultúráját kialakítaniuk. Ez a népközi demokrácia tagad mindenfajta nemzetiségi elnyomást, s megköveteli egymás népi kulturális egyéniségének tiszteletét. Jugoszláviától Lengyelországig természetes integráció vagyunk. Hasonló történelmű, egymásra utalt népek. A kelet-közép-európai demokratikus szocialista federáció barátságban élhet a mindinkább egyesülő Nyugat-Európával és a szovjet népek szövetségével.

 

Már ma sem csupán a Szovjetunió akarata érvényesül. Gazdaságban kölcsönösen kolonizáljuk egymást: nekünk a szovjet fél inkább nyersanyagot ad el, mi pedig inkább készterméket neki. Ők ránkerőltették a modelljüket, ettől a mi iparunk gyengébb minőségű árukat termel, s nekik ezt kell megvenniük tőlünk. Érdekek és tehetetlenségek kölcsönös ütközéséről és egymásrautaltságáról van szó. Politikusaink szabványosított beszédeiből kiszorulóban van az áradozás a nagy mintakép iránt. Az illúziók korszakának vége, kölcsönösen megnéztük egymás országát, mi inkább az övéket, mint ők a miénket. Kultúrájuk zártabb, életmódjuk merevebb, mint a miénk. Nem mintakép, s nem is lidércnyomás. Társnépek a soknemzetiségű Kelet-Európában, amelynek csak minden harmadik lakosa orosz. Tudunk egymásra rokonszenvvel gondolni. Tőlük kaptuk ezt a rendszert, de ők kitől kapták? Nemcsak a mi főnökeink félnek, az övéik is. Megérdemelnénk már végre mindannyian az emberhez méltóbb életet.

 

A kemény stratégiának van egy alternatívája s ennek is sok híve Amerikában. Felismerték, hogy sem Amerika, sem a Szovjetunió nem világhatalom, és nem is lesz többé az, hanem csak egy az öt-hat nagy gazdasági kulturális térség közül. Ez annyit jelent, hogy az USA műszaki-gazdasági erejére, és liberális kultúrájának a kisugárzó hatására bízza magát, tudva, hogy partnerei és versenytársai sem erősebbek a világpiacon és az ideológiák színpadán. Ez annyit jelentene, hogy az USA nem a katonai valóságot tekinti elsőszámú valóságnak a mai világban, hanem a társadalmi-kulturális valóságot. Ez annyit jelentene, hogy az USA támogatja minden ország társadalmi önmozgását, nem csendőrködik. Ellenkezőleg kivárja, hogy ki kerül felül, s a demokratikus folyamatokban fölülkerekedő erőket feltételes rokonszenvében részesíti, tárgyalásokat folytat velük, de sem szövetségesévé, sem ellenfelévé nem próbálja tenni őket, el nem kötelezett realizmussal nézve más – igazában nem is eléggé ismert és érett – kulturális térségek belső történelmi alakulásait.

Amerika akár a két nagy, akár az öt nagy egyike, marad: ami. Helye a világgazdaságban, s belső társadalmi stabilitása elég biztos. Az USA nagy olvasztótégely, s a legtarkább nemzetállam, mégis – éppen ezért – a legegységesebb nemzetállamok egyike. Lakói az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig mindenütt angolul beszélnek, a huszadik század második felének nemzetközi nyelvén. Az ötvenkét állam közül egyben sem lenne egy szeparatista, kiválási mozgalomnak nagy sikerre esélye. Kínai, orosz, néger, zsidó, spanyol, olasz, ír, legyen akármilyen származású az átlagamerikai, éljen bár nagy országának akármelyik zugában, örül, hogy amerikai, s ennek az örömének a novemberi hálaadó ünnepen kifejezést is ad. Ez a nemzet azelőtt nem volt; szintézis, közös mű, amellyel többé-kevésbé minden polgára azonosul. Ez az ország bírna jobban fegyverkezni, és azt is elviselné, ha kevésbé kellene. Társadalma úgy meg tudja a konfliktusait emészteni, ideológiai, társadalmi, faji marginálisait olyan erővel tudja minden különösebb erőszak nélkül bevonni az integrációba, hogy külpolitikai szerepének változása sem az amerikai társadalom, sem az amerikai alkotmány lényeges változását nem hozná magával.

 

Moszkváé a kockázatosabb és nehezebb döntés. Megkísérthette a világ legnagyobb hatalmának szerepe, és egyszersmind tart a globális dezintegrációtól is. Sem a világkommunista, sem a pravoszláv orosz küldetéstudat nem ment még ki a divatból. Akár Leninre hivatkoznak, akár Dosztojevszkijre, a moszkvaiakat jobban csiklandozza az a gondolat, hogy Moszkva legyen a világ közepe, mint Washington többnyire fekete polgárait, vagy éppen mint a New York-iakat, akik olyan elégedettek fantasztikus és abszurd városukkal, hogy azt máris a világ közepének, századunk egyetlen világvárosának tekintik, amelyhez képest az ország hatalma közömbös. Akár ki is válhatnának a föderációból, városállamként is Babilon lenne az övék.

 

Ha a Kennedy repülőteret és a vnukovói repülőteret képzeletben összehasonlítjuk, szemünkbeötlik a különbség. Küldetés és valóságtudat között Moszkvában jókora hasadás van. Messianizmus és kisebbségérzés, hatalmi fölény és a gyengeségek aggályos leplezése. Barátság a külföldiek iránt és gyanakvás velük szemben, ennek a városnak nehezére esik, hogy humorral nézze magát. Orosz fővárosa egy országnak, amelynek minden második lakója nem orosz, s nem is akarja magát annak tekinteni. Székhelye a Varsói Paktumhoz és a KGST-hez tartozó országok szövetségének, amelynek tagállamaiba időnként, a szövetség megszilárdítása érdekében, páncéloshadosztályokat kell küldenie. Modelladó ellenőre egy olyan politikai struktúrának, amelyben a vezetők hatvan éve nem adták meg maguknak azt a jóleső biztonságot, hogy a választók többsége íme őrájuk, s nem az ellenzékre bízta a kormányzást. Központja egy olyan gazdaságnak, amely leginkább a haditechnikában bizonyította be teljesítőképességét, fogyasztási termékeinek azonban sem a mennyisége, sem a minősége nem kielégítő. A fegyvergyártást ez a gazdaság minden más gazdaságnál impozánsabban tudja a többi ágazat rovására maximalizálni, mintegy igazolva ezzel a központi irányítás nélkülözhetetlenségét, de ha a piaci versenynek nagyobb teret adna, s előnyben részesítené a tömegfogyasztás céljait, olyan decentralizációs folyamat kezdődne el, amelyet valóban nem lenne könnyű ellenőrzés alatt tartani. Megsokszorozódnának az – egymáshoz képest viszonylag független – döntési központok.

 

Játsszunk utópiát, mi lenne ha? Az alternatív stratégiák vitája a koponyák és a székházak csendjéből kikívánkoznék a nyilvánosság elé. Megmozdulnának a tömegek, nyíltan képviselni óhajtanák különérdekeiket, a főváros olyan felvonulások színhelye lenne, amelyeket senki sem kezdeményezett felülről. Mind a társadalmi, mind a nemzeti hierarchia merev nyugalmát fölváltaná az osztályok, rétegek, nemzetek, nemzetiségi csoportok látványos versengése. Azok a komoly, idős, kalapos urak, akik a díszünnepségeken a tribün közepén foglalnak helyet, némileg fölengedhetnének, mert nem az ő éltes vállukra nehezednék az egész hatalmas soknemzetiségű ország, s a hozzátartozó szövetségi rendszer minden lényeges döntése. A sokmilliós szovjet értelmiség és a magasabb képzettségű munkások és kolhozparasztok különféle szervezeteket alakítanának s egyre több döntés meghozatalában tehermentesítenék az ügyirataik és információik tömkelegében fuldokló központi szerveket.

 

Lehet, hogy Moszkva vonzóbb város lenne mind a helybeliek, mind a turisták számára. Lehet, hogy a lakosság rendőri ellátottságát mérsékelni lehetne anélkül, hogy a vagányok szétverjék az áruházakat és a rendőrőrszobákat. Lehet, hogy az Elbától a Csendes-óceánig tarka és izgalmas társadalom keresné új formáit, amelyekről – ha nem is sorbanállás közben, mert a sorállás talán megszünnék – de az izgalmakban ma nem különösen bővelkedő gyűléseken heves viták folynának. Lehet, hogy a szovjet népek köztársaságaik, autonóm területeik és más kisebb közigazgatási egységeik székhelyén határoznának a legtöbb kommunális kérdésről. Lehet, hogy a Szovjetunió igazán szovjet és igazán unió lenne. Szocialista federáció, amely a tagköztársaságoknak valóban megadva a kilépés jogát, olyan autonómiát biztosítana számukra, hogy a népek saját akaratukból döntenének a végülis előnyös integráció fenntartása mellett. Lehet, hogy az észt, a grúz, az üzbég miniszterek saját kormányuk, esetleg parlamentjük meghallgatása nélkül nem írhatnának alá szerződéseket a szövetségi miniszterekkel. Lehet, hogy különféle politikai értekezések szerzőinek nem kellene ingyenes állami ellátást biztosítani a vlagyimiri börtönben, vagy a mordvin nép hűvös földjén, rács és szögesdrót mögött, hanem ezek a szerzők esetleg éppen lapszerkesztőként koccintanának a miniszterekkel a kormányfogadásokon. Lehet, hogy a nyugati könyvkiadók csak olyan orosz, ukrán könyveket fordíttatnának le és adnának ki, amelyek először az orosz, illetőleg az ukrán köztársaságban jelentek meg, mivelhogy a Moszkvában vagy Kievben írott könyveket a legkényelmesebb mégis csak Moszkvában vagy Kievben kiadni. Lehet, hogy a nemzetközi pszichiátriai kongresszusokon a szovjet delegáció antipszichiátriai avantgardizmusával keltene feltűnést. Lehet, hogy a Kandinszkijről és Sztravinszkijról elnevezett képző- illetve zeneművészeti főiskolákon a nyugati látogatót meghökkentenék a fiatalok igazán szokatlan művei. Lehet, hogy évről évre nőne a Szovjetunióban letelepedni kívánó európaiak és amerikaiak száma. Lehet, hogy Moszkvában erőteljesen csökkenne a földszinti lakások száma, mert üzletek és bárok nyílnának mindenfelé.

 

A kérdés így áll: mi legyen Moszkva? A legnagyobb világhatalom inkább szigorú, mint kellemes központja, vagy a világ egyik legvonzóbb városa? A moszkvaiaknak el kellene dönteniük, mit akarnak inkább: tetszeni vagy félelmet kelteni? A kettő együtt nem megy. A vonzódáshoz nagyon kevés lánctalpas atomrakéta kell, de sokkal több kedves kisvendéglő. Rjubljov múzeum igen, Ljubljanka nem. Engedélyezett szerelem a szállodákban igen, poloska a falban és poloskairtószer szag a levegőben nem. A világtörténelem új fordulatot vesz, ha a Lenin Mauzóleum előtt várakozók áhítatát nem védelmezik korláttal és rendőrautóval, nehogy bárki is céltalanul kószáljon a Vörös téren.

 

Kialakulna egy olyan világváros, amely jól megvan magának, elkormányozza magát, s a Kremlből kihajtó hosszú, fekete kocsik utasait a hátsó ülésen magabiztos iróniával nézi. Némelyik rokonszenves, némelyik nem, ki kell tenniük magukért a televízió által röviden bemutatott sajtóértekezleteiken. Szeretném látni Szolzsenyicint, ahogy az Arbaton sétál, könyveit a könyvesboltokban, s karikatúráit a vicclapokban. Szeretném, hogy a moszkvai fiatalok ne akarják megvásárolni nadrágomat, cipőmet, pullóveremet, a Gorkij utcán is lehessen kapni olyat. S azt is szeretném, hogy ne álljon hosszú sor a Kalinyin proszpekten vasárnap egy asztalka előtt, amely mögött két ideges öregasszony magyar zöldborsókonzervet árul. Ha már így szeretik a konzervzöldborsót a moszkvaiak, vehessék meg hétközben az üzletekben. Rémképeim Moszkvájában az eladó nem fogja az államot képviselni a vevővel szemben, aki örüljön, hogy él. A szerelmesek odáig fognak vetemedni, hogy átkarolják egymást az utcán, és nem fog rájuk szólni senki sem, kulturálatlan magaviseletükért, ha nem a járda jobboldalán haladnak fegyelmezett és kulturált gyalogjáróként.

 

Ezekhez a változásokhoz annak a ténynek a belátása kell, hogy a Szovjetunió akkor is éppen elég nagy ország, ha nem állomásoznak csapatai más országok területén. A szovjet polgárok jó közérzetének nem a legcélirányosabb biztosítékai a katonai díszszemlék. Ehhez inkább az kell, hogy ezek a polgárok a bankjukban minden további nélkül a rubelért dollárt és jent vásárolhassanak Amerikába és Japánba tervezett turistautazásaikhoz, amelyhez az állandó határátlépésre följogosító útlevél kinek-kinek ott hever a fiókjában. Ehhez inkább az kell, hogy a szovjet írók legújabb elbeszélésüket a legközelebbi papírboltban fénymásolhassák, személyi igazolványuk fölmutatása nélkül. Ehhez az kell, hogy egy kézirat az utitáskában éppoly kevéssé érdekelje a vámost, mint egy pizsama. Ehhez az kell, hogy az utazási irodák a pekingi, a hunani és a szecsuáni konyha étvágygerjesztő leírásával ösztönözzék a szovjet polgárokat, látogassanak el szünidejükben Kínába. Ehhez az kell, hogy az újságárusoknál ott legyen a Le Monde és a New York Times is, de ami fontosabb hír ezekben benne van, az legyen meg a Pravdában is. Ehhez az kell, hogy Szibéria iparosításán kínai vendégmunkások milliói dolgozhassanak. Ehhez az kell, hogy az orosz hazafiak inkább a pirogra, a szoljankára és a vodkára legyenek büszkék, mint a rakétákra. A Sztroganov bélszín és az angolosan sütött bélszín nem összeférhetetlenek. Semmiféle Salt tárgyalásra nincsen szükség összeegyeztetésükhöz. Akkor a legújabbkori történelem szakaszolásának az a kissé együgyű módja, amely a múló idő változásait évtizedenként csoportosítja, még mindig kézenfekvőbb lesz, mint egy politikus hivatalbalépésének avagy visszavonulásának időpontjához kötni az építészeti, a művészeti vagy az öltözködési divatokat. Akkor egy szovjet fiatalember büszke lesz arra, hogy a papája orosz, a mamája tadzsik, de a felesége örmény, mert ez az etnikai tarkaság kulturálisan is érdekesebb. Akkor ez a szovjet fiatalember nem egy kaszárnyaudvar kerítésén át fog kikukucskálni, kopaszra nyírva, hogy magyarokat lásson. Örmény feleségével fog csatangolni a budapesti Duna-parton, pontosan úgy, mint egy lengyel vagy egy francia turista, és a budapestiek ugyanolyan barátságosan fognak ránézni, mint a lengyel vagy a francia fiatalemberekre.

A dekadensek mi vagyunk

Talán a zsidó–keresztény vallástól, talán a baloldali kultúrától, talán Kelet-Európától kaptam ajándékba a szégyenkezést a siker miatt. Gyanakvással nézzük, ha egy emberi vállalkozás jól sikerül. Nekünk szívünk mélyén a vereség tetszik. A vesztes, a kitagadott, az alulmaradó, a megtaposott, mégegyszer mondom, nem a nyertes, hanem a vesztes. Szellemi glóriája a vesztesnek van, az öngyilkosnak, a vértanúnak, annak, aki szembefordult a győztessel, a hatalmassal. A mi történelmünk legdicsőbb lapjai a látványosan vesztett csaták. Kedvenc képünk a sír, hol nemzet süllyed el. Át tudtuk venni az Ószövetségből, ebből az örök zsidó siralomból a város teljes pusztulásának prófétikus rögeszméjét. Befejezni a történelmet, ez a romantikánk. A realizmusunk: túlélni a történelmet. Csinálni a történelmet? Tréfa.

 

Én a gazdagság mögött a boldogtalanságot, a sikerben a talmi értéket, a szépségben a hazugságot, a jólszervezett életben a megalkuvást látom, vagy inkább csak nézem, keresem, lesem. Miért szeresse a balszerencsés a szerencsést? S miért ne lássa minden vereségét – nem, soha nem az alkalmatlan stratégia büntetésének – mindig balszerencsének. Mint a bukott diák, aki készült, csak éppen rossz tételt húzott, azt az egyet nem tudta. Mi is csak azt az egy vállalkozást rontjuk el, amelybe éppen belefogtunk. Mások kiűzték a támadókat, ránk a könyörtelen végzet erejével súlyosultak. Végül mi is megszabadultunk tőlük, de vagy mások révén, vagy mértéktelenül sok áldozat árán. Minden sikerünknek gyalázatosan magas az önköltsége. Kiverik a törököt, nyakunkon a német, kiverik a németet, nyakunkon az orosz. Vagy siránkozunk, vagy dicsekszünk: elmegyünk egy tehénnel a vásárba, s visszajövünk egy libával, fűnek-fának bizonyítjuk, hogy milyen jól jártunk.

 

Erkölcsünk maga is regresszív. Behúzódni, elrejtőzni, kivárni, visszavonulni, feladni, magunk ellen fordult kárörömmel torozni a vállalkozások omladékain. A dekadensek mi vagyunk. Mert mi látjuk, hogy a külvilág ellenséges, hatalmas, csúfondárosan megsemmisítő. Hogy a vereség nemcsak odakünn van, hanem idebent is, a szív gyökerében. Add fel, add fel, mondja a rendőr Kafka utasának, s elfordulva a markába vihog. Dosztojevszkij és Kafka nem lehettek nyugati írók. A dekadencia – a sötét, az emésztő – tőlünk jön. Esztétikai hagyományunk a nemesi-paraszti hanyatlás jó íze, soha a józan, polgári eredményeké. Ha siker: legyen huszárcsíny, zseniális furfang, szabálytalan cselvetés a halállal szemben, vagy legyen messiási várakozás, mértéktelen és dagályos küldetéstudat. A nyugati és keleti kultúra találkozása ez. A keleti filozófia szerint belefogni sem érdemes. A nyugati szerint a vállalkozást siker koronázza. A kelet-európai szerint meg kell próbálni, de tudni kell, hogy veszteni fogunk.

 

A mi történelmi metaforánk a lengyel lovasság támadása a néma tankok ellen. 1956. november 4. után, vagy százan, diákok a bölcsészkart védtük volna géppisztollyal. Az utcán szovjet tankok, ők nem lőttek bennünket, mi pedig voltunk olyan nyugati racionalisták, hogy géppisztollyal ne lövöldözzük a páncélosukat. Így hát harc sem volt, csak sok beszéd, bőséges táplálkozás és órák alatt rügyező-bimbózó-kifeslő szerelmek garmadája. Már kezdtük szégyelni magunkat, túl jól ment a dolgunk. Aztán jött egy fiú, menjünk az újpesti laktanyába, kint vár egy teherautó, mondta. Miért menjünk oda? – kérdeztem. Mert lövik őket, válaszolta. Harcolnak? kérdeztem felélénkülve. Nincs kivel, mondta a fiú, messziről, a Gellért-hegy tetejéről lövik őket aknavetővel. Azért menjünk oda, hogy bennünket is lőjenek? kérdeztem. Azért, mondta a lobogószemű fiú. Szerelmem már szedte a holmiját, hogy vele tartson. Nagyon nehéz volt lebeszélnem arról, hogy odamenjen lövetni magát. Ha ő nincs, talán magam megyek oda.

 

Az oroszok valamelyest túljutottak ezen a komplexuson. Az ő metaforájuk Rettegett Iván. Kegyetlenül, pazarlóan és már szinte játékosan halmozott erőszakkal megerősíti – micsoda vereségek árán – a moszkvai államot. És micsoda hetvenkedés nyomban. Egyetlen lendület ragadja a megalázottságból a zord fennhéjázásba. Semmi gondos felhalmozás, szívós előkészület, hogyne ismerné meg a nyomorúságos vereséget is. És közben mindenkit, akit szeret, elpusztít maga körül, micsoda öngyilkos zsarnokság. Ők sem tudják polgárian szeretni magukat. Az ésszerűség itt színleges, konok, csikorgó, ésszerűtlen. Kelet-Európa nem tud önmagára nem ellentétesen gondolni. Az önpusztító despoták vidéke. Nincs sikerstratégiánk. A meghunyászkodó, a bukott lázadó és a bolond zsarnok: ez a triptichonunk.

 

Mi, kelet-európaiak, mindig utolérni próbálunk, behozni a lemaradásunkat. Arról már nem is álmodunk, hogy mi legyünk az élen. Erről csak hazudni tudunk, az is jobban megy az oroszoknak, de nekünk, a kisebb kelet-közép-európaiaknak megvan az orosz szuperlatívuszokról, a legnagyobbról és a legelsőről a magunk szarkasztikus véleménye. A játszmát azonban egészen feladni sem tudjuk, mert utóvégre mégiscsak fejlődni, versenyezni akarunk. Így aztán megcsináljuk a kultúránkban a lemaradók, de mégsem utolsók dicsekvő önáltatásait. Ha akkor nem részrehajló a bíró, ha nem játszanak össze a szerencsétlen sorscsapások, akkor nyerhettünk volna. Törtértelmi képzeletünk retrospektív ábrándozás: ha akkor ez meg ez másképp alakult volna, akkor minden jobban alakult volna. Majdnem-győzelmek, mintha-teljesítmények, aztán az önszapulás keserű elragadtatása. Sehol nyugaton nem láttam embert, aki olyan bensőséges rajongással tudná gyalázni magát, mint mi.

 

A nyugati értelmiségi prototípusa az akadémikus. Ez a lény mindenek felett az akadémiai pályafutást tiszteli, evilági mennyországa éppoly lépcsőzetes, mint a középkor ege az angyalok hierarchiájával. A legjobb egyetemek professzora a legtökéletesebb lény, következésképpen a legboldogabb is. Akinek a világa ilyen piramidálisan áttekinthető, hogyisne fürödnék az akadémiai rituáléban, hogyisne járna némi elragadtatással kongresszusokra, konferenciákra, kollokviumokra. Egy új szeretőnél kétségtelenül nagyobb sikerélmény egy ilyen konferenciát megszervezni. Majd eszmét és hírt cserélni arról, hogy melyik egyetem hogy emelkedik, hogy süllyed az imaginárius lajtorján, ki tudna ennél gyönyörűségesebb szellemi foglalatosságot?

 

Az egyetemek az értelmiség fellegvárai és temetői. Erődített hely kétségtelen, aki a falakon belül van, azon nem foghat a rontás, az mondhatni halhatatlan. Egy tenure Harwardon – üdvösség. A város közepén az egyetem a főintézmény, mint a székesegyház a hozzátartozó kolostorokkal. Isten – tudomány, pap – tudós, templom – egyetem. Ki kérte számon a papi rend tagjaitól az eredetiséget? Ki kéri számon a tudományos rend tagjaitól? Akkor az eretnek, ma az outsider, savanyú gúnyolódása – egymás közt szólva – szánnivaló.

Mert ki nem irigyli a híres professzort, hatalmas szervezet tagja, mégis nyugodtan ül dolgozószobájában, írja a könyvét, hogyne áldozna az akadémiai formanyelv szabályzatának. Majd bolond lesz hagymázos, paranoiás nyelven írni, mint Nietzsche, aki – ismét csak egymás közt szólva – semmiféle egyetemen nem állná meg a helyét. Inkább ír Nietzschéről akadémikus értekezést.

 

Kialakult az egyetemek internacionáléja. A kollégák tudnak egymásról, a vasfüggöny és a politikusok feje fölött kedvelik egymást. Moszkva és Washington duzzoghat, Akagyamgorodok és Stanford felnőttekhez méltó eszmét cserél. A háború előtt is egy kis baráti kör határozta meg a természettudomány főútját, ma is természetes, hogy a tudományos szakmák és művészeti ágak tíz-húsz legfontosabb embere ismeri egymást. A kreatív értelmiség máris nemzetközi communitást alkot, ami a nemzeti communitások communitása. Az alkotók nemzetközi informális hálózata az ő legnagyobb erősségük. Verseny és együttműködés között egyensúly van, iratlan szabályok. A nagyértelmiségiek nemzetközi rokonszenv-hálózata megfoghatatlan, nem intézmény, de ad valami védelmet az intézményekkel szemben, ha kell.

 

Ma az értelmiségi elit legfontosabb szervezete az akadémiai univerzum, az egyetemek és kutatóintézetek óriási hálózata. A múlt században a magánértelmiségi, a bohém, a szabadúszó, a járadékos, a polgári vagyon, örökség birtokosa, a piacon kolduló és manőverező háziiparos író volt a modell, most a művészek is mindinkább akadémiai talajon vetik meg a lábukat. Aki nem teszi ezt: arisztokrata vagy proletár, alternatív-marginális ábrándokkal: de ha jön mégis az a kis egyetemi ajánlat, nem zárkózik el.

 

Az egyetemi tanár öntudata ártatlan és éppen ezért szigorú. Birtokában a kanonizált tudás, amelyért meg kell dolgozni, indokolt, hogy a beavatódásnak rituális fokozatai legyenek. Meg kell akadályozni a tudomány inflációját, a versenyfeltételeket időről időre meg kell szigorítani. Csak így lehet az egyetemi tanár a szervezett értelmiségi mintaképe. Akár állami, akár magánegyetemen dolgozik, olyan, mintha állami értelmiségi lenne.

Egyik titkos álma: tanácsadóként szürke eminenciássá lenni, a tudás hatalmát a döntés hatalmával kiteljesíteni. Diákjai, munkatársai, kollegái révén az omnipotens professzornak messzire nyúlhat a keze. A tudás intézményének jelezni kell a sikert: a legtöbb szakmának megvan a hivatkozási statisztikákat összegező folyóirata. Ez, mint a televíziós sztárok, vagy a politikusok népszerűségének pontértéke folyamatosan jelzi, hol áll egy professzor a nemzetközi tudományos arisztokráciában.

 

Az értelmiségi rettenetes vágya a halhatatlanságra találékony és kreatív szenvedély. A többiek még nem vették észre, de ő már kitört az egyik környezetből és elhatalmasodott a másikban. Otthagyja a politikát és átszáll a tudományba, otthagyja a művészetet, és a művészet tudósa lesz. Megengedi magának, hogy lehajoljon a kisemberekhez, fölkarolja a munkásokat, az etnikai csoportokat, öregeket, gyerekeket, rákbetegeket, elmebajosokat. A professzornak – ebben teljesen biztosak lehetünk – ez a lehajlás nem fog megártani.

 

Tudós önmagában már régen nincsen. Tudós az, aki egyetemi tanár. Tudomány: az egyetemi tanárok tevékenysége. Tudományág: az egy bizonyos egyetemi tanszéken dolgozó egyetemi tanárok tevékenysége. Fontos elhatárolni a tudományágakat, és bebizonyítani önállóságukat, a tanszék költségvetése másképp nem bővíthető. Az egyetemi szabályok és hierarchia által formalizált tudás mögé kell az akadémikusok internacionáléja, mint hatalmi háttér.

 

A szabad író kivesző fajta, az írókból is egyetemi tanárok lesznek, ha más nem: writer in residence. Nem nagyon inspiráló környezet: az író-professzorok egymást nézik és unják a campuson. De kívülmaradni bajos, a piac irgalmatlan, biztonságot nem ad, ma egy siker, holnap eltemetődés, az alkotás órabére alacsonyabb, mint a szervezethez tartozásé. Miért legyünk divatjamúlt, anarchikus háziiparosok, akiket nem lehet komolyan venni, akiknek komolytalanságait majd a komoly irodalomtudósok elemzés tárgyává teszik? Az író irracionális, a professzor racionális. Az író ötletei rendszertelen, aforisztikus villanások, a professzoréi mazsolák a lineáris fejtegetés tésztájában. Az író tudása meztelen, itt van, csak önmagával tud érvelni, nincs mögötte bibliográfia. Amit ír: vagy igaz, vagy nem, vagy elhiszik, vagy nem. Ha érdekli az olvasót, jó, ha untatja, rossz. Az író egy kis mágusi tekintéllyel pótolja azt az elemi tekintélyhiányt, hogy nem áll mögötte a tudomány testülete, amely az ember vélekedéseit igazságokként hitelesíti.

 

Ahogy a keleti világban a pártértelmiség tölti be a szelektív és irányító szerepet, s ez minősít véleményeket tudásnak vagy tévedésnek, a nyugati világban a professzorok kara a végső fórum. Nem csoda, ha a kelet-európai professzorok is szeretnék pártfogóan a funkcionáriusok vállára tenni a kezüket. Néha azonban úgy tetszik, hogy a párttitkár teszi pártfogólag a professzor vállára a kezét. Nyugaton az egyetemi testület az értelmiség uralkodó rendje. A testület leszámol a felületes baloldaliaskodással, monopóliumává teszi a baloldali kritikát, s alkotóan beépíti a rendszerbe. Az egyetem és a hatalom viszonya változó, de a dolgok gyárainak a tanult emberek gyárai mindinkább fölébe nőnek. Ennek a tudásnak tiszteletreméltónak kell lennie, hogy az első és az utolsó szó az övé legyen. Annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy általános akadémiai vélekedés szerint egy olyan kormányzat, amely akadémikusokat kér fel tanácsadó és vezető tisztségekbe, jobb, mint egy olyan, amely nem kéri föl őket.

 

A racionális tudás büszkén fölfelé tör, biztos helyet keres a társadalomban és sikerének mérhető jeleit. A racionális ember nem tud nem karrierista lenni. Önmaga és a többiek közé intézményes absztrakciókat helyez. A siker mérhető, a boldogság nem. A siker racionális, a boldogság irracionális. A siker a további sikerért van, a boldogság jelen van, és kész. Egy racionális értelmiségi szemében egy jónevű egyetem professzora boldogabb, mint egy névtelen egyetem professzora. Az élet öncélúsága nem racionális eszme. Lemondani a társadalmi biztonságról, lefelé menni, önmagunkat irónikusan leleplezni: bolondok útja.

 

A vallás, a játék, a szerelem, a bűn és a halál nem alakítható át célirányos műveletsorokká, ezek a dolgok a pontatlan beszéd metaforái, voltaképpen nincsenek. A ráció megoldásokkal szövi be a megoldhatatlant, s a kiszámíthatatlan egyszeriséget, mint valami obszcenitást, kikerüli. Ha ez nem megy, egy kissé meg van sértve. De mit csináljon szerencsétlen író a szervezeti tudással? Ha nincs személyes tudása, mije van? Magát mezteleníti le, rejtelmes forrásokból emlékezik szinte mindenre. Valamire való író nem korlátozza kalandját, s egész életével ír. Az író, aki jó professzor is, íróként gyanús. Csak a gyanús író nem gyanús. Az irodalom tudása kísértő tudás, ha tetszik betegség. De a bolond olykor játsza a hülyét, hogy ne bántsák.

 

Az újkori kultúra – mert növekedésre irányul – racionális. Aki emelkedik, szerez, halmoz, aki mind többet akar magának abból, amit környezete becsül, az ésszerűen viselkedik. Aki beéri azzal, amije van, irracionális. Aki nem halad előre, az hátrál, így figyelmeztetik. Mindegy, hogy mit gyűjtesz: ha környezeted az állami kitüntetéseket becsüli, gyűjtsél állami kitüntetéseket. Ha környezeted a pénzt becsüli, gyűjtsél pénzt. Ha mindkettőt, akkor gyűjtsd mindkettőt, különben nem viselkedsz ésszerűen.

 

Ha az életet a maga jelenvalóságában jónak érzed, ha nem rendeled alá napjaidat valami távoli célnak, akkor egyre furcsább vagy a kortársaid szemében. Megbízhatatlan ember mond igazat, mert ehhez van kedve ott, ahol hazugságért lehet kitüntetéseket kapni. Aki nem akar jobbnevű városnegyedbe, és mutatósabb lakásba költözni, s hogy odaköltözhessen, aki nem akar nagyobb jövedelmet, aki inkább mélázni szeret, sem hogy erejét a nagyobb jövedelemért megfeszítené, az talán okosabban tenné, ha pszichiáterhez fordulna. Feleségének minden oka megvan rá, hogy ezt tanácsolja neki.

 

Én főképpen azért írok, mert minden tevékenység közül ez köt le a legjobban. Ismerek egy fényképészt, akit a fényképezés, egy papot, akit a temploma, egy kertészt, akit a veteményeskertje; racionális kultúránknak mindannyian kétes figurái vagyunk. Minden legyen valami másra jó, mint ami. A regény legyen tudás, vagy legyen nevelőhatású, nem elég, ha élvezetes. Az irodalom legyen tanítható szakma, amelyben a teljesítmény mérhető. Mondjon le kiszántható rejtélyeiről, foglalja el helyét az ésszerű tudás csarnokában. Szolgálja a nemzetet, gazdagítson valamilyen elvont csoportfogalmat. Azt hiszem, az irodalom rossz gyerek ebben az újkori kultúrában. Minél jobb irodalom, annál rosszabb gyerek. Valamire való író nem tudja elfelejteni, hogy minden teremtett lény arra való: élje a maga életét. A kultúra zöme ravaszkodás, amely erről akar lebeszélni.

Arc és álarc¹

Az irodalom irónikus álarc. Tudja magáról, hogy az. A nem irónikus álarc hazugság. Az álarc az arc metaforája élesen hangsúlyozott és talányos. Emlékezetemben mások arca néhány egyszerűsített vonás. Magam elé idézve mások arcát, képzeletem sorakoztatja föl műveit: ismerőseim álarcait. Az ősöknek, az isteneknek, a démonoknak csak álarcuk van, ezzel, agresszív élességükkel nőnek a mi lágyabb, bőbeszédübb arcunk fölé. Arcomat a természet csinálta meg az idő, álarcaimat én magam, ettől elvontak, egyszerűsítők, gyerekesek, igazán emberi alkotások. Szükségünk van rájuk, mint a szóra, nem tudnánk kommunikálni nélkülük. Bemutatkozunk egymásnak, meglengetjük egymás felé a maszkunkat, mint a kalapunkat. Az író maszkmester, mitológiagyáros, költ egy álarcot, mögétekint, és megpillant mögötte egy másik álarcot.

 

Az egymás mögött sorakozó álarcoknak misztikus végtelensége van, mindegyik mögött van egy másik. Nézhetem egy másik ember arcát a kozmosz emblémájaként, ha szeretem; nézhetem úgy is, mint halotti maszkot, ha nem szeretem. Kifestjük egymás álarcait, majd gyanakodni kezdünk rájuk és letépjük. Annyiféle álarc van, ahány emberi viszonylat, s ez megnehezíti a gondolkodást a tárgyról. Próbáljuk meg telefonon elmesélni tegnap esténket, a társasági összejövetelt néhány perc alatt. Elemeket választunk ki az emlékfolyamból, s összekötjük őket a véletlen stilizáló logikája szerint, a rejtett indulatok sorrendjében. Ahogy elmeséljük a többieket, szellemes vagy unalmas álarcot készítünk róluk. Igazában talán az arcot keressük, lehet, hogy csak egyetlenegyet, lehet, hogy az álarcok csupán közelítések ennek az egyetlen arcnak a megismeréséhez. Mert nagyon bizonytalanok vagyunk, hogy látjuk-e a velünk szemben lévő arcot. Álarcokat illesztünk rá, egyik sem illik rá igazán, átmosolyog rajtuk. Az arcot megtalálni lehetetlen. Két végtelen nem eshetik egybe. Két arc nem nézheti meg egymást igazán. Álarc nélkül nem találkozhatunk. Az álarc episztemológiai tréfa.

 

Minden kultúrának megvan a maga jelmeztára, maskarádéja, a történelemnek a maga szoborcsarnoka. Ott sorakoznak a hősök és az árulók, a karizmatikus vezérek és a töprengő gondolkodók, a tevékeny iparkapitányok és polgármesterek, úgy viselkednek, ahogy kell, engedelmeskednek saját álarcuknak. Mózes és Krisztus, Buddha és Mohamed álarca, Nagy Sándor és Julius Cézár, Hitler és Sztálin álarca. Alvó, szeretkező, mosakodó arcukat nem szoktuk elképzelni, az már irodalom, mint Napóleon vizes, kövérkés háta a tábori mosdótál fölött a Háború és Békében. Szemléljük kultúránk szigorú és megfeszített arcát a pártszékházakban, a bankszékházakban, és a nukleáris rakétákban. Olyan, mint egy visszatartott ökölcsapás. Erkölcsi rokonszenvet érzek mesterségem iránt, mert kérdésessé teszi a parancsosztók álarcát. Minden valamire való író anarchista kísértést érez: lemaszkolni a komoly szörnyetegeket egészen a csontvázukig. Az irodalom: a kultúra szorongása, rossz lelkiismerete és mosolya önmagán, üzenete a századokhoz, hogy nem kell a dolgokat olyan halálosan komolyan venni.

 

Arc és álarc antinómiája morális konstrukció. Ez nem olyan nagy baj, de jó tudni, hogy az. Nincs olyan szerelmes, aki ne keresné szerelme igazi arcát, bár vélhetően a nem igaziakban is öröme telik. Állandóan gyanakszunk, hogy amit látunk, az nem igazán igaz, hogy a jelenségvilág fátyla egy rettenetes vagy magasztos lényeget takar. Az író szerepről-szerepre vedlik, előbb a közhelyesebbekből vetkőzik ki, aztán a furcsábbakból. A jelenségek erdejében körvadászat a lényeg után. A sokféle, szavakkal megfogalmazott lényeg azonban a józaneszű szemlélőben az álarcosbál benyomását kelti. A táncosnők ösztövérek, a bál egy kissé unalmas. A lényeg professzorok hipotézise. A professzorok erkölcsileg helytelenítik az álarcokat. Ami engem illet, nem szeretném, ha lényegemet jelenségeimtől elválasztanák. Ehhez az intellektuális művelethez valamilyen gyilkolószerszám kell. Egy jó regény: álarcos igazság. Egy akasztófa: meztelen hazugság.

 

Mért bujócskázik az író? Miért akar ez az öregember fiatal lány lenni? Miért akar ez a fiatal lány öreg ember lenni? Az irodalom álarc, amely arcnak látszik. III. Richárdról, aki gazember akart lenni, a közönség tudta, hogy csak színész, festett arccal, rongypúppal a hátán, mégis megdobálta. Csak a többiek álarcok, s mi nem vagyunk azok? Tudnom kellene, hogy az egész csak irodalom, akkor is, ha a talpamat verik.

 

Képzeljünk el egy államtitkárt: úgy ad kezet, úgy mosolyog, úgy ráncolja a homlokát, mint egy államtitkár. A szerep rákövül viselőjére, de nem válik igazán arccá, hiszen elég könnyen kicserélhető. Ha az államtitkárt leváltják, arca is megváltozik. A társadalomnak kellenek a szerepek, s hozzájuk morálokat rendel. Mindenki megtanulja, hogy mi a dolga, rend akkor van, ha mindenki e játékszabályok ismeretében jár el a többiekkel szemben, viselkedése csak így lesz kiszámítható. Az elmebetegek nem tudják szerepüket a többiekéhez igazítani, álomszerű világukban nehéz eligazodni, s váratlan képtelenségek történnek. Legtökéletesebben a robotautomata igazodik a szerepéhez, semmilyen váratlan cselekedetre nem ragadtatja magát, legfeljebb elromlik.

 

Minden kultúrának, ideológiának megvan a maga kiérlelt közhely és szereprendszere, megvan a maga ikonográfiája, s mindazokat, akik nem rendelik alá magukat: bünteti. Hitler és Sztálin ikonográfiája gyilkosan egyszerű volt, halálfia lett, aki nem viselte éjjel-nappal az általuk elrendelt álarcot.

 

Az emberek ragaszkodnak a szerepükhöz, mert ez adja biztonságukat, de feszengenek benne, mert kényelmetlen. Álarcunk korlátolt, arcunk azonban megfogalmazhatatlan, s csak olyankor mutatja meg magát, amikor hibásan játszunk, amikor megsértjük, vagy éppen megújítjuk szerepünket. Rejtőző arcunk a szerepünknél meghatározatlanabb és gazdagabb. Az írók mindig is emlékeztetni próbálták olvasóikat erre a feszültségre arc és álarc között. Megrajzolták és kétségbevonták az álarcokat, keresték, mi a titka egy embernek, szemérmetlenül meglesték hitelesebb arcát, mint egy mélytengeri állatot, amely csak villanásra tűnik fel. Mintha valamennyien – a kultúra alaptermészeténél fogva – többé-kevésbé hazugok lennénk. Az igazság vadászai leleplezett bűnök, szenvedélyek, gyötrelmek, betegségek trófeáival tértek haza. Ezekből lett a kor gondolkodásmódjának újabb sémája. A tizenkilencedik század regénye azon volt, hogy az arcot és az álarcot, mint az igazat és a hamist megkülönböztesse. A huszadiké lemondott erről, s vádló szarkazmussal arctalan lényeket, üres álarcokat mutat.

 

Az írótól megrendelői azt várják, hogy elevenítse arccá a hivatalos kultúra jóváhagyott, vázlatos álarcait. Csináljon megrendítő metaforát a bankigazgatóból vagy a párttitkárból, mutassa meg, hogy valójában milyen emberiek. Ha nem ruházza fel hibákkal őket, hogyan világíthatnának erényeik. Szabálytalannak kell látszaniuk, hogy a szabályosságuk meggyőző legyen. A társadalom rendfenntartásához szükség van a pozitív és a negatív szerepek stilizált sorozatára, érezzen az olvasó rokonszenvet a jók és ellenszenvet a rosszak iránt. Ez a stabilizált hierarchia menny és pokol között a társadalom erkölcsi tudatának képeskönyve, metaforák alakjában fejünkbe épített rendőri cenzúra.

 

Kelet-Európa ideológiai társadalmaiban az irodalom fontosabb, mint a polgári társadalmakban, olykor az egész közélet egy-egy regényalakról vitatkozik. E társadalmak lappangó párhuzamos kultúrája időnként olyan arcképeket szembesít a cenzúrázott ikonográfiával, amelyek nem férnek el benne. Vannak határok, s olyan autonóm metaforák, amelyek csak a kéziratos irodalomban terjedhetnek. Bohóctréfák a fegyveres testületek álarcosbálján. Ez a médium, s a vele járó kellemetlenségek nem annyira csábítók, hogy az írók többsége ne a hivatalos ikonográfiát próbálja némileg finomítani.

 

Kelet-Európa alkalmas terep arra, hogy goromba episztemológiai kétellyel szemléljük a kultúra alkotóit és alkotásait. A megvalósult eszme társadalmaiban mindinkább a kultúra-alkotó értelmiségiek cenzúrázzák a kultúrát, a sajátjukat is természetesen. Indokolt, hogy vidám kritikával deszakralizáljuk az úgynevezett magas kultúrát, és benne az irodalmat. Az államszocializmus kiváló ösztönzés a tudat önkritikájára. Lehet, hogy ez a művelet nem különösebben népszerű, de alighanem fölszabadítóbb, mint egy újabb ideológia előállítása. Föltehető, hogy az értelmiségi osztály uralma nem múló átmenet, hanem egész civilizációs korszaknak ígérkezik. Ez az osztály képes arra, hogy uralmát hajlékonyabbá, elegánsabbá és ellenállhatatlanabbá tegye. Történetileg újszerű kihívással szembesültünk. Az államszocialista romantika hálójából kikeveredve gyengeség volna önsajnáló disszidensromantikát szőnünk magunk köré.

 

Az irodalom – mondják – világot teremt egy tudat ablakából. Mi ez a világ? Nem az univerzum, nem is az atomi szerkezet. Az író az emberek világában is csak annyit ismer, amennyi az övé. Írói világom? Én vagyok az. Amit a fejemben hordok. Műveim: álarcaim. Mint tény csak álarc van, arc csak mint utópia van. Ha lenne arc mint tény, az csak az egyik arca lenne valakinek az elképzelhetetlenül sokból, olyan alkalmi, mint egy fénykép. Önarcképünk is jobban sikerül, ha nem felejtjük el, hogy személyiségünk is vallásos föltevés, amelyre éppolyan szükségünk van, mint a lábunkra. Ha netán mégis lenne arcom, magában foglalná minden lehetséges arcomat, de vajon ezt ki ismerhetné? Én biztosan nem, tudásom a többiekről méginkább véges, olykor csak egy-két vonás, karikatúra. Magamat, s a többieket csak úgy tudom látni, ahogy itt és most lehet, környezetem sztereotípiával. Körbeértünk: a regény világa az író álarca.

 

Nemcsak egy mosoly vagy egy riadalom tartozik az archoz, hanem az is, ami a világból megmosolyogtat vagy megriaszt. Bele kell törődni, az irodalom antropocentrikus, ez a centrum pedig a miénk, eleven személyeké, tőlünk független emberi központ nincsen, legföljebb pártközpont. Bármilyen tárgyilagosan írom le, regényemben egy utcakép: önarcképem része, egy Budapesten vagy New Yorkban élő emberé. A huszadik századi esztétikai fölismerés, hogy a realista regényfigurák nem igazán reálisak, bennünket ma már nem döbbent meg. Miért lennének reálisak? Ez éppoly különös igény lenne, mintha elvárnók, hogy a bűvész csakugyan hasítsa ketté a szekrénybe zárt munkatársnőjét. Ki tagadná, hogy az irodalom, még a legunalmasabb dokumentáris válfaja is fikció. Nem tudhatjuk, hogy amit a szerző mond, igaz-e vagy sem. Ha jól írja, elképzeljük Charon csónakát is, ha rosszul írja, nem tudjuk elképzelni még a vonatot sem, pedig már ültünk vonaton. A pozitivista és marxista esztétikák közös rögeszméje, hogy az irodalmat a valóság tükrözésére kötelezik. Ennek éppen annyi értelme van, mintha utasítást kapnánk, hogy költözzük a Föld nevű bolygóra. Mi egyebet tehetne az irodalom? Semmi nem tud az eszünkbe jutni, ami ne lenne valóság. Egy téves eszme nem az? A hidrogénbomba nem az? A realizmus igénye csak akkor válik érdekessé, ha meg kell határozni a valódi valóságot, mert az íróé nem a valódi, másoké valódibb, például egy kiadói vagy minisztériumi hivatalnoké. Ha a valóságról ez utóbbiak hivatalból többet tudnak, akkor a realizmus kérdése ijesztően érdekes kérdés. Különben a regényem: szöveggé szerveződött tudatom, amely lehet érdekes vagy sem. Így a regényem a valóság eltorzítása, mert a torzítatlan valóság a központi pártlapban olvasható. Az irodalom realizmusa csak akkor érdekes kérdés, ha az irodalom bürokratikusan irányított.

 

Az irodalmi művet olvasója aszerint minősíti igaznak vagy hazugnak, hogy összeegyeztethető-e az ő ideológiájával vagy sem. A klasszikus művek annak köszönhetik szívós fennmaradásukat, hogy semmilyen konzisztens ideológiának nem tesznek eleget, megzavarták és átmetszették a jóváhagyott ikonográfiákat. Az ideológusok fegyvertelenek voltak velük szemben: mikor a Bűn és Bűnhődés, majd a Háború és Béke megjelent: mind a konzervatív, mind a progresszív orosz sajtó elégedetlen volt, ez a két regény senkit sem szolgált, időteltével az ideológusok hódoltak be nekik. Az ember elvont képével az egyén konkrét tapasztalata sohasem egyezik: ebből a konfliktusból él az irodalom. Ettől kihívóan enigmatikus a klasszikusok ikonográfiája.

 

A nagy művek iróniája meghaladja azt a naív kérdést, hogy kinek van igaza? Olvasójuk átéli minden szereplő igazságát, s nem tud döntőbíráskodni fölöttük. A tragédia azt jelenti, hogy nincsen magasabb szintű, föloldó igazság. A kórus igazsága nem haladja meg a protagonistákét. Az irónia azonban megsemmisítené önmagát, ha nem keveredne hozzá szerencsére a korlátoltság salakanyaga, a tökéletesen eredeti művek várába nem lenne bejáratunk. A szellemes hatóanyaghoz egy kis kortársi, ostoba vivőanyag is kell. Ez az inherens butaságuk teszi az óriásokat liliputi cérnával megkötözhetővé. De aztán újra meg újra fölállnak.

 

A jó irodalom kulturális anomália. Arcképei morálisan osztályozhatatlanok, s módot adnak arra, hogy a kortársak elszórakozzanak ilyen talányokkal: optimista-e vagy pesszimista, etikus-e vagy cinikus a Hamlet? Merő látszat, hogy egy jelentős mű beilleszkedik valamelyik intézményesült kortársi világnézetbe; háziasíthatatlanul maguknak való állatok. Mindannyian végtelenül többek vagyunk, mint aminek látszunk, a jó írók kibeszélnek ebből a többletből valamit, a királyt és a csavargót, a szentet és a gyilkost. Matuzsálemet és a csecsemőt. A regényíró, szemben akár a benne lakó filozófussal, nem mesterkedik azon, hogy az immanens létezést és az utópikus szubsztanciát összeboronálja. Eszébe sem jut, hogy egy gyerek halálára a világtörténelemben keressen vigaszt. Éppenséggel az antinómiákból él. Megengedi magának, hogy éppoly örvénylő álarcrendszereket építsen, mint a társadalom, vagy ő maga. Örül annak, hogy sokféle álarc van, és irtózik azoktól, akik valamilyen erkölcsi rögeszmétől vezetve arra törekszenek, hogy csak egyféle legyen. Az erkölcsös társadalom haragudhat a tolvajra, regényben a tolvaj, ha jól van megírva, legalább olyan szeretetreméltó lehet, mint akár a főügyész.

 

De a legerősebb tehetség sem tud kilépni korának gondolkozási technikáiból, mítoszaiból és ellenmítoszaiból. Azt nézi, amit lát, azon gondolkozik, ami a kortársakat foglalkoztatja, kiszökik korának hivatalos ikonográfiájából, és csinál helyette egy másikat, amely tükörarcként néz az előzőre, s bármilyen botrányos, röpke évek alatt történeti műemlékké változik. Évtizedek távlatából a legkihívóbb művek is milyen jámborak. Elandalodunk ezen fölényesen, de folytassuk az olvasást, fölényünknek se híre – se pora: King Kong tenyerén ülünk.

 

A huszadik századnak jelentős érdemei vannak az emberi arc eltüntetésében. A talányosan egyéni arc nem illik jól egy tányérsapkához. Az arc – korszellemünk parancsára – struktúrák elvont hordozója lesz. Nyugaton a pénz, keleten az államhatalom vallását ábrázolja, eleget tesz a feladatának: jelvény. Van-e arcuk a szervezett gyilkosoknak? Van-e arcuk a tömegsírba lőtt foglyoknak? Van-e arca a csokoládéreklám ujjongó kisgyerekének? Van-e arca a hüvelye felől fényképezett kebelcsodáknak, a nyilatkozó pénzügyminiszternek, vezérkari főnöknek, kulturális hírességnek?

 

Túldeterminált, átlátszó arcok se mélységük, se rejtélyük, se történetük, se önállóságuk, nem igérnek meglepetést, váratlan fintort, sorozatban készült, általános arcok, megfelelnek a normáiknak, olyanok, amilyeneknek lenniük kell. Egy lány megnézi halott apját, csakugyan olyan, mint egy hulla, hasonlít a televízióban látottakra. Az emberismeret ősforrása, transzcendens valóságunk a televízió ikonográfiája. A képernyőn megpillanthatjuk a születés és a meghalás eseményét, karosszékből nézzük az arcokat az orgazmus, a kínzás görcsében, vagy ahogy mondják, legbensőségesebb titkaikat, amelyek nem különböznek jobban egymástól, mint két szardíniásdoboz. Voyeur kultúrák körvadászata az egyéni arc után, amely nyomban, ahogy megfogták, tömegtermék lesz. A médiák ellopták, kapitalizálták, államosították az arcunkat, mi pedig mást sem akarunk, mint éppen ezt. Gyilkolj meg rejtelmesen fiatal lányokat, s integess összebilincselt csuklóval a tolongó kameráknak. Gyere vissza a klinikai halálból és adj interjút, hogy milyen volt. Nem te nézed a képernyőt, ő néz téged, nem ő hasonlít rád, te hasonlítasz őrá, megerőszakolja az arcodat. Miért tetszik olyan sok embernek, hogy megerőszakolják őket?

 

Mit tehet az író? Hámozza, levetkőzteti, tudata paradoxonjaiból formálja belső arcát. Véletlen arcából kevésbé véletlen arcot csinál, átvilágítja, megtisztítja a szerkezetét. Ellentétes erek kereszteződési pontjává teszi. Annál inkább van arca, minél inkább elüt a fölkínált normáktól. Munkában van, útban van, szembeötlően elidegenült álarc helyett, kevésbé nyilvánvalóan elidegenült álarcot keres. Ez a beszédes önlebontás az irodalom. Megépítjük belső arcunkat, mint egy labirintust, szórakoztatóan bonyolult tér lehet belőle. És meghívásunkra: átvonulnak vágyainkon és szorongásainkon, próféciáinkon és kétségbeesésünkön, szégyeneinken és önigazolásainkon az olvasóink.

 

Megszervezzük a városnéző séta útvonalát a fantazmáink között. Becsaljuk az olvasót az elvarázsolt kastélyba, ha minden jól megy, borzongani fog, nemi izgalomba jön, föllázad, megalázkodik, a halál környékén is megfordul; azután kicsit fáradtan kimegy a könyv végén az agyunkból. Bennünket követve a saját labirintusában is tett egy kirándulást. Szórakoztatóipar munkásai, megtestesítjük az olvasó kísértéseit. Csinálunk magunkból gyilkost és terhesanyát, olvasónk segítséget vár tőlünk, hogy elképzelje, milyen a szülés, az ölés, közvetítők vagyunk az elemi események és az olvasó néha kissé lusta képzelete között.

 

A könyv előtted, olvasó, mélységben kinyíló színpad. Ezzel a néhányszáz oldallal te is gazdálkodsz. Együttesen megcsináljuk az estédet: ott fogsz bolyongani a díszletek között. Figuráinkról el fogod hinni, hogy igaziak, a jászolban mosolygó kisgyerek és a napkeleti mágusok is, szükséged van rájuk. Vigyázz magadra, a helyzet nem egészen veszélytelen. Mondatról-mondatra jól meglepünk, elhitetjük veled álarcainkat, elbizonytalanítunk, beleszövünk a médiumba. Ha minden jól megy, belőled is mese lesz, a legkísértőbb jelenlét, amelynek nincs szüksége arra, hogy igazolja magát. Átéled az érzékelhető nyelv és a képzeleti utalások két párhuzamos sorának feszültségét. Folyamatos történetként dolgozod föl az egymás mögé vagdosott szövegdarabokat. Az író azon mesterkedik, hogy a következő mondat váratlan legyen, de kínál számodra egy pallót, amely a metafora szakadéka fölött átvezet.

 

Egy nyelvi közegen át, kedves közönség, támadást intézünk ellened. El akarunk csábítani, le akarunk venni a lábadról, el akarunk rabolni, szöktetni, kelepcébe akarunk csalni, szédítünk, sértegetünk, fontoskodunk, titokzatoskodunk előtted, megkínozunk, saját nyomorunkat etetjük meg veled, szeretkezni fogsz a hallucinációinkkal, bezárunk a kép keretébe, a regény várába, s kidobunk egy vers harminchetedik emeleti ablakán át, s közben tudjuk, nyavalyás közönség, hogy az egészet fényesen túl fogod élni. A kockázat a miénk: belső tudásunkat külsővé tesszük: ha nyomban megértenéd, hamarabb elfelejtenéd. A kísértő tartós szerelmet igényel, fényét, árnyékát átlopja az agyadba, nem tudod elfelejteni. Ne félj tőle, nem harap, olyan mint a holográf vámpírok Disneylandben. Persze azért megfogni bennünket nem lehet. Dehát, kedves közönség, fogdosd a szerelmedet, szükségtelen hozzánk nyúlkálnod. Mert el is kell felejtenünk téged, tökéletesen semmibe kell vennünk, azt kell hinnünk, hogy nem létezel. Mintha be lennénk zárva egy ablaktalan terembe és a vaksötétben beszélnénk. Körülöttünk talán vannak mások is, némák, halottak, ki tudja? Nem válaszolnak, de meghallgatják, amit magunknak mondunk a szuroksötétben.

Ez író? Hát igen. Valóságtorzító szörnyeteg. Hasfelmetsző. Visszaeső exhibicionista. Betlehemező gyerek. Tréfamester, aki mellesleg sejti, hogy mi az amit már végképp nem tűrnek tőle el. Olvasója a fellazított tekintély embere, akinek szüksége van a fellazító tekintélyellenességre. Matematikusok, üzletemberek, szakácsok, aki nem fér el bennetek, az a művész. Azt akarja, hogy a matematika, az üzlet és a konyha csak kifejezési eszköz legyen számotokra. Figyeljétek a század művészi forradalmait. Mind a formakereső anyag különösségét hangsúlyozták. Valamirevaló művészt semmi sem érdekel annyira, mint a médiuma. A század minden művészi eseménye formaproblémák új művészi megközelítése. A téma csak eszköz. Hagyjátok a tartalom erkölcsbírálatát. Mit törődtök vele, hogy egy képzeleti tárgy igaz-e. Minden művész azzal henceg, hogy realistább, szürrealistább, még igazibb valóságot tár föl, mint az elődei. A művészi kiáltványok reklámszövegét fogjátok föl úgy, mint a paciens beszédét a pszichoanalitikus heverőjén. Annyiban vagyunk realisták, hogy látnunk kell – szemünket behunyva – amit leírunk, ha mi nem látjuk, ti sem látjátok.

 

Figyeljük a technikát: hogyan készül a dolog? Dzsingisz Kán. Jézus Krisztus. Charlie Chaplin. Hogyan csinálták? Az sem különösebben fontos, milyen „életanyag” vesz körül. Keveset, nagyon keveset használunk föl belőle. A munka lényege a kiválasztás eljárásában van, ez a stílus. Minden valamire való művész formalista: igyekszik távolságot tartani a textúrán elhatalmasodó indulatos tartalmaktól. Minden mondat amúgyis elég zsírosan tele van emberi tartalmakkal. Szűrni-válogatni az erjedő anyag, hely és kor betolakodó ostobaságait. Egy jó regénynek voltaképpen minden szava idézőjelben van. Elszakadás, lefűződés, távolodás, fegyelmezett téves eszmék, módszeres skizofrénia, saját lélegzetvételed idézőjelbe tétele, a tudat önmagára figyel: irodalom.

Elkötelezettség? Felelősség? Jóideig rajongtunk a hivatásos forradalmárért. A fegyvercsempészért. A vállalati igazgatóért. A rendőrfelügyelőért. Meguntuk végre a tett ostoba kultuszát a művészettel szemben. Miért jobb lelőni egy embert, mint írni egy jó mondatot? A tett emberei – romantika nélkül – polgárok, hivatalnokok. De ti már nem vagytok istenigazában se polgárok, se hivatalnokok, se munkások. Unjátok a munkamegosztást, fogytán fogy az ipari társadalom mitológiájába vetett hit, bennetek van az új érzékenység férge. Olvasóink titkos írók valamennyien. Megelégelték már sokan közülük a társadalomtudomány nyelvi fordulatait, ahogy valamely dologról megállapítja: nem más, mint… A szórakoztatóbbat visszavezeti az unalmasabbra. Miért ne jöhetne az ész korszaka után a képzelet korszaka?

A művészek már elővigyázatosak a politikai forradalommal szemben. Tudják, hogy utána munkaszolgálat következhet. Ha már szabályoznak, szívesebben megyek – érzékeny regényíró – a bankfiókomba, mint a főhatóság székházába némi regulációért, hogy megtudjam, hányadán állok, s meddig tart a szabadságom. Bankomnak nem áll módjában engem sem kitüntetni, sem lecsukatni. Közömbös, hogy a bankigazgató olvasta-e a, regényemet, és hogy tetszett-e neki. Betétem összege akkor sem lesz kisebb, ha utálja, amit írok.

A művészi avantgard az értelmiség értelmiségének monológja, a gyanús értelmiségi beszél a gyanútlanabb értelmiségihez. Vagyunk már elegen, hogy eltartsuk egymást. A tömegkultúra mellett megfér a letisztított eljárások, az enigmatikus cinizmus elitkultúrája. Kinek tartozik a művész? Senkinek. Egyetlen csoportnak, államnak, ideológiának sem. Kifutok a kultúránkból, fussatok utánam. Kiverjük önmagunkat védett óljainkból. De ez a szakadatlan hajsza még szórakoztató is legyen. Tisztázzuk a helyzetet: ti vártok tőlünk valamit. Próbáljatok nem adni pénzt a műveinkért: megesz az unalom. Miről beszélnétek nélkülünk? Azt a sok építő szamárságot csak azért mondtuk, mert féltünk, hogy nem adtok enni és becsuktok.

Az ésszerű reformok nélkülünk is megjönnek. Nem vagyunk tanácsadók. Kísértők vagyunk. Játékvárakat építünk a tudat ellentmondásaiból. Például: a tudat önmagán túlra tör, de ami rajtam túl van, az a halálom, az önmagát meghaladó ember: öngyilkos. Fene se akarja meggyilkolni magát. Szerelmünkkel akarunk vacsorázni, s telhetetlen, fatalista derűvel szemügyre venni a helyet képtelenségét. De ha valami praktikusat akartok, vegyetek az áruházban meleg cipőt télire. Hozzánk ne gyertek meleg cipőért. Szögezzük le: nem vagyunk hasznosak. A patkányirtószer hasznos. Mi azt akarjuk, hogy képzeljétek el a patkányt, miután megette. Jusson eszetekbe: abból, ami igazán fontos nektek, semmi se hasznos. A gyereketek se hasznos. Ha mindenáron ezt akarjátok tudni: az irodalom erkölcsi haszna az, hogy egy darabig együttutaztunk. Mikor a regényünkből kiszálltok: egy kicsit álarc-érzékenyebbek lesztek. Kevésbé tudnak becsapni a szélhámosok, akik a maguk szélhámosságai fölé nem írják oda: regény. Figyelmes olvasónk tudja, hogy hozzátartozói is regényalakok, és mosolyog, amikor azok megfeledkeznek erről.

A sértődékeny állam

Én azt adom neked, hogy nem csuklak be, légy hálás ezért, s cserébe add a hallgatásodat, mondja a mi államunk az írónak. Tudja mondani azt is: adok neked pénzt, sikert, szeretni foglak, te meg csak írj, csak írj, s egészen picikét, ízléssel, tehetséggel dícsérj. Semmit semmiért, valamit-valamiért, szerződésajánlatát a hatalom méltányosnak szeretné hinni. Más állam nem tudja azt ajándékozni, hogy nem csuk be, mert nem áll módjában becsukni, de a szeretet annyi jelével sem tud elhalmozni, mert ez sem áll módjában. Igazán nem mondható, hogy a mi államunk nem akarná szeretni az írót. Elégedettségében is, elégedetlenségében is kicsit szenvedélyesebb, mint a hűvösebb természetű nyugati államok.

Csak egy baj van, kedves állam, mereng az író, ami kettőnket illet, én kevésbé érzelmes viszonnyal is beérném. Hogy szinte semmi közünk ne legyen egymáshoz, s messziről tudjunk csak egymásról, mint egy operaénekes és egy futbalcsatár. Hogy beszélhetsz ilyen együgyűen, mosolyog a hatalom, tudod, hogy nyugaton minden kapcsolat hűvösebb, nálunk pedig forróbb. Nem úszod meg közönnyel, szívem, vagy szeretet, vagy gyűlölet. Nem mondhatnám, hogy szeretlek, magyarázkodik az író, de abban sincs igazad, hogy gyűlöllek, pedig te folyton gyűlöletre izgatással gyanusítsz. Hát nem gyűlölet, fakad ki szenvedélyesen a hatalom, ha azt mondod rólam, hogy hatalom vagyok? Akkor inkább ne mondj semmit sem rólam, ha nem tudod azt mondani, hogy én a te kedvesed vagyok. Majd kitárja két vastag karját: Nem tudnál mégis egy kicsit szeretni? Az író sóhajt: ne haragudj, sétálok egyet, kiszellőztetem a fejem.

 

Enyém akar lenni, s azt akartja, hogy én az övé legyek. Miért ne szeretném egy kissé ezt az államot, amellyel a sors összezárt, hisz vannak nála kellemetlenebbek is, kérdi magától séta közben az író. Mindenáron neheztelni akarsz? Ha azt írod, hogy szereted, ő dícsér, ha azt írod, hogy nem szereted, mások dícsérnek. Akár így, akar úgy, önmagát adja neked, hogy írjad. Hozzád simul, érezned kell, jobb lenne a langyos közöny? Mit írnál akkor? Hogy ebben a langyos közönyben fázol?

Lehet, hogy igazad van, felel magában a hatalomnak az író, de értsd meg, öregszem, s élvezem a csendet a lakásban. De ha éppen hangokra vágyom, annyiféle hang van, nemcsak a tiéd. Te soha sem tudsz megfeledkezni magadról, mintha csak te lennél a világon. Félsz, hogy nem is vagy, ha kiderül, hogy csak egy vagy a többi között. Biztosíthatlak, nagyon is vagy. Próbálj egy kicsit szemlélődni. Ne beszélj ostobaságokat, jajdul fel a hatalom, aki erről a monológról is tudomást szerez a maga érdekes módján. Hatalom vagyok, hogy tudnék szemlélődni? Nekem mindig azt kell mondanom: helyes vagy helytelen.

 

Az alkotmányos demokrácia játékszabályai mellett a feleknek nem olyan nehéz kölcsönösen megbecsülniük egymást. Kinek-kinek megvan a maga erkölcse, senkié sem egyetemes. Egy francia író kedve szerint elmegy vagy nem megy el az államelnök villásreggelijére, akárhogy dönt, sem előnye, sem hátránya nem fog származni a dologból. Eszébe sem jut, hogy tanácsos elmenni, ha biztosítani akarja, hogy Gallimard kiadja a könyvét, s elutazhasson Firenzébe, mert ott jól szokta érezni magát. Az elnök az íróval kapcsolatban csak annyit dönthet, hogy elolvassa könyvét vagy sem. Az ő baja, ha a könyv jó és ő nem olvassa el. Az elnök elpirulna a titkosrendőrség ajánlatától, hogy az író leveleiből, lehallgatott hálószobai és telefonbeszélgetéseiből szemelvény-csokrot nyújtana át. Ettől az ízléstelen ajánlattól az elnök emberi méltóságában érezné sértve magát. Ha arra kíváncsi, hogy mi jár az író fejében, majd elolvassa a könyveit. Másképp állna a helyzet, ha Gallimard-t az elnök nevezte volna ki kiadóigazgatónak, ha az elnöknek ilyenformán módjában állna betiltani az író könyveit, s ha tőle függne, mint valami kegyajándék, a firenzei utazás. Akkor ésszerű lenne tanakodnia: hátha olyan elaljasodottan ravasz ez az író, hogy mégiscsak meg akarja jelentetni, esetleg éppen Firenzében a könyvét, hátha lefitymálja ezt a bensőséges kapcsolatot az útlevél és a villásreggeli között? Jelentsék, hogy mit beszél az ágyban, amikor a legvigyázatlanabb. Az elnöknek, aszerint, hogy hatáskörében áll-e betiltani az író könyvét vagy nem, az emberi méltóságról is szögesen különböző nézetei lehetnek.

 

Tudok olyan disszidenseket, akik gyanakodva méregetnek: ez az alak nem áll feltétlenül szemben a rendszerével? Hát nem, mit csináljak, így van. Szemben is, mellette is, ennek is, annak is, mindig csak feltételesen. Harcosok, militánsok, mint egy gyorsított filmben, cserélődnek gomblyukaitokban a pártjelvények. De miért vagytok mindig olyan mérgesek? A harcosok összesúgtak a hátam mögött – gyerekkorom óta újra meg újra –: megbízhatatlan. Mintha hájjal kenegettek volna. Vannak emberek, akik a szabad véleménynyilvánítást szelektíven kedvelik: itt igen, ott nem, ez ellen igen, az ellen nem. Politikusok. Nem vagyok apolitikus, mert nézem őket. Hogy az ördögbe tudnám nem nézni őket? Mindig odaállnak a látóterembe. Antipolitikus vagyok? Egy csecsemőt nézni kétségtelenül érdekesebb. Rádmosolyog, ha akar, ha nem akar, nem mosolyog rád. Etika-professzor.

 

Úgy tapasztaltam, hogy az ítélet embereivel csak egy darabig lehet együtt nevetni, aztán valaminek a nevében megsértődnek. Ez már mégiscsak sok, mondják valamire, amin nevetni is lehetne. A nőkről tudom, a férfiakról hallom, hogy merevek az ágyban. Nagyobb becsvágy, mint amekkora tehetség, mindig az önarcképükkel vannak elfoglalva. Teremtőm, milyen ügyetlenek egy finom humorú nővel: hosszadalmasan oktatják, hogy miért nemes a bosszú, és miért kell büntetni. Szívesen csapnak az asztalra, ha alkalom kínálkozik, hogy valamilyen embercsoportot megrójanak. Félelmetesen tudnak mennydörögni, ha ittak egy kis pálinkát. Szenvedélyük, hogy a művészetet eszmei tartalmára redukálják. Idegesíti őket, ha egy irodalmi szövegben a következő mondat kicsúfolja az előzőt. Egy miniszteri beszédben ilyesmi nem fordulhat elő; ezért a minisztereket komolyabb embereknek tartják, mint az írókat.

Igazuk van, csakugyan komolyabbak. Lenin félt az Apassionata szonátától: úgy észlelte kedve támad megsimogatni az emberek fejét, amikor hallja. Pedig nem simogatni, hanem ütni kell a fejüket! mondta borongósan, mint aki visszatér az ilyen gyerekségek közül egy komoly férfi gondjai közé. Talán aznap történt, hogy egy tévesen értelmezett utasítására ezer embert kivégeztek. Belegondolni is szörnyű, mi lett volna, ha Lenin gyakrabban hallgatja az Apassionátát.

 

Nem tudom, emberi fajtánk mekkora része tartozik az ítélkezők és tanácsadók alfajába. Közülük kerülnek ki a fennálló rend szenvedélyes védelmezői és szenvedélyes támadói egyaránt. A tréfában szeretnék kimutatni az aljast, a játékban a veszedelmest, ha nevetsz, mindig találnak ürügyet, hogy komolyságra intsenek, az ajkuk többnyire lefelé görbül, s büszkén látják lelki mozivásznukon magukat, ahogy komoran néznek a messzeségbe. Ők az engesztelhetetlenek, akik nem tudnak megbocsátani. Akik ha egyszer csalódtak valakiben, boldogan tagadják meg tőle legközelebb a köszönést. Imádnak megsértődni, s olyan önérzetesek, hogy ezt a puffadt önérzetet nem tudod meg nem sérteni. Minden szót aszerint mérlegelnek, hogy az hízeleg-e nekik, vagy ellenük irányul-e. Hogy találó-e, érdekes-e, az nekik semmi. Kedvtelve fakadnak ki szenvedélyes dühkitörésekbe, lelkük magömlése ez. Ritkán lehet velük jót nevetni a dolgok állásán, ezért nem nagyon jó együtt lenni velük. Moralisták, nevelők, harcosok. Megmondják a magukét, tetszenek maguknak, amikor az asztalra csapnak. Üdvtanuk van, kiválasztott bírák, gyógyító mesterek. A többieket vagy bűnösnek, vagy betegnek nézik, mert szüntelenül saját normáikhoz mérik őket. Tartanak tőle, hogy nincsen igazuk, ezért szakadatlanul leszólják a többiek igazát. Nem sok örömöt lelnek sem a munkájukban, sem a társaslétben, sem a szerelemben, s ezt nemcsak leleményesen, de mindig ünnepélyesen próbálják megbosszulni.

 

A szabad emberek civilizáltak, figyelmesek. Tetszik nekik a másik ember. A szabad ember tudja, hogy mennyire nem az. Többet tud a félelmeiről: s amikor belső rabságát észleli, úgy nézi magát, mint egy állatkertet, amelyben nemcsak vadállatok vannak, hanem rácsketrecek is. Minél függetlenebb vagy, annál ártatlanabb vagy. Maradj csendben és néha nyisd ki magad. Saját kapudban ne légy strázsa, jönnek a lehetőségek, engedd be őket. Valakinek mégiscsak kell, hogy tessen a világ, amelynek nem a szerencsétlenség az igazi természete. A fájdalom emléke, a félelem attól, hogy megint nyilalni fog, körülpáncéloz. Élni legalább olyan jó, mint nem élni.

 

Az emberi-jog-kampány felívelt, s most lehanyatlóban van. Ha nem megy, nem megy. Az amerikai elnök partnere az orosz elnök, vele, s nem az orosz disszidensekkel kell jóra jönnie. Az emberi jogok ügyével múló szerelmi viszonyba lépett, azután ráunt egy kicsit. A szelektív védelmet, amely az oroszok emberi jogaira érzékenyebb, mint az argentínek, a perzsák, vagy akár a kínaiak emberi jogaira, nem lehetett sokáig fenntartani. Mikor az iráni sah még a legnagyobb olajeladó és fegyvervásárló volt: a demokrácia nagy barátja címet kapta; pedig az iráni titkosrendőrség kínzásmódszereiről összegyűlt már addigra elég bizonyító adat. A tetszetősség kedvéért: az én országomban is bukása előtt néhány hónappal avatták a jogi egyetem díszdoktorává, nyilván mert olyan nagy tudósa az alkotmányos közjogoknak. Saját védenc diktatúrái fölött szemet hunyva, az amerikai kormány kisajátította az emberi jogok ügyét lélektani hadviselésének érdekében, s ettől a kelet-európai emberi jogvédők az amerikai ügynök gyanújába keveredtek. A felszabadulás ügyét egyszer már államosították, azt nyögjük azóta is, társadalmunkat éppenséggel államtalanítani igyekeznénk. Esztelenség lenne arra törekednünk, hogy most nyugatról államosítsák a szabadságunkat. A kelet-európai disszidens mozgalom eszköz lehet a nyugati baloldal ellen, ha nem tisztázzuk, hogy kivel vállaljuk a szolidaritást. Nem lehetünk a status quo védelmezői nyugaton, ha keleten annak kritikusai vagyunk. Ha otthon a kiváltságos kisebbséget bírálom, miért lennék külföldön a barátja? Jó fiúnak lenni nyugaton? Otthon sem vagyunk azok. Egy tömbön kívüli Európa eszméje – úgy rémlik – nemcsak moszkvai, de washingtoni kormánykörökben sem népszerű, pedig Budapesten ez a gondolat tetszetős. A morális bátorság nem jogosítja föl az ellenzékit a politikai ostobaságra. Emlékszünk Angela Davisra, szép volt, sajnáltuk, élete védelmében tiltakozó leveleket írtunk alá Kelet-Európában. Aztán megérkezett hozzánk. Hálás volt nekünk, de nem sokat tudott rólunk, s rögtön lelkendezni kezdett Csehszlovákia megszállásáért. Elment tőle a kedvünk. Szolzsenyicin sem volt bölcsebb, amikor nyugaton elmagyarázta, hogy Franco Spanyolországa, Pinochet Chiléje a jobbik alternatíva. Ha több szabadságot kívánunk a saját országunkban, akkor szolidárisnak kell lennünk mindazokkal, akik a maguk országában több szabadságot kívánnak. Bízzuk rájuk, hogy megítéljék a saját helyzetüket, és felejtsük el a katonai tömbök reálpolitikáját. Van azoknak épp elég hivatásos szószólója, akik rendkívül kritikusak és államellenesek, ha a másik tömb országairól van szó, és ugyanennyire lojálisak, ha a magukéról.

Nem bánom, hogy nyugaton csökken a piaci kereslet a kelet-európai disszidensek iránt. Menjünk csak ki a divatból, hosszú munka vár ránk, – ha módunk van rá – menjünk oda, ahol dolgunk van, a „népbe”, ahogy a múltszázadi orosz narodnyikok mondták. Országunk helyzetéről valami pontosat mondani, mélyebben megismerni társadalmunk nem-értelmiségi embereinek kívánságait és érdekeit: termékenyebb vállalkozás, mint a múltból élni, hajdani üldöztetések patétikus aurájából.

 

Mi Kelet-Közép-európaiak legyünk hosszútávfutók. Nemzeti politikánk van, kellünk az országnak, s az is kell nekünk. Ne hagyjuk magunkat kizárni belőle. A kelet-európai konzervativizmus szívesen exportálja a független értelmiségieket nyugatra. Nem becsukni akarja őket, hanem odaküldeni, ahol – úgy véli – terepszínűek. Ha azok: jól tette, ott a helyük. Függetlenségünk ismérve: nem vállunk exportáruvá, és nem vagyunk sehol a földkerekségen terepszínűek.

 

Az államszocializmus merevségét inkább az osztatlan államkultúra tartja fenn, mint a politikai rendőrség, de az államkultúra osztatlanságát a rendőrség szavatolja. Az engedélyezett kultúra zöme rendszer-dícséret, kisebb része zsörtölődés az uralkodó elvek alapján, a rendszerkritika törvénytelen. Az állami értelmiség hivatali feladatköre bebizonyítani, hogy az az igazi szabadság, ha nincs igazi szabadság. Aki azt gondolja, amit lát, és azt mondja, amit gondol rendellenes. Rendes ember a felülről irányított ember, akinek felettes énje főnökei elképzelt arcával azonos. Ha ők jóváhagyják, a lelkiismerete nyugodt, ha ők neheztelnek rá, boldogtalan. Óriási testnek érzi az államot, s magát szerény sejtnek benne. Szereti az egész logikáját – önbüntetően – saját porszemnyi rész-logikája fölé helyezni. Javadalmaiért nemcsak a munkáját adja: hűségét is. S hogy bizonyságot adjon hűségéről: a hihetetlent is elhiszi.

 

Az államszocializmusnak három pólusa van: a politikai bürokrácia, a technokrácia és a munkásosztály. Közöttük a középrétegek ide-oda húznak. Mindhárom pólusnak külön érdeke van, amely a másik kettővel részben egyezik, részben ellenkezik. A politikai bürokráciát és a technokráciát összefogja a közös értelmiségi osztályérdek, de elválasztja, hogy az egyiknek a hatalom sérthetetlensége kell, a másiknak pedig a versengő hatékonyság, amely a hatalom egységének elvét megsérti. A bürokrácia ragaszkodik az uralkodó ideológiához, a technokrácia viszont tárgyi szakismeretekkel szeretné fölcserélni azt. A bürokrácia korlátozza a dolgozók jövedelmét, nem engedi őket se vállalkozni, se szervezkedni, de állandó munkájukat biztosítja. A technokráciától több bért és mozgási szabadságot kapnának, de több piaci kockázatot is.

 

A technokrácia emelkedőben van, belül a hatalomban, mint a polgárság volt a francia forradalom előtt. A párttitkár szeretne főmérnök lenni, a főmérnök nem szeretne párttitkár lenni. A bürokraták és a technokraták kölcsönösen becsapják egymást, s a közös szövegen belül máshová teszik a hangsúlyokat. A hatalmi monopóliumot a technokraták megosztani, a bürokraták tömöríteni akarják, de a tömeges rendőrterrortól már ők is félnek. Megtapasztalták, hogy a rendszer órák alatt szétolvad, ha túl sokan utálják. Inkább kormányoznak nyúlós, de formális törvényekkel, olykor érdekegyeztetéssel. A rendőrség legyen mindenütt ott, de mérsékelje magát. A reformok sorra elakadnak, mert a technokrácia – a szakértelme elismerése fejében – lemond a politikai tabuk bolygatásáról. Egy kevés piaci szabadságért lemond a politikai szabadságról. Itt tartunk, se kivirágzás, se tragédia.

 

Az államkultúra elmúlt negyedszázadának, amelyet a politikai elitkisebbség és az értelmiségi osztály többségének kényszeregyezsége és csendesebb-hangosabb birkózása jellemez, megvan a maga stílusa. Az értelmiség lelkébe fogadta a rendszert, de szomorú. Valamire való értelmiséginek rosszkedvűnek kell lennie. Ha a hivatalos kultúra azt várná tőle, hogy ő boldog legyen, ő csak azértsem lesz az. Ami persze a hivatalos kultúrát mérsékelten zavarja. A kompromisszum értelmisége reménytelenül meghatározottnak érzi magát, állapotának felelősségét így nem kell magára vállalnia. Nyűgösködhetünk, lustálkodhatunk, közben kicseréljük a kocsinkat és a szeretőnket, ahhoz még van egy kis életkedvünk. Minden féltehetségnek ajánlanám, hogy jöjjön hozzánk: paradicsomra lel. El sem kell indulnia a versenypályákon, s nyomban felmagasztosíthatja a kudarcát. Meg sem kell írnia művét, amely minden bizonnyal zseniális lenne, úgysem közölnék, inkább iszik egy kis pálinkát. De a részeg is tudja: hol-mit engedhet meg magának, ha állami iszákos akar maradni.

 

Az állami tervgazdaságnak is megvan a maga költészete, amellyel az inflációs hiánygazdaság zavartalanul összefér. Kevés ember felelősség nélkül költhet sok pénzt közcélokra, s közben az ő zsebükben kevés pénz van. Megtanulják alaposan a személyes célok és a közcélok metafizikai különbségét. A közcél tulajdonképpen olyan cél, amelyből kevés személyes öröm származik. Az emlékmű, a székház, a tank, az ellenőrző apparátusok és a fegyveres testületek magas létszáma: közcél. A gyár is, akkor is, ha csak veszteséget gyárt. A tervalkotó nagy tervek alkotásában örökíti meg magát. Amiatt, hogy mire költi a sok pénzt, sem a piaci kereslet, sem az adófizetőtársadalom nem vonhatja felelősségre. Csak a főnökei, de ők maguk is osztoznak ebben az alkotási révületben, ők is remekül tudják a közcélokat a személyes céloktól megkülönböztetni. Puritán emberek, erkölcsi gyanakvással szükséges rossznak tekintik a személyes fogyasztást. Amíg a tervalkotók döntenek a társadalmi tőke nagyobb részéről, addig gyakran fogják mondani a boltokban, hogy nincs, addig gyakran lesz sorállás, feketepiac, vesztegetés, addig nekem kell keresnem az intézmények kedvét és nem azok keresik az enyémet.

 

A kommunista világ eszmeérzékeny. Itt a vallásos-elmélkedő-kritikai magatartásnak nagyobb súlya van. Itt nagy horderejű a kérdés, hogy a vezetők milyen eszmék nevében vezetnek, s hogy a nép milyen eszmék nevében engedelmeskedik, morog vagy bírál. A rendszer cementje a döntéshozók mindenkori írott és íratlan ideológiája, amelynek a társadalom minden egyes tagját szeretnék megnyerni. Az állampolgárok nemcsak a választásokon szavaznak a rendszer mellett, sokkal inkább azzal, hogy megtanulják és naponta követik elég bonyolult és furcsa játékszabályait. Az államideológia köznapi erkölcsöt és civilizációs szokásokat teremtett magának, s rájuk támaszkodik. Ezért állam és állampolgár szempontjából éppoly kockázatos az utcán hangosan énekelni, mint kétségbevonni a párt vezető szerepét.

 

Azok az otthoni emberek, talán mert kevésbé sikerül a dolguk, mert lemondóbbak, mert a siker nem olyan erényes, s a létrákon fölfelé kapaszkodni gyanús, azok az otthoni emberek vannak olyan függetlenek, mint az itteniek. Fontosabbak egymásnak, érzelmesebbek egymással, indulatosabbak is, mint a nyugatiak. A New York-i Fifth Avenue-n sem jobbak az emberek egymáshoz, mint a szülőfalumban, Berettyóújfalun. A szerencsésebbek nem együttérzőbbek, a nehézéletűeknek a szíve is nehezebb. Ha szociológiai elvontságaimmal azonosítanám az embereket, puszta tünetté száradnának, s elmenne a kedvem tőlük. Akkor csak fogalmi képem ábrái, talán nincsenek is, s eloszlik értük a felelősségem is.

 

A nyugati emberekben kialakult egy manicheisztikus kép a mi világunkról. Egyik oldalon a represszió félelmes árnyai, másik oldalon a hősleg szembeszálló értelmiségiek maroknyi csapata. Egy ifjúsági regény történeti víziója. Igaz, nem könnyű megérteni, hogy az ellenállókban is benne vannak a nem-ellenállók, sőt az elnyomók is.

 

Össze vagyunk szőve mindannyian, és ez a cinkos meghittség adja helyzetünk különösségét. Hogy vetnénk meg a zsarnokot, aki előtt meghunyászkodunk. Túlságosan gyakran voltunk zsarnokok és meghunyászkodók. Várjuk a szenteket, hogy vessék kövüket ránk, nem állnak elő. Se vádlott, se bíró, itt állunk, hanyag emberek, akik jobban is megtisztelhettük volna az életünket. Semmi sincs elveszve, sokan vagyunk kíváncsiak a holnapra. Talán egy jó kirándulás önmagunkba, talán egy jó kis színház és népünnepély a köztereken. Előadás után, melyben a színészek borzasztóan fenekedtek egymás ellen, hátul a színészbejárón kijövet, egy vendéglőbe mennek vacsorázni.

 

Ülj már le egy kicsit, akkor vagy fontos, ha nem akarsz az lenni. Ne akarj senkit megnevelni, nevess egyet, vagy sírjál, mindegy. Mesélj inkább egy jó történetet. Hideg van, keress egy-két jó embert, s húzódj le, amennyire csak tudsz; odáig, hogy már elfelejtsd: ki vagy. Ebben a normális világban ugyan miért lennél normális?

 

Haza akarok menni. Magyar értelmiséginek a legtermészetesebb helye Magyarország. Illenék otthon élve is bizonyítanom, hogy az autonómia belülről jön, lassan kiművelődő gondolat- és akaratszabadságunkból, ha környezetünk nem siet is jutalmazni érte. Mindennap válaszolunk a közegellenállásra, megmérjük erkölcsi készenlétünket. Gyakrabban kutyák vagyunk, ritkábban farkasok, ennek is, annak is egy kissé megbízhatatlanok.

 

Állásvesztés, öregkor, váratlan betegség képzete New Yorkban szorongatóbb, mint Budapesten. Miért növelnénk személyes kiszolgáltatottságunkat a világpiac kockázataival, a műszaki haladás brutális zökkenőivel szemben? Miért szokjuk meg, hogy titkolnunk kell munkatársaink előtt betegségeinket, családi bajainkat, nehogy alkalmatlanabbnak tűnjünk föl a versenyben, mely nemcsak vállalatok, hanem a vállalati alkalmazottak között is folyik. Kelet-európaiként ezt a szorongást nem irigylem a nyugati emberektől. Nem ártana, ha a keleti totalitarizmusok szigorú erkölcsű elemzői ezt a tényezőt is figyelembe vennék. A kelet-európai rendszerek szilárdsága nemcsak a fegyveres közhatalom túltengéséből vezethető le. Hogy sok embert a biztos nyugdíj jobban érdekli a sajtószabadságnál, erről leginkább azoknak az amerikai öregeknek az erkölcsi ítéletét hallgatnám figyelemmel, akik szerény kis állami segélyükből tengődve adománynak, s nem jogszerű jövedelemnek a birtokosai. Engem a sajtószabadság nagyon érdekel. A közvetlen és közvetett cenzúrát utálom, az öncenzúrát is kerülöm képességem szerint. De az öregek emberi jogáról sem akarok megfeledkezni, nem alábbvaló, mint az íróké.

 

Van egy terület, ahol az állam és az állampolgár jogviszonya tisztázatlan és önkényes, ahol az egyén hathatós jogvédelme nem érvényesül: ez a politikai jogok szférája. Az államhatalommal szemben az egyének kritikai ellenőrzési joga bizonytalan. Az alkotmány, a joggyakorlat, a nyilvánosság intézményei és erkölcsi elvei nem adnak biztos védelmet a hatóságok, a vezetők önkényével szemben. Ez a jogbizonytalanság az államellenes izgatás törvénycikkelye köré sűrűsödik.

 

Elvileg az alkotmány biztosítja a szólás, a kultúra és az egyesülés szabadságát – a magyar alkotmány példáját említve, szerény megszorítással – „a dolgozó nép érdekeinek megfelelően”. A dolgozó nép érdekeit azonban a dolgozó nép közvetlenül és nyilvánosan nem értelmezheti. Vitás esetekben azok hivatott és kizárólagos jogkörű tolmácsa az államhatalom, valamint annak rendőri-bírói szervei. Ezek saját hatáskörükben eldöntik, milyen írott vagy szóban elhangzott kijelentések sértik az államot – illetőleg egy logikai bakugrás révén – a dolgozó nép érdekeit. Az alkotmány nem írja elő alkotmánybíróság fölállítását annak eldöntésére, hogy az államhatalom egyes döntései a dolgozó nép érdekeivel – tehát az alkotmány rendelkezéseivel – összhangban vagy ellentétben állnak. Amikor az államideológia dolgozó népet mond, államhatalmat gondol.

 

A büntető törvénykönyvnek az államellenes izgatásra vonatkozó törvénycikkelye puszta létével és megfogalmazásmódjával bizonyítja, hogy a társadalom a politikai jogbizonytalanság állapotában él. Elvileg egy bíráló mondat, amelyet egyetlen más személy, akár a gyerekünk előtt kimondunk – a hatóságok rosszindulata, vagy esetleges, ellenünk irányuló, de ki nem mondott politikai elhatározása esetén – elegendő alap lehet vád alá helyezésünkre.

 

Egy barátomat a hatvanas években, államellenes izgatás címén vád alá helyezték, mert azt mondta egy ismerősének, hogy Angliában nagyobb a szólásszabadság, mint Magyarországon. A rendőrség, az ügyész nem fáradozott azzal, hogy ezt a kijelentést megcáfolja. Nem hivatkoztak angol állampolgárok példaira, akiket vád alá helyeztek, mert azt állították egy ismerősük előtt, hogy Magyarországon nagyobb a szólásszabadság, mint Angliában. Barátomat azonban nem azért állították bíróság elé, mert hazudott, hanem azért, mert véleményét a magyar államhatalom nevében sértőnek találták.

A büntető törvénykönyv ezt patetikusan úgy fejezi ki: a sérelmezett kijelentés alkalmas arra, hogy „gyűlöletet keltsen” az államhatalommal szemben. Nem az a kérdés tehát, hogy a kijelentés igaz-e? Az sem kérdés, hogy ténylegesen keltett-e gyűlöletet? A védelem soha nem érvelhet azzal, hogy megkérdezi a tanúktól, akik előtt a kijelentés elhangzott, támadt-e lelkükben gyűlölet a kritikus mondat meghallgatása után az államhatalommal szemben? A hatóságok érzik, hogy ez elég ingoványos bizonyítási módszer lenne. A legtöbb megfélemlített tanú, aki bevallotta, vagy besúgta, hogy mit mondott előtte a vádlott, azt már tagadná, hogy gyűlöletet érzett az államhatalom ellen, ez őrá is rossz fényt vetne. A gyűlöletre vonatkozó utalás a törvényben puszta retorikai fordulat tehát. Hogy egy „izgató kitétel” keltett-e gyűlöletet vagy sem, az a bírói megítélés szempontjából nem releváns.

A tanút, aki barátom esetében rendőrségi besúgó volt, ugyancsak nem faggatták a mondat hatásáról. Angliának és Magyarországnak ez az összehasonlítása igen nagy ügyészi képzelettel vélhető csak gyűlöletkeltésre alkalmasak, hiszen tárgyi megállapítás csupán, és semmiféle szenvedélyes elemet nem tartalmaz. Az ügyészt, s a padsorokban ülő politikai rendőrtiszteket nem zavarta az sem, hogy puszta eljárásukkal igazolták barátom sérelmezett kijelentésének helytállóságát. Nem lehet szembetűnően nagyvonalú az a politikai szabadság, amely egy hátrányos összehasonlítást nyomban börtönnel kíván büntetni. A bírónő jószándékú és értelmes volt, bűncselekmény hiányában elutasította a vádindítványt. Az ügyész és a detektívek dühöngtek. Barátom örült, hogy nyomban szabadul, némileg kesernyésen persze, mert addigra hónapokat töltött vizsgálati fogságban.

Megállapíthattuk tehát, hogy a sérelmezett mondatok – mert mindig mondatokról van szó – nem azért izgatóak, mert hazugok, nem is azért, mert ténylegesen gyűlöletet keltenek, hanem mert ez vagy az a rendőrtisztviselő és ügyész úgy találja, hogy sértők az államra nézve. Az pedig, hogy ők – az állam nevében – mitől sértődnek meg, teljességgel rájuk van bízva. Sem a vádlott, sem a védő, sem a szakértők, sem a nyilvánosság e sértettség jogosultságát nem vitathatja, egyedül fölötteseik. Az államhatalom büntető sértődékenysége a társadalom részéről nem vitatható.

Ismeretlen állampolgárok ilyen sértőnek talált kijelentéseikért az aránylag liberális Magyarországon a hivatalos adatok alapján százával ülnek vizsgálati fogságban vagy éppen börtönben, hónapokon vagy akar éveken át. Meghurcoltatásuk hátralevő életükön nyomot hagy. Ismeretlenek, mert az ismertebbekkel szemben a bűnüldöző szervek óvatosabbak. Néha ilyen esetekben is elkövetnek balfogásokat. Ellenem egyszer naplójegyzeteim tartalma, más esetben pedig az értelmiségről egy barátommal írott tanulmányunk miatt indított eljárást a rendőrség. Naplójegyzeteim és tanulmányunk kétszeri meglepetésszerű házkutatásuk nyomán lett a rendőrség olvasmánya. A nyomozótisztek faggatózásának, tanúkihallgatásának tárgya nem az volt, hogy jegyzeteimben, illetve tanulmányomban igazat mondok-e vagy sem, hanem a puszta ténykérdés: olvasta-e rajtam kívül más is a kérdéses szövegeket? Ezzel adtak a vizsgálatnak színleg formáljogi semlegességet. Akkor már vád alá helyezhető lennék, ha naplómba, kéziratomba más is beleolvasott volna. Idős takarítónőnket barátságtalanul faggatták, zárva volt-e a kéziratszekrényem, mikor szobámban takarított? Ha ugyanis a kulcs benne lett volna a szekrényajtóban, ez már elegendő alapot nyújtott volna vád alá helyezésemhez. A kedves idős asszony porszívózás közben belekukkanthatott volna följegyzésembe. Azt már nem kellett volna bizonyítani, hogy csakugyan elolvasta őket. A jog szerint, és itt a jog szó köré egész mosolygyűrű kívánkoznék, a puszta lehetőség is elegendő lett volna. D. asszony kitartott amellett, hogy a kulcs nem volt a szekrényajtóban. Kétségbevonták szavahihetőségét, emlékeztették, hogy hamis tanúvallomás miatt neki is baja lehet a törvénnyel. Erkölcsi megütközéssel jött el az állami sértődés hivatalából.

Nemcsak mondani, de még egy eldugott füzetbe följegyezni sem szabad tehát olyat, amitől a sértődékeny állam megsértődhet. Ha mindenki kellően vigyázna magára akkor még a feleségével sem beszélne őszintén az ágyban, hiszen a falnak is lehet füle, az én falamnak föltehetően volt füle. Ki tudja mitől bántódik meg az államhatalom, amelyet olyan tisztviselők képviselnek, akik megtanulták önmaguk méregbe lovalásának lelki technikáját? A dolog azonban mégsem így áll. Az emberek Magyarországon szinte naponta mondanak olyasmit, amiért bíróság elé állíthatók lennének, ha éppen bíróság elé akarná állítani őket valaki. Ez alól a vezető politikusok, sőt még a politikai rendőrség tisztjei sem kivételek. A törvény betarthatatlan, s úton van affelé, hogy olyanféle jogi kísértetté váljon, mint azok a törvények egyik-másik amerikai államban, amelyek a házasságtörést börtönnel büntethetnék, ha bárkinek is eszébe jutna alkalmazni a törvényt.

Ma még nem tartunk itt. A sztálini időben országomban tízezrek ültek – vagy inkább dolgoztak – államellenes izgatás miatt fegyintézetekben. Ma, hivatalos közlés szerint, évente százhetven embert ítélnek el jogerősen izgatás miatt. Ha országunkban csakugyan lenne szólásszabadság, s a törvények alkalmazása az alkotmányhoz és a hivatalosan meghirdetett szocialista demokráciához alkalmazkodna, akkor e százhetven ember közül talán senkinek sem kellene börtönben ülnie. A törvény még nem soványodott kísértetté, csak éppen lefogyott. Néha meghízik – távoli, s az állampolgárok számára fatálisnak tűnő politikai időjárás-változások következtében –, ilyenkor a bűnüldöző szervek utasítást kapnak, hogy szigorúbban járjanak el az államellenes izgatás elkövetőivel szemben. Hogy ki ellen fognak szigorúbban eljárni, az meglehetősen véletlenszerű, mindenesetre emelkedik az izgatásért lecsukottak száma. Ilyenkor a riadt állampolgárok találgatják, hogy X. letartóztatása egy csúfondáros versikéért valamilyen jelképes figyelmeztetés-e, ha az, akkor kinek szól, s vajon miért éppen őt választották ki?

 

A vizsgálótisztek maguk is gyakran kényelmetlennek érzik a helyzetet, s így elméskednek: mondani bármit szabad, a rendőrség csak az államellenes cselekedeteket üldözi. Márpedig az államellenes gyűlölet fölkeltésére alkalmas kijelentés: cselekedet. Ha elhangzott, és volt hallgatója, ha leiratott, és volt olvasója, akkor a bűncselekmény megtörtént. Hogy egy kijelentés alkalmas-e gyűlölet keltésre, az jogi vagy szakértői vita fölött álló kérdés, ezt a kérdést eldönteni a rendőrségnek, és az ügyészségnek, majd a bíróságnak kizárólagos joga. Ha a bűnüldöző szervek úgy döntenek, hogy a szóbanforgó, később vádiratban idézhető szöveg: államellenes izgatás, akkor miatta a gyanúsított letartóztatható, a vádlott börtönbe zárható, minősített esetben – a magyar jog szerint, amely azt hiszem nem szigorúbb a többi kelet-európai ország büntetőtörvényeinél – akár nyolc évre is.

 

Az államnak tehát a szólásszabadság tekintetében – semmilyen vitát, mérlegelést nem tűrő, sőt a jogvédelmet is elnémító teljhatalma van. Ha nem akar, nem él vele. De ha akar, akkor szabad folyást engedhet sértettségének, s a besúgók szerint államellenes kijelentéseket tevő állampolgárok bő választékából azt vihet a politikai rendőrség fogdáiba, akit akar.

 

Elismerően méltányolom hogy a véleményeik miatt lecsukottak száma két és fél évtized alatt országomban mintegy századára csökkent. Ez a fejlődés feljogosít annak követelésére, hogy ez az egy százalék is szünjön /*szűnjön*?/meg. Ne lehessen Magyarországon senkit véleményéért börtönbe csukni. Amíg száznegyven ember – azért, amit mondott vagy írt – börtönben ülhet, addig jogbizonytalanság van.

 

Mindazért, amit az államellenes izgatásról most írtam, magam is lecsukható vagyok. Mindezeket nálunk egyetlen újság sem közölné. Ha nem csuknak le érte, annak politikai okai vannak és nem jogi lehetetlensége. Egy ilyen eljárás – most károsnak látszanék, jövőre talán hasznosnak. Hogy megindítják-e vagy sem, az nem a jogrendtől függ, hanem a döntéshozók politikai akaratától.

 

Én nem ajándékként akarok szabadlábon lenni, hanem mert erre jogom van. Mert az ország vezetői által is aláírt emberi jogi nyilatkozatok, továbbá a magyar alkotmány szerint írásaim nem minősíthetők bűncselekménynek. Ha engem csak a döntéshozók jóindulata véd és a politikai kalkuláció, akkor intézményesen védtelen vagyok. Mint egyik állampolgár a többi között nem kíméletet remélek, hanem jogot követelek. Magamnak és minden honfitársamnak.

 

Az önkény sokféle erőszakolt magyarázkodással védi magát. A hivatalos jogászok azt mondják, hogy a jog nem elvont intézmény, hanem osztálytartalma van: az állam bűnüldöző szervei a munkáshatalmat védelmezik. Én azonban tudom, hogy államellenes izgatás címén országomban nem földbirtokosokat, gyárosokat és bankárokat csuknak le, mivelhogy nincsenek ilyenek, mégcsak nem is neves értelmiségieket, hanem a nyilvánosság vagy a külföld által számon nem tartott embereket, többségben munkásokat és parasztokat. Mi lenne hát a kocsmai kifakadások miatt hozott ítéletek osztálytartalma? Miért csukja le a magát munkáshatalomnak tekintő állam az olyan munkást, aki balszerencséjére épp egy civilruhás rendőr, vagy egy besúgó előtt mondja ki, amit erről a furcsa munkáshatalomról gondol?

 

Hogy ki-mit mondott, s hogy a bűnüldöző állam milyen eszmékre hivatkozik, az a világközvélemény egyre nagyobb részének szemében: elhanyagolható tényező. Természetes, hogy Latin-Amerikában a diktatúrák azért fognak lecsukni valakit, mert kommunista. Milyen alapon tiltakozhatunk ilyen vagy olyan politikai meggyőződésű emberek üldözése ellen, ha másfajta politikai meggyőződésű emberek üldözését helyben hagyjuk?

 

Itt áll az a modern civilizációs követelmény, mindenfajta demokráciának alapelve, még ha szocialistának is nevezik azt, hogy Gondolatok Nem Büntethetők. S vele szemben a képmutató, demagóg, hazudozást követelő, hízelgést jutalmazó állami önkény, amely a gondolatokat, amelyekre válaszolni nem tud: bünteti.

Ez a tekintélyuralmi sértődékenység a titkosság félhomályában tenyészik, fél a szembenéző szemektől. Magában sem tud bízni, ezért másban sem bízik. Fél kitenni magát a hatalom nélküliek nyílt beszédének. Férfiak, akik nem remélik, hogy férfiak maradnak, ha az állás páncélzata leválik róluk, többre becsülik a megkövült hazugságot, mint a mozgékony igazságot. Férfiak, akik saját fiuktól is megsértődnek, félnek a kalandtól, hogy önmagukban és legfontosabb kapcsolataikban keressék meg magukat. Tíz értelmetlen körömmel ragaszkodnak a tisztségükhöz. Pedig a hatalom is csak akkor jó, ha játék, sport, művészet.

 

Biztos hatalma csak annak van, aki megvan enélkül a hatalom nélkül is, mert akkor igazán az aki, ha egyetlen szempár néz, bizalommal rá. Aki egy áldatlan és elmérgesedett helyzetben megtalálja azt az intézkedést, amely a legkevesebb emberi érdeket, sérti. Aki azzal akar belépni a történelembe, hogy törvényerőre emeli a társadalom legérettebb gondolatait. Aki otthon van egy nép szabadságvágyában, mert ez az ő vágya is. Az ilyen ember tekintélyt sugároz anélkül is, hogy gondolatokat büntetne. Az ilyen ember szemében állampolgárokat üldözni azért amit gondolnak, írnak, mondanak, ugyan-olyan visszataszító, mint amikor egy izmos férfi megüti a feleségét, mert rosszul esik a véleménye.

 

Mégegyszer: a büntető törvénykönyvnek az államellenes izgatásra vonatkozó cikkelye a kormányzásnak kezdetleges és nélkülözhető eszköze. Az az uralom, amely a gondolatokat bünteti, önkényuralom. Az az állam, amelynek rendőrsége az állampolgárt véleményéért zaklatja, fenyegeti, letartóztatja, az az állam még nem tanulta meg a civilizált hatalomgyakorlást. A gondolatszabadságot mihelyt feltételek közé szorítottuk, már el is temettük.

A szocializmus harmadik korszaka

Értelmes kritikára Kelet-Európában is csak a jövő feltételezett alternatívái adnak nézőpontot. A dolgozó osztály elemi igényei – nem utolsó sorban saját hallgatása miatt – ma még nem világosak. A próba nyitott: aki olyan reformjavaslattal áll elő, ami a nép többségének jó, az nem marad egyedül.

 

A segítség nem a Nyugattól remélhető, hanem a kelete-európai független emberek gondolatcseréjétől. Nyugatról is azok fogják őket segíteni, akik Európa szabadabbik felében is több demokráciát akarnak, mint amennyi van.

 

Kölcsönösen nevelnünk kell magunkat, hogy ne tekintsük a magunkéval ellentétes álláspontot morálisan értéktelennek, sőt éppenséggel tanuljuk meg tisztelni. Kelet-Európában az ellenzékiek hagyományosan följogosítva érzik magukat arra, hogy türelmetlenül ítélkezzenek, ezzel a represszió tükörképei. A felnőttek demokráciája nem születhet meg, ha az eltérően gondolkodó emberek egymást nem tudják megbecsülni.

 

Nyugatra emigrált disszidensek közül sokan csak táborfogalmakban tudnak gondolkodni, otthon megszokták, hogy blokk-ideológiájuk legyen. A Kelet helyett a Nyugatot választották. Mit kezdjenek ezzel a döntéssel az otthon maradó százmilliók? Menjenek utánuk? Törjék össze az államot, és hozzák haza az emigránst királynak? De melyiket?

 

A kelet-európai munkásosztály a társadalomnak mintegy kétharmada, többségi osztály, amelybe a parasztság is beleolvadt. Tagjai – akár az iparban, akár a mezőgazdaságban – olyan üzemek dolgozói, amelyek fölött az ő rendelkezési, ellenőrzési joguk erősen korlátozva van. Demokratikus fordulat lesz, ha ez a munkásosztály odafigyel, hogy a legtiszteltebb embereit válassza meg szakszervezeti vezetőnek. A munkásosztály akkor megújított szakszervezeteivel belép a törvényes politika csarnokába és megjeleníti a maga külön elgondolását a szocializmusról, amely alighanem különbözni fog a pártközpont és a politikai rendőrség elgondolásától. Sejtem, hogy mindenkinek meglesz az elgondolása, szeretnék már csúfolkodni azon a sok beszéden.

 

Minden hatalom felülről jön, a párt politikai bizottságától, de még annak tagjait is többnyire a párt első titkára emeli maga köré. Ezért a párt első titkára az egész vezetői stílust befolyásolja, erősebben, mint bármelyik nyugati államfő. Ha elbizakodott, korlátolt és gyanakvó ember, sok elbizakodott, korlátolt és gyanakvó ember lesz vezető állásokban. Egy-egy országnak szerencséje, ha értelmes és mértéktartó ember kerül a párt első titkárának tisztségébe, de erre nem alapozhatja jövőjét. Utóda lehet megint gyanakvó, korlátolt és elbizakodott.

 

Az államszocialista országok formájukban köztársaságok, tartalmukban királyságok. A demokratikus mozgalom pedig nem tehet mást: föléleszti a republikánus elveket. Biztosítani akarjuk magunkat egy rossz természetű ember nagyzási hóbortja ellen. Vélhetjük jó királynak az új királyt, mégis néhány év múlva kiderülhet róla, hogy zsarnok. A hatalmi paranoia lassan, alattomosan mutatja meg magát. De mikor színről-színre megmutatkozik, akkor már bekerítette a kollégáit. Az államszocializmus intézményi rendje lehetővé tette Sztálin rémuralmát, az intézmények alapvető rendje Sztálin halála óta nem változott.

 

A párt első titkárait hatalmuktól mindig kalandos, bűnügyi regényekbe illő események fosztják meg. Sztálint mende-mondák szerint – s ez jellemző, hogy a történelmi tudás mende-mondákban terjed – Berija megmérgeztette. Beriját, kollégája, Zsukov marsal lelőtte. Rákosit Mikoján leváltotta, az egész magyar politikai bizottság oroszul beszélt; a tegnapi diktátor, mert vonakodott, orosz rendőrtisztek dobták be egy katonai repülőgépbe. Hruscsov nyaralt a Fekete-tenger partján, telefonját kikapcsolták, s mire visszaért Moszkvába, felmentették, de legalább életben maradt és békés nyugdijasként diktálta emlékiratait, mint a nyugalmazott politikusok. A nyilvánosság előtt azonban nem jelenhetett meg többé, emlékiratai sem. Dubcek leváltása gorombább volt, letartóztatták, meg is ütötték, szidták, visszatették az állásába, aztán leváltották, s jelenleg úgy el van szigetelve, mintha háziőrizetben élne. A mi Nagy Imrénket halálra ítélték, és fölakasztották.

 

Orvgyilkosság, államcsíny, palotaforradalom: feudális zsarnokok vége volt, ma meg a diktátorok sorsa, főként a harmadik világ országaiban. Páncélosok, lövöldözés, egy kis mészárlás a szertartáshoz hozzátartozik. Mi már meguntuk ezeket a regényes ocsmányságokat. Miután leköszöntek, mert kormányzási idejük lejárt, legyenek a mi politikusaink tiszteletreméltó és eleven polgártársaink. Ne legyen sikamlós kockázat kimondani a nevüket. Ne lakoltassák ki őket a sírjukból. Mauzoleumba se tegyék a holttestüket.

 

Amíg ennyire függünk a pártfőtitkár személyétől, amíg a társadalom az állam legfőbb vezetőit – szükség esetén – törvényes úton meg nem foszthatja tisztségüktől, amíg a sajtó nap-nap után nem értékelheti – helyeslően és elmarasztalóan – tetteiket és szavaikat, amíg az állami tisztségek betöltése nincsen szabott időhöz kötve, amíg ezekért a tisztségekért nem verseng több jelölt más-más szervezetek képviseletében – addig nem beszélhetünk politikai demokráciáról. Természetesen szocialista demokráciáról sem. Miért akarnánk inkább szocialista, mint liberális demokráciát, ha az előbbi kevésbé demokratikus? Amíg mi, magyarok, nem rendelkezünk legalábbis ugyanolyan politikai jogokkal, mint a szomszédos, szociáldemokrata Ausztria polgárai, addig országunkban nem szocialista demokrácia van, hanem államszocialista tekintélyuralom. Még akkor is, ha ez a tekintély mérsékelt és józan.

 

A puszta kényszeren kívül nincs érv amellett, hogy rögzíteni kell azokat az intézményi viszonylatokat, amelyeket 1948–49-ben a Szovjetunióból, korántsem önként, az akkori magyar kormányzat átvett, és a magyar társadalomra ráerőltetett. Azt a tényt, hogy Sztálin a terveinek útjában álló vagy ezzel csak rögeszmésen gyanúsított embereket kiirtotta – azt a Sztálin által írott párttörténet emelte az elméleti törvény rangjára. Amíg a marxizmus–leninizmus a Sztálin korában kialakult hatalmi szerkezet igazolása marad, addig Sztálin árnyékában élünk, az ő alkotmányának védelme alatt, amely akkor ígért szabadságot az állampolgároknak, mikor milliószám hurcolták őket táborokba. Amíg az alkotmányra hivatkozva a társadalom nem változtathatja meg politikai reformokkal ezt a hatalmi szerkezetet, addig az újságok szólamai a szocialista demokrácia kívánatosságáról: rituális sóhajok. Az államszocializmus klasszikus intézményi rendszerét és alapelveit Sztálin uralma idején alakították ki. Lehet, hogy még 2000-ben is minden ilyen klasszikus marad? A magyar nép nem esküdött hűséget Sztálin képzeletének, a magyar nép nem döntött demokratikusan amellett, hogy ne legyen demokrácia Magyarországon.

 

Lázadás érlelődik világszerte a technikai-instrumentális racionalizmus ellen, amely az alanyt és a tárgyat, a célt és az eszközt, a jövőt és a jelent elvileg szétválasztja, s az emberekre, akik öncélúak, tőlük független és őket meghaladó célokat erőltet rá. Ennek eleme volt a hatvanas évek kulturális forradalma az atlanti világban, s a revizionista reformizmus után a disszidens mozgalom kibontakozása Kelet-Európában. Mindkét rendszer gazdasági ideológiájában teret hódított az ökológiai szemlélet. Az ember a gyárért, akár az egyetemi embergyárért: ez a technokrata-kommunista alárendelődési erkölcs, ha uralmon maradt is, megsérült.

 

A sztálinista típusú államgazdaság és a keynesi típusú államilag szabályozott piacgazdaság körül gazdag ethosz bontakozott ki mind keleten, mind nyugaton, melynek kultikus jele egy emelkedő függvénygörbe volt. A parlamentáris demokrácia és az egypártrendszerű tekintélyuralom között sok vita zajlott, de a függvénygörbe szentségét senki sem vitatta. A kétfajta társadalom azon versengett, melyiknek a görbéi emelkednek lendületesebben, megbízhatóbban, mi biztosítja jobban a növekedést, a pluralista piacgazdaság, vagy a központilag tervezett államgazdaság? Ebben a világképben a növekedés öncélú, az emberek nem azok. A hatvanas évek kulturális lázadása az emelkedő függvénygörbék kommunista vagy liberális kultuszát egyaránt kikezdte. Bizonyos, hogy az első menet nem volt győzelem, jönnek az újabbak, a kelet-nyugati autonómia gondolkodásmódja érettebbé vált.

 

A hetvenes években a felnőtt lázadók nagyobb része beilleszkedett, lehiggadt. Forradalmi utópizmusuk fiatalító szer volt a status quo politikai struktúráinak. A nyugati baloldaliak lesajnálták a mi szocializmusunkat, s kijelentették, hogy az övék egészen más lesz. Milyen? Érdeklődtünk jámboran. Pompás lesz, gazdag, szabad és igazi. És vajon mitől? Kérdeztük ügyefogyottan. Sok volt a szó, kevés a gondolat. Annyi homályos beszéd és némi anarchista csínytevés és durrogtatás után az államok jobb egészségben pompáznak, mint valaha. Az ellenfél, szögezték le a vezérkarok, nem komoly. Kína, és Kuba egy darabig enyelgett velük, aztán kiadta a csalódott szerelmesek útját. A lázadók egy része azóta csinos államhivatalnok lett. Más részük a világkapitalizmus helyett a papa és a mama emlékével civakodik.

 

Úgy látszott, hogy az újkor racionalizmusa beletorkollt az államszocializmusokba, s ezzel egy kulturális lendület végetért. Az államracionalizmus behatárolja az egész kultúrát, nincs ezen belül új kiindulópont, menedék. Már csak a misztikus kilépések következhetnek, vélte egy csalódott nemzedék, amelyek forrásukat egy önmagát sokszorozó erőből merítik, s életgyakorlattal párosulnak. Nincs olyan kulturális megújulás, amelynek ne lennének alkotó elemei. Az intézmények forradalma elkedvetlenítő eredményeket hozott. Fölváltotta egy kultúrkritika, amely az embernek, mint önmagát az intézmények közegén át megvalósító lénynek nyitott új távlatokat.

 

A hagyományos radikalizmusok az intézményi föltételeket akarják előbb átrendezni, abban bizakodván, hogy ettől mi is nagyszerűek leszünk. A kényszer emberei azonban újabb kényszereket találnak ki a régiek helyébe. Elől mennek, akik az új föltételeket kialakítják. Nyomukban a tömeg, melynek az a dolga, hogy az új feltételek között éljen, és ünnepelje őket. A változásnak ez a filozófiája elvesztette a vonzerejét.

 

Ettől Nyugat-Európa egy időre tanácstalanul megállapodott. Az emberi történéseket itt inkább számbaveszik, leltározzák, értelmezik, mint csinálják. A szenvedélynek és szenvedésnek, az áldozatnak és az aljasságnak ide inkább csak a híre jut el, s a gondos archívumban dokumentummá párolódik. A távoli szörnyetegeket a művelt könyvtáros csodálja, lenézi, irigyli. Olykor szeretne ő maga is szörnyeteg lenni, de nem lesz. Erről szól Nyugat-Európa irodalma.

 

A jóravaló ellenzéki Kelet-Európában is bezárta magát egy csapdába. Mindent, ami körülveszi, a rendszer által meghatározottnak, a rendszer nyelvének tart. Kivágyik tehát minden lehetséges tevékenység köréből, mert minden lehetséges kör fertőzött. Ettől, nem oktalanul, gyakran elveszettnek érzi magát. Bárhova megy, mindenütt ott a rendszer, magát is otthagyná legszívesebben. Ízig-vérig kelet európaiként utál mindent, ami kelet-európai. Még idő telik bele, amíg eltökéli: ha itt a rendszer, hát itt van. Megpróbálok csinálni vele valamit, hogy jobban hasonlítson rám. Ehhez azonban pontosabban kell tudnia, miben áll a szerény, de valóságos különbség közte és a rendszer között. Ehhez – az analízis nyelvén szólva – sokat kell dolgoznia önmagán.

 

Hosszú távú és türelmes stratégia. A dolognak végre sikerülnie kell. A kelet-európai játszmát az fogja megnyerni, aki szabadabb. Nem vagyunk ellenségek, partnerek vagyunk a társadalom nevű játszmában, életünk sport, nem háború, bár megesik, hogy a pályán lerúgnak.

A hatalom nem az elnyomásba szerelmes, hanem az elnyomottba, korlátoz, hogy ő maga még pompásabban tudjon működni. Természetesen el akar csábítani, le akar fektetni, azt akarja, hogy dicsérd és becézd. Pofonvág, csakhogy visszacsókold. Lehetne finomabb és nagyvonalúbb, de lehetne durvább és kicsinyesebb is. Kellesz a játszmához, aminthogy ő is a tiédhez. Civilizált játékban a feleket nemcsak a sportszerű megbecsülés tartja össze. A hatalom éppoly metafizikus kapcsolat, mint a nemiség. Absztinens bíborosok és parázna eretnekek nevetik egymást.

 

Mivel az államkultúrának oly sok kanonikus nyilatkozata van, nem tud az agyad úgy megmozdulni, hogy néhány érdekes tánclépés után bele ne ütköznék valamilyen doktrinális tilalomba. Ez a túlmeghatározottság kihívás valami ellen-megszállottságra amely bár mentesül a célozgató virágbeszéd nyomorúságától, de elfoglalják földrajzilag betájolható kihívásaink. Az ellenkultúra lehet éppoly korlátolt, mint az államkultúra, amelyet elutasít. Butulok, ha egész tudatommal csak itt vagyok. Azok a kérdések, amelyek csak az állam vagy tömbhatárokon belül érdekesek, másodlagos kérdések. A zárt tér a gondolkodás csapdája, nemcsak a börtönzárka, a birodalom is. Nem tudunk mást tenni mégsem, gyökeresen kérdéssé tesszük magunkat. Keresel valami kemény magot önmagadban, s rátalálsz belső szabadságod ismeretlen, vad szigetére, amely ahogy előrehatolsz, egyre furcsább. Már semmit sem látsz természetesnek ami emberi, vallatóra fogod az egész kultúrát. Kelet-Európában vagy fölfüggeszted az agyad működését, vagy mindenre erotikus lelkesedéssel rákérdezel. A vállalkozásnak következményei is lehetnek. Ellenzed a hatalmat? Akkor ne légy a haszonélvezője, menj a hierarchia aljára, zsákmányoltasd ki magad, akkor majd cinikus leszel, mint akik alul vannak, szeretnél több pénzt hazavinni és kevésbé elfáradni, akkor nem fog izgatni, hogy gyors-e vagy lassú-e a fejlődés?

A szabadságért fizetni kell, aki beleszületik, kipróbálatlan. Ha csak örökölted, nem vagy edzésben, s nem tanultál meg félelmeid ellenére élni. A gondolat, amelyre nem költesz sokat: olcsó. Hogy eljussál az igazadhoz, szét kell boncolnod magadat is, kedveseidet is: a titkosrendőr is belül van, a szabadság játékosa is. Ha megtanultál egész életeddel gondolkozni, s már nem félsz veszteni: farkas vagy.

De az igazság nemcsak támadó, derűs is. A legkíméletlenebb ítélet a megértés. Aki tudja, hogy mindenkinek eljön az órája, elhívja a többieket is együttes önátvilágításra. Ezt nem tudják a farkasok. De a kultúrából még akkor sem léptél ki, csak egy kissé érdekesebbé tetted.

 

A szabadság egyetemes és oszthatatlan elv. Ellentétes az államhatalommal, de kénytelen-kelletlen összefér vele. Államok csak reálpolitikát gyakorolhatnak, ami se nem egyetemes, se nem oszthatatlan. Államférfiak szájából a szabadság: legalábbis pontatlan szóhasználat. A szabadság inkább magatartásunk stílusa, mint az intézményeink éghajlata.

A nyugati emberek kipróbálatlanabbak, s ezért törékenyebbek is lehetnek, mint a kelet-európaiak, több a lehetőségük, de ez önmagában még nem jelenti, hogy szabadabbak. A mindennapos edzés a szabadságmegvonásokkal szemben megizmosít. Ez a vigaszunk, gyanakodjatok. Ha katonái a tüntető tömegbe belelőnek, az államfő gyilkos. Más államfők ezután sietnek kezet fogni vele. Majd együttesen adnak erkölcstan-órákat. Ellenerkölcs: az egyén lelkiismereti autonómiája följebbvaló az állam szuverenitásnál. Haladás: az autonómiák gyarapodása. Minden egyéb meghatározás: kapitalista vagy kommunista metafizika. Ellenideológia: a Nyugat nem a kelet alternatívája, a Kelet nem a nyugat alternatívája. Mindkettőnek még ismeretlen a jövője.

 

A magántőkések hiánya nem zárja ki sem a munkásönigazgatást, sem a területi demokráciát, sem pedig a kormányszervek tisztségviselőinek pártok versengéséből származó cserélődését. Az egypártrendszer és a termelők szabad társulása, amelyet Marx igényelt, inkább kizárja, mint föltételezi egymást.

 

Demokrácia ma az államszocialista országokban talán csak a kommunista pártok Központi Bizottságán belül lehetséges, bár egyik-másik országban még a szűkebbkörű politikai bizottságban sincsen. Alapkérdésünk: ki vehessen részt a szocialista demokráciában? Csak a Központi Bizottság tagjai, vagy az egész nép?

 

Nem lehet Marxra hivatkozva igazolni a cenzúrát, hiszen Marx a cenzúra ellensége volt. Nem lehet rá hivatkozva igazolni a bürokratikus hierarchia tekintélyuralmát, az önálló társadalmi szerveződések elfojtását, a dicsekedő hazug sajtót és a spiclihálózatot azok ellen, akik ennek a hazug dicsekvésnek nem hisznek. Mindezeket a jelenségeket Marx utálta. Találós kérdés: melyik kelet-európai országban nem tartóztatnák le Marxot államellenes izgatásért?

 

Több mint háromszázmillió ember él az európai szocialista közösségben. Ennek a háromszázmillió embernek joga van gondolkozni a jövőjéről. Ha nem lesz háború, akkor a kelet-európai társadalmaknak lesz jövőjük. Csinálni a jövőt nem lehet anélkül, hogy ne gondolkoznánk róla. Ha a központi bizottságok csak maguknak csinálnák a jövőt, elfogadható lenne, hogy csak ők – illetve ők se – gondolkoznak róla. Érdekesnek tartanám, ha valaki kimondaná: a nép gondolkodás nélkül vesse alá magát egy olyan jövőnek, amelyet egy százezreléknyi része fundált ki. Mert annál nem lehet okosabbat kitalálni.

 

Fejlett szocializmushoz demokrácia kell, vagyis többségi elv, a kisebbségi vélemény alkotmányos tisztelete, egyesületek, pártok szerveződése a különböző társadalmi programok körül, szabad sajtó, az őszinte véleménynyilvánítás törvényes védelme, s a vezetők több önként jelentkező jelölt közül történő kiválasztása titkos szavazással. Az uralom, amely ezeket az elveket felfüggeszti, semmiféle értelemben nem demokrácia.

Fejlett szocializmusról nem akkor beszélhetünk, ha az egy főre jutó nemzeti jövedelem meghatározott szintet ér el. A fejlett szocializmushoz nem az kell, hogy mindenkinek autója legyen. A fejlett szocializmushoz az kell, hogy legyen olyan parlamenti demokráciánk, mint a nyugatnak, s ráadásul olyan önigazgatói demokráciánk, amilyen még senkinek sincs.

 

Európa politikai fejlődésének legkedvezőbb változata az lenne, ha nyugaton a szociáldemokrácia, keleten pedig a szocialista demokrácia modellje épülne ki, és ezek vitatkoznának egymással. Ezt a vitát elég civilizáltnak képzelem. Csúnyább a kép, ha egyik oldalon egy konzervatív-liberális kormányzat, a másikon pedig egy neosztálinista tekintélyuralom néz farkasszemet egymással.

 

Fejlett szocializmusban a társadalmi terméktöbblet állami újraelosztása elsősorban a fogyasztói infrastruktúra, a. kommunális és szociálpolitikai szolgáltatások körén belül érvényesül. A termelőtőke hatósági újraelosztását ma leginkább az erőltetett fegyverkezés és az ehhez igazodó kormányzati rendszer igényeli. A tőkepiac akkor is működőképes, ha a termelőtőke szocialista termelőközösségek között áramlik, állami utasítások nélkül. A társadalmi fogyasztás alacsonyabb mérvű redisztribúciójára minden modern államban szükség van, hogy az egyenlőtlenségek mértékét szabad vitákban kialakuló döntések korlátozhassák. Ez az igaz érv válhat a tervdiktatúra ürügyévé, ha a demokrácia elaludt.

 

A társadalmi többletérték egy részének újraelosztása az állami költségvetés csatornáin keresztül szabályozza a vállalatok és a munkavállalók, a termelés és a fogyasztás, a nagy és a kis jövedelmek, a fejlett és az elmaradott térségek közötti érdekharcot. De ez az eljárás, bármilyen megfontolt, mindig kedvez azoknak, akiknek ad, és sérti azokat, akiknek nem ad. A különböző társadalmi csoportok egymáshoz viszonyított anyagi helyzetét ma a központi újraelosztó szervek döntik el. Politikai – tehát nyilvánosság elé tartozó – kérdéseket tudományos kérdésekké álcáznak. Hogy mekkora legyen az egyéni és az állami fogyasztás, a fogyasztás és a beruházás aránya – tudományosan nem dönthető el. Ha kivonják ezeknek az arányoknak a megvitatását a politikai kérdések köréből, ha megfosztják a szakszervezeteket a munkásosztály alapvető vívmányától: a sztrájkjogtól, akkor ennek a népgazdaság, az egész társadalom (mindig az összességre hivatkoznak a tudós központi irányítók) semmiféle hasznát nem látja. A munkásharc feszültségétől megvédett gazdaság egyszerűen csak lomha, pangó, kevésbé teljesítőképes gazdaság. A rétegérdekek küzdelmétől megvédett közérdek mindig póruljár. A vállalatirányítás, amelyet nem sarkal a bérharc, műszakilag elmarad.

 

A demokrácia a hatalmi szférák szétválasztását jelenti. Az államgazdaságtól a szövetkezeti formán át az egyéni gazdaságig a tulajdonformák sokasága képzelhető el benne. Az államkultúrától a különböző csoportosulásokon át a személyes kultúráig ugyancsak a sokféleség uralkodik. Szabadon szervezkedhetünk benne helyi, regionális, országos és nemzetközi szinteken egyaránt. Már akinek kedve van szervezkedni. A demokrácia annyit jelent, hogy jó lelkiismerettel elfordulhatunk a politikától, mert csinálják éppen elegen.

 

Ha a kapitalista társadalom polgári társadalom, mert minden más osztály és réteg a polgársághoz igazodik, akkor a szocializmus értelmiségi társadalom, mert minden más osztály és réteg az értelmiséghez igazodik. Az értelmiség nagyon fiatal vezető osztály és még egyáltalán nem jutott el hatalma tetőfokára. A szocializmus a társadalmi önrendelkezés katasztrófákban gazdag története, amely előtt még hosszú jövő áll. A szocializmushoz belső kritikája is hozzátartozik. Azt hiszem a kelet-európai értelmiségnek és munkásságnak ebben a században még sok érdekes mondanivalója lesz. Az értelmiség „felsőpapsága” ha elfojtja is hajlandóságát a fennálló rend bírálatára, az értelmiség „alsópapsága” ezt nem teszi. Mindig lesznek marginálisok, önfejű értelmiségiek és munkások, ha egyik elhallgat, mások beszélnek. Emberek, akik mert szeretik az alakuló életet, segítik, hogy túlnőjön sorvasztó keretein.

 

Kelet-Európában ipari társadalmakat találunk, amelyek kiléptek a nyomorból, s átlépték a tömegfogyasztás küszöbét. Tanuló társadalmak, amelyben az ideológiának, a szóbeli kultúrának meghatározó jelentősége van. A háború előtt a legnépesebb osztály a parasztság, s hozzá képest a munkásosztály kisebbségben volt. Az értelmiségi osztály kialakulásával egyenértékű társadalomtörténeti fejlemény a nagyobb tömegű, műveltebb és jobbmódú új munkásosztály kialakulása.

A háború előtt az uraknak és a népnek, városnak és falunak külön kultúrája volt, s ezek egymással kevéssé közlekedtek. Ma nincs külön városi és falusi, magas és népi kultúra. Az elmúlt három évtizedben az állami és a független értelmiség a maga kultúráját elterjesztette a társadalomban. Ezzel azonban az új többségi munkásosztályt modern osztállyá teszi, kifejleszti tehát a maga erőteljes ellenjátékosát. Nem sírásóját. A munkásosztály sem a polgárságnak, sem az értelmiségnek nem a sírásója. De mindkettőnek ellenjátékosa. Annál jobb neki, minél inkább az. Társadalmainkat sem a százados hagyomány, sem a magántulajdon szentsége nem köti többé. Az állam túlhatalmától szabadulni könnyebb lesz, mint volt a feudális hagyománytól és a magántulajdon vallásától.

 

A szabadság közerkölcsét gondoznunk kell, mint egy kertet. Emlékezetünkbe kell idéznünk, amit a történelem során időről-időre tudtunk, csak újra meg újra elfelejtettünk. Ha jóról és rosszról vélekedünk, találjuk meg ítéleteinknek azt az alapját, ami nem politika, hanem személyes lelkiismeret. Legyen a te lelkiismereted a te tudományos akadémiád, parlamented, templomod. És tudasd néha a többiekkel, hogy mitörténik ott, van olyan fontos hír, mint egy pletyka a pártközpontból. A nyilvánosság föllelhető csatornái által összekötött lelkiismereteink: ez a végső társadalmi fórum annak eldöntésére, hogy mi a jó és mi a rossz. Ennél a hálózatnál, a polgárok beszélgető öntudatánál magasabb erkölcsi tekintély nincsen.

 

Meg kell találnunk történelmünk elvetélt szabadságkísérletei és önmagunk között az újraértelmezett folytonosságot. Szeretném tudni, hogy néznek bennünket nagyjaink szobrai? Meg kell állapodnunk a szavak legvilágosabb értelmében. Mindenki mondogatja: szocializmus, demokrácia, mindenki hozzáfűzhetné, mire gondol, amikor ezeket a szavakat kiejti a száján. Ne egyezzünk bele, hogy ügyes emberek ezeket a szavakat úgy értelmezzék, hogy mi többiek ne is értelmezhessük őket egyáltalán. Gondolkozzunk, s ne csak egyedül tegyük ezt.

 

Nem a minisztereket akarom meggyőzni. Magam sem akarok miniszter lenni. Azt sem várom, hogy A. helyett B. legyen a miniszterelnök. Nem gondolom, hogy a miniszteri székek döntik el a sorsunkat. Az igazi kérdés az, hogy aki nem miniszter, akinek semmi hatalma nincs, hogyan tehetne szert olyan belső nyugalomra, amilyet semmilyen hatalmi állás nem tud megadni. Szeretnék nyilvánosan gondolkodni, s másokat is arra bíztatnék, hogy nyilvánosan gondolkodjanak. Én a magam nevében beszélek, beszélj te is a magad nevében. Nincs mögöttem hivatali épület tele hivatalnokkal, nincs mögöttem csak az árnyékom. Nekem úgy rémlik, te mögötted sincs más.

 

Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másnak sem. Így foglalta össze kétezer éve Hillél, a tudós ács, a Tóra összes tanítását egy mondatban. Megbízhatóbb erkölcsi javaslat azóta sem érkezett hozzánk. Minden más javaslathoz elvont fogalmakat kell valóságként tisztelni. A személyhez képest a szervezet is elvont. Ha egyházamért, hazámért, pártomért, vállalatomért kell olyasmit elszenvednem, amit nem kívánok, s olyasmit cselekednem másokkal, amit sem ők nem kívánnak, sem én nem kívánnék a helyükben, akkor valami nyelvi megállapodásra kell hivatkoznom, amelynek mind a valóságtartalma, mind az erkölcsi tartalma vitatható. Hogy a kommunizmus vagy a nyugati demokrácia mennyire jó, mennyire nem jó, erről sok mindenfélét lehet mondani. Nem tudom, hogy egy másik embert gumibottal fejbeverni jobboldali vagy baloldali cselekedet-e, de az biztos, hogy csúnya dolog. Gyerekeket, felnőtteket igazmondásukért büntetni nem szép, mondhatnám visszataszító. Nevezhetném renkciósnak is, de utána bonyolult magyarázkodásba kellene fognom, hogy mi ennek a szónak az értelme.

 

A kereszténység nem veszítette el szellemi tartalékait a keresztény egyházak történelmi-emberi bűneitől és gyengeségeitől, a kereszteshadjáratok elvadultságától, az inkvizíciótól, az egyház világi érdekeitől, kiváltságok konzervatív védelmétől, a hiszékenység és a hatalom előtt való megalázkodás erkölcsi nyomorától. A kereszténység történetének sötét oldalai nem teszik semmissé azt a tényt, hogy a kultúra, amely az emberi szolidaritást – szóban legalább – a legfőbb jónak nyilvánította, a tízparancsolat és a hegyi beszéd, a zsidó-keresztény Biblia kultúrája Európának idestova kétezer éve közös értéke, amely az egész amerikai földrészt meghódította, s az emberiségnek körülbelül egynegyede a kereszténység által megmintázott világban él. A bibliai tanítás visszhangja az emberi szívekben roppant bányához hasonlítható, amelynek egyik másik tárnája kimerül, megnyílnak azonban mások. Ha nem Olasz- vagy Franciaországban, akkor Lengyelországban vagy Dél-Amerikában. Mindig másutt, ahol a világi igazságtalanság gyűlölködő rendjével szemben a felebaráti szeretet metafizikai igazságossága – saját szavukat komolyan vevő, s ezért ha kell, bátor papok révén – a nép önállósodásának tápereje lesz. Az emberek szellemi és gyakorlati méltóságáról, változatos nyomorúságainkról a kereszténységnek van még mondanivalója. Ahol a reklámtól a pszichiáterig a kultúra zöme távlattalan önzéseink ápolására biztat, ahol az emberek a jó élet helyett a növekvő életszínvonalért repesnek-aggódnak, közönnyel a szomszéd család vagy kontinens megélhetése iránt, ott a kereszténység hátrál a szekularizáció előtt és nincsen szava az emberekhez, akik a jó és rossz fogalompárját mindinkább fölcserélik a több és a kevesebb fogalompárjával.

Krisztus ott jár-kel tanítványaival, ahol gyanús, mert nem a fegyveresekkel van, hanem a fegyvertelenekkel, nem a gazdagokkal, hanem a szegényekkel, mert szeme előtt a gőg elbizonytalanodik, s a félénk méltóság erőre kap. A mester a szegény országokban érzi otthon magát.

 

A nyugati világban nosztalgikus, keleties pótmisztikák terjednek, amelyekkel az intézmények világában versengő, kapkodó emberek egy kis nyugalomra biztatják magukat. A hivatalos vallások kiegyeztek az egyenlőtlen uralmi viszonyokkal, s a polgárok konformitását egy kissé emelkedettebbé teszik. A nyugati világ pénzvallását mind a liberalizmus, mind a kereszténység jóváhagyta. Más eszmeforrás nincs, a marxizmus államszocializmust javasol, arról pedig rossz hírek terjednek. Legeredményesebbek a kelet monista vallásai, ezek legalább – nyugaton – a fogyasztói hedonizmust finomítják.

 

A baloldali mozgalmak eredményes követelései gazdaságaik, mennyiségiek. Minőségi követeléseik kétségesek: a javasolt intézményi változások – államosítás, tervgazdálkodás – az államszocializmus felé mutatnak. A baloldali technokrácia monopolhatalmat szeretne, de a társadalmak nincsenek meggyőzve arról, hogy ez a jobb élet biztosítéka, talán maguk a baloldali technokraták sem, így a baloldali frázis egyre inkább csak dekoráció lelkük mélyén jobboldali emberek beszédében. Az államgazdasági kísérlet föltehetően elszigetelődéshez, gazdasági romláshoz vezet, s a liberális államban megszerzett szabadságjogokat kockáztatja. Minthogy érdekesebb javaslat a baloldali pártok részéről nem jön, egyelőre nem kapnak többséget.

 

A nyugati nem-politikai ellenkultúra a szermélyes élet feszültségét próbálja csökkenteni. Felfüggeszti a kritikai gondolkodást a társadalomról, és kikerüli az emberközi viszonyok etikai kérdéseit. Végtére is érzékenyebb fogyasztói szokásokat, pszichotechnikai higiénét javasol. A tőkés fogyasztói ipar ehhez elég rugalmasan tud alkalmazkodni. A testi szolgáltatások mellé therapikus lelki szolgáltatások járulnak, étkezési, nemi és ruházkodási kultúránk finomodik, a nyugati kultúra ettől színesedik és leveti a korai kapitalizmus moralista-puritán fegyelmét a velejáró képmutatással együtt. Az intézményes és a személyes élet alternatív kultúrái és javaslatai még nem találkoztak. Kelet-Európában a nyugati hivatalos liberalizmus az ellenkultúra, ahhoz, hogy a keleti misztikák divatba jöjjenek, még nem vagyunk elég nyugatiak.

 

A nyugati elit a technikai-hatalmi kultúrához még egy kis pszichotechnikai kultúrát is társít. Megtanulják önmagukat és alárendeltjeiket finomabb szerkezetű gépekként kezelni. Az új elit pszichotherapeutákból fog állni. Ahogy a középkori értelmiség mellesleg a teológiában, a kelet-európai pedig mellesleg az ideológiában otthonos magától értetődően, nyugaton a jómodorhoz hozzátartozik, s így a műszaki karrierhez is kell egy kevés pszichoanalitikus tájékozottság. A bonyolultabb piaci-állami rendszer szabályozása megtanulható, úgy különbözik a tiszta államgazdaságtól, mint egy elektronikus műszer egy elektromechanikus műszertől. A műveltséghez hozzátartozik a pluralizmus zongoráján játszani. Az ellenkultúrák nagyvadai beemelhetők, több esélyük van a sikerre a hivatalos kultúrában, mint az örök megbízhatóaknak. Talán nincsenek is ellenkultúrák, ha ki nem taszítják, ha élni hagyják, támogatják, megveszik, beszövik, ha üzletté teszik, ha reklámozzák, akkor miért ellen? dehogy is az, feljövő divat csupán.

Mit tanulhat Kelet-Európától ez az elit? Problémáikra nincsen megoldásunk, nehézségeiken sem a rendeletek, sem a propagandák nem segítenek, ezek csak erőszakosan elfedik a kérdéseket. Tőlünk az állami költekezés módszertanát és etikáját lehet megtanulni, ez azonban, mióta államukat a válsággal bajlódó társadalmak túlságosan költségesnek tartják, mint tantárgy nem nagyon időszerű.

 

Néha irigyen szeretném, hogy a mi kelet-európai elitünk legyen műveltebb, pallérozottabb, tanulja meg a hatalom finomabb játékszabályait, helyén maradva tanúsítson több hozzáértést, jóízlést, mérsékletet. Optimizmusom néha odáig ragad, hogy azt hiszem: a század végére a politikai funkcionáriusok közül is sokan megértik: a politika kényszermegoldás. Ami magától megy, arról nem politizálunk. Kinek jutna eszébe politikai vitába bocsátkozni az áramszolgáltatásról? A villamosítás addig politika (Lenin: „Kommunizmus = szovjethatalom + villamosítás”) amíg nincs meg általánosan. Hogy ki-milyen könyvet ír, éppúgy nem politika, mint a fogmosás.

 

Nem biztos, hogy amit az egyik társadalom jónak tart, az a másiknak is tetszik, de az sem biztos, hogy nem. Ki kell próbálni. A véleménynyilvánítás korlátozásának elvét sok állam szenvedélyesen védi. A népek dühe a szabadsajtó ellen kivételesebb. Ha másnak van, nekünk is fáj a fogunk rá. Kelet-Európa vagy Latin-Amerika emberei ugyanolyan szívesen olvasnák a tekintélyek tiszteletétől meg nem bénult újságokat, mint a franciák vagy az angolok, akik ép ésszel, jószántukból dehogyis mondanának le róluk. A haladás talán csak annyi, hogy mindenki szeretné azt, amit ma még csak a kisebbség élvez. Ami valahol jónak bizonyul, arra kíváncsiak a többiek is. Lemondóvá az elnyomás tesz. A világkommunikáció: előnyök világcseréje. Nemcsak a javak áramlanak, hanem az intézményes kapcsolatok mintái is. Nemcsak a színes televíziót kívánjuk, hanem a színesnyakkendős elnökjelöltek nyilvános vitáit is a kamera előtt. Hogy aztán elzárhassuk a készüléket, ha unalmasak.

 

Hol a görög, a portugál, a spanyol diktatúra, hova lett a perzsa sah? Kelet-európaiak: tartsunk ki, emeljük magasra a politikai szabadságjogok korlátozásának zászlaját. Hűségünkkel a zászlóhoz egyedül maradtunk Európában.

 

Lehet, hogy belopakodik fejünkbe az elv: gondolatnak csak a másik gondolat lehet a kritikája? Több, mint százezer ember van a világon, akit írott vagy kimondott gondolatáért állama bebörtönzött. Mikor rájöttem, hogy mindegyikkel szolidáris vagyok, valami egyszersmindenkorra megváltozott bennem.

 

A szabadságot csak több-kevesebb demagógiával képviselheti bármely szervezet, amelynek hierarchikus fölépítése van. A kényelmetlen gondolatot a korporációk kulturális ipara és piaca révén is el lehet nyomni. Nem kell hozzá mindenáron politikai rendőrség. Kelet-Európa népei nem hiszik el igazán, hogy az ingyenes egészségügyi ellátáshoz és a szabad véleménynyilvánításhoz való jog kizárnák egymást. Ha egy adott helyzetben úgy látszik, hogy elemi jogaink ellentétesek, megeshet, hogy a helyzetelemzés téves.

 

A rendszer sztálini mélypontjához, államnak a társadalom ellen folytatott kérlelhetetlen háborújához is lehet mérnünk az újabb fejleményeket. Állapítsuk meg: az államnak nem sikerült megtörnie, képlékennyé gyúrnia a társadalmat. Az utóbbi mint a folyó a gátat, mossa, mossa az államot. Századannyi a valószínűsége annak, hogy valakit elvisznek, becsuknak, az pedig, hogy meg is öljék, valószínűtlen. Sorsunk átláthatóbb lett, ha ellenzékiek vagyunk: nem a falnak megyünk, hanem sakkozunk. Nem eshetünk oly könnyen alá a rendőri üldöztetés alvilágába. A most felnövő fiatalok valószínűleg anélkül fogják leélni az életüket, hogy politikai okból becsuknák, megkínoznák, lelkileg megnyomorítanák őket. Kitágult a magánlét köre, nőtt a fogyasztás övezete, sokan tudnak kellemesen élni. A politikai elit is erre törekszik, félti biztonságát saját erőszakszerveitől is, semmi kedve erőszakos támadásokba bocsátkozni a társadalom ellen. Igaz, ha a társadalom meglátja az ideológia kényszerzubbonyát önmagán, a politikai elit időről-időre újra megszorítja a szíjakat. Egyik-másik országban a represszió új, ármányosabb lélektani-technikai formái jelentkeztek. A kultúrában azonban előretörtek a tapasztalati tudományok, az információk az értékítéletek rovására, morzsolódott a pártelit mitológiája, előretör az értelmiség kelet-nyugati köznyelve. Ahogy a gazdaság nem tud csukott maradni, úgy a kultúra sem. A világkultúra, s ezen belül a nyugati, mind szélesebb határátkelőhelyeken nyomul be, s a hivatalos ideológusok panaszkodása a kultúrális fellazítás ellen egyre vénkisasszonyosabban hangzik. Az elszigetelődési paranoiát nem lehet fenntartani. Az idő nem az állam monopolhatalmának, hanem a társadalom autonóm erőinek dolgozik.

 

Tény, hogy az államkultúra fogalmai beépültek az állampolgárok tudatába. Egy állam, egy család vagyunk, érzik a jóravaló televíziónézők. Amivel e patriarkális vezetés alatt az ország gyarapodott, azt a hazafias tudat a magáénak tartja. Aki a kelet-európában élő emberek egész valóságát tagadja, az őket magukat tagadja meg. Kelet-Európában kisebbségi vágyak és szorongások vannak a nyugattal szemben, mégsem lehet a nyugati társadalmak intézményrendszerét és kultúráját egészében importálni. Van amit már megszoktunk, nem akarunk mindig importőrök lenni. Ami igazán kell nekünk, annak a vágya meg fog érni, s ha megérett, akkor meg is szólal.

 

A szocializmus harmadik időszaka, – ha az első Sztálin kora volt, a második meg ami utána jött – nem lesz paradicsom, csak élhetőbb és serkentőbb lesz: a szocializmus alkotmányos korszaka. Belső konfliktusai nyilvánossá válnak. A hatalmi intézmények osztódnak és különböző érdekek képviseletére vállalkoznak. Így előbb-utóbb kialakul valamilyen többpártrendszer. Amíg a kormányzat egypártrendszerű, addig nem is alkotmányos, mert nem tudja magát tőle független intézmények ellenőrzése alá helyezni.

Többpártrendszerű szocializmusban a különböző pártok föltehetően nem állnak nagyon messze egymástól. Kialakul egy alkotmányba foglalt közmegegyezés, amely a felek mindegyikére kötelező. Némelyik kelet-európai országban a társadalom eléggé kiegyensúlyozott ahhoz, hogy a politikai reform ne idézze föl a polgárháború kockázatát. A gondosan előkészített alkotmány-reform Közép-Kelet-Európában stabilizáló tényező, utána a kormányváltozás már nem okozhat rendszerváltozást. Hatatom és társadalom közös érdeke elkerülni a krizishelyzeteket, amelyek előállhatnak jelentősebb életszínvonalromlásból, továbbá nemzetközi katonai elköteleződésekből, amelyek a lakosságra többletterhet rónak s talán véráldozatot követelnek.

 

Hogy az egypártrendszerű, egyközpontú kormányzatok ingatagok és rugalmatlanok: történelmi tapasztalat. Egy tüntetésbe beleroppanhatnak. Portugália, Görögország, Spanyolország az elmúlt években megmutatta, hogy a diktatúrák rejtelmes váratlansággal szétolvadnak, s esetleg olyan nyugodtan szenderülnek jobblétre, mint az öreg diktátor, akinek eljött a maga órája. Az olvadás pillanatát nem lehet megjósolni, a társadalom legokosabb meteorológusait is meglepi. A diktatúrák szívbénulása éppoly váratlan lehet, mint az embereké. Ki lát a katonák szívébe, mikor engedik le a fegyverek csövét, ki tudja, mikor akad el parancsnokuk torkán a tűzparancs?

Minden egypártrendszerű kormányzat jégpáncél a társadalom testén, s a huszadik század vége felé egyre olvadékonyabbak. Kiegyensúlyozatlan, ideiglenes struktúrák, amelyek minden erőteljesebb külső-belső lökéstől, s néha csak egy egészen csekély lökéstől összetörnek.

Vannak mérsékelt, felvilágosult, szilárdnak tetsző egypártrendszerű kormányzatok, amelyeknek a nép bizalmat előlegez: nem másra, csak arra, hogy önmagukat megreformálják. Időt és jóindulatot kapnak a társadalomtól, hogy saját belátásukból növeljék a szabadságot. Sem a türelmi idő, sem a jóindulat nem korlátlan.

Akárhány rendőre van, minden kormány ingatag, amely a választások révén nem tudja bizonyítani, hogy a lakosság többsége mellette áll. Az egylistás szavazás, amely 98%-os többséget hoz, törvényesített hazugság, amely soha senkit nem győz meg. Ezzel a módszerrel élt Hitler is, s legutoljára Chile diktátora Pinochet. Az egylistás szavazásnak semmilyen köze nincsen sem a néphez, sem a demokráciához. Választani csak több közül lehet, ezt Európa évezredek óta tudja. A tisztségviselők cserélődésének kívánalmát nem most kell fölfedezni. A kisebbség törvényes joga nélkül modern társadalmakat civilizáltan kormányozni nem lehet.

 

Szabadságunkhoz intézményes biztosítékok kellenek. Ha nincs az államot is kötelező alkotmány, és a végrehajtó hatalom fölött álló alkotmánybíróság, akkor az erősebb uralmát a gyengébb fölött semmi sem fékezi. Akkor a tisztségviselők úgy bánnak el az állampolgárokkal, ahogy jólesik nekik, s keserű erkölcsi felháborodásuknak adnak hangot, ha önkényüket egy vakmerő állampolgár önkénynek nevezi.

A demokrácia ott kezdődik – csak kezdődik, nem végződik – ahol az elnököt, mert az ellenzéket lehallgattatja, alkotmányellenes cselekedetéért el lehet mozdítani. Ha nincs a hatalom felett állá törvény akkor csak a felfuvalkodott hatalom van. Akkor a rendőr goromba lesz a járókelővel, a felnőtt a gyerekkel, az egészséges a beteggel. Akkor nincs demokratikus viselkedés a másik emberrel szemben, akinek méltósága önmagában való és semmiféle magyarázatra nem szoruló érték. Montesquieu óta mindez elemi iskolai közhely, könyvei kétszáz éve eljutottak Kelet-Európába, hány évig tart még gondolatainak utazása tudatunkig. Ha nem mondod ki, hogy te is így gondolod, valószínűleg nem is gondolod így.

A bölcsesség órája

Nem tudjuk beleélni magunkat egy másik emberbe, zárva vagyunk. Bárhogy szeretem a lányomat, nekem az ő foga nem fáj. Mert nem tudjuk, nem is akarjuk átélni a másikat; inkább megítéljük, mert amit cselekszik, az a mód, ahogyan él, számunkra olykor kellemetlen. Ha ismernénk indítékait, nem válaszolnánk ilyen görcsösen. Figyeljük a kisgyerekes anyát, hogyan válaszol? A gyerek bőg? Tisztába teszi, megeteti. Már nem bőg; persze, hogy ez volt a baja. Mondhatná azt is a csecsemőnek: ebben a helyiségben bőgni tilos. Hozzátehetné: hatóságilag.

 

Ha az ellenfelek jobban ismernék a másik sértődésének tenyészetét, talán nem volnának ellenfelek. Odvukban ülnek a versengő államfők: mit merészelt mondani az a piszok? Szóval te így léptél? Hát én majd úgy lépek, megmutatom neked! Minden ideológiához kell egy démonológia, hogy az ellenfelet ne csak elvontan, hanem érzékileg is lehessen gyűlölni. Kultúránk az embereknek egymásról ítélőfogalmakat javasol. Képzeleti megérzést nem tud adni, ahhoz nincsenek sztereotípiák: az abból születik, hogy két ember csendesen nézi egymást. Minél jobban körülpáncélozod magad ítélőfogalmakkal, annál kevésbé vagy kíváncsi. Utazol, de nem látsz, még az árnyékszéket is összeméricskéled a magadéval. Fajtánk bájához hozzátartozik, hogy egymás gyenge pontjaira vagyunk kíváncsiak. A kémnek nem az a dolga, hogy szeresse az országot, ahol működik, a kémnek az a dolga, hogy lelki hülye legyen.

 

Hivatásos nevelők vesznek körül: hibáztatnak, mert különbözöm tőlük. Nem azért ideológusok, mert szeretik azt, amit védenek, hanem mert utálják azt, amit támadnak. A politikai áldozatok sajnálhatók, mert elnyomóikra lehet haragudni. A földrengések, áradások, közlekedési balesetek áldozatait nehéz sajnálni, mert nincs kire haragudni miattuk. Az ideológus mindig giccsesen dícsér valamit és melodramatikusan szidalmaz másvalamit. A dühkitörés állapotában érzi a legerősebbnek magát.

 

A környezet nekünk gazdag vagy szegény, nem önmagában az. Ha alaposan résztveszek benne, és jól odafigyelek rá, akkor gazdag. Ha közömbös vagyok vele szemben, akkor szegény. Emlékezetemnek egy rossz tanár éppolyan sokatmondó, mint egy jó tanár. Egy szegényes lakás éppolyan sokatmondó, mint egy elegáns lakás. Világomnak csak egy töredékére emlékezem, s annak is csak egy töredékét írom, nagyon kevés kell nekem. Néhány páratlan ember görcsei és feloldódásai: még nem találkoztam senkivel, aki ne lett volna páratlan. Majdnem mindig rajtam állt, hogy észreveszem-e a belső csodát a többiekben, ahogy kialakítják a maguk életét. Ha nem csuktam be magam (többnyire becsuktam), föl kellet ismernem a legegyszerűbb emberben is a többletet, természetének váratlan hőforrásait. Mindenkinek eljön a maga órája, amikor tartósan szembenéz élete adottságaival, ez a bölcsesség órája. Tudhat ugyan sok-mindenfélét, de bölcs csak a saját életéhez lehet. Ne bízzuk magunkat a boldogtalan okosokra, akik a saját életükhöz ostobák. De aki az általa elképzelhető legnagyobb igazsággal nézett szerte a saját hazugságain, az kegyelmet kap: számára minden eshetőség kívánatos. Ami történhetik vele, az mind jó. Ha börtönbe csukják, az is jó; ha egyedül marad, az is jó; ha rászállt az öregség, az is; ha meg kell halni, az is. Sokáig tart, amíg megérzem a sorsomat, mint egy tengeráramlást, s vitetem magam vele. Nem muszáj igazán értenem, utóbb kivilágosul, meztelen talányokkal van tele.

 

Van-e olyan filozófia, amely nem a nyelve révén az? Nemcsak olyan irodalom tehát, amelynek szűkös és elvont a szótára. Egy ember reflexiója az emberekről általában. De ki ez a filozófus? Angyal, más bolygó küldötte, hogy így fölénk emelkedik? Nem, egy ember közülünk. Azt tudja, amit olvasott, tapasztalt, amit gondol, ugyanazt amit az író is, amennyit ő maga – nem a diszciplinája, nem az akadémiai közössége – személyesen tud. Reprodukálható kísérleti bizonyítékai nincsenek, a megfigyelő nem komplexebb, mint a megfigyeltek.

 

A tudomány határa a biológia. Amit emberek emberekről írtak, az mind többé vagy kevésbé érdekes irodalom. Egyszeribbek, szabadabbak, előreláthatatlanabbak vagyunk a sejtjeinknél. Nem vagyunk statisztikailag azonosítható másolatai egymásnak, vonakodunk kísérleti alanyokká válni, minden emberrel valami új kezdődik, ami az embertudomány számára áthághatatlan. Az embertudós egy hatalmi kísérlet paradigmája, a filozófus meg akarja határozni az emberiséget, elvárná anyagától, hogy úgy viselkedjen, ahogy ő leírta. A társadalom szíveskedjék engedelmeskedni a társadalomtudomány törvényeinek, a kísérleti személyzet alkalmasint lőfegyvereit használja. Szeretném megjegyezni, hogy a társadalomtudományoknak egyetlen törvénye sincsen. Vannak föltevések, amelyek bizonyos olvasók számára elfogadhatóaknak látszanak, mások számara nem.

 

Marx a társadalmak történetének, Freud az egyének történetének általános törvényeit próbálta meghatározni. Nem sikerült, annyi baj legyen, életművük nagy irodalom. A strukturalisták eltüntetni kívánták a történelmet, halványuló emléküket kegyes iróniával megérzi a történelem. Az embertudomány kísérlet az emberi történések irányítására. Sztálin borzalmasan nagy tudós volt, munkássága húszmillió kisérleti ember életébe került. A többi társadalomtudós nyomában sem járhat.

 

Marxnál a tudat tud a gazdasági viszonyokról, a termelőerőkről, a proletárról, a magas a mélyről, s öntudatot ad neki, a forradalmi értelmiség az ösztönös munkásosztálynak. Freudnál a tudat tud a tudatalattiról, a nemiségről, a magas a mélyről, amelyet átvilágít majd, kérdéseivel az analitikusok társadalma öntudatra ébreszti a paciensek társadalmát. Nem beszélhetne végre a tudat a tudatról, saját bűvészmutatványairól?

 

Etika: bohóckodással, mérsékelni a tudat veszélyességét. Legemberibb lényegünktől kell a legjobban rettegnünk. Az önmaga ellen védekező ész: ésszerűbb ész. Védjük meg életünket saját kultúránkkal szemben. Ökológia: tudásunkat látni környezetében, amelyet irgalmatlanul meghódított, jelmondataink transzparensét látni a tömegsírok fölött.

 

A filozófia eddig parancsolgatás volt a tudatlanoknak. Ezután is az lesz, nem gyónás, nem. A konfesszió: irodalom, egy ember beszél, semmi több, semmi tekintélyes. A tudás elismerheti önmagáról, hogy színház. A filozófus itt áll teljes bizonytalanságában, mert nem tudja, hogy mi vár rá életében és holta után, s kínjában elkezd tanítani. Meglepő. A törvény: a halandó imája vagy halálsikolya.

 

Az egyházi isteneszme is rendpárti metafora, a mindenség mozgalmait egyközpontú rendre fűzi. Tanáremberek, nevelnek, ne örüljek annak, aminek örülni tudnék, ne szenvedjek attól, ami fáj. Valószínűen tudom, hogy meghalok, pap barátaim erre azt felelik, hogy majd odaát. Én ezután is azt tudom csak valószínűen, hogy pap barátaim is meghalnak. Köznapi sorsom kellemetlenségeiért, halálom biztos tudatáért, a világról való tudatlanságomért, én nem akarok kárpótlást. Egész életem próbálkozás, hogy együttéljek adottságaimmal, tapasztalataim nem türhetetlenek. Nincs szükségem valami tökéletesen másra, mint ami van. Nem igényelem az ősbotrány metafizikáját, hogy onnét a tagolatlan fénybe, vagy a történelem igéretföldjére vágyakozzam. Engem jobban érdekel az emberi faj öniróniája, amit leginkább a művészet tart ébren. Dehogy kívánom eltüntetni azt a hasadékot, amely az ént a világtól, gondolkodásomat tárgyától jótékonyan elválasztja. Nekem ez a hasadék nem fáj, mert éppen ez az életem. A feszültséget köztem és a világ között csak golyóval, gázzal, villamosszékkel lehet eltüntetni. Sem az égi, sem a földi rend ígéretét nem kérem. Az a baj, hogy olyan ideológia még nem volt, amely egyszerűen csak jó mulatságot ígért volna.

Van időnk

A szocializmus az a társadalmi rendszer, amely annak nevezi magát. Lenin alatt leninizmus, Sztálin alatt sztálinizmus, Hruscsov alatt hruscsovizmus, Mao alatt maoizmus, Tito alatt titoizmus, Castro alatt castroizmus. Melyik az igazi? Hülye kérdés. Egyik se? Hülye válasz. Úgy adódott, hogy a dolgot, amely olyan, amilyen, így hívják. Történelmi folyamat, amely erre a névre hallgat. Bemutatkozáskor sem szoktuk kétségbevonni új ismerősünk nevét. A rendszer nevénél jobban érdekel, hogy ad-e nyugdíjat, és mi kell ahhoz, hogy letartóztassanak benne egy embert?

 

Mi, kelet-európaiak, előre tudtuk, hogy ezt sem lehet, azt sem lehet. Ettől összenyomott a lelkünk, megtelünk sérelemmel, és sok a visszafojtott agressziónk. Olyan dolgokban függünk hivataloktól, amelyekhez rajtunk kívül senkinek semmi köze. Méltatlan félelmeket kell fegyelmezetten elviselnünk. Öregesen, szellemi tartalomnak véljük a panaszkodást. Alkalmazkodva a körülményekhez, sokat bosszankodunk rajtuk: ez a párhuzamos kultúránk.

 

A munkások egyetlen hatalma – az üzemen belül saját munkaerejük. Ha nem tudják jobb árát kialkudni a munkapiacon, s a sztrájk hadüzenetével tárgyalásra kényszeríteni az állami munkaadót, akkor burkoltan visszatartják munkaerejüket. Ezért a bérért a munkás, jól van, bejön, még dolgozik is, de a munkájában nincs túl sok köszönet. Alacsony termelékenység, minőségromlás, selejt, betegeskedés, átáramlás más vállalatokhoz. Még a mogorva köszönésével is jelzi, hogy nem odaadó. Személyét ezek a tiltakozásformák nem nagyon gazdagítják.

 

A szabadság, amelyet az ember kívülről, ajándékba kap, az nem igazán az övé. Ha környezete megszigorodik, a nyugati ember is odaadóan tud félni, s tartása: akár egy hóemberé, olvadáskor. Szabadságunkért legalább olyan kitartóan és értelmesen kell dolgoznunk, mint egy családi házért, másképp az egész csak fecsegés.

Kockázataink Kelet-Európában ésszerűsödnek. Több múlik rajtunk, mint gondolnánk. Előttünk lassú szellemi forradalom áll, a társadalmi autonómiák kiépülése, amihez még egy csúzli sem kell, s annyi konspiráció sem, amennyire szerelmes kamaszok között óhatatlanul szükség van. Vannak szabadságintézményeink: például egy baráti kör. Az is valami, ha az egész társadalom át- meg átszövődik a vállalt barátságok szálaival. Hatalom csak ott lehet teljhatalom, ahol barát a barátban nem bízhat.

 

Amióta az ötvenhatos forradalom életben maradott résztvevői kijöttek a börtönökből, másfél évtized telt el. Ez tűrhetően szerves korszak volt, 1956 diáksága foglalja ma el a vezető állások zömét. Az átrétegződés, az iparosítás, a városiasodás továbbhaladt. A munkásság gyáron belüli baráti szövetségeit a vezetőség igyekszik meg nem sérteni. A parasztság egy aránylag rugalmas szövetkezeti formát próbál kényelmesebbé tenni a maga számára. Az értelmiség továbbra sem bírálhatja a tabukat, de fölmentették a hivatalos ideológia ismételgetése alól.

Magyarországon ma nincsen forradalmi helyzet. A fegyver nemcsak a királyoknak, a népnek is az utolsó érve. De a népnek addig még igen sok érve van, és ezeket az érveket mind el kell mondani. A fegyverhasználat a szabadság gyengesége. Másfél évtized alatt gondolatok érlelődtek, illúziók oszlottak el, s megértek a feltételek egy új nyitás elgondolásához. A helyzetünk nem kétségbeejtő. Van időnk, nem kell elhamarkodnunk a társadalmi önrendelkezés munkáját.

 

Az autonómia munkásai nem ellenségei senkinek. A mai Magyarországon nagyon kevesen vannak olyanok, akik egy alkotmányos szocialista demokráciára ráfizetnének. Ez a társadalmi változás akkor fog eljönni, ha a lakosság többsége sejti, hogy milyen változásokra lenne szükség és akarja is azokat.

 

A reformok előkészítéséhez nyilvánosság kell. A hivatalos kultúra és a párhuzamos kultúra között nincsen határzár. Érintkezésben, rejtett dialógusban vannak egymással. A nem hivatalos nyilvánosságnak érdeke dialógusra – együttgondolkodásra – bírni a nagyobb terjedelmű hivatalos nyilvánosságot. Akik a cenzúra játékszabályait nem tartják meg, esetleg kiszorulnak a hivatalos nyilvánosságból, de önként kivonulniuk abból s belső vagy külső emigrációba menniük sértődöttségre utal.

A cenzúrára nem lehet mindent ráfogni. A várva várt lényeges művek nem azért nem jelennek meg, mert a cenzúra visszautasítja, hanem mert várományos szerzőik nem írják meg őket. A publikáció előnyeit kevesen hajlandók kockáztatni publikálhatatlan művek megírásával. S ha mégis: az öncenzúrától ész és érzelem összezsugorodott. Hovatovább, jöhet a szabadság: nincs mit mondani.

 

A felvilágosodás gondolkodói is az ancien régime-ben építették ki filozófiájukat. Fontosabb hogy Voltaire írt, mint az, hogy időnként kellemetlenségei voltak, s a poroszlók elől tanácsos volt átmennie Franciaországból Svájcba, saját birtoka egyik oldaláról a másikra. Mi nem vagyunk ilyen elegánsak. Kétszáz év alatt a fejlődés úgy hozta, hogy a mi határunkon nem lehet csak úgy átsétálgatni.

 

A civil társadalom eszméje kritikai utópia. Mind a keleti, mind a nyugati társadalmakat saját eszméikkel szembesíti. A civil társadalom föltételez szabad és szerződő egyéneket, akik az intézmények világában egymással többé-kevésbé egyenlőek. Attól, hogy egy utópia megvalósíthatatlan, még korántsem veszélyes ostobaság. Mérőeszköz valóságunk erkölcsi vizsgálatához.

A szerződéses viszonylat alkotó kompromisszum, amely gazdagabb, mint a felek eredeti kívánsága. Amit elérni szeretnénk, szegényesebb és elvontabb, mint ami a sokféle, egymásba torlódó akarat eredőjeként létrejön. Szükségünk van a másik ember bírálatára, s arra, hogy akaratunknak ellenszegüljön. Nagy szerencse, ha ábrándjainkat nem tudjuk egykönnyen valósággá tenni. A sportszerű konfliktus összeköt, rábírja a versenyző feleket, hogy egymásnak nyertes játszmák után revansot adjanak. Hogyan tudnék barátommal sakkozni, ha szörnyethalnék, amikor megmattol?

 

Az elnyomás mindig valami elakadás az emberi érintkezésben. Ha harcolni kell, az mindig félreértés. Annyit jelent, hogy rosszul próbáltuk megértetni magunkat a másikkal. A társadalommal, ha módjában áll kifejeznie magát, lehet számolni. Csak akkor vagyok megbízható, ha nem kell titkolnom, hogy mit gondolok. Egy nép, ha ki tudja fejezni magát: nem akaszt. Aki az emberségét megvédi, nem gyűlölködik. A gyűlölet a hízelgő szolgák titkos indulata. A följelentők minden kormányzatnak, minden rendőrségnek följelentenek. Aki hallgat, az talán még döfni fog, aki beszél, az nem öl.

 

Ha túl sokat döntenek rólunk, s ha túl keveset döntünk magunkról, szorongósak leszünk, mint az intézeti gyerekek. Nekem az volt a lázadásom, hogy szomorúan beszéltem a szabadsághiányról. Beszélhettem volna többet arról a szabadságról, ami mégis van. A lelki mozdulatokról, amellyel az emberek a helyzetüktől megkülönböztetik magukat. Akinek jobb, az nem jobb. Akinek rosszabb, az nem rosszabb. Engem az érdekel, hogy te milyen vagy, s nem az, hogy neked milyen.

 

Az egész társadalom észrevétlen azon mesterkedik, hogy az államot a maga képére formálja. Az íróértelmiségiek önállósodása a szabadságért folyó széles társadalmi mozgásnak csupán a leglátványosabb szeglete. A rejtett konfliktusok legalább olyan fontosak, mint a nyíltak. Ha egy munkásbrigád határozott magatartásával eléri, hogy a felettesek méltányosan viselkedjenek vele szemben, ha egy termelőszövetkezeti tag okosan él jogaival és csinál a háztáji földjén egy kis mintakertet, ha egy tanár nem a minisztertől várja az oktatási reformot, hanem a legjobb tudása szerint tanít, s azt mondja a diákoknak, amit ő maga gondol, ha egy orvos a maga személyes felelősségét a betegért az egészségügyi szervezet bürokratikus közönyével szemben is érvényesíti, ha egy párttitkár arra használja föl befolyását, hogy minél több embernek segítsen, ha egy pincér nem azért figyelmes a vendéghez, mert borravalót remél, vagy fél a vezetőtől, ha egy újságíró a lehető legpontosabban ábrázolja a tényeket, ha egy utcai rendőr tudomásul veszi, hogy a járókelők szolgálata és nem zaklatása a feladata, ha egy lakó érezteti a szomszédaival, hogy szükség esetén lehet rá számítani, akkor mindenki, ott ahol van, a maga helyén az autonómia munkáját végzi.

A nők ne csak a gyerekükért legyenek felelősek, hanem a társadalomért is, amelybe gyereküket bevezetik. A hatalom embereinek is van felesége, szelidítsék meg a férjüket. Ne hasonlítsanak a férfiakra, akik túlságosan megszokták a komolykodást, kakaskodást, fegyverkezést. Csináljanak meleg társadalmat maguk köré, nézzenek a leckéztetők feszült arcába, és terjesszék a mosoly forradalmát. A tartós szabadságmozalom a gyűlöletkeltésnek pontosan az ellentéte. Semmilyen emberi tapasztalat nem bizonyítja: hogy csak az tud szeretni, aki gyűlölni tud. Minden embernek van egy megmintázhatatlan, legyőzhetetlen része, amelyre kíváncsiak lehetünk. Mindenki több, mint a szerepe, ezt ritkán vesszük észre, mert figyelmetlenek vagyunk.

 

A szabadság bennünk van, mint egy rejtett hőforrás, csak meg kell nyitni. Többre vagyunk képesek, érdekesebbek vagyunk, mint véljük. Csak azért nem vagyunk tehetségesebbek, mert félünk. Az eszünk nem mer ötletesebb mozdulatokat tenni. Átadni magad a szabadságodnak izgalmasabb, mint beállni egy terrorszervezetbe. Hazudozás nélkül egyensúlyra jutni környezeteddel holtigtartó munka. Tartozol a testi egészségednek azzal, hogy azt csináld, ami a lelkiismeretednek jólesik. Ezt legalább annyi ésszel kell megtervezni, mint egy kertészüvegház betelepítését. Nem baj, ha a sorsod érdekesebb, mint amilyennek látszott. Légy a saját munkaadód, az intézményes munkaadók: a te eszközeid. Hozzásegítenek ahhoz, amit eredetileg is csinálni akartál. Ne törődj bele a beletörődésbe.

 

Sorsunk legfontosabb kérdése nem az, hogy mások mit fognak tenni, hanem, hogy mi magunk mit kérdezünk magunktól? Az autonóm forradalom nem az elnyomók és az elnyomottak szerepcseréje. A közszabadság nem nyer attól, ha a kihallgatóból kihallgatott lesz. A forradalmi hagyomány, amely a szabadságot és a bosszút erkölcsileg összekötötte, Európában bemutatkozott, nincsen már varázsa.

 

Új értékrendszer nélkül bírálni sem tudjuk intézményeinket. A gazdasági reformok, többek között azért akadnak el, mert értékalapjuk a liberális reformizmus, ennek pedig nincsen a kelet-európaiak képzeletét is megragadó ethosza. Nekünk nem a magántőkét, hanem az állami tervezést kell társadalmasítanunk. A társadalmi viták tárgya mindinkább a tervezés tartalma lesz.

 

Az államszocializmus eddigi története a technikai mérnöki gondolkodás kiterjesztése volt a társadalomra. A társadalom ebben a metaforában egy ház, (az ötvenes években bástya volt), s az emberek a téglái. Furcsa egy ház: minden egyes tégla rejtelmes önállósággal mocorog benne.

A tervezők, akik a pénzünkről, munkánk eredményéről döntenek, mondjanak le naív-tudományos jó lelkiismeretükről. Nem egy tervrajz hűséges végrehajtói. Nincsen tervrajz. A társadalom nem ház. Az emberek nem téglák, valamennyien elhivatott tervezők vagyunk, ha mással nem, legalább azzal, hogy időnként önmagunkról rendelkezünk.

 

Nincs cenzori hivatal, amelyet meg kell rohamozni: a benned lakó cenzorral tárgyalj értelmesen. Mindenki ott dolgozzék a szabadságért, ahol van. Szólalj föl, ahol többen összejönnek, kérdezz és érvelj nyugodtan, vondd be társaidat a hangos gondolkodásba, mondd ki, ami foglalkoztat, jelentsd fel magad. Legyünk jóhiszeműek, még akkor is, ha megvan a véleményünk beszélgetőtársunkról, a bizalom váratlan dolgokat művel. Köszönjünk vadidegeneknek az utcán. Szerveződjünk néppé. Álljunk szóba egymással békeidőben, ahogy a felfordulások, csapások idején. Legyen természetes, hogy az idegen nem idegen, hogy a szomszéd barát, hogy a többieknek talán ugyanaz jár az eszében. Sem a nyelvünk, sem a fülünk nincsen betiltva, kitűnő médiumok.

 

Ha kihallgatnak, hallgass. Amennyire csak bírsz. Minden más rosszabb: ravaszkodhatsz, félrevezetheted őket, mondhatod, hogy nem emlékszel, de legjobb, ha egyáltalán nem beszélsz.

 

Vége a kemény diktatúrának, a lágy diktatúra tovább tart. Az állam apránként elfüggönyözi goromba kelléktárát. Ha nem akarja az embereket táborba zúdítani, lépésről-lépésre engednie kell. Felbukkannak olyan emberek, akik nagyobb veszteségnek érzik, ha nem mondhatják ki, amit gondolnak, mintha megvonják előnyeiket. Az ilyet a büntetés nemhogy megfélemlítené, inkább fölszabadítja. Nincs igazán vesztenivalójuk: akárhová jutnak, emberek vannak körülöttük, akik inkább akarják a jót, mint a rosszat. Ha muszáj, egymagukban is egész jól elszórakoznak.

Az állam megtanulja, hogy neki is igazodnia kell, nemcsak őhozzá. Az elme önkormányzata, s némi szeretet a környezet iránt javítja képességünket az államnevelésre.

 

Ha lehet az emberből téglát csinálni, miért ne lehetne a téglából embert csinálni? Egy görcsös társadalomban megtalálhatjuk a humor rejtett készleteit: kezdjük a nyomozást sétatéren, kocsmában, személyvonaton.

 

Ha azt írom, amit gondolok, ha nem félek attól, amitől félni szoktak, ha jobban érdekel a könyvem, mint a visszhangja, ha nem bánom, hogy a véleményeim nem maradnak bizalmasak, ha nem gondolom, hogy kicsivel kevesebb elnyomatás az tulajdonképpen szabadság, ha tudom, hogy szabadságomat nem fogom ajándékba kapni, akkor van aki utál és bolondnak tart, van aki kedvel, de bolondnak tart, van azonban olyan is, aki kedvel és nem tart bolondnak. Az az igazság, hogy ezek maguk is bolondok.

 

Egyik ismerősöm sem magyarázható meg a környezetéből. Mind érdekesebb, mint a rendszer, amelyben él. Autonómiánkat nem tudjuk a múltunkból levezetni, egyszercsak megszáll, s belülről éget, ha ellenkezel vele. Még ha élettörténeted minden pillanatát ismerném is, akkor sem tudnám kiszámítani, hogy mit fogsz tenni a következő félórában. Saját determinista elmélete alapján a két nagy újító, Marx és Freud megmagyarázhatatlan.

Antipolitikus az, aki egész életével tudatosan korlátozza a politika érvényesülési hatókörét. Baráti kötelékeit fontosabbnak tartja, mint politikai elfogultságait. Nem engedi meg magának, hogy politikusan, az államrezon szempontjából nézze társait.

A politika csak akkor érdekes, ha még nem tudod a végkifejletet. Ha már tudod, akkor történelem. Próbáljuk a politikát úgy nézni, mintha történelem lenne, képzeljük, hogy a szereplők már nincsenek hatalmon. Még mindig tudni szeretnéd, hogy mit gondolnak? Elkezdem a politikusok emlékiratait, de csak akkor folytatom, ha jól írnak. A regényírónak a miniszterelnök nem érdekesebb, mint a szabója.

Az irodalom által is azt kutatom, hogyan éljek? Az irodalom a legsokoldalúbb elmélkedés az erkölcsről. Vagy szellemi megújulásra törekszel, vagy árut írsz, netán bizalmas jelentést – elkényeztetett embereknek, hivatali feletteseknek.

Unom a kérdést, hogy mi minden jár még nekem azon kívül, amim van. Lehet, hogy kevesebb jár. Jobban érdekel a feladatát kereső szenvedély. Ennek jóvoltából számíthatunk egymásra. Ha nincs meg ez az elemi megbízhatóság, akkor semmi nincs. Az olvasó számít arra, hogy az író a lehető legőszintébben beszél.

 

A szabadság azonnal gyakorolható, ott, ahol éppen vagy. Beszélgess a többiekkel, s közben ne alakoskodj. Tedd magad nyilvánossá. Körülötted csupa konspiratív főosztályvezető, osztályvezető, csoportvezető, csoporttag, minden hivatalnok csupa titok, már az óvodások is megtanulták, hogy nem lehet akárkivel akármiről beszélni. Minálunk az a forradalmár, aki nem titkolózik. Tedd magad nyilvánossá, legyél naív, s próbáld megpillantani a többiek legnaívabb arcát. Nem akkor vagy szabad, ha négy évenként az egyik öntelt korosodó férfi helyett a másik öntelt korosodó férfit próbálod megválasztani miniszterelnöknek. Hogy szabad vagy-e vagy sem: mindig most a következő percben fog eldőlni. Abban, amit éppen csinálsz, akármiben. Autóbuszra, telefonhívásra, vagy csak nyugalmas álomra várakozva.

 

Az autonómia munkájában mindenki a maga módján, a maga helyén részt vehet. Az autonómia feladatait helyettem, számomra nem tudja kitalálni senki sem. Ez a munka teljesen legális, nem kell hozzá semmiféle új, titkos szervezet. Így is elegendő szervezetünk van, több is mint kellene. Ha belelapozok a közületek telefonnévsorába, meglep, hogy mennyi van. Soha még nem fogott el a kísértés, hogy egy újat kezdeményezzek, de megszűnésük képzete sem keltett ábrándos örömet bennem. A szervezetek kényelmetlenné tudnak válni tagjaik számára. Még azt is terhesnek érezném, amelyet barátaimmal együtt, közös eszmék alapján létesítenénk; mihelyt kizárnak, föllélegeznék. Nem elég, hogy szervezet? Még szeressem is? Mindenki valamilyen intézményben van, amely gondolataival nem igazán egyező, s nem is igazán ellentétes. Mindenki tanúsíthat abban a szervezetben, ahol van, legyen az egy gyár, egy kutatóintézet, vagy egy önkéntes színjátszócsoport, több függetlenséget, mint amennyit szokása és rezignációja szerint tanúsít. Más csodaszer nincs. A megváltók mi vagyunk, valamennyien, s ahogy elnézem magunkat, ez elég komikus.

 

A játékosok forradalmához egyetlen lövés sem kell. A játékosok megengedik maguknak, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Azzal teszik a legtöbbet a többiekért, hogy mernek furcsák lenni. A tekintély elnökségi asztalai mögött csenevész a lélek, annyi félelem kínozza ezeket a mellszobrokat, hogy csak a hatalomtól remélnek egy kis megkönnyebbülést. Ha tudnának bölcsebbek lenni, úgy gyakorolnák a hatalmukat, mint egy szolgáltatást, de a bölcsességhez a tanult embereknek éppoly nehéz az útja, mint a tanulatlanoknak. Annyi hiúság és féligazság között elfárad az elme. A bölcsek megőriznek valamit a gyerek játékosságából, kevésbé gyanakodnak, szeretni tudják az állatokat, a vadakat, a bolondokat. A világot – önmagától – az ő tekintetük védi. Tevékeny századunknak nem a bölcs a mintája, inkább az újságírós műveltségű kisértelmiségiek, akik szeretnének nagy államférfiak lenni. Bármely stratégia annál vonzóbb nekik, minél szigorúbb. A hatalmat szeretik, magukat nem nagyon, sok nyakatekert érvük van az erőszak igazolására. A forradalom nem majális. A pacifista menjen salátakertésznek. Ilyeneket mondanak. Moziban tanulják, hogyan kell férfias arcot vágni. Bosszantó, hogy nem sikerül egy jó körvadászatot összehozniuk a játékosok ellen.

Tekintély, parancs, kötelességtudás, hatékonyság, testületi fegyelem. Ha kell gyárigazgatók, ha kell börtönigazgatók, hova jutnánk, ha az ember nem fogadná el a kinevezését. Ha humanistának nevezik ki őket, humanisták, ha gyilkosnak, akkor gyilkosok. Csak a felsőbb utasítás világos legyen. Szeretnének eligazodni a játékosokon, akik, isten tudja, honnan kapnak utasítást, udvarolnak nekik, aztán megbüntetik őket, aztán megint udvarolnak. Nagy megpróbáltatás, ha történetesen a gyerekük is ilyen kakukkfióka. Irgalmatlanul eljön a nap, amikor a mellszobor sír. A játékos fölajánlja a zsebkendőjét, kissé formátlan ez a megindító jelenet egy mellszobor ne sírjon, inkább mondjon újra szigorú laposságokat.

 

Vessük el az erőszakot mind a gyengébbel, mind az erősebbel szemben. Gyengébbel erőszakoskodni aljasság, erősebbel ostobaság. Van időnk meggyőzni az erőszak embereit arról, hogy kölcsönösen jobban járunk, ha nem erőszakoskodunk. Akinek erre nincsen ideje, az kelekótya dühöngő, aki már nagyon szeretne valakinek odasózni egyet. Függetlenségre törekvő ember, hívja el a többieket személyválogatás nélkül a gondolkodás kalandjára. Az állami tisztségviselőket is; ha jobban meggondoljuk: mindannyian azok vagyunk. Nem az a dolgunk, hogy lármásan benyomuljunk a rádióba, kézbekaparintsuk a mikrofont és hevenyészett követelménylistákat olvassunk bele. Mindazokat, akik naponta beszélnek, írnak a közvéleménynek, huzamos belső tisztázó munkára kell ösztönöznünk. Így évekbe, évtizedekbe is beletelhet, amíg mindenki nyíltan beszélhet a rádióban. Érdemes kivárni, amit akkor fogunk gondolni, az érettebb lesz, mint a pontokba szedett röpdolgozatok.

 

Ha erőszakkal akarnánk benyomulni a rádióba, a személyzet tiltakozna, kérné az őrséget, lépjen közbe, az őrök fölszólítanának, hogy menjünk ki, ha maradnánk, megpróbálnának kiszorítani, a parancsnok erősítést kérne, mögénk is gyűlnének rokonszenvezők, egy ideges tiszt a levegőbe lőne, keménymarkú fiatalemberek elvennék a rendőrök fegyverét, bentről-kintről lövöldözés támadna, halottak, sebesültek feküdnének mindkét oldalon, végül a páncélos túlerő, amely nem a pontok beolvasásához ragaszkodik, fölülkerekedne, folyna a vita, mind egyoldalúbban, hogy ki lőtt először, mint az iskolafolyosón, hogy ki lökte meg előbb a másikat. A dolog kideríthetetlen, de az biztos, hogy végülis az erősebb nagyobbat lökött.

 

Ennek a történetnek a lefolyását ismerjük. A fegyvereknek megvan a maguk logikája, az marad felül, akinek több a fegyvere. A forradalom vagy elbukik, vagy diktatúrába megy át, a szabadság munkája türelmet kíván. Ahhoz, hogy alkotmányos szabadságjogaink legyenek, egyetlen polgártársunkat sem kell lelőnünk. Kívánjunk hosszú életet a fegyveres őrségek fiatalembereinek. Magamnak sem kívánom, hogy lelőjenek, miért kívánjam nekik? Inkább azt kívánom nekik, hogy néha a saját fejüket is használják. Tekintsenek végig saját életükön, idézzék föl magukban, hogy minek örültek és mitől szenvedtek. Viselkedjenek tehát úgy, mint egy ember, s nem úgy, mint egy kitömött egyenruha. Azt, hogy ők mit tartanak helyesnek, helytelennek, tartsák fontosabbnak, mint a parancsot. Olvasgassanak: a háborús bűnös fasiszták a vádlottak padján mind a parancsról hebegtek.

 

Ezeknek a fiatalembereknek elég sok eszük és sokkal több műveltségük van, mint apáiknak, akik a háború idején voltak fiatalok. Nem reped szét a fejük, hogy ezt végiggondolják: az emberölés egyenruhában is gyilkosság. A parancsra ordító-ütő-döfő-lövő masinák, akik az anyjukat, a gyereküket is fölaprítanák, ha erre kapnak parancsot, akik az utcai tömeg elleni harcra úgy készülnek fel, hogy gyerekes-anya bábukra lövöldöznek, akik se istent, se embert nem néznek csak a szolgálati szabályzatot és a felettesüket, olyan szerencsétlen balekok, hogy Európában kezdenek kimenni a divatból. A díszlépések csattogása a mi kontinensünk szívét már nem remegteti meg. Az ezredesek panaszkodnak, fiaink nem nagyon katonásak. „Bár így lenne”, sóhajtom. A világ addig van halálos veszélyben, amíg a dísztelenebb egyenruhák dróton rángatóznak a díszesebb egyenruhák mérges vartyogására.

Az autonómia kultúrája felé

Ilyen az isteni ember, mutatnak kultúráink évezredek óta Buddhára, Konfuciuszra, Krisztusra, Mohamedre, Marxra. Kellenek az istenek, a mítoszi hősök, kell a népszerű tekintély, a szemlélhető kinyilatkoztatás, tanácsért hozzájuk fordulunk, hasonlítani próbálunk rájuk, nélkülük gyámoltalanabbak lennénk. Láthatatlan atyáinkhoz kellenek a közvetítők a falusi plébánostól a pápáig, a helyi párttitkártól a pártfőtitkárig, a kis tekintélytől a nagy tekintélyig megállapodott folytonosságban. Ha a tekintély megzavarodik, jönnek az önjelöltek, guruk, megvilágosultak, mesterek, látók, gyógyítók, csodatevők. Kártyaolvasótól, horoszkópautomatától tudakoljuk, hogy mi vár ránk, minden tekintély jó nekünk, még a tenyerünk után kapdosó cigányasszony is. Mi másra is kellenének a kultúra divatkirályai, a szellem klasszikusai? Gondoljanak helyettünk.

 

Tanácstalan, apahiányos társadalmak apát keresnek. Boldog idők, amikor minden rendes ember könnyes szemmel hallgathatta a vezért, Hitlert, Sztálint, vagy akit akartok. Szép volt a szavalókórus Mao piros könyvecskéjével, szépek voltak a perzsa milliók, amint agyontapossák egymást, hogy megpillanthassák Khomeinit. Mindenkinek megvan a törzsfőnöke: egy slágerénekes, egy iskolaalapító tudós, vagy egy futbalcsászár. Adjatok nekünk egy nagy testvért, munkásod vagyok, szolgád vagyok. Kép a Moszfilm stúdió büfféjéből: huszonhét kecskeszakállas Lenin szendvicset eszik. Egy kiskorú, elveszett emberiség keresi a strandon szüleit. Az értelmiség dolga a történelemben: tolmácsolni az apamítoszokat. Ézsajástól Szolzsenyicinig beavatottak ijesztik a beavatatlanokat. Apakép-inflációban egyre babonásabban keressük az igazit.

 

Hiteles fordítót keresünk, mert eltökéltük, hogy isten nyelvét nem értjük. Nem tudjuk kicsoda, nem tudjuk mit akar, de tudni szeretnénk. Szeretnénk, hogy isten – a tökéletes titok – csupán talányos legyen, s ahogy a nap egy pillanatra legalább kibúvik a felhők közül, árassza reánk kegyelmét. A bálványokkal az a kényelmes, hogy meg lehet fogni őket, ajkunk földön, fémen, fán, szeretnénk megcsókolni istent, megenni a testét, meginni a vérét, legyen bennünk, mint anyában a magzat, vagy mint a holdrakétában a hajtóanyag. Közben elmulasztottunk belépni a törvény zord kapuján, pedig odabenn egy szelid tisztviselőnő felvilágosított volna, hogy egyik apánk sem igazi, s mind azok vagyunk, ki-ki önmaga apja.

Mit kezdjünk ezzel a túlságosan is kézenfekvő apával? Terád lennék bízva, hülye pofa? Betöröm a tükröt. Én nem vagyok én, te nem vagy te. Mi? Hogy te te vagy? Mi? Hogy te közvetlenül istennel tárgyalsz? Gázba veled! Csak az ördög utasítja el a közvetítők magasztos lépcsősorát. Én közvetlenül az őrmesterrel tárgyalok, ő már beszélt az őrnaggyal, az őrnagy pedig egyszer már látta a vezérőrnagyot. Én most az őrmester parancsára agyonváglak. Ember vagyok, alattvaló, beleőrülnék, ha magamnak kellene parancsolnom, inkább a föld alá bújnék.

 

Államunk szigorú apa, gyakran suhogtatja a pálcáját, és hallgatózik. Ünnepélyes, tolakodó viselkedés nem tetszik nekünk. Mint egy bibliai óriásapa fölénk magasodik, betölti az égboltozatot és elállja a fényt előlünk. Értsük meg apánkat ebben a nevetséges kövérségében. Így, iskolaigazgatói stílusán mosolyogva, vagyunk nála – felnőtt gyermekeiként – erősebbek. Szegény apa, jönnek a mosoly gerillái.

 

Sződd be, olvaszd meg, világítsd át, hatolj belé, értsd meg, finomítsad, alakítsd a magad képére, csábítsd el, kísértsd meg, nyugtalanítsd és nyugtasd, legyen görcstelenebb. Ismerje fel, hogy milyen csekélység a világban. Ne képzelje, hogy egyetlen, ne pirosodjon úgy a feje, beszéljen csendesebben, lássa magát a tükörben.

 

A világban a nagyok már nem olyan nagyok, a kicsik már nem olyan kicsik. Az állampolgár bonyolultabb, mint az állam. S nem az állam a legkülönösebb benne.

 

Fajtánk két végpontja az emberiség és az egyén. Ez a kettő biztosan van, a csoport-ének nem biztos, hogy egyáltalán vannak-e? Háborúskodni mégis ezek a csoport-ének szoktak.

 

Az ész saját – ellene fordult – teremtményei ellen lázad: a szervezetiség kultusza, a technológia hatalmi arroganciája, a mennyiség nagyzolása ellen. Ne ünnepeljük az óriások tagolatlan tömegeit, a kicsi érdekesebb, történelmibb és közelebb áll hozzánk. Ne tiszteljük a nagyot, csak azért, mert nagy. Korunk mennyiségi téveszméin a minőség gyengéd munkával átküzdi magát.

 

Ne fogadjuk el, hogy valami újért le kell mondanunk valami régiről, amit megszerettünk, egy fáról, vagy egy házról. Az autonómia kedélye a város régi házait inkább megóvni akarja, mint újakkal helyettesíteni. Megengedheti magának, hogy kímélje az iparosodás előtti Európa minőségeit. A technika akkor fejlett, ha minnél kevesebb minőségi áldozatot követel. A technikai forradalom magasabb fokozata a technikát visszaművésziesíti.

 

A szabadság játékai nélkül jó művészet nincs. Az autonómia forradalmának a művészet minden forradalma természetes előzménye. Több szabadság – több őszinteség és előkelőbb önfegyelem. Ez igazán kaland, ha megállsz, a tehetséged lázad föl ellened. Az intellektus lázad az intellektuel öncenzúrája ellen, amely korántsem csupán politikai.

 

A párhuzamos kultúrát is főképpen az értelmiség csinálja, mindinkább az. Fura osztály vagyunk, s minél furcsábbak merünk lenni, annál jobban vagyunk. Ha egy feudális úr lemond a címéről, birtokáról, nem úr többé. Ha a tőkés lemond a tőkéjéről, nem tőkés többé. Ha az értelmiségi lemond a hatalmáról, méginkább értelmiségi. Elmozdíthatnak egyetemi állásodból, a tudásból nem tudnak elmozdítani. Szükségtelen sajnálnunk magunkat, aki lemegy, az fölemelkedik. Ez ma még nem szembetűnő, de valószínű: mi leszünk a történelem első uralkodóosztálya, amely annál erősebb, minél könnyedébben tékozolja a hatalmát.

 

Túl vagyunk a leleplezésen, megtörtént. Betemetett poklainkból virágzik az utópia. Egész mivoltunkkal, tehát a legvallásosabb módon, tudjuk beleadni magunkat ebbe a – végtére is – nagyon szelíd forradalomba. Történelmünk annyi vadsággal van tele, mifelénk a szelídség eredeti. Úgy állunk a jövőnk mellett, mint egy orángután az ember mellett.

 

Megyünk az autonomista kultúra felé, amelyet nem lehet egy ember neve és az -izmus szóvégződés által jelölni. Elemekben megvan a kultúra egész történetében szétszórva, de tiszta kifejtésben nem található meg senkinél. Nem lehet kiáltványban bejelenteni, népszerűsítő könyvecskékben összefoglalni. Kinek-kinek át kell érte dolgoznia magát saját ismeretanyagán és személyes tapasztalatain. Nem lehet hozzá megtérni, mert nincsen hivatott egyháza, pártja, szövetsége, közlönye, képviselője, nem lehet belőle kizárni senkit, mert nem beszélhet a nevében senki.

 

Ez az autonomista kultúra éppoly furcsa, mint a zsidók láthatatlan istene volt, mikor ez a hóbortos pásztornép civilizációk városfala alatt bolyongott azzal az elvont rögeszmével, hogy isten nem ábrázolható, holott minden város főterén ott állt a közösség bálványa. A huszadik század végén, mikor már megutáltuk isten nélkül faragott bálványainkat, mind többen hasonlítunk ezekre a megszállottakra. Mindenfajta emberi intézményre megátalkodott iróniával tekintünk. Sem jóságos, sem gyűlöletes bálványoknak nem tudjuk látni őket, csak annak, amik: történelmi mulandóságú emberi műveknek, amelyeknél értékesebb valóságot is ismerünk.

 

Értékesebb az egyes ember teljes valósága, minden közelebbi meghatározás nélkül. Ha már ettől a konkrét embertől mindenáron el akarunk vonatkoztatni, az emberiségig meg sem állunk. A közbülső intézmények és szervezetek perpatvarait nem vagyunk hajlandóak egészen komolyan venni.

Az a kékesen villogó, csinos égitest, amelyet az űrhajósok látnak, meghatóan kicsi lett. Akár a szülőfalunk, amelyre visszagondolva az alvég és a felvég csatározásait a kocsmaudvaron már nem tudjuk olyan drámainak érezni, hogy bárkit is kedvünk legyen orrbavágni a szombat esti bál után. A falu életét egyébként sokféleképpen lehetne kellemesebbé tenni.

 

Az autonomista kultúra születése a hatvanas évek elejére tehető, mikor a nukleáris fegyverek mutációja jóvoltából egész civilizációnk megsemmisíthetővé vált, s a rettegés egyensúlya kialakult. Soha azelőtt még nem fordult elő a történelemben, hogy a hatalom képtelen legyen kimutatni az erejét. A nagyok sokszorosan el tudnának pusztítani bennünket, de mégsem teszik, mert félnek: a játékba ők is belepusztulnának. Ez a félelem új pályákat világít meg a hatalmasok és a hatalomnélküliek agyában. Soha még a magukban álló emberek erkölcsi hatalmának nem volt olyan jelentősége, mint ebben a mi agyondeterminált korunkban.

 

A társadalmi valóság és a katonai valóság mindinkább eltávolodik egymástól. Az államok teljhatalmának meg vannak számlálva az évei. Nem vethetik be utolsó érveiket a többi állam ellen, s hovatovább saját állampolgáraik ellen sem. A gőgös tekintélyuralom megindult istentől elrendelt szégyenútján, hogy saját paródiájává változzék. A hatalom meg van sértve, indulatoskodik, de mindinkább megmérgeződik tőle idegen elvektől. Az egyénnek a fejébe könnyű egy pisztolygolyót lőni, de csak ha a kéz nem hanyatlik le.

 

Államosított társadalmaink fokozatosan leolvasztják magukról az állam jégkérgét. Ez nem ideológikus óhaj, ez történelem, szemlélhető folyamat. Az atomrakétasilók tele vannak, de egy fegyvertelen ember, pusztán azzal, hogy igaza van, eléállhat egy államóriásnak. Igaza nem szitkozódás, sokkal inkább játék, szegény állam, már megsértődni sem tud igazán. Ha ez a züllés tovább tart, az államoknak még humorérzéke is lesz. Mikor az államfők jót nevetnek magukon, s hálásak, ha valaki megnevetteti őket, akkor léptünk át az előtörténetből az emberi történelembe.

 

Tanuljunk jogot, kapaszkodjunk a jogba, autonomista reformmozgalom jogászok törvényjavaslatai nélkül ködbevész. Egy értelmes alkut kell fölkínálnunk, olyan körültekintően, ahogy két lókereskedő megállapodik. Előbb szapulják a gebét, egymást, szónoki dörgedelmekbe bocsátkoznak, aztán megállapodnak. Autoriter kapcsolatokat partneri kapcsolatokká átalakítani: ehhez elszánt és türelmes munka kell. Ez a munka nem harc, közös gondolkodás, elmúlt századok beidegződéseit kell felülvizsgálnunk magunkban.

Akiknek nincs hatalma, de sokan vannak, görcstelenebb viszonyt javasolnak azoknak, akiknek van hatalma, de kevesen vannak. Az állam szüntelenül neveli a társadalmat, nevelje a társadalom is az államot. Az államszocialista társadalmak görcsoldó munkája lesz az első szellemi forradalom Európában.

 

Szükségünk van a viselkedésünket irányító értékekre, amelyek alapján vonzódunk a jóhoz és kerüljük a rosszat. Szembesíteni szoktuk a valóságot és a kívánatost, szeretnénk, ha közelebb kerülnének. Nem tudunk nem értékelni, szavainknak egymagukban is értéktartalma van. Ha azt mondom: „segít”, vagy ha azt mondom „elárul”, a két ige önmagában ítéletet hordoz. Nem tudunk semlegesen beszélni: ha azt halljuk „megölelte”, inkább valami jóra gondolunk, ha azt halljuk: „megölte”, inkább valami rosszra. Mi emberek a tudást és az erkölcsöt nem tudjuk egészen különválasztani. Szabályszerűen föltételezzük, s a kivételek magyarázatra szorulnak, hogy a nagyobb tudás közelebb van a nagyobb erkölcshöz. Az erkölcstelen tudásról rendszerint kiderítjük, hogy áltudás, ha nem az erkölcsről, amellyel szembenáll, derítjük ki, hogy álerkölcs. Vannak, akik föltételezik, hogy ez a két tengely valahol találkozik. A legnagyobb tudás és a legnagyobb erkölcs föltételezett egyesülését istennek mondjuk. Vallásos kultúrákban élünk mind a mai napig, amelyek ezt a találkozást metafizikai valóságnak hiszik. Vallásos ember önnön sorsát isten és önmaga közös művének tekinti.

 

Megpróbáljuk összehajlítani a lehetségest és a kívánatost. Isten: valóság és érték egysége. Minden etika föltételezi, hogy az utópia és a történelem egy távoli utcasarkon randevút adtak egymásnak. Miért cselekedjem a jót? A végső felelet: csak! Minden válasz, amely ennél bővebb: kétséges. Az erkölcsi jó végül is megmagyarázhatatlan.

 

Törekvéseidből, szorongásaidból köd borul köréd. A nagyvárosi sikerszínpadon forgolódva ritkán jutnak értékes gondolatok az eszedbe. Ránézek az életedre, és már nem vagyok kíváncsi rád. Nagy nyugalom kell a tisztánlátáshoz, amelyben a belső fény találkozik a külsővel.

 

Az értékek evilági rendjében az értelmiségi a legértelmesebb. Az áll feljebb, akinek több a tudománya, a többiek pedig hozzá igazodnak. A zsidó-keresztény isten demokrata: a művelt nincs hozzá közelebb, mint a műveletlen. Salamon akkor lett bölcs, mikor megértette, hiába király, nem különb a pásztornál. Isten előtt az egyetemi tanár nem több az egyetemi takarítónőnél. A tudományos közvélemény más véleményen van.

 

Ha nincs isten, akkor csak jog van egyenlőtlen hatalmú emberek között. Jog, amely az erőviszonyokat tükrözi. Annak van akkor igaza, aki erősebb. Az egyenlőtlenségnek sokféle nem-vallásos igazolása lehet. Elvileg tagadni azonban csak a metafizikai demokrácia alapjáról lehet.

Ha az emberi személy öncélú akkor az emberek egyenlőek. Öncélúságuk, mint a gyertyaláng, fölfelé mutat. Belső szabadságunk kisugárzása: vallás. A tudat szerénysége: furcsa lenne, ha eleve tagadnám, hogy lehet az enyémnél magasabb értelem is. Tudomány, hatalom, bőség: mind kerülőút ahhoz a megvilágított porondhoz a földön, ahol őelőtte egyedül vagy.

 

Az elkényeztetett állampolgár attól még, hogy bántatlanul él, nem szabad. Szabadságunk türelmetlen gazda, nem ad pihenő időt. Inkább ihletett, mint ésszerű tetteket kíván. Azt akarja, hogy azt tegyük, ami nehéz, de tehető. „Ennyi vagyok, tőlem nem telik több”, panaszkodunk. „Több vagy, telik”, felel a gazda nyugodtan. Adjál szállást a világosságnak. Te vagy a szoba és te vagy a fény. Ha elfáradsz, a szoba elsötétül.

 

Az autonómia kalandjának vállalása olyan belső esemény, mint a megtérés vagy a szerelem. Úgy dönteni, hogy szabadabb akarsz lenni, mint amilyen vagy: elvarázsoltság, amelyről nem muszáj számot adni senkinek. Ez alázatos döntés, azzal kezdődik, hogy életeden elgondolkodol, s nem fogadod el, ami megszégyenítően értelmetlen, még akkor sem, ha te műveled azt. Alakítsuk át a hatalmi viszonyokat társas-viszonyokká, az alárendelt helyzeteket mellérendelt helyzetekké, az ítélkező kapcsolatokat megértő kapcsolatokká: kezdjük a saját családunkkal. Aki tenni akar valamit a szabadságért, az ne húzódjon vissza a társadalmi élet színtereiről, legyen jelen és mondjon igazat rajtuk, ez nehezebb. Az autonómia több, mint ellenállás: a helyzet alkotó túlhaladása, a meglévő nyilvánosság tágítása. Kérdezz mindenkit, amíg a kölcsönös jóakarat áramlása meg nem indul, mondd a magadét mindenkinek, éppolyan jó, ha az utcaseprőnek, mint a miniszternek. Szabadságodnak te magad vagy a legmegbízhatóbb védelmezője, sokkal jobban félhetnél, ha fegyveres őrség venne körül. Beszélgessünk olyanokkal, akik másképp gondolkodnak, mint mi. Hátha csak azért, mert nem jól értjük egymást. Hol a szabadságunk, ha nem gyakoroljuk a főnökünkkel, a fiúnkkal? Tegyük, ami tőlünk telik, a többi nem a mi dolgunk, ki-ki úgy válaszol rá, ahogy tud.

 

Eltökélve, hogy az utópia álom vagy csalás, aki gyanakszik a szellem konstrukcióira, mogorva konzervativizmusba zárkózhat. Mondhatja: a valóság gazdagabb, mint a helyettesítésére képzelt javaslatok. Sértegetheti lélektani föltevésekkel az utópistákat: saját csődjüket általános csőddé magasztosítják, vérszegény látomásukkal a jövőről személyes nyomorúságukra keresnek vigasztalást. De mit mond egy konzervatív akkor, ha az újságban olvassa, hogy fegyveresek egy csapat fegyvertelen emberrel megásatták a sírjukat, majd belelőtték őket? Hol történt ez? Mit mond akkor a konzervatív? Hogy a valóság gazdagabb, mint az utópia? Egy tömegsír kétségtelenül gazdag. S hogy ne legyenek tömegsírok ma még, a huszadik század végén: utópia. Megtapasztaltuk, hogy állami tekintéllyel lehet védtelen embereket öldösni. Sokféle állam tekintélyével mindig egyféle védtelen embereket. Akit a géppisztolyosok kísérnek a halálba, az mindig egyféle. Szeretne még élni, de mindjárt megölik. Ha nem fogadom el, hogy ez a történelem szükségszerűsége, akkor kénytelen vagyok utópista lenni.

 

Utópiánk kultúrája nemcsak előrehatolás, hanem visszatekintés is, vissza a régi kultúrára, a gyermekire, a falusira, a néprajzira, a kicsire. Irónikus eltávolodás a felfelé törő, tevékeny, harcias, sikeres, ésszerű, férfias eszményektől. Nem akar mindenáron többet mindenből: pénzből, javakból, dicsőségből, hatalomból, anyagból. Inkább azt tenné jobb minőségűvé, amije van. Inkább női, mint férfi, inkább növényi, mint gépi. Attól új, hogy nem szökik maga elől a jövőbe, létszükségletként emlékezik a múltjára, s megemészteni, szervessé tenni akarja újdonságait. Önmaga fölé hajol és felismeri saját viszonylagosságát. Alkotója tapasztaltabban érti és műveli magát. Kalandját a létezés tágabb dimenzióiban képes látni, s messzibbről tekint vissza önmagára. Műveit környezetükben szemléli, önmagával nem olyan csökönyösen és támadóan azonos, hatását más emberek életére figyelmesebben vizsgálja. Nem több anyaggal, hanem szellemesebb kombinációkkal terjeszkedik. Az új kultúra szívesen erjed és erjeszt, ökumenista elfogulatlansággal oldja föl a doktrínák tilalmait, s attól, hogy a megértés szenvedélye fűti, erkölcse választékosabb és teherbíróbb. Magától elszakadva az új kultúra elnyeri a legmélyebb alázat erejét. Átengedi magán távoli istenségek megrázkódtatásait és kibírja őket. Áldozat ez inkább, mint harc, majdnem halálos fájdalom, de kiengesztelődés váltja fel, akár a szülőágyon.

Hazatérés

Azt tenni, amit tenni helyes, szomorú is. Tudod, mi fog történni, várod a kényelmetlenségeket, mint egy soron következő házastársi veszekedést. Te magad is izgatott leszel, talán még kiabálni is fogsz. Esetleg elgyávulsz, olyasmiben is engedsz, amiben nem szeretnél, aztán folytatod. Azt, amiért jön az újabb veszekedés. Miért ne engednél inkább? Jó mélyen, amennyire csak kell neki, hogy végleg megnyugodjon. Mert nem nyugszik meg, mert nem lesz béke. Vagy ő veszekszik, vagy mélyen a tudatod rejtekében, a szív csöndjében te. Ott ágálsz ellene, s magad ellen, ott nyöszörgöd és csúfolod a mentségeidet. Inkább ő háborogjon ellened, mint te magad ellen. Nem lehet jól járni, ugye tudod?

 

A nehézkedő emberi anyag rettenetesen nehéz. A félelem általános, a hiánya ritka. A gyanakvás általános, a bizalom ritka. A tapasztalat, hogy aki megmutatkozik, pórul jár, általános, hogy jól jár, ritka. A fegyencek ritkán mondják el a televízióban, hogy a parancsnokság lehetne megértőbb is. Ha jön a teherautó, állj félre, téged fog elgázolni, nem ő borul fel. Ismered az utas magányát, aki mellől, az egész vonatból, még a mozdonyból is, mindenki leszáll. Annyira kíváncsi vagy rá, hogy csinálják? Láttad már moziban. Hát akkor?

A fényben hiszek, amely átmegy rajtam, mint a kilobbanó villanykörtén. Olyan halandó vagyok, legalább ő legyen halhatatlan. Nevetséges! Még mindig nem érted, hogy a halál az halál? Különben mindegy. Ha elvégezted a munkádat, akkor rágyújthatsz. Akkor jöhetnek. Akkor már egy olyan emberrel végzik el a munkájukat, aki már elvégezte a magáét. Mindenki annyit tesz magára, amennyit bír. Ha kevesebbet, akkor a kevés alatt is összerogy. Ha többet, megszakad. Ügyeljünk az edzésadagokra.

Uram, ki az, aki rajtad, a legborzalmasabb gyilkoson kívül még ártatlan? New Yorkban éjfél után egy óra negyven. Budapesten reggel hét óra negyven. Október tizennyolc. A villamosok tömve vannak. Az indián nyár fénye, a vénasszonyok nyarának fénye világítsa meg a lépcsőiket.

 

Megengedhetem magamnak, hogy hazamenjek, mert már mindenütt jól érzem magam. Kétéves csavargás a világban elég volt ahhoz, hogy megértsem, miért megyek haza? Az élet nekem jobb Budapesten akkor is, ha itt semmi bajom nem lehet abból, amit írok, otthon viszont, ha nem lesz is, lehet. A köznapokból, akár a testemből, nem lehet kibújni, a kisiklás képe férfiálom, nincs hova menni: mindenütt köznap van. Az utas körüljárta a határt, s ettől jobban tudja, mi nem kell neki. Tartós rejtvények körül jár a képzelete. Az ember tágíthatja a hazáját, de mindennapos közegem nem is egy ország, hanem egy város, szobák, barátok hálózata.

Ha bemegyek Budapesten a New York kávéházba, amelynek ma Hungária a neve, ott a vendégekkel kölcsönösen sokat, nevetségesen sokat tudunk egymásról, ismerjük egymásnak még a hátsó gondolatait is. Itt semmihez nem volt olyan erotikus közöm, hogy írnom kelljen róla. Csak akkor mozdul meg a tollam, ha belekeveredem valamibe, csak azt tudom, amit a bőrömön tapasztalok. Nyugat embereivel udvarias viszonyom volt. Szenvedélyes? Nagyon ritkán. Úgy rémlett, túl sok önszeretettel és önsajnálattal vannak beüvegezve. Bármerre csavarog a képzeletük arról az egész tudatukat betöltő gondtól, hogy a sikerükön kell munkálkodniuk, csak rövid szünetekre tudnak megfeledkezni.

Nekem fontosabb a múlt, mint a jövő. Hátrafelé lógatom a lábam a szekéren, látom, amit magam mögött hagytam. Előttem csak a terv és a szorongás, minden ami csakugyan van: mögöttem van. Képzeletem is inkább a múltat képzeli el, váratlanul köt össze emlékezetemben jelenlévő pillanatokat. Jó lesz újra Csobánkán írni, a naptól sárga papiron inog a toll árnyéka, habozó pillanat két mondat között, de a szavak egymást viszik a hátukon. Írni, legalább olyan jó, mint nem írni.

Csak azt tagadom, amit szeretek, pontosan annyi helyeslésem van, mint ahány ítéletem. A tisztánlátás egy lelki rugó kifeszítése, minél nyíltabban fogalmazom, amit otthoni környezetemről gondolok, annál fölszabadultabban ragaszkodom hozzá. Egy-egy ember hiányától nem szenvedek, mindenki itt van az eszméletemben, senki se legyen túl közel. Hogy lássam őket: néha inkább be kell csuknom a szemem, hogy velük legyek: csendben kell maradnom. Ha mindenki, akit szeretek, itt lenne körülöttem, túl sokan lennénk egyhelyen. Budapesten a testemmel érzem a várost, fekszem az ágyban, s mint egy pók a képzelet hálójával megérintem mindazokat, akikhez közöm van. Megvagyok nélkülük, de jólesik hogy egy órán belül találkozhatnánk. Én mint a macska, inkább helyekhez kötődöm, barátaim jórésze szétrajzott a világban, családom Párizsban él, én meg ismerős utcasarkokra vágyom. Budapestnek majdnem minden kocsmáját ismerem, ezt más városokról nem mondhatnám el. Környezetem akkor jelentésgazdag, ha sok esemény történt kettőnk között. Sem a Washington Square, sem a Place des Vosges, sem a Savigny Platz, sem a Piazza Navona nem ad nekem annyi, saját történetemmel megfejthető rejtvényt, mint a budapesti Klauzál tér: én azt a teret lelkileg elég jól megdolgoztam. Ott mindenkivel szívesen beszélgettem; ott is csak látogatóban voltam, de ez nem tűnt fel.

Tizennégy éves voltam, amikor Budapestre települtem Berettyóújfaluból. Még mindig falusi fiú vagyok egy-egy pillanatban. Harminc éve ismerkedem Budapesttel, de, a dolognak még mindig csak az elején tartok. Elkezdtem ott egy munkát, amit még nem végeztem be; csak akkor lesz majd vége, ha a gyászjelentésemen ott áll a második dátum is, amelyre kíváncsi vagyok. Addig is inkább azt szeretném jobban megismerni, amiről már tudok valamit. Furcsa, de a Charles De Gaulle repülőtér, ahol már sokszor megfordultam, nem mond többet nekem, mint a berettyóújfalusi vasútállomás, ahol újabban a gyorsvonatok már nem állnak meg. Gyerekkoromban, ha valami eseményre vágytam, kisétáltam a pesti gyors elé, s néztem: ki jön meg, ki utazik el. Emlékhazám, nyelvi hazám közepén akarok élni.