A városalapító

Hajnali szélroham, bizonytalan óra, vörös fény karolja át a tűzfalakat. A homály fedezékéből kitódulnak kényszerpályáikra a dolgok. Várja a szemeteskocsikat a fogyasztás selejtje, a megnyugtatott vágóállatokat az elektromos pisztoly, az ultrarövid hullámú parancsokat a tettre kész személyi állomány, a céltudatos mozdonyokat a kiszámíthatatlan vágányfordító. Alvó szemgolyók szabadsága látványok jégesőjétől és alvó kezeké szétporladó, nyirkos halmazoktól, az alvó szájé háborús szavaktól, káromlás, alku és öndicséret többnyire elsietett hangsoraitól, az ágyéké, a heregömböké egy kétségbeesetten rájuk kúszó, bizonytalan kéz őrjáratától, a szerveké az egymás ellen gyulladt sejtek polgárháborújától, a homloklebenyé önmagukat sem jelentő példázatok, terrorista látszatok, jubileumi fogalomtársulások múzeumi tárlóitól. Izzadt bőr lélegzete a gyűrött vásznon, ernyedt száj párbeszéde a földolgozott légtér szűkülő lehetőségeivel, agyrémek hadgyakorlata a befelé fordult szemgolyók látómezején, terjengős csomag, romlandósága napjával lepecsételve, de most még ez a bizonytalan óra, fény rohamosztagai a töredezett arc sikátoraiban, másodpercütések vakírása egy szegényes történelem jelmondataival telerajzolt homlokon.

Pillanatfelvételek úsznak a rögzítőfolyadékban, zsúfolt fényképalbumba kerülnek, amelynek első oldalán születési, az utolsón halotti anyakönyvi kivonat áll, a borítón: a nevem. Kézilámpa fénye kóvályog egy porral bevont raktárban, ismétlődő hurokíveket rajzol, néhány kiváltságos tárgyat agyonvilágít: gyűlölködve nézem tetszőleges emlékeimet. Többnyire óvatlanul kaparászom, kellemetlen anyagokhoz érek, villanyt kellene gyújtani ebben a csepegő, mohos raktárban. Napról napra hurcolom ezt az eladhatatlan bizományi áruházat, egyszer kidobom, amire nincs szükségem. Még arra is emlékszem, amit sohasem láttam, hívójelekkel tele a világ, átengedem magamon a dolgok beszédét. A szilárd kérget, a tartófalakat, a nyomásálló szerkezeteket szétveti a tudat földrengése. Hónapok óta tart ez a hangtalan és torlódó beszéd, forgalmi dugók az eszmélet úthálózatán, végkiárusítás egy égő áruház ablakain át. Negyedóránként kondul a toronyóra, fejezetvégek a félálom képregényéből, a tejsavas agy bestiáriumán ezen a hajnalon is átkelek.

A reggeli utasgép pontosan hat órakor szakítja át a hegy fölött az üveggyapot-felhők sarkvidékét. Ég bikája, szárnyas keltőórám, gondolájukban bőgnek, s álmom fölforgatják a tizennégy hengeres csillagmotorok. Harminc törékeny fej hullámzik a levegő domborzatán, belerajzolódnak a mai nap előzetes képeibe, a leszállópályáig kísérem őket. Nézem, semleges odaadással, a fény mozdulatait a szegecselt alumíniumsíkságon, s az alattam hátrasikló földabrosz szökevény mintáit, a táj ismétlődő alkatrészeit, amelyek talán holtomig megülepednek emlékezetem alján, eszméletem színéről azonban, mint esőcseppek a homokban, az út végére alászivárognak. Búcsúzók kapkodása: apróra szétszerelni és magunkkal vinni egy távolodó arcot, amelyet talán soha nem néztünk meg igazán. Gyanútlan csempész, viszem a képeimet, örülhetek, ha a vámvizsgálaton műfogsoromat a szájamban hagyják. Négynyelvű kérelmeivel az utaskabin homlokfalán kigyullad a tejüvegtábla, bekapcsolom az övet, elnyomom a cigarettámat, könnyű zuhanások a légörvények aknáiban, a sárkány és az áramlászavaró közé, a megérkezés gondjai közé beúsznak egy vidéki város légi fölvételei. Túl már a feltorlódó és szaggatott hegyhátak erdős-köves héjszerkezetein, alattam a gyárnegyed fölszikrázó csőfonadéka, a víztárolók fémes bombatölcsérei, tankok egy holtvágányra állított tehervonaton, üszkös tályog a vasúti töltés oldalán, hűtőkocsik ezüsthasábja a fűre meszelt utakon, kormosan izzó salakhegy, betonhasábról denevérfejként felénk forduló radarernyő. Elmetszett falaival, üvegrepedésként szétrajzó utcáival kitárul az egész város, barázdált kőtenyér, nézhető idő, elnémíthatatlan izgatóbeszéd a csöndre hajló térben, mentegetőző történetírók forgószínpada. Sok szónoklat, kevés döntés, ünnepi és boldogtalan szertartások, katedrálisok és erőművek avatása, farsangolás és dísszemle, ostromok, pestis, tömeggyilkosságok, nevető és síró álarcok körforgalma az emelvényeken, kecskejáték, bohózat, misztérium. Fázósan, hunyorogva lépek ki a betonkifutóra, repedt, karéjos leveleket söpör az ingerlékeny szél, tífuszosok a folyó jegén, meggyűlnek a gördülő lépcső tövében, oltalomkeresők. A polgári légifolyosó kiürült, délelőtt már csak a deltaszárnyú vadászbombázók végzik kötelékben iskolagyakorlataikat a hegy fölött.

Hallgatom a tegnapi botrányok hírét, ami megtörténhet, többnyire megtörténik, annyi város van és annyi esemény. Páncélosok gördülnek ki emeletes szállító-repülőgépekből, felcsörtetnek a hidakra, körbejárják a múzeumokat, átrobognak a kertvendéglőn, tipró mozgást végeznek a díszcserjéken, s ráfordítják toronyágyújukat egy tehetetlen kapura. Ilyenkor ősszel rajban szállnak a külügyminiszterek a fehér toronyház felé, hogy jóváhagyják mindazt, ami megtörtént. Pereg a vadszőlő, dongó haldoklik egy mézcsepp kupoláján, hajnalban felázott a kert, bokra fölött őrült ejtőernyőként leng a rózsaszag, velőfehér arc húzódik vissza a falba. Agyamról lehúzódik az iszapkorona, aranylemezei közül szemrésem folyosóján elém jön a fekete csuklyás, pálcaujjú asszony, karján az aszkéta csecsemővel, perzselt lábú, kíváncsi madarak, gyökérarcú, megbízhatatlan szentek kíséretében. Múlóban van a nyár, délutánonként üveges fénnyel áll meg a levegő a lovas szobrok zöld lábai között. Kihalt városok, mérgezett gyöngyházmedencék úsznak a székesegyház Istennek szegzett tornyai fölött. Változatlanság röpcédulái, kora őszi szél tollaslabdái, harangkondulásra vadgalambok rebbennek magasba a megbarnult cseréptető villámhárítóiról. Zászlós evezőszárnyuk, parókás gyíkfejük homorú síkban inog a tizenkét apostol kőkoponyája fölött. Pillanatokra odafagynak a fogrovatos órapárkányhoz, de a nyitott harangszobából kitörő zengés visszalövi őket a két toronysisak közé, kék mezőben ezüst címerállatok a reggel könnyű pajzsán.

Villanyszékbe ülő birodalmi vezér, parázson álló őrszem, homokon bicegő esernyő, karóba húzott hermelinpalást, üvegszem egy bazári légpuska célzórésében, szurokesőben repülő postagalamb, bevakolt kőrózsaablak, módosíthatatlan pályán eltévedt űrhajó; a közösség befogad. Visszanézek egy letarolt férfiarcra, csaknem mindenre emlékszem, ami vele történt, kibetűzöm a kelet-európai történelem utolsó fejezetének tartalomjegyzékét, koporsószögig meghatározott életrendjét, egy magán-elmegyógyintézetet benépesítő sérelmeit, talajmenti hátsó gondolatait, aggodalmainak ápolt múzeumát, csoportos heveskedéseit egy birkalegelőért, késésben van, lökdösődik, nem ér rá kigombolkozni büntető zárkáiból. Még dolgozik benne a félelem, arcát ellepi a lazulás egész bűnszövetkezete, s végül maga is igazat ad minden lehetséges vádhatóságnak. Vigyáznia kell, semmi sem igazán az övé, sem a teste, sem az ágya, sem amit róla mondanak, megtehetik vele a legrosszabbat is; ha békét bont és megkülönbözteti magát, minden elhagyja, ami hozzá tartozik, kinőnek a dolgok novemberi kései, rámutatnak az ívlámpák és minden ajtó mögött felcsaholnak a farkaskutyák.

Leválik róla minden védőburkolat, mint egykor anyja teste, és hamarosan a magáé, mely addig fogától heréjéig jóérzések okozója volt, ismeri magát, tudja, mit várhat mástól, lefektetik egy asztalra, ökle puha, mint a toll, körülveszi a fájdalom, és kitaszítja öntudatából.

Felveszem tudatomra ezt a várost, hogy lassan rétegenként lehámozhassam róla. Lehet, hogy nem fog sikerülni egy apró zseblámpakörtéig vetkőzni, legbelül csak a sötét hiány van. Egy ember áll az ágya mellett, begombolkozik, hogy kigombolkozhasson; ha valaki ráteszi a kezét, alattomosan nézi a padlót, és egész testével csak arra vár, hogy megszabaduljon jóakarói érintésétől. De mert nincs egyebe, csak ez a kórházi pizsama, többnyire csak áll az ágya mellett, s elképzeli, hány öltözetből vetkőzhetne ki végérvényesen. El fog jönni talán az ügyész, akit már olyan régen várok, el a szeretet inkvizítora, szabadságom kérdezőbiztosa, aki már nem temeti be magát a sózott hús föld alatti silóiba, aki a figyelem megterhelt óráira emlékeztet, amikor egy villamosablakban tizenkét ismeretlen arc tizenkét letaglózó kérdés, amikor az este sötétkék ujjai szétfeszítik a szemhéjamat, mikor minden ház tetején halálhírekkel futnak a fényújságok, mikor az árnyékok elgázolnak, és a kirakatokban hintalovukon felállnak a harisnyatartós, lovaglócsizmás, önkielégítő próbabábuk, amikor attól félek, hogy nem tudok megfogni semmit sem, és a tányérok is leesnek asztalomról, amikor beletartom a kezem a semmiségbe, kísérletképpen, mert látok benne valakit, amikor egyetlen perc alatt elfelejtem, akivel évekig együtt vinnyogtam, és kezembe kapom, mint egy jogart, a létezés elviselhetetlen hatalmát, néhány percig elbírom, ezért éltem, utána nézhetem az órám, számolhatom a pénzem, és latolgathatom, ki mire való, lehetek csak egy fehér zászló a túlerővel szemben, mert nem találom a helyes szót a helyes csöndben, és elvétem a fölcserélhetetlen arcokat, s már mindaz, ami kilátszik belőlem, folyamatos paródia, sőt attól vagyok, hogy majdnem mindig tévedek, néha azonban várom az ügyészt, aki majd fellobbantja, mint egyetlen gázlángot, fejem fölött az éjszakát, körülvezethetem foszforos kapuk és fatörzsek között kicsinyességeim helyrajzán, műveimre időnként bólint, de többnyire semmit sem szól, pontosan tudom, miről hallgat. Egy kivégző osztag karol belém, szívbemarkoló derűvel, frissen locsolt kőkockás udvaron.

Valami nyugalom kellene, mint annyi reggel, ma sem akarok elterpeszkedni adottságaimban. Ha egyszer elvonulna rólam hiúságaim sáskajárása, ha egyetlen rántással kifordíthatnám magam, s megszabadulva a beszéd hideglelős kényszerétől, és eltemetve emlékezetem fövényében az istenszobrokat, és elrúgva magam a semmi vizes, szálkás ugródeszkájáról, egy pillanatra megérthetném a kapaszkodás és sodródás világfolyamatát, ha a szeretettől már elcsigázva, az irónia rekordereként végére járhatnék árnyjátékunknak a történelemben, ha a parancsoló módot kijelentő módba tehetném, s tudva, hogy egész kultúránk rögeszme, színtiszta rögeszmévé változhatnék, ha dögletes meghatározottságaimból kibújva rohannék, csupasz zarándok, a célegyenes végső iramában, elhagyva már mindent, ami nekem jó, és már azt is, amitől én vagyok jó, elveszítve magam, túlvilágtalanul, hajnalfelé, mikor már nem is várom, elém fordulna akkor egy ismeretlen utca, és megtalálnék egy számozatlan kaput, ahonnan már nem kell továbbmenni, ahol magamra zárhatom az ajtót, és hallgathatok ítéletnapig.

Még tíz perc, és összeszedem magam, a legszükségesebb holmik végül is kezem ügyében vannak, felöltöm testem, állásom, családomat, magamra kanyarítom ezt a lakást, ezt a várost, szájamba veszem közhelyeimet. Nincs nagy kedvem szemügyre venni a borotválkozótükörben egy meglett ember várakozó arcát, amelyért jóvátehetetlenül felelős vagyok. Szeme alatt olvashatom elmúlt éveim üledékét, kimondatlan árulásaim rovásírását. Letisztogatom, kitakarítom, magamra húzom ezt a viseltes, de még használható testet, néha fájdalmat okoz, egyébként zavartalanul enyém. Vízsugár alá tartom, szesszel, kenőccsel dörzsölöm, állok az öregszag savanyú burájában. Ahogy egy lakóház vagy egy állam egyszerre vallja be avulását, s a gondtalan üzemelés után karöltve jönnek nyavalyái: tartófalai megroppannak, díszei elmállanak, egyre dohosabb, fűthetetlenebb, naponta veszem tudomásul erkölcsi és műszaki értékcsökkenését. Bár jó darabig még lakható, ideje kisiklanom belőle: semmi sem érdekel már annyira, mint ez a második születésem, kicsusszanásom a lét hüvelyéből: s mert nem oly soká megválunk egymástól, kezd fölizgatni azonosságunk. Ma még figyelmetlenül jelentjük egymást, nem érint, tetszetős-e vagy csúnya, visz, ahova akarom, közfeltűnést nem okoz, el nem taszítják, de hozzáérni sem akarnak többen, mint igénylem. Ő tartozik-e hozzám vagy én őhozzá, nem tudom, függök tőle, ennyit elismerek, de hogy ez az árnyék a tükörben, ez a fogyatkozó hajzat, ez a hunyorgó szempár, ez a bájtalanul csüngő nemi szerv, ez a szarusodó lábujjköröm csupasz öntudatom valósága lenne, bár tudomásul veszem, kissé nevetséges. Majd rákényszerülök, de most még nem szívesen vállalok több közösséget ezzel a sérülékeny, összeszurkálható, feldarabolható és elhamvasztható szerkezettel, mint egy unalmas társbérlővel, akivel összeköt a megszokás és az együttélés házirendje. De ha nem vagyok az a látható és tapintható ábra, amelyet más hasonló ábrák emlékezetében kirajzolok, mellyel egy esetleges hangsort igazoló iratom összekapcsol, ha ezt a szomszédomat, kinek végül is több kellemes értesülést köszönhetek, nem vagyok hajlandó még a kényelem okán sem összetéveszteni magammal, kérdezősködöm: ki az, akinek a nevében beszélek? Kaparó igyekezet, előretolt hiány, hibbant kísérletezés, hogy néhány szétbonthatatlan dologban felismerje magát. Sötét szoba, magam mögött hagynám, de most még visszatart, hogy ajtaján kilépve nem találnék másik otthonra.

Mint fájdalomcsillapító vagy körtelefon, az öngyilkosság sosem érdekelt. Akiknek kimosták a gyomrát, csak körülményeiket akarták itthagyni, s ha fel is dühödnek a döntéssorozattól, amely újra előttük áll, a meleg fürdőt és a húslevest általában szívesen fogadják. Majdnem szabadnak vélem magam, megnyugtató, hogy bármikor eltűnhetek, de ez a negyedmillió inger másodpercenként a semmi felfoghatatlan képzeténél, akárhogy feszengek is önmagamba varrva, összemérhetetlenül tartalmasabb. Mégis félek, hogy addig szedelőzködöm, míg elvétem a megfelelő órát, s helyembe fekszik egy mozgásképtelen öregember: rózsaszín koponyáján a rádiókagyló, kimossák fenekét, állkendőt kötnek rá, s undok boldogsággal pépes ételeket szopogat. Meglehet, tudatlan gőg csupán: ma még visszataszít a dögrovás kora, ez a trágár és megadó házasság az áruló testtel, a siránkozó alkalmatlanság, a túlélés aggodalmáig csökkent értelem, senkit sem érdeklő sajtójelentések étvágyról, székletről, a kötelességből hozzányúló ujjak föltűnő sietsége, a kéjelgő megkönnyebbülés, ha fölfekvéseimet nem horzsolja a vízágy, mindenkinek, akit szerettem, kitolódása a képmező szélére, mert valósága már csak annak van, aki tejberizst dug a szájamba, és langyos vízzel megmosdat; előre gyűlölöm a nyúzott göngyölegben élősdi öntudatomat s körülötte a halál nyálkás hazugságudvarát, rettenetesen szeretnék ebben a nekem föltett legfontosabb kérdésben egyedül dönteni, s csak addig vállalni a testem, ameddig dolgát megteszi.

Testem körül egy túlzsúfolt lakás, ahová mindennap valamivel többet hozok be, mint amennyit kiselejtezek belőle, ahova jövedelmem és hajlamaim szűrőjén át betódultak egy nyugdíjas kultúra leletei, mulasztásaim tárgyi bizonyítékai. Ígéretes könyvek, nem költözöm beléjük, nyomorúságaikkal már nem cserélem el a magamét. Előhívatlan fényképek, arcok a szív üzleteinek lehúzott redőnyű boltjából, láttam őket meghízni, elbutulni, kifehéredni az összevizelt matracon, hálóingben nehéz volt őket begyömöszölni a halottszállítók könnyű dobozába, itt tanyáznak körülöttem csapatosan, előbb-utóbb amúgy is lelepleznek. A telefon, melynek dugóját rendszerint kihúzom, talán, hogy ne tartsam számon, milyen ritkán hívnak mindazok, akik előtt egyenként föltártam önzésem és korlátoltságom kiismerhető tartalékait. A nyikorgó ágy, ahol már leszolgáltam a rám mért közösülések java részét, melyek közül elég kevésre emlékezem, ahol majdnem ugyanazokkal a szavakkal többeknek elmagyaráztam, hogy nem tudok élni nélkülük, ahol az égő lámpa alatt egy új vendég sikolya több volt, mint egy kinevezés, s testében közlekedve, két csupasz talpával arcomon, föloldozást kerestem minden gazdaságos szerződésszegésemre. Vázlatos szégyenek alkalmatlan csillapítói, zsibbadásig szívott pálinkásüvegek, az asztal, amelyen több változatban is megfogalmaztam önéletrajzomat, a tükör, amelyben utálatosan sokat néztem magam, a divatjamúlt ünneplőruhák, amelyekben már soha többé nem akarok ünnepelni, kitüntetések fércművekért és cinkosságokért vagy mindössze öregedésemért, egy lakás, ahová behordtam romlékony és semmirekellő tárgyakat, port, félelmet, napisajtót, mesterséges zajokat és mellékes húsokat, ahol fázékony, lyukas személyemet körülvettem egy átlagosan hiú és butakorszak téves eszméivel. Itt készültem arra, hogy megmutatom, amit végül is nem mutattam meg senkinek, itt szidtam zárt, körben az államfőket és mindazokat, akiket az utcán nem szidtam, szégyeneimből hazavonszolódva itt kártyáztam aranymondásaimmal, tiszteletre méltó ürügyeimmel, egy földöntúli értelmező szótár idézeteivel, míg a toronyóra ütéseit figyelve közömbös lett, hogy mire való vagyok, s az is, hogy vagyok-e egyáltalán. Egy lakás a beleragadt mozdulatokkal, elhalt szerelmek tömör folytatása az ágyam, pókhálós sarkokban fölfehérlő, száműzött arcok, szőnyeg alá taposott sérelmek, faragott bőségszarukból kilépő sorscsapások, rézpénzek a liliom alatt, fűzőkbe, pólyákba göngyölt haldoklások, fájdalom emlékművei, fiókba temetett lázadások, fekete földbe rejtett ujjak húsvéti nagytakarításig dacoló lenyomatai. Egy lakás, idült menetgyakorlataim emlékrácsa, négyszögletes barlang, amelynek sötétben is látom éleit, s amelyben előrenyomuló testem körül a bútorerődök már éppoly kevéssé váratlanok, mint kölcsönzött és ritkuló gondolataim, amely térsorainak logikai zavaraival, tárolóüregeinek tudatalatti tartalmaival már helyrehozhatatlanul jelenti mindazt, ami belőlem megvalósult. Egy lakás, ahol már minden annyira ismerős, hogy semmit sem értek belőle, ahol a dolgok együtt öregedtek gazdájukkal, mint az állatok, és már roskadoznak saját történetüktől, amelynek forradalmát, mészház mészlakója, már annyira sem kívánom, mint napirendemét, s törésvonalait, akár a tükörképemen, agyalágyult vidámsággal nézem. Egy lakás, ahol ingó gyengeségeim ingatlan kényszereimmé súlyosodtak, ahova egyszer valakihez beköltöztem, valakit befogadtam, amelyben ahhoz képest, hogy mennyi időt töltöttem benne, olyan kevés történt, érzékeny művégtag, szerveimhez kötve, tudatom háromszögellési pontja, már körül se nézek benne, el sem indulok belőle, hogy más tárgyakkal és falakkal adjam össze magam, hűségem záloga, beágyaz ebbe a városba, mint gödrébe a krumplit, benne csírázom agyrémeimet, fölvette bűzöm, magam szagolom, nincs több közöm hozzá, mint a kőedényhez, amelybe égetés után porom belesöprik.

Testem körül egy halott asszony múzeuma ebben a lakásban, emléktárgyai, többnyire viseltes, eléggé drága, és ma már, azt hiszem, divatjamúlt ruhadarabok, munkaidőm átszellemült, s ő támadhatatlan volt bennük. Örökmozgó arcát mind elvontabban fogalmazom, piros betűs álmom lapoz csak fintorainak albumában. Fiókjait sem bolygatom, őrzik egy fuldokló emlékirat tárgyi anyagát, rendetlenségének barokk futamait, legurult szemű harisnyák, egérfogai bársonytokban és a gyerekek székelési füzete. Emlékeket rögzített határidőnaplójába, gőgjét sértették az óramutatók, talán épp ezért, mint egy számlapot, körüljárta mindennap a várost, négy kerekével ráfeszítette magát az útra, ráírta a sebesség lázálmait, paráznaságának távmondatait. Beteg vagy barát, mindig várták valahol, elgyöngítette, ha nálam sürgetőbben hiányolták, mert ez a halmozott jelenlét volt legigazibb teljesítménye, amelyet körülrajzott megfigyeléseinek észbontó tömege: ha mellette ültem, nekem adta a menekülő dolgok nevét, szájában mindegyiket megfürdette. Esténként, késve, boszorkányos csomagok és hihetetlen történetek alatt éneklő karácsonyfa tódult be az ajtón, tömérdek hanggal és helyzetváltoztatással fölizgatta az egész lakást, fölgyújtotta valamennyi lámpát, néztük, hallgattuk szédelegve. Jártam mögötte, lusta muzulmán, kezében borosüveg, szegfű és nagy húsok, semmi sem illik férfikézbe, fortélyosan és megállíthatatlanul bonyolította varázslatait, portás, zsaru vagy tilalmi tábla, oda sem néztem, tudtam, meghajol, minden perce megannyi boldog istenkísértés. Tartalék fűtőelemekkel működött, zokogni is csak négykézláb, talpától tarkójáig tudott, könnyű kabátban sose fázott, nekihajtott a vasúti sorompónak, s ha akarta, egy kórterem nevetett. Szörnyeteg alattomossággal és végkimerülésig érvelt, bosszúálló, akár egy kongói sámán, hetekig ábrándozott sérelmein, majd aprólékosan mindet megtorolta. Kifogyhatatlan az ölelkezésből, és boldog, ha rajta alszom el, romolhatatlan fenekét az utcán megfogdostam, imádott erőszaktételeimen megbotránkozni. Olykor azt hiszem, itt lakik ma is, elnézi fakó matatásomat, aztán leveszi rólam tekintetét, amely, hogy viszonozni nem tudom, alighanem egyre tárgyilagosabb.

Túlélem ezt a könnyű testet is, a boncolóasztal vörösmárvány-kövén lemosva fekszik, mintha várna valakit, megcsókolom a száját, mellét, lábát, közénk tette kardját a király, már a márványasztalhoz tartozik, negyven év nem tudta megrongálni, csak egy fa az országút mellett, amelyet, sötét tervező, jó előre kinézhetett magának. Elvettem tőle életét, elvette ő is az enyémet, zsarnokságot, vonakodást és lelki békét cseréltünk. Talán, ha sokáig nézem a száját, elárulja börtönigazgatója nevét, minden tárnán lemennék, átkúsznék érte minden vágaton, testrészeim külön-külön, nélkülem is megindulnának hozzá. Akartam már, hogy ne legyen, hogy ne is tudjak róla semmit, most fölszabadított: álmaim gyökérzugában s a tudat delelőjén, ha bírom, megsemmisíthetem. Vagyok, a földre merőlegesen, nem tudok elterülni oldalán, megkettőződésem aljassága odafordítja lehámozott arcom a boncolómester falitükrébe: özvegy állat, a hallgatás nyársán szenesedik. Folyosó nyílik a tükrön át, a porond fölött már dob pereg, kis nyers hús, korbácssuhogás, az idomár, aki mindig legyőz, az üres nézőtérre mosolyog. Két orvos belép, átkarolnak, altatótű, folyosó, az árulás fehér ágyára fegyelmezetten ráfekszem.

Aznap reggel háromnegyed nyolckor nekihajtott egy fának, negyed kilenckor már élettelenül rázkódott a feje egy teherautó rakodóterén. Cementes ponyvát terítettek alá, jobb halántékából szivárgó vérével a cement megkötött; egy húszéves, dadogó szállítómunkás, aki bőrkeményedéses ujjhegyével már nem tudta érverését kitapintani, aki még nem látott embert meghalni, s akire a sebesült, mielőtt szembogara végérvényesen hátracsúszott, még egyszer megpróbált rámosolyogni, letördelte a ponyváról a sötétvörös betondarabkákat, s harmadnap fehér zsebkendőben átadta őket nekem. Mikor dolgaim közül szabadságolva kataton emléktábla tudatom, mikor nem teljesen értem, ki veszi fel kezemmel a telefonkagylót, és a szájammal ki szól bele, mikor napi pályámról egy megzavart automata utasítására reggeltől estig többször kisiklom, mikor az elme tükörtermében már csak egy halott járkál és fecseg, mikor a mennyezet teljes síkjáról látom magam, ahogy elveszetten vagy hallgatag iróniával egy átnedvesedő testben dolgozom, mikor párnázott ajtajú hivatali szobámban oly kényszeredetten kínálom hellyel magam a nagy testemhez képest is túlméretezett íróasztal mögött, mint egy szórakozott utast, aki lekésett a vonatról, és visszament vendéglátóihoz, holott azok már elköszöntek tőle, mikor az egyetemen mondat közben elhallgatok, mert egy váratlan kugligolyó minden szavamat feldöntötte, mikor érdeklődésem homokórája lepergett, és másnapra nem fordítja meg senki sem, olyankor hiába szól a csengő, ajtót nem nyitok, csak állok kivilágított ablakom mögött, s hamutartómat tologatom a dologtalan asztalon a porban.

Néha eljössz, felejthetetlenül tudsz megérkezni, súlya-fénye van az ajtórésnek, megikrásodik körülötted a levegő, eléd hajlik a kilincs, mögéd gurul a szék, a képszegek is kiesnek a falból, hogy hozzád érjenek, vállfáján reszket a kabátod, az egész szoba a jóindulat forgószelében kering. Fogad fehér, hajad fekete, eszel-iszol, s vékony maradsz, bőrödből és illatszerekből ez a szag fölcserélhetetlen, téglavörös öved is viseli, egy lélegzetből tudom, itthon vagy-e, harisnyád alatt ezek a foltok garázda ujjlenyomataim, ez a kis heg a hajad tövében a falilámpa emléke, egy ütéstől nekiestél. Mi ez a harangjáték a szomszéd macskájáról, aki a kandúr elől fölmenekült a fára, hogy jut eszedbe a kávéscsésze fülét mindig jobb kezem felé fordítani, s miért történik veled mindennap annyi kaland, mint velem egy hét alatt sem, mit jelentenek ujjaidnak ezek a követhetetlen futamai, ezek a semmiségből pillanatonként kifaragott arcok, szerszámok, kígyóbőr cipők, miért ülünk a válások folyosóján, miért mondod odabenn, hogy nem tudsz velem élni, s én miért, hogy én sem tudok veled? Miért kerülöm a magyarázatokat, mikor minden szó egy rohamosztagos, és minden mondat géppuskafészek, miért van minden szusszanásodnak órákig mondható története, ki tette velünk, hogy tele vagyunk jelbeszéddel, s amíg itt ülünk a bíró és a két ülnök előtt, egymást kergetik üzeneteink? Két szál ősz hajad az éjjelilámpa fénykörében, ahogy alattam arcra bukva elaludtál, folytatja eszelős érvelésed, s ahogy jajgatva fölriadsz, megint villogsz, hadonászol, el akarod mondani, amit húsz év alatt sem tudtál. Ne várj az erkélyen, ne sírj a kagylóba, ne lövöldözd körül utamat szellemes, nyaktörő, ádáz telefonokkal, ne akard bebizonyítani, hogy a kerítés mézeskalácsból van, hogy a kedvemért minden közlekedési lámpát zöldre kapcsolhatsz, ne etesd meg magaddal, hogy már mindenütt csak téged fogjalak, a vonalzómat és a borotvapamacsomat, tűnj el kicsit a szemem elől, engedd, hogy elfelejtselek, létezz, ahogy tudsz, ahogy jólesik, anélkül, hogy percenként igazolnálak. Elcsavarogsz a délutánjaimból, sietsz, esküdsz, kurválkodol, orrod fürge ráncaiban több tonna hazugságot tárolsz, de ha torkod elkapom, úgy tudsz engedni, könyörögni, úgy tudsz a falhoz kuporodni, s mint egy rablóhal rám röpülni, hogy újra fölöttem nyújtózol, két kezed tarkódra feszítve, sötét hajú szökőkút, megadom magam önmagamnak és mint a zongora meg a dob, egymás mellett, egymás alatt záróráig verdesünk, jössz föl bennem, házban a lépcső, magammal is összekötsz, most add a kezed, nyisd a szád, engedd, hogy etesselek.

Azóta körülbelül négyszázszor borotválkoztam, vacsoráztam, s jártam végig lefekvés előtt az üres lakást. Nem őszültem meg, nem görbült meg a hátam, színes ing, nyakkendő, szolgálati útlevél, terv-tanácsülésen szellemeskedem, altató nélkül is elalszom, de néha saját hangomra ébredek, valaki ugat a torkomban. Hajnalonként verekedés az emlékekkel: nem emlékszem már az arcodra, félek, hogy már csak utolsó igazolványképeidet látom, s minél inkább akarlak nézni, annál fehérebb arcom előtt a köd. Folytatólagos sírgyalázás minden éjszaka, felbontani az eszmélet padlódeszkáit, és ásni, ásni egy holttest után. Talán a vénülés, talán egy kóboráram csukott szemhéjamra felírja édes és sötét szerkezeteid. Átnyújtod hosszú combod alvadt éveimen, sarkadtól homlokodig fogam közé veszlek. Nézem vörös fénycsövek alatt cigarettám zöld parazsát, a várakozástól süketnémán ülök pontatlanságaid színhelyén, minden ajtónyílásban a te hajadról olvad le a hó, iszapos semmiséggé olvad mögötted a kávéfőzőnő, jelenvalóságod lélegzetétől egy szempillantás alatt berúgok. Ülök a földön, oldalt fekszel az ágyon, még kétszáz arc van az arcod mögött, lusta és borzas sikongatásaidból táplálkozom. Semmid sincs, amit ne szeretnék, térhatású, szagos-húsos mozi, minden érzékem jutalma, elkobozhatatlan tanulságom. Apránként bénul meg, mondta az orvos, kicsit mosolyogtál, nem vártad meg. Fölugrasz a hamvasztókemence padlójáról, kék üvegálarcod beomlik, ütőerem azóta félrever. Beleszagolok illatszereidbe, visszanézel rám műszempillád mögül, aztán elzárom maradványaidat, beásom magam a hiányodba.

A szitáló képernyő félhomályos szobát mutat, egy alvó embert az ágyon, öregedő arcának lassú eseményeit. Átlósan szétcsapott karjának, felhúzott térdének, vállára hajló fejének gyakori átrendeződése talán összefügg nemi szervének duzzadásával, amit a vékony takarón kis sírdomb alakú magaslat jelez. Sebesre horzsolt férfiököl fog össze két hajfonatot egy női áll alatt, horogütés, vérző száj, csodálkozó szempár, már nem is arc: megránduló függöny, az ablakon befúj a szél. Az asszony a karosszékben ül, elgondolkodón szétnyitja köpenyét, figyeli magát a szemközti tükörben, a kékes vágást köldökétől balra, kifelé forduló, kis tömör melleit, visszafelé borzolja szeméremdombján a rövidre nyírott vörös szőrzetet. Égre rugdaló lábai a nyitott tetejű kocsi szélvédő üvege fölött, torokhangok a hanyatt döntött kormányülésen, a töltéskoronától a vadvédelmi erdő felé vezető úton, fölhevült méhkaptárak és egy zománctáblán ágaskodó szarvasbika között. A műúton féloldalra dőlt gépkocsironcs mellett fekvő hulla nomád altestén nincsen nadrág, tág, húsos köldökébe belemélyed egy kecskedarázs. A csomagolópapír magába szívja a vért, már csak a nyomozásnak hasznos féknyomok: két sötét hullámvonal a megőszült aszfalton. Hétkarú ezüst gyertyatartó köröz az országút fölött.

Mert testem folytatása, táguló lakásom, unalmam és anekdotáim színhelye, mert minden helyrajzi számát ismerem, mert tízezer arcnak köszönök benne, s közös istállónk, kaszárnyánk, gettónk szagát tengeren túl vakon is megérzem, mert néhány száz épületének én adtam arányos vagy idétlen alakot, mert múltját megírom, jövőjét megtervezem, és csak dinamittal helyesbíthető tévedéseim itt állnak vasbeton-fegyverzetben körülöttem, mert kicsit vedlett, kicsit fojtogató s némiképp érthetetlen, miért időztem benne egy hétnél tovább, mert néha minden téglája, macskája gyönyörű, és minden látványa otthonos, mert elhittem magamnak, hogy beleépülök, s zárt tereinek kapcsolataival polgártársaimét is módosítom, s végül is apróhíreivel ez a vidéki város épült belém, mert világom lett, s elválasztott a világtól, s tudatom megterhelte féltékeny, babonás téveszméivel, mert bár a világlapok szökőévenként sem említik, itt értettem meg, hogyan kell perbe fognia önmagát a történelmi jóakaratnak, mert olyképp sikerült elbutulnom és elgyávulnom, ahogyan itt szokás, mert aprónkénti elmúlásom itt lelt voltaképpen mellékes térkoordinátáira, mert nekem ez a város kihívás, példabeszéd, tárgyba zárt kérdezősködés, elhalt és élő polgártársaim üzenete, létrehozóikat túlélő, halódó túlvilágok rendszere, egymást ondóval, sortűzzel és nyugdíjazással felváltó társadalmak vízszintes leírása, megkövült érdekharc, dúlás, újjáépítés kelet-európai terepasztala, mert egyik óra megsért, a másik engesztel, de a legtöbb csak megröhögtet, mert egy statikai hibákban szenvedő közjellem terjengős ábrázolása, melyet egy ruhabolt kirakatában s álmaim karikatúráiban is fölismerek, mert gyakorolt és kieszelt közhelyeimmel sérthetetlen jogon részvénytulajdonosa vagyok, túl létem és közegem porhanyós kapcsolatain, apám szecessziós sírkövén, egy elégett asszony falról falra sikló árnyképein, térbe nőtt és most már jóvátehetetlen tervrajzaimon, félvak utópiáimon, távoli évek sötétedő tükrén, emlékalakok éjjeli menetgyakorlatán, megkérdezhetném magamtól: mi közöm ehhez a kelet-közép-európai városhoz, amelynek minden szégyenét ismerem. Város, mindenféle mérhető rangsor közepe és vége között, túlságosan is tárgy, és túl kevéssé alany, koncfelezések, elzálogosítások, büntető hadjáratok, sarcolások többszörösen szétlőtt, porig égetett és lebombázott tárgya, ütközőváros, védőövezet-város, érdekszféraváros. Tud kenyérrel és sóval az ostromlók elé vonulni, üdvözlő feliratot és történelmet, vezérszobrot és bűnbakot cserélni, nyári egyetemen tanulja a túlélés baromfierényeit.

Sátorváros egy római cirkusz omladékain, őslakó macskák, varjak és gyíkok surrannak utóvédharcokban elesett legionáriusok töredezett koponyáin. Sárga pázsitos legelőikről századokon át vezette szárnyas lóháton egy naparcú isten íjat feszítő pásztornépét, félvad méneseivel, füvet, vizet keresve a bükkös rengetegen át, hogy itt, a halottak városa fölött, elárvult római őrtornyok és vízvezetékek tövében, téli szállásuk nemezsátraiban hosszúkás, barna fejüket meghajtsák Jézus fejedelem előtt, s a cirkusz köveiből bazilikát emeljenek neki. A sértetlen altemplom fülkéiben balzsamozott királyok mosolyognak fölhúzott ínnyel; érckoporsóik előtt villanófényben állnak a révedező turistafeleségek, ezer év, dicsekszik az idegenvezető, elpanaszolja a tatárokat. Faltörő kosaikkal, hajítógépeikkel, mérgezett lándzsáikkal, csonthegyű, hosszú nyilaikkal, úszótömlőikkel, ostromlétráikkal, gyökérevő méneseikkel, ordításra idomított gulyáikkal, vezetéklóra kötözött szalmabábuikkal, láncon vont foglyaikkal, szélmosta, félelem áztatta, hírrel és veszéllyel áramló utakon minden égtájból jöttek a tatárok. Átözönlöttek a gerendatorlaszokon, torkon szúrták a kegyelemért térdelőket, perzselt falvak, égő egyházak füstje, vízen bukdosó, rozsban virágzó halottak szaga folyt utánuk, előttük a birkabélen tengődő foglyok nyílfogó fala, és már két deszkaszál között fekszik a várkapitány, és a deszkán járnak a lovak, elevenen, miként a sertést, már sütik a városatyákat, nyársra ülnek, vagy a szegletkőre támasztják állukat a polgárok, vagy céltáblának állnak siránkozva kapujuk elé, prédikáló barátaival, egymást tépő híveivel már lángol az égre a tömött székesegyház, zápor és emberzsír oltja a parazsat, de már indulnak tovább, hogy faodúban, szárazéren, mocsári szigetek közt fölkutassák, aki megmaradt, mert az öldöklő nem pihenhet, akit megkímél, megöli; eltűnt a város a gyom alatt, de a hamuból kilopózva néhány éhenkórász emelgeti már elvermelt húsért, aranypénzért az elfeketült köveket.

S nyomukban becsörtettek a térre a lovas szobrok, a történelemkönyvek kedvencei, lecsapott fejek társzekereivel hátuk mögött, a márványfejű tábornokok, akik váll-lappal, érdemrenddel fogadják díszsírköveiken az alárendelt évfordulók tisztelgéseit, találkozót adtak egymásnak a téren az utcanevekké hűlt férfiak a nemzetállamok barbárságának korából, az előtörténet panoptikumából, a mongolidióta leegyszerűsítések gyakorlóteréről, a valóságnak mondott gyilkosiskolából, nagy tettek kiválasztottai, akik a városépítészeket ólompuskával, térdig érő homokban futtatják, a sintéreket viszont díszszázadba osztják, vezényelhessenek zászlóavatáskor, akik, ha cselekvést mondanak, ölést gondolnak, akik az ismeretlen katona örökmécsese fölé mindig fölvésetnek egy-két ünnepélyes végső érvet, amelyre rákérdezni tilos, homokfejű vezérek, basák, tábornokok, bevonulásaik városom történetének korszakhatárai, nekik köszönhetem ezt a vidéki történelmet, fölperzselések közt tengődő közjátékok, jóvátételek a szélrózsa minden irányába. Suhog a történelmi szélkerék, őrli kiváltságos nemzedékemet, alászivárgunk vándortemetők közlekedőedényeibe, különösségünkből is kivetkezünk, elvillannak az ütközetek, el az évfordulók, kicsinyítet filmszalagon őrzik füstoszlopainkat az archívumok.

A főtéren ma este nem gyulladnak föl a lámpák, az áthaladó járműveket elterelik, a kirakatok és a fénycsőbetűk sötétben maradnak, csak a város népe tolong a kötélsorompóig, csak a hangszórók kiáltoznak két induló között érzelgős és haragos jelszavakat. Az apák nyakukba veszik fiukat, a terhes anyák előrefurakodnak, karszalagos rendezők lökdösik hátra a kíváncsiakat, a tömeg lassan utat enged a rendőrkocsiknak, a városháza erkélyén már gyülekezik a vezérkar, léggömböt, papírcsákót és vattacukrot sodor fejünk fölött a szél, önmagunkat várjuk fáklyakerítés között a guruló és kivilágított állványzatokon. Deszkaállványon trombitálva dübörög a jövőbe az emelt homlokú élőkép-társadalom, jóváhagyó kezek libegnek a fölvirágzott erkély fölött. Vezényszóra lép közénk az ünnep, köszöntsük lényegünket maskarásan és gólyalábakon, görögtűz fut körül a sötét toronyszegélyen, égnek már póznatetőn az ellenséges szalmalárvák, kövér viaszpofájuk lecsöpög, aranyakváriumban állunk, vadászbombázók fénybetűket írnak az olajos égre, ujjonganak a harsonák, következik az eskütétel, az erkélyen egy magányos hang elszántságot fogad, négyszögletes fáklyaoszlop visszhangozza, s a műbolygókkal közvetített világeszmecsere korszakában hűséget ígér a szögesdrótoknak. Meséljünk, igyunk a díszünnepségeken, kapjunk borravalóval érdemérmeket, és ne ijedjünk meg a díszlövésektől, de essünk neki a bankettasztaloknak.

Az ismeretlen alattvaló ember nagyságú szobra otthonosan áll a főtéren, hová a túlerőnek kellemes bevonulnia: könnyűszerrel talál pecsétet, tolmácsot és hivatalos szóvivőt. Aktatáska, erkölcsi bizonyítvány, odvas bölcsességfog, anyagcseretréfák, mérsékelt fenntartások, előszobakulcs egy rendezett lakáshoz, amelynek ajtaján már nem csönget be fölfegyverkezve sem a háború, sem a forradalom, polgártársam nem elégedetlen: veseköve nincs, takarékbetétkönyve van, nyugdíjas korában porszívózni fog, ágyneműszagú estéken, mikor csak a riadóautók köröznek lassú éberséggel a vízszintesen eldőlt városban, nemi készülékét a sötétben fegyelmezetten üzemelteti, ha eszik, vagy zenés misét hallgat, arca kisimul, a dolgok szebbik oldalát nézi, megszavazza a hivatalos jelöltet, ha felsőbb szervek megkérdezik, elmondja, amit tud majdnem mindenkiről, illetékesek elmarasztaló szavát önbírálattal egészíti ki, bérét ha másfélszeresére emelnék, boldog lenne. Fivérének, ki arra kérte, jöjjön el húsvétkor a börtönbe, megüzente: az útiköltség árán cipőt vesz inkább gyermekének, hadiszökevény barátjának nem adott szállást éjszakára: álljon egyedül a törvény színe elé, a megbélyegző gyűlésen egykori főnökéről kijelentette, kezdettől árulószaga volt, végre itt a bizonyíték, felakasztották. Napra-hétre valóságtisztelő, években számoló józanságra nem telik, tartozni kell valaki alá, s a hatalmasabbra bolondság haragudni; igaz, hogy könnyen eljár a keze, de ha nem lágyíthatja meg, deresre fekszik, és szidja magát; aki fenn hordja orrát, büdösben marad, azé a szó akié a puska, családos ember bajusz alatt derül, ha pellengéren sóhajt a szeles. Mikor a város gazdát cserél, nézzük, mi akad kezünk közé, határvárosban, birodalmak alján, jó és rossz attól függ, ki posztol a városháza előtt, amit két ember tud, a tyúk is kikaparja, vasra vert szomszéd köszöntést nem érdemel, s ha kötélen szárad, nem bűn lehúzni róla a nadrágot, neki már fütyülhet combja közt a szél.

Eltaposott zendülés után, amikor mind, aki megpróbálta, egymás ellen acsarkodik, ő megkapaszkodik a főtér kövezetében; a hódítók nem csak birkózásban, ölelkezésben is túlélhetők; az ismétlődő szégyenek, mert mindegyiküket elviselte, bizalmának alapkövei s az idő csendjében elenyésznek, mint a déli harangszó. Háromszáz méterre a tengerszint fölött, a tornyok kése és az építődaruk akasztófasora fölött, a hegyoldalon tolongó zöld juhok fölött, egy nagy, kék kiállítási csarnok tetején, az egymásba ékelődő hasábok és kockák optikai társalgása fölött, a sirályok és kárókatonák magasából, az önfeladás és a légitérképek magasából, ahonnan egyetlen zajló mondat a város, amelyben egy körhinta és egy halottaskocsi egyetlen állítmány összetevői, az eszmélet teleobjektív kamerájával jubileumi fölvételeket készítek vidéki városomról, mely nálam, vidéki tervezőnél mérhetetlenül bonyolultabb, katlanaiba beásom készülékem hosszú csövét, se átrendezni, se itthagyni nem tudom, vádaskodón és leselkedve agyonfényképezem. Itt a magasban, vénülés jele, elgyöngít a napfényes időtlenség, a botrány vége az egyszeri halál, de itt az évszakok egymásba érnek, kertészbölcsesség, félóra múlva elvetem: egy építész túl sokat se nem ronthat, se nem javíthat.

A várost kinagyítva hány furcsa és idétlen gondolat tárul föl előttem, a tárggyá vált képzelethiány mennyi különc ábrája, mérnökök, pallérok, családapák rigolyás ostobaságai. Tervezőtársaimmal néhány éve helikopteren szálldostunk fölötte: miért ne lehetne másképp, mint ahogy van, miért maradjon itt ez a ház, ez az utca? Igatolhatatlan, ésszerűtlen város, rendetlen, zsúfolt, anarchikus, légcsatornákat fuldokló tüdejébe, nyissuk meg eltömődött vezetékeit, szakítsuk át sugaras-körkörös szerkezetét, a központot szétveti a forgalom, gyáva érzelgősség megkímélni az óváros hullámos és fárasztó rejtelmeit, ez a tizenkettedik óra, eljött a hasfelmetszés ideje, leereszkedtünk, óriás szitakötőnk alatt salakfüstkatlan, portölcsér, az utolsó homokszemig fölforgattuk a várost, ujjung alatt a levegőben egymást kergették a képzelet forradalmai.

Agyagból, fából, habszivacsból hónapok alatt elkészült a város olajfestékkel bemázolt, majd dörzspapírral kissé megkoptatott, szobányi mása, két kis ütődött, kopasz szobrász sírnivalóan pontos játékmodellje, hintáztunk fölötte lengő gumiszéken, mint a járni tanuló csecsemők, hülyéskedtünk a súlytalanság cirkuszi szökkenéseivel, kiemeltük helyéből, ami szemünket szúrta, majd óvatosan visszatettük, és ahogy repkedtünk, inogtunk az építészeti erkölcs cáfolhatatlan sérelmei, gondolattalan tervek hordalékai fölött, egyre megfontoltabban nyúltunk hozzá ahhoz, ami van, eltűnt belőlünk az ívek és szögletek s a köztük megtanulható mozdulatok diktátora, már vigyázva tettük az idő megszokhatatlan testére kezünk, tömeg- és térsorainak hálózatára már nem akartuk ráfényképezni agyjáratainkat, és bár a város ki volt szolgáltatva mindent újjárendező ötleteinknek, bár fogalmaink egyszerű rácsozatát ráerőszakolhattuk a terepre, egyre kétségesebben néztük egymást, s csak lengedeztünk tétlenül a zavaros makett fölött, mert végül is, minek tagadjuk, tetszett nekünk ez a város, hasonlított hozzánk, s a szürke járdák színeskréta-gyermekrajzaihoz, járatni kezdtük szemünket az utcahálózat tévelyítőjében, ravasz feladatokra szellemes válaszok, törvénytelenek is rendszerint, melyekre az idő ráütötte a maga türelmes pecsétjét, merev tömbök közt hajlékony mozgáscsatornák, s már a kutatóárok csonttörmelékéig jóváhagytuk a századok alatt annyi dúlást, cserét egybeszervező, már csak önmagára hasonlító bonyolult művet, amely kiheverte, javára fordította sok tehetség helyénvaló és sok akarnok csúnya ajándékait, felsült törekvéseink lenyomatát, elszánt különbözések és ismétlések romladozó bűnjeleit, tűzvészeket és gázrobbanásokat, figyeltük egy suta közösség szívós párbeszédét környezetével, ezt a fogható és bár elenyésző, bennünket mégis túlélő történelmet, ezt a rommezőből is helyreállítható rögeszmét, s végül mégiscsak hozzányúltunk: nem voltunk sem büszkék, sem aggályosak, hozzátettük a magunkét ahhoz, amit kaptunk, s vállaltuk, hogy unokáink nevessenek rajtunk, vagy szánjanak, nem értük dolgoztunk, egy város, amit a jövőnek építenek, lakhatatlan, és csak a tervezők hóbortos jelene, szélhámoskodtunk, csináltuk, amit tudtunk, polgártársainknak, ahogy lehet, szemérmetlenül.

A város kő és fény párosodása erkélyem alatt, kitárt test a hegykaréj ágyában, anyag verse, jelcserék piaca, kockázat forgódobja, csengő, dübörgő villanybiliárd, kényszerpályák csomópontján szabadság, tanulógép sakkjátéka a veretlen idővel, selejtanyagból és képletekből formált ellentermészet, görkorcsolyázó házak, hullámzó járda, minden lehetséges sínpáron végigzakatoló villamosok, háromszázezer sértődékeny görbe tükör, háromszázezer ünnepélyes vicc, készruhákba és televíziós képernyőkbe csomagolva, óriáskerék, amely megállt a levegőben, céllövölde, ahol körben állnak és egymásra tartják puskájukat a versenyzők, szellemvasút műhelycsarnokokon, tanácstermeken és hálószobákon át, általános jelmezkölcsönző, ahol az arc alakoskodva veti le álarcait, ahol az oszlopszenteket és a díszelnökségek drapériás vezérőrnagyait és vezérigazgatóit egyaránt keresztülhúzza egy nagy, fehér ecset, összeköpdösött, kicsit poros, kicsit fojtogató nonstop-mozi, ahol végül is azt a filmet fűzik be a vetítőgépbe, amelyet a nézők hoznak magukkal, százezer családi sportpálya nemek és korcsoportok folytatólagos cselgáncsbajnokságának, földszinti tüntetés az égboltozat üstökösökkel, napkitörésekkel, űrállomásokkal, pestisfelhőkkel, görbített lézersugárral, sugárfertőzött csapadékkal, ipari kén-dioxiddal vágtázó négy úrlovasa ellen, néha azt hiszem, általa élek, néha azt hiszem, ellenére, de már annyira vele, mint lábatlan a tolószékkel.

Lakói élik a maguk európai polgáréletét a mindennapos feltámadás reményében: bonyolítják körülményeiket, áthelyeződnek eszközeikbe, általuk és értük léteznek. Vannak, tehát szükség van rájuk, ha nem is tudják pontosan, kinek, addig is, míg tart ez a bizonytalanság, fájdalommentes ingereket és több különös ismertetőjelet gyűjtenek. Megjelennek mindenütt, ahol elvárják őket, egyenlőtlen értékű lakásokból egyenlőtlen értékű állásokba igyekeznek, kocsin, aki ma dönteni fog, villamoson az önismétlő tömeg. Besorolásuk szerint billentyűket és hajtókarokat nyomnak, szolgálva egy önmagán túlnőtt, ernyedt rögtönzéseivel mirigyeiket is szabályozó nagyvállalatot. Apadó haszonnal, nehézkes szabványok szerint, tárgyakat és fogalmakat kell összerakniuk számára, s egyúttal beidegződéseikből rosszkedvű és képlékeny szerkezeteket. Délutántól reggelig kölcsönkapták magukat tőle, csak el ne felejtsék, hogy hozzá tartoznak. Aki ezt jobban tudja, autót vezet, aki rosszabbul tudja, nem mehet moziba, s egy pontos őrmester ellenőrzi, hogy este tíz után otthon nézi-e a televíziót. Szekrényük és szótáruk, vacsorájuk és vágyaik kis szóródással körülírhatók a rájuk eső nemzeti jövedelemmel, hétszázötven dolláros város, hétszázötven dolláros emberek, szeretnének ezerdollárosak lenni; áruházban, színházban, ágyban a közepesség zsoltárai, ismétlődő teendőikbe, folytonos időzavarukba, veszendő, ideges testükbe, lakásuk és városuk nézhetetlen hálózataiba rekesztve percenként tanulják halálukat. Egyesítve megoldatlanságaikat becsapják egymást, és mérgelődnek. Névtelen veszteségüknek nevét kutatva ellenségekről ábrándoznak, ha azt az egyet elteszik láb alól, igazolást kapnak ittlétükre. Sírós irigységüktől csak akkor nyughatnak, ha új közös tilalmak alá kényszerítik egymást; nincs annyi rendőr, ahány bosszúvágy, nincs annyi áldozat, ahány feljelentő. Szeretnek meghajolni feltételes személyük feltétlen hasonmása előtt, amelyet civakodó képzeletük tetszés szerint kiegészít mindazzal, ami belőlük hiányzik, szobrát, fényképét vagy festett ábrázolatát ágyuk fölé vagy asztalukra helyezik, s gyöngeségükben erőt kérnek tőle. Ha hozzátartozóik unják őket, legalább eltúlzott tükörképükkel akarnak találkozni, most vagy haláluk után jelentse ki, hogy ez az óhaj kölcsönös, s így, ahogy vannak, pótolhatatlanok. Tanácstalan közösség, még ahhoz is, hogy egymást szeressék, egyenruhás emberek biztatására várnak. Eltolnám magamtól ezt a várost mindenestül, tárgyaival és embereivel, kő- és levéltáraival, hogy már csak nézzem, üres tárgyalóterem előtt várakozó tanú, lassú kilakoltatását, amíg a szél ráfújja düledékeire egy kimondatlan ítélet porát.

Elutazhatom bárhová: bőröndömben és arcom ráncaiban viszem magammal városomat, akár egy jellemhibát, beleöregedtem, kaparhatom, nem tudom magam megkülönböztetni tőle. A gyorsforgalmi utak elkerülik, látogatói néhány óra alatt bejárják, s másnap estére minden, amit még megtudhatnak róla, többé-kevésbé ismétlés. Csak lakóit érdekli ez a város, de őket sem igazán: föladott vidéki futballmérkőzés, amelynek második félidejében a hazai csapat már csak lődörög a saras pályán. Elhanyagolt, mogorva, ideges város, dönteni szűköl, néven nevezni fél, fogadkozásait elfelejti, törleszkedik a sikeresebbekhez, utánozza és gyűlöli őket. Abból a véletlenből, hogy a történelem kártyajárásában többnyire rossz lapot kapott, nem tudott kigyógyulni: lakóit elpazarolja, mindenért kétszeres idővel fizet, a nap fele itt életjel-színlelés, munkabalett, rituális helybenfutás. Unom már sértődött önáltatásait, körmönfont elméleteit a meghunyászkodásra, tisztelgését valóságnak hitt téveszméi előtt; és ezt a kidolgozott vesszőfutást pöffeszkedő iskolakerülésből, sunyi bosszúból, acsarkodó szólásmondásokból, amellyel tanárait megleckézteti: ma nekem, holnap neked; hosszú kezem van, egyszer még visszaütök; inkább nekem se legyen, csak hogy neked se legyen, egy kulacsból iszunk, egy gödörbe hugyozunk, ha kiállsz, nézheted magad. Ahogy öregszem s butulok, már alig látok túl atyámfiain, az elszámolás napján álljanak körül a hivatali dzsungelharcok orvlövészei, a fölemelt pálca előtt nadrágjukat leeresztő melldöngetők, a falmelléki szélárnyékkeresők, a becsület parádés kocsisai, a kacsintgató pribékek s a vérszerződő hamis tanúk, akik az első kihallgatáson jegyzőkönyvbe diktálják azt is, amit nem tudnak rólam, a köszönőművész erkölcsoktatók, a beavatott és ítélkező házmesterek, az elhagyott javak pártfogói, akik minden felfordulásban rabolnak egy jót, az egérlyuk-filozófusok, akik, hogy utánuk ne nyúljanak, örömkatonának jelentkeznek a macskánál, és a szókimondás oszlopszentjei, akik maguk köré gyűjtik a piac népét, s jelbeszéddel értésére adják, mennyit szenvedtek szókimondásukért. Képtelenség, de ez a vagyonom, senkit sem akarok elfelejteni, homlokom utcaszínpadán zajlik az avas iskoladráma, a legundokabb bohóc is megnevettet, de ha az alakoskodók elvonulnak, a játéktér is elsötétedik.

Ilyenkor, még az ágyban, kora reggel, leginkább utazni szeretek; csak lenne, aki megmondaná, hova menjek el hosszabb időre innen. A pályaudvar indulási oldalán a peronkalauz már szájába vette sípját, a távvezérlésű váltók már szabad utat engedtek a kék-sárga hajnali szerelvénynek, a fényesre dörgölt automaták előtt már letöröltem szájamról a kávéhabot, s birtokomba véve kiváltságos vagy előnytelen, de mindenképpen számozott helyemet, kiterítem térdemen, megszólaltatom zsebemben egy bábszínházi történelem műeseményeinek álhíreit, néhány kényszeres kulcsmondattal üveg alá zárom kísérőim rögzített mosolyú arcát, s visszadőlök elégtételeim és fogadkozásaim káprázatai közé. Félfüllel meghallgatom egy elnémíthatatlan iskolaigazgató búcsúintelmeit az egyenruhás gyermekkórushoz, egy üres fülke sugallatára a végső sípszó előtt még egyszer bocsánatot vagy hűséget ígérek egy sértődött telefonkagylónak, lakóival és izgalmaival elfüggönyözöm a házat, ahonnét elindultam, hátrább tolom emlékeimet, helyet foglalok a szemhatárig érő jelenidőben, próbatételek, látványok és találkozások angolparkjára készülődve, magamra húzom a gyorsított idő villanyvonatának ajtaját, néhány perccel a kigördülés előtt, s feltöltetlen akkumulátorokkal kígyózó villamos targoncák fölött kikönyökölök a rozsdás gőzbe.

A töltés mentén a háború után még vakondtúrásra hajtotta nemi káprázatoktól koronás fejét a birkapásztor, de a héja alatt úszó legelők, a nádtorzs alá vájt hódvárosok helyén most csempével, üvegtéglával cukrozott gyárak olvadoznak a verőfényben, négyes kötegben futó gőzcsövekkel homlokzatukon, toronydaruk illesztenek szabványosított térelemeket az égbe sakkozó betonrácsok közé, foszforos-kénes gőzöket nyaldos a lassú, sárga szél. A kisajátított búzaföldeken ipari bazilikák, egy lezárt ipari korszak szent tehenei, feltörhetetlen, önmagukat hizlaló perselymalacok, egy emberöltő ismeretlen katonáinak gyéren kamatozó emlékművei, izgatottan és veszteségesen, ötlettelenül és vaktában, de létrehoznak dolgokat, bár megesik, hogy részelemeinél a végtermék kevesebbet ér, velük tagozódik a táj, föléjük ifjú székházak magasodnak és a napra szegzett gyárkémények tüdőbeteg légelhárító ágyúi. Beléjük látom a korszerűtlen célgépekért elcserélhető korszerűtlen célgépeket, magánérdekű lakóházak közérdekű átlényegülését, a száz évig használható lakás a mai nap fényűzése, a tíz évig sem használható gép a holnap kölcsönkötvénye. Hőt, kopást, savat mérsékelten állnak, érzékelő szerveik durva hibajeleket adnak, maguk is túlfuttatva, túlhajszolt kezelőikből kisebb-nagyobb darabot lerágnak, nemzedékem bálványai voltak ezek a gyenge kepességű, ormótlan gépek. Gondatlan szemem elszórakoztatják, de jóindulatom elapad, ahogy szemügyre veszem az erőjátékot titkoló álformákat, a tartó- és vezetékálcázó oszlopok egyforma vaskosságát, a homlokzati elgondolások kedvéért betonhúsba ágyazott segédszerkezeteket, a pöffeszkedően túlemelt tetőelemeket, az idő- és anyagpazarló hivatali tekintély-építészetet, amelynek oltalmat ad a kegyajándékozó hiánygazdaság; mérnökeszemnek a bőbeszédű épületszerkeszet erkölcshiba. Rendszert látok a tekintélyvédte felelőtlenségben, a locsogásukért kiválasztottak én-se-szólok-nekem-se-szóljanak lapításban testületek és ünnepi beszédek drapériája mögött, rendszert a kedélyes bocsánatban minden nagyszabású pazarlásra, melyért a gépekhez ragasztott hallgatag árnyak fizetnek. Meghosszabbított technikai logikám szerint a nyilvánosság kaján uralma az a szerkezeti rend, amely a legkisebb ráfordítással a legnagyobb teljesítményt adja, a tékozlás viszont akkor is kizsákmányolás, ha nem él tőle jobban senki sem.

De mert ezek a minthagyárak egy barokk márványistállónál nem haszontalanabbak, és mert a művek beszédében a henye szóismétléseknek is közlő értéke van, s mert amit rendeltetésszerűnek vélek, többnyire csak addig az, míg rá nem kérdezek, ezek a csörömpölő ipari szobrok is értelmet adnak az olajjal kiégetett füvön a selejttégla-halmazoknak, a betonlábazatukkal tövestül kidöntött vastornyoknak, homokba temetkező oxigénpalackoknak, alkatrészhiány miatt rostokoló emelődaruk és útburkoló gépek gazdátlan csőcselékének. A roncstelepeken ócskavasrágó gépek emésztik a tegnapelőtti technika hadirokkantjait, tépett ajtajú, családi házak esnek hanyatt a talajgyaluk előtt, bent bakafényképekkel, kint tavalyi sorozási felhívással a falon, egy félig elhordott halmon urasági hintó ágaskodik rúdjával felém, a lovakat kifogta előle a külterjes iparosítás. Itt volt nagyapám birtoka, a krikettpálya és a kerti pavilon, amelyben a város leghosszabb nevű hölgyei megtapsolták a divattervezőnőt, aki térdig érő fürdőruhákat és felismerhetetlenül művészi hajpótlékokat mutatott nekik; virágos jelenésüket, a dombtetőn úri honvágy nélkül cserélem föl az árokásó gépek dörejével, hordják, vigyék a billenő teherkocsik a gázokkal fertőzött, köves, büdös talajt, sarjadjon ki a bukolikus tájból derékszögű hálózataival az ipari infrastruktúra, s a higanyfénnyel megvilágított vasúti szárnyvonalakon süvítsenek a gyorsvasutak náluk is gyorsabban vágtató gépkocsik kettős sorával hátukon, döglött szerelvények és salakban remegő vizesgödrök között növeljük az időivel osztott távolság hányadosát, míg a megerőszakolt térből átsiklunk a gondolat ősbölényektől lakott imaginárius térségeire, s bár mélységesen elócskult a füsttrombita szarva a kéménytölcsér fölött, mégis helyénvalóbb itt az ökörvontatta vasekénél; kohótűzzel, gázfáklyalánggal és vezetéken szétsurranó férfiötletekkel napkirály maga alá gyűrte hold-föld-vízhercegnő uralmát, valaminek itt történnie kellett, s ez többé-kevésbé megtörtént.

Elhaladok apám első műve, a piramisszerű régi erőmű mellett, hat évtizeden át éltette a várost ez a dugattyú, amelynek egyenes vonalú futkosását a gőzhengerben roppant acélhajtórudak alakították át forgó mozgássá. Elképeszt fölötte a neoromán bástya-óratorony, a fogazott díszítésű párkány, a félköríves záródású ablaksor; mit akarhatott mondani ezzel apám? A tervező fiaként fönt ülhettem egy fülkében a vaspályán utazó széncsillék előtt, boldogan csikorogtunk a rakodóakna és a szénhegy között, szerettem a feszülő sodronyköteleket a tölcsér alakú, süveges gőzkéményeken, a cellás színesüveg-ablakokat a turbinaház várkastélyán; az öles téglaborítást archaikus gépszörnyekre méretezték, minden anyag bőségben állt, a szerény hatásfok is elég volt; megindít apám tétovasága, nem jószágnak, embernek, istennek: gépeknek kellett hajlékot emelnie; s lett egy lovagvár, emlékjátszótér nekem; jövőre lebontjuk, sok szenet fogyaszt, kevés áramot termel. Ha a gép nevetséges, a mérnök is az, a kibernetikai tervezésről már csak ábrándozom, az új erőmű hajlított-íves tetőszerkezetét tanítványaim jobban megtervezték, mint én tudtam volna, az avulás állandó perében csak az avulás tudata sérthetetlen.

A vasúti töltés mellett húzódó munkás-családiházas telepen elálmosodik az éjjel-nappal csattogó légkalapácsok, a felsistergő szikracsóvák, a reflektoros figyelő tornyokon vonító szirénák tűréshatár feletti zajártalma. Oda mennek haza, akik a gyárudvaron idegen feliratú vasalt ládákat görgetve fölnéznek az európai nagyvárosokat összekötő sugárhajtású utasgépekre, amelyeket ők ezután is csak alulról fognak megtekinteni. Az új üzem avatásának kezdete előtt, amelyen a műszaki haladás képviseletében átveszem a tervezésért járó ezüstserleget, körülnézek a régi műhelyben, amelyben húsz éve a börtönből kijövet néhány hónapig dolgoztam: be is fogadtak, mert tudták, honnan jövök, el is hárítottak, mert tudták: vakációzom csupán életük változatlan díszletei között. Marógépemet megtalálom, negyven éve megbízhatóan működik, csak most két ilyen vén szörnyeteget kell működtetnie dupla sebességgel szikrazáporban álló utódomnak, fiam lehetne, négy éve házat épít, kopaszodik, és idegcsillapítót szed. A rendetlenség legföljebb összetevőiben változott: a sarokban szennyes kábelköteg, eldobált láncok, bádoghordókban fémforgácsgyűrűk, cinóberpiros létrák, rozsdás acélsodrony, horpadt szenesvödör, olajos papírrongyok, új elemként a vasszekrényekkel körülvett beton alapú öltözőtérségen kerékpárállványt találok, s az ajtóban egy kő virágtartót, valami zöldell benne. Sztálin eltűnt a faliújságról, csak a száműzött ifjú Lenint látom, hátán vadászpuskával, hitvesét átkarolva nézi a zajló Jenyiszejt, tudja azt, amit tud; amit nem tud, azt nem tudja, mosolyog. Fölépítettük a háromhajós új üzemcsarnokot, kis létszám, magas gépesítési fok, ártalmas gázok, bűzök, rezgések elvezetése, felülvilágító ablak, egyenletes klímahatás, elkerültük az ellenirányú anyagmozgatásokat, a középhajóban futómacskás ipari daru, a falat sárga csempe borítja, tengerkék gépek, almazöld munkaruhák, viselőik itt sem fognak többet keresni. A művelettervezők felaprózták egy percnél kurtább teendőiket, minél értelmesebbek félautomata szerszámaik, annál értelmetlenebb az ő munkájuk, teendőjükre egy óvodás is két hét alatt betanítható, sorvadó anyag- és folyamatismerettel, egyazon mozdulattal továbbítják az agyrepesztő hangtartományban vonuló részegységet, sejtelmük sincs, milyen végtermékhez. Ezt a szívós buta szereti, nem kérdez, nem törekszik, agya roncsolt barázdájú hanglemez: egyetlen frázist dadog, éberalvóként az ingerek tautológiáját a lét rendjeként éli át. Csak akkor van, ha nem dolgozik, vagy nemi szervekről képzeleg, ízületi bántalmak, porckorongsérv, izomösszehúzódások, majd-megmutatom-én indulatkitörés, senki-vagyok közöny, beszédtárgy-hiány, féltékenység látomásai: államosított agykérgű, testükbe csukott emberek a gépesítés középkorából, bérük, ahogy öregszenek, csökken. Központi látszattudat árnyai; kezükben csak a munkadarabok cserélődnek, nem az eszközök: ők maguk is addig egyszerűsíthetők, hogy védekezni se legyen már kedvük, már ne is kívánkozzanak holdfényhajtású gépek villogó műszerfala elé, bonyolult rendszerek egyszeri állapotait szabályozni automatikus gyártási folyamatokat vezérlő számítógépekkel, amelyeknek mágneslemezére a tárgyak teljes vegyi és fizikai előállítása rákódolható. Mesterségük homlokukra írva, én akkor is dolgozom, ha sétálok, ők csak, ha a gép forog, az én feladatom bonyolultabb nálam, az övék egyszerűbb, mint ők, nem bizonygatom nekik, hogy ők vezetnek engem, nem is igényelem. Őket félrevezetve magamat is félrevezetem, túl az osztatlan köztulajdon önérzetén válasszuk külön érdekeinket; megeshet, hogy rám bízva magukat, rosszul járnak, tanuljanak védekezni ellenem; ha mindent rám hagynak, elhájasodom, s fejemre nőnek osztályom legbutább törtetői. Semmibe figyelő, megdolgozott arc fordul felém, rajta van, hogy sokat vigyázott olajos, nehéz, sebző tárgyak között, pénzéért megdolgozott, kicsi a mozgástér, nem szertelenkedhet, holnapi napja a mait nem folytatja, csak felváltja. Ha idén, bár többet dolgozott, kisebb a részesedése, jobb ha lopott pénzből nyúzókést esztergál az igazgatási vezetők vadásztársaságának, és saját pergetésű akácmézet hoz a művezetőnek, mintha járandóságáért szót emel: következő havi keresetszalagján mérhetné erkölcsi autonómiája pontos árát. Társaival együtt megtanulja az önvédelem elemi fogásait: egy pillantásból szót érteni a többiekkel, szükség szerint gyorsítani vagy visszafogni a termelést, bebörtönözni a felsőbbség hírvivőit a közös hallgatás udvarába, kijárta a gyanakvás iskoláit, elfordulásából kiolvasható egy jelváltással tanácskozó, szűkszavú közösség halálos ítélete, de azzal, hogy tüzet kínál, feltételes közösségét is közölni tudja.

Motorcsónakon tébolygok elárasztott falvak között, reménytelen vizeken, didergő rókák, dámvadak úsznak koronáig elmerült tölgyerdők felé, vezércsődörhöz igazodik ék alakban a kutak, ólak és üvegházak fölött evező ménes, kölyökfarkas rázza bundáját a sodródó zsindelytetőn, kacsák hajóznak bibliák között, ólastul himbálóznak égre fordult cseccsel az anyakocák. A templom lábánál vízesés harsog, éhes barmok rágják a sarat, egymást harapják éhségükben; megrövidült távíróoszlopok között az elnyugvó vízen sínautó száguld tengelyig merülve. A mentés lassan véget ér, jobb híján kiszemelt védelemvezető, nézem, mit lehet védeni: lakatlan falvakon megy át a motoros dereglye, ahogy hullámot ver a kivilágított házak között, a homlokzatok sóhajtva előrerogynak; az egymástól elváló gerendák között utcahosszat föllebeg a párna és kalap, ereszig vízben áll az iskola, térképszekrény tartja a mennyezetet, fulladó ökör szemére kis vándorzászló tapad. Kamion áll két jegenyenyár között, a vezetőfülke tetején cigarettázik a két sofőr, mellettük húskonzerv, kenyér, figyelik az esőfelhők alatt kelepelő helikoptereket, az elmállott otthonok körülöttük bukdácsoló ingóságait, méltányolják a pusztulás humorát, esznek, s megpróbálják elhessegetni maguk mellől a mentőkatonákat. Magas, tömött fenyves mellett teknőben inog egy halott cigány, poshad a víz, madarak tolonganak egy fekete csavarvonalon, mérgezett tavi angolnák felett.

Egy falu körgátján motorozok, az asszonyok nem hagyták magukat kitelepíteni; ezer ember, bármit megtesznek, az iskolaudvaron egy héten át kondérban fő a birkapörkölt. Felhőszakadás áztatja a szivacsos töltést, a sárba tűzött fáklyákat eloltja; megérkezik a cölöpverőgép, reflektorfényben dolgozunk éjszaka, a futó víz elsodorja a kiázott agyagrögöket, a védekező falu mellett egymás hasába rejtett fejjel tutajozik egy juhnyáj, faragott harangtorony követi. Ószilvapálinkától és fáradtságtól részegen magától megy a motorom a víz fölé csak két arasznyival magasodó gáton; várakozó szemek ébresztenek, gyengédségük leigáz, vállukon átvetett rúdon, vödörben hozzák a töltésre a konyhakert földjét, hadsereg nem volt még fegyelmezettebb, ágyukat is idehordanák, de a fedelük alól nem mennek, s az ideges tehén szárazon állhat az istállóban. Egy öregember cigarettát sodor, körbeadja, van egy almám, körbeadom, előkerül egy lapos üveg, a másik ember háta most meleg, a szája sem utálatos. Ha az áradat elvonul, a lekaszált vályogfal helyére kőház kerül, kitisztítjuk a kutakat, magasabbra húzzuk a gátat, új almafát ültetünk, betonverandán isszuk az újbort, csodálkozunk, ha farkast látunk, s az írj vitrin csipkés polcain parókás-frakkos porcelán úrfiak hegedülik a lassú nyár vágyódásait. Majd fognak gyűlölni, akik most szeretnek, mert telkükből egy járdányit leszelek, új házukat magasított kőlapra állíttatom, majd kinézek semlegesen erre a falura a kocsiablakból, s ha felismerjük egymást a sorompónál, futó mosollyal köszönünk.

Ahogy a víz leülepedik, egy semmibe ázott falu közepén kétoldalt egyforma sárhalmazok; állok az iszapos országúton, napsütötte húsos arcok szánakoznak a lassan gördülő állami rendszámú kocsik ablakában. A helybelieknek tilos a bejárás, mindenütt táblák: „életveszély”, kis csoportokban, sínek között, combig csupaszon lopakodnak, talpfáról talpfára lépve a kimosott töltés fölött, kerülve az utak és elágazások ingerlékeny őrszemeit. Szöknek a mérgezet területre, dögök és szemét közé, természetes alaktalanságába visszaomlott életművükből összekaparják, ami menthető. Az árokpadkán lesúrolt konyhaasztal, varrógép, halászladik, rajtuk egy oldal füstölt szalonna békanyálasan, szemek közé tömődött sárral néhány kukoricacső, puha és hólyagos családi fényképek, csorba tányéron rózsafüzér, bőrkötésű emlékkönyv, amelynek behajtott sarkai alól a béke titkait olvashatatlanul kimosta a víz. Pohárszéken guggolva kertjük tavában az asszonyok szürke rongycsomót öblítenek, kutya úszik a képkeret után, gyereking szárad a lefosztott almafákon, a férfi fölállítja a villanyoszlopot, rádiót törülget, talán megszólal egyszer, aranyfogat a hullából, cserepet húz ki a sárból. Viccek a kelengyéről, pezsgőspoharakról, portáról portára lép a humor, az út két oldalán egy diáktábor szellemeskedik, az égnek álló fenekű asszonyok mögé odaállnak a szomszédok, és agyagos, kövér combjukba csípnek. Autóbusz nagyságú zárt kék kocsi jön, fehér gumiruhás emberek keresik derékig vízben járva az omladozó dögöket; kampóval, kötéllel bevonszolnak kocsijukba egy felfújt hasú tehenet, néhány perc múlva gazdája visszakapja fekete zacskóban hamuját; csáklyavégen előkerül egy öregember is, arccal az iszapban feküdt, inge alatt győzelmi serleg egy régi mezei futóversenyről, nem lehet kivenni a kezéből, a gumiruhás sajnálkozik, embert tilos hamvasztania. A víz mérgezett, nincs tűzhely, kacsák főnek miseborban, a téglából épült magas paplakon, vénasszonyok evangéliumi őrizetéből kiszabadulva a plébános hívőnek, hitehagyottnak felkínálja a templomot. Az árvíz és a gondviselés kapcsolatáról nem tud semmit: nem isten teremtette a világot, a világ teremti istent, mert ami jó az összeér. Félénken mosolyog, ha nem jön ez a megrázkódtatás, egy eretnek színvallással lenne szegényebb a község.

Vigasztalásra nem szorulnak, berendezkednek a csapásban; állami rendszámú kocsimban ülök, ezt a falut majd megtervezem, nehéz lesz kedvük szerint. Túl a sorompón géppisztolyos őrök kísérnek egy csapat cigányt, rájuk gyújtották tavaly a putrikat, költözzenek más vidékre, most homokba vájt üregeiket siratják; az őr azt mondja, tífuszgyanúsak; őrjöngenek: szabadítsam ki őket, kivégzéstől tartanak; csak fertőtlenítőbe mennek, takarót kapnak és ruhát; egymásra néznek, aztán rám, egy asszony letérdel elém: legalább a gyerekeket ne öljék meg; otthagyom őket, kifordult szemmel kendőjüket tépik, s utánam kiáltják: nyald meg a szarom. Fáradt vagyok, a kocsiablakon át nézem egy csertölgy sudarát, önmagát építi, ágait sokszorozza a fénybe, romok között ellenbizonyíték; amit a pap istennek mond: ideiglenes formákból a világ csendes lehetősége.

Hosszú kalapácsával lehajol ablakom alatt az esőkabátos tengelykopogtató, fémcsikorgás a permetező ködben, kormos raktárak zöld vasajtókkal, fagyasztott hússal várakozó hűtőkocsik, ponyvával takart rohamlövegek, cukorrépahegy a lejtős csúszdák tövében. Egy hegyi tisztáson katonai tábor, meszelt dísztéglafalak az őrtornyok alatt, idegeneknek az erdőbe belépni tilos, a természetes barlangokban föld alatti üzem, egyik korai tervem, jól kerestem vele, a védett bizalmas szarvasok a főhatósági vadászok fegyverei elé állnak. Víztárolók fényes gömbje egy újonnan tervezett falu mögött, a könnyű szélben dél felé fésült jegenyék között öntözősugár forog, a köves síkon nyújtózó törpebarackültetvény mögött parasztbarokk templomtorony, lányos, fiatal szálerdősávok között, felfújt műanyag-alagúttal bevont melegágyakban talán ismerős asszonyok állnak. Csatornázatlan utcák, kerti derítők, hulladékanyagból összetákolt üvegházakban szegfű és spárga nő, lopott csövekből szőlőlugas; újsággal arcán szendereg árnyékában, aki a zsákmányból még nyomókaros csőkutat is épít, s gyári porcelánszigetelőre futtatja tearózsáit. Mindenki színez, ültet, fényesít, minden deszkaszálnak értéke van, csempe, léc virágtartó, új redőny a sátortetős, kétablakos házakon; a hatalmas egyformaságban sok kis egyéni mesterkedés. Gyarapodás formarendje barna ráncos kezek alatt, szobányi udvarokon, friss hasak gömbölyödnek nyári konyhák ajtajában, kavicsútra tett bádogkádban veréb után kapdos a gyermek; jóltáplált lánycombokon verdes a pingpongütő, őszirózsa és kerti asztalon szóló magnetofon között. Szőlőfürtök keretében kávéját issza s napozik mosás előtt egy szoptatós anya; szétáradó csípőjét, ahogy a gyerekkocsi fölé hajol, sorsát tudó derűvel nézi a családapa, gyanakodna feleségére, ha az ágyban szeszélyeit előterjesztené, de amit a lankadó ösztön előír, szolgálatkészen elsieti. Azon kivül, amije van, egyebe már nem lehet, kétgyerekes asszonytól nem mehet sehova, félkeresettel, lakás nélkül nála csak mérgesebbet és elhasználtabbat lelne. Fogyasztás autodidaktái, idegességre enni kell, túl a szegénység önuralmán kis mohóságok parancsuralma tegnapelőtti készruhák hüvelyében, a nőknek itt aranyfoguk van, s a házak felében nincsen könyv, áruházi szobadíszek között száz élet elfut, amíg egy új gondolat megjelenik. Kövezetlen utak mentén, munka után a kerítésekre támaszkodó harmincéves férfiak pontosan tudják, mire számíthatnak, harmadosztályú temetésükig. Az egyetem csak minden huszadik fiú vagy lány szemében kicsinyíti annyira, hogy fájjon: a lakást, a szemhatárt, az újítás esélyét; a falfeliratok csak labdarúgók nevét hirdetik, kinek terhes már szégyenkezni, különbékét köt helyzetével, és aggodalmasan letelepül a kívánatos és a semmi közt; a huszadik fiú vagy lány ezt megértve előbb-utóbb elköltözik innen, s fesztelenebb otthonában kicsivel valószínűtlenebb jövőről képzeleg.

A lecsendesült folyó elszórt, szürkésbarna szigetei, a nádasban mozdulatlan férfihát egy haletetőtutajon és a buzogány komor bugája, a műút ezüstjén káprázatszerű narancsvörös kamionok; végül is áthelyeztem az ártér fölé, az agyagdombra a falut, vakolatlan házak, kútgyűrűk, a felszántott tarló szegélyén egy róka kerget egy fácánkakast, a tegnapi szántás megszürkült, a mai feketébb; a félhenger alakú rögök megrepedeznek, az országúton öregember kézen fogva vezet egy gyereket, nézik a vonatot, integetnek, senki sem int vissza nekik, sovány pecsenyelibák repülnek el egy öregasszony magasba kaszáló botja fölött. Gabonasilók nyersbeton hengerpalástjai, almahegy húzódik nyeregtető alakban, gumicsizmás nők lapátolják talán a pálinkafőzde szállítószalagjára; betonoszlopon távvezetékek, piros süveges torony lábánál dülöngő kálváriák, két futballkapu között fehér csikó legel; felemásan iparosodó táj, kihívó szerkezetek, törődés kéznyomai, gondatlanság roskadt halmazai, felcserélhető munka- és ünnepnapok, vesztegetés kelet-európai vacsorái, jóllakott varjak a viharlámpás szekértől pislákoló, repedezett országúton. A csapás látképeit nyomtalanul lebontották a díszletező munkások.

A vonat a határállomáson megáll, a fegyveres őrök a mozdonytól az utolsó kocsiig mindkét oldalon őrláncba sorakoznak, s visszaküldik a szerelvényre az ivóvízért leszálló utasokat. Hátam mögött egy tányérsapkás fiatalember bevilágít minden ülés alá, majd jön egy másik, és ugyanezt teszi. Kintről síp- és parancsszavak hallatszanak, útitársaim tenyerüket nadrágjuk szárához dörzsölik; valakit leszállítanak a vonatról, levétetik szemüvegét, és egy elhomályosult fényképpel azonosítják. Az ellenőrzés formaságai véget érnek, a vonat megmozdul, áthaladunk a gerendavázas őrtornyok, a betonoszlopok közé kifeszített elektronikus jelzőhuzalok és a töltés közelébe lovagló gyerekarcú katonák között, akik mellükön átvetett géppisztollyal, terepszínű esőköpenyben eltűnnek egy üres istállóépület mögött a pirosodó bozótban. E pillanatban útitársaim és én ugyanarra gondolunk.

Hazajövet, mielőtt taxira várakoznék, lábhoz tett bőrönddel sorban állok a váróteremben egy pohár sörért, mire megiszom, könnyebb vagyok egy ingerlékeny turistával, s nehezebb egy véletlen mintavétellel az alapsokaságból, amelynek jövő idejű válaszaira is emlékszem, meglepetést is csak azért okoz, mert feledékeny vagyok. Amit látok, nem szép, nem csúnya, termelőmód, hatalmi szerkezet, kölcsönösen gondoljuk egymást, de hogy kifejtsem magam belőle, tudnom kell, amilyen szárazon csak lehet, hogy benne állok, mint a szög. Arcról arcra kattanó villanófények, a váróterem három térségre osztható, jobbra a söntés, középen átjáró a peronra, baloldalt minden pad foglalt, van, aki a falnak támaszkodva, állva alszik, mint a ló. Négy liszteshajú rakodómunkás összefogózva énekel, egyik kezükben sörösüveg, maguk felé fordítják társuk arcát, fájdalmasan összecsókolóznak. Egy részeg mindenkivel kezet akar fogni, eladásra kínálja zsebóráját, leintik: vizeletszaga van, magasztosan védekezik: teste-lelke magyar, ez a kéz is az, nyújtja kihívó bánattal, senki sem kap utána. Csak egy öregember hallgatja, télen-nyáron itt áll a vaskályha mellett, katonatiszt fiától kapott egy kabátot, selyembélését dicséri, zsebrádiót húz elő, fülénél rázza, nem szól, elrejti, ezt is a fiától kapta. Toronykémény kormozza a házfalakat s a váróterem ablakát, az autóbuszmegállóban egymás feje fölé emelik tekintetüket az utasok, egy fiatalember a mellette álló lábára ejti a gyufát, tányérakna robban, összenéznek az izzadó, senkit sem látó arcok, lepréselt bántalmak gyűjteményei, megkezdődik a történés a zsíros kövön, minden ing alatt egy halálos ítélet. Egy falusi cigány elújságolja a földijének, hogy egy padláson befogadták, a másik megkérdi, odaköltözhetne-e, hatodmagával, szorongás egy cirkuszkocsiban, melyre a gyár munkaügyi osztálya kiírta: 3. számú munkásszálló. Én már baszni sem szeretek, horgászni jobb, csak az asszonyok nem nyughatnak, mondja egy villanyszerelő, társa nincs meggyőzve, mi sem nyughatunk, nézd azt a pénztárosnőt, a vonaton bezárkózunk a WC.-be, a villanyszerelőnek nem tetszik a helyszín, nagyon jó hely, erősködik a másik, mosakodni is lehet; a feleségem nem enged aludni, búsul a villanyszerelő, aludni is jobb, a temetőben sem fog békén hagyni, koporsóját a mélyített sírban rám teszik. Öregember cseveg a szakállába, drótkeretes szemüvegét füléhez kötözi, sárga ujjával túrót és kenyeret tör, s egy újság címoldalán nevetgél, a mindennapos világtörténelem ebben a korban már szórakoztató. Egy fiatal munkás hajdani sztrájkokról faggat egy öreg bányászt; a csendőrök házról házra jártak, de felszöktünk a hegyekbe, őzet sütöttünk, és Marx Károlyt olvastunk fennhangon, kár, hogy ti nem olvassátok; aki megszokja a bányát, mondja, az nem menne ki a napra, télen a hideget nem bírná, nyáron napszúrást kapna fönn, de ha elölről kezdhetné, nem lenne bányász: ha gyengül, semmibe nézik; tizenöt éve azt mondják, nem romlik a szilikózisa, pedig romlik, néha olyan barna a szeme, hogy a felesége elrémül, de az orvos azt állapít meg, amit akar, amiért megfizetik. Egy púpos fiatalember hátára simuló zakóban odalép két sárgadinnye mellhez, és fölajánl egy albérletet; a munkanadrágos lány fölnevet: egy éjszakára? nem, örökre, mondja a púpos komolyan, ameddig kegyed maradni óhajt; és hány szobája van?, a púpos reszket, de nem hazudik: egy; bőrbaja nincs? kérdi a lány, nincsen; tévéje van? kérdi a lány, az van, és a polcon márkás porcelánok; még körülnézek, mondja a lány, azért csak adja meg a címét; és ha másikat talál, soha többé nem láthatom? én is járok az utcán, maga is, a púpos majdnem sír, papírt keres a zsebében, a lány nézi; tudja mit, inkább ne is adja meg a címét.

Körös-körül a padokon várakozók két vonat között, két fakó napiparancs és becsületsértés között, két asszony összeérő sírásának felezővonalán, csukott, tömött, diktatórikus autóbuszok és családi házak között, a forgácsológép és az állomáson két kapával váró feleség között, a földkotró mamutagyarai és a gyerekinget vasaló feleség között, egy apai művezető és egy apai tanácselnök között, az állva bekapott savanyú tüdő és a vacsoraasztal alatt tündérkirálylány és gyilkosvezér folytatásos lakodalma között, egy ijesztően meggörbült, leleteit mutogató barát és egy vashegyű bottal ténfergő apa között, aki hó elején megint azt mondja: tudom, fiam, nektek is kell a pénz; az Internacionálé és a negyvenkettedik zsoltár között, a sárba olvadó hóesés és egy halott fehér orra között, egy templomi orgonaszólam és a hegesztőpisztollyal leperzselt disznó mosolya között, az öntudat fogolyszerelvényét sarkig táró hangosbemondó sortüzei és egy álomról álomra visszatérő ablaktalan, sárga csempés helyiség között, amelyben csak egy túlvilágított vaságy áll, s fölötte a mennyezeten egy ipari televíziós kamera; de hosszú ez a várakozás, körös-körül a padokon, két vonat között.

Tétova haditerveik bizonytalan ideig itt tartják polgártársaimat a padokon, némelyik táblán olajfestékkel: szolgálati hely. Hivatásos várakozók, istenközeli, hajnali fölriadástól lámpaoltásig, két vállra fektetve várnak az eseményre: nyári szabadság, karácsony, influenza, forradalom, lottónyeremény, világvége, idegösszeroppanás, csipkebokortűz, égi-földi nemi erőszak, történjen végre valami. Keresse elő az ismeretlen tisztviselő kérvényemet, és írja rá: kérése teljesíthető. Szálljon ki egy felügyelő bizottság, vegyenek fel jegyzőkönyvet a tények állásáról, méltassák több évtizedes munkásságomat, nevem hallatán léphessek elő a vörösbársony futószőnyegen, s tűzzék az aranycsillagot ünnepi, sötét zakómra, melynek kifeslő ráncaiban a halált egyre árulkodóbban viselem. Ébresszen föl egy habzsoló vacsora után, mikor már fegyverletételre jelentkeztem a televíziós hírmagyarázók előtt, a telefon: enyém a megbízatás, megmutathatom, mit tudok. Nyomtassák ki a nevem a helyi, az országos vagy a világsajtóban feltűnő helyen, vasárnap, szedéshiba nélkül; hétfőn pedig mosolyogjanak rám kicsit meglepetten munkatársaim. Hajoljon ki egy apróhirdetés ablakán házasság céljából egy illető, legyen a neve Barnabás, legyen a neve Barbara, szeme vágása mandula, de ha nyúlszájú, az se baj, kedvenc színe vérpiros, olívzöld vagy más, télen hozzon sült gesztenyét, nyáron mondja az ágyban: szívem, hosszabbodnak az éjszakák. Házastársamat, akitől elfáradtam, tartsák benn az elmekórházban: itthon ő a vörös császár, s le kell előtte térdelni: mi krumplit eszünk, ő rostélyost, és vörös az asztal, a függöny, a fal, és minden este kihallgat; hiába verjük, hiába ver, az udvari rend sérthetetlen; nyílik az előszobaajtó, leteszi hámlott aktatáskáját, fölveszi bársony pongyoláját, ez az élete: vörös császár.

Annyi mindenre várnak emberek ezeken a padokon, várják, hogy elmúljon epegörcsük és ez az izzasztó hőkatlan, várnak egy cseretársra, aki kétszobás, zöldövezeti lakást adna egyszoba-konyhás udvariért; felettesük nyugdíjazására, hogy végre beteljesüljön a csoportvezetői kinevezés; férjük kiszállására, hogy egyszer egész éjszakát tölthessenek el azzal, akivel kölcsönlakáson, a napirend elködösített hasadékában szeretkezni egy kicsit jobb, egy kicsit más; várnak arra, hogy szeretőjük elözvegyüljön, ne kelljen nézni zavarát, ha az utcán visszaköszön egy szembejövő ismerősnek; hogy a fiú, aki mellől a megismerés éjjelén ingatag lábbal keltek föl, de hamis telefonszámot mondott, melléjük üljön az autóbuszon; hogy az elfekvőkórházban meghaljon a nagymama, s vasárnap lehessen csónaktúrára menni, vagy télen bő ebéd után szenderegni egy kicsit; várnak arra, hogy elbontsák ablakuk elől az építőállványokat, ne leskelődjön a gerendák mögül a szomszéd gyengeelméjű fia, s néhány sötét tavasz után újra besüssön a nap; hogy régi ellenségük, aki mindenről előbb értesül, és idejében beteszi a lábát, most az egyszer lépést tévesszen, és álmatlanságról panaszkodjék; hogy sült csirkével táskájukban beléphessenek egy barakkba, ahova a kecskelábú pad túloldalán az is belép, aki otthon naponta meghallgatná, hogy mi történt reggeltől estig, de így már nincs mit mondani neki, s bár megcsókolni nem szabad, lehet nézni, ahogy a csirkehúst rágja, és a csontokat eltakarítva ugyanolyan fürkészően visszanéz; várnak arra, hogy eljöjjön a változás kora, és ne legyen fontos, aminek a hiánya fáj, de legyen fontos a puszta létezés, amelyhez már nem hiányzik semmi, hacsak ennek a hiánya nem.

Sok táskával, bottal háromszögletű öregasszony érkezik a pályaudvar előtti térre, sárga fejbőre a napon rózsaszínű, recseg a válla, bottal igazítja meg kis fodrászpagoda hajzatáról lecsúszó kalapját, műfogsorát járatja szájában, amely a hallgatóság távollétében is elhivatottan motyog. Galamberdő suhog rá, madárszikla, ingó fejüket tenyerébe hajtják, csőrrel kopognak papírzacskóin, szürkebarátok izgatott uszálya követi a padig, ahonnan szétszórja a kendermagot. Mohos gránitköveken büszke szántóvető, ezért a pillanatért érdemes volt lábon maradnia, fehér hasú glória kavarog mosolya körül, ezek az ideiglenesen galambtestbe szállásolt lelkek hiányolják, nemcsak tűrik őt, aki olyan lakásba megy vissza, amelynek levegőjéből a besurranó tolvaj egy darab száraz magányt törhetne. Hálát nem vár, elvégezte dolgát, majdnem mindent elfelejtett, de még arra a kevésre is, amire tud, fárasztó visszaemlékeznie. Gondok kilométerkövei között húznia kell az idő homokkordéját, nehéz kivonnia cipőjét süppedős lábnyomaiból. Vedd vissza, uram, sok volt már abból, ami a semminél több, és ezért nem tud olyan förtelmes lenni, hogy ne lenne mégis gyönyörű, se jobbat nem akar, se változást, ami jó alázatos neve. Futkosott önmagával etetni a szeretet vérmedvéit, és szót fogadni minden szigornak az égbe nyitott mennyezetfreskón, mind mást akar, de mind örök szolgálatot, dicsőítést. Minél kisebbre húzta magát, annál felségesebben parancsoltak, vasárnap volt, ha válaszoltak félelemtől buta kérdéseire, az évek kis tőkéje elfogyott, minden nap, amivel tovább él, eggyel több ok a bűntudatra. Ecet és por minden java, kitelepítették a fiatalság minden tévedéséből, amely a soron következő napot nászágynak akarja hinni, semmi sem volt az övé a bokáján kívül, amelyet a csatornaásók mély árokból kinyúlva megfogtak, tekintetén kívül, amelyet fiatal s öreg úgy ivott, mint kertvendéglő lugasában egy pohár behűtött fehérbort. El kellett volna mennie valahová, ahol nagyobb sodra van az időnek, s őrá is figyel valaki, de aztán úgy gondolta: ott kell átadnia magát a boncolóorvos késének, ahol megszületett. Itt az epernek is más az íze, és a gorombaság is otthonos, és ez a mállatag keret mélységet ad a mozdulatoknak, itt a bíró és az elítélt is ugyanarra a boldogulásra vár. Egy évre elutazott a fiához, visszajövet furcsa volt, milyen kicsi az állomás, hogy összezsugorodott a tér, penészes-száraz hírekből milyen türelemmel facsarnak újabb csepp vakreményt a balzsamozott sérelmű rokonok. De mikor azt mondta: kicsit gyenge a közvilágítás, elfordultak tőle, az öngyűlöletnek is van határa, s csak akkor bocsátottak meg neki, amikor kölcsönt kért tűzifára. Idegenben s az első napokba itthon is egyedül és tapogatózva hazudott, jó volt megszokni, hogy kalapja, kedélye és minden közlendője újból terepszínű, közös hazugság jobban véd a fagyoskodástól, távol a halál baltacsapás, itthon leszálló pehely. A kendermag elfogyott, ferde ajkú öregember nézi, ahogy az öregasszony szedelőzködik, az emlékezés múzeumigazgatója úgy intézi, hogy egymás kifosztott arcát ne ismerjék meg. Az öregasszony, bár moziba vágyik, idegenek temetésére megy, fakón tülekszik egymás örökébe lépő kultúrák csontrétege fölött a kaján szökőkút irányában, amelynek csövéből sároszlop fenyegeti szemét, megáll a templom előtt, s kivárja az apostolokat. Óraütéskor körültipegve a törött orrú bábuk megbízhatóan nyikorognak, hajlongásukra visszamosolyog, ez a találkozás sem tarthat soká, bezárkóznak a toronyfalba, s az öregasszonyt elnyeli az árnyék.

A ház, amelyben egyedül maradtam, túléli szívós családomat. A padlódeszka görcsei kimerednek, lágyabb anyaga négy nemzedék jövés-menése, térdelő cselédek viaszos keféje alatt megvékonyodott; annyi gyanútlan előd után elbillen majd alattam is, s szürke talpammal az öröklét felé kicsónakázom a szárnyas ajtók között. Nem szeretem ezt a házat: a gőg faragta ilyen tömörre, egész napos szolgálat után megszégyenített arcok figyelték a terasz hosszú árnyait a mozdulatlan, sötétkék kertben; ezen a teraszon, ha valaki megszomjazott, nem a kancsóhoz, egy évszázadon át a csengőhöz nyúlt. Természetes, hogy még egy repesz sem érte, és hadosztálytörzsek költöztek belé, innen porzottak el a szárnysegédek, aranyszegélyes tányérsapkájukat erre a fogasra dobták föl a medvelábú tábornokok, apám íróasztala mellől egymás katonáiból öt-tízezret kölcsönösen a veszteséglistára átvezényeltek. Távozásuk után anyám, mint egy lehangoló őszi eső, vizes ruhával letörölte a kovácsoltvas keretben forgó elévült földgömböt egy deres homlokú szarvasbika agancsa alatt, melyet még dédapám ejtett el.

Pincéből fölásott vasfejét magammal szembe fordítom: kiszögellő áll, mély üregű szem, dudoros homlok, egy lassú megszállottság rám hagyott ikervonásai, ravasz vidéki építők, valaki bolondját járatja velünk. Istenes káromkodások rézlakatos naplójában: hiúságok hiúsága, veszekedés, tapodás korhely fundáló mesterekkel, álomszuszék pallérokkal, kilopják a szemét is, mint svábbogár a kenyérbe, a faszén belesült a cigányok vetette téglába, kalapáccsal maga szemelte ki öles falához az acélcsengésűeket, hosszú nyelű szekercével szarufát dönt az erdőben, kőemelésben-zúzásban túltesz hatkrajcáros napszámosain, aki így épít önmagának, attól a lova is fél, egyszer veti csak le magáról megzabolva, megabrakolva, s ő kiköti egy jó tölgyfához, és csontos öklével veri, csak a pofáját, csak az orrát, nem harapja be többet a zablát, nem forog, nem ágaskodik. Isten martaléka, írta magáról a bőrkötésű könyvébe, ebben az ádáz világban legyen minden állandó: elveti a hajlékony íveket, a szemtelen magasságot, az alaprajz csak négyzetes lehet, átkarolhatatlan kőlábakra állítja az udvari középtornác alacsony lejtésű oromzatát, ha a téglakerítés rácsos kapuján belépve végigtekintek a halványsárga falból kizöldellő hat ablak dísztelen tagozatán, a szűkszavú pártázaton, megértem: istennek építkezett, őt dicsérte hajlékával, csak vele volt elszámolása, s aztán egy napon vele se. De addig megtartó urának tulajdonául ismerte el magát, bolond, tévelygő, gyűlölséges, ki önmagának tulajdona, mert utálatos és dohos az ember, nem született víztől és lélektől, mert közte és az asszonyhús között gyógyíthatatlan ellenkezést szerzett a halál csillagról csillagra hágó fejedelme, ki azt susogja: porszem, rendelkezz magaddal. Baltafejű, cirokszakállas dédapám, felesége cédrusfedelű írókönyvecskéjét is maga elé húzza, s együgyű mondata mellé – „a szerelem mindenért kárpótol, de a szerelemért semmi se” – odaírja nagyfejű betűkkel: „libagágogás”; vallását sem hagyja jóvá, „az ima fölemelkedés a leboruláshoz”, ujjongta dédanyám, s ő hozzádörmögi: „az én Uram előtt megállok, mint a karó.” Majd, hogy az asszonyt jobb kézen, fiát bal kézen fogva súlyos házába bevezeti, dédanyám sárgulni kezd, „kezem, lábam a kalodából kihúzza nemsokára a halál”, ez az utolsó mondata: árnyék a kandalló előtt, s egy észrevétlen délután már nem ül senki a széken. Pirkadattól naphanyatlásig megszaggatott köpönyegben, beszögelt zsalu mögött a földön gubbaszt dédapám, isten ellen viszálykodik, felnyúl az üres kartámaszra, mintha még ott nyugodna az a hosszú körmű, szakállába markoló kéz, a homloka falára kiakasztja házassága metszeteit: ahogy a juh a sóra, egy meglett ember nyomul a fölserkent gyereklányra, mellét szívja, mint a mákgubót, füstvirág egy terpedt szájon, kápolnában fejfaragvány, de ördöggel bélelt kanca lesz, mikor a kivérzett forradalomból hazaszökve, isten közli vele hathatós szövetségének feltételeit. Két kulcsavesztett acélpersely hallgat évszámra egymás mellett, míg a gyász elmezajlása s a télvégi eső szellemidéző kopogása föl nem ébreszti dédanyámat a csukott eszmélet lepedőjén: napraforgótányéron hajlong, gyors vakondok harapják egymást követhetetlen combja mellett, majd belép a kandallótűzbe, és ikerpárként szökik ki onnan, ketten fésülik szakállát, és mályvaszínű pongyolában a zongorán négykezest játszanak. Aztán a kert is elvadul, a békanyálas szökőkút tövében kalapnyi gombák fehérlenek, dédapám cimbalmot farag, s nem szólaltatja meg sosem, a Sámson kőfürtjei fölé törött csuklóját tartó Delila szemére moha, csiga települ.

Anyám már az égen vízisíel, a feltámadás angyala húzza kötelét, erősebb, mint egy csónakmotor, felvontatja a Nagymedvén is túlra, az óriáskeréken nevető majmok közé, a tortadobáló bohócok közé, a veres bugyis műlovarnők közé, tíz éven át egyedül ült a televízió előtt, s törölgette a port apám bronzfejéről. A szomszédúr az ablakában mindig kispárnán könyökölt, idegzsábára kamillateát, szívfájdalomra gőzfürdőt javasolt, betéve tudta a menetrendeket, de a lányához nem utazott el sosem, talán nem is hívták, anyám sem hívta, van büszkeség is a világon, most ez a diszkrét angol valcer meg a kis csipkekalapod arcába kergeti a vért, tudom, a világtól távol, itt a mélyben, a légoltalmi óvóhelyen. A tabernákulum fiókjában anyám firenzei vízfestményei, fölötte szarvasbőrkendőbe csavarva apám forgó pisztolya, alatta, tőlem ugyancsak elzárva, óvszer, piros köntösében, anyámtól kijövet, ma nem egészen értem, mitől sugárzott úgy apám, legalul szalvétagyűrűk vésetében kimondhatatlan nevek, agyagba törlik szájukat.

Ágyam alatt kuksol egy róka, csak azt lesi, hogy elaludjam, rögtön a mellemre ugrik, s kiharapja a szívem. A kapualjban zsákos ember áll, mikor fölmegyek a lépcsőn, hátulról elkapja bokám, fejjel lefelé zsákba kötöz, rajta ül egész hazáig a számon, s a kályha mellett pucér hasamról forró laskát vacsorál. A falból kilép Tal, a selyemlábú, akinek megcsiklandja kis tollseprűvel a tenyerét, annak mindene viszketni kezd, és holtáig szalad vakarózva. Anyám a teraszon regényt olvas, csörög a vaslábú telefon, megnyugtatja apámat, nem történt semmi, virágzik a japán birs vagy az orgona, valamelyikünk kidöntötte a tejeskávét, és most át kell egészen öltöztetni, mi történhetne idefönn a hegytetőn? Szeme előtt játszom barátaimmal a kertben, s a földtől igen csekély távolságban lezajlanak az emberi történelem alapképletei, megütköznek az énnek nevezett barlang falának árnyai és az „enyém a vár, tied a lekvár” örökösen fölborított játékszabályai, az olajkútnemiség és a csillaghalmazokra kiránduló értelem elragadtatásai. Lombseprűvel, míg bele nem döglik, ütöm az esőcsatornát, a kerítéspárkányon egyensúlyozok, kipróbálom a tér engedékenységét, a fáskamra tetejéről drótrepülőmet indítom, mivel nem akar szállani, legszívesebben utánazuhannék. Most minden ötlet ráncos luftballon, a forró padon hasal az életgyűlölet, állok a hinta mellett, fagylalt a napon, minek építsem meg a legmagasabb felhőkarcolót, majd építenek annál is magasabbat, miért szökjek idegen városokba, onnan is elmenekülnek az emberek, isten napozik a farakás tetején, mit mondjak neki, be kéne ásni valakit a föld alá, mikor jön már az ebéd?

Elfordult szemű dédapám képe a falon, jobb keze az öreg biblián, bal keze egy orosz agár fején, három évvel felesége halála után a dohánypajtában egy gyöngyházberakásos női pisztollyal szembe lőtte magát, mielőtt koporsóba tették, az orvos nagyapám parancsára egy hosszú tőrrel átszúrta a szívét. Alacsony hegyi lovon követem nagyapámat, mozdonyt vezetek, gőzfűrésszel fenyőszálakat darabolok, a csuporban szamócát áruló cigányok övig érő hajától-szakállától már alig félek, a kis cselédlány a habzsoló disznók fölött kiforgatja szeme vörösét, nagyapám a zuhogónál három pisztrángot fogott, este a sziklán zsiványpecsenye serceg nyársamon. Nagyapám faliórákat gyűjt, jut belőle az előszobába is, egy sem jár pontosan, kedvét leli ebben, villás szakállát, hegyes ördögfülét a fogyó másodpercek sörétjével vaktában körülszórja a vadász idő, nyolcvanadik évében, hiába vette el a dundi kalaposnőt, aki a nászútról hazajövet kisujját eltartva fogja a kávésfindzsát, megüti a guta, s holta után egy álló éven át a döglött órák közös hiábavalósággal függesztik a homályba rézheréiket.

Ez a lebontott hajú nő mestere a lóugratásnak, patakon és kerítésen át kis sugdosással sarkallja csődörét, gyémántfejékkel egyágú varkocsba kötött fekete haján a Patronage Egyesület hölgyei által rendezett élőkép közepén megnyeri a szépségversenyt, ezüstrókával a nyakán táncol a szálloda tetején, térdhajlatában a székesegyház tornya, gyerekkocsiban tolja cicáit, hegedűszóra tejszínes fogast eszik, rumba mártott lángoló karddal vonul asztala körül díszlépésben öt százados, ha meghallom kis önimádó nevetését, könnyű alattam a föld, az izzadsága is édes illatú, a talpán semmi bőrkeményedés, kicsi melle a hármastükörben hegyes és szilárd, de már a korzón hiába felhőzi arcát pettyes fátyol virágvasárnap, nem megy férjhez sosem, szerelmeiről őrzöm emlékiratának kilenc borzongó fejezetét, most hálós ágyban járkál és magyaráz, a többi ápolt néha lelocsolja. Nevelőnőm a fürdőkádban törökülésben hajat mos, zuhog a víz, belépek, hónalja alatt a szőr is habos, ruhástul beülök vele szemben a kádba, kőkeményre fújt combját markolom, szólni sem tud, szemét csípi a szappan, miközben riadtan átöltöztet, két melle közé temetkezem, délelőtt templomba visz, mindent megígérek, derekát átkarolva ülök fahéjszagában, hiába mutatja, hogyan imádkozzam, gyönyörű seggét újra megfogom. Varangyot rejtek nővérem takarója alá, ha zongorázik, a pedált félrecsavarom, acéldrót nyíllal megvakítom fehér szalagos olajfesményét, álmában a szekrény tetejéről ráugrom, barátnőinek fülébe csókolok, de mikor az ágytakaró a széktámlán oroszlánná változik át, amikor a lazán leeresztett redőny rései közé becsúsznak egy kapaszkodó gyilkos ujjai, mikor arcomat a párnába nyomom, s muszáj követnem a mozielőadást, amikor két kilométert úsztam, s a vasúti híd forró pillérén melléfekszem, amikor a farakás tetején a méhektől zúgó akácfa alatt öngyilkos akarok lenni, amikor a kecske is hiába nyomja felém a szarvát, hogy birkózzam vele, amikor az sem érdekel, ha fejszével ütik le a kakas fejét, és taréja még kis ideig külön csapkod a porban, amikor fiákeren kikísérem az állomásra, és ő még a szemaforon is túl lengeti napernyőjét a vonatablakból, akkor csak ő kell, olyankor meg se látok mást, s csak ővele akarok kéz a kézben korcsolyázni, együtt emelve ívben a lábunk, ameddig szól a Strauss-keringő a libaúsztató jegén.

Ebből az ablakból néztem a várost a jogalkotó paranoiák évében is, amikor szónoklatokban ádázul s bután megszemélyesülő sokaságok nevében a történelem kereskedősegédei osztogattak gázt és golyót embereknek, akikre a bűnbakjelmezen kívül csak a bégető csodálkozás maradt, ugyan ki lelné örömét az ő halálukban, de a kertek és családok áldott és agyalágyult órarendje, a zöld hegyoldal beszélgetése a hosszú távon futó évszakokkal elnyelte az ideiglenes sírásokat, a köznapok anyagcseréi és a botrányok általában kikerülték egymást. Ezen a tetőteraszon a rozsdás villámhárítótövében örökké pelenkák napoztak szép időben, birtokosaik közben acsarkodtak, szültek, de ezen a tetőteraszon a rozsdás villámhárító tövében most is pelenkák napoznak szép időben. Macskáik és magnóliáik között a kerti padkán a fakéreglábukat süttető öregasszonyok negyven éve egyfolytában aggódnak, hogy családjuknak lesz-e pénze sírkövükre, joggal aggódnak, a sírkő drága, végül azonban fakéreglábukat fehér márványburkolat alatt emészti csontig, harkályok és gyíkok egyenrangú teteme közt, az örök aggodalom magnóliaérlelő és macskanevelő ideje. Az előszobában apám minden reggel szivarszagú tenyerét anyám arcára tette, s ő búcsúzóul halkan belecsókolt. A Sas-behívó napján ugyanitt derékszíjamon babrál, mi ez? szurony, mondom, szép ujját végighúzza a vércsatornán. „Ne butáskodj ezzel. Elrejtenélek”, mondja, szájára teszem a kezem, s ő elpirulva, könnyedén belecsókol. Ezt a képet őrzöm két éven át, a fogságból jövet ezt az arcot várom, míg a kertészlakás bedeszkázott üvegajtaja mögül kibontakozik egy öregasszony, kiben anyámra ismerek.

Ott az irtás, ahonnan hanyatt fekve néztük a légierődök tündöklő geometriáját, a vezérgép fehér füstjének lővonalát, a becsapódások fekete labdacsait, furcsa volt, hogy tízezer fiú üldögél az égen az ellenük már csak a szirénák zajongásával és tehéntúró- meg szőlőszagú pincékkel védekező város rézmetszete fölött, de mikor a hőségtől reszkető ég bombázó műremekei elvonultak, s maradtak a vörös füstben heverő palatetők és a romházak friss szakadékai, egy pillanatra talán sajnáltuk, hogy a hibátlan légiszemle ilyen hamar véget ért. A romeltakarítást estére meguntuk, sötétedés után négy lány és három fiú, egy présház gyékénnyel leterített verandáján, a mellünkre ömlő bortól ragadósan, kipróbáltuk, mit tud ennyi test. Októberi napfény katedrálisa, a szüret elmaradt, részeg darazsak között ülök egy malomkövön, már csak különbéke piros szőlőszemeit csipegetem. Egy kopjafán szökevény társam sapkája, bakancsa, fényképe; a homokbánya és a bombatölcsérek között egy kőszent platinafényben káprázik. Ez a háború is nevetséges, akár túlélem, akár nem; inni vágyom, s nem lőni senkire, nincs olyan hadsereg, melyből meg ne szöknék. Terméskő bástyafal támasztja a szőlőskertek teraszát, a venyigét metszés nélkül futtatta föl a lugasra egy ismeretlen kéz, a jó szándék sátra alól, egy présház kakasülőjéről várom az idegen tankok rohamát. Toronyágyúik félrehordanak, a részeg gyalogság elfekszik a kaptatón, napok óta előttem rángatózik, s nem tud átcsapni fölöttem a harcvonal. A dombtetőn kidőlt fejfák között halottas ingben áll egy kápolna, négyszáz éves hitviták tornaterme, ajtaján ki-be jár egy tanácstalan kecske, mögötte unokabátyám eszelős ütege, minden páncélökle talál, föltartott kézzel botladozom elé, nem lövet tarkón, maga mellé ültet a lövészárokba. Lángszórózik a katonabecsület, a szőlőskarók is fölizzanak, a tankokban öklömnyire szenesedik az ukrán katonák feje. Az ukránok sokan vannak, s halott társaikért mindegyikünkbe egész dobtárat eresztenének. Hátulról, ha futunk, a németek lőnek, a lövészárokban nem adhatom meg magam, a rohamozók szögről szögre kézigránátot vágnak maguk elé. El kell jutni a bunkerig, s ott fejbe veri rokonom, hogy fedezékből lengethessünk szuronyvégén kapcát, gatyát. Míg odaérünk, hogy később ne kelljen ölnöm, egy vagy két ukránt lelövök, elvágódó testük körrajzára is alig emlékszem. Vagy ők, vagy én, vannak zárt helyzetek, ide vagy oda nem az eszmélet sodort, csak a vakvéletlen meg a technika, lőni is tudó céltábla, ezt a háborút én csak túlélni akartam. Bár fiam és barátai épp ezért irigyelnek, s minden embertelenségre emberi okaim vannak, gyilkosok nemzedékéhez tartozom. A fogolytáborban volt időm megállapítani: az értelmes önzés etikájából háború következik, az erőszakmentes szeretet nem akadályozza meg a háborút, az erőszakos szeretet etikájából ugyancsak háború következik. A társadalmi valóság: katonai valóság, a filozófusok pedig vagy ezredírnokok, akik ezredesek szeretnének lenni, vagy fogdatöltelékek, akik előbb-utóbb kikefélik az őrmester csizmáját, vagy szanitécek, akik büszkék magukra, hogy a fronton nem teljesítenek fegyveres szolgálatot.

Előttem van, mint egy agyonhasznált vicc csattanója, keskeny ablakaival, piszkoszöld rácsaival, értelmetlen gyámpilléreivel, kormos dísztégláival, vékony, undok kéményeivel ez a huszadik századdal egyidős, kelet-európai állomás, amelyet meglyuggattak a páncélvonatok s a vadászrepülőgépek géppuskái, és részleges újjáépítéshez segített egy hanyag szőnyegbombázás, ahonnan mágikus ricsajjal futottak ki a katonavonatok, a peron kendői és az elgördülő, nyírott fejek között a távolságot gyakran végtelenre húzva ki; s egy poros nyári délelőtt a zsidók vonata csendesebben, mert a peronon csak egyenruhák álltak, és szétosztogatható halmazokban az utaslétszám és a vagonférőhely arányához képest fölösleges csomagok; ahová sokkal rövidebb, bár nem kevésbé tömött szerelvények hozták vissza a farkastörvény és a véletlen tetves atlétáit, akik átkúsztak minden zárótűzön, s a fogolybarakk deszkapolcain véres ürülékükből kimosakodva a marharépa mellé húsnak a földből kiették a gilisztát, tüskepáncéljából a sündisznót, s a behavazott úton akkor is felálltak, ha már nem a lábuk emelte őket, hanem az emlékezés, akik a hamvasztókemencék sárga füstjét nézve a sorakozótéren mindig kihúzták magukat, akik inkább maguk tolták be a tüzelőtérre a barakkban maradt félhalottakat, semhogy őket tolják be szomszédaik, akik, hogy őket meg ne öljék, inkább maguk öltek, ha máshol nem, a gőzölgő vagonban, ahol meztelenül és összepréselődve egymás vizeletét itták, és inkább megfojtották idejében és halomba rakták a forróságtól sikoltozókat, akik miatt a kocsitetőről az őr vaktában beeresztett egy rövidsorozatot, míg hazajövet, túl a fertőtlenítőn, a pályaudvar ingyenkonyháján, csíkos nadrágban, foszlott katonazubbonyban, talányos eredetű kézipoggyászukkal a szédelegtetően otthonos széna- és lótrágyaszagú standon felszálltak egy konflisra, amelynek bőrkosara alig volt kopottabb, mint elutazásuk idején, és a rázkódó ülés, a patadobaj álmosító kagylójában megállapították, hogy a távollét filmjét dobozba zárva be kell ásniuk a jelenidő padozata alá, ha be akarnak bútorozkodni egy újabb történelmi állapot kellékeivel.

A pályaudvar épülete, amikor hazaértem, meglehetősen csonka volt, kátránypapírral fedett tetején alkalmi gerendaváz tartotta, a kiégett ablakok vasrácsáról a festék lepörkölődött, a romokból összeválogatott téglarakáson és egy harckocsi fedéllemezén tökmag- és kukoricamálé-árusok ültek, a béke koszos volt és lebilincselő, a romos házak ablakán füstcsövek ágaskodtak ki, de a bombatámadás délelőttje, mert elmúlt, történetté vált, s ennyiben meg is semmisült. Pedig az ablakpárkányokhoz erősített virágosládák csakugyan elégtek, pedig a robbanás sárga ernyőt fújt az egyesült árja terménykereskedők gabonaraktára fölé, s az utolsó háborús év fenyegetően jó termése másnap délig ropogott a felkönyöklő sínek között, rágcsálhatták tavaszig keserű süteményüket a fürge, lopós szegények, de a várótermi utasok hiába tolongtak a vékony tetejű, alkalmi óvóhelyre, batyuikkal a keskeny lépcsőt eltorlaszolva, könyökkel-vállal hiába törtettek előre a férfiak, a villany is kialudt, és csak a hívások fércelték össze a föld alatti rémületben, széteső családokat, egy négyszáz kilós bomba, mint egy, piskótás dobozon, átment a tetőn, födémeken, s a pénztárablak előtt felrobbant, a környék népe még hetekig utazott, a szétszálló menetjegyekkel, ünneplőruhát és mandolint tepertőre cserélni, amíg még volt jegyellenőr vagy egyáltalán sínpálya, de mikor a lépcsőfeljáró beomlott, hiába emelték magasba lábukat a zajos, vaksi utasok, akiknek már nem volt sehova útjuk, s éppen ezért állhattak is volna, csak harcképtelen, lágy húson juthattak tovább a félelemtől pusztulásuk igazolásáig, és hiába emelték önmaguk fölé gyereküket a mindent-megértéstől fuldokló apák, a következő bomba már az óvóhelybe esett, s az izgatottak és megvilágosodók testét az omladékkal és egymással közös jövőjű habarccsá keverte.

Koreográfiájukban háborítatlanul köröztek a város egén a nehézbombázók, egyenként kivilágították az olaj- és gáztartályokat, ahogy az állomás környéki szállodákban az életunt kereskedelmi utazók szobájuk minden villanyégőjét, a további célpontokat megjelölő toronygyertyák fényében alkalmi szerelmeseikkel kézen fogva rohantak ki a térre a hadiüzemek ellenőrei, a hamis okmányokkal bolyongó hadiszökevények, a hadiszökevények után szaglászó nyomozók, és a zugkereskedelem éllovasai; előző este még sör mellett bóbiskoltak vagy biliárdoztak egy otthontalan kávéházban, ahová egy másik, talán még kevésbé otthonos kávéházból jöttek sör, álmosság és biliárd után, de most akár egy rongybabát, vattapaplanostul vonszolta egyikük maga mögött a nőt, aki előző este az inflációs árak tisztázása után az eperhabszínű márványasztalra könyökölve, a lepattogzott aranyozású falikar alatt érdekes újdonságokat fedezett föl benne, majd odafenn, a léckeretes elsötétítő papír mögött, míg az éjjeliedény körül fekete bogarak idegeskedtek, két keble közé húzta nemi szervét, mert utolsó éjjelén többet szeretett volna nyújtani, „ha igazoltatnak, mondjuk, hogy együtt menekülünk”, kérte, s ettől a közösen elszívott cigaretta parazsa lüktető jelzőfény lett egy távoli kikötőből, így végül is a földszintig süllyedő szobából együtt menekültek ki a térre, ahol égő sörénnyel feléjük rohantak a konflislovak, szabadulni akarva a lángoló kocsirúdtól, s amikor az istráng leégett róluk, hátsó lábukra ágaskodhattak a perzselő falak között, mint a spanyol lovasiskola önimádó telivérei. A ház egybenyitott szobáiban, a legpirosabb lampionok, a legkékebben lángoló torták és legfeketébben összeütköző kérdések alatt várakozó hölgyek és urak ökölbe szorítják kezüket, vidéki tánclépéseket és leheletet cserélnek, egymás gerincén fut a körmük. Vértolulás és folyékony púder tömíti a ráncokat, a szívkamrák dobszólója elnapolja az urak magas vérnyomását, repedt a hangszóró, ég a kő, ne sajnáld a lábujjad. Karodba veszed barátod feleségét, nyelvén hozza a konyakot, a befejezett múlt idő könyvszekrényében alszik, akivel karonfogva együtt mosolyogtál az előszobaajtóban. A többi ing halotti ingen, bennük egy játszmafeladás, de a tied vérvörös, benne egy összeesküvő, egy fölhúzott meglepetés, csak az tud róla, aki e pillanatban válladra ejti homlokát. Koponyája közepén megcsókolod a választékát, két reszketés a falnak dőlve, csak nyögni tudsz a csodálkozástól, elsötétült homlokzaton egyetlen ablak világít, amíg ezt nézed, minden jó, csődjeidből újra vizsgázhatsz, köldöke alá verset írhatsz szédülő játszótereken, torkodban süketnéma vinnyog átléphetetlen kapuja előtt, hazudod érte a kegyelem tökéletes ürügyeit, becsukod szemed a felvonóban: a megérkezés emeletén ő fintorog a tolóajtó mögött, sikolya, öle, futása egy éjszakai peronon ostoba tömeged felé fölment az elmarasztalás alól, ezt még szorítod, ez még a tiéd, ébredéstől találkozásig lesz mire várni holnap már, de most még poharak és szájak csúcsforgalma, egy szelet sonka és egy kinyilatkoztatás, egy pohár vodka és egy önmegtagadás között, nincs haladék, most csak a merénylet fényözöne, most csak a nagyroham felkiáltójele, de már egy diófa törzsét karolod a kertben, ahol esni fog.

Egy vendég más akar lenni ezen a kiválasztott éjszakán, boros szájak titkait hallgatja az emberiség közös emlékezetéig kitágított életrajzokból, egy pop-hiéna jajgatásától feltüzelve semlegesnemű térdeplő alakok hajlonganak fekvő mécsláng fölött, fenékig szőke lányok ezüstpapírba göngyölik, toporzékol és hintőport önt szablyára, buzogányra a falon, győzelmet jósol elvont közösségeknek, majd egy hasistól kitágult szempár tükrén önmagát látja korcsolyázni, forró kérdéseire senki sem felel, füvészkönyvet olvas a toronyszobában, nemzeti zászlók és törött csillárok között felismer egy duzzadt csípőt, kétszólamú panasz a győztes pillanatban, jelezni akarja, hogy itt van, de inkább nem jelez semmit sem, továbbmegy a kertbe, fehér halmok tülekednek málnabokrok alatt, egy asszony ólmot önt neki, a vitorlás utazást jelez, artistanőkkel és tengeri kagylókkal hímzett függönyön át egy bútorozatlan szobába zuhan, tányérsapkás, roskadt ezredes szájon akarja csókolni, várta, mikor jelentkezik, a vendég megkérdi, hol a mosdó, kiöblíti szeméből az ismerős alakot, ahogy a padlásgerendát harapja, és hátrafeszíti farát, a háziemlékek színpadáról minden tragikus kelléket kidob, a szódiktatúra lepedőin pikkelyes hüvelyváladék, amíg sikerül, amíg van kivel, a nemi szervek dolgozni akarnak, könyörgő villámhárítók, a lebegő mozgás elcsöndesül, derült, családi idő, a fiatal anya a fürdőszobába lép, és gyerekeire gondol. A hegy tövében már feszes szőlőfürtök utaznak hét kamionban, kihűlt húsok, telehamuzott poharak, alvó és síró lányok fölött már felpityegnek a madarak, már lecsöndesítik a magnetofont az alkalmi hangmérnökök, már csak állnak a parkettán egymásnak döntve homlokukat a mezítlábos táncosok, már körülnövik a kerti hintaszéket a hajnali éleslátás kardvirágai; elmondhatnánk egymás helyett aknaeső és fogolytábor üszkös humorú novelláit, a régi játszmában közhaszon és lelkiismeret között már vakon toljuk bábuinkat, ugyanaddig a döntetlenig, savanykás mindentudással már agyonsajnáltuk egymást, ázsiai bakaalázat, atlanti okoskodás elhízott szintézisi, agyunkat is kettészeli kelet és nyugat fegyverszüneti vonala, beledünnyögtük borospoharunkba, miért vagyunk ettől álomlátók és szélhámosok, prosztataműtétes anarchostrukturalisták, akik már csak ünnepi beszédeket mondanak, táncok és rágalmak között vésztörvényt ültünk barátainkon, akik, mert jobb, ha ők teszik, pontosan és mérsékelten mindannyiunkat elárultak, de néhány pohár után jobb híján újra megöleltük őket, már unalomig leltároztunk, ki hogy verte le vagy repülte át a lécet a történelmi magasugrásokon, már eszébe jut valakinek, hogy ezer embert igazgat, már van, aki csak gyermekkori becenevére emlékszik minden értelmes szó közül, az érzéketlenség túlvilágát föltalálva egy ruháskosárban, már lemerülnének egy forró medencébe a kékített arcú férfiak, már senki sem szalad lángoló kakastaréjjal csörgő kavicsutakon, a sikkanások fennakadnak a faágakon, az emlékek szétgurulnak a lekaszált fű rendje alatt, távolodó, kritikus hold alatt lázadások pelenkáit tépi a szél, borzongó stólák rumosteára gyűlnek, az idő felvonulási terén fogadkozások dísszemléje, de van, aki letéve poharát tudja, ha este megpróbál otthon maradni, pörögni fognak szobájában az égetett farkú macskák.

Jön Andrea fölékszerezve, minden ujján ordas gyűrűk, nyakában abroncs, lánc, perec, kicsit iszik, kicsit eszik, csak egy félórája van, nagy, barna húsáról, kis szőke ágyékgyapjáról leesik minden ruha, még érzem a konyak ízét a nyelvén, a hónalján a szagtalanítót, még hideg a lepedő és a combom, de tágas szeme fehérjén már eloldja magát a parttól egy veszélyes, fekete tankhajó, majd egy pillanat szétveti, s a tengert olaj futja el. Mielőtt a csirke torkát elmetszené, az ádventista Annamária csőrét a szájába veszi, e pillanatban nem tudom, melyikük gyanútlanabb, szoknyáját derékig húzva kikönyököl az ablakon, én pedig rákönyöklök, most sem az osztálykülönbség, sem a kék bársonyfüggöny nem választhat bennünket el, s míg gerince szőrpihéit kénes lehelettel borzolom, ő torokhangon zsolozsmáz, a lombok fölött a göndör égen mindent tud, lát és mérlegel isten, s a könnyes Annamária a függönytől fölfelé a mennyben, lefelé a pokolban áll. Auréliának alig van melle, s a törzse hosszú, mint egy trombitaszóló, átlép a pálmán, a harmóniumon, egy gátfutó emeli alázatos lábát a lassított felvétel légpárnáin át, székem tövében összecsavarja magát, s fejére igazítja tenyerem, hallgatag, álmos hajfonat, ha az időbe ejteném, mint egy elveszett napernyő, kisodródna a végtelenbe, távolba nyúló szeplős háta fölött két lámpafüzér kigyullad, ha lenne fakír fuvolám, és tudnék rajta fuvolázni, kígyóteste fölágaskodna, így csak magamra fonom, hegyoldalon gurulunk egy ismeretlen árokig. Aranka harisnyakötőben áll, s egy szőrmedvével dörzsöli magát, háta mögött, nem tudni, mért, egy korbács és egy hintaló, a szőrmedve nyikorog, ha vasperecű ujjai a hátát kicsit megszorítják, de combja és hanyatló melle közt, amelyet mindig felfognék, akár egy életunt nevelőnőt, ki végül nem ugrik sosem, a pakompartos, falánk medve kökényt és áfonyát eszik, combtövén somot, szedert, foga közül bíbictojást, Aranka felül a parázs hintalóra, és már csak bikavért iszik, így sül foszlósra, porhanyósra, hogy lábujjhegyéig megegyem, de hogy a korbács mit keres ott, nincsen rá semmilyen magyarázatom.

A szülészet folyosóján találgatom, melyik a fiam az üvegfal túloldalán két sorban fekvő újszülöttek közül. Ezek a szépségverseny-győztesek a császármetszés bárói, zománcozott pofácska, borostyánhomlok, megúszták az első tortúrát, édes hölgyek és urak, lesz még szorítóvas és csípőfogó, nem ártott volna leckét venni egy kiszakadó hüvely gyűrűsizmai között a paradicsomi strandfürdő kapubejáratának szokványos tömegjeleneteiből. Vagy inkább ez az aszaltszilva-fejű öregúr? Ha sejtjeikből és a csillagokból lenne jelkulcsuk olvasni különösségük titkos kódjait s talányos-szegletes kézírásukat, ahogy fércelik maguk előtt a levegőt, ha többet tudnánk róluk, mint amennyit kis csuklójukon a felirat mond, mely vér szerinti összetartozásunkat hirdeti, változnék-e akkor bármi is? Csak nézzük őket tanácstalanul: feltörhetetlen palackposták a nemlét határairól, egy ismeretlen felségjelű repülőgépről kertünkbe libbent röplapok, mosdóvizünkbe csobbant aranyhalak, kortyok egy nyári tisztáson álló kecskelábú reggelizőasztalról, teliholdak elsötétedésünk egén, megsemmisítésünk zenélőórái, lágy aknák férj és feleség között a kettős ágyon, két világító mell piócái, kijelentő mondatok, amelyekre nem lehet rákérdezni, meghívókártyák a sokszorosított közösülések lepedőjére, díszegyenruhás ellentengernagyok, akik aranyszegélyű sapkában tisztelegnek vissza cirkálójuk parancsnoki hídjáról megüresedő kikötőnknek, jégkirályok, akik beülnek egy szántalpú vitorlásba, és piros köpenyük a sirályok alatt eltűnik a szemünk elől egészen, virágcsokorrá változó simogatások elegyengetett kórházi takarónkon, arcok, melyek pontosan úgy tudnak elfordulni tőlünk, mint a kegyelem, hogyan is mutatkozzunk be egymásnak?

Viszem a kórházból taxival, ki sem látszik az orra a vékony pokróc alól, két karomat egy-egy angyal támasztja kétfelől, nevetséges hangon kornyikál csomagjában. Kaka- és hányásszagú parancsuralmával hozom a sértődékenység nagyhercegét, akinek ébredéseit egy lábujjhegyen álló udvar állja körül. Született térfoglaló, nyirkos és ragacsos felszerelései szétkúsznak a lakásban, kiszámíthatatlan haragú, nyikorgó kegytárgy, védelmében rám szólhat minden szamár öregasszony, kielégíthetetlen sztrájkoló, nem akar enni, hízni, fogat ereszteni, ördögi apró szerkezetei fölött nincs semmi hatalmam. Abban a pillanatban, ahogy beléptünk az ajtón, tudom, hazahoztam ellenségemet, elvesz tőlem egy asszonyt, és belegöngyöli magát a húsába, csillag és bolygója, ketten forognak egymás körül, szerelmükbe nincs beleszólásom. A szellős angolpólya fölé hajolva beérem azzal, hogy vagyok, könnyű anyagát olvasom, már úgy jó, amilyen, szabálytalan, veres, gondterhelt, tíznapos korában jellemével ismerkedem, szaggatott, röpke hadonászása, váratlan fintorai, ha ásít, csuklik, horkol, nyekereg, minden életjele csipkebokortűz. Tele van még vele az idő, a vele értelmes szoba jászolderűje most mindent előre-hátra igazol a családban: párba verődni törvény, szíves adósságban egyetlen testet szolgálni, csak őt és senki mást, a többieknek nincs is teste, helyette is élni a különlét óráit a boldog elszámolásáig minden perccel, reménytelen aranykor mosolya, a közös jövő vakondtúrásaira ráterülő vasárnapi reggelizőabrosz, óvóhelyünkön összebújva fogyasztjuk egymást és viszonylagos civilizációnk ránk eső törmelékeit, házirend és háziáldás, egyenletes pislogás, naponta megújított szerződés, mely létezésünket bizonyítja, te is páratlan vagy, én is, de még a gyerekünk is az, együttemésztés-együtthalódás emlékkönyvi mélabúja, elmúlatom vele az időm. Hazahoztam a fiút, akinek vékony mellkasát négy ujjal átfogva, szénaszagú fejét orrom alá tartva megrémülök kettős kiszolgáltatottságunktól, akinek két türelmetlen combja alatt alázatos cethal vagyok. Hazahoztam a bolond űrhajóst, holdkórost a háztetőn, erkélykorlát lovasát, ezt a zajos világvevő rádiót, amelynek minden hírét meghallgatom, akinek bohockodására, hencegésére, világtagadásaira, eszelős követelőzéseire már alig fogok emlékezni azon a napon, amikor ollózva átugrom ennek a láb-, hónalj- és bélszagú szorítónak a kötelét.

Aztán hosszú időn át elfelejtem, körülöttem motoz vagy rikácsol, ülök a sötét szobában asztalomnál, s bár értem kiáltoz, nem válaszolok, szeretném nem hallani a hangját, reggelenként idegen szállodákban jótétemény, hogy senki nem szól hozzám, hogy nem ül fejem mellett a párnán, és nem várja kísérletező suttogással ébredésemet. Megtanulhatatlan rendhagyó igék torlaszain átölelkezve már a szája ívére sem emlékszem, igen, van egy fiam, mondom egy ismeretlen testnek, de ennek a mondatnak csak akkor van jelentése, amikor elémszalad az állomáson. Elég nagy a ház, elférünk egymás mellett, olyan függetlenül áll az erkélyajtóban, háta mögött a kifehéredő nappal, mint egy hallucináció. És már csak távolról nézem, ahogy önmagát belenöveszti a világba, léte a megértés folyamatos kalandja, s minden ember kérdésözön, nézem, ahogy a többiek elhallgatnak, ha mond valamit, rövid nevetése, levegőbe rajzoló keze megoldásvázlatok testi üledéke. Egyetlen valósága a jövő, az utópiában közlekedik, egy régiségbolt poros tárgyai veszik körül: kíváncsiságból benézett, egyet-mást megfog, elneveti magát, aztán kimegy az utcára, ötven-száz évvel későbbi kirakatok közé. Bőrén viselte a jövő zsiradékát, lerázta magáról a jelenkor babonáit, buta kérdésekre csak buta válaszok vannak, tért ki előlem, féltem, egy darabig még elidőz itt, aztán elmegy valahová, ahol szellemesebb kérdésföltevésekkel találkozik.

Keresztesek és kalandorok, vándorkoldusok és marhahajcsárok útja, zúzalékköveit római legionáriusok döngölték terméskő alapozásra, a most hatsávos autópályába csatlakoztatom. Szembenézek a közemlékezet alagsori krónikáiban minden érkezővel, itt jött a döghalál és a szabadság; saroglyában tojással, kisborjúval a vásározószekér és a páncélgéppuskás, aki bizonytalan tornyából mindenre lő, ami mozog; a kitolt szemű békekövet, aki eretnek könyörületét kiterjeszti megvakítóira, és a repedt szájú álommagyarázó, aki járom- és kalodatörésre gyújtogat; s mind a fakósárga arcú és keserűfüge szavú hirdető, aki csigára vonva is azt suttogja: nála van az Úrnak igéje. Betódultak az útról városomba a kockázat zarándokai, s válaszul útrakeltek a fekete vérű fiúk. Út: kigöngyölt meghívólevél a prédikátor Salamon már tudni sem akaró tudásáig, mozgás ágya, életfogytiglan ráfekszem, mielőtt szélütést kapok. Elmulasztottam kimerészkedni az egyesülés piacáról, bekerített a város, sorjegenyék közt elálmosodó utak találkahelye. Talán fiam visszavonja még az ezeréves megtelepedés tévedését, még előtte az áramló ittlét és az öngyilkos túllét megunhatatlan és legemberibb sportja, menjen, mielőtt apja házát fejére gyújtaná, mert a város maradni akar, a fiú pedig menni, s ha otthon reked, földrengésről álmodik.

Elgazosodtam, megnyitom a ház lakatlan szobáit, s szétküldöm meghívóimat. Kicsapódnak a rejtekajtók, szétrepülnek a függönyök, tánclépésben a féltékenység képcsarnokaiból, az ítélet hűtőházaiból jönnek, akikből táplálkoztam, homlokukat kályhacsempére nyomják, a tükörből visszanéznek rám, beülnek egy karosszékbe, megfognak egy poharat, s elkezdik rajtam át a gyengédség viaskodását. Az ész póznáira feltűzzük az ostobaság meggypiros lampionjait, minden öregasszony hajába jut egy rózsa, minden prédikátor szájába egy halott veréb, lelegeljük egymás arcáról a változás füvét, zsebben didergő kezünket elindítjuk egymás felé, lakmározzatok gesztenyével, porhanyósabb, mint az eltemetett szeretők, és kakasvérrel, hogy szétrepesszétek a boldogtalan trombitát. A falakról a könyörület rongya lemossa a megfagyott jajgatások kristályszemcséit, a jóvátehetetlen szakítások horgas betűit, az önimádat magyarázatát, a súrlódástól átnedvesedő hús páráit, a párnába suttogott gyilkosság áldozatának nevét. Vágtassatok előre-hátra festett üveghintalovakon, harapjátok le az ablakon behajló szederfa ágairól a kamaszkor szőrös gyümölcseit, ejtsétek az aranyhalak átvilágított vizébe a családi árulások jegyzőkönyveit, cseréljétek ki a testamentumokat, amelyeken mindegy, hogy milyen név áll, törött lázmérők higanycsöppjein görkorcsolyázzatok vissza lábnyomaitokba, hevítsétek föl a képzelődés tőletek üres sebkötéseit, emeljétek ki a bekeretezett családi képek hátlemeze mögül a szakítóleveleket, amelyekből nehéz kigyógyulni, gyertek, üljük körül a kiengesztelődés asztalát.

Tervező voltam a korai szocializmus időszakában, polgárból értelmiségi lettem, rendpárti bürokrata és egy nyitott jövő ügynöke, jövőbe lendülő függvénygörbék mágusa és egy poros eszmebolt öngyűlölő zsibárusa egy személyben. Apám magántervező volt, én állami tervező, ahhoz, hogy másokról döntsön, neki pénze volt, nekem hivatalom. Amiért irigyelnek, ami által polgártársaim idejével rendelkezhetem, amitől a gőg óráiban úgy képzelem: vagyok, aki vagyok, javakból, hatalomból neki is, nekem is átlagon felül jutott.

Nem gyűlöltem, benne nevelkedve, bukásában is csak szégyelltem osztályomat. Házunk vendégei, duruzsoló besúgás közben is körmük hegyéig urak, pontosan tudták, meddig duzzoghatnak egy csattogó kutyakorbács előtt. Világos szemekre zsákot húzni, két vállon fekvők gyomorszájára lépni, hátaslovuk abrakát elkártyázni, szorongatásban egymást kirabolni, fogolymenet batyuit lefoglalni, két ostobaság közül mindig a költségesebbet választani, a behódolás kisvárosi filozófiáit díszkiadványok pergamenjére írni, kockázat vagy lealjasodás válaszútján kis sértődés után lealjasulni, számra szóképpel felelni, tömeggyilkosság helyett kilengést mondani, két hosszú árulás között egy rövid mentséget hőskorrá fényesíteni: a vezetői alkalmatlanság legtöbb vizsgapontjának megfeleltek. Öncsalásának részese voltam, ha mással nem, csodálkozásommal, hogy vidéki csatlós- és csendőrállamunk népét inkább maga tizedeli meg, semhogy mások tegyék ezt vele, kényszerként tisztelve másodrendű érdekeinek legbutább megfogalmazásait, melyeket utoljára ezen a városházán egy hibbant nyilas suszter képviselt: pénzfeldobással hozta halálos ítéleteit, fej, mondta, s a géppisztoly kattogására már oda se figyelt, cserépkályhájában feldarabolt nőket találtak, talpa alatt izzadt százdollárosokat, mikor a gyors népítélet után itt a főtéren a szórakozott tömeg fölött kapálózó lábáról egy suhanc lehúzta a vadászcsizmát. Lövészteknőből, fogolyvonatról szökve az idióta, véres csőd után a családi vagyon államosítását sem bántam; a tetű és a vérhas kimarta belőlem hódolatomat az európai kultúra és a magántulajdon házassága iránt. Egész mitológiámat szélnek eresztve, kevéssé érdekelt, hogy vele repülnek a perzsaszőnyegek.

Felrobbantani a csendőrlaktanyát, menjenek haza a rabok, bányászokat az úriszobába, lelenceket a tiszti kaszinóba, aranykarkötőért csecsemőtápszert, eltörölni határt, diplomát, ranglétrát, magántulajdont, halálos ítéletet, mindenkinek személyes rendelkezési jogot a társadalmi tulajdon fölött, szószékről, katedráról beszéljen, akire odafigyelnek, nyomtassa, árulja engedély nélkül, ki mit ír, adó helyett városbért, börtön helyett iskolát, városállamokból fölépülő nemzet- és földrészállamot, európai hálózattervezést, lakó- és munkahelyi önkormányzatot, alulról fölépített igazgatást, civil rendfenntartást, legyen a város tömegszínház a tudatcsere közterein, legyen az utca egymás kíváncsi észrevételének színhelye, legyen a gyerek mindenki vendége a törtélelemben, amelyért felelünk, legyen az ünnep a szellem honfoglalása az idő sivatagain; nem sokat tudtam csevegő ábránd s harcias önféltés testvérszerelméről, nem sokat tudtam a társadalomról. Testem a véletlen haláltól loptam vissza, s rajta mindenféle halottak göncei, mikor egy csempészautóról leszálltam szülővárosomban, a forgalmaitól megvadult Európa közepétől egy kissé keletre. Míg újra meg nem szoktam, hogy adottságaimat célokként ünnepeljem, agyam szabadsága még fontosabb volt, mint gyomromé vagy nemi szervemé. A háború leckéje számomra ennyi volt: növelni kell az állampolgár függetlenségét államától, és csökkenteni az államét az állampolgárétól. Később beláttam, hogy ez az igény: anarchia, és lemondtam róla. Ma ezt a belátást szégyellem.

Nem voltam forradalmár, bár osztoztam a türelmetlenségben, hogy a világra rávéssük nyomunk, s ezért a gyorsított szerepcserében én is részt vehettem: a forradalom ironikus tandrámájában az értelmiség főszereplő. Elméletileg átfogóan uralni a világot gyakorlati hatalom nélkül sérelmes, a kisemmizettek nevében egyetemes megoldást kínálunk, öt mondat a javasolt világrendről könnyen megtanulható. Az ígéret, akárcsak isten, cáfolhatatlan; az új emberiség lehetőségét a beléje vetett hit szavatolja. Előttünk a végcél: egyenlő és közös akaratú emberek társadalma, a mennyezetfreskón nincs viszály, nem dúlja egymást érdek, eszme, saját célja felől is homályban, nincs szegény, öngyilkos, őrült, fertőző beteg, csak karének a beteljesülésről. A haladásnak nincs selejtje, a tervező tudás igazgat, felismerve és alkalmazva a törvényt. Minden esemény célirányos, jónak és rossznak zsinórmértéke van; aki beáll, megváltja magát, foga se fájhat a menetoszlopban, s ha nem áruló, elvileg halhatatlan, kivált, ha a csapat élén menetel.

Mi, tervezők vázoljuk föl a jövőt, még nem tudni pontosan, milyenre, de annak, aki a jövőt szereti, bennünket is szeretnie kell, s ha nem: lássa következményeit. A jövő törvény, nem előrejelzés, vágjunk bele, majd kiderül, a lovasroham kürtjele megelőzi a hullaszámolást. Eljött a gyakorlati történetfilozófia évada, ahol csattog a fejsze, repül a forgács, ha rövid az érved, toldd meg egy golyóval. Az éneklő holnapok árát latolni megalkuvás, a történelem gyakorlóterét harcosok bérlik, nem kereskedők. Kritikában is, hatalomban is műfaji tisztaságot. A forradalmár egyetlen valósága a beláthatón túlmutató makacsság. Közben vallás, vér, kifáradás, önigazolások és sérelmek, emlékbeszédek és mérlegbeszámolók mindinkább történeti érdekességű hangmúzeuma. Ernyedő száj körül államférfi redők, panaszok a terjedő, megmunkálatlan testre a nagyobbodó gépkocsiban, asztaldöngető, elcsukló apológia, mikor a zöld virradat a pohár falán átdereng. A búcsúzó tekintet elkíséri a forradalmárt: börtönzárka, szívkórház, nyugdíjazás ünnepélyes kitüntetéssel, elvi csaták a veteránok szeretetotthonában, állami temetésen munkásőr-dalárda és rézfúvós-zenekar. A forradalmár mindig elavul, a forradalmár mindig nélkülözhetetlen: kiöregedett konfliktusokat újabbakkal segít fölcserélni, melyekre ő sem számított.

Tervezni akartam magam is, minél kevesebb akadállyal. Nekem már utamban volt a versengő magánérdekek szövevénye, a szétforgácsolt megbízótőkék, beépíthető telkek és építőcégek kisszerűsége, és maga az idővel együtt rendeződött, szegényes város, egy rétegezett társadalom sugaras-körgyűrűs térszerkezetével, melyben a lakás- és társadalmi osztályok a főtér környéki márványlépcsős barokk mágnáspalotákból, a mitológiai és növényi ékítményekkel agyontagozott polgári bérházaktól a városszéli munkástelepekig és sárból tapasztott cigányviskókig folyamatosan süllyedtek, évszázadok egyenlőtlenségét beszédes anyagokban örökítve át. Nemcsak a lakók, a zárt terek rangsorát is elutasítottam. Áttörni akartam ezt az ellenálló struktúrát, mely a növő forgalmat is minden irányból a túlterhelt központra zúdítja. Helyére új nagyvárost építeni, amelynek azonos értékű övezeteiben már nem különülnek el utálkozva a társadalmi állásuk szerint egyenlősített családok. Föld alá vinni a járműforgalmat, feldarabolni az utcák levegőtlen folyosóit, visszahelyezni jogaiba, s a tér elgázolhatatlan királyává tenni a falhoz szorított gyalogost. Egy talajszintű kultúrát fölmagasítani a harmadik kiterjedés égboltjára, eget kormozó gyárkémények, lőrésablakú szerelőcsarnokok múzeumi ősgépszörnyei helyett üveg- és alumíniumpalástok alá helyezni az orvosi műszerekhez hasonló automata gépsorokat. A fellazított térségeken mesterséges tavak és ligetek közé furfangos gyerekvárosokat szerkeszteni, hajlékony rendeltetésű, mozgófalas tanulóházakkal. Fényorgonák köré továbbfejleszthető, zsibongó labirintosakat, melyeknek stilizált oldalbenyílóiban minden áru, eszme, nyelv, divat, rítus, érzéki ajándék összetorlódik s fogva tart. Nagyvárost, sűrűsödő időterek kihívóan alkalmazkodó rendszerét, feltornyosuló és elcsituló ingertársulások biotechnikai domborzatával, amely az autópályák, műszaki vezetékek és üvegcső-alagutak mentén csápokban, tengelyekben, csillaghalmaz-csóvákban emelkedik ki a villanypásztorokkal szegélyezett marhalegelők, az egész évben termő üvegházkertek, a távvezérelt gépekkel művelt szántók, a terjeszkedve lélegző erdők szabatosan merengő kultúrájából. Bár nem tudtam még, hogy a műszaki utópiák közül melyiket veszi pártfogásába az idő, égbe törő népességtömörülésükkel megvalósulnak-e a hegy-tölcsér-kráterorsó-piramis városok, sikerül-e szilárd törzsük körül mozgó faágként szétívelő vázakra cserélhető műanyag-térelemekből cserélhető lakósejteket függeszteni, az igényelt magány buborékait erdők és parkok fölött, nem tudtam, hogy légpárnás csővonatokon, automatikusan vezérelt villanyautó-kazettákban vagy az egész várost behálózó kötélpálya-csilléken, több sávos mozgójárdákon közlekedünk-e majd, hittem azonban, hogy az új társadalom új várost szervez maga köré, környezetbe fogalmazott történetfilozófiát.

Akartunk valamit, ami még sohasem volt, csináltunk valamit, ami új is, régi is, megcsináltuk a korai szocializmust. Kezünkben voltak a fegyveres erők, tulajdonosnak nem nevezhettük ki egymást, csak igazgatónak; irodabútorok vándorolnak kiürülő bérházakba, a forradalmárok hivatalba léptek. Sietség pátosza, kihajtott ingű, acélos állkapcsú férfiak virrasztanak megszövegezendő rendeletek fölött. Ha a hivatal állami, legyen a gyár, a bolt, az iskola, legyen minden és mindenki állami. Az állami cipőben kellemesebb a járás, az állami eper édesebb, az állami újság igazabb, az állami gyerek államibb; nadrágszabásomtól szófűzésemig, vonzalmaimtól lelkiismeretemig magam is minél államibb vagyok, annál inkább szocialista. Egy poros műhelybe, ha államosítottuk, beragyog a nap; egy poros tanár, ha államosítottuk; kihúzza magát, most már az új rend új fiait neveli; az állam a jó, ha minden az államé: minden jó, a boldogság egy év alatt szétáradt, államosítani könnyű volt. Vezérkép és díszpálma alatt izzadok egy emelvény karzatán, hangosbemondó üdvözli a sivalkodó parasztasszonyokat, akik fellobogózott társzekereken hozzák az államnak a beszolgáltatott gabonát, költő dicséri versben azt, aki mindenét behozza. Dobpergéssel, fúvószenekarral jönnek az egyenruhás kisgyerekek, köszönik, hogy ilyen boldogok, megesküsznek, hogy minden szívdobbanásuk az államé.

Rendeletek virágkora, hatáskörök osztódása, minden döntés a mi vállunkat nyomja, városomban húsz év alatt a köztisztviselők száma tízszeresére nőtt, a szocialista állam egyetlen nagyvállalat, élén egyetemi diplomával vagy anélkül a felülről kinevezett állami értelmiség. Nemesek és polgárok után mi csaptunk a történelem lovai közé. Eltöröltük a családfa és vagyon jogát a hatalomra: döntésre ezután csak a kinevezés jogosítson. Elválasztottuk a tulajdont és a rendelkezési jogot, a tulajdon minden állampolgáré, a rendelkezés az irányító tisztviselőké, akik a legjobban tudják, hogy mit cselekszenek. Felhúztunk, lenyomtunk százezreket, többet fel, mint ahányat le, aki lent volt, nagyobbrészt lenn maradt, aki fent volt, nagyobbrészt fenn maradt. Bár fönn kevés a hely s nagyobb a marakodás, a mozgalmas helycsere után sok alulról jött is megkapaszkodott; kétszáz éve minden huszadik ember nemes volt, ma minden huszadik vezető értelmiségi. Szentesített előjogok és tilalmak, rajongások és gyűlöletek közlekedési szabályait hatálytalanítottuk; testületi határozatban döntjük el, mit szabad, mit nem; annak, aki megtanulja ezt, a kiválasztódás a többiek fölé leltári számmal ellátott íróasztalok lépcsősorán vezet. Egyenlők lettünk nemcsak a törvény előtt, abban is, hogy nincsen termelőjavunk, a főmérnök és a portás egyaránt államhivatalnok, én százmilliós összegekről döntök, ő köszön a belépőknek, dönthet azonban úgy is, hogy nem köszön. Az egész ország egyetlen közösség lett, hatósági úton felszámoltuk ellentéteit, az összhangot törvény írja elő, a közérdek nevében tervezünk, aki bennünket megsért, az államhatalmat, önmaga legjavát sérti meg. Minden mindennel összefüggött, egy tusvonal a tervrajzon a szocializmus építése volt, minden gépfordulat egy tégla a falban, amelyet – a terv világos – csak magasítanunk kell. Építkezni szép, de sok lemondással jár, s fárasztóbb, ha nem tudjuk: mit építünk? De a társadalom nem ház, nincsen hozzá tervrajz, s így talán csak az építkezés épül. A szocializmus az, amiben élünk, ami volt, ami van, nem cél, nem csőd, nem eszme, nem törvény, nem eltévelyedés, kelet-európai jelenidő, tagolt rend, kibomló dráma, érdekek és adottságok, önámítások és önleleplezések, kísérletek és kudarcok erőjátéka, valami, amit annak nevezünk, ami olyan, mint mi vagyunk, valami, ami más is lehet, az épülettervezők történetfilozófiája kiállítási tárgy a gondolkodás múzeumában.

Nem tudjuk, de tesszük; programoztunk egy rendszert, s az bennünket programozott, logikájának eshetőségeit végigjártuk, akár egy úthálózatét. Belülről jobban látható, mit csináltunk: központosítva újraelosztó, társadalmat, melyben a nemzeti jövedelem nagyobbik felét az állami költségvetésen át osztják szét, s a részérdekek versengő játékát hatósági döntések helyettesítik. A környezet barátságtalan volt, mi pedig eltökéltek, nem élni akartunk, hanem győzni, élethalálharc a transzcendenciáért, eszköze a katonailag is erős nemzetállam, a nehézipar, amely arató-cséplő gépet és harckocsit is ad. Történelmi ostromállapot, hidegháborús hadigazdaság, pusztuljon a piac, amelyen nem Káin és Ábel cserél, hanem három és fél milliárd utódjuk közül két idegen, akiknek egymás idejére, jószágára szükségük van. A szűkös javakért vetélkedő mohóságok között igazságot ne a törzsközösségbe repeső kékmadár édes óhajtásainak démona, ne az állami bankjegynyomda pénze tegyen, hanem az erény hierarchiája, amelynek ilyenformán egyetlen tükre a hivatali alá-fölé rendelés. Munkám nem áruviszony: jövőalapozás, metafizikai szolgálat, továbbá elzárással szavatolt állampolgári-katonai kötelesség, nem kaphatom érte, amit kicsikarok, hanem csak a kincstári ellátmányt, amely feljebbvalóim szerint ésszerű szükségleteimet fedezi. Lelki vezetőimet is felismerhetem bennük, az ipari-katonai felhalmozás áldozati oltára mellől önmérsékletre intenek. A városfelújítást el kellett halasztanunk, a háború himlőüregeit házaink falán bevonja egy feketén ziháló, koravén vaskohó. Építettem sok kis betonkupolát, földbe ásva elfér alattuk, s vízszintes nyílásukon fegyvercsövét kidughatja százméterenként két-két katona végig a déli határ mentén. Az üres bunkerhéjak ma már útjában vannak a parasztoknak, golyóállók, a csákány is kicsorbul rajtuk, daruskocsival kilométerenként halomba vonszolták őket, itt lesznek száz év múlva is, a tervszerű újraelosztás szobrai.

Technikusa lettem egy központilag megszabott katonai stratégiának, középmagas szinten a döntési gúlában; ceruzámat egy nép boldogulásának rajzlapjára téve, hogy fölvázoljam rá kollektív történelmünk legmerészebb látomásait, minden ellentmondás számomra hiba volt, mely nem a hatalom szerkezetéből: a végrehajtók tudatából ered. Az eszmék hajtóereje mellé a munkaerő szerény díjazásán kívül az igazgatási erőszakot magam is szükségesnek véltem. Néhány puha fedelű füzet vastagítva szedett jelmondatait ismételve birtokosa voltam egy történetfilozófiának, maga voltam az általános törvény az engedetlen és önző egyénekkel szemben. A terv számomra nem hatalomgyakorlás: a közjó megvalósítása volt. Azt hittem, mindennél hatásosabb a szerveződés katonai modellje: egyetlen központ, lépcsőzetesen lefutó döntések, melyeket az alsóbb szervek gyorsan, pontosan végrehajtanak. Alulról jelentés fölfelé, felülről utasítás lefelé, az alsó szintű érdek feltételes és részleges, a magasabb szintű feltétlen és általános. A fejletlen társadalommal úgy álltunk szemben, mint a tábornokok, kik látcsövükkel a szemközti dombtetőn az ellenséges kihívást fürkészik. Önálló játékosok kölcsönös függőségét egyirányú hatalmi vezérléssel helyettesítettük, s mert több jogkört vettünk magunkhoz, mint amennyivel élni tudtunk, parancsnokból sértett ábrándozóvá lettünk.

Nem szerettem, s perbe fogtam a notórius valóságot, járuljon az eszmék ítélőszéke elé, komoly haladékra nem számíthat, engednie kell. A statisztikai folyamatokat anarchiának ítéltem, akadályozzák a valóság tudományos birtokbavételét, akár az izgága apa, aki a nemzés és a szülés között a kilenc hónap belső történésein is rajta akarja tartani szemét. A valószínűségek leírását pecsétes határozattal helyettesítettük, mint fizikus kollégáim, akik határozatban nyilvánították ki a tanszék nevében, hogy a világ nem tágul. A fekete dobozt a díszszemlék terével, az ironikus tényeket a szükségszerűség rangjára emelt tervezői ötletekkel, a sértett ész költészetétől elidegenedett valóságot a győzelmes észt visszatükröző valósággal cseréltem föl. Mint a történelem alanya magam is erkölcstanárként boncoltam szét összetartozó erényt és hibát, s lelkendező vagy mérges képzeteimnek önálló valóságot tulajdonítottam. Szerettem a többes szám első személyt, lefelé mi voltam, fölfelé én; ha magamba foglalom az egész államot, ostobaságaim kockázatmentes állami tévedések lesznek.

A családi vállalkozásért cserébe országos nagyvállalatok főnöke lehettem fiatalon, apámnak húsz rend ruhája volt, nekem kettő, neki néhány tucat embere volt, én ezreknek parancsolhattam, köztük csíkos ruhájú fegyenceknek is, s úgy mondhattam, küldök száz teherautót, mintha csakugyan enyémek lettek volna. Építhettem vasművet, hidat s katonai erődítményeket; az utasításokat tétova hivatalnokszájakon át a fejlődés vastörvénye adta, szabályozott tapssal nem idős köztisztviselőket: sorsom tolmácsait éltettem. Az egység drágább, mint az ész próbája; ellenkezésem nemcsak agyam botlása, hanem a polgár rosszhiszeműsége is; s az eredet bűne addig bennem fertőz, míg azonosulásom nem hézagtalan. Az államért vagyok, nem tartozom magamhoz, ha elfogadtam a törvényerőre emelt terv szögesdróttal körülkerített valóságát, el kell fogadnom a fegyőrök jelszavát is: „ne csak őrizd, gyűlöld is a rabot”, lecsukott barátaim szellemképét is internáljam, az átalakuláshoz diktatúra kell, s ehhez rendőrbíráskodás, szeretnem kell, bárhogy körülnyilaz, s ha valamiért rám teszi kezét, regényes ítéletét igazabb életrajzomként elvállalom. Egy kocsmában részegen letorkoltam barátomat: a terror a történelem áldozati ünnepe. Igazán? mondta, s otthagyott. Többször végigjártam ezt a logikát, borzongva és feltételesen, s mert az elméleti alapoktól fejem beszakításáig az esélyek hibátlan láncolata vezetett, otthontalan voltam tudatomban.

Nappalaimból, képzelgéseimből a béke sem tudta kiselejtezni a gyalogsági lőfegyvereket, a kézben pisztoly, a fogak közt induló, mindig egy taknyos sláger nevében vágnak haza, amellyel én is együtt dünnyögök. Álmomból négy zseblámpa ébreszt, négy kihízott készruha áll az ágyam körül, az ember talpa könnyen megdagad, s rossz így leugrálni egy íróasztalról, lágyékom is sokkal érzékenyebb, ha nadrág nélkül, feltűrt ingben ülök egy urológusszékben, mint bármikor is gondoltam volna. A föld alatti repülőtér rajzát azonban, amelynek fölépítésén hatszáz fegyenc dolgozott kezem alatt, igazán nem vittem haza. Nem bántam, hogy ez a munka abbamaradt, az egyik kényszermunkás azért került ide, mert elmulasztotta megnyírni kutyáját és beszolgáltatni a kutyaszőrt, a másikat a házkutatás a tyúkleves fölött érte, holott még száz tojással tartozott a begyűjtési hivatalnak, a harmadik háborús uszító volt, mert egy községi bálon azt mondta a vetélytársának, aki lekérte táncosnőjét: vigyázz pajtás, leszel te még kisebb legény is, jóslatának beteljesülése viszont csak háború esetén látszott elképzelhetőnek, a negyedik csendőr volt, de ide azért került, mert szénásszekerével elállta az útját három lefüggönyözött kocsinak, az ötödik tartalékos kiképzésen a szentírásra hivatkozva nem vette át a karabélyát a szolgálatvezető őrmestertől, s e bűnösök között az én ártatlanságom úgy porladozott tisztségem alatt, hogy már kezemben éreztem a csákányt, s a hátamon a vörös posztóháromszöget.

A börtönben kellemesen összejöttünk tervezők, s a rajzasztalunkon heverő államtitkok megőrzésében számos kilincstelen ajtó támogatott. Vasárnapi csajkám fölött a kísérleti oltószérummal kezelt malacok édes húsát majszolva volt időm aprólékosan visszagombolyítani alany és tárgy misztikus azonosításának eszmefüzérét néhány értelmiségi alapmetaforáig. Eljutottam az elidegenedés bánatáig: versenytől, méréstől, valószínűségtől irtózó, soha nem volt aranykorokra emlékező s azokat a túlvilágból egy imaginárius történelmi végállomásra áttelepítő, a nyitott, önszabályozó alakulásban démonoktól rettegő, támadva is védekező látnoki-professzori-katonai undorig a valóságtól, amely a szellem birodalmait megeszi, ahelyett hogy tenné a dolgát bennük. Sok hívét ismertem meg a szemlélődő filozófiáknak is az idősebb foglárok között, a fiatalabbaknak jobban tetszett a cselekvés bölcselete, egyetértettek azzal, hogy a világot meg kell változtatni, de a világ számukra mi voltunk, nekem tehát rokonszenvesebb volt az idősebb nemzedék szkepszise, bár ahogy mondták, az ítélet-végrehajtó volt közöttük a legszkeptikusabb. Így a bonyolult rendszerek megrendszabályozásának még egy évtizeden át eklektikus híve maradtam azután is, hogy kívülről nézhettem az ablaktalan szürke betonfalra (amelyet még apám épített korának börtönszabványai szerint a legveszélyesebb rabok számára) egy álmos cukrászda kerek márványasztalkájához kuporodva dohos öltönyömben, feszélyezetten, haboskávé és dióscsiga mellől, életem egyik kétségtelenül tanulságos és utólag egyre üdvösebbnek tetsző korszakát félóra alatt lezárva. Mert ezután a történetfilozófia és a lépcsőház között, ahol egy ízben föl-le szaladgáltunk, hasztalan kerülve, hogy a lépcsőfordulóban álló fiatalabb őrök puskavesszővel véraláfutás-hálót ne mintázzanak hátunkra, amiért később parancsnokuk fegyelmit kapott, vagyis az elméleti előfeltevések és hozzájuk képest valószínűtlen, de mégis levezethető technikai eljárások között a szükségszerűség pátosza elolvadt.

Az álom és az emlékezés nem ismeri a múló időt, a város kitüntetett főépítésze éjszakánként gyakran menekül. Forró ólakon, derengő pajtákon szöktet át egy irgalmas táncmester, de végül mindig odavezet a vizsgálótiszt elé, mondom a nevem, ki volt apám, anyám, és a személyi igazolványom hosszú számát. Tejködös fasorban rohanok, szirénázó üldözőkocsi kanyarodik elém, két karszalagos fiatalember rugdal egy játszótér kavicsútján, gyeptéglával tömik be a szájam. Kitépem magam kezükből, ismeretlen baromfiudvarokon, fémforgács-kötegekkel elborított ócskavas-telepeken csörtetek keresztül, megint utolérnek. Ablaktalan betonfolyosón rohanok tovább, gyufalángom rohamsisakos koponyákat, elszenesedett lábszárcsontokat, fekete ujjmaradványok közé szorult szemüveget, felhólyagosodott gázálarctokba olvadt gumitörpét világít meg, göröngyös, mohos koromburkolat tapad a falakra. Óvatlanul lépek ki egy föld alatti tó partjára, ezüstablak nyílik meg csíkos zubbonyom, vakoskodó ujjaim előtt. A telepes fényszórók mögött két fiatalember ül egy csónakban, egyikük a levegőbe lő, a sötét visszhangcsarnok pontosan négyszer ismételi meg a dörrenést. Ősz és kopasz urak közt, jobb társaságban, hol összeadott börtönéveinkből egy pátriárkaélet kitelik, a botrányból mindig anekdota lesz, mondatainkat az ismétlés esztergálja, vidám történeteket mesélünk egymásnak, fekete görcseiket fénykörébe vonja az elszalasztott ifjúság. Csak aki nincsen itt, csak aki nem mesélhet, néz vissza ránk humortalanul, megbilincselve a felejtés őrei kísérik, s valamelyik folyosószögletben kis füttyjel után eltűnik egészen.

Ha az emberben benne lakik isten, kinek a másik neve: terv, a tervező a legemberebb ember, s a tervszerűtlen az ördögtől való. De a tervező megdönti istent, bevezetve az embert az időbe, mert istennél van az idő titka, s amíg az ember istennél van, addig az időn kívül él. Nem tervez, nem választ, nem sokszorozza meg magát, csak teljesíti a mindenható tervét, alázattal, hülyén, boldogan. Mihelyt érteni akarja rendeléseit, a tudással együtt megismeri az iróniát, a jövővel együtt a halált. Szembekerülve önmaga és mindensége határaival, létezőből kalanddá változik, boldogtalan hasadékká terv és halál között. Nyomorából meríti vakmerőségét, hogy magával váltsa fel isten képzetét, s elvállalja az alkotó szorongásait, aki, mert valamit mássá változtat, gyámoltalanságába ütközik. Ha mindenható lenne igazán, céljánál lenne örökösen, nem kellene áthelyeződnie műveinek véges alakzataiba, hogy általuk a végtelent akarja. Munkájával elárulja kétségbeesését, meg kell osztania magát Luciferrel, akié a fekete tudás, aki majd emlékezteti tévedéseire, az elszabaduló teremtmények garázdálkodására, nemzenie kell az ördögöt, hogy öngyilkos lehessen általa.

Tervezek: tehát vagyok, terveimmel tapogatom a világot, minden vonással tervrajzomon áthasítom a kétely arcát, s elbizakodom, védekeznem kell terveim engem is elfoglaló hatalma ellen. Muszáj órát vennem Lucifertől, a viszonylagos esélyek tanárától, hogy megmutassa nekem az idő, a sorvadás és szeretet töredékes útjait, hogy kinevesse félelmeim attól, aki még bemutatkozni is őrizkedik, a megvalósulás – akár egy névben is – megszégyenülés. Szűk és folytonos világomból ablakot nyitva az időre, gondolkoznom kell, ki kaparászik, ki nyöszörög ebben a sötét szobában. Húsos almájába harapok, a terv antiszex, a szex antiterv, testről testre járva önmagamban a nem-akaratot akarom, s farral a jövőnek a jelenlét aranyködével dulakodom. Isten neheztel, mégsem szólhat, amikor tervébe beavat, de halálom ugrólécét is elém teszi, maga adja tudtomra Luciferrel, hogy döntéseiben bizonytalan, s gépezetével együtt a megjelölt órán a semmiségben ő is elterül. Már nem erősködik, hogy higgyem: valahonnan jövök, valahova megyek, akartak és várnak valahol. Becsukott egy budiba, hogy a deszkarésen át a végtelenre kukucskáljak, s bűzlő húsomból kivágyakozzam oda, ahova sosem jutok el. Dögrovás és tisztánlátás között, hogy összetartsam magam, ránevelt okom és célom ideológiáinak önkielégítő szertartásaira, tudva, hogy rosszkedvem vágyódó ellensúlyainak védelmére papot és rendőrt állítok, bár időnként muszáj fölperzselnem a templomot s a kapitányságot.

Szolgálnám őt, szemtelenül eltúlzott tükörképemet, amelyet kiegészítettem azzal, ami előttem volt és utánam lesz, ami belőlem hiányzik, a lámpa is akkor boldog, ha ég. Akarnám, hogy akarja tőlem: szabadítsam föl érte magamat, s egy hosszú élet során megfeszüljek érte. Könnyű gondolni, s nehéz gyakorolni, hogy elhelyezkedjem a semmiben, ne is akarjam a megváltást, és szeressem a végességet. Jó lenne elképzelni, hogy az itt és most árnyékszékében, isten az én szabadságom neve, az a semmi, ami még nincs, amit létezővé téve egy további semmiért megtagadhatok. De hogy szeressem a hiányt, amivel nincs kapcsolatom bálványain és püspökein át, akiket boldogtalanságom zsírján hizlalok? Hogy szolgáljam ezt a korlátozott hatalmú, univerzális baleket, ezt a siránkozó pallért, akinek esékeny falait részeg, kőműveslegénye esténként bambán szétrúgja, s ő még parancsolni sem tud neki? Hogy tiszteljem a vénülő apát, zsugorodó társbérlőmet a mindenségben, aki már nem is avatkozik őrületeimbe, hadd ismételjem meg szándékait, s aki már nem tud egyebet mondani, csak egy téveteg ígéretet a túlvilágról: ha majd elfáradok majmolásába, visszatérhetek hozzá a kertbe, ahol együtt van eredet és beteljesülés, ahol egyáltalán nincsen idő, s a kegyelem idiótái terv és halál nélkül bolyonganak. Dolgom s jutalmam elválasztva, nem tud már lenni teljhatalmú apám, akár fiammá is fogadhatom, s rémüldözhetek gyámkodón fenyegetésein, hogy nem süt nekem homoktortát. Harsányan bonyolítom üzletem, talán észre sem veszem csöndes kimúlását, s lehet, hogy benne is már csak anyámra vágyom, fogadjon vissza hasába, betegség, hanyatlás, szégyen után vegye vissza rajtam hatalmát, ha majd megbúvok elaggott ölén parodisztikus dédelgetésében.

Képzeletem jobban lekötik a történelmi közvetítők, életüket adják egy példának, kultúrák szívveréseként. Mózes, az első tervező, a szószóló és népvezér, a látnok és fejedelem megmondatja magának istennel, mit tervez a rézbika körül toporzékoló csürhével, nem fél kísérleti mintául választania keze ügyébe eső piszkos és feleselő rabszolgákat, s megpecsételni őket egy végletes elvonatkoztatással. Isten terelőkutyája, emészti magát a juhok s a maga fölé emelt megbízatás között, egyik sem létezhet a másik nélkül, csak terv kovácsol közösséget, ha nem ugat, ha nem ígérget, szétfutnak a sivatagban. Talányosan dadog Kánaánról, értelmiségi, forradalmi zsarnok, maga sem tudja, hova vezeti, de egyszeri és túlhaladhatatlan parancsaiban összefűzi őket, férges húst ne egyenek, egymás barmán, asszonyán ne kapjanak össze, s szeressék, vagy legalább ne üssék agyon egymást. Tudás és döntés példás rangsorát hatezer éve megszabja, Áron a főpap, Józsua a hadvezér, két politikus a tervező keze, Mózesé a távlati stratégia, csapások, tengerszárítás, vízfakasztás, övé a lényeg: vadóc népébe beleoltani a megfoghatatlant, akit mindig újra föl kell fedezni, aki nincsen, hogy lehessen, aki néha egy teve, néha egy homokfelhő, néha egy fekélyes seb arcát veszi magára, aki elhív az országba, ahova csak a fiak fiai tehetik be a lábukat, akiről elég annyit mondani: ő az, aki van. Megfosztja minden alakmástól, hogy felismerhető legyen a világ egészében, bár isten nem a világ, csak egyszeri fölvillanása bárkinek, aki nem alussza át a káprázatok éjszakáját. De hogyan lehet ezzel a talánnyal egyesíteni egy népet, amelynek, éhes és figyelmetlen arcán a megnevezhetetlen is unatkozik. Hazudni, rögtönözni kell, seregek urával hiteget, s megkötözi őket gyakorlati költészetével. A terv előbb a zsidókért van, aztán a zsidók a tervért de hogy kivel beszélt Mózes a csipkebokor-tűzben, nem tudom. A kétség és a szédület óráiban minden tervező Mózes akar lenni.

Megértem, hogy Krisztus, az ellentervező, óvatosan nyilatkozott a borús diktátorról, aki az eszme és a terv húsául alkalmatlankodó nép közé papot s poroszlót állított, és öldökölve vonult át csúfondáros állatistenpofáknak vérrel áldozó városokon. Világvége szószólója, Krisztus nem tervezi a többieknek a jövő városát, kilép a munka és erőszak történelméből. Elhív, hogy kiheréljem magam a mennyek országáért, amelynek nincs se királya, se bakója, amely tehát nincs sehol, csak egy csukott szemű arcon, amely épp istent szólítja. Elhárítva fegyvereimet, vállalnom kell a kereszthalál öngyilkosságát, s hogy készen álljak, nem folytatódhatom eszközben, házban, fiúban. Krisztus a bűntudat legendája, azért jött, hogy lelkifurdalásom legyen, alku megváltónak mondanom, nincs kövezett utam az üdvösségbe, csak úgy volt ember helyettem is, mint minden eltökélt áldozat, akinek keresztfája fajom képletéhez csatol. Senki sem nyitotta meg előttem sorsom értelmét, kiöregedtem az intézményes megváltás, a történelmi menetrend minden apostolából, hivatalnokából, akik fizetésükkel együtt kapják elöljáróiktól igazukat is, kiöregedtem magamból: tervezőből. Krisztus figyelmeztet, hogy sérthetetlen, mert azon kívül, hogy megölik, nem történhet semmi rossz vele, s halála csak azokkal történik meg, akik benne közreműködnek. Szabadságának nem kell tisztelnie bizonytalan feltételeit, önmagából is kihúzódva, átadja magát a hatalomnak, amely nem tud kihúzódni magából. Figyelmeztet: nemcsak ez a tétova igazodás van, ez a harácsoló szeretet, nemcsak ez a görcsös azonosság azzal, aki végtére nem is vagyok, élettagadás és életszeretet összeér, szelíd jelenlét s önkéntes halál egy reménytelen űrutazásért: a tárgyilagos iróniának mindig ablaka nyílik a szentségre.

De mit kezdjen a tervező a bűntudat legendájával? Emberekre lőttem, emberek lőttek rám, minden tervezés hatalomgyakorlás, valaki mellett, valaki ellen, néha pedig csak vaktában; paráználkodtam, gyászolok, egész ittlétem erőszakoskodás. Tervezőként a többieket helyzetük foglyának látom, s kivonom felelősségük alól, magamat viszont sosem tudom egészen kötve, s nem mentesülhetek az önkínzástól, amellyel szabadságomért fizetek. Így csak magamról ítélhetnék, annyi erkölcs, ahány viszonylat, nincs is város, csak változó színhelyeken önfenntartási kényszerek, s kinek-kinek a maga szabadsága. De magam is viszonylatok kereszteződési pontja, ez a város még inkább az, sűrű hálózatával építészeként könnyű azonosítanom a magamét, egymás mellé rendelt érdekeinket egymás alá kényszerítem, polgártársaim erkölcsénél az enyém hivatalból általánosabb. Innen már csak egy lépés, amelyet megtenni történetesen nincsen módom, hogy szomszédaimat halálra ítéljem, ha megsértenek. Mit kezdjek tehát ezzel a hideglelős, testbe alig ágyazott, túlságosan is megbocsátó s így kísértően önző szeretettel? Megérint, de magánál marad, meg tud halni egy emberért, de élni érte annyi, mint másokat elhárítani; az ő személytelen szeretete, mert nem tud félni: megöl. Krisztusnak vissza kell mennie a történelemből, annak szabályait az inkvizítor kezeli, aki példaszerű tervező.

Egy vidéki város főépítésze: van jobb munka, van rosszabb is; nem lennék fegyőr, de filozófus sem, különbségük olykor szerény, maradok köztük tervezőnek saját szerepem bohóca. Itt állok a piramisok és a kozmikus városok tervezői között, a történelmi sorban, egy tízemeletes irodaház legfelső emeletén, főmérnöki állásom kellékei között, párnázott ajtajú, szőnyegpadlós szobámban, hosszú tárgyalóasztalom előtt, amelyhez széles karlendítéssel tessékelem rangsorban bekopogó munkatársaimat. Számos oklevelem és tudományos fokozatom révén a munkaértekezleten én elnökölök, szerény hatalom, de az évek során, mint tigris a nyers húshoz, hozzászoktam; ennek a szerepnek önmozgása van, visz, ha beleülök, megvárom, amíg mindenki elcsöndesedik, körbemosolygok, nincs mit mondanom. Hogy vészelje át munkanapjait egy irányító tervező, aki már nem akar mások helyett dönteni, s nem tudja jobban polgártársainál, mi lenne jó nekik, mégis naponta rendelkezik a lehetőségek útelágazásán. Átadhatná magát bejáratott önigazolásoknak: a totális politikai tervezés vallatószobákig elérő gondolatmenetét réges-rég fölcseréltük az egyensúlyra törekvő, pragmatikus tervezés számítógépes mitológiájával, a gazdasági növekedés tényét – a technológiától a napirendig mindent megszabó – erkölcsi kívánalomnak minősítve. A hatósági beavatkozás klasszikus radikalizmusa már a múlté, s fegyverszünetet kötött a végrehajtó tisztviselők biztonságigényével, akik jobban szeretik, ha a tervteljesítést a statisztikai hivatal s nem a rendőrség ellenőrzi. A kezdetben oly üde, később akadályoztatásait másokkal szigorúan megfizettető tervvallás nemzedékem sok tagjában napjainkra édesbús emlékezetté finomult, olykor támadóan emelkedett mentségekkel, s ami kedélytelenebb: az eredeti logikai apparátus férfikori alakváltozatával, társadalmi döntés és értékszabályozás nem különösebben siralmas állásaiban. Mi, a szimulált világdinamika ismerői, a jelen meghosszabbításából képzett jövő hírnökei, továbbra is magunkra hárítjuk, az elhatározások súlyát az avatatlanokról, nem törekszünk önmagunkkal tőlünk független és mérhető ellengépezetet szembesíteni, s önemésztő ünnepélyességgel ott is igazgatunk és felosztunk, ahol nélkülünk a dolgok kevésbé zavarosan mennének. Ha a mindentudás mágikus színjátékaival venném is körül magam, bábu vagyok, nem a fejlődés karmestere; túl gyakran cseréltem össze beavatkozásom kényelmével az egész város érdekét; egyenlősítő óhajom kényszeredett ürügy: a korábbiak helyén egyenlőtlenségek módosult rendszerét hoztuk létre; a tervezési logika, amelyben időm elmúlt, nem tökéletlen: illetéktelen.

A jelenléti ívet mindenki aláírta, a tanácsülést megnyitom. A tervanyag már áttekinthetetlen és már sem a városhoz, sem hozzánk nem hasonlít, a viták nem is róla szólnak, hanem a vitázók hatalmi erőviszonyairól, három éve dolgozunk a város harmincéves tervén, ahogy elkészült, felrúgjuk. Tévéinterjút adok, képek a jövő városáról, előrejelzésnek bizonytalan, utópiának mogorva, sem lakóit, sem ezt a jövőt nem szeretem, a riporter mosolyog, a felvételvezető ujjával jelzi, már csak két percig beszélhetek. Másfél szobás, kályhafűtéses lakást tervezek a szegényeknek, boldogan szoronganak benne, a tervezők lakása új, a téglakirakodóké régi, aki többet keres olcsón kap lakást, aki kevesebbet, drágán épít rosszabbat; a kevésből, aki felül van, többet kap, aki alul van, írjon kérvényeket és járjon elöljárói kedvében. Hová kerüljön az új lakótelep; itt le kellene bontani egy kaszárnyát, nem lehet, ott nyulászni szokott a vadásztársaság, nem lehet, amott viszont tavaly parcelláztunk fillérekért egy cserjést idejében értesült tisztviselőknek, a kisajátítási ár szép összeg lesz, talajvizes és messze van, kétszeres alapozás kell, közakarattal ide építkezünk. Az új városrész kétmilliárdba kerül, ahhoz képest, hogy csupa megalkuvás, jól mutat a makettasztalon, a végrehajtó bizottság tíz perc alatt elfogadja; már az ajtóban állunk, mikor egyik tagjának eszébe jut, hogy szobor is kell, tegyük a szálloda helyére, az átrendezés százmilliós többletköltség lenne, órás vita után méltóbb helyet találok a szobornak, amely ormótlan és fellengzős lesz; mindenki örül. Két falu közül melyik kapjon iskolára állami támogatást? A szövetkezet mindegyikből fizet kamatot, adót, a férfiak mindegyikből bejárnak a városi gyárakba, s bérük után a gyár adózik, itt is, ott is düledezik az iskola, s kell a központi adomány; viszont az egyik falu tanácselnökének igen jó körtepálinkája van, a másik falu termelőszövetkezeti elnöke horgásztanyát épített a megyei hivatalnokoknak; nehéz ilyenkor dönteni, de rájuk sem bízhatjuk a dolgot, saját pénzükből tudománytalanul mind a két faluban építenének. A miniszterhelyettes bukott, vele két főosztályvezető is, továbbá számos osztályvezető, sok főelőadóról kiderül, hogy elérte a nyugdíjkorhatárt, a körükbe tartozó igazgatóhelyettesnek volt már egy infarktusa, most egy másiktól tart; ha menesztik, az alárendelt kövér szerkesztőnő nem fekszik többet le vele, megkérdem a portást, maga ugye nem fél? de félek, mondja méltósággal. A fotocellás gyorslift felvisz a hatszögletű fémvázas ipari kutatóintézet tizenharmadik emeleti tetőteraszára, csapongó körszemle avatás előtt, pezsgőspoharakkal a kézben bókok a sikeres tervezésért, címoldalon mutatja holnap a helyi lap magyarázó karlendítésem, feldúljuk a szarvasgombával, libamájjal díszített ételpagodákat, a bankett az állampolgár és az állam legérzékibb egyesülése, a fácán- és pulykaarchitektúrák tervezői ironikusan osztogatnak a röpke állófogadás létokát feledő közéleti személyeknek, a májas bélszín omladéka kihívóan ábrázolja kétes viszonyom ehetetlen anyagokba foglalt tervezői üzenetemhez, elnyugvó gyomorral a mellvédnek támaszkodva alátekintünk műveinkre a gyárnegyed legkorszerűbb épületéről, tisztes mennybemenetel egy életpálya hanyatló ívének kezdetén; átlabdázom a sikert munkatársaimnak, visszahelyezik elém, önérzet és illem csikorgó liturgiája, ha nem tudom időnként jóllakatni, a hiúságba belebutulok. Kezdem visszafelé nyomozni hatalmaskodó kedvem eredetét, s mind kínosabban érzem értelmiségi szerepem. Mi vagyunk az új kor kulcsfigurái; nemzeti piac, nemzeti állam, nemzeti hadsereg, egyik sem tud meglenni nélkülünk. A fejedelmeknek szükségük volt ránk, nekünk a fejedelmekre, utáltuk és hiányoltuk egymást. Majd eldobtuk az udvaroncjelmezt, megvetettük a szatócsok uralmát, kitaláltuk a jobb- és baloldali romantikát, az utópiák egyetlen rendezőelvre visszavezetett tervországait. Azonosítottuk az állam érdekét a társadaloméval, s az állam mi voltunk, akik a pénz hatalmát csak a rendelet hatalmával tudtuk felcserélni. Egyesítettük a dialektikát és az utópiát, amely ettől fogva nem etikai alternatíva, hanem a valóság törekvése lett, amelyet államunkban megtestesülve támogatnunk kell. Tudás és hatalom összevont birtoklására törekszünk, a filozófusok államában a tervező a miniszter. Szót emelünk a kiváltságok áttöréséért, vezetésre szaktudás jogosítson, hiszen nekünk van vizsgázott szaktudásunk. Csak addig van szükségünk demokráciára, amíg nem vagyunk felül, ha a történelem a tervezők egyeduralmára törekszik, ennek minden korlátozása a mi szervünkben visszafejlődés. Jobban akarom ismerni a városlakót, de ha többet tudok róla, kiszolgáltatottabb lesz atyai fennhatóságomnak. Bírálóink is nekünk segítenek, csak hajlékonyabb módszert tudnak javasolni, az értelmiség belső harcai: tervstratégiák mérkőzései. Hatalmunk, ahogy okosodunk, még hatalmasabb, nemzeti színtérről sérthetetlenül világkeretek közé emelkedünk. Minden ideológiacserén jól jártunk, lehetünk kommunisták vagy liberálisok, technokraták vagy ökológusok, mindenütt, ahol bonyolódik a rendszer és kockázatosabb a tét, nekünk dolgozik a képzelethiány. Kiléptünk az álmodozó szerepéből, mögöttünk állnak a számítógépek, miénk a jóslás előjoga. Apránként félretesszük a politikusokat, semmit sem kezdhetnek nélkülünk, nekünk viszont már nincsen szükségünk rájuk.

Veszélyes, amit eddig jó lelkiismerettel gyakoroltunk, a termelőmunka is; helyzetünk törékeny, ha mind a háború, mind a béke eszközeivel egész kultúránkat eltörölhetjük. Minden cselekvésünkkel beleütközünk bolygóléptékű környezetünk határaiba, egymástól nem határol el a természeti közvagyon, ha megmozdulunk, nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett. Újabb és újabb folyamatokra kiterjesztve hatalmunkat, megsokszoroztuk a rendteremtés dolgát, s most már akár a növekedés, akár az egyensúly vallásában élünk, a tervező fontosabb, mint valaha. Szabadságunkért gonddal fizetünk, biztonságunkért környezetünk bizonytalanságával. A teljhatalom teljes hatalomhiány, minden véletlent törvény alá kényszerítve az esetlegességet koronáztuk meg. A veszély már bennünk lakik, gondtalan és erőszakos alkotmányainkban, végre a kritikánál fontosabb az önkritika: a fennmaradás érdekében. Kihívásaink sűrűsödnek, már csak a végső pillanatokban érjük utol magunkat, konfliktusainkat bonyolultabb alakban újrateremtjük, eljött a paradox növekedések ironikus szemléletének kora, de ennek királyi székébe is mi ülünk bele. Az ember öntudata a terv ideológiája lesz. A papokat ki lehetett kerülni, bennünket nem, mi nem az isteni hatalmat képviseljük, a földtől megyünk az ég felé. Stratégiai, biológiai, ipari és várostervezők: a század végére mi leszünk a világ zsarnokai.

Azért kaptam a többi embert, hogy összeférjek velük, szeretet nélkül magamat is gyűlölöm, ha azzal sem tudok összeférni, aki a legközelebb áll hozzám, hogyan tudjak egy egész várossal? Egymás szobrászai: az emberi paradoxonnal együtt élni kalandosabb az istenalkotásnál. Ha nem akarom ezt a várost, magamat sem akarhatom benne, a botránynál nem lehetek én sem kevésbé botrányos. Nézem magamban az egyenlőtlenség gyárát: terjeszkedik az eszes majom: átveszi itt is, ott is a hatalmat, lever, alapít, bekebelez, ki sem lát zajos térfoglalásaiból. Mielőtt szétbomlanék fölcserélhető részeire, bizonyítani vágyik, hogy amit énnek mond, van, nemcsak nyelvtani kötelék kósza igék között. Az erőszaktól a pátoszig minden fogás jó neki, hogy magát nélkülözhetetlenné tegye, kevésért mindig többet akar, s mert céljaihoz butul, szenved környezete válaszaitól. Nem az erkölcs, nem az önmérséklet, mohóságának csak a többieké szab határt; aki útjába áll: fölrobbantaná. Ha alulmarad, a jövőbe vágyik, akinek majd idejét fogyasztja műveivel: övé halálában is. Humanizmusa történetesen mindenben igazat ad önmagának, aki mást akar, embertelen, az isten szócska is csak dicsekvéseinek rövidített neve.

A lélekhólyag, mint a tyúkgyomor, apró kavicsokkal van tele, jó óráimtól egy-egy kigurul, így a lélek elveszti súlyát, és szájamról, amikor meghalok, mint szalmaszálról szappanbuborék, könnyedén libben a semmibe. De jó óráimra sok rossz óra jut, van okom félni, hogy a föld és a levegőég között kövecses lelkem alacsonyan verdes. Tartalékolok egy embert, aki nincs, tervező, bár nincsen terve, didergő lyuk, kényszeres kavicshalmozó. Fejét forgatja, mint a tyúk, kapar, tipeg, izgatott, pondrót és Göncölszekeret, szótárt és székesegyházat, ez a kisgömböc mindent bekapna, szemestül-körmöstül engem is, s mikor azt mondom: én, őrá gondolhatnék.

Törékeny karosszékén az irányító tervező hadikészültségben ül, csak azt tartja helyénvalónak, amit felettesei holnap is annak fognak tartani, de mert a jóslás kockázatos: óvatosan, csak óvatosan. Túl nagy a tét, nem barátkozhat, vagy ő jelent, vagy őt jelentik. Szívesen látom tisztviselőnek, gyárak és intézmények cserélődnek súlyos széke alatt, a többiek csak azért vannak, hogy neki szót fogadjanak. Ő maga is csak annyira van, amennyire mások idejével rendelkezik. Fél, hogy nem kell senkinek, ünnepi beszédekkel némítja el a csendet, minden, ami elmúlt, csak azért volt, hogy ő legyen. A történelem érem a mellén, elnöki dobogó a lába alatt. Gyakran említi a jövőt, kis megszorításokkal csak több lehet a jelennél, különböznie szabad tőle. Azon fáradozik, hogy a városlakók csak a szükséges határig létezzenek, napjainkban minél több ismétlésre minél kevesebb döntés essék. Összevissza kóvályognának: egyetlen útvonal is elég, azon sem könnyű szemmel tartani őket. Pislogni sem tudnak a lustaságtól, de reformokról karattyolnak, élni csak szervezetten lehet: ő parancsol, a többiek engedelmeskednek. A városlakók amúgy sem irányíthatják a várost, ahogy a sejtek sem tudnak májat és vesét alkotni.

Kárörvendő, aki komor példázatokkal rontja kedvét, az alkotó bírálat a végrehajtást szolgálja. A terv lényegét csak hittel lehet érteni, vele szemben ne legyen senki tárgyilagos. Ha nem vagy kívülálló, hiszel a felsőbb végzésben, akkor is, ha téged ér a kilakoltatás. Vannak fokozatok, akinek elfogy a hite: gyáva, de aki ott akar lakni, ahol jól esik neki, fennhangon kimondja: mindenki mehessen oda, ahova akar, az már anarchista, sőt valószínűleg hazaáruló. A tervező felelőssége és a tervezetteké éppen fordítva arányos. Amit a tömegek kapnak, kevés és szabványos legyen, ha az ajándék bőkezű, járandóságnak hiszik, elbízzák magukat, és pimaszok lesznek. Egyébként mit is mondana? Azon kívül, ami van, semmi különösebbet nem akar. Több hatalom, több sértődés, elérzékenyül pályatársain, akik tisztességük temetővirágaival kiestek a porondról. Szegényszagú, csámpás figurák, a halhatatlanság versenyébe nincs beleszólásuk; ő ügyesebb volt, de hirtelen eltaposná még emléküket is. Bőrének érzi szürkeöltönyös jelmezét, az idézőjeles különbözés olyan megkettőződés, amelyet a komolyság ítélőszéke elé utal. A humor nem bűn, de a harc komoly dolog, s aki ma viccel, holnap parancsnoka képébe röhög. Ezért jobban kedveli a higgadt, méltóságos óvodásokat, akik maguk is kiközösítik a szertelen játékrontót.

Tudja: azok is, akik utána jönnek, csak arra törekedhetnek, amiből neki több s másoknak kevesebb jutott: negyven fölött minden tervező beteg, ha nem lehet műteremvezető. Annak, aki lemarad, nincs égi-történelmi vigasza, csak az összehasonlítás kaparó figyelmeztetése: mit ér egy helyettes főosztályvezető, ha régi barátja már vezérigazgató. Mire juthatunk az örök értékekkel, egyetlen fogózkodónk a ranglétra, amelyen magasabb helyet érdemelnénk. A hivatalnokot társaival egy gyógyíthatatlan sértődés köti össze. Fél fölfelé, fél lefelé, biztosabb lehetne magában, ha vezetése alatt többen dolgoznának, még egy ember, még tízmillió. Muszáj óvintézkedésként mindig összeszidnia valakit, azt is, aki beszél, azt is, aki hallgat; csöndessége mélyén a süketnéma is gúnyolódhatik. Törvénybe kellene foglalni, hogy mostantól fogva minden állítás csak akkor igaz és tudományos, ha egyezik azzal, amit ő mond.

S ha fenn van is, dühítik, akik alatta mozgolódnak. Végül már csak a gyanúsítgatás, a meszes agyú bosszú szórakoztatja. Mindent félreért, amit mondanak neki, talányos közhelyekkel válaszol, csak hátsó gondolataira emlékszik, és azokat is összezavarja. Már olyan sértődékeny, hogy környezete minden szavától, míg be nem bizonyítja, hogy gonosz butaságok, leleményesen szenved. Vadászni kezd szeszélyesen csoportosított kisebbségekre, rájuk fogja balsikereit, s amilyen pontatlanul jelöli meg őket, olyan pontosan tudja napról napra, hogy kiket soroljon közéjük. Régóta nem önmaga, csak többes szám első személy, szótári jelentésénél minden szava többet jelent. Minden, amit tesz, vagy nem tesz, példázat, jelkép, szentséggyakorlás. El kell érnie nemsokára, hogy akkor is lássák, ha nincs jelen, akkor is hallják, ha nem beszél. Már minden közvetítés nélkül akarja megjelentetni magát. Az egész emberiség nevében gyűlöli az egész emberiséget, ezt az áruló mihaszna anyagot, ideje lenne kicserélni mindent, ami rajta kívül van: önmagára. Ha ez a művelet sikerül, isten lesz, nyugodt és végtelen. De ha elvétené, a mindenség, ami ő volt, bélsaráig egyszerűsödik, s fölötte csak egy vénarcú kisgyerek panasza lenne hallható.

Kijelölt temetőszónok, állok két tömjénlángkoronás vasoszlop között, megnyugtatom a halottat, mindent megtett, ami tőle telt, hiányát eltúlozom, s megígérem neki, hogy sokáig fogunk emlékezni rá. Az elefántcsontszínű lepel alatt igazgatóm összedrótozott feje; hangszigetelt szobájában, háttal az ablaknak, amely egy másik székházra néz, s a tükörben egy előkelő rangosztályú általános vezetőnek, aki bőrkárpitos igazgatói forgószékekből egy egész kiállításra valót fegyelmezetten sorba ült, falhoz húzta a legutolsó székét, amelyből már csak a díszelnökök s a tiszteletre méltó nagy hullák gobelinhuzatú karosszékébe ülhetett volna át, hogy formás nyitó- és zárszavakkal keretezze mások döntéseit: jobb arcát a falnak támasztotta, s hivatalához járó könnyű pisztolyával bal halántékába belelőtt. A golyó a falon átfúródott, s az üres titkársági szobában, az igazgatói körlevelekkel és bizalmas jelzésű ügyiratokkal teli páncélszekrény tetején feldöntötte az általa elejtett ezredik fácánkakast, amelyben a forró zsigerek ügyes gipsztömésnek adták át a helyüket. Öt napja, szürkén, arra kért, nyomjam meg ujjheggyel a gyomrát, vajon nem túl kemény-e, hiába hívták, hiába jöttek érte, meglépett a szövettani vizsgálat elől, amelynek eredménye a boncolási jegyzőkönyv szerint negatív lett volna; ragaszkodott a gyanúhoz, talán, hogy megjelölje a helyét annak, amitől körtepálinka-szagú hajnalokon vadkacsázni, s házam kulcsát kora délután néhány feszülten semmitmondó szóval kölcsönkérni már nem volt semmi kedve.

Harminckét év a mozgalomban; előbb a próbatételek: kézbesítenie kell egy levelet, a cím hamis, ha azt mondaná, sikerült, szerelme sem fogadná köszönését. Álnyomozó társai kocsiba rántják, s szemét bekötve fejére ülnek, egy pincében kötélcsigán nyújtják, csuklójára, bokájára elektródákat szerelnek, s a volt-számot lassan növelik: összekötője nevét mégsem adja ki; a hetedik napon megölelik. Halál a fasisztákra, szabadságot a népnek, s ezen kívül csak a végrehajtás technikai gondjai; távcsöves puskájáért tarkón szúr egy németet; Bosznia mészkőhegyeiben csákánnyal ássa be magát, a sofőr szeme közé céloz: kék cserjék között a kőgörgetegen hanyatt esnek a kocsiról leugró csukaszürke katonák. Szamárhátú kőhíd alól harmadmagával lesi egymáshoz kötött nyakkal kólózó partizántársait, a tűzharc után váll-lövéssel sodródik a habzó vízen, nézi a vízfüggönyön lerohanó, kitolt szemű koponyákat. Emberoszlop süllyed el a berobbanó szoba nagyságú lékben; göndör hajú szerelméhez, mert árulásért apját szakállánál fogva ugyanabba a lékbe belöki, s kapaszkodó ujjára rálép, többet nem tud hozzányúlni. Negyvenöt nyarán hazajön, s a parasztoknak földet oszt, távcsöves puskája, fényképes Gestapo-igazolványa, amellyel német lőszervonatok után kémkedett, városunk gyér ellenállásának egyik kiállított dokumentuma. Megyei rendőrkapitányként a hatósági eljárásokat megrövidítve egy falu minden férfiemberét megbotoztatja, mert kútba dobtak egy katonát, aki miután számos nyers tojást hagymával és pálinkával megevett, lement a pincébe háziasszonya után, s körömtől-kaparástól vérző szájjal nadrágját gombolgatva jött fel onnan. 1949-ben az egykori hamis igazolvány ürügyén őt magát is letartóztatják, s a „Gestapo-kém” nevét városunkban öt éven át csak súgva említik.

A sírbeszéddel megsértek egy magatartásszabályt, beavatatlanok előtt néhány tényt nevén nevezek; ettől az első sorban álló, különleges telefonvonallal összekötött gyászolók széles és fáradt arca zárkózott lesz; ez az ember a gyászkocsiban közülük lőtte ki magát, nem tetszett köztük magának. Ha november hetedikén a színházban mellére föltűzte – a protokoll-meghívó óhaja szerint – kitüntetéseit, minden lépése nagyobb csörgéssel járt, mint a város szolgálatilag fölé rendelt kisebb és kövérebb hivatalnokaié. Fogadásokon nem kellett helyéből elmozdulnia, foghatott kezet többet is, mint ahányhoz kedve volt, gépkocsivezetőjét is előreengedte a többi személyi sofőr. Éveken át a város első embere, magam is azt hittem, elmozdíthatatlan, hozzánk téve is már félreállították, volt úgy, hogy ő állt föl az asztal mellől, volt úgy, hogy egész hivatalokat szüntettek meg forgószéke alatt. Mert nem félt, hogy szamárnak nézik, nem védte történelmi igazságtételként rangos kontárok pazarlásait, kudarcai és felelőssége közé nem eresztette le a többes szám első személy vasfüggönyét, nem játszotta el a magányos felelősség rossz színházát az összevont hatalom dobogóján. Megdolgozta fölötteseit, ha nyugalmat akarnak, fizessenek érte; kedvezményezett város a csend és a kitörés határán. A hatalom fogy, ha nem gyarapszik, technika, állóképesség, kemény játékmodor, naponként módosuló helyezés, nem mozogni érte se többet, se kevesebbet, mint amennyit muszáj. Keveset dönteni, sokat döntetni, a választott út mellett kitartani, ha téves is, amíg a stratégiacsere fejlődéstörvény és nem kapkodás. Visszanyelt ötletek temetője, aki sokat beszél, ellentmondásaival önmagának állít csapdát, a döntéshez külön tudás kell, ellesni lehet csak s gyakorolni, könyvből megtanulni nem, aki nem bír szürke lenni, csillog, míg a fejét le nem csapják, akinek nincs hatalma, perlekedik érte, akinek van, nem adja. Szerette reálpolitikusnak hinni magát, izgatta, ha ezt kétségbe vontam, mert csak egyik napról a másikra volt az, mehetett volna még fölfelé, de egy fáradt pillanatban konzervatív éleslátását talán szándékosan is mellőzve, akkor fenyegetőzött lemondással, amikor nem lehetett biztos a marasztalásban. Közvetlenül fölém már legörbülő pályaívén került, néhány könyvet elolvasott, s a munkát nem akadályozta, megállt a lábán címe nélkül is, megállhattunk mi is előtte statikai szilárdságunk szerint, ez majdnem ünnep volt, áprilisi tréfa az előző igazgatók iszapos emléke után.

Tudatom, mint bárki másé, folyamatos világérzékelés, emlék és utasítás, de ez a program zárt, valótlan, önismétlő. Talán már nem akarok semmit túl maradék éveimen, s mert az a totyogó antijövő, amelynek tanácstalan, szikes mosolyával férfikorom delére visszaintek, oly kiteljesedés, mely rágni-emészteni sem biztat, hivatalomban adódott megvalósulnom. Annál inkább vagyok, minél feljebb, engem kérjenek, ne én kérjek, tőlem féljenek, ne én féljek. Betelepszem ebbe az űrbe, rám húsosodik szerepem, emeletenként nő a tét s vele a bukás esélye, szerénykedhetem, de a módszeres megkettőződés állapotában fölém nő ez a versengő akarnok, terepe víz alatti harc, kamarillacsel hiányszülte kiváltságokért: én írjam papírok alá: engedélyezem; végighaladva a műtermeken, az is felálljon, aki pokolba kíván, felvehessem, aki kell, s nyugdíjazhassam aki nem kell; ötleteim köré munkacsoportok szerveződjenek, s kíváncsiságom megbízottai zúgassák a számítógépet, míg a táblakiíró elém teszi föltevéseim igazolását; mosolyogjak, ha elgáncsolnak, s nem üssek vissza, csak ha biztosra megyek; okosnak mondjam az ellenjátékos bárgyúságát, hogy beetetett hiúsága szövetségesemmé tegye klikkek és hangadók átrendeződésében; ne nyugtalanítson, ha a szobámba kéretlenül beállított televíziós készülék bár elzárom, sercegni kezd, vagy ha gépírónőm hosszan motoz jegyzetfüzetem körül; az elviselhetőség határáig kimondhassam, amit mindannyian gondolunk, titkos fegyverem csak némi játékszenvedély: meglazítani kötelékeimet.

Muszáj békében élnem a székházak elnökeivel, velük szemben is, elhatározottan, érdekeik ügyvédje vagyok: túlnyomottak a közbetegségtől, mely álcélok szolgálatára butít. Elémegyek vélhető ellenfeleimnek, hátsó gondolataikhoz férkőzöm, ők is tartanak tőlem, én is tőlük, csak annyira nevetem ki őket, ahogy magamat, szerződjünk, mielőtt fojtogatnánk egymást. Nem sért, ha kezdő munkatársaim, mert fű alatt viszem be a labdát, erkölcstanból elmarasztalnak, s tanakodnak: lágyul-e már eszem? Önelhatároló neheztelésüket helyükben én is osztanám, túlságosan is igazodnak hozzám ebben a városban, ahol a rágcsálók ijedsége és agressziója természetes viselkedés. Nem tudom megrövidíteni stratégiai tanulóéveiket, selejtezzék egyedül gondolataikat, szót érteni is csak akkor tudunk, ha elvállaljuk különbségeinket. Már túlságosan is értek hozzá, mikor kell gyakorítanom magam a közszereplés színterein, vagy lemondanom tucatnyi meghívást, mikor kell mindent odadobva az asztaltól felállni, s a döntést, amire szükségem van, a névtelen testületről áthárítani egyetlen hivatalnok támasztalan lelkiismeretére. Bár inkább a kinevezőknek van szükségük rám, mint nekem rájuk, egyik napról a másikra mégis kirúghatnak; értem a szakmám, helyemen vagyok, csak azt tehetem, amit teszek; de ami helyzetemben kiváltságos, azt tőlem el lehet venni, az nem is az enyém.

Szélen játszva és lesöpörhetően, meglehetős nyugalommal képviselem a várost, amelyben a polgármestert, a bírót és a városkapitányt hamarabb elfelejtik, mint az építészt, akinek itt maradnak házai. Hatalmam szövetségese és ellenfele, figyelem magam körül a függetlenség és a megadás stratégiáit, igazamon kívül nincs más hatalmam polgártársaimmal szemben, hacsak az nem, hogy ők is szeretnék, ha igazuk lenne. Mert nem vagyok sem hős, sem áruló, s mert annál, aki hízeleg, vagy szid, helyzetemet paradoxonát jobban ismerem, már alig érdekel, hogy minek látszom: jó lenne fölkészülni egy kevésbé ostoba halálra, amely az életnek inkább vége, mint megszakítása. A vezető réteg tagjaként szeretném kevésbé alpárinak érezni szerepem; a beavatkozás kicsinyes révületénél kevesebb csőddel jár a felhatalmazott döntéshozók jogkörét szűkíteni. Nincs unalmasabb lejáratása a baloldal évezredeken át előkészített szellemi és türelmi igazságainak, mint ha az értelmiségi tányérsapkát öltve vezényel és sorakozik. Városom történelme fegyelemre kötelez, nem adom olcsón az irhám, a tartományi igazgatással szemben leginkább vígjátéki szerepeim vannak: anekdotázom, cselezek, ha jól kérdezek, azok is velem gondolkodnak, akik ellenem dühöngenek, a legnagyobb hatalom a föld alatti gondolat búvópatakja, elindítom a továbbkérdezést. Ha kínálkozik egy értelmes alku, beérem vele ideiglenesen, ha nem, kínosabb a helyzet: szökni vagy lőni kell. Több ezer éves hagyomány segít, hivatalnokbőrben értelmiségi, örököse vagyok minden leleményes gépezetnek, tágító kérdésnek, babonaelvetésnek, minden történetnek, amelyben az ész legyőzi az erőt, s a méltányosság orránál fogva vezeti a mérges rettegést. Megpróbálom vallástalanítani a sarktételeket, ki a teológia ötezer évéből, végre megvan ez a kis függetlenség istentől, ideje felülvizsgálni, magamon kezdve, a humanizmus dogmatikáját.

Technokrata vagy, mondta fiam, kikerülhetetlennek látod tudás és hatalom szövetségét, innen fölényes kérdéseid, melyekkel leszűrt válaszodhoz méred az előtted nyugtalankodó tévedést. Túlfeszített műszaki logikád: teljesítmény és gazdaságosság kultusza, a város legyen olcsó, szervezett nagyüzem, a meghozott döntés holnapra rutin, a munkás a gép folytatása, a lakó a lakásé, a gyalogjáró a járdáé. Az emberek között legyen akkora különbség, hogy érdemes legyen versengeni, de ne legyen akkora, hogy a lemaradók feladják a játszmát, mindenki csak annyira képzelje magát célnak, hogy legtakarékosabb eszköze legyen az őt meghaladó rendszernek, amelynek szakadatlan fejlődnie kell. Számodra a lázadás is csak arra való, hogy a rendszer kiigazítsa működési zavarait. A forradalom korlátozott visszacsatolási művelet, ésszerű szabályozással elkerülhető. Viszolyogsz minden túlzástól, szenvedéstől, amely nem teszi zárójelbe önmagát, s vállalja a botrány kockázatát, minden kihívástól, amely túlmutat a bonyolódó körforgáson, amelyet világnak képzelsz magad köré. Nem érted undoromat a betagozódó játékszabály-finomítás lehiggadt sportja iránt. Szerinted nem én cselekszem, a nyelv gondolkodik a beszélőben, az eljárás a munkavégzőben, ugyanúgy mérnéd a szabadságot, mint a közcsatorna-hálózatot, átfordítanád egyetlen kódolható nyelvre az emberi viszonylatokat. A színész vesse alá magát a dráma tőle különvált jelentésének, kell egy magasabb ítélet, mely a határaik közt vergődő részelemeket helyükre figyelmezteti. Leereszkedőn nézed az egész felől a részt, s nem érted, miért azonosulok elvakultan a résszel, vállalva tévedés és megtorlás esélyét, tagadva az egészt, amelyet nem ismerhetek.

Ítéletével, mint a késdobáló, körülkerített; hogy ne tudjunk jóra jönni, kitartóan félreértettük egymást. Tiéd a távoljövő, mondhattam erre, enyém a múlt s néhány belátható esély, igazunk a másikét nem helyettesítheti; s mert erkölcseink is különfélék, nekem is van belőlük több; ami van: legyen, az önfenntartás és némi udvariasság határáig. Percig sem mondom, hogy helyemet, amelyre sokan pályáznak, szívesen adom át törekvő ifjú versenyzőknek; vegyék, ha tudják, ha nem megy, szipogjanak, s tökéletesítsék mélyütés-technikájukat. Elgondolni sem tudom kiváltságaim tartós visszametszését, s hogy a történelem az egyenlőség ígéretének s az egyenlőtlenség helyreállításának váltóláza: inkább értelmezem, mintsem fájlalom. Rezignáció helyett adassék vinnem az ész kalandját odáig, hogy a kritikát önkritikába fordítsam. Bürokrata vagyok, a hatalmi érdek és a közösség vélt java közt egyeztetek, s igényelem a közbiztonságot; de a lázadónak is igazat adok; egy rend, ha könnyű megdönteni, megérdemli, hogy csakugyan meg is döntsék. De ha nem akarod sem az őrségváltást fegyverropogással, sem a versenyt, amelybe nem muszáj belehalni, mert végül is a reklámok szövege kevésbé feszélyező, mint a vádiratoké, mi egyebet akarsz az önmagával beérő jóakarat seholse-országba vágyó elégiáinál, s az egymás kezét fogó szentek prognosztikus legendájánál. Miért akarjam gyorsuló haldoklásom megpróbáltatását a kegyelem szállodájának prospektusával édesíteni? Csakugyan régi ember vagyok, mint akik előttem éltek a belátható múlt több ezer évén át, akit csak az új ember képzete vigasztal: jövendő kihallgató vagy ideges szamár.

Szegd le a fejed, ide szúrj most egy halálosat, ha nem adja meg magát, muszáj apádat leteríteni. Rálépsz, körülnézel: nem áll utadban egyikünk sem; kiolthatod a tévedést, aminek magadat gondolod, a bizonyosságig, hogy ez a tévedéseidre szegzett figyelem is te vagy. Ajtóid megnyithatod, vendégeiddel benépesülsz, nehéz rakománnyal, hajtómű nélkül suhansz a legpontosabb légi kikötőbe. Árnyékomból kinőve, tükörmásodból is kinősz, szabadságod visszaad nekem; de bocsánatodban is csak akkor bízhatom, ha előbb életre-halálra elítélsz. Segíthetnék; legyünk tárgyilagosak: nem hagyom magam, talán még szórakoztat is, ha a fiamat a földhöz vágom. Építész és filozófushallgató, tervezőgyakornok a városrendezési szakosztályon, segédápoló a baleseti kórház öngyilkososztályán, közveszélyes munkakerülésért rendőri felügyelet alá helyezett színházszervező, hatósági ellenőrének sértegetéséért hat hónapra elítélt erőszakos bűnöző. A rabgazdaságban tudatzajlásos indulatkitörések, ostoros fegyőrét lehúzza lováról és megtapossa, lóhátról összebilincselt csuklóval vontatja egy másik őr a központ felé, őt is lerántja és összekulcsolt ököllel üti. Vészsípjelre hárman szedik le róla, a büntetőből arcidegrángással és látási zavarokkal kerül ki, semmilyen parancsot nem hall meg, kérdésre nem felel, polgári elmegyógyintézetbe vitetik át. Első napokban velem sem beszél, most már a kertben is sétálunk, minden második napon inzulinkómában fekszik, naponta meglátogathatom. Én három évet ültem, ő három hónapot, unokámat, ha lesz, a történelmi haladás alighanem elszegényíti egy férfiavatással. A felforgató színigazgató, miután több irányban tüskés példázataival a gázálarcgyár kapuja előtt, egy bedeszkázott ablakú zsidótemplomban, a szétlőtt frigyszekrény emelvényén, egy vígopera esőverte szabadtéri színpadán, és az elmegyógyintézet víziszörnyekkel és naposcsibékkel telefestett társalkodójában megsértette valószínűleg minden társadalom alapintézményeit, amiért még a jóravaló bolondok is elhatárolják magukat tőle, most lassan eszméletre térve, ugyanúgy csámcsog, mint huszonkét éve, a madzagon kifeszített csengő alatt.

Ránehezedtem, visszaszúrt, hiányoltuk és öldököltük egymást, mennél többször adott igazat nekem, annál többször próbált leleplezni. Az érzelmesség kényszerei; kockázat nélkül akartam szabadságát, ejtőernyős lett és motorversenyző, rekorder a veszélyhalmozásban, megnyugtatta, ha aggódom érte, ha biztosan tudja, hogy megöl vele, az öngyilkosságon is eltűnődött volna. Alkalmatlan a kedélyes alkalmazkodásra, a kényelmetlen helyzetek mestere, mindig volt egy tartaléksértése, amire még sértőbben lehetett válaszolnom. Serdülőkorában könnyebben nélkülöztem, mint ő engem, meg kellett döntenie hatalmam, kiszaggatnia beléültetett történelmi szentenciáimat. Szerettem volna leszoktatni a hatalom nélküli mindent-jobban-tudás sértett költészetéről, melytől csak egy lépés vezet a győzelmes ész még butább trónbeszédéig, tiszta akart lenni a gyűlöletig, s így már nem is jobb, mint akit gyűlöl. Elidegenedésről beszélt, sóvárogta a hatalmat, egy icipici hatalmat legalább, aztán egy kicsivel többet, szeretett volna megtérni, cselekedni, odasózni valakinek, minden értelmiségi: titkos katona. Teleologikus állat, mint én, vagy bárki más, nem tudott együtt élni külső-belső kényszereivel, amelyektől semminek érezte magát. Talán csak szívósabban tudott türelmetlenkedni, mint nemzedéktársai, azt akarta, hogy ő: ő legyen, hiába is ajánlgattam volna neki élet és halál körforgalmát. Csak akkor szabad, ha én nem vagyok, és ha barátaim sincsenek, ezt a várost én építettem, vagy szétrobbantja, vagy elmegy belőle, vagy épít rajta ő is egy kicsit. De mit tegyen egy jószívű fiú, ha még nem tanult meg szeretettel védekezni összes apja és anyja ellen. Felülbírálta ezt a várost, a székesegyházat és a villamost, egy másik nevében, amelyről semmit sem tudott; hallgattam, ne keresztezzem friss szigorát megőszült sejtelmeimmel. Tulajdonképpen tetszett, hogy ilyen, nem vártam, hogy beüljön hivatalomba, délelőtt egy kicsit dolgozni, ebéd után egy kicsit böfögni, és felpattanni, ha belép az igazgató. Át akart szakítani minden célszalagot, bemotorozni az égi vagy történelmi túlvilágba, pedig talán csak egy vaníliaszagú gyermekkori cukrászdába vágyott, ahol jól nevelt vendégek fagylaltoznak piskótával halk zeneszó mellett.

Agyagszerkezetek között radikális tervező, a szerencsétlen tudat lovagja, nehézkes halmazokat kaszabolva magán ejt sebet. Tudta, hogy a tervezés hatalomgyakorlás, csoportok mellett, csoportok ellen, s már túlságosan is gyanakodott magára. Ezért gyűlölte a közérdekről szóló irányelveket, egyéni és társadalmi érdek könnyes egyeztetését sületlen ötletekben, amelyek végül is a főhatóságnak is ártanak, bár annak a legkevésbé. Új térrendszereken gondolkodott, s előre unta, hogy negyvenéves korában önállóan tervezhet egy márványhomlokzatú hivatali székházat. Nem tudta belülről nézni az ellenőrizhetetlen és katonás túltervezés kontár anarchiáját, korrupt véletleneit, a nyúlketrec-osztogatást mindenki pénzéből, senki pénzéből, tisztviselők tisztviselő-kedvenceinek. Végül is szálkás értelmiségi maradt, értelmét meghaladó struktúrák kalandora, aki az elérhetőnél annyival több hatalmat akar, hogy inkább nem tart igényt semennyire, s öngyűlölettel barlangkutatásra indul az öntudat krokodilusai közé.

A kérdezés terroristája lett, felettes hatóságok előtt és az álnyilvánosság közterein magánerkölcs rangjára emelte a mindenkihez szóló továbbkérdezést, elkínzott és kirobbanó tanácstalanságát rásütötte az első szembejövőre, körülötte egyetemi előadás és kihallgatószoba egyetlen szeminárium lett. Később lett néhány visszatérő szólama, amelyeket én is szerettem: a feltételezett feltételezze feltételeit; a szabadságot nem az intézmények s velük a kötöttségek átrendezésétől kell remélni, hanem gyakorolni, itt és most, saját szakállunkra, mert semmi sem félelmetes. A realizmus a fennálló elfogadása, aki az adott valóságot tiszteli, megkövült véleményeket tisztel. A valóság tehát a lehetőség határán túl kezdődik, az egyetlen realizmus: az irónia. A fegyenc szabadabb, mint a börtönigazgató, mert könnyebben nevet magán, semmi sem lehet torzítóbb, mint a félelem vagy az önigazolás. A szabadságvédelem első eszköze a vicc, a monopóliumot nem elvenni kell, hanem füstködeiből kibontani, bemutatni önmagának, megfosztani jó közérzetétől, önmaga túlhaladására zaklatni, komolyságában fölmutatni a képtelent, rendjében az összevisszaságot, elvétéseiben a szabályt, közjavában az átcsoportosított egyenlőtlenséget, a tantételben a metaforát, a szükségszerűségben a választást, az ajándékban a befizetett adót, az erkölcs ódáiban az érdekek epigrammáit, a hadvezérben a káplánt, istenben a bohócot, az atyában a fiút, a misztériumban a királydrámát, a várfalakban a beépített asszonyokat. Az uralkodó értelmiségi lehetősége: gyakorlatának és szóvirágainak szüntelen megkérdőjelezése a többiek nevében, folytonos menekülés a szerepéből, amelyből nem menekülhet. Az értelmiségi önmaga ellen nem csinálhat forradalmat, önmagában kell tehát csinálnia. Először is nézzen tükörbe; hivatásos önjelölt, rendőrre lő előbb, hogy rendőre legyen, elkötelezetten addig hősködik, amíg villájában a televíziós riporter megkérdezi, bízik-e az emberiségben, s ő fájdalmas kétségeit is jelezve, végül is rábólint: igen. Az intézmények szerkezetét, gondolta végül fiam, jobb lenne úgy vitatnia, ha előbb saját szerepeinek szerkezetén is elcsodálkozik, ha kineveti utópiáit, pöffeszkedését, pátoszát, önmagában a leendő igazgatót, aki addig kapaszkodik, míg végül olyan munkát végez, amelyhez egyre kevésbé ért, s a döntési jogok egyenlőtlen megoszlására a szükségesnél is több tudományos érve van. Ez a gondolatsor fiamat egyik nap apostoli lendületbe, másik nap kataton didergésbe vitte. Agyába építette környezete konfliktusait, de még nem tudott lemondani a jó lelkiismeret kiváltságáról; ha nagyon ragaszkodik ehhez, vagy összetöri magát, vagy hazudik.

Nem erőlködtem megmagyarázni neki, hogy egy olyan városban, ahol az emberek leghőbb vágya, hogy keresetüknek ne a felét, csak harmadát költsék élelemre, s az új térrendszerektől még nagyon távol, családonként ötven négyzetméter lakótérre vágynak, egy olyan városban, ahol tucatnyi családfő közül csak egy mondhatja magát némi túlzással értelmiséginek, ahol a fegyveres közhatalom megzavarodása rendszerint együtt jár az áruházak kifosztásával és néhány utált szomszéd följelentésével a szerveződő új fegyveres közhatalom előtt, a radikális értelmiségi vagy megtanulja a kígyóokosság paradoxonait, miközben csinálja, amihez ért, belátása szerint jó vagy rossz leliismerettel, vagy bizalmas kezelésű reformeszmékért kap mérsékelt díjazást, melyekben a vidéki mérgelődés, közhelyek merész bizonygatása mindinkább elhatalmasodik, vagy felvállalja a bohóc szerepét, amelyet azért nem vesznek komolyan, mert szélsőségesen komoly. A bohócnak muszáj megértenie az izzadt és epés járókelőket, tréfáiban tehát nincsen semmi morál, lerázhatatlan ószeres, személyválogatás nélkül felkínálja mindenkinek viseltes, de még használható példázatait, neki mindenki, aki meghallgatja, jó vevő, mert mindegyikben benne van a többi, s benne van ő maga is.

A bohóc kénytelen csepülni magát a humanisták helyett is, ha ők az ember lényegét fellengzős önarcképükben tisztelik. Kényszeresen edzi magát az éleslátás és a szeretet ellentétes tornáiban: ismeri a helytállás statisztikai esélyeit s a lélek árucseréit, de vakon rábízza magát az első szembejövő idegenre. Nem akar istenné válni az emberfaj által sem, de tudja, ha meg nem fékezi magában a terjeszkedőt, aki remekül tud ítélni, vádolni, kiközösíteni, segít kirúgni maga alól a földet. Utódaiban sem örökítheti meg magát, miért is ne tudna az egész atyafiság derűsen farkasszemezni halandóságával? Mestersége arra kötelezi, hogy kétségbe vonja az emberit minden alakváltozatában, s maga ellen is megértse játékostársait. Így váltogatva jelmezeit, magába szívja a színház játékerkölcsét: kell a király, és kell a zsarnokölő, az egyik túlzó, aki van, s a másik, aki helyette akar lenni; a sorsát viselő nép kórusa előtt kellenek a kultúra emlékezetes szerepei. Pazar és dühös jelenlétüket a bohóc gyengédebben nézi, ha már tudja, milyen fölcserélhetőek. Épp eleget bohóckodott már, hogy ne sértse, ha polgárnak nézik, s bár nem tesz magasztosan hitet minden sürgető változás ellen, szívesen kérődzene az állandóság javain, sőt ítéletnek érzi, hogy csak akkor tudja eltűrni magát, ha magának is majdnem tűrhetetlen. Megesik, hogy összetalálkozik fiával a kérdezősködésben, amely a végesség tudatában akar szabad lenni a kultúrára és a kultúrától. Egy görbe pillantással eltekint attól, aki forradalmárként mutatkozik be, s azért dönt meg egy rendet, hogy azután ő írhasson alá rendeleteket: kezdhette volna ezzel is, kisebb lármát csapott volna. De a bohócnak is odatapad a szeme arra, aki tudja, hogy az emberi nehézkedés s az intézmények nyomatéka ellen a forradalom: kőgörgetés fölfelé a hegyoldalon, s a világ erkölcsi munkamegosztásában halálos szelídséggel terjeszti a szellem botrányát, aki mindenkinél szívósabban kérdőjelezi meg önmagában a félelmet és a hatalomvágyat, s a szeretet offenzívájában veszi birtokába társait, aki a többiek színe előtt maga világítja át zárkózott és sekélyes titkait, s talán csak azért szabadabb annál, aki másoktól fél, és éppen ezért bántalmazható, mert szabadságvágyának terrorja minden egyéb terrort fölülmúl, akinek az utópia az a testi-lelki figyelem, amelyben a polgár is némi iróniával túlnéz művein és törvénykönyvein, s így ébrenléte szédülő kibontakozás természetes elmebetegségeiből, akit így örökös építkezésben-bontásban holta után forradalmárnak mondhat az emlékezet, de magát sohasem merné annak nevezni, mert maga sem tudja, hová kapaszkodik, a létrát elrúgva maga mögül, naprendszerek és sejtrendszerek közlekedése felé, a gyilkos fényözön felé, melyben az öntudat deszkabódéja elég, e sors-ábra után nézve a bohóc szeme is káprázni kezd, pedig nagyon emlékeztet egy didergő kisfiúra, aki kora reggel mezítláb, elkékült szájjal és dadogva mondja félelmetes álmait, s kiflivéget mártva kakaóba, csak anyja és apja közt enged fel, de néhány falat után kijelenti: nem akar többet óvodába menni, mert ott rosszaságnak számít az is, ami tulajdonképpen jóság.

Itt fekszik, akiért helyemen maradtam, kicsit felesleges, kicsit unalmas üzletek céloka, szemalja, szájzuga még sima, de lassan bevési magát dédapám eszelős fejszobra, családépítők és fenntartók között valakinek gyújtogatni is kell, ha mást nem, az értelem sátorát, hogy a történelem vékony talaján, a mérgeződő légréteg alatt metszőfogait csikorgathassa. Alvó arcát nézem a kórteremben, felhúzom sovány mellére a könnyű takarót, a szívós bohócok kopaszabbak, kövérebbek, a belátás a trombózis lepedőin születik. Elmúlt a forradalmak ideje, a kórteremben csend van, egy bólogató ápolt szalonnahéjat rág, a szomszéd ágyból nézi fiamat. Elfogulatlan valószínűségeimből nem lehet sehova elindulni, csak a következő szívütés felé, ide megérkezni kiürítkezés szövődményes daganatok közül. Isten, ha van még, ironikus, de igazán majdnem csak ő, az én fiam még egyáltalán nem az; kapaszkodjon egy bizonytalan ujjba, mielőtt elengedné.

Tagadva bármely kisebbség jogát, hogy a többséggel rendelkezzék, szerszámaink forradalmával együtt jár a kapcsolatoké: előbb a hűbéri jog, később a magántulajdon, majd a hivatali tekintélyuralom ellen. Nemes, tőkés, értelmiségi hivatalnok, a színészek egymás nyomába lépnek, de a monopólium színjátékát fenntartja az egész kultúra, fegyvereivel és álmaival, iparával és szertartásaival. Az antropológia hosszú forradalmában kiépül egy felismerés: a történelemnek nincs megoldása; nem akarhatunk egyebet, csak az antropológia hosszú forradalmát. A baloldal lényege az egész fennálló kultúra gyakorlati kritikája a technikától a filozófiáig. Nem avulhat el, csak érvet és szószólót cserél, korhoz kötött tévedéseit áttöri, a baloldal a szellem évezredes folytonossága. A társadalmi forradalom addig a lehetetlen célig tart, amíg minden állampolgár nem lesz egész életével vállalkozó. Ha a forradalmi ész a hivatali gépezetben ismeri fel a közakaratot, tévedésével hosszú időre szentesíti két ellenfelét: a mozdulatlanságot és a vallást. A monopólium szerelmes a rendbe, de álmos zűrzavart teremt, szüksége van teológiára, hogy önarcképe és a köztapasztalat közé a hit tegyen egyenlőségjelet. Az általánosított hivatal főműve: a nehézfejű, óvatos hivatalnok, akit minden, ami nem hasonlít hozzá, ingerel, s a döntési jogok megosztott cseréjét elhárítva, önként bebörtönözködik.

Új technika: új egyenlőtlenség; az igény elébe vág a gépi teljesítménynek, s ha az új értékből csak kevésnek jut, azok nem a gyengék lesznek. Kilépve az éhség századaiból, az erőművek értéke csökken, a jelenidejű szabadság mindegyre sürgetőbb. Újabb dolgokra várakozni, hogy az ittlét ne legyen szorongató, nem okosabb, nem butább, mint a feltámadásra várni. Az autópályák hálózatával nem épül együtt a kapcsolatoké, a játékszabályok fejlesztése előbbre való a gépesítésnél. Remény és kockázat egyensúlyát továbbemelve, a baloldal nem érheti be a fogyasztók kommunizmusával, amely célnak ábrándos, ábrándnak szegény. Készenlétet akar, hogy minden játékos tanulja meg átélni szerepében a teljes emberi drámát. Ehhez kísérleti dramaturgia kell, amelyért mindenki felelős. Nehéz kigyógyulni egy századból, mely kezdetleges törvényfogalmakat bálványozott, a felelősséget a polgár lelkiismeretéről intézményekre téve át, s a kollektív harciasság békében költött jelmondatait őrtornyokkal körülvett táborok homlokzatára írta. A korlátlan nemzetállamokban szentesített csoportérdek kisembereket biztatott, hogy kinevessék az önuralom törvényeit, s kipróbálják, milyen könnyű testületük jelszavaival a másik ember arcára taposni. Nem csak az intézmények felelnek szorongásaimért, azok is az intézményekért, ha félve tisztelem házirendjét, végelgyengülésig a zárt osztályon maradok, pedig csak saját zsebembe kéne nyúlnom a mágikus folyosókulcsért. Szabadságomról lemondva a többiekét is veszélyeztetem, ha mindenki hivatalnok, senki sem kell, hogy az legyen, cipőmtől újságomig megszabottan, majdnem azt csinálom, amit akarok.

Nem akarom a várost, ahol lepusztult vagy félbehagyott falak között tilalmi táblák kergetik a gyalogost; nem szabad, nincs miből, nem érdemes, ahol a kirakatokból engem néznek a készruhákba öltöztetett szolgálati szabályzatok, nem akarom a várost, ahol minden úgy marad, ahogy van, a vakolatból gyanakvás izzad, a teret megfertőzi az agyalágyult ismétlés, a járdaszélen egy szeméthalom öngyilkos alaktalanságaimra utal, nem akarom a várost, ahol annyira összehúzom magam, nehogy rám szóljanak, hogy végül ezért szolnak rám, ahol a gyengédség tolakodás, a gyávaság béke, a beszéd összeesküvés, s szeretned kell azt, ami van, mert mást nem is lehet, ahol sunyi és esélytelen arcok nyomozzák az évek elvesztegetésének bunkereit, s a többi ember zavaró közeg, a nemfigyelés tanfolyamának szemléltető ábrája, lehetőségeim cáfolata, s minden sarkon korpás vállú lottóárusok jelképezik a transzcendenciát, nem akarom a várost, ahol munkának mondják, ha nyolc órán át forgatok egy hajtókart, vagy nézek egy üvegcsövet; ahol egy új gép többe kerül, mint egy tucat ember, ahol végül is oda megyek, ahova küldenek, s arra haragszom a legjobban, aki megkérdi, miért megyek oda, s mert túligazodom, megsértődöm a kevésbé igazodóktól, nem akarom a várost, ahol szigorítások és könnyítések tagolják az egyszerű időt, s tíz év nem nagy idő az életemben, mert egy háromszobás családi ház tízévi bérem teljes összege: nem akarom a várost, ahol az idősebbek gyűlölik a fiatalokat, mert túl sok változás történt velük, a fiatalok meg az idősebbeket, mert túl kevés változás történt meg velük, ahol a társaságban az a legokosabb, aki a legtöbb bizalmas értesülést tudja, mert aki nem tud bizalmas értesüléseket, az jóformán nem tud semmit sem, ahol a szónoklatok hálaimák, kenyerem, lakásom, levegőm ajándék, s így egész életemmel névtelen adományozónak tartozom, ahol a megnevezést kitúrja helyéből a cinkos példálózás, a megokolást hitbuzgalom, egy logikai ellentmondást megállapítani provokáció, ahol a holnap, ha nem igazolja a mát, bizonytalan időre elnapolható; nem akarom a várost, ahol az ügyintéző is tudja, hogy a következő félórában maga is ügyfél lesz, de addig elutasítja ügyfelét, mert a kérvénytől anyajegyéig egész lénye szabálytalan; ahol a sunyi ellenzékiség és a vizenyős félelem a jellem összehajló virága, ahol tanácsos szürke ruhában járni, mert pozitív összefüggés mutatkozik az öltözet és az elme szürkesége, illetőleg az előléptetés gyakorisága között, ahol az okos butának tetteti magát, hogy tudományos fokozatot kapjon, s a nyelvhelyességi hibák ajánlólevelek a felső szervekhez; nem akarom a várost, ahol amit utálok, kötelesség, s amit szeretek, erkölcstelen, ahol mindenki mindenkit nevel, hozzátartozóim ügyészek, bírák, ítéletvégrehajtók, ahol ha az egyik embert szeretem, a másikat nem szeretem, s testemnek, ha egy másik testhez kívánkozik, szégyent kell színlelnie, ahol csak annak örülhetek, ami az enyém, birtoklom fiamat, kutyámat, s táblaképeim áriáit az egyhangúan makogó dolgok között, ahol anyámnak ki kell pusztulnia a szobájából, hogy lányom férjhez mehessen, a geometria egymás gyűlöletére tanít, ahol lábujjhegyen surranok a házfelügyelő ablaka előtt, de mégis mindennap tudja, hogy mikor érkeztem haza és ki jön hozzám látogatóba, ahol én és a lakásom kölcsönösen birtokoljuk egymást, kettőnk közül azonban a lakás értékesebb, s a dolgoktól, mert kevés van belőlük, míg élek, nem szabadulhatok, ahol az az enyém, amit megeszek, ezért tömöm magam, hízelgek, habzsolok, s tudom, hogy a szomszéd házban egy hozzám hasonló hiány ugyanígy fél és habzsol alattomosan.

Olyan városról képzelődöm, ahol a cselekvés axiómája a változtatás, jogom van környezetemre, nem én vagyok érte, nekem udvarol a város, s rólam csak velem megalkudva lehet dönteni, ahol a közösség értelmi fogyatékosságnak tartja a hatalom oszthatatlanságának elvét, s derűvel nézi vezető csoportok tündöklését és bukását az irányítás polcain, ahol nem kell beérnem azzal, amit juttatnak nekem, s védhetem anélkül is érdekem, hogy közösnek hazudjam mindenkiével, társaimmal én is elbocsáthatom az igazgatómat, nem csak bennünket ő, s a polgármestert ideiglenes köztisztségére munkahelyéről szabadságolják, ötleteim jogán vagyok reformer, nem azért, mert fölhatalmaztak rá, ahol a szűkösség nem von szögesdrótot foggal-körömmel védett egyenlőtlenségeink köré, s a ráeső köztulajdon-hányad mozgatásával az utcaseprő is szabályozhatja a nemzetgazdaságot, ahol nem kell támogatnom közpénzekből elbizakodott tisztviselők kapkodásait, nincsenek illetékesek és kívülállók, nem rejtjelesítem szaktudásomat, s mert minden döntési esély kedvez vagy árt valakinek, tévedéseimet földerítő szabályrendet igényelek, velem szemben is szabad városlakót, aki a részvényáthelyezéstől az otthonába bekapcsolt elektronikus szavazókészülékig változatos közvetítésekkel nyilváníthatja akaratát, ahol, mert ölni senkinek sincs joga, nincs halálbüntetés, s biztonságomat nem a fegyveres erők, hanem a közösség gyors reflexei védik, ahol a kabáttolvajtól az áruházigazgató megkérdi: miben szenved még szükséget, kíván-e hitelre vásárolni, s a nyilvánosság szeme kezdi fölváltani a büntető törvények erejét, ahol képzavarokra hivatkozva senki sem hozhat ellenem ítéletet, s mert nem kell félnem a tekintélytől, nem kell hazudnom sem, ahol a szerződéskötés sportszerűen mérsékeli az elvaduló csoportmérkőzések tékozlásait, s az iskolás gyerek is kineveti a következetesség gorillapátoszát, amely két játékos közül a melldöngető győztest magasztalja, s a kiterített vesztest leköpi, ahol nincsenek titkok, amelyeket kémek kifürkészhetnének, a hivatalos tárgyalások jegyzőkönyvét bárki megtekintheti, sajtóértekezleten minden kérdésre válaszolva csak magánvéleményemet mondhatom, s gondosan észben kell tartanom, hogy a disznóiskolában az első tantárgy a retorika, ahol az újságok címoldalán a gondolat fölfedezései állnak, a közösség a különbözést jutalmazza, senki sem írja elő, mit kell szeretnem, utálnom, ahol a gimnáziumot másképp vezetik, mint a csirkefarmot, s a tanár csak annyiban tanít, hogy megosztja érdeklődését a diákokkal, ahol gondolatát mindenki kinyomathatja, ahol határainkat szentségtelenítve mindenki mindenkit megszólíthat, hogy társával eszmét cseréljen, az egész utca egyetlen faliújság, a járdára mindenki festhet, a köztereken zene szól, a városlakók környezetalakítással kedveskednek egymásnak, minden látható anyag szobor, a test stilizációja udvariasság, otthon ülni nem erény, ahol nem azért töltöm az időm, hogy esténként lakásom ajtaján a névtáblámat megszemléljem, és egyesítve aggodalmainkat egymás börtönőrei legyünk, ahol inkább magamat sem tisztelem, hogy másnak se kelljen hízelegnem, s inkább viccelek a temetőben, mint hogy vezényeljek az iskolában, ahol az apológiát önelemzéssel, a törvényt hipotézissel, a hitet jövőkritikával, a szózatot körkérdéssel, a vezércikket epigrammával, igazamat ellenfelemével, önérzetes kakaskodásomat saját karikatúrámmal igyekszem fölcserélni, díszünnepség helyett inkább farsangolok, s vidoran bevallom: semmi sem tartozik hozzám, csak a meghalás és az egész világ.

Baloldali várost akarok, egy önmagát lebontva helyreállító, szétkaparva összefoglaló alany milliószoros társalgását az emberi kockázatról. Elvetemülten jelenidejű túlvilágot, amely nemcsak gondolat: gondolkodás. Ahol a várostervezés szabadságharc a tagolatlan, süketnéma tér ellen, s a városlakók megtanítják vágyaikra a dolgokat, kibélelik testük ágyazatát emlékeikkel, bíráskodnak szerveik meghosszabbítása fölött, kicsikarják a tér új lehetőségeit, s lefordíthatatlan mosollyal bújnak kultúrájukba, egy föltételes igébe öntudatuk s a mindenség városában egyenként kigyulladó naprendszerek között. Így törékeny csarnokaik ismétlődő és szabályos üzenetek az idomtalan hiányából anyagtalan anyánk felé, aki a feltevések szobájában dideregve zongoráz egy olcsó kis dalt az idei képletéről. Hajlékony, porlatag halmazok fölé váratlan, karcsú formákat akarok, amelyek önmagukat is kétségbe vonják továbbfejleszthető lehetőségeikkel. Várost, amellyel lakói megajándékozták magukat, hogy általa vitatkozzanak és szerelmeskedjenek egymással, s benne közlekedve az emberiséggel közlekedhessenek. Tárgyaik nyelvén megállapodtak halottaikkal, mit adjanak tovább utódaiknak, s kilincseiken gyász és sértődés nélkül fognak kezet elsuhant dédapáikkal. Ahol csak az marad meg, amit a derű megóv, s az újítások idegenforgalmában nincs határzár a lelemény előtt, s ez megerősíti az élet édességét, amelyen kívül nincsen más, csak egy csökkentlátó gyermek szipogása. Olyan utcákat akarok, ahol a járókelők szeme elárulja, hogy történt velük valami: összerándulhattak a létezés rakétakilövéses görcseiben, és kinyújtózhattak a temető langyos előzményeiben.

Apám kátrányszakálla, fényezett sonkafeje emelkedik ki egy pillanatra a trónszék támlájából. Arcát fölfújja, rövid szónoklatra készül, égő szivarral rajzolja levegőbe elhatározásait, talán a vállamra teszi a kezét, de férgektől hemzsegő szakállára irányítja tekintetemet. Kora reggel homokfutón indul az építkezésre, szakállát markolva visszanéz, utánasettenkedem, fejem szagolja, én a bőrzekéjét, érzékenyen dünnyög, a zászlórúdon künn a hó, az asztalon csillog az abált szalonna. Ebben a gyíkbőr albumban vannak a házai, mind felépült, ahogy megtervezte, apám agyában, mértékletes, olykor nekilóduló gondolatai között járok naponta. Hetek alatt végez egy bérházzal, sztrájk előtt ordít, de fizet, erődöt épít fejünk fölé, vacsora közben félfüllel hallgatja anyám dallamos csobogását, otthona körjáratainak bizonyosságát, a nagy, fehér kuvasz a folyóból hússzor is visszahozza az eldobott faágat, reggel, amíg a borbély borotválja, letekint a teraszról városára, már a legtöbb utcában egy-két házon márványlap őrzi a nevét, meg egy kis rézlemez a városháza tanácstermében az esküdtek asztalán. Vörös köpenyben lép ki a hálószobából, törzsdöntögetést végez, karját lengeti, anyám elúszó szemmel fekszik az ágyban, hullámzó síkokból néz utána, reszket a térde. Apám szeleteli a pulykát, réznyelű pecsenyevilla van a kezében, mindjárt végez a sülttel, s engem húz maga elé. Gyűrűs, szőrös keze kinyúl a dolgozószobából, és behúzza a szobalányt, az ebédlőajtó homályos üvegén át látom, kirázza szoknyájából, begörbített térde alá nyúlva hasára emeli, a birsalmasajtot és diólikőrt túlságosan is kedvelő személy köldökig érő vörös szőrzete családi örökség. Apám feje mint a rézszamovár tanácsülésről jövet, a polgármester nevét pöfékeli, dúskál a becsületsértesekben, vastag hátáról egyenként hullanak le a jóllakott piócák. Föltartott keze minden ujja között csillagszóró ég, hasát behúzza, táncra kéri húgomat, három ütéssel kiröpíti a borospalack dugóját, megint hírbe hozták egy nővel, panaszolja, anyám együttérzően mosolyog. Hátul ülünk anyámmal a kocsiban, apám a kocsis helyett a bakon, istennel tárgyalt a templomban, platánok alatt robogunk, ostorára rászáll egy szitakötő, könnyűek vagyunk, mint a szódavíz. Apám a gallérom szorongatja, előre-hátra döntöget, „Ezt merted?” ordít, a földbe taposna, letépi a függönyöket, a harangszótól elcsitul. Lezökken a zongora mellé, rákönyököl a billentyűkre, a havas kertből a mennyezetre verődő fényben a poros húrok füstölögnek. Már hússzínű sivatagban járkál, sötétkék, tüskés vaserődök emelkednek ki a homok alól.

Mi ez a súly a mellén, kérdi, s ahogy megérintem a homlokát, először csak az ujjaim fogják föl a hűvös veríték és a ritkuló érverés táviratát: ennek a széteső tömegnek az ágyon már nem sokáig mondhatom: apám. Addig is, míg vissza tud nézni rám, percenként szólítom. Nem akarom, hogy egyedül haldokoljon a kórházi elkülönítő fehér bádogfala mögött, nem akarom, hogy lefűrészeljék koponyatetejét, s felvágják hasát, csak hogy okirat igazolja, távozasáért senki sem okolható; retteg a kórháztól, el sem engedné anyám kezét, a családi oltárkép sérthetetlen. Az orvos beharapja száját, amíg megleli apám karján a vénát, anyám szorítja a gumikötelet, az ötödik percben apám kipirul, homloka száraz, lába fölmelegszik, öntudata is visszajön közénk. Egy homokzsák volt a mellemen, panaszolja, citromos teát iszik, s izgatottan kérdi, meddig kell feküdnie. Rengeteg dolga van, megindítani egy új építkezést, felszólalni egy bizottságban, szabadalmaztatni találmányát, mely az ő nevét viseli, megpróbál felülni: lerántja az olvasólámpa falikarját. Kis idő múlva közelebb int, és fülembe súgja, „meghalok”, tartózkodó kíváncsisággal figyel, talán szégyelli, nem tiltakozom. Valamit még mondania kell, mielőtt elbocsát, „Látod, fiam, milyen semmi egy ember élete”, már nem fontos neki, megértem-e, leveszi rólam tekintetét, s óvatosan mosolyog, mint akivel egy rendkívüli hírt közöltek. Egyetlenem, mondja anyám, tág szemmel nézi ezt a nagy arcot, amelynek minden borulata természeti csapás volt az ebédlő asztal fölött, ezt a feketedő fogsort az aranyhidak alján, az inget tépkedő ujjakat, nem mulasztják el többet fejfájását. Szemébe néz, elérhetetlen idők színháza, búcsúelőadáson magának játszik a rendező, akinek fölmondtak. Aztán egy fuldokló torokhang, már nem is apámé, nyelve visszagyűrődik gégéjébe, szívhangját, lélegzetét se hallom, minden fiú kíváncsi apja halálára. A szomszéd szobából benyit az orvos, „már innen látom, hogy halott”, kicsit büszke, hogy már onnan látja. Anyám vékony hangon tiltakozik, hallgatunk, s már csak annyit mond, „az előbb még élt”, s ezt néhányszor, majdnem könyörögve, elismétli. Előbb csókolja szájon, aztán húzza le szemhéját, majd összekulcsolja két súlyos kezét a mellén, nézem, honnan ért ehhez; „nyomja fel az állát is” mondja az orvos, és írást ad apám haláláról. Mikor magunkra maradunk, átkarolom anyámat, nem tud sírni, csak reszket, kis nyögések törnek föl benne, néha megrándul, fázik. Leülünk apám mellé, ő a fejéhez, én a lábához, hajnali három óra, nincsen semmi dolgunk. A túlvilág első félórája kivasalja apám arcát, szája apránként kivilágosodik, már nem üt el az arc színétől. Előbb a karja hűl ki, aztán a törzse, a lakásban is hideg van, reggelre apám hőmérséklete már éppen annyi, mint a szobáé. Teázunk, megiszom apám vörösborát, anyám megfésüli, „mintha csak aludna”, mondja, kezem, ahogy lehúzom pecsétgyűrűjét, vörös, mint Ézsaué. A halottszállítók csak délben jönnek, a kerti úton sírni próbálok, csak néhány elakadó hang, folytatom utam a halotti anyakönyvi kivonatért. Apám még az a hűvös tárgy odabent, az alig átnedvesedett ágyon, és néhány hivatali teendő, jövő héten már semmi se. A városházán kicsit várnom kell, hogy bejussak egy rózsás, szőrtelen arcú fiatalemberhez, vegytintával bejegyzi apám nevét az asztal nagyságú halotti anyakönyvbe.

A temetőben megkondul a lélekharang, s kezdődik a búcsúparódia, a végtisztesség pop-giccs-karneválja, egy életrajz utolsó társadalmi eseménye, amely már csak a hátramaradottakról szól, értetlenségünk hódolata a tény előtt, amelytől csak egy tükör választ el, átnézni nem lehet rajta, de megtekinthetjük benne, hogy áll nekünk a gyász. Apám legjobb ruhájában még egyedül vár a ravatalon, mintha születésnapját ünnepelné. Orra fölött kidudorodik a selyemterítő, tolvaj kíváncsisággal nyakkendőjéig lehúzom. Ajka ugyanolyan sárga, mint a homloka, kényelmetlenül, elcsukló nyakkal fekszik, ahogy az akasztottak, a viaszrózsák, papírlevelek, a műanyagból és drótból szerkesztett örökzöld holtíve alatt. Kifényesített cipője mellett a horganyzott öntöttvas-állólámpában erőtlen hunyorog a légypiszkos villanyégő. Körülsétálok apám szobájában, a sarokban félrebillentem a nyolcágú falikar gyertyaégő füzére alatt az előreduzzadó szürkésfekete kárpitot. Mögötte egy másik hulla tartalékban, alatta egy harmadik, sorukra várnak, másnak is kell a hely a búcsúágyon. Erjedő húsának gyenge illatában a fekvő test magánya még töretlen. Rajtam kívül csak egy ferde képű, nyáladzó temetőőr áll a ravatalozó ajtajában, s szakszerű pillantást vet rá, mint cukrász a tortájára, melyen már rajta van a cukrozott eper és pörkölt mandula, nincs vele semmi dolga: a nyár végi nap eldőlt oszlopában, tányérsapkája zsíros ellenzője alatt elfogyaszthat egy vajaskenyeret. Tíz perc múlva kétfelől támogatva botladozik anyám utolsó randevújára urához, akinek már végképp nincs semmilyen mondanivalója számára, aki most ugyanúgy elrejtőzik a könnyű nyári takaró alatt, mint amikor ő mosdás után hónalját és ágyékát beillatosítva közeledett az ágy felé, majd fölé térdelve és lerántva arcáról a takarót, a viszontlátás fecsegő örömében, súlyos emlői kihegyesedő bimbójával megkereste és betapasztotta a száját. Csak éppen az ő mellein is elvégezte munkáját az idő, csak éppen ehhez a könnyű nyári takaróhoz nem mer hozzányúlni, csak éppen ezt a szájat már nem kívánja megcsókolni, inkább talán a homlokát, amelynek hűvössége természetesebb az ajkának. Megérinthetné az üregébe süllyedt szemhéjat, két elmerült keménytojás két csodálkozó ítélőbíró helyén. Végül is lehúzza apám borotvált arcáról a leplet, és mint egy pontos ökölcsapástól, sírni kezd.

Mert nem hiszem, hogy csak egy kabátot látok, amelyet tulajdonosa, hogy betérjen a gazda házába, az előszobafogason hagyott, mert minden pillanatom terv és döntés, míg ide nem jutok, a természeti tárgyak se előre, se hátra meg nem hosszabbítható jelenébe, mert eszméletem folytonos szétsugárzás, apámé pedig, akár kikapcsolt televízió képernyőjén a fény önmagára zsugorodó és végül elenyésző pontja, mert támadó, és mindennek, ami van, megszállására hajlamos eszemmel nem tudom követni visszavonulását, bár sok halottat láttam, és majdnem mind megnéztem, apám fekete házából, a legnagyobb nevetség templomából, e rothadó bölcsek köve mellől, a világvége mezsgyeoszlopától, ettől a mennyezetes ágytól, amelynek viaszrózsa baldachinja alatt valamikor én is helyet foglalok, csak tudatlanságom szédületével jöhetek el, és hogy csak egy kevéssel többet tudjak adottságaimról, mint a villanypásztor drótkeretében legelő ökör, amelynek nemsokára egy különleges teherautó magasított oldaldeszkájához nyolcadmagával hozzákötözik a szarvát az utolsó utazásra, amelynek jelentőségét a vágóhíd állatorvosa szerint az ökrök nem érzik meg, s hogy hátralevő választásaimnak tíz ujjal szorítható zsinórmértéke legyen, legalább egy-egy pillanatra tudnom kellene, mivé leszek e faggatózás elvillanó többlete nélkül, látogatóimra és érdemeim fölsorolására várva itt a tömjénszaggal föllángoló két kandeláber között, s mivé lett apám, véletlen és testvéri előképem, ez a puha halotti maszk, ez a domború és elkeskenyedett, de mégsem egészen természethű arcmása múlt-heti önmagának, ez a szürkületi figyelem, ez a ránctalan végérvényesség, ez a görcstelen befeléfordulás, ez az elfüggönyzött vetítővászon, ez a sérthetetlen itt-nem-lét, az énnek mondott bioelektronikus varázscső káprázatainak elvonulása erről az égő álarcról, ez a széttépett függetlenségi nyilatkozat, egy páratlan szolgálati szabályzat valamennyi pontjának érvénytelenítése, ez a tökéletes egyezés gallérjával, az óralánccal, amelyről leszerelték a zsebórát, ez a térelem, amelynek nyakkendővel takart fennsíkjára éppoly biztonságosan rá lehet állítani egy pohár vizet, mint egy asztallapra, ez az áramtalanított huzalcsomó a koponya csontkosarában, amelyhez hozzákapcsolva az elektroenkefalográf már csak egyenes, sima vonalat ír, ez a behomorodása minden felületnek, amelyre a nehézkedési erő hat, az átmeneti hullamerevség után ez a szederjesedő hát és fenék, ez a kizöldülő hasfal, ez az elszabadult nyári rothadás, ez a bontási anyaggá nyilvánított lakatlan ház, amelynek minden szétszerelhető alkatrészét elhordják az új tulajdonosok, ez az állampolgár, akire már nem vonatkoznak a törvények, ez a megismételhetetlen indoka a zsebnaptárban egymás mellé került telefon-hívószámok társulásának, ez a koporsón föltüntetett név, amelyet minden verseny indulólistájáról sietős tollak kihúznak, asztalok és ágyak megüresedő helye, amelyre előbb-utóbb odaül vagy ráfekszik valaki, ez a hosszan tartó kérdezősködés, amely megtalálja egyszer s mindenkorra szóló válaszát, tapasztalatok városa, amely egy szempillantás alatt sivataggá változott, ez a nagy teljesítményű programkönyvtár, amelynél most már egy giliszta is többet tud ez a kalandor írógép, amely egy mondat közben megállt, s egy óra múlva elvermelt trágya lesz, ez a kiállítási terem, amelynek falairól a képeket leszedték, ez a vásártér, amelyről elvonultak a mézeskalács-huszárok reszelt fogú, báli fényben támolygó cigánylovakon, ez a szomorúfüzek és feketefenyők koronáiba fölszálló szénvegyület, fecskék és pillangók légi kikötője: ha bármit megtudnék erről az odaátról, apám birtokáról, ideát is minden megváltozna, de mert az egyetlen hiányzó szót, amelytől megnyugodnék, még ő sem súghatja fülembe, toporzékoló ökör maradok, s a legokosabb, amit tehetnek velem, ha növelik a terelődrót áramerősségét.

Kőliliom, kőszőlő, kőangyal, zománcos arcú, sziklatörzsű Krisztus, pajzsára hanyatló kőatléta, táncoló, ruhátlan kőleányka, gyertyának-virágnak apró kastélyok, citadellák fehér márványból, sírjára zöld bánattal visszanéző bronzfej, feketemárvány házaspár ünneplőben, nyaklánccal, nyakkendőben, homokkő vezérezredes váll-lappal, két csillaggal, piros ajkú kőfényképek, tartóshullám, gyémánt nyakék, két puskacső, két ásónyél alkalmi keresztnek összekötve az utolsó háborús évből, ápolt és elfelejtett halottak, a gesztenyesor alatt városom huszadik századi történetének díszpolgárai, elején a Lipót-szalagos grófok és a Mária Terézia-rendes lovassági tábornokok, bankvezérek és bányaigazgatók, polgármesterek és kincstári főtanácsosok, kanonokok és hírlapkiadók, aranyozásukat vesztett, embermagasságú sírkövek alatt, folytatólag ugyancsak tábornokok és tanácselnökök, rendőrkapitányok és főügyészek, vezérigazgatók és főosztályvezetők, akadémikusok és állami díjas művészek, frissebben aranyozott, derékig érő kövek alatt, már kezdik az újabb címek is megkapni zamatukat, átélem a feliratok transzcendenciáját, kővirágok mellett szóvirágok, csapong az emberi pátosz a madáretetős tölgyek alatt, mind örök példát hagyott ránk, a síron túl mindenkit elkísér szeretetünk, sorakoznak a felejthetetlenek, lábbal a sétaút felé, elnyerték fáradságuk bérét, s a társadalmi állásuknak kijáró síremlékeket, ezen kívül már semmi sem vár rájuk. Tűnődő szemleút a század számottevő címeinek sorfala előtt, tőlük féltek, őket irigyelték a temető külső utcáinak lakói. Halottaiban ünnepli magát, egyszeri költséggel és lankadó kitartással városom közönsége, mely bár odaadóan szereti a fizetésemelést, a kölcsönös hízelgés címereivel sem tudott betelni. A legjobb társaság, kis belső konfliktusokkal, mielőtt ideköltöztek egymás mellé, sértegették, különböző zárt körű csoportokból kizárták, börtönbe csukták, majd jobb híján újra kitüntették egymást, de a derékhad ment tovább, változó közjogi méltóságok és történelmi példaképek távolba mutató szobra alatt, a múltból, amely nem volt jó, a jövőbe, amely jó lesz, miközben egyenként befeküdtek ide, a temető főutcája mentén kijelölt díszsírhelyek viszonylagos előnyöket kínáló gödreibe.

Szemben a kolumbárium, a hamvasztottak lakótelepe, egymás fölött nyolc urna helyezhető el a húsz centiméter széles és negyven centiméter mély rekeszekben, így egy halottra, mivel némelyik rekeszbe a házastárs is beköltözködik, átlagosan egy négyzetdeciméter földterület jut. Városrendezőként helyeselnem kell az ipari tömegtársadalom nyomasztó térszükségletének e lényegre törően gazdaságos megoldását, a családi ház és a magánsírgödör a múlté, a korszerű halottak új városrésze már függőleges irányban terjeszkedik. A rekeszt négy oldalt körülcementezve könyv nagyságú fémgombos betonlap zárja el, rajta ötjegyű számjegy s a halott neve, se társadalmi állás, se dátum, se búcsúmondat, a rangkórság és az aranyvésetű retorika kénytelen behódolni a társadalmi igazság minden – e falon kívüli – egyenlőtlenséget itt végül is leküzdő rendszerének. Az egyéni törekvések azonban a lakásegyenlőséget itt-ott kikezdik, az egyik zárófalon, ráenyvezve, szabályellenes kőlapocska áll: „Édes, jó anyuka és feleség, nyugodj békében.” A díszítés lehetőségei korlátozottak, a kőfogantyúkon madzagon fogmosópohár, májkrém-konzervdoboz, befőttesüveg, csöpp kerámiaváza lóg, bennük szalmavirág, barkaág vagy egy csokor elszáradt margaréta, a befőttesüveg alján egy kis szürke lé, a konzervdobozban fekete bogarak. A puritán látogatók csak a gombra teszik rendszerint tartósabb művirágukat, vagy újabban a plasztikgyümölcsöt, banánt, őszibarackot, szőlőfürtöt, a barokkosabb ízlésűek ötletes térkihasználással kis polcot erősítettek a zárófalra, azon aprócska kád vagy torony áll, a szerény virágcsokor így csinosabban helyezhető el. Kigombolt gallérral, arcukat zsebkendővel legyezve megállnak az elhunyt kedves vonásait felidéző kis alkotmány előtt, itt megindultabban tudnak gondolni rá, vagy elmormolni érte egy imát. Lassan nem is lakótelep, halottak egész városa, anyag- és rendeltetésszerű, pontosan megfelel tartalmának, formai megvalósítása tökéletes egyezést mutat a lényegi mondanivalóval.

A hamvasztottak falától jobbra elvadult temetősarok, egy régi kertész növényritkaságai a kaszálatlan fűben, kínai lonc és kékszakáll, cserszömörc és foltos levelű japánsom, nyugati tuja és keleti mahónia, liliomfa és pompásciprus; 1945 januárjának halottai, többségüknek nem jutott sírkő az ezüsthársak és a zizegő szomorúkőrisek alatt. Huszonkét éves tüzérzászlós; a harckocsi félresöpörte a hevenyészett barikád kockaköveit, s a tornyába kapaszkodó géppisztolyos katona oldalba nyeste a tüzérzászlóst, aki előzően hordozható páncélököllel az ő barátját találta el egy másik tankon. A topográfiai véletlen és egy pontatlan célzás megkímélhette volna osztálytársamat, látom szép arcát, ahogy az iskola tánczenekarában hosszan pergeti dobverőjét, s előrehulló haját hátraveti, mikor a cintányérba győztesen belevág. Mellette egy öreg zsidó, akit a szennyvízlevezető cső mögül intettek elő a csipogó lámpával arcába világítva a pincében igazoltató nyilasok, irata ügyetlen hamisítvány volt, a Miatyánkot még el tudta mondani, de az Üdvözlégy Mária már nem ment neki, ezért a pince közepén le kellett engednie nadrágját, s mivel öreg nemi szervéről feltűnően hiányzott a fityma, az oroszok érkezésének előestéjén a temető melletti parkban egy kékcsempés gyerekmedencébe belelőtték. Itt a kisfiú is, aki anyjához kiment a porolóudvarra, mert anyja három élére állított tégla között az ebédlőszékből tüzet gyújtva bablevest főzött, fakanállal éppen belekóstolt, mikor a háztömb felett elszállt egy vadászrepülő, s egy mellékes sorozattal fejbe lőtte, amiből anyja csak annyit vett észre, ráborul a bablevesre, mely a fazék alját is átütő golyó helyén a parázsba csurog. Csupa esetleges halott, katonák és hadiszökevények, keresztények és zsidók, fegyveresek és bujdosók, várakozók és rettegők, törzslakók és menekültek, feljelentők és feljelenthetők, németek és oroszok, európaiak és ázsiaiak, emberek, akik már öltek, emberek, akik még nem öltek, emberek, akiket megöltek. Az eldőlt fejfák között, a derékig érő gazban nagy bogarak tenyésznek, nyúl rágja a sóskát, sündisznó napozik egy vakondtúráson, az élet itt túlságosan is él, egy kiránduló társaság tüzet rakott az egyik sírra összehordott termésköveken, még rajtuk a nyárson rosszul forgatott szalonnáról lecsöppenő zsír nyoma.

Ide járnak a szerelmespárok a környék hivatalaiból meghosszabbítva az ebédidőt, a vakmerők a tétovákkal, a félistenek a tündérekkel, a soványak a kövérekkel. Az áruforgalmi csoportvezetők, akiknek minden esélyük megvan arra, hogy csoportjukat osztállyá minősítsék, az áruforgalmi előadónővel, aki szerint a házasság intézménye napjainkban elavult, kifordult szemmel itt gyönyörködnek egymásban. Itt jajgat egy gödörben térdelve egy német-magyar szakos tanárnő előre-hátra csúszva a biológiatanáron, harisnyáját bokáig tűrte, hogy föl ne sértse egy kődarab, nadrágja a táskájában, kis műanyagzacskóban vizes szivacs, a temetőkapuig a természet- és szellemtudományok találkozásáról társalogtak. Ide jár a nyomozó a javítóintézetből szökött lánnyal, akit egy lábatlan zugügyvéd alagsori irodájában fogott el, ennek címe, bár rendőrségi besúgó, körbejár a csövezni készülő egyenruhás intézeti lányok között, akik visszaszállított társnőjüket, büntetésül a kollektív kedvezménymegvonásért, amíg csupaszon tiszta ruhára várt vizes fűzfavesszővel csíkosra verik. Itt rendezte be lombsátorát egy fiatal hentes, egész nap húst eszik, hogy fogadhassa a kielégületlen, elvált tisztviselőnőket, mérsékelt díjazásért egy óra hosszat zihálhatnak vállára kulcsolva már nem egészen fiatal combjukat. Illatszercsóvát húzva maga után bepréseli magát a lombsátorba egy szomorú, idős könyvtárigazgató mániás ajzottságáért időnként zárt intézeti kezelésre szoruló, betegesen elhízott felesége, mert csak ez a fiú tud boldogtalanul érzékeny szerveihez férkőzni, és beledadogja a nyugvóra térő verebek zsivajába a megváltás parázna verseit.

Ezüstnyelű bottal, kiálló visszerekkel lábán, fodros inggallérban idejárt apámhoz anyám is, kezében hozott egy kosarat, abban voltak szerszámai, a fogmosópoharat is ezüstpapírba göngyölte, a sírparcellát vékony fácskákkal ültette körül, s eléje piros padot állíttatott. Látom, hogy szeneslapáttal lyukakat ás, mályvát, virágcserepet dugdos bele, apám sírja úgy áll a többi között, mint egy kicicomázott úrifiú a falusi iskola évzáró ünnepén. Csontjai fölött egész japánkert, apró ezüstfenyő, aranyciprus, tövises rózsabokor, bazaliszkusz, kaktuszok, tudományos kertészet, hogy az év minden szakában zölden viruljon a sír. Több emeletes várkastély, különböző rekeszekkel, egyikben egy kis játékkatona, reggelenként megfújja apám fölött az üdvösség harsonáit. Ez a sír a jó lelkiismeret szobra, ilyen sír alatt érdemes feküdni, anyám huszonöt éven át minden nap kijött, fehér selyemcérna kesztűjét a vártoronyra letette, locsolt, takarított, építkezett, szerettem nézni motoszkálását, nem volt hajlandó tudomásul venni a leegyszerűsödést, formái túlélték a formátlanságot. Azt hiszem, senkit sem zavart; mikor egy öregember rászólt egy fiatal párra, itt ne csókolózzanak, ez Isten helye és a halottaké, s már indult volna a temetőőrért, anyám fölemelte botját, buta vénember, mondta, Isten szereti azokat, akik szeretik egymást, mert Isten, és itt megakadt, egy nagyvonalú valaki.

Napfényes tornyok harangoznak, ebédszag gyöngyház kupolája konyhaküszöbön álló kutyák és férfiak felett, járókájában körbetipeg, kéménye felett körberepdes az ember és a gólya fia, a hidakon arany mozgójárda viszi az összesimuló halálraítélteket, háza előtt a kispadon lekvárfőzéshez szilvát vagdal az ingujjra vetkezett sírásó. Isten lesi az embert, ember lesi a rókát, róka lesi a baglyot, bagoly lesi a cickányt, cickány lesi a pondrót, csillagok, kit les a pondró, aki a gyászbeszédek után néhány héttel nyúltagyamba költözik? Bárki mondaná, elhinném neki, hogy a pondró agyában is székel, miközben ő az én agyamban székel, valamiféle metafizika, tépelődjön léte végességén, amíg elfogyaszt. Ha ugyanaz a szem nézi őt is, engem is, hiánytalan jelenléte végtelen elhagyatás: itt gyilkol, itt porlik a kezemben, bárhova nyúlok, megfogom. Vagy mindenütt van, vagy sehol se, így se, úgy se közlekedhetünk, hollétéről a hitoktatóm tudósít, s ha sokat kérdezősködöm, az igazgatónál bepanaszol. A mindenségben van egy helyiség, ahol a teremtett állatok összejönnek, s kölcsönösen kinevetik egymást; a létszám még korántsem teljes, még kedvünkre fontoskodhatunk, de ha mindenki idetalál, feloszlathatjuk a világot.

El kell hárítani ezt a kaparást, ezt a sajgást, ezt a kényszeres bebörtönözködést a veszteség érzelmes vágószobájába a múlt cellulózvagdalékai közé. S ha az ittlét perceinek füzére elveszti minden összefüggését a képzelgés jövő idejével, ha nevek és dolgok jogtalan birtoklása az életem, kapaszkodás jogerős ítélet és elutasított kegyelmi kérvény után az utolsó zárka ablakrácsába, hogy csak erőszakkal vonszolhassanak, amikor a tárgyak elfordulnak tőlem, vagy körém zárulnak az esetleges térben, és igazolhatatlan benne minden lépésem, amikor látszólagos dolgom végeztével arra gondolok: átszakíthatnám magam előtt az érzékelés magzatburkát, akkor idejövök, akkor ide kell jönnöm. Mert ez a temető csak a túlélés őrült szenvedélyéről beszél, arról, hogy nincs közünk a halottakhoz, és egyáltalán nincsen halál, csak ez a farsang és paródia, kíváncsi tapadás agyalágyult múzeuma, ez a baromi éhség, hiúság társastánca, sorból kilépés balek humora, és minden egyéb rossz irodalom. Ezért, ha a többiek eltűrnek még a senki földjén, útján, városában, ha pénzemért kapok enni, és időmért pénzt kapok, ha a kutyatej meg a csalán meleg szaga tüdőmig ér, ha két mértani alakzatot szórakoztató kapcsolatba hozva még bonyolítani tudom ezt a kultúrát, akkor még elidőzöm egy kicsit polgártársaim között, s belenézek éhség és gyűlölet nélkül a szembejövők arcába.

Hátam átveszi a hajótest lomha rázkódásait, égkék tenger és tengerkék ég egymásra illesztett tányérja között fekszem egy fénykorong közepén. Alattam a hajócsavar ráncos, sötét folyosót húz a felszín üvegén. Keresztelőút, szél-permet-só a számon, igyekszem ellentmondani istenarcú ördögeimnek, szellős ingben egyetlen nyújtózás a lét, ez a fényezett pad az utópiába visz. Oldalt fektetett arcomról az aranyba vesző kék habzás letörli sugaras-gyűrűs kötelékeimet, amelyeknek csomópontjain adóvégrehajtók integetnek. Fogsorom nyomát nézem egy banán húsán, majd az öbölszegély kék cserjesövényét, úgy teszek, mintha ráérnék, hasonlítok egy emberhez. A kápolnákkal és fátyolfelhőkkel tűnődő szigetek hegyfalán jégomlások vájatai, porlasztják fátlan magaslataikat az idő rablóhadjáratai, mészhavas csúcsaikról, akár egy vereségről, lejjebb siklatom tekintetem, a korlátoltságig építész vagyok. Egy gyufalángnyi szabadságtól kicsit elcsábítva, kicsit betegen, viszem haza öregedő, egyre gyanúsabb életemet egy városba, melyre most alig emlékszem. Zsetonjaimat rátettem egy piros kalandra, a szerencsegolyó viszont egy fekete számon állt meg. A játék kimenetelét nevetségesen meghatározta egy szélességi és egy hosszúsági fok. Tervezni akartam egy várost, de inkább az tervezett meg engem, mint egy álmot, amelyből egyszer fölébredhetem. Minden zsebem kifordítottam, márvánnyal takartam be halottaimat, senkivel szemben sincs tartozásom. Ez a megállapítás majdnem pontos lenne, ha nem gondolnám olyan tüntetően; az érzelmes utazások megvámolják az utast.

Szélben előreduzzadó nyugágyak között heverek a jövőbe káprázó fedélzeten, tájkép a kiterjeszkedő szabadidő posztindusztriális látomásából: szanaszét önmagukba fordult, olvadékony testek, lehullanak az orrnyeregre ragasztott papírszeletkék, megadják magukat a fénynek az elnyíló combok, a bőr szülés utáni, hálós rajzolatai, régi műtétek barna hegei a sávokban piruló olajos hasakon; begördülnek, kimerevednek a száraz, eres, napbarnított lábak, magasba emelt talppal a test is kiengesztelődik, nem veszünk el semmit egymástól, nem teszünk semmit egymás ellen. A vízen járó szabadság türelmében fellazulnak az önmagukért való, elhatárolt testek, csak nyílásaik nem nyugosznak a tálcával keringő pincérek alatt: csirkecomb, fagylalt, narancslé, nemi ingerek hőhullámai az érintkező végtagokon át.

Odafönn, az első osztályú fedélzeten egy térden csúszó felvevőgépbe földre támasztott hajjal, karját tarkója mögött összekulcsolva belehátrál két bírálhatatlan combból egy diadalkapu. Majd felül a hajókorlátra, engedi, hogy nézzék: törzsén derű és kéjgyilkosságok napéjegyenlősége, pajzs, amelyet egy pillanatra széttárt ujjaim és az öregkor közé tartok. Most elfelejtem a hűvösödő szobát, amelyben két egymásba ágyazott csendháborítóból két tisztálkodó illemtankönyv lesz. Elfelejtem a szerződő felek között az engedni nem tudó kapaszkodás és a maradni nem tudó elszakadás vádaskodásait a főbb cikkelyek megszegéséért. Már kielégüléseim halandóságának örülök, egyszer én ütök, máskor engem ütnek, mindig azt, akinek jobban kell a másik. Becsukom a szemem, fejlábú állatok vesznek körül egy üres, kőpadlós szobában.

Suhognak fölöttem a fehér hasú, szürke hátú sirályok, pelyhes bélésű evezőtollaik között átsüt a nap, tizennyolc szárnycsapás után lebegő, hosszú siklás, vitorláznak a szelek ágyán. Szárnyuk felezőpontján túl könnyed törésvonal, tökéletes, kaján repülőmodellek, fekete kalapos, csillogó fejük, görbe kávájú csőrük jobbra-balra pásztáz a felderítendő hajón és tengersávon. Kémholdak, légi detektívek, hajócsavartól fölvert halért szárnyalás közben ráesnek a vízre, kétely angyalai homlokom fölött, templomos lovagok a rájuk bízott térben, amelytől engem elválaszt az idő lassan forgó palástja, halottak sziklás madárhegye koponyám mögött. Halfarkasok szárnyaló keresztje a rajongó és undok emberhús fölött, követek, de egymással nem közlekedünk. A levegő tervezte viaszos farktolluk tömörségét, ekecsontjuk ívét, puskagolyó-fejüket, semleges ékszerek a befejezett égen. Működésük hasadékmentes ünnep és vadászat, vijjogó, gyors párbajok egy fejért, egy farokért, se megszilárdítani, se megváltoztatni nem kívánják a rendet. Átrepülnek a hiányon, amely őket a nagy, kék tojás berendezésétől elválasztaná, fölérepülnek erkölcs és aljasság izzadt szövetségeinek, nem különböztetik meg magukat táplálékuktól, hogy e többlettudásért az én gyógyíthatatlan betegségeivel fizessenek. Pátosztalan mondatai az időnek, enyém a kérdezés és az ítélet két imaginárius szárnya, övék a jelenidő sétatere tápláló vizek és városok fölött, a mindenség boltjában ki választott jobban? Áthalnak fészekhagyó utódaikba és az örökidő helyzeteibe, utólagos közösséget egyikkel sem keresve. Társulni személyválogatás nélkül, szárnyalni hiányzó öntudattal, szélbe fúródó testük pilótái: tanáraim a sirályok.

Az első osztályú fedélzet medencéjében, a tengerpart védett öbleiben, emlékezetem minden strandján, a nyár akvamarin-tartályaiban a testek ráismernek őselemükre. Kultúrsivatagok kényszerjárataihoz szokott lábuk visszaemlékezik egy régi közlekedési szabályra: mindenhonnan mindenhová főútvonal vezet. Delfinkor éberálma, gömbölyű világ az érzékek körül, víz, föld, levegő elkötelezetlen váltogatása, egyidejű idő: megvilágított tájkép az eszmélet félholdja alatt. Veszély és szabadulás közé nem ékelődik be a tervező ész csele, s nyomában az örök békéért örök háborút folytató biztonságvágy eredendő bűne: a történelem. Elegendő teljesítmény az ittlét, nem börtönzi be magát művei és hiányai közé a szerencsétlen tudat, önmagát a meleg sárból nem rángatja undoknál undokabb túlvilágokba. A nagy rézmennyezet alatt sötétkék magzatvízben párosodnak a testek a tér mindhárom kiterjedésével, kitanulják a mozgás lebegés és balettszótárát, kémbolygók a sós éjszaka tetején, fúrópajzsok az önfeledtség rétegeiben, egy szabadnapos részeg zongorista ujjai, aki egy kicsit buta, kicsit gyönyörű, kielégült, szőke zongorán nem is tudja, mit gyakorol.

Tisztelegjünk, hadiszökevények az otthoni strand kaszárnyaudvarán, ahol a vetkőzőből sajtfehér gépírókisasszonyok áradnak ki harcra kész balsejtelemmel, legalább a szabadság első napját karikázhassák be piros tustollal zsebnaptárukban, olajozkodva beöltöznek az egész napos műtéthez, jöhet a nap sebészkése, kimeredő keresztek a várakozás pokrócain, combjába szerelmes kéz lassú körmenete, borotvált hónalj sivatagi ráncai, közösüléshez emelt combtövek barnás elszíneződése, megadás, beismerés, jegyzőkönyv-aláírás. Hol késik a szakiparos, aki rendbe hozza ezt a testet? A retinákon Szent György lovag vágtat nyergeletlen csődörén, haja ráterül bíbor palástjára, anyasárkányok torkában véres lándzsa áll, a húsmező fölött szemlét tart a lovag, méhszájukig tüzelő asszonyok között. Izzadt kagylóikból kicsúsznak a puha testű családok; a háztartásfők még innen a nyugdíjasvacsorák és az ezüstlakodalom békéjén egy ciprusból nyírt diadalív alatt elfordulnak feleségüktől, aki alsótestét, mint hadirokkant a műlábat, elkínzott gőggel viseli. Kipállott hajlatokból egymás felé úsznak a szagok, egymás szájából esznek a szerelmesek, tömegsírból kikelve is megtalálnák egymást, hogy túlvilági strandokon lélekközelben heverésszenek. A hangosbemondónak mindig van egy utasítása, amelyet a kedély akváriumába cseppenthet, egy testnek átlagosan két négyzetméter jut, itt is utcákba szerveződik, s önvédelemből szomszédait nem is látja a meztelen társadalom. Kifejtve a hivalkodás sorba akasztott egyenruháiból, a testeken lelepleződik a domborzatpusztító idő: csuszamlás, berogyás, szikesedés, anyagfelhalmozás és erózió alkalmatlan helyeken, élettársak meghitt idomtalansága a napfény ellenkirakatában. Feltünedezik a betonjárdán az elidegenedett szellem bűnbánata: köteges izmú, tagozott barna test vonul az idő melléktermékei között. Így kell a testnek önmagát megfogalmazni így kell művelni has, comb, váll haszonbérletét, ésszel, ajándékkal érte üzletelnek a meztelenség kárvallottjai, hogy birtokukba vegyék e nyúlánk épületet, benne lakjanak, körültopogják, s a maguk elé vont ép tagok mögül egy kórházi lepedővel tetőtől talpig letakart szoborra nézzenek. Vezeklő testek fölött pillangókat szöktet a lanyha szél, az egész hírszőnyeg nevet, talán utolsó békenap, s holnap már az utolsó ítélet vagy az ősz vadászbombázói keringenek a napozóteraszok fölött.

Míg rostonként felébred a testem a sötét medencében, szorongva kémlelem a többieket: göngyölegüknek milyen hullafoltjait akarják leáztatni a jódos víz barázdáiban, micsoda félelmek parafakötelei között lihegnek, pudvás szöveteik miféle pártütéseit akarják letörölni ezek a makacs úszók, vádlott-társaim. Ha lerótták hosszaikat, köreiket, s végeztek a magukra mért lélegzőgyakorlatokkal, és ráncos sarkukat nevetségesen égre tartva a kőszegélyen fejre álltak, ha kihasították magukat a gőzös, szappanos, kén- és hússzagú zuhanyozóból; és már csak szemüket nyugtatják az egymás mellett elsikló testek egyezményes közlekedési rendjén faltól falig, alighanem ők is megkérdik maguktól: minek akarnak látszani ezek a megbélyegzett testek éjjeli ágylámpák gyér megvilágításában, ha célirányosan állva, ülve, hajlongva egész nap, valami rajtuk túl eső megbízatásban egy másik testtel összefogózva éjszakára magukhoz térnek, ha valaki tíz ujjal megmarkolja ezt a hátizmot, ezt a fart, ezt a páratlan nemi szervet, ha valakit ez a zsírtalan ágyék körülfog, furakodjon tövig, a legszorosabb őrületig, ahonnan már nem tud kiszökni, ahol rázárul minden csapóajtó és minek akarnak látszani, akik lámpafényben, rádiószó mellett alszanak el, így talán nem fogják ágyuk mellett a maszatos falat, magányuk siratófalát kaparni ezüst körömmel, mielőtt szétterpesztett lábbal kirúgnának, meglőtt katonák az ellenséges ágyon, ha ujjuk apró súrlódásai forró tömeggé dúsították éhes agyuk faliképeit, s köldökig csúszott hálóingében magára hagyva a felesleges lárvát, fönn úsznak már a kielégülés egén, mint egy önmagát fújó trombita, látszani akarnak, nem tudom, minek, úszunk az idő áramával szemben, s míg tagonként fölébredő testemet, mint egy anatómiai atlaszt tanulmányozom, lefegyverez minden erőlködés, az enyém kulcsot ad a többiekéhez, s majdnem megindítónak látom meztelen elvontságukat a nyárvégi naptól langyos deszkanapozókon.

Megkérdezhetném én is ezt a testet: mit akart? Hajtott, amikor aludni szerettem volna, marasztalt, amikor menni akartam, szembefordított ítéleteimmel, felrobbantotta határidőnaplómat, hazugságba és szégyenbe kevert összezárt boldogságom egyhangú cáfolataival. Belefeküdt mindenféle ágyba, hozzádörzsölte magát mindenféle testhez, fullasztó mintát vett a rajongó hús sokaságából. Csillárt gyújtott lakodalmai fölé, alkalmi combok közt országot alapított, vizenyős ölek fanyar ismétlődése sem térítette el a kísérletsorozattól, amely újabb eredményt már régóta nem ad. Könyörtelen úrfelmutatáskor miseruháig vetkőzve áldozott és áldoztatott, míg elhangzanak a ráismerés trágár imái, kívül rekedve milyen urat szolgált, elborult Ábrahám és Izsákja önmagának? Ki rótta rá e stopperrel mért edzésadagokat: egy másik test nyakgödrébe temetkezni, nyelvét foga közt tartani, vállán tíz ujjlenyomatot hagyni, mellét kihegyesíteni, combtövét rágni, ölében az űrrel kergetőzni? Mi volt ez a nyerítő vágta, ez a vallásos húsevés, a biztonsági zárakon, az országhatárokon át, a nemi erkölcs elektronikus kerítésein át, s közben a gyilkosság szótárának legegyszerűbb fordulatai. A könnyű nyári szeretkezések után megjött a télikabátos elsötétítés, mikor a rugós pengék oly gyorsan kézhez állnak, mikor egy csodálkozó hentes utoljára szúr, mikor a testek közt helyreáll az ősvilági egyenlőtlenség, s két beszögezett koporsó keresi egymáshoz verődve a maga elérhetetlen igazát. Torokszorítás, tenyérélütés, szép jövevények a test vadászmezőiről, száradó bőrök az emlékezet szekrényeiben, miért akarta letörölni őket a látóhatárról ez a kéz? Aki nélkül nem tudtam elaludni, aki mellett csak combját fogva ültem sétatéren és a vonaton, akinek kék gyöngyház-fültövén több illat volt, mint egy virágpiacon, akit fejem fölött sokszor megforgattam, mert boldogítóan sivalkodott, akinek összes szépséghibáját külön-külön vakhittel fölmentettem, sok választ tudok, de egy sem igaz, miért kínoztam, amíg élt?

A kékarany öbölkapu felezővonalán tolongó zöldségesbárkák közt rozsdás bója áll, fölötte sirálytölcsér forog. A parti sétányon tömött narancsfák, hátrább a dombra települt játékváros egymásra torlódó cukorüvegházai, rajtuk hajlított tetőcserépből paradicsompiros napernyők. A lőportorony árbóccímerén és a kőkígyókkal övezett rézóra-számlapon ezüstbálna hordja a várost a századok hullámain át. Ilyen várost próbáltam karácsonyi szünidőben lovas szánkázás után rajzolni, míg a cserépkályhán alma sült, s az ólomtengerészek üveggolyóim elől a zongora alá menekültek. Csuklóvastag drótkötél feszül a móló vasbikáira, szállóvendégek koponyafüzére tagolja a szárazra égett kőfalakat a nevető osztrigához, titoktartó pálmához címzett part menti fogadók szétnyíló zsalugáterei között. Korallüregből álmosan kifejlődő poliparcok, ha továbbindul a hajó, ágyukra visszaejtik magukat eltűnődve: vajon csakugyan szeretik-e azt, akit továbbra is szeretniük hol nehéz, hol meg egyszerű. Két szikla között forr a víz: csikóhalak örvénylenek a megtermékenyülés szigorú órája előtt, motorcsónak porzik a leálló hajócsavar felé, orrában vékony fiú áll, mellette felkönyököl egy borzas lány, szemrebbenés nélkül, koponyája legmélyéről mosolyog, kikötés után a zöldmoszatos kőlépcsőn vaskos combjára esik. A gyűrűző vízben mohos kövek alól ujjnyi rákok bújnak elő, széles bordájú ladikokban, orrukon datolyalevéllel napoznak északi özvegyasszonyok, fölöttük a partszegélyen föl-alá motoroznak a vastag heréjű kamaszok. Vitorlás jön vízporfelhőben, orrában halat belez egy lány, véres jobb kezében a hosszú tőrrel, bal kezében a tiszta hallal, miként egy győzelmi jelvény: integet. Bőg a kürt, már húznák a felvonóhidat, kiszállok, amire szükségem van, bekövetkezik.

Eltartott hüvelykujjal éles koponyádra teszem mind a két kezem, derekad, mint a rózsafapipám, köldököd udvaráról a gyászt elhordta a só, a fény, eszméletlenül örülök neked, mi vagyunk, ők meg nincsenek. Az egész alvilági nevű szigeten te vagy a legsírósabb táncosnő, veszünk ragtapaszt a bokádra, ékszerésznőd a főtéren talán nekem is ad szobát. Nem voltam jó, csak kiszolgáltatott, mikor a javítóintézet kőfaláról az üres utcán tenyerembe léptél. Megkínzott vízköpő szörnyek, szeretet és önzés késő középkori allegóriái, gránátalma alvadt vérbele sírfehér kockaköveken, póznákra akasztott hálón tengeri csillagok, van eper és van térzene a gyógyvízpavilon előtt az Osztrák-Magyar Monarchiából, halottainkat megemésztjük, mutasd, hogy merre menjünk. Gömbölyded könyökhajlással a fióktornyos székesegyház felé lépcsőzetesen kapaszkodnak az utcák, árnyékvető szögleteken visszhangzik minden szó és lépés, bedeszkázott kapuboltozat, kősasok közt szigonyos címer, a termek helyén ciprus, borostyán meg egy korhadt bárka; a család bevésett jeles évszámain anyás játékait űzi a fény, törött pillérfejezet alatt egy kőpadon romos arcú öregasszony nézi a kéményen száradó üres madárfészket. Áthalunk együgyű dolgokba, hadd vegyek neked valamit, rézcsatos övet, nyakperecet, fullasztó szultánkenyeret.

Az intézet kertjében, ahol kelta és avar lókoponya-, balta- és ékszerleletek fölött hegesztőpisztollyal kivágott vaslemezidomokból összecsavarozott szobor ingerelte a két irányban görbe betonpalásttal fedett iskolaépület előtt, megátalkodásom nyomaként, az erkölcsi nevelés felügyelőit, meghívómat gyűrögettem Szent Iván-napi műsorotokon, míg elénk nem dobbantál, könnyeivé tetted, hogy megjegyezzelek. Tustintától hajadig feketén, képeslap-kivágatokkal teleragasztva – melleden férfiszépségverseny, fenekeden palloskivégzés, ágyékodon királyi pár – csupa háromszögletű mozdulattal, koskürthangon rikoltozva fel-alá cikáztál, rögtönzött veszettkutya-táncban szétkergetted tagjaid az ebédlőasztalokon. Eleven csákány, kibiztosított gránát, a szökevénynek külön arca van, ösztönök hasadóanyaga üldözi záron, rácson, falon át, ki a jóakarat bekerített udvarairól. Igazgatónőd ólmos tébollyal nézte és sípszóval berekesztette cenzúraellenes mutatványodat, s büntetőzárkába csukatott. Már tudtam, hogy majd segítek, a hivatásos szökevény mindig talál árnyékszékablakot, hogy beleöklözve elvágja csuklóerét, talál homokos ellenőrültet, hogy egy ruhaszekrényben sebesre harapják egymást. Egy hét múlva már félholtan estem ki belőled az avaron, majd egy kisváros főterén kétségbeesve néztem, ahogy a szökőkút kávájának szívós folytatásaként előrenyújtod oroszlánfejjel hímzett farmernadrágos lábadat, s meztelen talpad fekete. Innen és túl a nemiség antinómiáin, ölelkezésed modora nem volt sem szabályozott, sem fuldokló: vállamnak támasztva fejed harminckét foggal, kicsit álmosan élted a merőleges fényben a kis barokk főtér virágzó ellentörténelmét.

A templomtérről odafent nyolc utcán át látni a tengert, alsó végükön hajók állnak, kőkeretes ablakukból kigombolt köpenyben néznek egy barna hát után a vajszínű turistalányok, két pálma közé szárítózsinórra vörös melltartót és nadrágot akaszt egy lány, hónaljszőre csillog a napban, elkínzott szalmakalap alól rejtőző szempár nézi, az utcagörbületből látom: gyengéd ívben vitorlás siklik a parthoz. Utcára nyíló lakás ajtajában asszony guggol a parázs mellett, vasrostélyon sül a borsozott sertéscomb, képeslapírás ideje, meleg a kő, oroszlános kapujában asztalára borulva alszik a városi múzeum őre, vállukon egy rúd banánnal apácák jönnek a piacról, vörösbort iszunk és csendet, meztelen talpad az asztal keresztrúdján nyugtatod. Tudatom megszűrt képállományából a tieid előkerülnek: megrúgom a bolti redőnyt, öklöd rágod, lapulsz, sziszegsz a repedezett hullámbádog mögött az olajos padlójú, villanyhősugárzóval fűtött helyiségben, úszóhártyás tenyereddel szorítod az ágy rácsát, öledre nyomod a szám, naptól és víztől száraz csípődbe kapaszkodom, félrefordított arcod sárkánymosolya az elúszó kék vánkoson, hátrafeszülve bokámra támaszkodsz, hasizmod két hajókötél, tükör alatt mit akarnak ezek a parázna szemgolyók, rengeteg karod és combod van, az elragadtatás kényszerzubbonyában halszájjal tátogok körülötted, adományaid édességén csak nevetni tudok, zuhany alatt fényesedsz, fejemre teszed a kezed, hogy a félig felhúzott redőnyben meg ne üssem, már csak egy kék eret látok bokád alatt, aztán csak érezlek a vason át, amelyet holnapután, hiába rágod az öklöd sziszegve, újra meg újra megrúgok. Az ékszerésznő kirakatában elpihennek a hajóroncsokból kiemelt régi gyűrűk, teknősbékapáncélból faragott skorpiónyakékek, a város angyalarcú idiótája hóna alatt sakktáblával téged is sakkozni hív, hasig kivágott selyemruhában, szemalja ötvenéves, dereka huszonöt, mintha önmagát utánozná, az ékszerésznő előttünk inog a csigalépcsőn, szállóvendégeit egy csalárd kora reneszánsz tükrön át lesi, s hajnalban az üres főtéren, a kút és a templom körül, az elmegyönge sakkbajnokkal karonfogva körbejár. A lépcsőn már közös szobát kérünk, kimosod az ingem, elterülök a kettős ágyon, miért kell, ha te beszélsz, minden szavadon nevetnem, s azon is, ha megsértődsz ezen, muszáj beléd fogóznom, hogy eltűrjem magam, félálomban is hozzád érve üdvözlet az utcán haladók lépteinek, melletted nemcsak elaludni, fölébredni is jólesik, az ékszerésznő kávéskannával kopog, nem is olyan nehéz házasodni, gondolom, amikor ingem az ablakból szárazon beemeled.

Ne nézz senkire az utcán, mondd a szépre, hogy csúnya, a fiatalra, hogy ostoba, mondd, hogy szereted a ráncaim, a karomban biztonságban vagy, és ne tedd, hogy amikor a túloldalon egy felöltőbe karolsz, nyakamon egy kockakő forduljon sötéten utánad. Szeretnék végre felszabadulni a hús gyengédségeiből, s fényudvarával elengedni tested, nézni, ahogy fejed dobálod egy idegen párnán, és kimondhatatlan följegyzéseket karmolsz egy hátra, amely fiatalabb, mint az enyém. Szeretném derülten nézni ezt a szabadfogású birkózást, mikor kényszerpályákra zárt végtagok a legszorosabb arénában kicsapódnak a szabadság felé. Belenézek rettentő geológiádba, miért nyújtod a gégéd, hogy szorítsam, szeretném sosem akarni, hogy ne legyél. Húsevő, hiú, unatkozó testek, elesettek a terjeszkedés harcterén, egy névtelen hiány ostora alatt, egészben akarják egymást, de csak részben adják magukat. Felperesek és alperesek egy kölcsönösen megszegett polgárjogi szerződés körül, mindig több jár nekik, csak azt kaphatják, amit adnak. Hangos szegények, leszakítják magukat a világról, ráfeszülnek egytestnyi darabjára, de az egyensúly titkát benne sem lelik. Erkölcsi szabályokkal lőnek egymásra, fegyverszüneti vonalakat húznak, s ájultan vágódnak el a küszöbön, hogy a másik ne léphessen ki rajta. Ürítkező nemiség panaszdala, tépett hadmozdulatok és a bosszú fáradságos épületei, elvesztegetett évek, amelyeket nem ad vissza senki sem. Ne legyek szabad, csak hogy te se légy, hízelegj, mesélj, simogass, etess, fűtsél, tisztogass, istállóba vágyom, nem a csillagok alá, félek egyedül nekivágni az éjszakának. Kínzószerszámainkkal teljes kettőnk színpada, mindennel egynek lenni, mindentől külön lenni: bolhászkodik és istenért makog két emberszabású majom. Talán egyszer magam ellen is megértelek a folyamatos öngyilkosság derűjében: a gondolat gyilkos, a test meg élni akar, barom és böllér egy bőrbe varrva, egy darabig még veled vagyok.

De most még a piacon ődöngünk napernyők és olajfák alatt, kicsapongó uborkák és paradicsomok között, beleszagolsz a lepényhalak jegelt ládáiba, alkudozol fedeles ónkupára, kunkori bőrpapucsra serteszakállukba röhögő árusokkal. Fogpiszkálóval szurkáljuk a olajban sült apróhalat, s kinevetsz, hogy fejüket és farkukat lecsipdesem, réztálcaasztalon helyet cserélnek a szőlőlevélbe és a vöröshagymába töltött húsgombócok, a könnyű, vasas vörösbortól mindenkit anyanyelveden tegezel, bámulod, ahogy a kövér és piros fezes cukrász a kövér és piros fezes cukrászinast a tojáshab fölött ölelgeti. Utánanézek egy fekete lánynak, ágyékig érő hajának és bokáig érő szoknyájának kettős palástját kifeszítve suhanó vitorláshajó, s ennek a pillantásnak már nem örülsz. A kávéház teraszán a régi kikötőben, amelybe csoda, hogy befértek a perzsaszőnyeggel rakott gályák, amíg rám várakozol, táncolni hívnak a frakkos, cikornyás szalonzenekar keringőire, kineveted az arany váll-lapos görög tengerész ajánlatait, nagy utasszállító gőzös kapitányának mondja magát, reggel azonban egy zöldségesdereglyén áll. Kalandor szédülettel járjuk a legegyszerűbb jókedv sikátorait, az esőtől fehér márványkockákon minden házban szobát keresel, hogy idegen otthonokba léphess, megtapogatod az idő múlására érzéketlen falakat, amelyek a piacra érkező hegyi pásztorok helypénzként fizetett kockaköveiből épültek porlatag nemzedékek fölé. Szereted, hogy a székesegyház körül ugyanúgy görgetik égetett agyaggolyóikat a fiúk a talpaktól kifényesedő márványburkolaton, mint félezer évvel ezelőtt, amikor már a körsugárként kimetszett fehér utcákban egyetem, színház működött, önmagukat szabadsággal megajándékozó polgárok intézményei. Mindent hajlandó vagy megcsodálni, öröm terroristája, körbesétálsz a bástyán a lakások előtt, ahol széles mellkasú férfiak vacsorálnak sok gyerek és macska között, de otthonuk zsivajából egy hang sem ér a fülükig. Becsavarogjuk a sziklás hegyoldalt, lezúdulunk a kötélpályán a déli verőfényben nyakig gombolt kámzsában olvasó szerzetesek kolostora fölött, elkábít a tenger sűrűsége, felfedezel egy öblöt, ahol egy szobornak való követ többnapi munkával felállítasz, s homorú tetején este olajfáklyát gyújtasz, mire beúszik egy apró hadihajó. Fürdőzöl a szemek jóindulatában, értelmezed az arcok vésetét és a kocsmát, ahol idegenek asztalunkhoz ülve nyomban társalogni kezdenek, sosem tolakodóan, sosem alázatosan, az egész helyiség politizál, s a tagbaszakadt férfiak, akik közül a háborúban fél karja soknak elveszett, akkor sem térnek el beszédtárgyuktól, ha a rendőr belép, s törpecéklát és jegelt fehérbort kérve együttgondolkodik a többiekkel. Feketére sült száraz hasad kifehérlett pihéit borzolgatva, combod a mellemen átvetve, egész szobát betöltő alacsony ágyunkon bizonygatod, hogy a közszabadság mértéke az emberek arcáról leolvasható, s csak akkor kedvesek egymáshoz, ha megszokták, hogy nem kell félniük. Két aggyal, négy lábbal többszörösen bejárom a nyári öröm bekeretezett színhelyeit, megérintem a pálmafa pikkelyes törzsét, szürcsölöm a tengeri virágnak nevezett csigákat, borban sült bárány és mandulával töltött olajbogyó övezi a mitológia asztalán a hatalmas, vörösre főtt rákot, amely akár egy omlatag, ízes szobor, beborítja az asztalt, kézzel törjük a húsát, acélszürke tollpehely bukdácsolt a kagylószerű térre, amelyen egy boldog tűzoltózenekar halad át talán a város, talán az emlékezet ünnepén.

A tépett álom és a kenderfüst földrengés sújtotta városba emel, amelynek omladékain tábort vert és bizonytalan időre elszállásolta magát a valószínűtlenség. Megkerülök egy eldőlt telefonfülkét, elpattant orrú kőoroszlán fekszik benne, háta még nedves a színeit váltó szökőkút hanyatló sugaraitól. Kitérek egy ünneplő ruhás, sántító férfi útjából, ágytakarót próbál ráborítani egy csupasz nőre, aki a kidőlt csillárbolt üvegtörmelékei között combjait magasba vonva talán a falomlás, talán a férje elől menekül. Átlépem a föld alatti vizelde hasadt mennyezetét, vak intelmeivel belehajol egy tőből kicsavart közlekedési lámpa. Segélykérő hangra kapom fel a fejem, háromemeletnyi magasságban egy fürdőkádban, törülközőjét altestére csavarva egy öregember áll, a kád szélén vedlett tyúk tipeg, ijedten forgatja fejét, ahogy letekint a bidé és a kézmosókagyló között megnyílt mélységbe. Az édességek automatájának minden ablaka kicsapódott, málnaszörp habzik ki fémeresztékein, elszivárog egy arcra borult államférfi bronzkoponyájáig. Romhalmaz tetején bedagadt arcú férfi jajgat egy diófaágyon, időnként a faltörmelékre térdel, egy női nevet kiáltoz, a föld alól nyögések hallatszanak. Romcukorvárak között bekormozott tejszínhabban lépkedek, hófehér patkány harapdál egy marcipánbástyát. Utazási irodák plakátjai áznak az úttesten, az aranykori ígérvényeken a szomszéd vendéglő pontyai vergődnek sötétlő kopoltyúval, patkányvadász macska nézi utálattal szökkenéseiket. Anyja kesztyűjével egy kislány halott öccse szájáról kergeti el a legyeket, szeretné kiegyenesíteni a karját, begombolni vékony mellén az inget, nevén szólítja, rábeszéli, lefoglalják feladatai. Egy hálóinges lány térdeplő próbabábuval birkózik, levetkőztetné, mögötte férficipőben áll visszeres lábú anyja, börtönnel ijesztgeti. Egy leszakadt lépcsőház utolsó lépcsőfokán boldog házaspár áll a magasban, a férfi énekel, az asszony mutogat, hívő testvéreit sorakoztatná. Víz nincs, a poroltókészülék kimerült, égő házak előtt kocsira szerelt toronyállványukon elítélten szemlélődnek az ezüstsisakos tűzoltók, még egy macskát sem tudnak kimenteni. A kórházpincéből kiszabadultak a kísérleti kutyák, koponyájukból kiálló villanydróttal, veséjükből kilógó gennycsövekkel, körbe-körbe vonszolják magukat, egyik oldalára fekszik, szétcsapja lábait, habzik a szája, másik egy téglatörmelékből kimeredő talpat nyalogat. Vakolatkupac mozdul, kisvártatva egy fej, majd egy törzs nő ki belőle, mire derékig kiásta magát, a föld alól érkező ember elcsügged, nem érzem a lábam, mondja, egy asszony odarohan hozzá, tenyerük közé veszik egymás arcát. Két lárva egy mentőkocsiból, bepólyált karjukat előretartják, véres gipszkosár a fejük, hangot is ad. Gipsztörpék, gipszsárkányok fekszenek a kövezeten lábam előtt, fénycsőpoharak, fénycsőtorták emlékeztetnek a békeidők vágyképeire, talpunk alatt ropognak tegnapi megszállottságaink, szűkös javaink elbocsátanak. Egyek voltunk szekrényeinkkel és légköbmétereinkkel, kitapétáztuk falainkat önéletrajzunkkal, fölszögeztük rájuk választásainkat, vonultunk naponta egy képzelt emelvény előtt dögnehéz jelmondatainkat cipelve. Most minden elmúlt. Még itt veszteglünk életveszélyes lakásunk előtt, aztán elunjuk őrhelyünket, s megyünk, ki merre lát, könnyű poggyásszal, kényszerszabadságon, s néhány napig még áltatva magunkat, hogy visszanyerjük az újrakezdés többfelé ágazó lehetőségeit.

Rongyszőnyegbe csavart alakok iramlanak a félelem mozgójárdáin a pályaudvar tört csarnoka felé: halott száj, csukott városkapu, a gyorsvonatok bent szorultak. Mondják, abban az utolsó tíz másodpercben, melyből a kollektív felejtés azt az öreg vasúti altisztet is kimosta volna, aki a rekedt és poros hangszórók utasítása ellenére már sohasem kérte a kijáratnál a használt menetjegyeket, csak ült, a huzattól óvakodott, az utasokat gyűlölte, s egyszer csak a végső pillanatokban felállt, megmarkolta az évtizedek óta fölé hajló legyezőpálmát, megtekintette az induló és érkező vonatokat, majd keresztet vetett, abban az utolsó tíz másodpercben, amelyből a házivetítők lassított képsorai annyi feledhetetlenül szertartásszerű semmiséget tartósítottak (mert ahogy ütött a tizenegyedik, a pályaudvar jobb és bal oldali szárnya széthajolt, leejtette az üvegcsarnok mennyezetpalástját, és ezzel egyidejűen megőrültek a távvezérlésű váltók, szabadra csapódtak a jelzőkarok, elszakadtak a féktömlők, és foglalt vágányokra robogott az elszabadult gördülőanyag, mielőtt tehát a zuhanó fémgerendák és üvegbárdok halálra nem sebeztek embert és állatot, mielőtt a főkiindulást követő hirtelen csendben, melyet csak egy öreg gőzmozdony segélyt kérő sípolása szelt ketté, a vértől csepegő vadgerlék kavarogni nem kezdtek a szétfűrészelt tetőrács alatt), abban a tíz másodpercben, mondják, egy terhes anya utánafutott előreszökő fiának, egy pénzváltó kisasszony lehajolt egy bankjegyért az asztal alá, egy szabadságos katona bevonszolt egy csaposlányt az áruszín ládatornyai közé, s a tökéletesen közömbös mozdulatok hirtelen megteltek a gondviselés talányos súlyával, mert általuk mindegyikük megmenekült. Háttérben feldúlt göngyölegeivel a leszelt homlokzatú gabonaraktár, egy vékonyodó gázfáklya ravatali gyertyája a kormos virágágyak és a ropogó árpa között, előttem a pánik arénája, kiszáradt torkú vízdaruk alatt borostásan, mészporos hajjal tolonganak a menekülők, égeti talpukat a város, míg látni falait, hátra sem néznek. Ez a város gyanús lett, ebben a talajban nem lehet megbízni, itt az egyik nap nem kezeskedik a következőért, el kell menni onnan, ahol az álom egy perc alatt halálba fordulhat át, ahol egy rakás homokon ébredünk, pucéron sikoltozó feleségünktől érthetetlenül eltávolodva.

Tankoszlop ér a hídra, hadnagyok virágzanak a harckocsik, rohamlövegek tornyán, üzemanyagtartályán, a páncélzat minden vízszintes lemezén, kinyomják sisakos fejüket lánctalpas acélszobájuk látórésén, hemzsegnek a talajgyalukon, melyek a talaj egyenetlenségeit, miként egy pokrócét, elsimítják majd, kezükben a rövidhullámú adó-vevővel madár- és virágneveket kiáltoznak. Kirajzanak a poros laktanyaudvarokról, álcázott támaszpontjaikról, erdei táborokból, megnyitják titkos raktáraikat, félretolják a kapkodó civileket, és átveszik a közigazgatást. Felejtésük úszóaknáin elsüllyedtek a szemvidító terepasztalok, a hősök és vértanúk ránctalan arcképeivel díszített tantermek, s bennük az egymást nemző szabályzatok, melyeknek fahangú látomásai csakúgy az ellángoló történelem napján kezdődnek, mint Jehova tanúié, a pillanat izgalmában szétáznak a kincstári falak, amelyeken menyasszonyi ruhás katonák ügetnek sugárfertőzött mezőkön kalendáriumi rohamra, és lepkehálós katonák csaponganak körömfájást és feketehimlőt szállító bolhák után. Vége az előkészületnek, annyi játékgyakorlat, föltételezett ellenfél és képzelt csapás után rajtuk a sor. A háború, igaz, nélkülük zajlott le, két perc alatt s egy több hetes régimódi ostrom sikereivel, a lakosság békés szándékú és fegyelmezhető, nem térdepelnek szakállas orvlövészek üszkös padlásgerendák mögött, nem kell alumíniumlemezkét kutatni nyitott szemű bajtársak zubbonyában, ölni nem kell, csak menteni, eljött a csillaghullás évada.

Azonosítás borús műveletei az oszladozó porban, megáll a rommezőn a fény, számlálom a csapás kézjegyeit a város megcsonkított testén, gyengéd és hullámos domborulatai e pillanatban alig fölismerhetők. Leltározom az unalmas pusztulás, az ostoba leegyszerűsítés találmányait: elfekvő romfalak, kettéhasított tornyok, gerezdeikre szétszaggatott kupolák, párkányzatokról sortűzzel lelőtt szobrok, kivetkező kémények, egymáson átbukó oszlopok, égre fordult kerekű, döglöttbogár-villamosok, csúszdaként a földszintig lejtő körfolyosók, falakból kibontakozó csövek érrendszere, betonból eszelős ujjakként kimeredő vasrudak, értelmetlenül összekuszált, elemeikre egyszerűsödött, idétlenül szétszerelt, idegen alkatrészekkel szükségtelen kapcsolatokba bocsátkozó, helyükről kirepített épületek, a szabályos alakzatokat a tépés, törés reszketeg körrajzaival fölcserélő halmazok, az összegörnyedt geometria gyászos domborzatai, rendeltetésük cáfolatai, ahogy függőleges kihívásainkat ellenforradalmi őrülettel magához rántotta az önmagától elszakadni soha nem tudó nehézkedés, ahogy egy taknyos pillanat szétmarcangolta a századok óta összetartozót, ahogy egy félkegyelmű bíró sorra felbontotta a megmunkált anyag törvényes házasságait, ahogy egy hülye leselkedő fölmetszette meztelenségünk zárófalait, ahogy ez a millióéves, föltóduló butaság, ez a nálánál bonyolultabbat gyűlölő akarnok, ez a gépromboló kontár, aki sosem tanulja meg összeszerelni, amit széthasít, ahogy ez a torzonborz álmodó, aki előbb-utóbb fölveszi egy őrmester rangjelzéseit, végül is szétrázta a megroppantható tartószerkezeteket, beomlasztotta az ellentmondások szövedékét, s letörölte a föld színéről a korlátlan alakítás akadályait, most fel-alá botladozhatunk a garázda anyagon, felrajzolhatjuk az engedékeny talajra paranoiánk sérthetetlen alkotmányait, megmintázhatjuk magunkat a térben, fölépíthetjük az új várost, amelyért az előző nem felel, helyenként szebb, helyenként csúnyább lesz annál, aztán majd bonyolult, nehezen szabályozható, kényelmetlen, de addig még el kell takarítani a romok alól az újrakezdés veszteséghányadát, polgártársainkat.

Ha a könyörgés szólamait használnom több lenne csupán nyelvi emlékezésnél, meglehet, már csak a mozdulatlan fényesség nyugalmát kívánnám talán eltemetett, talán elégett fiamnak. Nem tudom azonosítani a halottakkal. Sorban feküsznek a temető sétányán, fejüket a kibontásra ítélt öreg sírok füvére támasztva. Két fényképészlány jobbról is, balról is, szemből is lefényképezi előbb arcukat, majd rongyokba burkolt vagy csupasz testüket. Egy pillanatra egyesül a magnéziumláng és az ő kertilocsolóval tisztára mosott bőrük oltottmész-fehérsége. Az egyenruhás temetőszolga meleg vérű, szemérmetlen keze – elkerülve a sebszájak üveges-rögös nyílásait – jobbra-balra hengeríti városom bokájukon fémlapokkal megszámozott polgárait és szállóvendégeit, hogy villanófényben megörökített arcuk elárulja kilétüket a kései érdeklődőknek. Fel-alá járok a zárkózott és festékes gipsszobrok előtt, melyekre nem borulnak torokhangon jajveszékelő hozzátartozók, minden ismerős hajtincs, lábujj vagy mellkas – míg járulékaival ismeretlenné nem változik – tízlépésenként kifuttatja arcomból a vért. Nincs közöttük, s lassan megértem, ilyen könnyen fiam nem adja meg magát, s nem is fogom megtalálni e fertőtlenített kiállítási tárgyak között. A por és a jajgatás boltívei alatt eltűnt városomból, amelynél jobbat nem tudtam fölajánlani neki. Fényképeivel ismerkedem, jegyzeteit lapozom, s a viharlámpát lecsavarva elsötétült ablakom mögül a sarki romházat figyelem, hátha előjön vékony teste, megfoghatatlan arca a homályból.

A tegnap semmiségeit most bekeretezem, egy kora őszi csütörtök görgette igénytelen liturgiáit a város házaiban és közterein. Álltak az épületek, arcukon az idő egykedvű bélyegeivel, még nem inaltak ki a városból balsejtelemmel a vinnyogó kutyák, még nem készült megmozdulni az óriás teknősbéka, hátán gyanútlan utasaival még nem hánykolódott a földtartó cethal, még nem lőtték fel körkörös rengéshullámaikat a mélység ágyúi, még nem kúsztak föl a villámok kötélzetén a pánik léghajói, a vörös fénygömbök, még nem nyíltak árkok, tölcsérek a föld színén, és nem habzott fel belőlük forró vízzel az iszap, nem repedezett föl az utakon a megőszült szurok, nem csavarodtak össze a vasúti sínek, és nem szállt magasba, mintha a város egyetlen kéménnyé változott volna, az ítélet kormos oszlopaként a por. Még a béke titkosírásos tenyerében aludt a város, közhelyről közhelyre fordultak kiszámíthatóan az óramutatók reggel fél hatig, amikor minden villanyóra megállt.

Ismétlődéseink aranykorában ünnep és csapás az esemény. Jöjjön a forradalom, stadionok kollektív párzása, feketehimlő, ne kelljen mindig otthon aludnunk. Forduljanak ki rendeltetésükből a dolgok, mossanak lábat a diófa tetején az örökké fázékony öregasszonyok, fogdossunk idegen combokat egy marhavagon padlódeszkáján, igyunk egymás után, szívjunk el közösen egy cigarettát, támasszuk egymásnak a hátunk, és cseréljük ki gyerekkorunkat. Vetkőzzünk ki körülményeinkből, vitessük magunkat bénán, hülyén és vajúdva egy tisztázatlan úticél felé, míg el nem fárad kinn s bent a világ neveletlensége, míg vissza nem térnek medrükbe a folyók, míg családtagunk nem lesz a meglepetés, és folytonos közegünk a lárma és piszok, míg meg nem utáljuk a testvériséget, és haza nem húz a bejáratott magány, míg jogaikba vissza nem vergődnek ügyefogyott és elhasznált választásaink, mert akár mi döntünk, akár a sors, megrendülés nyomában közhely jár, és lassan helyreáll körülöttünk ismétlődéseink aranykora.

Menj a pincebárba, de ne emlékezz sötétebb korszakára, animista gőggel ne képzeld, hogy ezek a falak bármit is megjegyeztek, csak a te önkényed vetíti vissza közéjük három kiterjedésű rémfelvételeit, mert ez a föld alá süllyesztett, több rendeltetésű helyiség, ahol most egymás derekát átkaroljuk, a város egyik tudatalatti ürege: benne a letartóztatott testek rombolása az egykori alkalmazottak szabályos feladata volt. Csakugyan, gondold meg, akarsz-e emlékezni, mert itt még a zsebbe dugott kenyérdarab is nedves lett a vértől, mert kristálylemezeit, ha figyelmesem nézed a falat, sem a többszöri átfestés, sem az egymást tanulmányozó szeretők arcéle nem tüntetheti el látómeződből, mert itt a falnál állócellák voltak, melyekben két hét után már nem volt lába senkinek, az áruló törzs a fájdalom két oszlopára nehezült, és a szem nem a látás eszköze volt: sajgó üszök egy közelről ráirányított reflektor naprobbanásában, mert itt a lélek folytonosan ki akart szakadni a testből, amely a vesekő, az ideggyulladás köznapi fájdalmainak többszörösét viselte, de legrosszabb volt a meglepődés: verhetik, s nem üthet vissza, mert itt a felnőtt embereknek joguk volt felnőtt embereket vinni, szorítani, beállítani, és a kínzás gyalupadjain a fájdalom mesterművei készültek. Mert itt az emberi lelemény példázatául a fogorvos sót tömött kifúrt őrlőfogakba a kiöletlen ideg mellé, a mennyezetről lelógó kampókra akasztották férfiak szétfeszített bokáját, hogy veséjük, lágyékuk jobban kézre álljon, és kétméteres idióták öklükben morzsolták nem kívánatos fajú, eszű, viselkedésű személyek heretojását. Mert itt mindig egyszerű volt a tét: megmondani egy másik ember nevét, megjelölni egy földrajzi helyet, vagy csak annyit mondani: igen. Emlékezz: jóravaló iparosok kínpadokat építettek közepes fizetségért titoktartás kötelezettségével, tudva, hogy rajtuk nyomorgatják majd polgártársaik testét. A város történetének ezt a szégyenét nem közelítheti meg sem az ítélet, sem a magyarázat. Minden alkalmazott elkerülhette volna, hogy rongálja azt a kiserkedt vérű, érzékeny zsákot, amelyet egy órával azelőtt még épen kihívtak egy hivatali szobából, leszedtek egy szárítópadlásról, kiemeltek egy veremből, s bekötött szemmel idehurcolták, itt csupa olyan ember dolgozott, aki kisebb kellemetlenségek árán elháríthatta volna ezt a munkát. De rákaptak az ízére annak, hogy egy emberrel, aki odakint még valaki volt, itt pedig már semmi, mindent meg lehet tenni, s tetszésüktől függ, mikor ölik meg, a tanítvány villanyozószékbe ültethette tanárait, lassan adagolva az áramerősséget. Kíváncsi elmék kísérleteznek itt, mikor szakadnak az inak, mennyire ellenálló a hasizom, s milyen hangot adnak a töredező fogak, ha egy ember szájába csizmasarokkal belelépnek, mi kell ahhoz, hogy a város egyik hírneves személyisége, akiről, ha nem jön ez a közjáték, utcát neveztek volna el, négykézláb falja saját ürülékét. Kíváncsi emberek ismerték fel magukban az ölés tompa szabadságát, s remegtek együtt azzal, aki szőnyegbe csavarva, törött bordával kiáltozott a husángok dobpárbaja alatt. Szinte meghatódtak a szívósságon, hogy milyen nehezen válik meg a tudat a testtől, amelyet borotvával hámoznak. Itt tanulták a megvetés révületét: aki kezükbe kerül, féregéjszakájukban megálmodott szeszélyeiket is előbb-utóbb nagy valószínűséggel teljesíti, s kinyomott félszeme után a legtöbb fogoly hason fekve koldul maradék félszeméért.

Néha azonban volt, aki akkor sem szólt, amikor szerveit helyrehozhatatlanul elrontották; fölényük tagadásának hátborzongató példáival is találkoztak. Felfoghatatlan volt, hogy a vérben és ürülékben összekeveredő, fáklyával perzselt, savval maratott, bárddal szeletelt emberi anyagban váratlanul megjelenik valami ellenállás. Az ide-oda rugdosott majdnem-hulla, mely tudatukban az összes többi emberrel, anyjukkal, apjukkal is összemosódott, inkább egészen hullává változik, de ragaszkodik valami eszelősséghez, ami őket és létezésük minden pillanatát meghaladja. Ennek az elterülő véges halmaznak van egy távoli, imaginárius, letartóztathatatlan és sugárzó alakmása, egy elvont ábra bekerekített öntudatának legalján, amely hatalmasabb a jelenlét minden érdekénél. Ettől a táguló csillagképtől rettegni kezdtek, de ez adott erőt is nekik ahhoz, hogy a negatív mámor óráiban tovább dolgozzanak az előttük elhanyatló tömegen, amelynek, már-már úgy rémlett, korlátlan autokratái voltak. Bár pontosan tudták már a kellő nevet, csak azt akarták, hogy ő mondja ki: addig nem lehettek biztosak magukban, amíg ő nem vált bizonytalanná önmagában. Miközben napról napra fölszabadították magukat a borzongástól, amely a még csonkítatlan idegen test előtt felszerszámozott öklüket elfogta, és köré a félelem óvó gyűrűjét vonta, s miközben maguk is összenőttek eszközeikkel, munkából hazamenet elrákosodott bennük a félelem, hogy ők is idejuthatnak, bennük már minden szétlazult: az első pofontól ordítani fognak. A félelemtől duzzadtan húzták kenyérkovász-testüket a házak szögletén: az is lehet, hogy még tovább gyötrik őket, akkor is, ha már mindent elmondtak; a kínzás, akár az ellenállás, önmagáért való: két egymással szemben álló vágy a halált próbálja megtapogatni.

Kalandorok a létezés peremén: olykor helyet cseréltek; verő és megvert között boldogtalan testi bizalmasság épült a mesterséges fényű szobák egymásba csúszó napszakain. A két ember, akik közül az egyik úgy ült lovaglóütésben székére, hogy széklába a padlón heverő társának keze fejére szorult. Öklözni, csípni és kifeszíteni a másikat behatolás és befogadás istenáldotta páros csendjében is lehet. Ezek a falak látták térdelni áldozata előtt a bakót, csak most az egyszer nézzen rá, és egyetlen égő sikollyal ismerje el a létezését. Nemcsak arra vágyott, hogy ez a szabadosan mosolygó arc fehér verejtékben szétessen, de a kínvallatás utazásáról megérkezve szeresse is őt, aki lábánál felakasztva rugdosta, az őrület egyenlítői verőfényében a pincemulató kísértetei már csak a nemi erőszak halandzsanyelvén tudták egymással közölni magukat. Volt, aki istenéig hasadozva a fájdalom pergetőjében, mint a mézet, szórta magából az irgalmat kínzója iránt; a kínvallató kétféle embert keres: aki életre-halálra megadja magát, és a felnőttet, akitől a kínzás szolgálatára megbocsátást remél, akinek vérző lába elé fekhet, hogy sebét lemosogassa. Minden emberi kötelék elszaggatása után is tudnia kell róla, hogy maradt őbenne is egy csepp abból a bolygóközi hajtóanyagból, amelyet foglyában üldözött. És megszülettek hajnalfelé, mikor arcra borulva mindketten csak makogni tudtak a fáradtságtól, elemi párbeszédek ember és ember között. Talán ez volt a titok, amit nem akartak elmondani, akik ebben a pincében jártak, még az sem, akinek volt ereje kiköltöznie magából, s repült a teste fölött, ahogy a fecske az égő ház fölött, odafenn, ahová már a füst sem ér fel.

Történeteket mondtak inkább a pincebárrá visszaépített számonkérőszék egykori főnökéről, aki szeretett óvodába járni és hegedülni a gyerekeknek. Csendesen figyelt a sarokban, ritkán avatkozott a pribékek dolgába, csak a legélesebb pillanatokban hajolt előre mondhatatlan kíváncsisággal, kialudt pipájának a szopókáját rágva. Mikor végül is rá került a sor, két kedvenc segédje vitte le az emeletről: a nesztelen, ironikus ember a lépcsőn minden korlátba belekapaszkodott, szembejövő alárendeltjeinek könyörgött, ne engedjék, sivalkodott, harapott. Senki sem csapott olyan lármát, mint ő, amikor megkötözve lefektették a hideg, fűrészporos betonon, saját leleményének gépezetei és eldobott cigarettavégek között. Megálltak fölötte öten, egy idegen kíséretében, és csak ráirányították a fényszórót, és csak lengették a botokat, és csak forgatták a csigát, és csak berregtették a fúrógépet, és csak öntögették gumikesztyűvel egyik üvegből a másikba a sósavat. Soha olyan kíváncsiságot nem láthatott emberei arcán, nézték, hogy jajgat, anélkül hogy hozzányúlnának, sokkal jobban, mint bárki azelőtt ebben a pincében, ravaszkodásból is tudnia kellett: kedvükben jár, ha csizmájuk felé kapdos, sír és becsinál; emberei csakugyan ezt akarták. Nem nyúltak hozzá egy ujjal sem, de az idegen egy intésére pisztollyal öten belelőttek parancsnokuk földön fekvő testébe, anélkül hogy bármit kérdeztek volna tőle.

Föld alatti lánccsörgéssel, hegedülő bakkecskével, víg menet élén, gyanúsan, jössz füles-farkas kopciher, ingatag, álmos szövetséges, kormos szertartásrendező. Magad szolgája, máson hatalmas, lidércre várat építő, földre szegzett tekintetű, rendellenes tudással bélelt, vajákos, dőre, beteges, magadban hebegő színházmester, előtted üres cipők lépnek, osztogatsz drágakövet, amelyből reggel trágya lesz. Szőrös füled süveg alatt, láncos farkad bőrnadrágban, veres kutya vőfélyek közt fekete ménen közeledsz, kátyún-posványon keringőzve, mögötted krokodilpofák fuvoláznak és finganak. Leszállsz a lóról, vihogó hermafrodita, kínnal fizető hitetések alakoskodó professzora, táncoló medvelábad alatt füstöl és dobog a kövezet, taligakerék-szemedben ég a felbujtás törkölye, jössz a lányért, akinek betöretlen mosolya körül mindenki a helyén van. Átkelve törvény vámán-révén, veres szakállú, borzas nagyúr, elsőnek magad is becsapod, mindhiába harapod a csónakázó mocsári bábát, elmállik a húsa trombitaorrod, gödényajkad, vadkanfogad alatt. Hiába inted társulatodba, s vered malomkerék-kézzel, ha ellenkezik, a városbírót és a várkapitányt; szolgálnak, de elárulnak; egymagad zárkózott cinkosa, szégyenkeznek cselédségedben. Kancsal szemed fényudvarában hullavirág nő a kövön, parodista díszletmester, nemzedékről nemzedékre úgy teszel, mintha te lennél polgármesterünk, házigazdánk, s mi a vendégeid. Ketten, ahol egyet vernek, jössz nyergelt villámokon, lépdelsz fejetlen csődörön, gurulsz nagy tüzeskereken, segíteni a kettőnek. Kalauzolsz városunk ellen portyázó rablóhadat, szétdöngölöd műveinket az egyszintű talajon, s szennykupolát fújsz körénk. Jössz egyezkedni hét csepp vérrel, s behajtani adósságod hét esztendőre eladottakon; fontoskodó csonka beszédű, kenetes piperkőc, házaló, udvariasságból tűrünk, negatív illemtanár. Egy mosolyra készséggel hajlasz, kötelet adsz az életuntnak, böllérkést a dühöngőnek, érvet adsz barátom ellen, s józan, rendpárti közmondásokat néhány fekete-vidám, frissítő-gondolat ellen. Tévedések pénzváltója, holnapként nyakamba varrsz avas tegnapokat, de esedékes módosulásainkat naponta elnapolod. Hol istennek temploma van, te is kápolnádat, büdös leheleted üdvösségemen átfújod. Hozol magaddal balraáttól hátraarcig szellemes táborszernagy-stratégát, ortodox fegyelmi vizsgálatban kifinomult tudósokat és falkával kontár iparost, ki, ha megszólom portékáját, összeszid és orrba ver. Házat építsz ablak nélkül, haraphatom sötétségét, s ígérsz hattyútündért rézerdőn-aranyerdőn is túl, kertjében balzsamfán csillagalma fénylik, ha megesszük, okosak leszünk, üvegfejszével fogunk kősziklát aprítani, jégből kemencét rakunk, melyről a töltöttkáposzta dagadóval s a túrósbéles mazsolával nem fogyhat sosem el, s pázsitján a hiéna és a pulyka, mint két unokanővér, enyeleg. Kopott városom piacán unom moralitásaidat: felemelek egy kis tükröt, s eltűnsz, kakastorokkal rád kukorékolok, s eltűnsz, megkérdezem a neved, s eltűnsz, jobbágyodul adok neked magam helyett keljfeljancsit, elmenj innen, manó, patvar, guta dög, sívó banya, visszaharangozlak a földbe. De ha behunyom szemem, s igazamért rajongva mellszobraimra gondolok, orrom elé tojsz sietve, s mert a szívem veled határos, repesve összeborulunk.

Eltúlzott álarcokban, fölcserélt rangok és nemek köpönyegében ugrálunk és sipítozunk, te kormányzod sokadalmunkat, állok a tér múlt idejében, félezer éves mulatságok történeteivel paráználkodom, ez most a tetszetős kizökkenés, az erkölcs büntetlen kifeslésének ideje, csak ránk hunyorítsz, s ingre-házra neveletlen kockázunk. Hangzatosak a maszkagyártók, áll a festőcéh csillaga, félistenek jelmezében tobzódik házinyúl-polgár és disznópolgár a pestisszobornál csapra vert hordók, a nyárson forgó s még véresen lekoncolt ökörcsontváz körül: ilyenkor a lélek út menti csárda széltoló csőcselékednek. A piacon közénk vegyül a pörge kalapos, mohos szemű vándor, üvegbottal a kezében atlaszselyemtakarós tevehátról vezényel égre csattogó trombitáknak: törvényes urat és hitvest, szerzetest és apácát könnyű majmoskodásra biztat, sziszeghetnek zugolyaikból egymásra húshagyó kedd után. Hízott kurvák dülöngélnek az éneklőkanonok rövid combjain, ruhátlan emlőjüket bakkecskeszakálla előtt hempergetik, tömzsi keze az apát szeme láttára köldökük alatt tollaz, bogarász, csepeg a vörösbor szakálláról, akkorát nevet, mikor a bábosok emelvényén lándzsát tör Cibere vajda, s nagy süvöltéssel Konc király. Hánykolódó kanca vemhe alatt összeszíjazzuk a mérges rektor csuklóját, seggébe virágot tűznek, s körbetáncolják diákjai, üstdobbal-kereplővel bosszantják ostyasütők, tányérnyalók, fullajtárok és fogdmegek. Nyergeletlen lóhátról futtában tépjük le a kinyújtott liba fejét, lúdvértől pirosodik az ingünk, csontból összedrótozott köpönyege alatt megrugdaljuk a halál vánkossal bélelt farát. Koleraszagú sárban vitáznak a cicomás eretnekek, a lábuk közt túró disznókat oldalba rúgják; csuklyás cigánydudások képe veresedik a magas kerekű kocsikon, előttük medveviadal alatt ropog a fenyőpadozat. Horpaszukat ököllel nyomva meggörbednek az ajándék döghústól zsíros szájú szegények, jöhet az orvos eret vágni, farsangról dőlnek temetőbe. Aranyhintaja s grádicsos, gyöngyös pohárszéke mellett eleget ivott már a püspök, gyönyörködött már a távoli kolostorokból jövő sovány és mezítlábas koldulóbarátok átkaiban, lándzsavégen nézi egy őrjöngő kiközösített fejét: ünneprontásul fáklyatűzzel gyújtogatta a szalmával fedett menházat, s bent égtek számosan nyomorékok és ispotályosok. Tudja már, hogy az ellenfél leányos cseresznyefák között, patakgázlón át közeleg a város tornyokkal ékszeres álomrajza felé; s hiába keríti favázas, tarkatetős polgárházait, kövér csűreit vizesárkok és kőfalak hármas erődvonalával, martalóc népek tolonganak a földrész országutain, könnyebben ütnek embert, mint vasat, mindig csak visznek, sohase hoznak. Még állnak kevélyen a város szerelvényei, de már ostromnak való tavaszi szélben szárad a lóverejték az érkezőkön, még nem csukódnak nagy döndüléssel a kapuk, még nem rejtezik föld alá a vakond lélek, még nem kell táncoltatnia kövér lovát szurokfőző, kardfenő, rőzsekötöző polgárok, bodorított sörényű lovak és lovagok előtt, akiknek szügyét-mellét már kijelölte egy hosszú hegyű vaslándzsa, de olyat lát egy pillanatra, hogy inkább behunyja szemét, csúnyábbat láttat vele a reménytelenség hercege, mint a pestisbarakk, mert innen még kiléphet, aki halottat visz oda. Történelmi lélekvándorlásban visszaélem magam is a városi múzeum ostrom- és csatametszeteibe, túlélek megszállást, tűzvészt, mirigyhalált, istenítéletet, karóbavonást, kinyújtom előre-hátra életrajzomat, idegek aranylakodalma, jubileumi szövetség együttvérezni-lakomázni csontjasincs elődeimmel. Állunk tízezredmagunkkal a dombok alján, vagyunk, mint búzaszem a hombárban, megkérdeztük a csillagokat, hajnalpirkadáskor mindkét sereg felindul, sáskarajok felhői járnak sokaságunk előtt, ölni kívánunk, mint a vércse, a béke rossz nekünk, harctól nem vonakodunk, megyünk hitetlen, barna testek ellen, mint oroszlán a juhnyájra, visszafogott sólyom a vadlúdra, csörtetünk hívatlanul édes bort inni menyegzőre, szomjúhozó, éles szablyáinkat török vérrel részegítjük. Fejünket leszegve rúgtatunk előre, trombitaszóval támadunk, magas hangon hívjuk Istent, a porral és gőzzel vegyült füstben összecsapnak a sorok, láb tapos lábra, fegyver csorbul fegyveren, szájpadláshoz nyelvet tűznek a lándzsák, hosszú nyakú szekercével lékeljük egymás bordáját, sebesülten fölágaskodik a selymes kanca, mély árokba hemperedik a lovas. Nyakazom esztelen, aki szemben áll velem, huzamos élethaláltusák, az szúr, aki szorosabban ölel, két kézzel fogjuk és harapjuk egymást, fogát csikorgatja, aki él, halok és újrahalok, dühös állatként, testről testre lépve, hátulról tolonganak a harckeresők, habos száját célzom egy mosolygó agának, sok várat rombolt, egyházat emésztett, datolyahúsú rabnőkért jött délről igazságot terjeszteni, vakulok-vakítom, két nyelven egymás halálára esküszünk, torkába ásom elmés szablyám, frissen borotvált feje, mint az érett tök, recseg. Föl a velőből, sárból, kínból Jézusért ordít, s bokáig vérben két karddal mészárol a püspök, öldöklésben leli kedvét, de egy kelevéz eltalálja, fejét kopjára tűzik, síró hangunk szólítja istent, a trombitások zsoltárt zengenek. Merül folyamába, halál vizét issza már a basa is, sok harsona, sok dob hangja mellett, fennhéjázó elmével jött uralni a várost, de most feketén, csúnyán, átvágott testtel belemártja arcát a sárba, mártírok sörbetjét kortyolgatni az örökkévalóságba távozik. Nyílvesszők sáskafellege sötétíti a napot, kopognak csonton, pajzson, mint a jégeső, árnyékba borul a küzdőtér, hull a harcosok virága, összefogózva merülnek a folyóba tusakodók, de jönnek tartalékból a kitűnő, tengeren túli hadinépek, tevék és elefántok robognak a talajon, íjászok lőnek ránk szakadatlan, világtalan tömegek roskadnak egymásba, bágyadoznak az éhes lovak, hónaljig véres karunkban a csatabárd elnehezül, nyögve hajolnak a szálfavitézek a földre, futamodó hátunkat kard élével űzi az ostromló had, lopakodunk, akár a róka veszélyes ligeteinkben, halottainkat sem rakhatjuk sorba, betelik rajtad az ítélet, városunk.

Tevebőgés, harciszekér-nyikorgás, sípok és vezénylő ordítások ázsiai hangzuhatagában porlad a várfokon fehéredő ostromlottak elszántsága, nézzük a tornyunkkal szemközt magasodó rőzsesánc tetejére kötélcsigán felvont bombardákat, borjúfej nyílású mozsárágyúkat. Másnap reggeltől íjászok, puskások, kővetők a halál mennyezetét terítik fejmagasságban fölénk, észveszés támad, hogy már heteken át ki sem egyenesedhetünk többé, s térden kuporogva leshetjük a tüzes labdáktól elizzó fatornyok omlását. A csattogó halál mögött, az árokba vetett földzsákhidakon át, kapaszkodnak a sokasággal győzők a betört falrészeken, kelmével, bútorral, takarmánnyal mi magunk perzseljük az alsóvárost a belső várfalig, paripáinkat letaglózzuk, pincezugban vasdoronggal kifeszített kövek alá beássuk ékszeresládikáinkat, zokog a kán, miből osszon zsoldot-prédát, palánkkal keríti a várost, elvetemült juhakol, csak bégetésünk törhet ki rajta, senkit sem vezethet innen a sorsa, csak a kard élére. Öles-kormos várfalakat törnek a hadigépek, forró kő esik nagy robajjal, égő nyílvesszők süvöltenek a forgáccsal tömött zsákmellvédre, villámgolyótól s kénbűzös széltől az éjszaka sem nyughatik, beesett arccal virrasztunk, macskán-patkányon tengődve, s a félszázadik hajnalon faltörő kosok vágatán elsőnek a kán rohan be, férfi-asszony vasat szegez neki, kegyetlen öldöklés hírét vihetik a vár keskeny utcáiból a csengettyűs kengyelfutók. Arany miseruhás papok kongatják félre a harangokat, zúdulnak a keskeny torlaszokon át az ostromlók, mint a vízáradat, két sebszáj közt nem pihennek a pengék, vágóhíd minden hálószoba, kegyelem, ha csak kezét-lábát csapja le pallos a polgárnak, korbáccsal fektetik ágyra a nőket, s fölállva róluk fejüket veszik, nyílvesszővel elért testek ugornak a toronyból, a templomból ki sem vonszolják, a várbelit ledöfik a szentségház előtt, melyben az égből alászállott élő kenyér van, átvágott izmú tanácsurak dőlnek elgördülő fejük után, az oszlopsoros középhajóban, a Golgota szenvedéstörténetének festett jelenetei alatt, térdig vérben, elhagyott végtagok között gázolnak a hosszú szőrű lovak, egymást tipró menekülők alatt roskad a templomtető, kardos lovasok rohannak át a futó népen, mint a levegőn, malomkerékhez kötik a szerzetest, hadarót nyomnak a polgár szájába nyelvét kisodorni, kapubálványon a gyerekfej törik, mint a fürjtojás, elnézik a folyóba dobott fuldoklók kutyaúszását, s partközelből a sodrásba csáklyával visszalökdösik, vénasszonyt kergetnek vadított kutyával, lándzsára tűzött fejet nyomnak be ablakán, talpuk alatt annyi az ember, ha nem közéjük való, mint a kavics.

Ezüst földkorongon álló csúcsos fövegű csillagász találgatja az állatöv tizenkét jegyéből, hogy mi nyomasztja a püspököt, jövendő ostromra nem is gondol, elméje birtokperek és minoritahúgok erkölcse körül matat. Éles kardpengére fekszik egy cserzett domonkos, üllőt tesznek a hasára, kovácsok pörölyözik, de csak két vékony csík marad a hátán; ahogy feláll, a város urát rossz szellemek dúló, gőgös, kincshajhászó fejedelmének mondja. Görbén mosolyog a püspök, tüzes fogóval csipdestetett, ló farkához kötöztetett lázadó urat, rendbontó polgárt, a város négy kapujára függesztette ellenségei csonkját, hegedősök csúfolják siralmas példájukat. Arany ivótülkéből iszik, nyakláncokkal ajándékozza leghívebb báróit, de sejti, hogy a mellette álló nagyúr, kiről a török császár levonatja majd a bőrt, éppen arról képzeleg: hogyan dobja fel urát márvány ebédlőasztalára, s a tőle kapott ékköves vadásztőrrel egy rántásra fölmetszi hasát, míg könyörgő csuklóját a többiek leszorítják: a másik arról álmodik, hogy bitófán száradó herével milyen hosszúra nyúlik majd a püspök kajla, dölyfös orra, míg lentről kecske nyalogatja fölhasogatott és sóval alaposan bedörzsölt talpát. Hátradől a püspök szelídített szarvasoktól vont, csontokból faragott, aranyórákkal csilingelő fogatán, nagy kezét két boszorkány priorissza szőke és vörös fején tartja, ölükben elheverve felhőszekéren ördögsereget lát égi utakon vonulni. Megsajnálja csillagboltozatos lovagtermét, függőkertes szökőkutait, isten szörnyeteg cethalának tudja magát, visszanevet egy vörösmárvány vízköpő fejére, címerén simogatja a kőarcú szfinxet, gondolattal, szóval és cselekedettel sokszor és sokat vétkezett, már nem is kéri urát, hogy vezesse örök életre, s báránya útján a lélek csendjében vegye el tőle bűneit, látja magát, ahogy a mocsárban aranyszövésű köntösét testéről lerántják lelkén lelkedzett hadnagyai. Birkanép közt kell az erjesztő, lázasok közt a hidegfejű, kell hogy a városnak duhaj apja legyen, a mulatótermekben neki súgtak az asszonyok, sokféleképpen válaszolhatott a világ próbáira, ismétlődései kétes ábráját kirajzolják, akinek ilyen palotája van, kalandosabban gondolkodhatik, mint az erszényért hízelgő történetírók. Övé sok kerek pillanat e mértékvesztő világban, vadászaton a halott zerge szemének üvegessége, szabad hosszan figyelnie az ezüstkehelyben csillárai sokszorozódását, a gyertya nem az ágy alá, hanem a gyertyatartóba való, nem azért jött, hogy kárhoztasson, hanem hogy megtartson, döntései nagy árnyat vetnek a városra, amelyet védenie kell. Néha irigyli György papot, vincellérek és bognárok, mészárosok és kötélverők eretnek prédikátorát, sziklába vájt pincebörtönében falba véste nevét, és teljes hitével írhatta hozzá: in te Domine speravi; jó lelkiismeret várományosa, nem tett naggyá, és nem döntött porba senkit, elszámolhat a lelkével a szent vizsgálaton, a püspök szava sokszor elmés, az övé igaz, alvó szemhéján nem rajzanak lecsapott fejű alakok, nem tudta kiszámítható népét megvetéssel szeretni. Most ki másban bízhat, mint istenében, egy magasabb és egy alacsonyabb facölöphöz nyak- és bokaabroncsával ültőhelyében hozzábilincselve. Börtönök főszereplője az állandó lakó, körülötte áramlik a világ, nézheti, hogy lökdösik be létra nélkül a verembe hittestvéreinek, a zendülő latroknak ágyastársait. Test testre zuhogott, tépetten, fekélyesen, Georgi 9 predicator három napon át ki volt szolgáltatva romlott és halálra szánt mozdulataiknak. Nyolcasával vezették őket a folyóhoz, dereglye várta őket, kinek egy, kinek két idomtéglát kötött nyakához a bakó, szépszerével léptek alá hosszú keresztelőre. Kurvák, igaz, mondta György pap, isten mégsem a halak, de a most már karón hólyagosodó, zendülő lator-vőlegények kedvéért helyezte őket a világba, s ő mindegyikért imádkozott. Vak idő, talán a második félezred megenyhül, képzelődött a kegyelem országútján mozdulatlan, mert hozzáláncolva egy magasabb és egy alacsonyabb facölöphöz; feliratát ötszáz év múlva, szövetséges utódok, mi emeltük ki a fényre várásatáskor, számozott ruhában.

Ricsajoznak a süvöltékek, madarászó dobok, a veres posztóval kárpitozott színpadról ránevetnek az álorcás királyok, körülveszik a püspök testét a számszeríjas hadnagyok. Farsang és böjt becsmérli egymást, gólyacsőrön át csobolyóból vedelnek a kakasnyakazó, öklelőző bajnokok, hamuval telt fazekat dobálnak a lányok a tüskearcú vademberre. Jönnek a halált és feltámadást bemutató állatalakoskodások, csipkedi egymást kecske, medve, póznamászás után ajándékot lök a püspök szakácsnak, kutyásnak, citerásnak. Kacabajkában, girhes kancán jön a bolondkirály, mindenki asszonyát elveheti, portékáját elragadhatja, de holnap agyon is verhető. Fújja a dudás a halottas táncot, lefekszik a hóhér a tér közepére, bő szoknyában ugrálnak át rajta a polgárlányok, összeteszik mellén a kezét, hasára ülnek, imádságoskönyv gyanánt tőzegganét tart fölé egy félkegyelmű áldozópap, borsókirály és borsókirálynő két oldalán egy szál kolbászt eszik, hevíti a dudás a halottas táncot, pörög a nép a hóhér körül, de ő a szemét sem mozgathatja. Kordováncsizmás fiatalasszony belét tavaszba hozza ördögúr, de kettőt lép csak, és arra eszmél, ura forró nyársa helyett markában leprás bot csilingel, lovagolhat kopaszra nyírva, fabakon. Koponyánk fölött holdas réven bűnnel hizlalt némberek, meredek csődöralgyalok úsznak torolytól toronyig, torkig örvendetes szájunk fügével és datolyával teli szarvból lakmározik, arannyal átszőtt dalmatikában te lengetsz most füstölőt, te szentelsz házat, kopciher, piactéri nagymiséden vérbe fagyott alak táncol, édes tésztával rakott fogantatózsákban mirigyhalálos koldus furulyál.

Szégyenketrecbe csukod szerelmünk, körtáncunkban eleven mellé szederjes lelket állítasz, földmorajjal visszatért rokonok sarjerdejében véres lábbal bokázunk, s a kocsiszínpad paradicsomjátékát bűnbeesésünk szodomai misztériumával folytatod. Hívásodra jönnek az egymáson viharzó hengermalomtestek, nagy szárnyas kockalovakon a bemutatkozás terére jönnek a kivilágított, vörösrézsisakos gyilkosok. Nyitott torkukban hiéna ásít, nagy szemfoguk saját koponyájukat rágja, jönnek a mézben, piskótában, zongorában bujkáló gyilkosok. Madárcsontváz száll a hátamra, lassú szárnycsapásokkal továbbrepül könyörtelen bevetésre, sivatagi világosságú, üres repülőtér a hátam. Homlokán a fekete csillaggal körbejár a kockaló a téren, menyasszonyi palástban kísérik a lefejezettek, elárvult, görbe lábú törpék szaladnak utána, kacsóikkal ügyetlenül kapdosnak felé. A tér alatt kőkirály őrzi a tér nagy ájulatát, az elhagyatás éjszakáján hallja a tér életét, nem tehet semmit a vesztesekért, akik csak egy fehér mozdulatban vannak otthon, ahogy szemüket befogják, és átengedik magukon az erőszakot, mint egy előszobán. Várja, hogy jöjjön egy ember, akit minden járdáról megdobálnak, akinek nincsen útja sehová, akinek gyilkosai is csak esendő megtestesülései, magával viszi, túléli, megörökíti a kődobálókat majd a tér alatt, ahol mellén összekulcsolva kezét, bebörtönözködik a szeretet csendjébe, mennyezetén folyamatosan felfüggesztve ragyog a tér halottainak jele.

Hajnali fél négykor, amikor mások meghalnak, fekete inget és kabátot veszek, muszáj elmennem, nagyon halkan csukom be magam mögött a kaput, szököm árnyaim elől a megvilágított havon, külön hallom minden hópehely esését, apró csontvázuk összekoccan. Lábad nélkül rendellenesek ezek a kifényezett cipők, beleállítalak egy kirakat minden kabátjába, nagy, fekete halottaskocsi, nagy, fehér báránybunda és a te kis zöld tested a hordágyon. Behavazott pillanatképek mellett járok, együtthalódom a melleddel, éltem a tested vasárnapját, december pilláival csukom be magam. Az én és a te szemantikai kergetőzése még mindig nem tud véget érni, érverésedben folytatódom, szívbénulásod visszavonom, történelmeket bonyolítok érted, meghalsz, mielőtt hozzád csöndesednék. Nem vagyok otthon senkinél, kihűl alattam minden hasfal, egyik öregasszonytól a másik öregasszonyig, az anyámtól a lányomig, ki az, aki befogad, a kivetkezés éjszakáján, a megvilágítás terén csontom didergését sem tudom elhitetni magammal. Kellesz, hogy én legyek, visszaélem magam az öledbe, körülvesznek egy történelmi mészárszék lágy cseppkövei, kézen fogva hazavihetnél azonosságom istállójába, ha kimondhatom a szót, hogy te, az én szó sem olyan ostoba.

A kő és lépés nyugalmat ad egymásnak, egyedül maradok a lábammal, nem tudok segíteni rajtad. Fehér havon fekete vizelet, falragasz-gyerek leskelődik, kire várnak a sebészkések, ki fürkész ennyi szemüvegen át, egy nagy mosoly tévedésében járok. Megmártom magam a világ tejében, kenyérrel felitatom ezt a hiányt, és szájamba adom, hogy folytathassam történelmi kisiklásaimat. Egész vándorcirkusszal megyek, szomjas vagyok, nem léphetek be sehová, félek, hogy észreveszik állatseregletem, megtörtént velem az ittlét, ennél többet nem tudhatok. Fejel lefelé szőke istenek lógnak a lámpaboltban, kaputól kapuig pipázó gyilkosok értesítik egymást, felemelt dákó, szerecsenorrlyuk, háromkirályok biliárdoznak csontgolyóimmal. Egyre keskenyebb utcákba ásom be magam, lövészárokra való gyászt és hullát viszek, egyik utcasaroktól a másikig világháborúkon gyalogolok át, a befátyolozott ablakok piszkos mentségeket ejtenek elém. Tudnom kellene, hol vagyok, kínos paráznaságba tévedtem, a hús önmaga alatt a csontra, a figyelem önmagára figyel. Egész város ez a vörös kendő, belehatolhatok, magamra róhatom kedves vagy rémséges viszontagságait, megint egy hurokvonal, ráteszem kezem egy fára, törzsén át gyökereibe aludhatom magam, de a körjárat után ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. A templomtorony elgörbül, olyan csönddel, amelyben minden csak önmagát jelenti már, szájpadlásom alatt lépcsőház omlik, szaggat a hangtalan beszéd, folyosók nyílnak mögöttem, elvágott torkú kakas kiáltását hallom. Ennyi törmelék között csontomig erjedő kérdezősködés: össze kellene szednem magamat. Hervadt jármű, valaki tovább türemlik, valaki vizelni akar. Ki gombolja le rólam a nadrágot a szégyen téglakerítése előtt, kié ez a nemi szerv, ezek a szavak, amelyek velem jönnek és megjelölik ezeket a dolgokat? Állok, és félek a nadrágjába piszkoló rémtől, félek, hogy nem tudom megmondani személyi adataim, autók érkeznek az utcába, nem oltják ki fényszórójukat, szégyen, hogy benéztem egy kapun, ahol csak semmiségemről értesültem. Ablakok ikonosztáza alatt kutyát húznak pórázon, hiába emelgeti hátsó lábát, nyakörve továbbviszi. Kilométerkő-combokon egy öregasszony közelít, árván cseveg, ahogy elhalad mellettem, hallom könyörgő lélegzetvételét, kordéba, taligába összeszedi a rongyokat, vár, hogy engem is fölszedhessen. Az utcák visszatérő körében elválok magamtól, vakolattól, szélben nyelvelő falragasz, kósza lövések az éjszakában, nehéz a nyakszirtem, ismeretlen kőudvarig kergetem, s a közepén otthagyom magam. Holdsivatagok ragyogásában megyek érted, még mindig egyetlen gázláng fénykörében, egyre messzebbről indulok feléd. Ha kijutok ebből a városnegyedből, miközben az eszmélet partfalai csendben omlanak, ugyanarra a szélhámos térre érek, ahol kenyérhúsú, foszló alakok egymást méregetik, óvatoskodnak, nehogy öljenek, bármi megtörténhet velük, s mert egymás kerülő útján eltévedtek, vihogva, bőgve szertefutnak.

Fázom érted, beléd öregedtem, egymásba tavaszodunk, őszülünk, gázló léptekkel megyek utánad, egyetlen táplálékom: itt voltál. Küldenék neked erdőt, istent, mikor az egész szótár beszakad, külön vagyok tőled a gerendák tövében, s külön a beszéd törmelékeitől. Még most is felelősek vagyunk egymásért, ebben a fogcsikorgató kötéljárásban, egyik pillanattól a másikig. A száddal eszem, tüdőddel lélegzem, szemhéjaddal hunyom be magam, bizonytalan vagyok mégis a hasadban, nagy darabokban omlik rólad a hús. Az vagy, aki eloszlik, s nem engedi megnézni magát, hibáztatlak, egy pillanatra anyám szemével leskelődsz, félek, hogy jól vagy nélkülem. Itt voltál, beléd takaróztam, egyik öledből a másikba, szobáról szobára, egyetlen pillanat is sokáig tartott benned. Kereslek cégéren, házfalon, sikátoraidban sem tudtam találkozni veled, te sem tudtál önmagaddal, haza kell mennem, két tudat árnyjátéka, velőmig hazudsz, elfáradok így cipelni magam utánad. Megyek köhögésem függőhídján az utca túlsó sarkáig, elém jöhetnél, magad közé és magam közé hány jégmezőt tud ejteni a véletlen, hány narancságat kell letörnöm köldöködig, s magamat is, mint egy függönyt félrehajtanom. Korán eltűntél, nem akarsz ott lenni a téren, ahol körülállnak felebarátaim, a leleplezés ügynökei, és kővel-röggel hangtalan betemetnek. Meszes rongyok a szavak, tőzeges szájam beomlik, csak annyit tudok, hogy itt voltál, feledékeny vagy, mint a gyertyaláng, amelyen egy mutatóujj áthalad. Adj egy pillantást a lónak, maga mögött hagyta a hámot, száraz herealmáit vonszolja körbe az otthontalanság terén, szénaillatodat sem nyomozza, haláltól fertőzött ínye saját megtestesüléseit rágja. Most az egyszer akarj segíteni ennek a tudatnak, amely már a csend kérdéseit teszi fel magának. Nem nagy mulatság testembe bújva összetartanom magam, de talán előkerülsz a tér kövezete alól, fogod a zablám, s a nyílások nyiladékán át elviszel ebből a fényhalmozásból. Lekéstünk egymásról kivilágított állomásokon, elvétettük a csatlakozást, magaddal vitted szerencsétlen, elhasznált fogalmaimat. Nem a dolgok csekélyek, én vagyok csekély bennük, állok a fagyos téren, kilépnék már ebből a városból, mint az éjszakából.

Az itt vagyunk templomterén vigasztalanul körbezárt kérdés, lélegzetemig kétségbe vonva a tegnapokon átöregszem, élem a mozdulat hazugságát, ahogy egy darab kenyérbe harapok. A csodálkozás merénylőjét valaki elengedi; túlságosan szemérmetlen, elválik önmagától a beszéd. Túl a bevert tükrön ki van itt, ki az, aki elindult, nem tudni, hová, aki itt megy a járdán, akire vigyáznom kell, hogy el ne gázolják, akit megszólítanak, aki beszél, aki elejti jeleit, és túljut a beszélő pillanatokon, és ki van itt rajta át, ki folytatódik benne, ki az, aki a szembefordított arcokon át önmagára néz, ki az akinek itt kellene lennie, hogy valakiben önmagával találkozzék. Egymás szemfényvesztői, tanúbizonyságtevők, mit is kellene most csinálnunk, süt a nap, jól összejöttünk a téren, igaz és hazug mosolyainkat váltogatva mintha bemutatkozni készülődnénk. Sokszorosan átrázott hajléktalanok, egymásnak föltett kérdések, megbízást kaptunk, hogy álljunk odébb, ledolgozni a ránk mért utat, hogy ugyanide visszajussunk, a gyanús templomudvarra. Kezünkben gyertya, mi is egy gyertyatartó fényvisszaverő tenyerén, gyertyatartók végtelen sokszorozódása, tenyérről tenyérre, térről térre, kérdésről kérdésre hordom magam, szégyen, ha egy kérdésre nincs felelet. Apánk is meghívást kapott, nem jön magában, nem jön másban, ha jönne is, csak minket nézne tanácstalan, ő is egy kérdés a többi között, a téren csak az alakoskodók színlelnek találkozásokat, a kataton elmecsend is színház, a csalók végül is belekérdezik magukat a földbe.

Hajnalban azt hittem, lehetetlen, most tudom: lehetséges, kivilágosodott, megállok templomod előtt a téren, szeretnélek vendégül látni eszméletem egész birtokán, kellesz, hogy minden utca a te ígéreted legyen, s én bennük egész létemmel szólíthassalak. Nem küldtél, nem hívsz, a kegyelem cukorkáját nem veszem a számba, teneked sincsen kegyelmed, tanod sincsen, házba, hivatalba rögzött híred nem rólad: családom örökletes gyengeelméjűségéről tudósít. Történelmem a tiéd is, tudásom kiszolgáltatottja, legnagyobb elvonatkoztatásom, kölcsönösen építjük-öljük egymást, percenként ravaszkodom szerelmedért s azért is, hogy legyél, hozzád tapadva a gondolkodás önmagáról gondolkodhatik. Ezt az édeskés templomi beszédet nem szeretem, meg akar győzni, rossz lelkiismeretű, kötelező lemondását határai megszegéséről szabadságnak kell hazudnia. Érdekel, amit bárki mond rólad, de unom, ha szószékről teszi, önmagát sem lepheti meg, törvényes és tilos állítások között nincs gondolkodás, a szószék beszéde téged is becsuk fecsegő némaságába. Kétségbe vonlak sokszor, pedig kellenél, kiszakadásom törvényétől nem irtózom, csak céljaimat nem tudom hozzáilleszteni, kellesz, hogy könnyű és nehéz óráimon, nászéjszakáimon és a kórházi elkülönítő szobában hozzátartozóimmal a szeretet fényözönében ingereim falán túl is összeköss. Közvetlen vonalon hívhatjuk egymást, s ez néha jólesik; mikor már azt hiszem, mindenki, aki árulásra biztat, egészséges, s csak én vagyok hibbant, akkor veled, hibbantak fejedelmével, összenevethetek. Fiaméval kezembe vehetem minden fiúkéz melegét, s talán részed van abban is, hogy nem undorít maga alá székelő öreg rokonom; hátulját törölve, magamat tisztogatom. Jelenlétedben állva, a tömött villamoson sem törekszem a következő másodperc megváltása felé, elsőrangú hajlékodnak tudom a hivatal árnyékszékszagú folyosóját s falán a poros grafikonokat, hajlott háttal csoszogva köztük terád itt gyakran gondolok. Ha nem tenném, kis nélkülözéseim és kielégüléseim kálváriája jobban lekötne, s hajlamosabb lennék szemétgödrökben kuporogva a mindenség szemefényének képzelni magam. Figyelmem rád szegezve otthonosabb a város minden szeglete, reggelenként születésnapomra ébredek, útitársaimat nem érzem sem feleslegesnek, sem nélkülözhetetlennek, a magam sorsát keresem minden élő-haló szervezet önigazgatásában, rövid múltú kis fajomat elenyésző véletlenként is kedvelem, s könnyű szívvel elhiszem, hogy vannak tudatok, amelyek annyival tökéletesebbek az enyémnél, hogy fel sem foghatom őket. De talán mégis rokonaim: környezetükkel vesződve önuralomra törekszenek, műveikben nevelik magukat, neked is rokonaid, a mindenség feszültségében haldokolva is osztoznak. Szeretem megosztottságod színjátékát, állhatatlan eszem is kell hozzá, hogy meghatározd magad; ha jó vagy: az ördög is van, és nem bírsz vele, ha minden vagy: benned az ördög is, és nem bírsz magaddal. Ha barátomnak látlak, kezdesz túlságosan is hozzám hasonlítani: újítgató értelmiségi, kisebbségben a fennálló egésszel szemben, amelynek maga is része. Se pénzed, se fegyvered, nem is nagyon figyelnek rád, majdnem hiába kérlek, hogy segíts. Ha jó vagy, legyünk tárgyilagosak, akkor én nem a te városodban élek, sőt neked nincs is sehol városod, s hiába ellenkezel, jön a földrengés, tántorog a csőd, s a lét csendje körülkerít. Ha nem te vagy a mindentudó főnök, veled is egyedül vagyok, s te is magadban búslakodsz csillaghalmazok szétesésén, véletlenek csípéseit vakarod kicsit bután, mert nem tudod közös ügyeinket a dögrovás valószínű esélye felől nézni. De ha mégis te vagy a színigazgató, meglehetősen erkölcstelen iróniáddal nézel vissza rám, a színpadot a maga eseményeivel helybenhagyod, én meg gyanakszom rád: akarhatja-e az eszmélet önmagát, ha megérti határait. Egymásba nőtt inkvizítor és eretnek, ha biztatsz, hogy igyekezzem, de kudarcaimat is jóváhagyod, s bűntudatosan körülnézel: van-e fölötted valaki, akkor én dőre parány a nem-tudás végtelenségében, ki az épülethez hozzáképzelem az építész alakját, minek társuljak veled, legföljebb cinkosok lehetünk. Ha te vagy a megkettőzhetetlen anya, aki örök magányban szüli újra önmagát, akivel senki sem áll szemben, s minden lehetséges célodat magadban foglalod, ha nem ítélheted meg a világot, mert te vagy minden, akkor semmi sem vagy, s hozzád inkább fűz a csillagászat, mint a szeretet. Akkor csak állok veled szemben csodálkozva és ellenségesen, és minél eszesebb vagyok, annál feleslegesebb leszel, üres név a dolgok neve helyett, mert ahhoz nem kellesz nekem, hogy a naprendszer vagy a kukac szerkezetében gyönyörködve dicsérhesselek. Ha nem vagy jó és elesett, akkor ki kell találnom helyetted valakit, akivel lassú rended ellen összeesküdhetem.

A várostól nem akarom elválasztani magam, rokonom, aki ezen a téren áthalad, amennyire én is az övé vagyok, egyformaságunk megvesztegető. Háromszázezren egymás tananyaga, főbérlők a századokkal bútorozott téren, legendahősök a mulasztások könyvéből, tavaszi körmenetre összefogó hercegek egy alattomos tébolyda udvarán: szemmel tartjuk egymást. Füzéröntudattal ha sorba kapcsolódnánk, hogy szabad legyen mindarra emlékeznem, ami lakótársaimmal történt, a halottak ásványa, halandók tőzege egyetlen alapszemélyiség erőművében égne, ha minden tanácstalan megszólalás közvetlenül táplálkozhatnék egy névtelen kultúra kéreg alatti hőségéből, ha istenné ugyan nem lehetnénk, de annyira sem magányosak, mint az oltárkerítés elé térdeplő árva emberevők, akiket szomszédaikkal elvont falatjuk testvériesít, ha így veszendő tapasztalatom addig tudnám sokszorozni, míg összeér a többiekével: egy város öntudatának villanyszékében képes lennék-e arra a bizalomra, amelybe egy városépítőnek muszáj belevakulnia? Összehúzom magam a völgybe épült város kagylómélyén, didergek egy önfenntartó közösség méhszáján, amelyet minden harcias vagy széptevő becsvágy önmagával akar megtermékenyíteni, s ittlétem véletlennek gondolom. Szórakozott araszolásom egy parányi bolygó e számomra igen valós mértani pontján minden tragikus vagy kegyelemteljes jelentőséget nélkülöz. Régóta elhúzódó tökéletlen halálom, amely nem nagyon soká, egy perc alatt tökéletessé változik, nem üdvtörténet, nem kálvária, de még csak nem is környezettanulmány az egyenletesen szürkére festett pokolban. Közös időnket sem vágyom megelőzni, a gránitlépcsőn beszélgetni vagy a platánfák alatt olvasni jövőre sem lesz jobb, mint idén, süt a nap, könnyű szeretni a többieket, ahogy látómezőmön áthaladnak, enyém arcuk oldalmetszete, szívesen venném, ha az enyém szónak így nem lenne semmi értelme. Nézőjük vagyok, ahogy elmennek előttem, s színészük, ha visszapillantanak, mind tud valamit, ami engem meghalad, s ítélkezésem jogát elveszi, nincsen bíró, aki különb náluk, isten sem jobb az embernél, s az sem, amit történelemnek mondunk. Ablaktalan zárka vizes kőpadlóján vagy a folyópart fövenyén nagy ritkán nyugton hagyott a sebesült akarnok, aki az időből kiemel, hogy különbözzek tőle, mint úszó a víztől, de annyira sosem, hogy sodrának ellenállhassak. Napom és testem ketrecében szabadulni vágyom ettől a lakótárstól, inkább zajos, mint tevékeny, ami kívül van, ellensége, s ördögűzőként féltett otthonát ördögökkel népesíti be, törvény, hogy háborúit sorra elveszítse. Gyakorlom a helybenlét erotikáját, emeld a kezed, suttogom, s áldd meg a várost könyörtelenül, úgy, ahogy van, az egészet.

Ahogy a téren az autók lámpák nélkül is eligazodnak, megtorpannak, szétrajzanak vagy összetorlódnak újból, de végül megtalálják a szabad utat, ahogy a teherautókon az éneklő katonák és a lekötözött fejű tehenek, ahogy a rabok a folyosókon, a randevúhívások és kötbértárgyalások a telefonvonalakon, ahogy a halottak a temetkezési vállalat és a kiflik a sütőipari vállalat sötét szekrényű kocsijában, ahogy végül is minden a helyére kerül a dolgok és jelek egyetemes cseréjében, a csecsemők és aggastyánok ujja összeér, a bejárat és a kijárat forgóajtói egymást kiegyenlítik, a halottak nem maradnak a föld színén, a szeretők végül is találkoznak, a sértések elérik címzettjüket, a katonák a kaszárnyát, a tudósok a kongresszusokat, a halálraítéltek a fogház kövezett udvarát, a társadalmi rang és a nemi varázs, az értelem és az ifjúság egy láthatatlan börze titkos és folyton változó árfolyamai szerint kicserélődik, és minden rigolya a helyére kerül a meztelen napozón vagy a gyóntatófülkében, a pinceszínházban vagy a boncolóasztalon. Ilyenkor úgy gondolom, hogy a lét nem botrány, hogy én vagy más, hogy sikerül-e vagy sem, egyre megy, hogy az emberek és művek pazarlását ez a város egészen jól viseli, hogy egy vörös nadrágba bújtatott aranyszínű comb olyan időtlen érték annak, aki nézi, fogja, vagy éppen viseli, amelyet még az sem törölhet el, ha levágja a villamos, és a következő nap erdőnyi új combot ültet ki a kövezetre, hogy a butaság és a félelem a lét édességét nem ronthatja le, hogy ismétlődéseink nyomorúsága és a fájdalom lágy szerveinkben mind eloszlik a nap alatt, hogy az elevenek és a dolgok e beláthatatlan forgalmában nincs ok se reményre, se reménytelenségre, mert csak ez a fény van a város fölött, a nappalok és éjszakák futása, az idő hatalmas szédülete, a tér engedékeny görbületei, és a mi lassú mozgásunk egy halál felé, mely ha egy darabig még várat magára, ha addig még szemünket néhányszor kinyithatjuk és hozzáérhetünk élő és holt dolgokhoz, végül is elfogadható.

Nem akarom elfelejteni, hogy ez a város, amelynek több szégyenéről tudok, mert jobban ismerem, azoké is, akik az úton hajtott menethez odaléptek kenyeret osztani, akik nem engedték kitörölni az anyakönyvből az áldozat nevét, akik gyilkosnak nevezték a gyilkost, és barátnak mindenkor a barátjukat, városa a szembeszegülésnek is, városa a helytartók megszelídítésének, az ész helyreigazító műveleteinek, az önállóság elmorzsolhatatlan akaratának, a szentesített előjogok felülvizsgálatának, a kései, de elkövetkező méltányosságtételeknek, városa az agyalágyult feladatba is értelmet vivők, a szabadság munkáját kölcsönzött kényszerképzeteik lebontásával elkezdők, a félelem elmebajából először önmagukat kigyógyítók szövetségének, s mert ehhez a névtelen szabadkőművességhez egyedül és sokadmagammal jón-rosszon túl és alvajáróként is szerződés szerint hozzátartozom, nem akarom üveges szemmel nézni a karambolt, piros kenőccsé nyomódó szeretteimet, géppisztolyos felügyelet mellett lapátoló rabokat a börtönudvaron, a minden padon lezökkenő öregemberek zihálását, az értelmetlen rendszabályoktól síró gyerekeket, a félelemből gázt nyelőket, a hátbaszúrtak csodálkozását, a gyűlölet imáit élő és holt vezérek emeletes szobrai alatt, a kirakatokban a szükségletek paródiáit az ész önmagának vetett kelepcéit az íróasztalokon, a gépkezelők részleges öngyilkosságát a lassan forgó, nehéz kerék mögött, a leeresztett rolettát egy szoba vasrácsos ablakán, amely mögött két ember közül mindig csak ugyanaz az egy kérdezhet, a bilincselt csuklóval vonulókat egy mérhetetlen folyosón, lángelmék agyérelmeszesedéses vigyorát a végelgyengülés tányérjai fölött, vak kezük tévelygését az ételdarabkákon, az ágy lába előtt kuporgó asszonyokat, akiket egy boldogtalan férfi újra meg újra hasba rúg, a kéziratban maradt faggatózást, a szóba rekedt terveket, a szorongás ágyában elhalt öleléseket, az emlékfolyókon mindhalálig fenn úszó sértéseket, a nyugalmazott gyilkosok műfogsorát emlékiratuk és a tejeskávé között.

A redőnyön át ágyamra esnek, és hosszában fölszeletelik arcom a távozó nyár ferde rézlemezei, búg a szárnyashajó kürtje, mézben áznak a bútorok, szobám a négy évszak körhintáján beleszédül az őszbe, a télbe, szilveszterre gondolok. Fülembe sípol egy papírtrombita, ördögnyelv ugrik a számba, belém karol egy boldog kakasfej. Leülhetünk a sínekre, fagyöngyöt tűzhetünk a vonakodó közrendőrre, hatóságilag engedélyezett kereplővel lármázhatunk az aluljáróban. Részegek ülnek a lovas szobrokon, részegek gőzölögnek a kátrányszagú vizeldékben, végére járnak az ünnep műsorfüzetének. Égnek a reflektorok, fagyos talpak korcsolyáznak a főtér bazaltkövein, egy erkélyre kilép a zenekar. Utat a hermafrodita gitárnak, utat a röhögő, ezüstfarkú szaxofonnak, jönnek a hüvelyükben előre-hátra csúszó trombonok, utat az égre kiáltó lárma szerszámainak, megszólal a törzs totemállata, a dob, hangrobbanás az éjszakában, rojtos bőrruhában, arany fejdísszel vívóállásba ugrik a karvezető, szájába veszi a mikrofont, hátradobja a haját, és vezényeli az elragadtatást, fölhasogatja az éjszaka fagyos rétegeit, túlkiabálja a légkalapácsokat és minden elképzelhető vasajtó csattanását. Leszakadnak a vasredőnyök, fölborulnak a hirdetőoszlopok, kinyílnak a barakkok, elégnek a szalagcímek, s egy elsötétített éjszakában kigyulladnak a meglepetés fényújságai. Ne féljetek az útelzáró láncoktól, kárpitozott ajtóktól, a távirányított lehallgatókészülékektől, az öv nélküli nadrágoktól, a fűző nélküli cipőtől, az orrlyukon át tápláló gumicsőtől; ne féljetek a félelemtől. Ma este nem lesz kapuzárás, ma este felboríthattok minden csajkát, ma este senki sem áll őrtornyokon a reflektorok mögött, ma este érvényes pecsétablakkal utazhattok a szomszédos utcasarokig, ma este minden ajtónak belülről is kilincse van. Ma este mindent megkérdezhettek, ma este nincsenek bizonyításra sem szoruló sarktételek, ma este egyetlen döntés sem titkos, és mindegyikbe beleszólhattok. Gyakoroljátok az utópiákat, tegezzétek a klasszikusokat, ma este azért vagytok, hogy legyetek. Tűzijáték porától fehér a hajad, újévi hótól nedves a vállad, átizzadtál az ordítástól, vedd fel a kabátod, fiam. Ne adjál nekem igazat, nem oldozhatjuk föl egymást tévedéseink alól: a szeretet lépcsőházában sok emelet van, köztük az erőszaké is, alacsonyan. Aki éhes, nem ér rá, de aki jóllakhat, inkább éveket veszítsen, mint saját magát, türelmetlen vagy még, felül is az lennél, próbálod elkerülni, hogy fölkerülj, sok a cinkosod: szegény, öreg, gyerek, míg alább igyekszel, benned emelkednek. Ahol elfogultság kimondani: süt a nap, fúj a szél, ne légy tárgyilagos, mikor az ész ürügyekkel mesterkedik, legyen az esztelen okos. Fölfelé a szeretet lépcsején bajod lehet, bevált érveket súgnék gyengeségeidnek, hogy a temetőben majd te állj énfölöttem, de kijózanodásod pillanatát is szeretném elmulasztani, amikor unalmam belátásaidra jóváhagyóan ráterül. Félve a várhatótól, s magadnak is váratlanul, a lélek fölkészül, de a test erőtlen, akár így, akár úgy, mögötted állok, de csak mögötted, fiam. Fordul szobám vissza a nyárba, szorongatom a körhinta láncát, egy gépzongora szól, átsuhogunk a lakóudvarok, a padlásablakok és a köztemetők fölött, sírkövekre ragasztott piros szájú fényképeket búcsúztatnak tévelygő slágerek.

Emeld a trombitádat szembe a tégláig hántott ragyás falakkal, szembe a vihogó cicákkal és a leskelődő, kövér arcokkal a kirakatokban, szembe a fehér kövekből épült városházával, amely ezen a szigorú vidéken megfeketedett, szembe az ablakba kitett marhaszeggyel, mely az újságpapirost átvérezi, szemben az építészettörténetekben is megemlített közép-európai téren a nemzeti kegyelet vezéreivel: egyik oldalon megzöldült bronzpalástban a költő terjeszti ki gyengéd karját, melyről az eső mosogatja a megkövesedett verébürüléket, polgármesterek kedvence, ünnepi beszédeikből alatta könnyebb elhárítaniuk minden új gondolat kísértését, emeld szembe a trombitádat a költővel, mert micsoda marad meg az embernek nyughatatlan fáradozásából, mellyel ő munkálkodott a nap alatt, és emeld szembe a hadvezérszoborral, elszántságot sugárzó alakja parancsoló mozdulattal ül lován, félkézzel tartja vissza harci ménjét, amelyet talpazatán vaskosra méretezett, kőbe ágyazott oszlopfarka tart csak egyensúlyban, s így még hosszú ideig ágaskodhatik harsonarivalgásban a díszszemléken tisztelgő fehér ruhás tornászok és fehér kesztyűs hadapródok oszlopainak mértanilag hibátlan szőnyege fölé. Fújjál a félelem arcába, ördögorral csúfold a lehetetlent, ugord át a metafizikai hányások lepényeit, a földön véres zsebkendő hever, indulj a fagyott vércseppek nyomvonalán felebarátod után, akit megszúrtak. Az ünnep összefogja az egész várost, átrendezzük az éjszaka szolgálati utasításait, betiltottuk a komolyság avas figyelmeztetéseit, földhöz csapjuk a szőrmekucsmákat, bátrak vagyunk, mert együtt trombitálunk, lengesd hasad előtt szilveszter kürtjeit, zegzugosan verődik egyik falról a másikra a nevetés, gombold ki a kabátodat, engedd csupasz melledre a hópelyheket, szegd föl az arcod, csodálkozó borjúszájjal legeld a téli éjszakát.

Az ünnepért vagy, az unalom főbenjáró butaság, rombold az éjszaka csendjét, vedd vissza ünnepelve a világot, az ismétlődésben nem lehetsz önmagadnál. Nincs mentséged rá, ha ezt az órát elvesztegeted, a holnap semmit nem igazol, vége a hagymázos évnek, mit csináltál tavaly, hol a kalendárium eseményeiddel, feledékenyebb vagy, mint az állatok. Rajtad áll, hogy ezt a csukott percet szétfeszítsd, s a szabadság lámpalázában gerincvelődig dideregj. Nézd ezt a förtelmes kirakatot, estig sem érted igazán. Üljetek egymás csendjében ezzel az arccal, mindent tudsz róla, ami mellőzhető, de azt a hangtalan robajt, mellyel a lélek kilövi magát nehezékeiből, és már csak egy fehér nyíl az égen, aki az ismeretlenbe mutat, magadból is csak reszketeg mosollyal mered említeni. Alázd meg magad, hogy ez az arc kivételesebben égjen, mint a folyópart az év leghosszabb napjának reggelén. Add önmagadnak ajándékba, ne hunyd még be érzékeidet. Lehet, hogy holnap felkötöd magad, lehet, hogy kivándorolsz személyi igazolványodból egyenlítői-sarkvidéki tagadásába annak a túlságosan keskeny mérsékelt égövnek, ahol eddig aggodalmaskodtál. Járj, amíg egy kerítésbe fogózva lassan térdre csúszol, vagy üljél oly véglegesen egy zsámolyon, hogy összekulcsolt kezed szétnyitni beláthatatlan kaland legyen. Hiába rettegsz, hozzád érnek, és tudtodra adnak valamit, amire nem vagy felkészülve. Mondd ki a szót, amely előtt halálosan összeszorul a gégéd, fesd be az arcod, a házad és csillagvilágodat önkényed ábráival, ródd eszméidet a fatörzsre, szabadságod a jégtáblára, korommal és sirályvérrel. Ne toldj magányodhoz újabb és újabb szárnyépületeket, ne perzselj élőáldozatot a lemondás kényszerlátomásai előtt, dúsítsd a pillanatot a létezés gyorsító kemencéjében, vezesd át fényét holdidegeden, nincs olyan előléptetés, amely összebékít magaddal, lent és fent nyomorult közvetítője, a kitörés maratoni futamában senki sem körözhet le. Igyál áldomást vörösborral a város köldökén minden életre, amelyet fölemésztettél. Technikád gyermekes, igazolásod elégtelen, műveid szánalmasak. Mentsed, ami menthető, nincsen bőröd alá varrva szerencsétlenséged, az ünnep forradalom. Ne üzletelj, ne részegedj, ne imádkozz, ne kérőddz balsorsod abrakán. Tudjál nemet mondani vizsgabiztosaidnak, hogy szerelemmel átkarolhasd őket. Feszítsd az idő testére magad, másodperckitörések fáklyái között szellőztesd ki a szobád, cserélj ágyneműt, hallgasd a harangokat, búcsúzz elvetemülten.

Beleiszunk egymás italába, megesszük egymást a főtéren, az egész ünnepli az egészet, még egy évig kitart az erőnk, kőszéncsendjében felhívod szökött barátodat, forgassa vissza toronyugrását a hetedik emeleti ablakig, föld alatti gyóntatófülkéjéből lógjon meg hűséged gyámja, vallástalan vallásod kalandor hercegérseke, várod a kérdések terén, nézitek együtt a báránybundás, halinacsizmás vadembert, értelmetlen arccal csurog elő a mélységből, imára csukott tenyérrel szeldesi maga előtt a levegőt, birkakolomp rázkódik a nyakán, tódul egy aranysisakos kisfiú után, akinek nyaka vékonyabb, mint a borosüveg, amelyből mindenkit megkínál, az eltaposott trombiták között mellére szorít egy füstös cigányhomlokot, sárfalú viskója helyett a városházát ajándékozza neki, hajával együtt hátraveti testes agyrémeit, s egy klarinéton felsikolt, négylevelű lóherét ad a nátriumfény sárga gúlájából kihátráló öregasszonynak, s enyhítő körülményként mindenki helyett magasba emeli, két egymásra szegezett pupillában felismeri a szakítás erdőtüzét, nem szólhat hozzájuk, ki kell térnie, s már viszi magával erről a fényképről a hengerre fektetett deszkán egyensúlyozó táncosnőt, feneke vágatában ezüst ágyékkötő, szeme körül fekvő ezüst nyolcasok, találkozunk a végtelenben mindannyian. Eljön az éjfél, felcsikordulnak a trombiták, egymás füle mellé csókolunk, a gennyes képernyő mellől elszabadulnak a házaspárok, az erőlködés mozdulatai elárasztják az utcákat, mindenki felkínál a térnek valami bolondos teljesítményt, a tér alatti vizeldében egymásra néznek a sanda önkielégítők, a fényezett vörös papírtölcsérekből kirázzák nyálukat, és még elkeseredettebben tülkölnek a beszögezett arcú párok, széttört borosüvegeket rugdal és mankóval dobol a kövezeten egy nyomorék, szeretnénk valami különöset megengedni magunknak, de nem tudjuk, hogy mit engedjünk meg.

Végy citerát, járd be a várost, sodródj a főtérre az ünnep ösvényein, vizsga és kiábrázolás színpada, amelyen gyilkosaid és áldozataid végtelen alapossággal mérkőznek. Ma este veled is megtörténik, ami a többiekkel megesett, idejönnek a nemzedékek, mindenki, akivel találkoznod kell, akinek a beavatás dramaturgiájában megbízatása van. Kívül és belül összecsukódik a tér csarnokában, a székesegyház és a szálloda között, évszázadokig tart, amíg egy fától egy lámpaoszlopig érsz. Egymásba épülnek-omolnak gondolat és anyag egyetemei, árnyak árnya, bolygópenész, fényeső alá szögezed magad a megismerés terén. Várd meg az üzeneteket, ne menj el innen sehová, ott vagy, ahol soha nem voltál, jön a fehér rénszarvas, figyelj, jön a macskafejű postás, borzongó szemgolyód is kém, a közvetítők eléd állnak a káprázat útvesztőjében is, koponyád rendőrminisztere ellenvilágodat is könyörtelenül a maga képére rendezi. Egyetlen néző vagy a színpadon, ha felállsz, veled mozdulnak a rongy-üveg-platina kárpitok, neked ripacskodnak a kaján szószólók, izzadt követek, előtted botladozik szobortalp-gólyalábain a lyukas színész, a huncut erkölcstanár, aki nem akarja a jót, vihogsz rajta, nem tudod hasba szúrni, talán még csókolóznál is vele, bár minden megjelenése összetöri a csendet, néha elfordítod a szemed, hogy kicsit megpihenjen. Minden arc fáj vagy jólesik az állati együttérzés terén, egyik felizgat, sötét nyelvén pondró hemzseg, meg akar nyalni, a másik falusi temető barna vénasszony-kopjafákkal a déli lejtésű domboldalon, kápolnájában csengettyűznek, keze ahogy tüzet kínál, szárnyasoltár lakatlan arcod előtt. Teendőid naptárából kihullanak a bejegyzések, görbe magzat, hátrafelé úszol az aranyfolyón a levegőtlen húscelláig, de onnan újra kilövöd magad felülmúlhatatlan gyilkos élvezettel a térre, ahol néző vagy. Ha odaadóan figyelsz, testvéreid, akár egy plakátot, kiöltik jelentésüket, mind azt mondja, amit muszáj kimondania, nevetgélsz a célzások illeszkedésén, a meglepetés humorát nem csökkenti, ha tapasztalat és értelemadás bohócpassiójában te vagy a rendező. Tétovázol, te jársz-e a színpadon, vagy benned jár-e a színpad, egyre megy, bár időnként fárasztó egy egész várost tartani nyakszirteden, s egyetlen üzenetköteggé markolnod a semleges világot. De most nem akarod csupán fagyott egymásra következések jelét olvasni az érzéketlen térben, ha szabadságolod a véletlent, te vagy az, akiben minden megtörténik. Gyakrabban te is csak hangos, idétlen tömlő vagy, fekete agyú kos az ünnep éjjelén, árnyékod ellen acsarkodsz, másnak segítenél, nem tudsz szívverésedet hallgatva megülni, ha felszólalnak a dobok, szemeddel nem tudsz szövetséget kötni a látás völgyében, a legegyszerűbb igazsághoz is bonyolult mozdulatokat keresel. Lét hordaléka: napja akarsz lenni, a mutatványba nem óhajtod a tér egyik jelenéseként a szenvedést is belefoglalni, s leszegett fejel elébe állni, habosabb-dúsabb szenvedéssel válaszolva rá. Nem állod, hogy sarkad mögött lopóddzon egész életed, kívülre szöknél, holott belül vagy, odébbkívánkozol, pedig minden itt van. Kérdezősködsz, nem tudod egy mosolyból érteni, aki eléd kerül, ráadásul még perlekedsz is azzal, akit szívedből kiölsz, nem tudsz meglenni várakozás nélkül amellett, akit szeretsz, házadnak nem vagy gazdája.

A hússzínű próbabábun kigombolódik egy vörös ing, egymáshoz ütődnek a fenyőágakon függő üvegharangok, a vattaszakállas kókuszdión félrebillen az ezüstsüveg, részeg kisgyerek topog cilinderben, szeme, ahogy a vattacukron átnéz, fehér hajóra tereli ellenségeit, s a hajót a nyílt tengeren rakományostul elsüllyeszti. A téli fákon szikrázó villanykörte-gyümölcsök alatt egy lány, akinek a haja bundája alsó szegélyéig ér, már a harmadik tojást szürcsöli, köré lebegnek az egymás szájába harapó szeretők, hajába trombitálnak az éjszaka színesarcú vándorai, elengedi gumibotját, s megenyhülten sodródik felé a leleplezés bőrkabátos eszköze, onániától fehér arcú kamasz térdel elé, s ujjhegyét végigröpteti lábán, hajnalig enné, mint egy óriás banánt, egy pillanatra megállnak oldalán a lágyan vadászó ördögmaszkos taxisofőrök, egy részeg nekiszegzi a kérdést: miért vagyok én Pál, miért nem vagyok Péter, a talányt együtt sem tudják megoldani, szerencsepatkót, macska- és medveálarcot kínál neki a máskor virág és gesztenye mögött szendergő cigányasszony, a tűnődés sárkánymosolyával belefogózik egy vak ember, aki eddig a feje fölött sorakozó otthonok ízét találgatta, melyekben önmagát bonyolítja a karácsonyi építőszekrény, és jelzőhuzalos határzárakon robog át a villanyvonat, egyetlen hangú trombitáján gyerekdalokat próbál feltámasztani, háromlángú fáklyával kering a lány előtt egy hímzett szakállú, zsíros abesszin, lándzsakemény szomorúsággal vonszolja hozzá két gyermekét egy asszony, aki nem akar nevetni, és hazamenekül lakásába, ahol nem volt ereje délután befűteni, mert elköltözött belőle, akiért fűteni-főzni jólesett, ez a keveredés éjszakája, egyetlen történés a város, a tojássárgája végigcsurog a lány ujjain, és eltakarja tenyerében az öngyilkosság aranyjelét.

Ebben a csöndes felszabadulásban ma este mindenre sor kerül. A főtéren mindenki házigazda lesz, megszólíthatod önmagad, többet tudsz annál, aki vagy. Harangozol elevenekért, végigsuhansz a városon, sereged élén korcsolyázol a jégen, magadhoz inted a néma fegyenceket, akik a múlt ablakaiból néznek. Felrobbantod az aggodalom föld alatti méregtelepeit, földobálod a biztatás részeg almáit idegen lakásokba, tíz pontos kérdést ejtesz a levélszekrénybe. Föléhajolsz egy haldoklónak, már csak a szemét mozgatja, igen, igen, mondod neki; kézzel melengeted egy gyertyalángba néző öregasszony lábát hideg dunnája alatt, morajló ágyon eltemetett király ököllel dörömbölsz két sziklacomb boltozatán, egy munkást, aki nyolc napja elhallgatott, és ágyában nem akar enni, egy csésze húslevessel megitatsz, győzelmi emelvényre tessékeled a rokkant futóbajnokot, fölsegíted a gyáva ítéletvégrehajtót a körhinta előre-hátra lendülő, vörös táltoslovára. Lehámozod egy olajsötét falról a kéziratos fenyegetéseket, és ráírod azt az egyetlen mondatot, amelyet többé nem akarsz elfelejteni. Tükörbe nézve megtalálod, akit régóta keresel, elvékonyodva áramoltok időgyalulta gránitköveken, halántékához támasztott homlokodon átengeded hűdéses emlékeidet. Utcai padon kézen fogva nem tudod meghallani sem a mozgalmi indulókat, sem a valószínűségszámítás levezetéseit, ruhátlan csendben egymáshoz érve két has, két világmagyarázat összeér. Ép arcát még elkerülte az ésszerű lemondások borotvája, redőnyeit még nem húzta le az undor minden lehetséges párbeszédtől, még minden megeshet vele, a zuhanyrózsa alatt reggelenként folytatólagosan újrakezdi egy közösség történelmét, amelynek állapotrajzát isten sem tudná rögzíteni, idejükbe dermednek gyűlölködő és édes képei. Ezen a megbocsátó órán fekvő homlokodra emeled városod főterét, s közepén állva megérintesz egy arcot, kezed eseménynaptárában ünnep marad ez a mozdulat. Fogsora közül vámvizsgálat nélkül röpülnek ki a szótár paradicsommadarai, könnyű cipője körül felfakadnak az öntudat vakondtúrásai, föld alá taposott, szőrös-nyúlánk tárgyak, forgó tükörszobrok. Könyörgő ujjaidban érzed minden esengés hatalmát, szeme gödrén át ősanyák figyelnek, az alázat misztériumállványán koponyádra illeszti fejedelmek-koldusok koronáját. A feledékenység pólyatekercse alól kifejti magát, mint egy boldog sebet, repkénnyel benőtt halottakon ültök. Ne tülekedj, nyugvó lábad elégtételt kap minden elhibázott lépésért, ingével kigombolod saját meztelenséged, ezt a vékony mellkast csákány sem ütheti át. Fejedre vonod kőfényű, hamuszürke, ásványi kezét, felhatalmaz a létezésre.

Most végre fürödhetsz a minden útszéli megváltásból kibontakozó tömegben, hadonászhatsz a szobordöntögető lárma kellékeivel, ez a nap eltűrhetővé teszi a többieket, hallgathatjuk megint egy évig a felelősségteljes disznóröfögést, de most a malac farka után zsibongunk. Menetelnek a téveteg garázdák, a szétázott arcok, melyeken csak az idegenség fintorog a kiáltozó lárva alatt, tolong a vénember, tavasszal eltemetkezik, de most még bohócsüvege és két özvegy vámpírfoga mozog a röhögéstől. Jobboldalt aki megy, baloldalt aki jön, a feleség ma nem a férjé, a férj ma nem a feleségé, egyetlen nagy családban elvegyülve nem sokba kerül üvöltözni, minden ének törvényes most, összevegyül a bárányhívogató és a gregorián. Befújja a hó a lampionokat, okádj a papírcilinderbe, lesz még medveálom, lesz még ima egy anarchista mészárszékhez a heringszagú lepedőn, kezedbe adják a mikrofont, az újévtől azt várod, hogy életben maradj, cinóberszívek fekete paláston. Rátámaszkodsz a tojásevő lányra, réztrombitára autódudát szerelt, szájába esik a hó, egyedül röhög és imádja magát, fejét ingatja gallérján, dobot adnak a kezébe, összegörnyed és felröpül, térde közt szökve-guggolva veri a dobot, magukat csúfoló, kibicsaklott mozdulatokkal egész csapat suhog mögötte, dagadt lidérc, tolldíszes húskazán, sárga szem, karvalyorr, trópusi csattogással keresztül-kasul szeleteli a tömeget egy ingujjas, madártestű figura, nyitott fogsorú alakok egymást dobálják a levegőbe, bástyahajú, fehér bundás lányok szamaragolnak egymás nyakán, most kezdődik igazán az ünnep, nem hagyjuk abba holnap sem, mindenki szeret mindenkit, ez lesz a szövetség, amelyből nem széledünk el, nemcsak tülkölni tudunk, talán a szó is megérkezik, amely a nyerítő mozgalomnak folytatható értelmet ad, valami majdnem kifeslik a hivatali székházakká nemesült barokk paloták tövén, merjetek beugorni a táncporond közepére, és égi arccal nevetni a gyorsuló körben, fekete szájú táncosok, tegyünk valószínűtlen mozdulatokat a gránátalma papírlámpások alatt, gyerünk a várfokra, szószékre, díszerkélyre, szálljuk meg a tőlünk hiányos térségeket, trombitakéménnyel szétbőgnek az autók, kendőzászlóval szétügetnek a párok a mellékutcákba, most a tér önmagát ünnepli, most te is fontos vagy, aki csak akkor hadonászol, amikor nem látja senki sem, mindenki köszön mindenkinek, ujjongva esnek egymás nyakába az ismeretlenek, felsüvítenek hármasával az égre világító rakéták, senki sem ütött meg senkit, ez az országos ünnep hallgatásunk értelme, a fényújságok helyén már csak egy vörös csík rohan, de mire kivilágosodik, a kövezeten üvegcserép, zeneszerszám és maskara biceg a söprőgép előtt, egy kis bolondság, téli majális, dudarevolúció, a tömött villamos jégvirágos ablaküvegére egy utas körömmel új évszámot karcol, majd keresztben áthúzza.

(1969–1973)