A látogató
Folytassa, kérem, mondom az ügyfélnek. Megszokásból csupán, sejtem, mit fog mondani, s kételkedem
őszinteségében. Tovább panaszkodik, magát mentegeti, másokat vádol. Néha sír, rendszerint
köntörfalaz, haszontalan töltelékszavakat ismételget, meg akar szabadulni valamitől. Helyzetét
kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak, keresztjét bírhatatlannak, én huzamosan elviselhetőnek,
öngyilkosságra célozgat, elengedem fülem mellett, azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg
neki, mennyire téved.
Arca időnként cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson. Egyik porhanyósabb, másik
tömörebb, egyik elmállott már, másikon a hús még rásimul a csontra, egyiket már elfelejtették, másikra
még figyel valaki rajtam kívül is. Vérerek titkosírása, faggyúnyílások kráterei, májfoltok, hegek,
anyajegyek hegy- és vízrajza, domborodó és süppedő felületek, szögletes, íves, megsemmisülő árkok,
félbehagyott gyűrődések, olvasatlan magyarázó ábrák bonyolult, elrontott, túlságosan is hosszadalmas
kísérletekhez. Mindegyiket tanulmányozhatta egy tanácstalan szempár, megengedem,
szenvedélyesebben az enyémnél, de hogy tárgyilagosabban-e, kétlem. Ellenfelek és cinkosok vagyunk,
leszármazottaiknak, meglehet, kevesebb köze lesz hozzájuk, mint nekem volt, kortársuknak. Kihűlt,
felkötött állú arcuk még a semmiben nyugszik. Kelletlenül, de gyakorlottan nézem a hozzá készülő
vázlatokat.
Negyedik emeleti szobámból, íróasztalomtól bal kézre, kétszárnyú ablak nyílik a zárt udvaros,
körfolyosós hivatali épület szemközti falsíkjára. Napok óta fúj a szél, a kéményfüst ferdén lecsapódik
a teret négyzetesen átkaroló korlátrácsok között a bádoghordókkal és kátrányos acélcsövekkel elborított
betonudvarra. Pillanatokra kiegyenesedik, haragos épületeket tornyoz a magasba, amíg vissza nem
ernyed a lépcsőház félkörívétől és a négy faltól határolt katlanba. Otthonosabb, ha áttetsző ernyője
ráhajol az üresség négyemeletes oszlopára. Itt vagyunk, a magunk világában, körben egymásra villanó
ablakok, szabálytalan sorozatokban csapódó ajtók s a magas korlátrudat markoló ügyfelek között,
betokozva a társadalmi rendszeretetnek ebbe az ötlettelen dobozába, amelybe reggelenként, tíz éve már,
magam sem tudom, miért, úgy búvok be, mint az ágyamba. A füsternyő ismét fölszakadt, a felső
ablakkeret és a szemközti tetőgerinc között téglalap alakú égmetszet látható, tünékeny, fehér csík osztja
ketté, lökhajtásos katonai repülőgép húzott át a város fölött.
Egy öregasszony be akart jönni a hivatalba, hogy segélyt kérjen az illetékes ügyosztályon. Nem volt
sem nyugdíja, sem adakozó hozzátartozója. A hivatal vaskapuját azonban nem tudta kinyitni; új, erős
rugót szereltetett rá a gondnok. A géppel feltámasztott állú portás üvegkalitkájából egy darabig figyelte
a körúti porhó függönyéből kibontakozó öregasszonyt, de mert a szeme gyulladásos volt, kis idő múltán
szokása szerint lehunyta. Az öregasszony elcsüggedt, nem erősködött tovább, hazament, és
felakasztotta magát a függönyrúdra. Előzőleg levelet írt a hivatal elnökének, ebben elpanaszolta,
hogyan akadt el a mozdíthatatlan kapunál, s kérte, adassa át minden holmiját fukar nevelt fiának. Az
elnök ideges lett, lehordta a gondnokot, ez pedig utasította a szerelőket, hogy cseréljék ki a rugót. Meg
is tették, majd egy hónap múlva. Addig is reggelenként félelmesen nyikorgott és dörrenve csapódott
be az érkezők mögött a hivatal vaskapuja. Ügyesen kellett besiklani a résben, az udvariaskodónak
irgalmatlanul a sarkára zúdult. A korosabbak kissé várakoztak előtte, amíg egy erőteljesebb
hivatalnoktárs be nem segíti őket a nyershússzínű műmárvánnyal borított előtérbe. Mindennapos
gorombaságaival ez a zajos alkotmány barátom lett, mint egy tábori véreb, amely nem tudni, miért, már
sosem harap meg.
A kapubejáratot és a kelkáposztaszagú előteret nem szívelhetem. A falon a hagyatéki előadó felhívásai,
magányosan elhalt, idős emberek örököseit szólítja fel, jelentkezzenek az elárvult ingóságok átvételére.
Gyámügyi főelőadóként hagyatékot már nekem is kellett leltároznom, piszkos munka, de van benne
némi savanyú meghittség. A végzéseken – akaratlanul is rájuk téved a szemem – zamatos, öreg nevek
cserélődnek. Hozzájuk képzelem a gödrös diófaágyakat, a béna ingaórákat, az elkeskenyült evőkéseket,
a kihűlt lábbeliket meg az aranykeretben egymás mellé ragasztott családi fényképek időtlen mosolyát,
a gazdájuk nélkül limlommá züllött tárgyak fakó hiábavalóságát.
Jobboldalt tehát a műmárvány a halottaké, szemben vele az üvegkalitka az abronccsal rögzített
nyakú portásé. Reggelenként jóváhagyóan pislog a belépőkre, bólintani már évtizedek óta képtelen.
Egyetlen pillanatra áll csak fel, mikor az elnök belép. Fülkéjében üdvözlő szavakat suttog, és nyomorék
kezével megkocogtatja az ablaküveget. Az elnök visszakopog, és bátorítóan mosolyog. Elhullajtott,
felületes mosolyával gazdagon a portás legszívesebben e perctől fogva délután öt óráig, az elnök
távozásáig, hallgatna. A nap két figyelemreméltó eseménye közül az egyik már mögötte van.
Tizenhárom órakor azonban be kell zárni a kaput, és értésére adni a kilincset rázó közembereknek,
hogy félfogadási időn kívül semmi keresnivalójuk az épületben. Az ügyfél természete szerint
fontoskodik, talán meg sem lehet róni érte, valamire szüksége van, s ettől tolakodó lesz, és nehézkes
fölfogású. Nem elég hát a mogorva fintor, sem a hessegető kézmozdulat, néha meg is kell szólalni:
„Mondom, csak holnap! Kivételt nem teszek.” De ha az állam embere közelít, a gépesített koponyájú
öreg szempillantás alatt leolvassa arcáról azt a szórakozott biztonságot, mely az intézmények
képviseletében járó személyt megkülönbözteti a maga ügyében akaratoskodótól. Ilyenkor, akár egy
fotocellás készülék, már nyitja is a kaput, de a köszönést nem mindig viszonozza. A bájtalan öregúr
hamarosan átrepül az üvegkalitkából a szemközti falra. Múltkor megkérdeztem,
végrendelkezett-e már, azt mondta, ráér még, amúgy sincs senkije, s még leginkább annak örülne, ha
vele együtt elégetnék mindenét.
Iratszekrényem egyik rekesze tele van mindenféle nem hivatalos kacattal, emlékeztető aprósággal. Sok
egyéb között kegyeletből őrzöm az emberi lelemény, ha nem is ritkaságértékű, de figyelmet érdemlő
tárgyi bizonyítékait. Háromágú szíjkorbács, furatos, ólombetétes bambuszbot, gyertyánból faragott
kaloda, kikötésre alkalmas emelőszerkezet – háziipari termék valahány. Apák, anyák működtették e
szerszámokat, talán nem is lelték örömüket benne, szigorukért – mondogatták – a gyermek utóbb még
hálás lesz.
Vannak fényképek is. Az egyiken kacér öregúr látható: szobája ablakában, leeresztett
alsónadrággal, székre kapaszkodva áll, finom karlendítéssel csókot dob maga elé. Gyógypedagógiai
iskolával lakott szemben, az egyik tanítónő fényképezte le az ablak sarkából. Ott voltam a
kihallgatásán. Eleinte azt hittem, közönséges önmutogató, később azonban kiderült, hogy elhajló
nemiségét tucatnyi szellemi fogyatékos kisfiún és kislányon gyakorolta. A gyermekek kíséretében
eljöttek szüleik is, a folyosón rávetették magukat a fogdából elővezetett őrizetesre. Három tagbaszakadt
nyomozó védte meg a lincseléstől. A kihallgatószobában sírt, arccal a földre dobta magát, vallatóinak
durvasága miatt kesergett. Tulajdonképpen sajnáltam, kértem a nyomozót, csendesebben szóljon hozzá.
Még aznap agyvérzést kapott, az ügyész ideiglenesen szabadlábra helyezte. Felépülése után éjjel a
Városligetben megfojtott egy hazulról elcsavargó gyermeket. Mondják, a gyűjtőfogház udvarán
előzékeny mosollyal indult a kötél felé, nyakát simogatta, de a zsámoly előtt összeesett. Hatóságilag
elrendelt halála előtt két perccel szívszélhűdés végzett vele.
Gyűjteményem tartozéka egy hangszalag is, ha lejátszanám, leánysikoly, nyöszörgés, vergődő
testek dobbanása, tárgyilagos biztatások, a háttérben rádióból szóló táncdalok hallatszanának.
Rosszkedvű fiatalemberek kívánták megörökíteni emlékezetes félóráikat általános iskolás leányok
társaságában. Egy kivételével utóbb valamennyi lány belenyugodott az erőszaktételbe, némelyikük
önként is feljárt utána a kalandjuk színhelyére. Az egyik így magyarázta: „Először inkább rossz volt,
azután inkább jó. Ha nagyon unatkoztam, felmentem Kicsi Arabékhoz, három fiú, tetszik tudni,
érdekesebb, mint egy. Legalább történt valami.” A börtönben Kicsi Arab meghibbant, emlékei
elhagyták, másodnaponként kanalakat nyelt, a foglárok nem győzték tömni belé a főtt burgonyát.
Átkerült a „viccesekhez”, rácsos ágyból cserélhet téves eszmét elmebeteg rabtársaival.
Van itt egy gyermekrajz is. A címe: Szellemirtás. Tízéves fiú rajzolta asztalom sarkán aznap,
amikor intézetbe vittem. Tátott szájú, csupa fog cethal beleiben csuklyás szellemek tolonganak. Harci
láncba sorakozó gyermekek nyílzáport zúdítanak rájuk. Az egyik alagút kiöblösödésében szétvetett
karral hever egy kis alak, fölötte magyarázószöveg: „Ez én vagyok, Laci. Tudom, hogy nem álltok
bosszút értem.” Laci egy éve halott, kiszökött az intézetből, s tudatködös bolyongása során megpróbált
fölkapaszkodni a Gellérthegy sziklafalán. Már majdnem a csúcsig ért, amikor lezuhant. Ami a
bosszúállást illeti, igaza volt, nem sok kárt tettem a csuklyás szellemekben.
Végül egy poros, ősz hajfonat, aranyszalaggal átkötve, a szalagon ajánlócédula panaszos üzenettel:
„Emlékül a Teremtőjéhez készülő öreg Karolától, aki öt éve hiába kéri doktor urat, hogy hagyja el végre
a fekete kecskék nyáját, és térjen meg az Úr fehér bárányai közé.” Karolát én helyeztem gondnokság
alá, emiatt neheztelt rám, gyakran felkeresett, és meg akart téríteni. Csüggesztően hosszú hitbuzgalmi
költeményeit is felolvasta nekem, s ragyogó szemmel várta a méltatást. Gyakran elhatároztam, hogy
kidobom, végül mindannyiszor megdicsértem.
A napokban elmentem a temetésére, egybeesett egy hivatalnoktársaméval. Hivő testvérei, a fehér
bárányok, zsoltárokat énekeltek Karola nyitott sírja körül. Kicsi öregasszonyok voltak, szúrós nézésűek,
pállott szag terjengett körülöttük, mogorván figyelték Karola protestáns kalandját. A pap is mérgesen
hallgatta az öregasszonyok nem odavaló zsoltárait. Napszemüveges fiatalember kattogtatta a
fényképezőgépét, tőle való a hajfonat mellett a mérsékelten felvirágozott sírdomb képe s egy másik kép
kollégám végtisztességéről.
Emlékezetemből még fölnyomulnak a kartárs ravatal előtt mondott búcsúszózatok, a nyomtatott,
kor, nem hivatali beosztás szerint személyre szabott sírbeszédmintákból kiválasztott fordulatok,
melyeket háttal a gyásznépnek előbb a hivatal, majd az egymást fontossági sorrendben követő
intézmények és társadalmi szervezetek szerényen díjazott temetőszónokai intéztek az eltávozotthoz,
aki ünneplőben, végérvényesen összezárt állkapoccsal kínálta megtekintésre a boncterem
hűtőszekrényéből kiemelt maradványait az egyforma, fekete drapériákkal és fehér rózsakoszorúkkal
telezsúfolt ravatalozófülkék egyikében. Ott állt lökdösődve és karéjban a lámpalázas dalárda is a
letegezett és felmagasztalt hulla körül, a karvezető izzadt tarkóján búcsúzóan világolt a délutáni
napfény vízszintes sugárzása, hiányos, nikotinköves fogsorok rágták elszántan a gyászdal – szemfedőt,
lobogót, dicső harcot és tiszta példát említő – nyúlékony strófáit, a kórussal szemben mozdulatlan
ajakkal sugdolóztak a halottnézők, az olajozott sínen egyenletes robajjal csúsztatták be a koporsót a
gyászkocsiba a posztósapkás temetőszolgák, éhes pillantások tapogatták az özvegy ázott arcát, s mikor
a kissé elnyújtott szertartás végén az ideiglenes fejfa már ott bókolt a sírkert még langyos domborulata
fölött, szép körívben repült az elnök keze a nedves zsebkendőt szorongató öregasszonykézhez,
gyöngéd, szinte fiúi paskolgatás, erősnek kell lenni, ha valami gondja lesz, csak forduljon hozzá, puhán
rugózva kanyarodott ki az elnök fekete kocsija a homályba révedt temetőből, szétszéledt a gyalognép
is a környékbeli kiskocsmákba, a kertekben égő avar füstjét rázta a szél, izgatott macskák surrantak a
kavicson, valahol dörögve lezuhant egy ablakredőny, a kocsmaajtóban elakadt egy hosszan kanyargó,
vékony nevetés, rizling és sült kolbász illatú órák, elpihenő lúdtalpak, a halál bennmaradt a
betonlábazatú kerítés mögött, holnap egész nap félfogadás, a szekrényekben gyűlik az aktahátralék, a
kartárs nem eszik több kolbászt, viszont a feldolgozatlan ügyiratokkal sem kell vesződnie, nem kell
osztályoznia a postai érkezést, hallgatni a szemben ülő ügyfelet, s az egymásba gabalyodó, szónoki
közbeékelésektől szaggatott és ünnepélyesen kificamított értelmű mondatokból nem kell kiszűrnie a
kérelmet, panaszt, vádaskodást, hogy, kiválasztva a megfelelő határozatmintát, szabályozottan
nyakatekert szólamokat helyezzen el a nyomtatványok kipontozott, üres soraira; fölényes ravatali arcát
őrzi már csak a napszemüveges fiatalember jutányosan értékesített fényképe, itt, a szekrényemben, sok
egyéb nem hivatalos kacat és emlékeztető apróság között.
A másik iratszekrény kitárt ajtószárnyaival oly esendően áll a meszelt fal közepén, mint egy hasműtétes
öregember, amikor szétnyitja köntösét kezelőorvosa előtt. Reggelenként utálkozó szánalommal nyúlok
a vén bútordarabhoz. Benne keltük és alszámuk szerinti sorrendben, három polcon sorakoznak az
intézkedésre váró ügyiratok. Mindegyik kurta madzaggal átkötve, szabályszerűen iktatva, határidőbe
téve, onnan kiemelve, valamennyi előzménnyel összeszerelve, változó iktatószámokon feltüntetve,
társhatóságoknak betekintésre megküldve, onnan szamárfülesen visszacsatolva, temérdek irkafirkától,
gondterhelten kiválasztott hatályos jogszabálytól meghízva, itt hevernek a kísérteties akták.
Ha egyszer mind hangot adna, játszom néha a gondolattal. Micsoda hangáradat borulna ki a
szekrényből. Gyereksirám, asszonyjajgatás, ütlegek pufogása, trágár acsarkodás, panasz, replika, száraz
faggatózás, kurta beismerés, célzatos tanúvallomások, csüggedt hivatalnoki formulák, nyomozók dupla
talpú kedélyessége, bírák elhadart ítélete, tanárnők holdfényes csacsogása, lélekbúvárok varázsigéi,
kartársak ecetes tréfálkozása, az én magányos szitkozódásom, s a tárgyaknak még hányféle zöreje
töltené be a szobát, mintha egy világvevő rádiókészülék hangszórójában valamennyi adóállomás
egyszerre szólalna meg, s mindez együtt éppoly semleges hangtömeggé közömbösülne, mint amilyen
semleges nyugalommal pihennek a szekrény polcain a belül már sárga akták.
Az ügyiratcsomó kérelemmel, panasszal, bejelentéssel kezdődik, idézéssel, jegyzőkönyvvel,
kivizsgálással folytatódik, majd határozottan lendül célja felé, s jogerősítve rátalál. Útját tetszetősen
kimérik a vonatkozó rendszabályok, merészen fölébe magasodik az őt létrehívó, alantas sérelemnek,
s éli a maga eljárásjogi finomságoktól szellemes életét. Az igazat megvallva, gyér rokonszenvvel
figyelem aktáim meredek elszabadulását a bennük tárgyalt emberéletek gomolygásától, s még
kárörömre is hajlamos vagyok, mikor az ügymenet hivalkodóan szabályos kanyarulatai után
lehanyatlanak az irattárba. Néha azonban olyanféle szánalmat érzek egyik-másik irattárba menesztett
aktám iránt, amilyet tragédiaszerző érezhet akarnok hősének bukásakor, hisz fölruházta mindennel –
a dolgok hibás rendjébe avatkozó, erkölcsös szándékkal, tiszta indítékokkal, metsző szólamokkal, az
élet apróságait is lényegessé hevítő szenvedéllyel –, s mégis előre látta: buknia kell. Ha belehasítanak,
talán sikerül megzavarniuk az emberi gyöngeségek tenyészetét, de mint eleven hús az idegen anyagot,
a mindennapi élet kigennyezi magából a türelmetlen rendszabályokat, a megvesztegetően feszes
indokolásokat, mindent, amiben szigorú és elhatárolt következetesség van, majd ravaszul, lágyan, soha
nem várt módon elrendezi a maga dolgait. Szánandó, cudar s néha kissé nevetséges aktáim sorsa.
Ha íróasztalomnál ülve tenyeremet homlokomra szorítom, mert mögötte, ahogy beléptem a hivatal
kapuján, jobb és bal felől zakatolni kezdett egy-egy elnémíthatatlan, törpe írógép, szakadozott,
kellemetlen mondatroncsokat dobálva figyelmem napról napra zsugorodó mezejére,
ha idegeimben elindul néhány korty pálinka, mint egy porlepte, kivénhedt televíziós készülékben
a villanyáram, s ettől egész zsibbadt agyvelőm sercegni kezd, s megszabadulva a tűrhetetlen
kopácsolástól, elsötétített recehártyámon zajlani kezdenek a képek, várakozásteljes, gyermekkori
torlódással előbb, bicegő, vonalas szerkezetekkel utóbb,
ha nem szól senki, nem erőszakoskodik a telefon, nem hörög a fűtőtest, nem hív senkit sehová a
hangosbemondó, nem dörren percenként a felvonófülke csapóajtaja, nem kaparásznak
ablakpárkányomon az örökké hasmenéses galambok, és nem csoszognak ablakom alatt a veszendő
lábbelik tétova és leselkedő gazdáikkal az üveg mögött,
ha kiejtettem lomkamrához mindinkább hasonlító emlékezetemből az öklüket rázó
hadügyminiszterek, a puszta leheletnél is kevesebbet mondó illetékes szóvivők, a bírósági
üvegkalickában bóbiskoló tömeggyilkosok, a halkan kicserélt mesterkémek, a barátaikat felköttető,
újdonsült népvezérek, az emberevő istenkirályok, a szoborleleplező, új kenyeret szegő, hídavató,
díszszázad előtt ellépő, virágcsokros kislányokat homlokon csókoló, üdvözlő táviratokat küldő és
rendjeleket osztogató, katódsugarak hullámain minden szobába bemosolygó buboréknagyságok
tolakodó nevét,
ha előző este feleségemet átkarolva csendben végigjárjuk szokott sétautunkat a hegyoldalon, ha
a lakbért, villany- és telefonszámlát már kifizettem, s maradt pénz tejre, húsra, almára, kávéra,
dohányra és borra is, ha éjszaka sikerült hosszan és ájultan aludnom, majd ha a keltőóra robbanásától
a mosdó elé lökve időben elvégeztem a fölkelés elhomályosuló gondolatokkal központozott
szertartását, s a kávé friss gőzével fejemben, az autóbusz ablakánál ülőhelyet kapva becsukódhattam
felebarátaim füst-, eső- és konyhaszagú kabátjai között,
akkor, istenem, akkor is csak olyan lesz ez a nap, mint a többi.
Kezd felerősödni az előtérben várakozó ügyfelek lármája. Rugdossák az állványos hamutartót,
nyikorgatják a fűtőtest kallantyúját, köhögnek, harákolnak, jövetelük várható eredményét latolgatják.
Nincs nap, hogy el ne jönnének, ha vasárnap is lehetne panaszkodni, vasárnap is panaszkodnának. Az
arcok váltakoznak, a sérelmek alig. Jobb híján valami görbe élvezetet várnak attól, hogy egy hivatalnok
jegyzőkönyvben örökíti meg panaszaikat. Milyen természetes, hogy idejönnek és kiszolgáltatják
magukat. Míg szét nem bontja az idő a hivatal épületét, az ügyfél idejön, benépesíti a hivatalnok
szabályos délelőttjeit, s gondjaival elszórakoztatja. Mivel gondja van: meztelen. Mire beér a
fogadószobába, biztonságát lemorzsolja a várakozás, a szorultság, a bűntudat. A csupasz, szürke falak,
az egyforma, sötét hivatali bútorok, a fakó arcú előadók, a szomszédos helyiségekből átszűrődő
írógépcsattogás, az ajtón kívül várakozók duruzsolása önmagával szembesíti az ügyfelet. A
hivatalnoknak jelen esetben nincsen gondja. Higgadtan, tartózkodóan, megértő és irgalmatlan
fensőbbségébe zárkózva, színe el bocsátja az ügyfelet, ezt az izgatott és esendő lényt, aki akar valamit,
vagy fél valamitől. Ha a hivatalnoknak is gondja lenne, nyomban ügyféllé lágyulna, valahol, egy másik
hivatalban, az övéhez hasonló íróasztalok túlsó oldalán. A szabványméretű íróasztal nem szélesebb egy
méternél. De az a két ember, aki előtte és mögötte ül, most éppoly messze van egymástól, mint a
júdásszem két oldalán a fogoly és a foglár. Ezt az asztalt nem lehet megkerülni, ezen az asztalon nem
lehet áthajolni, ott magasodik két fölismerhetetlen arcú ember között, semlegesen, de a szerepeket
csakúgy elkülönítve, mint a deres vagy a nyaktiló.
Az ügyfél feszengve áll, míg hellyel nem kínálják, hosszan forgatja ujjai közt cigarettáját, és
engedélyt kér, hogy rágyújthasson. Verejtékmirigyei bőszülten termelnek, lehelete megáporodik,
homlokát pirosság futja el, s rövid kertelés után olyan vallomásokat tesz, amelyekre barátok között is
ritkán kerül sor. Cserevallomás nem szakítja félbe, övé a szó. Gyónni pedig kopár hivatali bútorok
között, egy némán cigarettázó tisztviselő előtt is lehet. Elég indíttatás előrehajló figyelme meg
két-három szakavatott kérdés. Kérdezni úgy kell, ahogy a sebésznek vágni, ahogy az anyának gyermeke
fájó hasára tenni a kezét. A hivatalnok valószínűtlen részleteket firtat nyugodt, köznapi hangon, néha
pedig megjegyzi: „kellemetlen… nem volt szép tőle… hogyne, megértem… ez csakugyan hiba…”
Mellesleg igyekszik elhárítani magától az óvatlan részvét kelepcéit, szándéktalanul: az előtte vetkőző
gyöngeség mérsékelt rosszallásával, beidegzett hitetlenséggel, az átlagos eset unalmával, a szélső
példák rovartani méltánylásával, az erkölcsi készségek és készületlenségek szabályos ismétlődéseinek
előrelátásával. Az ügyfél eltörpül ügye mögött. A hivatalnok is felszívódik hatásköre mögött. Az ügy
pedig három, esetleg négy példányban dübörög az írógépen, sorvégeken kurtán csilingel, míg
elkövetkeznek a végső, a föloldozó szavak: „Egyebet előadni nem kíván, a jegyzőkönyvet
helybenhagyólag aláírja. Kelt mint fent.”
Mintha öklömnyi sárrögöket nyelnék, sem megemészteni, sem kihányni nem tudom, gondoltam
pályám kezdetén. Tíz év alatt mintegy harmincezerszer mondhattam: „Foglaljon helyet, kérem.” A
kollégákon, tanúkon, feljelentőkön, kíváncsiskodó újságírókon meg néhány szelíd elmebetegen kívül,
a többség szorultságában keresett fel. Nagyobb részük baja tömör volt, kisugárzó és gyógyíthatatlan,
így éreztem ebben a szobában, ahol az efféle szólam: „tessék elhinni, nagyon fáj”, „nem bírom tovább”,
„belepusztulok”, mindennapos és helyénvaló, mint hullámvasúton a sikongatás. Az én
kérdezősködésem meg inkább csak arra a sebészi eljárásra emlékeztet, melynek során az orvos
összevarrja a frissen fölvágott sebet, anélkül hogy hozzányúlt volna a daganathoz.
Minden intézményhez hozzátartozik egy lelkiállapot. Ügyfelem a cirkuszban nevet, a gőzfürdőben
révedezik, a villamoson elbambul, bokszmeccsen harcias, temetőben pacifista, s így tovább. Ebbe a
szobába elhozza szenvedésének néhány mintáját, fiára, lányára átörökített kudarcait. Lehet, hogy az a
pillanatkép, amit én látok éveinek omlékony vakondjárataiból, megtévesztő. Tegnap megrúgták, ma
már engesztelik, holnap simogatják, és én csak a tegnapot látom. A pillanatképnek, bár óvatosan, mégis
hitelt adok. Ha őt nem is, körülményeit megismerem. Baklövéseinek ábrája pedig – a többiekére
ráfényképeződve – elárulja azt, ami belőle kiváltságosan az övé, s kiszámíthatatlan része szerény ráadás
csupán a kiszámíthatóhoz. Körülményei, mit mondjak, szorosak. Helyzetéről, szokásairól, korábbi
balfogásairól mint állami tisztviselő, hírt kapok; ha sokat nem is, annyit mindenesetre tudhatok róla,
hogy mozgásterét felbecsüljem. Mindez éppenséggel nem ő, csak a burok, amelyben fészkelődhet.
Kelletlenül azonosítom ügyfelemet e sok limlommal, sajnálom, hogy kötöttségeiben csak ennyire tudott
megvalósulni. Már az is dicséretes lenne, ha kissé bonyolultabb rendszert alkotna környezetével, ha
változatosabb szabályosságoknak hódolna. Rendszerének bonyolultsági foka azonban lehangolóan
szerény, jövedelme csekély, térbeli foglalata kopár, látása homályos, terhei súlyosak. Mozgási
szabadsága az átlagosnál is kisebb, indulatai szervezetlenek, súrlódnak, olykor karamboloznak.
Ilyenkor csődület támad körülötte, színre lép a hatóság, hogy a forgalom rendjét biztosítsa. Kiskorú
gyermekeinek, valamint az államérdeknek védelmére fölhatalmazva, az a dolgom, hogy összebékítsem
körülményeivel, s hivatalból ellenezzem hajlandóságát a szenvedésre. Teszem, amire a törvény és
tapogatózó ítéletem feljogosít, s megbabonázva nézem, milyen ronccsá, semmivé zúzódik, ahogy a rend
lecsap rá.
Katonakoromban fél évig tűzszerészeknél szolgáltam, aknamezőket tisztogattunk. Körös-körül béke
volt, ahol mi dolgoztunk: háború. Nemcsak a nagy pénz, a narancs, a csokoládé, a kivételes alakulat
gőgje toborzott össze bennünket, de a hazárdjáték alkalma is. Óvatosan, ravaszkodva, de a halállal
kockáztunk minden délelőtt, kezünkben a csipogóval s az aknadöfő lándzsával hasalva a földön,
amelyet úgy simogattunk, mint kezdő oroszlánszelídítő a nagyvad ideges nyakát. A mocsaras, lakatlan,
merőleges napsütésben is tintazöld erdőségben kövér szitakötők sütkéreztek egy német páncélosdandár
langyosfehér koponyáin. E csontvázakat ostromoltuk hónapok óta. Kettős aknagyűrű védte őket, a
sajátjuk és az oroszoké, akik nem értek rá bíbelődni velük, áthömpölyögtek rajtuk, éppen csak
megkettőzve láthatatlan kerítésüket, s átengedve a makacs dandárt az éhhalálnak és a mezők
madarainak. Titok volt előttünk mindkét gyűrű rendszerének kulcsa, győztes halottak és vesztes
halottak őrizték, hevenyészett, elmebajos rendszerek voltak, pazarló és végsőkig bőszült rendszerek,
hálózatuk csomóit megfejteni nem, csak tapogatni lehetett, testvérbarátságban a maláriás erdő vak
szellemeivel s megállapodott bizonytalanságban afelől, hogy vajon a déli bevonulók létszáma nem
süllyed-e a reggeli kivonulóké alá. Talán a béke tette, hogy a fölrobbanás pillanatonkénti esélyét
könnyű és sportszerű kockázatnak éreztük. Ám épp ezért délutánonként, vasalt ingben feketézve, volt
időnk képzeletbeli ujjainkkal borzongva megérinteni azokat a láthatatlan rézdrótszálakat, melyek oly
szakadékony feszességgel tartották meg sötét nyugalmában az akna talán még várakozó, talán már
ócskavassá szétázott robbanótestét.
Akkoriban odahaza is sokasodtak a váratlan kellemetlenségek, egyikünk bátyját felakasztották,
másikunk apját betegre verték, volt, akinek csak kitelepítették, internálták, szabadlábon meghurcolták
a hozzátartozóit, és volt, akit nem bántott senki sem. E szárazvillámok becsapódási helye éppoly
kiszámíthatatlan volt, mint a mi, kedveskedő női nevekkel illetett, aknáink fölrobbanási hajlandósága.
Ez itt tisztább munka, mondta valamelyikőnk, s igazat adtunk neki. Minél tisztább? E szabatosító
kérdést egyikünk sem tette föl.
Réges-rég leszereltünk, találomra kiválasztott asszonyoknak gyereket csináltunk, „fél hatra itthon
leszek”, mondjuk reggel elmenőben, s alighanem haza is érünk háromnegyedig, az ügyfél nem lő, az
akta nem robban, az utcán sem karol belénk két, hajtókája mögött jelvényt viselő ismeretlen. Mégis:
ami igaz volt akkor, az maradt ma is. Tisztább munka volt a mocsaras erdőben hasalni, kezünkben a
csipogóval, köztünk s a csontig megtisztult németek között az alkotói túlélő mű öldöklő és
kibetűzhetetlen hieroglifáival, mint fehér kézelővel évek hosszán elizzó és váratlan műhibáktól durranó
aknákat kioldani – emlékben, ágyban, szóban és ökölben megbúvó civil aknákat –, figyelmed elsiklik
rajtuk, de késleltetett hatásuk valakit kiterít. Holnap? Tíz év múlva? Ne nyugtalankodj, idejében
megtudod, pontosan akkor, amikor már semmit sem tehetsz.
Sok a dolgom mostanában az öngyilkosokkal. Itthagynak családot, asztalt, mozdulatokat, s
belefúródnak a kíntalan csöndességbe. Elindulnak kapkodva, titokzatosan, majdnem türelmetlenül;
túlságosan is emberi módon, ahhoz képest, hogy milyen hosszú időre. Száz halál közül – olvasom –
kilencvenhét akaratlan, három önkéntes. Minden nép közül enyém adja a legtöbb öngyilkost. A
legszabadabb eszerint? Szabadságát az alku és a kisiklás angyalai fogják kézen, gondolom.
Ezer társam közül egy minden évben megpróbálja abbahagyni magát. Kit érdekel éppen ez az egy?
S miért érdekeljen engem, hogy a körülöttem járdán és villamoson, boltban és kávézóban közeledő,
távolodó, ritkuló és tömörülő, éjszakára idegen falak között eloszló tömegből ez évben is alighanem
minden ezredik mérget nyel, lúgot iszik, fölzsinegeli magát, villamos elé ugrik, elmetszi ütőerét, kilép
az ablakán, fültövön lövi vagy a zajló Dunába ejti magát. Nem ismerjük; érdektelen s bizonyára hibbant
figura. Szánalmunk áttetsző, undor sötétlik mögötte: mamlasz, bohóc, zsaroló, stréber! Kellemetlen
a társaságunk? Hiányával tüntet? Ég áldja, ne is lássuk. Mi még egy kicsit – öt-tízezer évig – maradunk.
Ismerek egy ápolónővért: az árnyékszékre átkarolva vezeti ki a szirénazúgás zászlai alatt
gyomormosásra behozott öngyilkosjelöltet, ott azonban összeveri. Ingerültségét ma már nem tartom
betegesnek. Elég példáját láttam: aki szerette is – marcangolhatja a sikertelen öngyilkost. Az összetartás
arra biztat: helyesebb megölni valakit, semmint engedni, hogy különcködve maga ölje meg magát.
Szakmám teszi, nem a készséges szánalom, hogy engem annyiszor hatalmukba kerítenek. Ha az
öngyilkosoknak kiskorú gyermekük maradt – vagy ők maguk voltak azok –, aktát kell gyártanom a
halálukból. Kivizsgálnom, határoznom, intézkednem muszáj, s ezalatt akaratlanul is közöm lesz, ha
nem is megszűnésük – néhány gyarló változattal szabványosított – módozatához, de becsukódó
életükhöz. Kivált akkor, ha még nem is csukódott be egészen: kiöblítették gyomrukat, bevarrták
sebüket, a gázos konyhából szabad levegőre vonszolták, kötélről lemetszették, egyszóval megmentették
őket. Elevenek vagy holtak, gondolkoznom kell róluk a következő pillanathoz ragaszkodó emberi
társadalom fogalmaival a felelősségről s a bennem kéretlen megülepedő tudással az elfáradás
természetrajzáról. S ilyenkor a halál egyetlen önkéntese – helyzeti előnye folytán – fölébe magasodik
az élet kilencszázkilencvenkilenc nevetős vagy szitkozódó teherhordójának.
Elszánt teherhordó vagyok, azt hiszem, mégpedig a szitkozódók válfajából, kiváltságomat épp
ezért, akár egy talicska homokot, szívesen nyomnám bárki kezébe, aki átvállalná. Miért kell épp nekem
hátamra vennem a szorítóból kilökötteket? Csapdámat, igaz, magam kerestem, de legalább
mérgelődhessem. Rosszul fizetett, mogorva átlaghivatalnok vagyok, mint bárki más; a koldus mellett,
ha van is aprópénzem, gyakran elsietek; utálok kórházban beteget látogatni; bosszúsan adom át helyem
az öregasszonyoknak hazafelé menet az autóbuszon; szomszédomnak, egy özvegyembernek, inkább
nem is köszönök, csak hogy ne kelljen meghallgatnom a kesergéseit; miért kell hát hivatali
szolgálatomban idegen szenvedések bűzét szagolnom nap nap után? Honnan bányásszak magamból
annyi részvétet, ahány nyomorúság koptatja fogadószékemet az íróasztal túlsó oldalán?
Ilyenfajta dohogásaim közben hólyaghurutos, fogatlan házmesterhez érzem hasonlónak magam;
éjnek évadján kicsengették, hálóingére irhabekecset, kopasz fejére gyapjúsapkát húzva kibotorkál – s
a kapuban senki. Átkozná a tréfamestert, de vattával bedugaszolt fülébe kis nyekergés szivárog, lenéz
a földre: bebugyolált csecsemő hever a lába előtt. Az öreg nem hisz a szemének, tarkóját vakarja,
gyámoltalanul széttekinget a néptelen utcában, majd – őszintébben nem is cselekedhetne – szentségelni
kezd: pokolian undok jövőt kíván a csomag letevőjének. Ráadásul – ha fellengzős indulatú vénember –
megkérdi a Gondviseléstől: „Mondd, Uram, hogy van ez? A hármasban Pikor a házmester, a hetesben
Zahorec. Miért kellett ennek a dögnek épp hozzám, az ötöshöz betenni a porontyát, mielőtt
gyalázatosan eliszkolt az éjszakában? Miért esett pont énrám a választása? Mondd, Uram, nem vagy
te ludas ebben a dologban?” A Gondviselés várhatólag hallgat, a házmester pedig elunja a faggatózást.
Áttehetné talán ezt a kornyikáló ajándékot Pikor vagy Zahorec kapujába, s becsengetve a szomszédba,
visszasurranhatna, de nem teszi. Talán fél a leleplezéstől, talán arra is gondol, hogy a kisbaba közben
megfázik, legvégül talán egy csöppet helyesli is az ismeretlen választását. Pikor túlságosan szereti az
italt, Zahorec egyre butul az agyér-elmeszesedéstől. Felnyalábolja tehát a mind erőszakosabban síró
csecsemőt, s immár gyakorlatiasabb teendőkön jártatja eszét. Később, pelenkaöblögetés közben már
csak elvétve jut eszébe a kérdés, hogy miért éppen rá, az ötösre esett a kellemesnek továbbra sem
mondható választás.
Napjaik kulcsra zárt telefonfülkéjéből, ha nincs kitartásuk tovább hallgatni a vonal túlsó végéről érkező
gorombaságokat, ablakot törve zuhannak ki az öngyilkosok. Ügyfeleim mostanában fáradékonyabbak.
Vigyázatlanul őrzött táborokból szökdösnek így sorozatban a foglyok, egymás hűlt helyétől fölizgatva,
ki a szigorú barakk melegéből, a drótkerítésen túl csapongó semmiségbe.
K.-né kezdte a sort nemrégiben. Évek hosszán megsokallta férje ütlegeit. „Bíróság elé visszük a
férjét”, mondtam neki, kért, hogy ne tegyem. Két almával és egy tábori székkel kivillamosozott a
Hűvösvölgybe. Rossz félcipőjében fölbukdácsolt a hegyoldal hófödte sziklatörmelékén. Lábnyomai,
mint parasztház meszelt falán egy géppisztolysorozat, meredeken vezették fölfelé másnap a rendőrjárőr
tekintetét a csúcsig. Odafönn megette almáit, szárítókötelet hurkolt egy csúzos kézhez hasonló,
zsugorodott tölgyre, s kirúgta maga alól tábori székét. Mikor rábukkantak, a műanyag kötél már
kinyúlott, K.-né talpon állt, ajka közül kiágaskodott műfogsora, arcán alvadt vér, összekarmolhatta
magát. Kabátzsebében családi fényképeket találtak; kértem a nyomozót, hagyja nálam őket a gyerekek
részére. Férje, mint szakaszvezető, vásári körhinta sárkányfejes hajójában. Színesre pingált esküvői
kép, K.-né hasán kidomborul a kölcsönzött menyasszonyi ruha, őszirózsával takarja. Stációképek az
idő munkájáról: hasaló csecsemők, hátrább a fehér harisnyás, merev szemű testvérek, leghátul a szülők,
mintha egy sietős, hanyag kéz rátenyerelt volna arcukra, érdektelen ráncok szövete, szájüregbe süppedő
ajkak, erőtlen tekintet, melyből apránként minden látvány kihull. K.-né mintha azt mondaná:
„Szűzanyám, az ökörnek is elég lenne, amit én kapok.” Férje nem szerette kézzel megütni, inkább csak
taposta, s ha nagyon részeg volt, meggyújtotta ölén és hónalján a szőrzetet; a gyerekek nézték, és
remegtek. K. nyomott, hencegő arca; ha pofon vágnák, elmélázna, talán bőgne is kicsit. Mondják, a
temetés után nekitámasztotta a halott asszony képét a borosüvegnek, szembekönyökölt vele, s kutatóan
nézte. Másnap állami gondozásba vettem a gyerekeket. K. eljött tiltakozni; asztalomon dörömbölt,
írógépemet rángatta, kirúgtam. Néhány napja találkoztunk egy kocsmában. Két kéményseprőnek
mesélte csukladozva, milyen tisztaságot tartott a felesége. Hallgatói elfordultak tőle, s valami máson
nevettek. K. észrevett engem is, bókolva köszönt, szurtos volt, megsoványodott, a szemhéja ugrált.
Következő ügyfelem, 0.-né egy távcső képzetétől próbált megszabadulni. „Lyukat fúr a
mennyezeten, átdugja rajta a távcsövet, és figyel”, panaszkodott férjére. 0. elhagyta az asszonyt s
ikerfiait egy csaposnőért. Ha közömbös lenne, nem figyelné, vigasztaltam. „Csak mutogatja a
másiknak, hogy tönkrementem, s kinevetnek”, hárított el. Biztattam, tegye féltékennyé az urát, hízzon
meg kissé, vegyen divatos ruhát, s tartson udvarlót. Megpróbálta, férfiakat vitt föl magához, de „nem
úgy viselkedett, ahogy kell”, vallotta később egyikük, egy hentes. Mintha valami harmadik személynek
hencegett volna az ágyban szeretője férfiasságával, fintorgott és nevetgélt a mennyezet felé. Időnként
azonban sírógörcsbe tört ki, és kérte a hentest, bújjanak az ágy alá. Ehhez neki nem volt semmi kedve.
0.-né alkalmi szeretői elmaradoztak, bár lakása kétszobás s teste még fiatalos volt. „Elüldöz mindenkit
mellőlem”, panaszkodott a férjére. Javasoltam, cseréljen lakást. Megtette, sorozatosan; a negyedik
emeletről leköltözött a másodikra, onnan a földszintre, mind hitványabb lakásokba, a távcső azonban
újra meg újra áttörte feje fölött a mennyezetet. 0.-né leselkedett a férjére, s emésztő kíváncsiságát
optikai rögeszméje által átruházta rá. „Előttem mentek tegnapelőtt. Az uram a nő fülét húzogatta, de
közben a szembejövőkön járt a szeme, az egyiknek utánafordult, meglátott, s oda akart jönni hozzám.
De én köptem egyet, és elfutottam… Esténként belenéz a távcsövébe, s azt mondja a kurvájának:
»Látod, amíg vele voltam – élt; otthagytam – beledöglik«… Igaza van. Nála nélkül semmi sincs. A két
gyerek sincs, nem is látom őket.” Mondogatta, hogy megöli magát. Figyelmetlenül csitítottam, annyian
ijesztegetnek ezzel; Lear körül a fenyéren nincs annyi nagy szó, mint ebben a szobában. Egy éjjel
csakugyan kinyitotta a gázcsapot, s tárva hagyta a konyhából nyíló ajtót. Egyik fia fölébredt, elrángatta
az anyját a gázsütő elől, és kiszellőztetett. Attól fogva, amíg az egyik fivér aludt, a másik, tenyerét
harapdálva, ébren maradt őrködni. 0.-né azonban egyik este altatót kevert vacsorájukba, s éjjel újabb
kísérletet tett. Most a macska ébredt föl, a kilincsre ugrált, reszelős sikolyaival fölzaklatta a házat. Az
ikrek még éltek, anyjuknak – szájában a gázvasaló gumicsöve – már vége volt. Intézetükből az ikrek
néha értesítenek, hogyan feleltek számtanból vagy történelemből.
G. Klára tizenhárom éves tanuló apját mint háborús tömeggyilkost 1951-ben leleplezték és
fölakasztották. Anyjába beleszeretett a nyomozótiszt, s hogy feleségül vehesse, leszerelt. A pártból
kizárták, teherautósofőr lett. Az asszony is keresett, ápolónő volt, egyetértésben éltek, G. a gyermeket
örökbe fogadta. A kislány csak G.-t tudta apjának. A volt nyomozótiszt 1956 után visszakerült korábbi
munkakörébe. Apai nagyanyja tavaly fölkereste a kislányt, tájékoztatta származásáról, s megpróbált
gyengédséget ébreszteni benne vér szerinti apja emléke iránt. G. Klára télen bejött hozzám, s elmondta,
hogy örökbe fogadó apja több ízben erőszakkal közösült vele; a történtekről hitelesnek látszó
részleteket adott elő. Kérdeztem, tudja-e, hogy ha a vád bebizonyosul, G.-t börtönbe csukják. Bólintott:
tudja, ezt akarja. Az orvosi vizsgálat szerint valóban nem volt szűz. G.-nét beidéztem; előbb tiltakozott,
majd elbizonytalanodott, és sírva fakadt. Emlékei között kutatva fölidézett egy hajnalt. Korábban jött
haza a kórházból éjszakai ügyeletről, s egy ágyban találta férjét és lányát. Mikor fölemelte a takarót,
látta, hogy a kislány hónaljig meztelen, hálóinge fölgyűrődött, G. keze a kislány hasán pihent.
Kérdésére reggel azt felelték, hogy Klára az éjjeli vihartól félve bújt oda az apjához a szülői ágyba. Azt
is észrevette, hogy férje szívesen nyit be a fürdőszobába, mikor a kislány mosdik. Gyanús továbbá a
következő eset: néhány hónappal ezelőtt Klára későn este nyitott be szobájukba, amikor ő és férje
éppen ölelkeztek; megnézte őket, majd becsapta s magára zárta az ajtót, nem állt velük szóba napokig.
Tanú hiányában kértem az asszonyt, hogy figyelje az urát. G.-né ehelyett kifaggatta a kislányt, és
gyűlöletesen valószerűnek találta a részleteket. A kislány egyebek között elmondta, milyen
becézőszavakat használ ölelkezés közben nevelőapja; ismerősek voltak. G.-né elrohant férje
parancsnokához, s mindent elmesélt neki, töviről hegyire. A parancsnok gyanúja nyomban fellobbant,
nem különösebben szívelte G.-t, azonnali hatállyal felfüggesztette állásából, intézkedett előzetes
letartóztatása végett, nehogy a vizsgálat folyamán megfélemlíthesse hozzátartozóit. A vizsgálat már
ügyészhez került, mikor G. Klára ismét jelentkezett nálam. Közölte, hogy egy szó sem igaz mindabból,
amit korábban mondott; kért, hogy védjem meg szülei haragjától. Miért tette? – faggattam. „Az igazi
apámat ő küldte kötél alá, azt akartam, hogy őt is vallassák, és féljen.” Megemlítettem, hogy vér szerinti
apja védtelen embereket ölt meg, törvényesen ítélték halálra. „Amit ő csinál, az sem szép”, válaszolta.
„És a szüzességed?” „Magam téptem föl.” Kérdésemre, hogy a bosszúnak miért éppen ezt a módját
választotta, azt felelte, hogy gyakran álmodott erről, foglalkoztatta ez a lehetőség; sőt azt is észrevette,
hogy mikor apja ölébe ül, G. lassan elpirul, és megkeményedik a nadrágja; erről több ízben
szántszándékkal megbizonyosodott. És a részletek? Leselkedett, hallgatózott. G. csak egy hét múlva
szabadult. Nem tudtam meggátolni, hogy az asszony össze ne verje a kislányt. G. csöndes volt és
merev, átnézett a gyereken, majd egy napon bejött, s kért, hogy legalább átmenetileg helyezzük el
Klárát az intézetben, nem tudja türtőztetni keserűségét „a tömeggyilkos lánya iránt”. Kérését
teljesítettük. Az intézetből Klára két hónapig egy sort sem írt, majd hosszú levelekben kért bocsánatot
apjától, rimánkodott, hogy jöjjön el hozzá látogatóba. G. nem válaszolt, felesége írt helyette: „Apád
egyelőre nem tud felejteni, idén még nem jöhetsz haza.” G. Klára az intézet melletti erdőben gyilkos
galócákat szedett, apró darabokra tört egy borotvapengét és egy zsebtükröt, majd mindezt lenyelte.
Mikor egy tisztáson rátaláltak, még élt, a mentőkocsiban halt meg.
B. szerény, talán kissé nyomott ember volt, nem lehetett napokon át szavát sem venni. Évek óta
napi kétszáz búzászsákot emelt, egyenként nyolcvan kilogramm, huszonöt-harminc méteres úton, éppen
csak cigarettaszünetekkel. Munka után egy korsó sör, kettő csak szombatonként, pálinka sohasem.
Megérdemelte neve napjára a kacsasültet. Azon a napon szokása szerint az ágy szélén ült, nézte a két
lányát, ahogy tanulnak, válla kicsit remegett, ökleit térde közt lógatta, majd fölállt, hogy a konyhában
rágyújtson. Felesége éppen akkor húzta ki a tepsit a sütőből, B. talán az első szippantástól, talán a
fáradtságtól egy pillanatra megtántorodott, s beleverte sípcsontját a gázsütő leeresztett vasajtajába. Fájt,
elmúlt, megint fájt, tűrte, végül annyira fájt, hogy orvoshoz ment vele. Csontrák; előbb térdig
csonkolták, negyedév múlva combközépig, mankót kapott. Mankót és rokkantsági nyugdíjat, fele
annyit, mint amennyit azelőtt keresett. Felesége bolondulásig hajtotta magát, gyorsuló futószalag
mellett metélt száraztésztát csomagolt egész nap zacskóba, ezerkétszáz forintnál többet nem tudott
megkeresni. A lányok kinőtték ruháikat, karácsonyi ajándékra nem telt, hús nem került az asztalra.
Most derült ki igazán, milyen kicsi a lakás. A szoba kétszer öt méter; elfért benne egy szekrény, két
ágy, egy asztal, két szék. A bútorok között alig maradt hely. A szűkösség miatt B. nem tudta használni
mankóját, féllábon ugrándozott, vigyázva, nehogy megüsse érzékeny, időnként gennyedző csonkját.
Az orvos, mikor megtudta, hogy B. feleségével egy ágyban alszik, behívatta az asszonyt, és lelkére
kötötte: aludjék másutt, mert álmában megrúghatja férje beteg lábát, s minden hevesebb érintés
veszélyes. Majdnem azt mondta: életveszélyes. B.-né leköltözött a padlóra, félméternyi rés maradt a
szekrény és a heverő között, régi kabátokat terítettek rá, éjszakánként nyögve forgolódott rajtuk. Férje
nyitott szemmel könyökölt az ágyon, nézte feleségét, ahogy elkeskenyült arcára ráesett a hold
világossága. Esténként könyörgött az asszonynak, hogy feküdjék melléje; B.-né ingerülten tiltakozott.
Férje egy alkalommal megkérdezte: „Talán undorodsz tőlem?” Az asszony sértettségében egy napig
hallgatott. Megpróbáltam közben járni érdekükben a lakásosztályon. „Talán egy év múlva, de inkább
két év múlva”, mondta nyúzott képű kollégám, és mérgesen szortyogtatta pipáját. B. napjai kínosan
teltek, nehezére esett a mosdás, bajos volt kibicegnie az árnyékszékre, segítségre szorult. Lányai mind
ritkábban szóltak hozzá, nem érdeklődtek hogylétéről, s a korábbinál gyakrabban szellőztettek.
Feleségével sem volt mit mondaniuk egymásnak, az asszony munkahelyére panaszkodott, neki azonban
még ennyi mesélnivalója sem volt. Leginkább az evésben telt öröme. B.-né egy alkalommal, talán
tréfából megjegyezte: „Többet eszel, mint amikor zsákoltál.” Férje napokig ezen rágódott, s
megállapította, hogy csakugyan elhájasodott – a krumplin és babon.
Lakott a házban egy vak ember, azzal beszélgetett délelőtt a gangon, előtte kiszámolta, hogy amit
megeszik és elfüstöl, többe kerül, mint amennyivel kevesebbet kapna a család, ha a postás hó elején
rokkantsági helyett özvegyi nyugdíjat kézbesítene. A vak ember nem értette, mért mondja ezt, helyeselt.
„Drága az élet”, mondta. B. egy délelőtt fölhajtott egy üveg marólúgot, s biztonság kedvéért még egy
pohárnyi dohányfőzetet. A konyhakőre ült le meghalni, nem akarta összepiszkolni az ágyat, kendőt
kötött szája elé, hogy a hörgése ne hallatsszon ki a folyosóra. Végső cselekedetében is szófukar volt,
felírta egy irkalapra: „Adjátok el az ünneplő ruhámat, abból temessetek el.”
Délután el kellene mennem, hogy intézetbe vigyek egy hülye gyereket. Szülei – dr. Bandula Endre és
felesége, született Cséfalvay Borbála – tegnapelőtt megmérgezték magukat, belehaltak. Huzat nélküli
dunna alatt feküdtek a téglalábbal megtámasztott vaságy rongyokkal letakart sodronyán.
Éjjeliszekrényükön a tibeti halottaskönyv, lottócédulák igazolószelvényei és tenyérnyi szalonnabőr.
Ötéves fiúgyermekük meztelenül, szőrösen kuporgott ürüléktől síkos ágyában.
A szomszédok törték rá az ajtót, szüleinek halála után tizenkét órával. Banduláék gyűlölték
szomszédaikat, de koldultak tőlük, azok viszont sajnálták Banduláékat, de örökösen följelentették őket.
Csak hozzám hat följelentés érkezett, semmit sem tehettem. Bandula alakoskodott, hízelgett, felfortyant
időnként, műájulásokkal ijesztegetett, de végül is fütyült rám; bolondcédulája sérthetetlenné tette, mint
egy titkosrendőr-igazolvány vagy egy leprafolt. Banduláné fakó hangon kellemes ifjúságáról, zártkörű
vallásáról beszélt, halott anyósának szigorára, szomszédainak rosszhiszeműségére panaszkodott, és
hármójuk szűkölködését ecsetelte, de ha szóba hoztam a fiát, kitért, elgondolkozott. Maga elé ejtett
tekintetét néha fáradsággal rám emelte, túlságosan is megadó, kertelés nélküli várakozása zavarba
ejtett, kis ideig uralkodott rajtam, aztán mindketten az írógépet néztük. Egyébként minden leereszkedett
rajta: arcának húsa, orra, melle, hasa, még a harisnyája is. Fogai sorra eltűntek a szájából, előbb a
természetesek, majd az aranykoronák, kissé selypegett, szüntelenül nyalogatta elbarnult, de még vastag
ajkát. Régen, azt mondják, szép volt, most már csak enni szeretett; az ócskapiacra hurcolt kínai
legyezőktől és címeres csonttányéroktól kezdve, a különféle rokoni, állami és egyházi segélyekig,
Banduláné mindent megevett, Bandula mindent megivott; a gyerek kiesett a versenyből. Mégis ő
maradt életben. Most áll az ágyában, elpusztíthatatlan pihés testét hozzádörzsöli a farácsozathoz,
közben a nemiszervével játszik, nevetgél. Egy-két napig még adnak ennie a társbérlők, aztán
valószínűleg nem. Intézetbe kellene vinnem, hely azonban sehol sincs részére. E pillanatban sejtelmem
sincs róla, mit kezdjek Bandula Ferikével, attól tartok, a nyakamon marad. Szereti, ha megvakarják
kimeredő bordáit, ilyenkor több mint emberi boldogsággal sikongat. Ha odamegyek, megvakargatom.
Bandula – a jog- és államtudomány doktora – a háború alatt miniszteri tanácsos volt, és
tulajdonosa egy négyemeletes bérháznak. A második emeleten háromszobás lakásban lakott anyjával
és feleségével. A jobboldali irányzatnak csak annyiban engedett, hogy mint háziúr egy zsidó halárusnak
és egy csípőficamos, kommunistagyanús gépírónőnek felmondott, titokban azonban pénzzel és másik
lakással kárpótolta őket. Hivatalában nem politizált, aggasztó statisztikai adatokat megnyugtatóbb
csoportokba vont össze; szerette ezt a munkát, és hallgatott, amikor hivatali társai a szövetséges
hatalmak erkölcsi és műszaki felkészültségét lekicsinyelték. Kissé mulyának tette magát, és olyan
szerényen állt felvilágosításaival sokat szereplő főnökeinek rendelkezésére, hogy szívesen sorolták
magasabb rangosztályba. Kollégái rábízták különvéleményeiket és házasságtöréseik fordulatait,
Bandula pedig együttérzően és valami többlettudást sejtetve mosolygott és bólogatott.
Amíg anyja élt, hazajövet az ő szobájába lépett be először, kezet csókolt, és elmesélte, mivel
töltötte napját a miniszter. Kicsit hazudott, hogy szórakoztassa anyját. Feleségét csak ezután
üdvözölhette. A felületes álmú öregasszony, ha éjjelenként ágycsikorgást hallott szobájukból, súlyos
lépteivel becammogott a fiatalokhoz, botjával a paplanukra csapott, és azt mondta: „Mára ebből elég!
Endre, kérem! Magának helyt kell állnia holnap a hivatalában. Szíveskedjék erre is gondolni! Igen?”
„Igenis, mama”, hangzott a sötétből. „És maga, Piroska? Nem hallottam a szavát.” Menye, akinek
Borbála volt a neve, ezúttal is megadta magát: „Igenis, mama.” Az öregasszony, megenyhülve,
nyugodalmas jó éjszakát kívánt, és botjával ütögetve a bútorok lábát, visszagomolygott kivilágított,
tükrös ágymennyezete alá, ahonnan éjszakánként farkasszemet nézett önmagával.
Született egy kislányuk is, Bandula négykézláb ugatott, hogy megnevettesse, felesége reggelenként
vastagodó, meztelen testéhez szorongatta, másfél éven át nem volt egyéb beszédtárgyuk, mint apró,
rejtelmes megnyilatkozásai; az ostrom alatt nagyanyja fölvitte levegőzni a porolóudvarra, egy
alacsonyan szálló vadászgép mindkettejüket legéppuskázta. Vonításával Bandula kínpadra feszítette
az óvóhely lakóit; felesége elhomályosult tudattal ringatta a kislány hulláját, s nem engedte eltemetni,
míg álmában ki nem vették a kezéből. Bandula ettől a naptól fogva megnövesztette vörhenyes szakállát,
felesége pedig hónapokig nem volt hajlandó más ruhát felvenni, mint azt, amelyben utoljára magához
ölelhette a gyermekét. A kislány eltűntével nem volt miről beszélniök egymással, a tunya
szemlélődésnek külön-külön adták át magukat, lakásuk, tárgyaik elvadulását sérthetetlen közönnyel
helyben hagyták. Várakozásmentes ideiglenesség terült az életükre.
A háború után a szakállas Bandulát mint a letűnt rendszer kiszolgálóját elbocsátották állásából.
Házukat államosították, lakásuk két szobájába társbérlőket telepítettek, később az egyik társbérlő,
akinek másodunokatestvére a lakáshivatal iktatórészlegében dolgozott, kiigényelte a fürdőszobájukat
is. Bandula fellebbezett, mire a társbérlő, egykori nyilas fogtechnikus, feljelentette őt
ékszerrejtegetésért és külföldi rádióadásból származó rémhírek terjesztéséért. Bandulát egy évre
internálták, anyja gyűrűit és melltűit elkobozták. A tábor egyik őre szeretett kötekedni vele, hellyel
kínálta, s ha leült, szemtelenségéért, ha felállt, parancsmegszegésért pofon vágta. Bandula hibbant
elmével tért haza.
Bebörtönzése előtt téglahordó segédmunkásként dolgozott, utána azonban nem kívánt
elhelyezkedni. Bútorokkal teletömött szobájukban gubbaszkodott, szép időben is csukott ablak mögül
nézte a lenti piactér eseménytelen történéseit, félt utcára menni, s ha mégis muszáj volt, tárcájában
orvosi igazolványt hordott, amely szkizofréniáját tanúsította. Mikor az eladnivalóknak végére jutottak,
munka után nézett. Több helyen felfogadták, de ha aluszékony piszmogása miatt rászóltak, ő
megrettenve kikérte a munkakönyvét. Végül is lemondott a kötött állásról. Verseket írt kislánya
haláláról, feleségével írógépen lemásoltatta, s zöld szemüveggel, fehér bottal eszpresszókban,
népbüfékben árulta őket. Nem szólt a vendégekhez, csak meglengette orruk előtt a verset, és kihúzott
zsebéből egy táblácskát, amelyen ez állt: „Támogassák a szegény hadirokkantat. Költeményeinek ára
1 forint.” Volt, aki két forintot adott, a többség egyet sem.
Szerette ezt a munkát, bekóborolta a várost, zöld szemüvege mögül leltárba vette kopár életét, s
a könnyen szerzett pénzből rászokott az ivásra. Ízüknél jobban esett neki az italok gőze, ha a kellő
szesznyomás beállott, úgy érezte, minden tökéletesen egyre megy, közömbös, hogy az ember miniszteri
tanácsos vagy kéregető, hogy szivarfüstillatú vörösbársony-karosszékből vagy egy ecetszagú
boroshordó tetejéről szemléli embertársait, akik többnyire félelmetesek és kiszámíthatatlan haragúak.
Gyakran már reggel berúgott, verseivel az eszpresszókban támolyogva felborította a székeket, a
felszolgálónők ráuntak, kilökdösték, néha rendőr pofozta meg – hiába mutatta céduláját – egy
szomszédos kapualjban. Egyszer térden rúgták, sajgása csak lohadt, de nem szűnt meg. Attól fogva
bicegve járt; kellemes volt rászoknia, előbb csak kevéssel, később jóval nagyobbakat zökkent a
kelleténél. Feleségével együtt időnként koplaltak, ilyenkor igyekezett italszámláját a lehetőségig
lecsökkenteni. Talponállókban sündörgött, s ha észrevette, hogy valamelyik vendég árnyékszékre
menve félig telt poharát az ivópolcon hagyja, óvatosan kihörpintette, ami benne maradt, és elpárolgott.
Előfordult, hogy az utcán kapták el, a háta megetti trappogásból érezte, szomorú percek következnek,
s ettől elérzékenyült. Jobbjával tarkóját, baljával arcát takarta el, és vékony sírásra fakadt. Támadói arra
számítottak, hogy tagad, lepocskondiázza őket, vagy elfut. Alázatától meglepődtek, becsületből
egyszer-kétszer beléöklöztek, megállapították, hogy „golyós az öreg”, s útjára eresztették, néha azonban
még vissza is hívták, és fizettek neki egy nagyfröccsöt.
Banduláné kitanulta a gyors-gépírást, állást kapott. Ezenkívül még egy esemény történt életében:
belépett egy újonnan alapított vallásos szektába, a „Vezeklő Isten Gyülekezetébe”. Jólesett tudnia, hogy
a gyülekezetnek mindössze kétszáz tagja van a világon, s azok is mind ismerik egymást. Vezetőjük egy
örökké izzadó ösztövér, golyvás férfiú volt, három gyermekével és harmóniumával egy
öregasszony üzlethelyiségében lakott ágybérlőként, s a rákkórház hullakamrájában dolgozott, mint
segédboncnok. Hívei időnként munkahelyén keresték fel az embernagyságú hűtőtepsik, a szétaprított,
lekopaszított, a márványasztalról lelógó lábú-karú roncsaléktestek között, s itt érthetőbb volt, amit a
boncnok közös hitük szokatlan parancsairól mondott.
„Úgy élj, mintha még éjfél előtt meg kellene halnod”, vallotta alaptétel gyanánt. Semmire sem
mondta, hogy „tilos”, csak azt, hogy „fölösleges”; s ennek a szónak vérmaszatos, gumikesztyűs kezének
széles kaszálásával adott különös nyomatékot. Ha a hívek – kis sejtekbe szerveződve –
négyesével-ötösével összejöttek, elmondták egymásnak, hogy milyen veszendő mindaz, amiért mások
törik-sanyargatják magukat és egymást. A lét fundamentuma Isten szenvedése, az emberek pedig –
képes szóval – Isten verítékcsöppjei, hangoztatták. Halálunkban ő vezekel a teremtés szemmel látható
tökéletlenségeiért; életen túli jutalmunk pedig – az ő megszenvedett diadala – a zúgó és fényes
semmiség, a boldog alaktalanság, az önmaga csendjével teljes pihenés. Segítenünk kell, biztatták
egymást, a szenvedő Istennek, még életünkben kioldódva pályánk rögös alakzataiból, mindenből, ami
görcsös, erőszakos és romlékony, az emberi büszkeség minden vonaglásából. A gyülekezet hívei
nevettek a politikán, kerülték a nyomtatott betűt, kényelmes, de csúnya göncökben jártak, sokat
énekeltek, egymással ötletszerűen szeretkeztek, s bár majszolgatva és figyelmetlenül, de meglehetősen
sokat ettek.
Banduláné, az egykori főszolgabíró leánya, révedezve és vontatottan végezte munkáját,
nemegyszer elgondolkozott, miközben főnöke levelet diktált neki, s egész szókapcsolatokat kifelejtve
ereszkedett vissza az érdektelen közlések mezejére. Vastag térdén kétujjnyi csíkban lefutott szemű
harisnyával közlekedett, pulóvere rendszerint fölhúzódott az oldalán, s látni engedte sárguló, szalonnás
testét. A politikai gyűléseken földimogyorót rágcsált, nemegyszer ülve maradt, mikor a többiek fölállva
éljeneztek, s ha felelősségre vonták emiatt, mosolyogva bevallotta, hogy nem figyelt oda. Főnökének
köszönhette, hogy néhány éven át mégis eltűrték jelenlétét, az ő különmunkáit gépelte nevetségesen
alacsony órabérért délutánonként, mikor a többiek már hazamentek. Egy alkalommal a főnök
kifaggatta, mitől olyan közömbös Banduláné. Az asszony nem látott okot arra, hogy élettörténetének
néhány mozzanatát, s főképpen pedig szektás hitét elhallgassa. A főnök szórakozva hallgatta,
megjegyezte, nem is olyan butaság ez a hit, és megkérdezte, vajon az önmegtartóztatás kötelessége-e
a Vezeklő Isten híveinek. Ugyan miért lenne, felelte az asszony; s arra a kérdésre, hogy a nemi örömöt
is megengedi-e hitük, határozott igennel válaszolt. Jószívű derűvel abba is beleegyezett, hogy a
főnökkel az elsötétített hivatali szoba íróasztalán egyesüljön, készségesen pihegett, de öltözékét
igazgatva egyetlen célzást sem tett a történtekre. Soha sem kérdezte meg, nem találkozhatnának-e más
körülmények között is. Szórakozott gyengédséggel simogatta a férfi görcsös testét, nyers duruzsolással
biztatgatta. Egyszer azonban, mikor a főnök egy oldal végéhez érve, minden átmenet nélkül, követelő
sietséggel odahúzta a rövid és kemény íróasztalhoz, Banduláné sírva fakadt, goromba szavakat
mondott, és kijelentette, hogy nem hajlandó munkaidőn kívül egy sort sem gépelni neki. A főnök
elfordult tőle; Banduláné lompos, csöndbe süllyedő tömegét a vállalat nem szenvedhette tovább.
Két évvel ezután megszületett Banduláék fiúgyermeke. Nem kívánt, nyűgös terhesség, derékfájás,
szívpanaszok, vizes daganat sejtette előre, hogy a második gyermek a megpróbáltatás gyermeke lesz.
Jövetelét megelőzően Banduláék keményen nyomorogtak, amerikai rokonok gyér
segélyküldeményeiből tartották fenn magukat. A gyermek császármetszéssel született, hosszú
negyedóráig nem akart sírni, lázasan élesztették, míg Banduláné fölhasított, bőséges teste ájultan hevert
a csatakos műtőasztalon. Az anya az első szoptatásnál észrevette, hogy a csecsemő koponyáján
hiányzik a rombusz alakú kutacs. Szófukar magyarázatot kapott: a csontszelvények varratai még a
méhében összeforradtak. A néhány hetes gyermeket egyik kórházból a másikba vitték, az orvosok
kerülték a két szülő megalázott, sóvárgó tekintetét. Egy öreg orvos végül rájuk nézett, és azt mondta:
„Kérem, a gyerek idióta lesz, nem segíthetünk rajta”. Banduláék nem értették. „Enni, járni, talán
éjjeliedénybe ürülni is megtanulhat. Más egyebet aligha.” Megkérdezte őket, akarják-e maguk nevelni,
pontosabban: idomítani. Felajánlotta, hogy egy-két éven belül helyet szerez részére a képezhetetlen
idióták ápoldájában, ha most benyújtják kérelmüket. A szülők zavartan elutasították.
A lesújtott szülők hanyag szívükbe fogadták a kisfiút, de nem tettek érte többet, mint
önmagukért. Ha jobban meggondolom, talán annyit sem. Igaz, maguknál tartották, s nem tülekedtek
a szabadító ápoldai férőhelyért. Reménytelen áldozatuk azonban kificamodott, sokan kétségbe vonták
a jóhiszeműségét, és émelyegtek a pucér – vagy talán inkább körmönfont – logikájától.
Banduláék hároméves korára sem tudták bilire szoktatni a fiukat. Bőre ekkor már nem bírta a
guminadrágot. Combtöve kimarjult, s ha levették róla, ruhája átnedvesedett: torokgyulladás,
mellhártyagyulladás, szüntelen hurut, hörgés, váladék. Sikertelen kórházi kezelések után, guminadrág
és meghűlés bűvös köréből menekedve, Banduláék elhatározták, hogy vademberi életmódra fogják a
gyermeküket. Vagy kibírja, és megedződik, vagy elpusztul. Nyár derekán pucérra vetkőztették, s nem
adtak rá ruhát ősz beálltával sem; tüzelőt sem vásároltak, nehogy a szoba hőmérséklet-ingadozása
megzavarja alkalmazkodását a külső hideghez. Étrendjéből kiiktatták a főtt ételeket; répát,
vöröshagymát, feketeretket rágcsált egész nap, ehhez járult a nyers lóhús, máj és velő. Ferike erőre
kapott, meghűlései elmúltak, testét ellepte a sűrűsödő, szőke pihe.
A társbérlők és a szomszédok meggyanúsították a szülőket, kivált Bandulát, a gyógymód
kieszelőjét, hogy meg akarják ölni a gyermeküket. Föltevésüket tudatták mindenféle szervvel, s
megállapították, hogy a ház egykori tulajdonosának börtönben, a szerencsétlen gyereknek pedig
megfelelő intézetben lenne a helye. Hosszú beadványaik nálam futottak össze, kivizsgálás után
valamennyit irattárba küldtem. Engem is megvádoltak: tétlenségemmel bűnrészes vagyok az
edzőkúrának álcázott gyilkossági kísérletben. Banduláékat csakugyan békén hagytam. Nagy ritkán
beidéztem valamelyiküket, beszélgettünk, aláírták a semmitmondó jegyzőkönyvi figyelmeztetést, amire
szükségem volt, s tudtam, minden marad a régiben. Az életnek önértéke van, példálóztam, nincs érv,
amely feljogosítana bárkit is arra, hogy emberéletről – ha mégoly alacsony fokú is – döntsön;
gondolataimhoz azonban kísértően hozzátapadt a különböző emberroncslerakatok emléke. Mozdulatok
és jeladás nélkül, kosárban, ágyon a lélegző hús, erjedő, csukott tömegek, élnek, mert nincsen
gyilkosuk. Ne is legyen, mondom magamban, türelmesen és elvakultan. Az első feljelentésre magam
mentem el Banduláékhoz.
Ferike rácsos ágyában topogott. Lába alatt ürülékkel bemocskolt nylonlepedő, rajta elszórva
almacsutka, káposztatorzsa, sárgarépavég, s egy leszopogatott juhborda, itt-ott véres húsmoszatokkal.
Ugyanaz a vidám hulladékszőnyeg, mint az állatkerti majmok ketrecében. A gyerek boldog
dühöngéssel rázta az ágy léckeretét, hozzádörzsölte izmos gyomrát, visítással üdvözölt, tekintetében
emésztő várakozás jelent meg. Rajta kívül csak Bandulát találtam otthon. Fekete esőkabátban feküdt
a téglaoszlopokra illesztett ágysodronyon, nyaka körül világoskék dörzstörülköző, szakállában
kenyérmorzsa, cigarettahamu, kezében elrongyolt ponyvaregény, A fakír bosszúja, földből kiálló, boglyas fejjel a címlapon. Körülnéztem. Az asztalon födetlen lábos, benne
három napra való tarhonya, mellette legyező, alsónadrág, milliárdos címletű régi bankjegyek, kirágott
kenyérhéj, tökmag, szájharmonika, számlap nélküli ébresztőóra, a széken ágytál, viaszmécses,
papírlampion, az ablakkilincsen fekete csipkés melltartó, a sarokban két húrozatlan teniszütő,
petróleumgyorsfőző, egy polcon horoszkóptáblázat, befőttesgumival átkötött, régi lottószelvények meg
egy kifúrt sajtharang, benne két fehéregér. A szoba elég homályos volt, az egyik ablakszárnyon
zsákvászon és csomagolópapír, üveg gyanánt. A beázástól hólyagos falon apró vérnyomokat, a gyerek
ágya fölött ujjhegynyi barnás csíkokat vettem észre. Nem kívánkoztam leülni sehová, aztán mégis
leereszkedtem egy bicegős konyhaszékre, nadrágomhoz nedves kristálycukor tapadt. Büdös volt; tömör,
érdes, megszokhatatlan büdösség.
„Alázatos tiszteletem, kedves elvtárs”, mondta Bandula felkönyökölve, s kezében a bosszúálló
fakírral helyet mutatott. Szembogara ijedt, gyors köröket rajzolt körém. Szakállába fogózva
megkérdezte, hogy a rendőrségtől jöttem-e? Ha igen, künn tágasabb, feltéve, hogy nincs házkutatási
parancsom. Helyzete nem valami rózsás, de a törvénytelenséget nem köteles eltűrni. Mielőtt
megnyugtathattam volna, megrettent iménti szavaitól, nyomorék lábával hozakodott elő, felhúzta
nadrágszárát, lábikráját tapogatta, s nyomatékul előkapta az elmegyógyintézet zárójelentését. Aztán
megint erőt vett rajta a vakmerőség, közöljem vele, kérte, mit határoztak róla az illetékes szervek, mert
inkább kilép az ablakon, semhogy velem jöjjön a börtönbe. Mikor végre megértette, hogy nem a
kapitányságról jöttem, kényelmesen elnyújtózott, cigarettát kért tőlem, és kijelentette, hogy kész velem
akár a római jogról is elbeszélgetni.
Másfél óra alatt, amíg nála időztem, meglepő igazságokat, kihámozhatatlan célzatú közhelyeket
és sületlen hazugságokat mondott, nyegléskedett és szűkölt, káromkodott és pityergett. Közben
föl-fölugrált, belekanalazott a zsírtól hidegen csillogó tarhonyába, megcsókolta fiát, lesöpörte
lepedőjéről a hulladékot, és egyre határozottabban kért tőlem cigarettát. „Mint jogvégzett ember”,
eltökélten kimondta (ha lecsukatom is), hogy a gyermek életével ő rendelkezik. Rajta és a feleségén
kívül senki nem etette, nem tisztogatta a fiát. Ezerháromszáz napja él a gyerek ővele és a feleségével,
ebből az ezerháromszáz napból egy sem volt, amelyen szabadulni tudtak volna fiuk sorsának a
gondjától, és nem volt egy sem, amelyen ezt a gondot másvalakivel megoszthatták volna. Arra kér tehát
mindenkit, hagyják békén, annyi más rémség, szánakoznivaló van a világon, feledkezzenek meg róla.
S akinek ez nem tetszik, menjen a pokolba. Értsem meg, neki senki sem árthat, tőle semmit sem lehet
elvenni, ha csak ezt nem, s körbemutatott. Ilyen szabadságot, amilyet ezen a sodronyon, a fia mellett
élvez, talál a börtönben is. „Az elmebeteg rabok között”, mondta, „egyszer énekelni támadt kedvem.
Elfújtam, ami eszembe jutott. Odajött az ápolófoglár, és hátracsavart kezemet odakötötte a fűtőtesthez.
Kérdeztem, miért csinálja? Fájt. Azt mondta: »Azért, hogy megrohadj.« Mondtam neki, én is ember
vagyok, mért rohadjak meg? »Te, ember?«, és köpött egyet. Otthagyott megkötözve, láttam, hogy
gondolkozik, aztán visszajött, és azt mondta: »No és ha ember vagy? Akkor is megrohadhatsz. Nézz
körül, ilyen kis helyen is milyen sok az ember.« De azért leoldozott, és kártyáztunk. Mi ketten, ön meg
én, ugyanazt a római jogot tanultuk. Hány alapelv, szabály és büntetés. Nézze, kedves kollégám, ha
szabad ezt mondanom, ön még ebbe van belegabalyodva. Csak nagy ritkán gondolkozik függetlenül,
ha, mondjuk, a foga fáj. Énrám azonban mindez nem vonatkozik. Nincs olyan emberi szó, amely énrám
vonatkozhatna. Én már éppúgy nem vagyok ember, ahogy a fiam sem az. Gyújtsunk rá. Én egy véletlen
vagyok. Igaz, ez is emberi szó.” Ezen mindketten nevettünk. Aztán meghámozott egy répát a fiának,
néztük, hogy rágja a gyerek, eljöttem.
Így kezdődött ismeretségünk, kedveltem is, viszolyogtam is tőle. Lényének takaratlan üregei zárolt
lehetőségeimre emlékeztettek. Álmaimba is belépett; megbilincselve végigvezetett egy ráccsal
elrekesztett folyosón, amelynek szürke nemezzel párnázott ajtói előtt, egyenlő térközökben, gumibotos
őrök merengtek. Más alkalommal íróasztalom mögött ült, egyenes derékkal, hosszú ujjait az írógép
billentyűsorán nyugtatva; figyelmeztetett az igazmondás kötelezettségére, s jegyzőkönyvet vett fel
ügyemben. Személyi adataim rögzítése után megkérdezte, hogy szeretem és tisztelem-e őt? Azt
feleltem, ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Félrelökte az írógépet, és rám kiáltott: „Valld be, hogy
az állásomra pályázol! Irigyled a felelősségemet! Ezt akarod?” S oldalt kinyújtotta jobb lábát,
vaskolonc csörrent meg rajta.
A szomszédok utoljára csomagküldő amerikai rokonainál jelentették fel Bandulát, eredménnyel.
Leírták, milyen állati sorban tartja gyermekét, elissza a küldemények árát, s a segély csak tápot ad
dologkerülésének. „Nem is tudom, mit ennénk, ha a rokonok nem segítenének”, mondta egyszer
Banduláné. Tisztviselőként őt már nem alkalmazták, leromlott szíve, víztől dagadó lába nem bírta a
nehezebb testi munkát. Silány bérű munkahelyeit kéthavonta cserélgette könnyebbség reményében,
végül azonban belefáradt. Házakhoz ment takarítani, eleinte mindennap hívták, később nem tartottak
igényt szolgálataira, ágynak esett. Éhezniük éppen nem kellett volna, ingyenebédet utaltattam ki nekik,
ételfazékban hazavihetik, ha beosztják, még vacsorára is jut. Az ingyenkonyha vezetője panaszolta,
hogy gyakran érte sem mennek.
Végső kísérletképpen megpróbáltam álláshoz juttatni Bandulát. Érdekelte a halottszállítás, meg
is kért, járjak közben az érdekében, hogy alkalmazzák valamelyik kórházban. Ehhez a munkakörhöz,
fejtegette, méltóságérzet kell, talányos és szigorú arckifejezés. Úgy érezte, ő megfelelne ezeknek a
követelményeknek. Az egyik kórházban nyomába szegődött egy fiatal hullaszállítónak, arcátlan kölyök
volt, fehér köpenyének bő zsebében táncdalokat harsogott a törperádió, s egy aggastyán hanyatt fekvő
tetemére a lepel alá becsúsztatott még egy öregasszonyt is, arccal lefelé. Kijelentette, hogy ő megadná
a hulláknak a nekik járó tiszteletet. Végül is elnyerte az óhajtott állást, fehér köpenyét feketére festette,
hátára sárga betűket varrt: „Memento mori”. Öltözékével nem volt sikere. Majd kölcsönkért valahonnan
egy tekerős gramofont, megszerezte Beethoven gyászindulójának lemezét, s a gumikerekű tolókocsi
mélyéből fölzendült az ünnepélyes búcsúdallam. A halottakat azonban nem bírta fölemelni, s a lábon
járó betegek segítségét kérte ehhez. Járművét is vigyázatlanul kormányozta, s az előcsarnokban egy
terhesanya előtt kiborította rakományát. Egy hetet sem dolgozhatott. Fájlalom, hogy így történt. Ha nem
kezd olyan nagy igényűen munkájához, de ellesi a szükséges mozdulatok technikáját, nem mindennapi
személyét talán megtűrték volna e nem mindennapi hivatásban. Valami kevés pénz, szabályozott
időrend, a mesterség gőgje, néha ennyi is elég az önkéntes megmaradáshoz.
Sok bosszúságom volt ezzel az emberpárral, de most, hogy megölték magukat, be kell látnom,
senki sem fogja olyan jóindulattal megdörzsölgetni idióta fiuk pelyhes hátát, mint ők tették. Túl sok
a dolgom ahhoz, hogy látogatásaik ne lettek volna terhemre, most azonban megörülnék, ha a nyíló ajtón
át megpillantanám őket az előtérben. Helyük volt a világban, ha nem is több, mint a repesznyomoknak
házaink vakolatán.
Tiszteljük az öngyilkosok emlékét. Kéretlen színészeink, játszanak istennek és a szomszédoknak azzal,
aminél érdemlegesebb játszanivalójuk nincsen. Csüggedő léghajójukból mindannyiunkat kidobtak,
reves falaink közül nézhetünk utánuk, a semmi aranykapuin átvonuló előőrsök után.
Hosszú menet kanyarog a halotthamvasztó felé. Aki kilép a sorból, tarkón lövik. Mondhatom rá:
bolond? Mondhatom-e: gyáva? Mondhatom: alakoskodó? Aki eltörődött, aki túlnéz rajtunk, akiből
kisimultak görcseink, aki anyjává fogadta a semmiséget, apjává a zuhanást, testvérévé a föld rögét, aki
nem ízleli már a következő pillanat őrült édességét, aki tud szót nem fogadni térde ingásának, foga
vacogásának, kinek a testéből kisurranni már éppoly könnyű, mint gyíknak a bőréből – vonszoljam azt
hajánál fogva, biztassam: még egy percig, még egy napig várj, csak még egy kicsikét maradj?! Nem,
atyám, az sok lenne; igazodok, takarok, ahogy kell, a sorban; mint öszvér a zablát, rágom a holnapi
napot. Legföljebb neked szólok, ha rajtad áll, ne hívogasd el ügyfeleimet. Hadd kínlódjanak itt
körülöttem, ahogy már megszokták, ahogy már megszoktam, ahogy már föl sem tűnik.
Kapuról kapura járok a városnak ebben a negyedében, az elcsigázott és szélsőséges egyformaság
szürkésbarna terepén, itt, a pókhálós és bemocskolt félmúltban, se nem új, se nem ódon utcákban –
újonnan is rondák lehettek, avultan sem otthonosak, a tér kedélytelen gyűrődései. Szegényes mértanuk
derékszögeiben ténferegve leltározom a repedések érfonatát, a penész, a korom, a rozsda skarlátfoltjait,
a golyószóró ütötte ragyaábrákat, a habarcskozmetika redves omladékait, a szervetlen mocsok
egyenletes lerakódását a falakon. Ami sima és tömött volt, rücskös és porlatag lett, ami ötletes és
helyénvaló volt, hullaszürkén, pucéran kimered. Kő, deszka, vas olyan esetlegesen kapcsolódik itt
össze, mint egymásra szórt, lenyesett csirkelábak alacsony peremű bádogládákban. Színehagyott
cégtáblák, befalazott ablakok, megszaggatott redőnyök, pofon vert oroszlánfejek, kapualjak
elkobozhatatlan leprafoltjai, lehúgyozott rozetták, kisiklott ereszcsatornák, megereszkedett
sodronykötelek, kibelezett szirénák, nyugdíjas rostélyokon senki-nem-látta lándzsák, liliomok,
ingyensírhelyes öregek pincéin csak fűrésznek engedő lakatok, kidobott cirokseprűk, kerékpárláncok
és papírtrombiták gombás nádpalló-rakásokban, óvóhelynyílások betonduzzanatai, belőtt ablakok
nyerstégla pótlásai, érvénytelen falragaszok, szederjes zászlónyelvek, elfüggönyzött kirakatok: szeretem
ezeket a házakat. Három-négy nemzedék elnyüvődött bennük, elsüllyedt évszakoktól, egykedvű
történésektől itatódtak át, leereszkedtek a történelem alá, az első ipari forradalom őshüllői, született
mellékutcák, mellékes emberek ujjlenyomataival kapukilincseiken, bár a családok beléjük puffadtak,
mint a halott lába cipőjébe, elragadóan függetlenek önnön tartalmuktól, csip-csup sérelmekre
érzéketlenek, fegyelmezett haldoklásuk közben csak a széllel, esővel, faggyal folytatnak érdemleges
párbeszédet.
E túlérett homlokzatok tövében megviselt lövészárkok szöktetnek lassú iramodásokkal tovább,
puhán szeletelem a térkép erőltetett kockáit, fáradtságom lerakódik az útburkolat hasadékaiban,
elkülönítem magam tapadós lábnyomaimtól, túlégetett pillanatfölvételek csúsznak vissza a füstködös
délután hajlataiba, négy-öt kéretlen látogatás után akadozva közlekedem, mint gyöngeelméjű agyában
a kérdés: „Megmondanád végre, hol laksz?”
A városnegyed araszoló, morzsalékos élete helyenként gyulladásba jön. A hajdani toloncutcából,
ahova befordulok, kipusztultak a csapszékek, bordélyok, a siettetett ölelkezések szállodái,
salétromábrás odvaikba hajléktalanokat, munkakeresőket, bujkáló férjek után vándorló, dühös
családokat, tömérdek, ügyiratnál gyorsabb, figyelmem hálóján kisurranó gyereket ömleszt a közeli
pályaudvar. Aládúcolt, rogyadozó csigalépcsőn szendergő öregember fölött lábalok át. A lakásokban
a cipők megszakállasodnak a nyirkosságtól, a padlórésben csótányok ügetnek; a lepedő, ha van, alvók
vérétől pettyes. Évszámra nem lehet kinyújtózni, szétvetett lábbal aludni, zavartalanul párosodni, a
lakókra rároskad a vakolat, nyakukba zuhog a szennyvíz, a kisbaba lábujját megrágja a patkány, az
egészséges alá odavizel a beteg. A fegyelem próbái: összezárva elmebeteg apával, végbélrákos
anyóssal, párna alatt hentesbárdot dugdosó férjjel; villanyáram fut az öregasszony feszületébe, egy
rokkant kiesik az ablakon, kék-fehér rendőrautók szirénája, s megint a köznapok: az egyik lakótárs
kankós, a másik trombitál, a harmadik sokáig ül a közös árnyékszéken, a negyedik kóbor macskákat
vagy rongyot vagy száraz kenyérhéjat vagy törött üvegcserepet vagy enyvnek való csontot vagy
olvasztott vajat gyűjt, az ötödik leskelődik, a hatodik feljelent, a hetedik az evangéliumot magyarázza,
a nyolcadik kést dobál, a kilencedik a fekélyét mutogatja, a tizedik egy tányér levest kér, a tizenegyedik
viszont lemossa a béna öregasszonyt, és tejet itat vele, a tizenkettedik a küszöbön ül, és
szappanbuborékot fúvat a gyerekekkel, a tizenharmadik rézgombos tűzoltóruhát varr a háncsból
kötözött babának, a tizennegyedik mindenkinek igazat ad, a tizenötödik körtebefőttet hoz a haldoklónak
és megnevetteti, a tizenhatodik egy kis szénhordásért ágyába engedi az izgatott kamaszokat, a
tizenhetedik létrán fölkapaszkodik a tetőre a szökött papagájért, a tizennyolcadik megszoptatja a
szomszéd gyerekét, a tizenkilencedik autós vőlegényt jósol a tolószékes lánynak, a huszadik a hülyének
is előre köszön.
Szép időben az élet kitódul a kapuk elé: csirkemetszés, rablóulti, lábtenisz, halbelezés,
pelenkaszegés; cimbalomhúr és motorgyertya melegszik a napon, nádfonatú székek hortyognak, arany
ikonok tétováznak a kátrányszagú vizelde falán, iszapos emlékeik kagylóhéjából meszes-agyú
öregasszonyok könyökölnek ki a langyos bádoglemezre, fokhagymás hús ingyenes szagát ejti be az
ablakon a szél. Éjjelente derékszögbe görbült lányok homorító fiúkat tolnak a falig, és fehér
pincérkabátban világít kerékpárján az ügyeletes rendőr. Vízkereszt után szökdécselő sorbanállás
vödörrel a szenespince előtt, bozontos öregek festetlen koporsókban, föltépett padlódeszka a
dobkályhákban, kizsebelt részegek a hóban, lakodalomra botladozó, kehes nagybőgők, ropogó
kakastaréj a macska szájában, csupasz fenekű gyerekek cirkuszi tarkaságú ágyakban, fekete lábú
vendégkaréj utazik a bélmosóasszonnyá, éjjeli őrré polgárosult kurvák és zsebmetszők farsangi
elégiáin. Rendhagyó, ideges utca ez; néhány éve, amikor beléptem, mindenki elfordult, hallgatott.
Tizennyolc fiú és egy lány kétnapos jeltelen sírjára vittek koszorút az asszonyok.
Egyemeletes ház, mégis elveszetten kóválygok benne. Nyaktörő, egyenetlen lépcsőn botorkálok fölfelé,
homokkal felhintett, puha folyosón vakoskodom, hajába nyúlok valakinek, szeretné tudni, hány óra,
csapóajtó, deszkapalló és vaslépcső lefelé, lenn vagyok a kövezetlen udvaron. Középen vízcsap, a
sarokban árnyékszék, szálkás ajtaja derékig ér, fiatal lány szemrés nélküli arca hajol ki fölötte, homloka
és orra között sima húsmező terül el. „Hoztál cukrot?” kérdi erőlködve. Hoztam, adok. „Megfoghatod
az arcomat”, mondja hálásan. „A kistestvéred megszületett?” „Már meg is halt.” Megfulladt a dunna
alatt. Kamrájuk öt négyzetméter, hárman aludtak egyetlen ágyban. Későn jöttem. A csapóajtóból
visszanézek, a szemrés nélküli lány két üres konzervdobozt ütöget egymáshoz a füle mellett.
Negyedrét hajtható, szürkére mázolt vasajtó az utcáról, olajjal portalanított, kidagadó görcsű
falépcsők, a belső ajtó üvegkockái helyén vászon, újságpapír. Mögötte egy féllábú öregember a
sötétben. Elviszem az unokáját, sír.
Világoskék bolti redőny, belül csend. Fölhúzom. Mögötte vaskeretes, bedeszkázott tolóajtó. A
kukucskalyukban mozdulatlan félszem, pillátlan szemhéj ereszkedik rá. Beléphetek. Vitriollal
szétroncsolt arc. „Tudom, hogy miért jött, már vártam.”
Az ajtót felszögezett kátránylemez takarja. Felgöngyölöm, hogy átbújhassak alatta, tarkón
üthetnének. Hússzínű vitorlavászon-függöny, lépcső nincs, ugorni kell. Két bőrzekés férfi rám néz,
tovább sakkozik. Az ágyban meztelen fiatal lány alszik, fölébresztem. „Gyere.” Azok ketten mögém
lépnek. „Hazaviszlek”, mondom a lánynak csendesen. Nem szabad hátrafordulnom.
Csigalépcső vezet a mosókonyhához. Átnyomulok a gőzön, vizes lepedőkön. A sarokban
öregasszony ül éjjeliedényen. Jajgat, fintorog, büdös, mindig így találom. A hideg tűzhelyen vércse
topog, kisfiú eteti csirkebéllel. Pénzt teszek az asztalra, az öregasszony kapkod érte. A gyerek hozzávág
egy kanalat, megmutatja a bizonyítványát. Színjeles. „Maradhatok itthon?” „Maradhatsz.”
Az előszobából nyílik az árnyékszék, az árnyékszékből a világítóudvar. Fejmagasságban
hullámpala nyesi le az alját. A helyiségben viharlámpa világít meg két ládát. Az egyikben ágynemű,
a párnán feszület. A másikban kislány ül egy tuskón, a körmét ráspolyozza. „Mondd el, hogy történt?”
„Gyökér kiszúrja a szemem, ha elmondom.” Fölcsavarom a viharlámpa kanócát. „Lebeszélem erről.”
A kislány körömlakkot vesz elő. „Gyökér olyan, ha megígérte, kiszúrja.”
Az első udvarban zálogház, pedikűrszalon, jósnő. A második udvarban kosárfonó vak iparos,
ruhakölcsönző, ostyasütő. A legbelső udvarban egyetlen magas kirakat: faragott, aranyozott keretekben
tükör, menyasszony, vitézségi érem meg egy biciklikormány. Kinyitom az ajtót, műpapagáj szól rám
géphangon: „Röviden, az idő pénz.” A trombózisos képkeretező hanyatt fekszik, önműködő acélkar
viszi szájához a szivarvéget. Gyerekágy lendül a magasba, pufók ikrek ujjonganak benne. A mélyben
hintaszék ereszkedik le, benne ül a mániás főgépész, a képkeretező öccse. Ölében huzalok, kötelek. A
főzőszekrényből egy fazék bablevessel kilép az asszony. „Ide akarnak még egy gyereket befogadni?”
kérdem. A főgépész dühös. „Miért? Nem tetszik? Számomra nincs lakásszűke. Néhány csiga, csörlő,
kötél, s enyém a harmadik dimenzió.” Beülök a hintaszékbe, működésbe hozom a gépezetet, az ikrek
fölszállnak. A főgépész kérelmét elutasítom. Az asszony visszamegy a főzőszekrénybe, az acélkar a
szivarvéggel megáll.
Hosszú alagsori folyosón tapogatózom. Puhára lépek. Macska? Patkány; gyerekhangon visít. A
folyosó végéről üvöltés. Dörömbölök, megmondom, ki vagyok. „Törje be az ajtót, be vagyok zárva,
szülök.” Tépem a kilincset, letörik. Nekilódulok vállal, semmi. Cipősarokkal berúgom az
ajtóragasztékot, négykézláb bemászom. Két sárga talp az asztalon, mögötte az ágyon hídba emelkedő
óriás has. Kicsusszan a gyerek csúcsos feje, préselem az asszony lila eres hasát, s már tenyeremben a
kis test, fehéren a magzatmáztól. Bal kezemben a lucskos újszülött, magamhoz ölelem. Mindene
megvan, fiú, kacsahangon sír. Az anyja elájult, hideg van. Betakarom, kabátomban a gyerek, rongyot
borítok a fejére, rohanok fel. Szemben egy fodrászüzlet. Csap alatt fürdetik, szárítóburát állítanak
föléje, kendőkbe bugyolálják. Fölcsavart hajú, visongató nők futnak le az anyához. Mentőkocsi
szirénáz, ruhámat tisztogatják. Zavarban vagyok, megszököm.
Kiérek a piactérre. Belső négyzetében erődítményszerű, vörös téglás épület. Kis, poros bástyáit
kávébarnára festett gipszatlaszok támasztják nyakszirtjükkel. A szögletes combú királyok elvarázsolt
szemérmét tengerkék gipszágyékkötő takarja. Terhelésük mértékletes, a téglabástyák öblében hízott
galambok tollászkodnak. Lábuk alatt, rekeszekre osztott kapuboltokban dülledt szemű árusok
hadonásznak. Utam mentén véreshurka serceg, gomolyasajtok dombosodnak, akasztott nyulak
himbálóznak, üvegfal mögött harcsaszáj tátog, alumínium tartályokban márványos disznóvese, csíkokra
metélt pacal és fehérre perzselt köröm emlékeztet a lucskos és hideg elmúlásra; almásládák,
káposztáshordók, hagymászsákok – a térmértan suta szobrai – dugítják el a rekeszek híg mélyét, s
negyedórába is beletelik, amíg kivonom magam a verses falvédők, üvegköves rézgyűrűk,
burgonyafúrók, csodaragasztók, álnyakkendők, porcelánszarvasok, mézeskalácsszívek, robbanó
cigaretták, parázna fababák és mágneses egerészőjátékok vonzásköréből. Még áll a vásár, de a
gipszkirályok sötét homlokára sötétebb árnyékot ereszt a szürkület, s a piac nemsokára szedelőzködik.
A jácintot meglocsolják, a halak szárított bolhát kapnak, a pecsenyelibákat bezárják a jégszekrénybe.
A kolbász utoljára ugrik a zsírban, pörsenéses dísztökök zuhannak vissza a zsákba, vízsugár öblíti le
bőrkötényről és fehér csempékről a vért. Holnapra marad a bukósisak, a tyúkszemirtó és a
dióhéj-cirkáló. Kis porgörgeteg indul a nyírfaseprű alól, megdördülnek a vaskapuk, összecsukódnak
a kecskelábak, lekattan az áramtalanító fogantyú. A tollseprűárus felordít, bódéjának nekimegy az
útkefélőgép, árbócon sziporkázó, narancssárga fényével a kis szerkezet továbbzakatol, és lassú
négyzeteket ír a bódéját tapogató tollseprűárus köré. Két téglaarcú lovasrendőr érkezik a térre, előttük
merev pillantások folyosója nyílik. Elöl, bohócosan tántorgó rombuszaival a garázda útkefélőgép,
mögötte a pisztolytáskáig felcsapott farokkal, ólmos-fenséges szarás közben a két herélt csődör. S
körös-körül, a tér négy sarkán kigyulladnak az engesztelés jelzőfényei: a mozi, az
áruház, a vendéglő és a kocsma neonbetűi.
Kései bevásárlókosarak, horpadt ételhordók, sebesült műbőrtáskák húznak el az elharapódzó
higanyfény sátra alatt. Előreejtett homlokkal szívódnak be kapuikba a hazatérők; poros kabátban
összesúrlódva, mintha homokban gyalogolnának, férj és feleség együtt gázol haza. A lehajló szürkület
megzilálja a téren járók mozgáspályáit, kis, ésszerűtlen fodrozódásokat iktat útvonaluknak nappal oly
takarékos hálózatába. A tér használatának rendszere finoman szabályozza e csavarvonalakat, kisiklani
belőle nehéz. A járdán lépkedve olykor hajlamos vagyok elhinni: mehetek, amerre kedvem tartja, itt
átvághatok, amott befordulhatok, páratlan görbéket hurkolhatok a háztömbök köré; igyekszem azonban
kötetlenségem paranoiás sejtelmét elhárítani, s alávetem magam a nekem szóló, de a többiekével
szigorúan összehangolt menetvázlat előírásainak. Az út parancsol a gyalogosnak, a kapu a belépőnek,
a lépcső a fölfelé baktatónak, az asztal meg az ágy, a pohár meg a kés a hazaérkezőnek. S ha az
engedelmességnek ebben a gyárában valahol üzemzavar támad, s a mozdulattevő eltér a dolgok
használatának rendjétől, arra való a sarki rendőr, és arra vagyok én is, hogy néhány gyors, bevált
fogással helyreigazítsuk.
Ideje van a születésnek, és ideje van a meghalásnak. Kezemre száradt egy vércsepp, tenyeremben az
újszülött öklének emléke. Ez a friss ököl időben elvégez mindent, amit kell, marcangol és kinyílik,
kapkod és lehull. Nemcsak a maga idejének engedelmeskedik majd, de talán megtanulja a dolgokét is.
Amit szorongat, megsimít, eldob, mind megkeményedett idő. A gyermek, maga mögé taposva a
napokat, mások életével táplálkozik, mosakszik, takarózik. Idővel fizet mindenért, két hétig tesz-vesz
az ágyáért, egy óráig egy darab húsért. Így egymásra halmozza éveit, padló, karosszék, képkeret
tanúsítja, hogy élt, taposnak rajta, ráülnek, leporolják, van, akit ő használt el, mások őt fogyasztják, s
bár kevéssel túléli magát, nemsokára elfogy egészen. Az ócskaságok süllyesztőjéig talán kanyargósabb
úton jut el, mint a szülei, de alighanem gyorsabban.
Került már elém néhány ember, aki részegségében összetörte a lakását. Falhoz csapdosta a
törékeny holmit, késsel fölhasogatta a törmeléket, volt, aki rugdalta, köpte, bemocskolta, volt, aki csak
cigarettára gyújtott, és nézte a romhalmazt, gyengéden, akár egy alvó gyermeket. Volt bennük gőg, és
megsajnálták magukat: ez a sok belőlük lett semmi nem hagyja már mozdulni sem őket. Ha ennyi
maradt a lehúzott évekből, ne maradjon ennyi sem. Másnap azonban kezdték elölről, ami kijavítható
volt, kijavították, s ami végképp kárba ment, öt-tíz év alatt pótolták, újjal, jobbal, akár a nemzetek,
háború után. Nem vettem komolyan a lakásrombolók zendüléseit, napirendjük sértetlen maradt. Egy
tükrös szekrénybe belerúgni könnyű, de mit csinál ügyfelem az estével, már itt van, pedig egész nap
nem történt semmi. Születésnapján, házassági évfordulóján is kitölthette volna a haragját, de ő a tükrös
szekrénnyel gorombáskodik. Pedig ha ingóságai, a lakás, a ház, az utca kimérik lépteit, megjelölik
szokásait, fölvázolják kapcsolatainak térképét, hitvány kis megaláztatásokat rónak rá, csúnyaságukkal
horzsolják, leselkedő bosszúvággyal tömik meg, felingerlik szerettei ellen s a közelállók halálával, mert
némi hely ürül meg általa, jó előre kiengesztelik, ha a birodalmául adott tér megszokott vagy
megszokhatatlan szűkösségével lassú idegbajba szorítja:
mégannyira kalodába vonja az idő, nem a világtér és a történelem láthatatlan, emberfölötti ideje,
nem a gyulladt vagy kialvó eszmélet lüktető ideje, hanem a keltőórában toporzékoló, ébredéstől
elalvásig rángató, kicsinyes, hasadozott és csaló hajcsáridő, az olcsón adható, drágán vehető idő, a
kuporgatva is elveszíthető, a tékozolva is babusgatható, a kivilágítható és elsötétíthető, a
megszentelhető és bemocskolható idő, a lépcsőn ziháltató, villamosra ugrató, bélyegzőóránál
lepecsételt, gépekben zakatoló, mozdulatokat rövidítő, egyforma teendők kürtőin átvonszoló, társak
mellett elcsúsztató, összecsavarodott körpályákon vezérlő, érintkezések, súrlódások, összefonódások,
elválások forgalmát szabályozó, köznapi idő, ez a nyugodt és megvesztegethetetlen, néha kegyosztó
és szeretetre méltó hatóság, lehet elviselni, hozzásimulni, lehet kis kedvezményeket kialkudni tőle,
lehet – mert mindenkire súlyosul – átmenetileg tudomást sem venni róla, és lehet iszonyodva, naponta
beledögleni.
Itt, a téren lakott Bandula.
A kapun belül tekintetek függönyén haladok át, néznek az udvari ablakokból, néznek a folyosók
rácsozatán át, néznek a behajtott ajtók réseiből, egyenként, türelemmel céloznak meg, akinek
irányzékából az egyik lépcsőfordulóban kilépek, azéba visszafordulok a következőn, most egy
öregasszony víz alatti arca kerül lőtávolba, majd egy édeskés, fagyott mosoly talál el szemtől szembe,
szoborcsoportok a fény szögleteiből és a homály görbületeiből, elnehezülve, de egyenletesen lábalok
át a készséges várakozás, a sürgető várakozás, a parancsoló várakozás megüvegesedő terén, a lépcső
korlátján csúsztatom fölfelé a tekintetemet, tanulmányozom a mész és a salétrom országait a falakon,
egy pillantással fölemelem és leejtem a mozgó és visszanéző alakokat, ketten bólintanak,
visszaköszönök, nem kérdik, kihez megyek, mit akarok vele, már tudják: nem vagyok vidéki rokon,
hitelező, zugügynök, alkalmi szerető, s mikor befordulok a folyosóra, amely Banduláék ajtajához visz,
jeladások cikáznak keresztül-kasul a körszínházban, már tehetem, amit akarok, akár egy megszálló
hadsereg fegyverese, tudomásul veszik, legföljebb alkalomadtán tanúskodnak róla, elmerült és
figyelmetlen továbbhaladásommal közöltem, hogy aki becsukja maga mögött a ronggyal elfüggönyzött
előszobaajtót, nem én vagyok, hanem a hatóság képviselője.
Az ajtó, tudtam, nyitva van. A hosszú, sötétbe futó előszoba és a rá merőlegesen elnyúló
keresztfolyosó a három bérlő közös területe. Lezüllött lakások előszobaszaga tömörül körém, molyirtó
és petróleum, ecetes hagyma és avas zsiradék, eltömődött szennyvízlefolyó és pállott vásznak közt
elhalt egerek zord szagcsóvái, nem hatolnak egészen egymásba, nem is oszolnak megnevezhetően
széjjel, inkább csak bomlékony szövetkezésben, kettesével-hármasával csaponganak a szűkös
légtérben, mint földi szerződéseiktől mentesült lelkek a túlvilágon. A jobb oldali falon, keretéből
kivetkőztetve, Ferenc József-szakállas úr tűnődik komoly félprofilban, gyűrűs kezét egy földgömbön
nyugtatva: alighanem valamelyik Bandula ős. Két ágra fésült szakálla redőiben s orrcsíptetőjének
lencséin a lemondás borúja játszik: ez a planéta ilyen, jóvátehetetlenül, s a komoly úr előbb-utóbb
leveszi róla gyűrűs kezét. Ha letekintene, e födetlen láda tartalmában csak támpontot lelne mogorva
próféciáihoz, törött műfogsorok halmozódnak benne, mint terméskövek a csillében vagy mint egymás
hegyére-hátára dobált fegyverek az ellenség lába előtt, s a porlepte, rózsaszínű porcelánínyek már
erőltetve sem utalnak a rágás vidám mozdulatára, inkább talán épp ennyire mellőzött, pucér
állkapocscsontokra, talajvízzel, iszappal és húsos gilisztákkal hézagaikban. Az első számú feljelentő,
a kivénült fogtechnikus őrzi itt mestersége fáradságos évtizedeinek emlékét, akárcsak a cégjelzéses
levélpapírt, a körpecsétet, az iparengedélyt, műhelye portáljának fényképét és adóbevallásainak
másolatát a szekrényfiókban, kulcsra zárva, ha egyszer megkérdik, itt a bizonyíték, egy tisztes, dolgos
élet jelvényei. Apró kaparászást hallok, árnyék moccan a földön, az előszoba mélyéből teknősbéka
indult meg felém, kortársa lehetett már a Ferenc József-szakállas úrnak is, bizalmasan közelít,
sebezhető tagjait kitolva, lapos fejét ingatva, a semleges idő lassú nagykövete, e sötét térség néma őre
és királya, hideg talpa mögött recés párhuzamosok kanyarognak a finom porban, tekintélyén csak egy
illetlen járulék ejt csorbát, hátára valószínűleg szájrúzzsal nyílfúrta szívet pingált egy játékos kéz,
alighanem a másik társbérlő, F. Anna pincérnő futóvendégek hasán gondtalanul matató keze. A
keresztfolyosó túlsó falát három ajtó töri meg, kettő mázolva van, a harmadikról a festék lerepedezett,
lenyomom rajta néhai Banduláék kilincsét.
Egyedül találom a gyereket. Nem sír, ül az ágyában, lábujját szopogatva, néz egy darab kenyeret, amely
a földön hever. Ahogy előregörnyed, látom, már a válla is bolyhos a kiserkedő, fehér szőrzettől.
Jöttömre felriad csöndes munkájából, ámulatában kiejti szájából a lábujját, vacogni kezd,
föltápászkodik, nekidől az ágy oldalsó korlátjának, s tántorgó, nehéz mozdulatokkal himbálja magát
jobbra-balra, mellét a lécen súrolva, hosszú karját kilógatva, befelé fordult lábfejének ujjait talpa alá
görbítve. Kurta, mély torokhangokat hallat, majd búgni kezd, előbb vastagon, majd egyre inkább
elvékonyuló, végül egyenletesen kitartott sikollyal, nagy, csontos álla alatt, sovány nyakán az inak
remegnek, szemhéja mozdulatlan. Irgalmatlanul súlyos, kolduló tekintete elgyengít. Megcsiklandozom
a füle tövét, aztán megsimogatom a hátát, lassan jön fel benne a boldogság, eljut a szeméig, szétfeszíti
a torkát, repes, hörög, vonít, tenyeremhez simul, hozzádörzsöli magát, azon mesterkedik, hogy bőrének
minél nagyobb felületével törleszkedhessen, csuklómat szorongatja, kabátom ujját rángatja, föl-le
borzolom rövidke, fényes pihéit, megzavarodom vakogó örömétől, koponyáját markomba fúrja, arcára
vonja tenyerem, s hirtelen megdicsőülten beleharap. Fáj, megdühödöm, hátra kell feszítenem homlokát,
hogy a kezem élét kiszabadíthassam egymásra nőtt tépőfogai közül. Hátrahúzódva nézem nyújtózó,
sárga testét, fölajzott rugózását; akkor él, amikor hozzányúlnak. Lúdbőröző teste a farács négyszögében
ritkán lakhatott jól az idegen kéz adományával.
Hoztam egy szál kolbászt, kezébe adom, ránevet. Szeretem nézni, ahogy értelmét meghaladó
ügyességgel rág; csak akkor harap újra, ha az előző falás utolsó moszatát is kitakarította nyelvével
szájzugaiból. Azt hittem, őröletlen darabokban fogja nyelni a húst, de ez a takarékos étkezés is
bizonyítja, hogy képes valamennyi önuralomra. Bandula elmélete, kezdem én is azt hinni,
elhamarkodott volt. Próbálkozhatott volna a gyerek idomításával. Ha az apát nem kerítik körül a
közöny és a süllyedés érvei, fia most talán ruhát viselne, éjjeliedénybe ürülne, kanállal ehetne. Az
emberi közösségnek, ha egyben-másban korlátozva is, e szokások jóvoltából megtűrt tagja lehetne. E
pillanatban nem akarom latolgatni ennek az előnynek az értékét, csak annyit tudok, én szívósabban
igyekeztem volna hozzáigazítani a gyereket kortársaim – ha nem is ártatlan, de szobatiszta – mintáihoz.
Apja talán még kedvét is lelte ebben a nyers talányban: ember-e a fia, vagy nem az? Gondolom,
marasztalni akarta a kétértelműséget, beérte emberi alakjának felületes és gyengülő bizonyító jegyeivel,
s a többire nem volt kíváncsi.
Túlságosan is megsértődhetett ez az ember mindattól, ami érte; újonc volt az áldozatok között.
Nagyobb ívben vágódott hanyatt, s elterülése is tovább tartott, mint amennyire illett volna az ütés
erejéhez mérten. Furcsák néha az áldozatok; akaratosak, míg lehet, aztán egyszer csak milyen
szófogadóak, jajgatással kedveskednek pofozójuknak, vén fejjel huszadszor is felmásznak az asztalra,
hogy dagadt talpukra ugorva arcra essenek, kétlábú akasztófát ácsolnak maguknak, hogy többen is
elférjenek rajta, egyenes támfalú gödröt csákányoznak mellé, ellenkezés nélkül leoldják ruhájukat,
nemiszervüket eltakarva várnak az utolsó parancsra, öt perccel haláluk előtt sípjelre körbeügetnek egy
jeges udvaron, s leigázott testükből jó előre, váratlan sietséggel átköltöznek valami szörnyű,
sérthetetlen szabadságba, amely minden újabb bántalomra csak tágul és fényesedik. Bandula szeme is
ettől a szabadságtól káprázott? Hogy a fiát állatsorban hagyta, és döntését annyi mozdíthatatlan
kényszerűséggel igazolta, erre vall. Legalábbis, azt hiszem.
A gyerek elrágta a kolbászt, kifáradt, térdre ereszkedik, nyelvét kiejti, liheg, vizet adok neki, felét
kiissza, a többit mellére önti, hasát csapkodja, heréje tövét dörgöli, csettintget, majd homlokát
letámasztja a szemetes nylonlepedőre, két kezét összekulcsolja tarkóján, sovány, maszatos feneke
égnek áll, aludni készül. Szemét már becsukta, de még tapogatózva az ágya sarkába nyúl, s magához
húz egy fekete csipkés rongyot. Anyja melltartója lehetett, rágcsálni kezdi a merevítő halcsontot. Jobb
bokáján megfeszül a kötél, egyenletesen kapál a matracon. Megfogdosták, enni kapott, most jó, minden
jó.
A halott szülők szeszélyes tárgyi vonzalmainak kelléktára itt hever körülöttem, a legyező, a
húrozatlan teniszütő, a horoszkóptáblázat, az okkult ponyva, minden, ami volt. Az asztalon zacskó
hever, belenézek, törött tojáshéjak egymásba nyomkodva, ez új, a többit ismerem. A kifúrt
sajtharangban a két fehéregér hanyatt fekszik, lábuk időnként megrándul, hasuk, bár egészen gyengén,
még lüktet. A lyukon át kenyérmorzsát szórok melléjük; túl vannak rajta, farkukkal érzéketlenül
söpörgetik.
Nem szívesen fordulok az ágy felé. A téglaoszlopokra helyezett sodronyon mélyedéseivel a
szalmazsák még őrzi a két test lenyomatát, a huzatlan, öreg dunna félrehajtva; a markos halottszállítók
gyengéden húzhatták ki a házaspár maradványait alóla, ha odanyúlnék, úgy rémlik, még testük melegét
tapinthatnám. Ostoba dolog, hogy anyjából csak ez a halcsontos melltartó maradt meg a gyereknek,
amelyet most szájában tartva elaludt. Betakarom valamivel, kinyitom az ablakot, leülök a szakadt
fonatú hintaszékbe ágya fejénél.
A szürkülő délután egykedvű hangjai becsobognak az ablakon, teherautó oldaldeszkája csapódik,
valahol leeresztenek egy redőnyt, ládákat dobálnak egymásra, locsolócső serceg, tolókocsi nyikorog,
távolabb szenet lapátolnak a járdáról bizonyára a pinceablakon át, a hangosbemondó valamire
figyelmezteti az árusokat, vödrök feneke zörren élesen a járdán, alighanem a virágkereskedőké, kereplő
szól, nehézkesen, köhögve beindul egy motor, söprőgép durrog az úttest szegélyén, vak ember botja
kopog a ház falán, mozdony tolat sípolva a közeli pályaudvaron, távolabb mentőkocsi szirénázik,
kivágódik a mozi ajtósora, tetőcserép csusszan le a szomszéd házról, megakad az ereszcsatornában, a
sarki kocsmából valakit kilökhettek, pohár csörömpöl a kövezeten, zárás előtt a trombitaárus
portékájával rikongat, béke van.
Tekintetem a hámló mennyezet törésvonalait követi, a vasgerendák alatt füstösebb a meszelés, a
homlokzati falhoz illeszkedő hajlatokban szinte fekete, a repedések hálózata farkasfogcsipkével,
hosszú, lágy ívekkel szeleteli ezt a tartalmas, elnyűtt síkot, mint egy agyfénykép cikázó vonala, mint
egy öregember halottaságyon írt levele, mint egy gyermek kezdettől összekapaszkodó koponyavarratai.
A mennyezet elsötétül, boltos kőhídon sárga csődörök léptetnek, kétoldalt csuklyás, elbillent fejű
szentek. A lovak halottaskocsit húznak, öt torzonborz alak a gitárját tépi rajta. Középütt egy fekete
esőkabátos aggastyán, fehér szakállas kocsmaszent, vándorgrafológus, nyálas, fogatlan házaló,
mellőzött zenebohóc, orgazda vagy tollkereskedő, vagyis egy fekete esőkabátos öregember óriási ezüst
szaxofont emel a magasba, és hátraszegett tarkóval belefúj. A hangszer torkából apró, torzonborz,
fekete esőkabátos emberkék pattognak ki, talán tollkereskedők vagy vándorgrafológusok, esetleg
mellőzött zenebohócok vagy fogatlan házalók csöppnyi ezüstszaxofont emelve maguk fölé.
Mintha kulcs fordult volna meg odakünn a zárban. Felugrom, támolygok, a fáradtság mint fülledt
szőrmesapka ereszkedik agyamra, visszaülök a hintaszékbe, ringatózom előre-hátra. Nem lepődnék
meg, ha az ajtót zárva találnám. Különösebb csodálkozás nélkül visszasüllyednék ide, s tenném a
dolgom, ami a gyerek körül ebben a körém csukódott szobában adódik. A halott apát még soha nem
éreztem ennyire közel magamhoz, mint most. Ez volt a széke, mikor a gyerek aludt, itt hintázott
mellette a mozdulatlan délutánok alján. Néha kilépett szobájából, ahogy a strázsa is eltávozhat
őrhelyéről, nehéz és értelmetlen megbízatását azonban vinnie kellett magával. Csúszós személye satuba
szorult, nem kereste, de megtalálta a maga reménytelen szolgálatát. Övé volt ez a tömör kis test,
túlságosan is az övé, el is dobhatta volna talán, mégis, amíg bírta, hozzákötözte magát. Ébredéstől
elalvásig, táplálkozástól ürülésig zárt körben forogva a fiával, néhány pontos, egyszerű és hiábavaló
mozdulatra korlátozhatta erejét. Úgy képzelem, a gyermek egyforma torokhangjait figyelve,
széthúzódtak előtte a holnapok közfalai, és elláthatott egészen haláláig.
Ha ittragadnék ebben a szobában, ugyanúgy pepecselnék, mint ő. Tologatnám sötét királyomat
a lepusztított sakktáblán, tudva, hogy a fehér paraszt bizonyosan célba ér. Csupán folytatnám
játszmáját, nem bitorolnám, egyetlen táblán fejezném be azt, amit szimultán kezdtem el, az övétől
semmiben sem különböző eredménnyel. Irigylem Bandulát, kételymentes, szuroktiszta fegyelemben
élhetett bolhapiaci sátorra emlékeztető szobájában, annak kísértése nélkül, hogy teendőinek értelmet
keressen. Öngyilkossága végül is éppolyan szabályos esemény, mint a tövében elvékonyult esőcsepp
leválása a villanydrótról.
A gyerek rázendített. Jobb kezével ágyát rázza, bal kezével nemiszervét tépdesi. Hosszú másodpercekig
némán kapkod levegő után, majd akadozó hörgését idegrázó, elnyújtott sikolyban folytatja. Lehulló és
fellökődő kétségbeesése olyan egyenletesen dolgozik, mint egy robbanómotor. Féllábbal anyja
melltartóján topogva, kemény horpaszát kifeszítve, teste belekövül a sírásba; elektrosokk közben
domborulnak ilyen csak törni tudó ívben a vicsorgó ápoltak. Verítékes, összetapadt hajzatát simogatom,
lazítani próbálom remegő könyökét, nevét hajtogatom becézve, kockacukrot dörzsölök ajkához. Tetőtől
talpig érzéketlen, mintha üveggel körülöntötték volna. Leülök, hallgatom, leigáz, mint a huzamos
fogfúrás, csontomig sajog a sírása, merev arcán vérvörös giliszták rángatóznak. Legszívesebben
elrohannék vagy szájára tapasztanám a tenyerem, ehelyett fölállok, és odalépve az ablakhoz egész
hátammal arra várok, hogy elhallgasson. Mikor abbahagyja a sírást, éppoly váratlanul, mint ahogy
elkezdte, s lekuporodva arcát a melltartóba fúrja, égnek emelt fara pedig meg-megrándul a
csukladozástól, fáradt munkáshoz hasonlít, kinek dologideje véget ért. Fellélegzem én is, cirkuszban
könnyebbülök meg így, mikor a halálakna oldalfalán iszonyú dübörgéssel körbemotorozó férfiak
leereszkednek a katlan fenekére, vagy ha a légtornásznő megpihen a trapézon, miután befejezte odafönn
szemkápráztató pörgését, a zuhanás ellen csak a kötelet harapva, amelynek másik végét fejjel lefelé
ingó párja tartja foga között.
Undorít már e fura megszállottság: nem tudom elfordítani szemem arról, amit nap nap után látok, erről
fecsegek, delirálok, kellemetlen, álnok ismétlődéssel. Beidegzett védőmozdulataim elernyedtek, mind
gyakrabban találnak gyomorszájon; nevetséges, öregedő bokszolók viselkednek így, megbabonázza
őket az az újszerű tapasztalat, hogy lépten-nyomon kifektetik őket. Fejembe száll mostanában az idegen
szenvedés, álmomban hemzsegnek történetei, nincs két egyforma közöttük, mégis mind hasonló;
napjaikat derűvel pergető ismerőseimben szemfényvesztőt gyanítok. Szakmája némely elmeorvossal
az épeszűt, detektívvel az ártatlant, sírásóval a makkegészségest bolondnak, bűnözőnek, hullajelöltnek
láttatja. De ez a gyermek, ez a szoba s ezer más szoba, ahonnan hányingerig bőszülve kifordultam, van,
eltörölhetetlenül. Ügyirataim szereplői zöldágra vergődnek, vagy végképp letűnnek a pályáról, de
jönnek helyettük mások. Mit tehetek e kudarchelyzetek mozgalmas mozdulatlansága ellen? Semmit,
majdnem semmit. Farkasszemezek vele, példázatokat ollózok ki a csődből, jegyzőkönyvezem a
kisiklásokat. Megkövesedő emlékezetem helyt ad a botrány fényképeinek: íme ez, íme az, aki viseli,
okozza, nem érti, megtorolja, jajveszékeli, rettegi és keresi a szenvedést. A közöny és az átlag ügynöke
vagyok, kerülni próbálom a szerződésszegést, de néha tökéletesen megfeledkezem megbízóimról.
Rácsukódom áldozataimra, ahogy kimorzsolódnak a világból a törődéstől, mely nem is testüket, éveik
történetét roncsolja el.
Tudom, vétkesek is, nemcsak áldozatok. Melyik volt előbb? Ezer felmentést tartalékolok, s
ugyanannyi változatát tudom megcáfolni a folyékony vagy szótlan mentegetőzésnek. Nem tagadom,
odatartják a szenvedésnek előbb akarnok, majd tehetetlen, végül csak emlékező arcukat. Túlságosan
is odatartják? Hosszan nézik a falat egy üres képkeret közében, a látottakkal összehasonlítják életüket,
és belebetegszenek. Ingerszegény kísérleti ebek, elegük van a piros lámpából meg a nyáladzásból.
Ünnepelni szeretnének, és földhöz vágják a naptárt, melyből egy aluszékony nyomdász kifelejtette a
piros betűket. Kibicsaklottak a jelen időből, múltjukban csupa szögesdróttal körülvett esemény, s úgy
néznek a holnapi napra, mint gyanúsított a kihallgatóra. Bőrkesztyűvel takarják műkezüket, de mikor
simogatni szeretnének – lehúzzák. A szeretet egymás mellé fúrt alagútjai. Éles, mohó hívások, elkésett,
körülményes válaszok. Két unalom szórakoztatja, két félelem bátorítja, két rendőr felügyeli egymást.
És a gyermek? Semmit sem ért meg, ezért a meg nem értés is hiányzik belőle. Marad, ahogy az anyja
világra hozta, s nem igyekszik újra meg újra megszülni magát. Egy gyermek vázlata: semmi sem
kivételes benne. De a sírása? Az igazi volt.
Veszteglésem ideje itt Banduláék szobájában, a szürkület alá fordult piactér fölött alighanem holt idő,
kockázatos elnyújtanom. Ha befogadnák, fölnyalábolnám a gyereket, és bevinném taxin a képezhetetlen
gyöngeelméjűek ápoldájába. Hónom alatt a pokrócban fetrengő gyerek, kalimpáló lábak, levegőt
markoló kéz, becsomagolt rettegés, fejem fölött az ordítás tépett napernyője. Még följebb szárazon és
semlegesen úszik a hivatal poros griffmadara, szárnyain a hatalom felségjeleivel, csőrében egy
idézőcédulával. Előttem a folyosón lélek sem jár, csak a láthatatlan figyelem pásztázza, a közös
árnyékszék meg a lépcsőház bezúzott üvegű lengőajtaja közt. Az egyik ajtón bekopogok. Hirtelen
megtelik valamennyi folyosó gyerekkel, macskával, krumplit hámozó apákkal, küszöbük rézlapját
fényesítő anyákkal, tollseprűt lengető öregasszonyokkal. Egyenként elbúcsúznak Ferikétől, többen
megcsókolják, van, aki csak a lábát fogja meg, van, aki keresztet ír a homlokára. Még ma elvinném a
gyereket, ha az ápoldában nem lenne felvételi zárlat.
Táskámban van a határozat. Én írtam ugyan alá, de a hivatal bélyegzőjével pecsételtem le. Ettől
a koppanástól fogva a hosszában összehajtott, nyomtatott felzetű gépirat már nem az én akaratom
eszköze; mint katona a feljebbvalójának, engedelmeskedem tőlem különvált rendelkezésének. Szerény
adottságaim teszik, hogy a végrehajtás is többnyire reám hárul, magamnak kell irányítanom a
hadműveletet, melyhez olykor rendőr, védőnő, piros mikrobusz vagy a hivatal tágas, fekete kocsija is
kell. Undok munka, bár megszoktam, hivatásos gyermekrabló vagyok. Jajveszékelhetnek a szülők,
összecsődülhetnek a szomszédok, ágy alá bújhat a gyerek, beleharaphat a kezembe, társaimat
ellágyíthatja a jóakarat, én csak egyet tudok: pecsétes döntésem utasításának, amíg megmásítani nincs
okom, érvényt kell szereznem. A gyereket el kell vinnem otthonából, ahol otthontalan, egy intézetbe,
ahol talán kevésbé lesz az.
Átengedném másnak ezt a szerepet. Múlt héten négy gyereket vittem el egy homoszexuális
kárpitostól. Zsebelni tanította gyerekeit, hogy kitarthasson két gorillaképű téglaégetőt, akik ikernek
adták ki magukat, bár alig hasonlítanak egymásra. Az álikrek lakás és ellátás fejében elfogadták ugyan
a kárpitos szerelmét, de féltek rugós bicskájától, s előttem inkább a hülyét játszották. A kárpitos térden
csúszkálva kezet akart csókolni, sírt, hogy inkább őt vigyük a börtönbe, összekulcsolva fölemelte
csuklóját bilincselésre, de mikor eluntam színészkedését, s a gyerekeket egyenként a markos védőnő
kezébe nyomtam, hátam mögött bilgericsizmájához kapott a késéért. Kísérőm, egy fiatal rendőr tizedes,
a túlsó sarokból vágta hozzá gumibotját, talált. A kárpitos a földön ülve fogta a fejét, jajgatott, hogy
megölték. A gorillák ijedten malmoztak az ágyon, a cigány kárpitosné pedig, akit férje már eszelősre
vert, pipája mögül szökőkútként köpködött, akasztófakötelet kérve a gondviseléstől férje számára, és
dögmadarak csípését különféle testrészeire. Utolsónak én vittem a legnagyobb gyereket a ház
összesereglő népének mind barátságtalanabb sorfala között a hivatal fekete gépkocsijához; őrjöngött,
a gyomromat öklözte. A sofőr elfehéredve, mozdulatlanul cigarettázott a kormánykerék mögött.
„Pocsék fuvar volt”, jegyezte meg félóra múlva a gyermekotthonból jövet, „senki a házból nem tud
ilyen pocsék fuvarokat kitalálni, mint maga, T. elvtárs.” Elmondta, mennyivel vidámabb eseményeket
látott már a visszapillantó tükrében. Ezek a dolgok a hátsó ülésen csakugyan vidámabbak voltak az én
gyámoltjaim alig elnémítható bőgésénél. Azt is megjegyezte, hogy a házból sokan nem értik, mért
végzem ezt a lepra munkát. Neki, ugye, itt van a kocsija, tiszta ügy, vezeti, rendben tartja és kész. De
erről a sok népről megállapítani, melyik csibész, melyik idétlen, sintérkedni és prédikálni, ki fizeti ezt
meg nekem? Meg lehet szokni, mondtam, a kívülállónak ijesztőbb, és legalább senki sem pályázik a
beosztásomra. A sofőr ezt méltányolta, a nyugalom nagy kincs, rosszak az emberek, a koporsóból is
kifúrnák a másikat. No látja, mondtam, és hallgattunk a csúszós úton.
A holnap gondja tehát, ha intézkedésem balul ütne ki. A csődök kezelésének technológiája
megszabja a ma elvégezendő műveletet. Így fölfüggesztve az ügymenet előbbrehaladásához fölösleges
tanakodást, jogszerű döntésem végrehajtó közegeként eljárnék most is szabályszerűen, s ezúttal
akadálytalanul is: a szülők a föld alatt, gyermekük törvényes képviselője egyelőre én vagyok, s nem
hinném, hogy e borús tisztemet jószántából bárki is elvitatná. Bár az idő már eljárt, s ez a szűnni nem
akaró munkanap lassan áttűnik a következőbe, ha csak rajtam s a szabályokon állna, összecsomagolnám
a gyereket, és átadnám megőrzésre az erre illetékeseknek. Letudnám a gondját, megtéve mindazt, ami
tőlem telik, ahogy az ügydarabot is annak rendje-módja szerint fölszerelve küldöm az irattárba. Hivatali
kötelezettségeim a gondozó nélkül maradt kiskorúnak csak a rendeltetési helyére szóló továbbítását
teszik feladatommá, sorsában időigényesebb vagy éppen érzelmesebb részvételre nem szólítanak fel.
Taxiba ülnénk, a számla összegét holnap a hivatal pénztárában fölvehetem, s ölemben tartanám
avatatlan és szórakozott pesztraként a kezem ügyébe eső rossz szagú, szürke pokrócba becsavart
kiskorú Bandula Ferencet, aki tegnap, ötödik életévében, teljes tudatlanságban sorsának állásáról, anya
és apa nélkül maradt. Ha befogadnák, Ferike eltűnne a neki megfelelő süllyesztőben, a
hulladékgyerekek telepén, a halódáson kívül minden egyébre alkalmatlan, kis kenyérpusztítók
lomraktárában. Így tárolja a társadalmi rendérzék menhelyen, elfekvő kórházban, elmegyógyintézetek
zárt osztályain a felnőtt roncsokat is, elkülönítve a működőképes többségtől, fegyelmezett türelemmel
várva gazdaságos elhalálozásukra.
Átrobognánk a városon a ránk forduló este sötétkék árvize alatt, vagy holnap délelőtt az olvasztott
napfény megszaggatott, égő sátraiban, az útkereszteződéseken megriasztva a kocsinkba bepillantó
járókelőket, föl a híd kaptatóján, nekitámadva a szélnek, a vizet fölpikkelyező, ablakainkon átsüvítő,
s a hídkorláton országunk és egy forró égövi királyság protokolláris fegyelemmel váltogatott zászlait
vízszintesen megmerevítő szélnek, majd a túlsó parton, a folyó mentén észak felé kanyarodva, a közúti
teherforgalom menetoszlopában folytatnánk utunkat a városon túlra, egy körülbelül tizenöt kilométerre
eső elágazásig, ahonnét traktorok, tankok és főképpen idő szántotta zúzott-kőút vezet a tölgyerdős
dombhátak közt ívelő völgyszorosba, egy hegyi zárványokkal szerteágazó kisközség főutcájaként, s
azon áthaladva az emelkedő hegyoldalon, szálerdő irtásait követő földútra térnénk, mely végül elvezet
egy kőkerítéssel körülvont kastélyhoz – talán csak igényesebb vadászlakhoz –, történetének jelenlegi
szakaszában: az állami gondozásba vett, nevelésre alkalmatlan idióták otthonához.
A taxisofőr jó darabig csak tarkójával és nyomatékos hallgatásával kérdezősködne tagolatlanul
rikongató utasa és csupán helyrajzilag megjelölt úticélunk felől, a hídon túl azonban már magyarázat
nélkül is megfejtené útitársam talányát. „A kisfiú hülye, szülei meghaltak, intézetbe viszem, hogy
gondját viseljék”, mondanám a sofőrnek. „Jóképű gyerek – felelné a sofőr –, de azért jobb, ha meghal
az ilyen. Én mondom, uram, pedig családos ember vagyok.” Erre csak annyit válaszolnék, hogy amúgy
is meghal alighanem még gyerekkorában; miért ne élne, amíg lehet, neki sem rosszabb, mint bárki
másnak. De ahogy kimondanám, meg is bánnám, hiszen utolsó útjára viszem, nemigen juthat ki élve
az ápoldából. Előbb a tömeges kórházi magány, valami kigagyoghatatlan bánat, mozgása lelassul,
étvágya megcsappan, s végül egy könnyű fertőzés végez vele. Én pedig most látom utoljára, mert aligha
lesz időm valamikor is meglátogatni.
A benzingőz felémelyíti a gyereket, az útelágazásnál fölmagasló, meredek sziklafal tövében kiszállunk
levegőzni. Az elhagyott kőbánya düledékes falából mamutpofát, sárkányfejet, őshüllő-állkapcsot,
tetszés szerinti paleolit szörnyeket, egymást marcangoló és levedlő alakzatokat farag az önkényes
tekintet. Megállunk egy kőteraszon, karomból a gyerek lekívánkozik a földre. Nem merem elengedni,
egyensúlyérzéke fordított módon bizonytalan, eséstől, mélységtől nem tanult meg félni,
majomügyességgel mászik bárhová, elmegyönge vakmerőségében nem tartja tiszteletben a tér harmadik
kiterjedésének akadályait. Ha elengedném, két szökelléssel fönn teremne a mamutpofán, a
sárkányfejen, majd a roppant dombormű többi részletén, s máris két emelet magasságban tekeregne
fölfelé, megtapadva a rétegezett és morzsolódó sziklafal egyenetlenségei között, a kiálló cserjék szárába
fogózva, hívásainktól csak feljebb űzve, a sziklafal peremén előregörnyedő szélütött tölgyfák felé, az
égbe törtetés nyújtózó elragadtatásában, a tér öngyilkos lehetőségeivel barátkozva. Mi pedig,
mozdulataink esélyeit zsigereinkben túlságosan is fölmérve, odalenn topognánk zuhanása képzelt
ívének talppontja körül, várva, meddig ragad meg puhatolózás nélkül csapongó keze a szirtfal eddig
csak ölyvek és füstifecskék gyűrűs bőrű karmától horzsolt kiszögellésein, mélység és magasság
ellentétes ajánlatai között, várva, mikor csapódik hátra két karja a levegőben, s hogyan érkezik meg a
kőterasz síkjára, karunk közé, vagy mellénk vágódva-e. Ezért hát nyolc-tíz percnyi autóútra az
ápoldától, ahelyett hogy játszani engedném a magasság értelmetlen kedvencét, bár a szemembe kap,
és gyomromon rúgkapál, még szorosabban rágöngyölném a rossz szagú pokrócot, mint egy
kényszerzubbonyt, s ölemben a csenevész agyúval, kitől a természet megvonta egyebek között a
félelem tudását, egy kőpadkára telepedve cigarettára gyújtanék.
Ahogy itt ülünk a kőbánya félkörben körénk ívelő emeleti páholyában, órákon át tiszteleghetnék a
kettős nyomsávú, osztottpályás műúton szakadatlan sorban elzúgó tehergépkocsik vonulatának, az
értelmes hajsza dübörgő és vágtázó bizonyítékainak, a helyüket változtató és egymásba átalakuló
dolgok minden lágy értelmezést félresöprő processziójának, ennek a szervezetlenül is szabályozott,
hódítóan egyöntetű működésnek, s letaglózó kísérőszólamának, a kiduzzadó, behorpadó gépi robajnak,
mely hátam mögött a kivájt sziklafalon fönnakadva karéjos hullámokban özönlik vissza az út melletti,
agyagos legelőre.
Hódolat a vándorló anyagnak a terepszínű proletárteherautók zörgő rakterén, folyami kavics,
homok, kohókoksz, kiásott törmelék, ócskavas, huzalgubancok lejtős halmainak, a betonelemeknek,
vas-, alumínium- és gumicsöveknek, deszka- és téglarakásoknak, kender- és gyapotbáláknak, eternit
oxigénpalackoknak, forgácsba ágyazott kénsavballonoknak, kátránylemezeknek és bitumenhordóknak,
autóköpenyeknek és acéldróttekercseknek; hódolat a trapéz alakú, koporsó alakú, fektetett henger és
hasáb alakú, négyzetes és áramvonalas, hat-nyolc-tíz tonnás, három-négy-öt aknás, középen árkolt,
domborúhátú, létrával, híddal átívelt, rekeszes vagy egybe nyitott, meggypiros, vajsárga, szilvakék,
pisztrángezüst (a benyomott, lecsapott, elgömbölyített orrú vezetőfülkével tömzsin összenőtt vagy tőle
vékony csuklós nyakkal elválasztott) tartálykocsiknak, a közúti szállítás e formatervezett
előkelőségeinek, kiknek oldalán bizakodó zománcbetűkkel áll kiváltságos rendeltetésük fölirata: „Tej”,
„Szesz”, „Bor”, „Szörp”, „Benzin”, „Kénsav”, „Kenőolaj”, „Toluol”, „Furfurol” (elnyújtott karcsú ciszternák, vörös acélkeretben, „Tűzveszély!”,
„Robbanásveszély!”); hódolat a fagykamrás, hófehér hússzállító kocsiknak, a sajtharang formájú,
acélfonatú cementtartályvivőknek, a sátorként összehajló házelemszállítóknak, az acéltornyukat roppant
szarvként lebocsátó emelődaru-kocsiknak, a csupa háromszögből összerótt, zömök dömpereknek,
valószínűtlen kagylós, süveges és csöves felületeikkel a rohamnaszád és a föld-levegő
rakétahordozóknak; némi kétséges, görcsös, de engedelmes bámulat a nagy ketreckocsiknak,
melyeknek léckarámjából tehenek és lovak emelik ki kötőfékkel rögzített tudós és elítélt fejüket, a
kék-fehér csíkos, mennyezetes, oldalt ablakos, ponyvával elfüggönyzött rendőrbuszoknak, melyekben
mozdulatlan és nehéz arcú férfiak ülnek egymással szemben, egérszürke öltözékben, térdük közé
állított géppisztollyal; és végül a kegyelet csöndje azoknak az olajszürke, ablaktalan bádogládáknak,
melyeknek középfolyosójáról hat kulcsra zárható, sötét állófülke nyílik, és mindegyikben egy ember
áll.
Karomban a húgyszagú gyerekkel, fejemben avas képzetekkel, szememben a látvány
kristályszemcséivel, s egész testemben valami kortalan és gyűlölködő fegyelemmel, ítéletnapig
elnézném ezt a megállíthatatlan vonulást, javak és eszközök vak menetét, a kötelező gyorshajtással
elrobogó vezetők felismerhetetlen arcát az ütemesen rázkódó kormányfülkékben, s a szeretet elnapolt
kérdéseitől mereven, hagynám, árnyékaival temessen be a hiábavaló üzenetektől súlyos éjszaka.
Végül is odaérkeznénk a leprás vakolatú téglakerítéshez (tetején cementhabarcsba ágyazott
üvegcserepek csipkefüzére tartja vissza nem annyira a bentlakókat a távozástól, mint inkább a
kívülállókat az illetéktelen behatolástól, a falu serdülő fiait, akik többször is beszöktek megerőszakolni
az ősparkban kószáló kövér és semmiféle ellenállást nem tanúsító idióta lányokat), s a lándzsás
szegélyű, belülről horganylemezzel borított s a kíváncsi tekintetnek útját álló, rácsos kapu előtt hosszan
várakozva a búgó kocsiban, már venném is elő táskámból a gyerek ügyiratait, hogy minél előbb
túlessünk az átadás formaságán, bár éppen abba is beletörődnék, ha hivatalos teendőim végeztével, a
világtól elzárt intézmény irodafőnöke feketekávéval kínálna, behívná a rangidős gondozónőt vagy az
ügyeletes orvost, és többé-kevésbé átlátszó ürügyekkel negyedórára még marasztalni igyekezne, mert
a városból csakugyan olyan kevesen fordulnak meg az ápolda barátságtalan, zegzugos falai között, és
megpróbálna kifaggatni felsőbb szerveink tisztségviselőinek – előttünk, a tűz körül levők előtt
bizonyára jól ismert – gyengéiről, hátsó szándékairól és torzsalkodásairól, s egyben alkalmat találna
intézménye sérelmeinek, ellátásuk fogyatékosságainak fölemlegetésére, abban a reményben, hogy a
panasz hathatósnak vélt tolmácsolásomban eljut az illetékesekhez, az ő odaadásukról elejtett szavak
kíséretében, s e rövid eszmecsere után nem vonakodnék elfogadni szívélyes meghívásukat sem, hogy
tekintsem meg az intézmény különböző rendeltetésű, eltérő mértékben képezhetetlen gyerekanyaggal
telezsúfolt helyiségeit, melyeknek immár minden talpalatnyi helyét a legcélszerűbben használják ki,
olyannyira, hogy újabb fölvételre a kérelmezett szárnyépület fölhúzása előtt már
semmiképpen sem kerülhet sor, hozzátéve, hogy az én gondozottam elhelyezése is csak a többi ápolt
rovására menő bútorátrendezéssel oldható meg, végighaladnék tehát kísérőm oldalán a kedvrontó
tartalommal dugig tömött helyiségek felfoghatatlan tervezői önkénnyel egymáshoz illesztett, többszöri
falbontással és megosztással végképp áttekinthetetlenné zavart során, megtekinteném a parkot is, a
téridomokká és állatszobrokká nyírt díszcserjéket, hátul a szolgálati lakásokat, gazdasági épületeket,
utoljára pedig az előbbiektől élő sövénnyel elválasztott Prosectura föliratú,
háromablakos, földszintes házacskát, s megtudva, hogy az ápoldából a beszállítottak egy-két kivételtől
eltekintve sosem a főbejáraton át távoznak, hanem ezen a kis épületen át a falu nem messzire eső,
vadgesztenyefákkal körülvont temetőjébe, nem elég sűrűn azonban ahhoz, hogy mintegy kétezer szülő,
az itt gondozottakhoz hasonlóan reménytelen gyermekétől szabadulni akarva, ne ostromolja minden
elképzelhető módon az intézmény helyi és felsőbb szintű vezetőségét, nem mellőzve a hivatali
vesztegetés körébe vágó ajánlatokat sem, mindezeknek a figyelemre méltó és talán célzatosan tudtomra
adott értesüléseknek a birtokában elismerésemet nyilvánítanám áldozatos tevékenységük iránt, majd
az irodahelyiségben magamhoz véve táskámat, még egyszer bepillantanék a megfigyelőszobába, ahol
a kis Bandula a legbelső ágyban topogna szokásos nyugtalan himbálózásával, mellét az ágy rácsához
dörzsölve, fehér viaszosvászon lepedőn, s minthogy az ápoltakról oly tárgyilagosan nyilatkozó kísérőm
az érzékenyebb búcsúzkodást inkább csodálkozóan, mint helyeselve nézné, s mivel a megfigyelőben
amúgy is nehéz a levegő, az ajtóból merőben formai búcsút intenék a gyereknek, föl sem téve, hogy
kézmozdulatom jelentése homályos tekintetén át tudatáig is elhatol, majd az ápolda vezetőivel kezet
rázva lesietnék az oszlopos kocsifeljáróhoz, ahol az autó félig leeresztett ablakán dobolva már
türelmetlenül várna a taxisofőr, hogy visszaszállítson ebből az emberbarátian álcázott ravatalozóból
a balesetein átözönlő városba, ahol mindkettőnknek munkahelye, családja, tagolt beszédre képes baráti
köre van, s ahol többé-kevésbé hatékony szervezetek működnek, hogy ésszerűen elkülönítsék tőlünk,
feladatkörünket ellátó, szabad polgároktól a nem közénk valókat, az alkalmazkodni képtelen selejtet,
az önmagát nyers műveletekkel szabályozó társadalom melléktermékeit: utálatos tengődésükkel ne is
emlékeztethessenek bennünket semmire, ami őbennük és mibennünk esetleg közös.
Kosarakban törpe fej, duzzadt test, ormótlan fej, csenevész test, csúcsíves koponya, hátracsapott
koponya, vízkórosan boltozatos, homorúan besüppedt, féloldalra konyuló, szakadékosan beszögellő
koponya, csipkés nyúlszáj, állig nyitott, ajaktalan száj, nyáladzó, vastagon csüngő, fekete nyelv, sipító
farkastorok, a szemrés helyén a járomcsonttól a homlokdombig ívelő zsírdaganat, s rajta csöppnyi
szemöldök, elmerevült, héjatlan szem, vérhályogos szem, beesett gyökű nyeregorr, orr helyett két lyuk
az arc közepén, elgörbült állkapocs fölött agyarfogak, cimpátlan siskafül, tömött pogácsafül, porctalan,
lebernyeges fül, agyagszínű sömörfoltos bőr, hófehér, ráncos bőr, vörhenyeges, gennyedző bőr, puffadt,
korpásan foszló bőr, nyúlós, szürke bőr, megtartja az ujjbenyomatot, csontig sorvadt, béna végtagok,
pöffeteg, hatujjú kéz, összetekeredett, görcsös végtagok, a könyörgés, a riadalom, a fenyegetés, az
önkielégítés elcsúszott mozdulataival, tárgyak, büdösebbek, mint az elszállításra váró hulladék a
tömegkonyhák hátsó ajtaja előtt.
Alkalmatlan, kisiklott mozdulatok kiállítása, összeszabdalt, sugárfertőzött élőkép. Az egyik a
sarkán ül, szíjdarabot vesz a szájába, megbűvölten rágja, kitépi foga közül, sír, visszateszi, és újból
megbűvölten rágja. A másik tevékenyebb, kifordított lábbal fel-alá tipeg, menet letolja nadrágját, jövet
fölhúzza, kiejtett nyelve közben jobbra-balra csapdos. A harmadik a körmozgással jegyezte el magát,
körbeszaladgál, billenékeny fejét és kinyúlt nemiszervét forgatja, elszédülve néha összeroskad,
magához térve újra kezdi. A negyedik, térdét átkarolva, magzatkori testtartással guggol a sarokban,
nemezzel körülgöngyölt fejét húsz másodpercenként a falhoz verdesi. Az ötödiknek béna a lába, a
szoba közepén ül, zsebéből babszemet húz elő, szájába veszi, megcéloz egy pontot, s messzire köpi;
mellette várakozik négykézláb süvegfejű barátja, tettre készen, gurgulázva, szétterpesztett térdein a
babszem után mászik, visszafelé szívéhez szorítja, s emiatt útja során többször arcra esik. A hatodik
izgatott, kezét tördeli, ujját csavargatja, odaszalad az ablakhoz, kinéz, felsikolt, öklét rázza, majd
reszketve búvóhelyet keres; az ágy alá hasal, ahol már várja egy kövér, vak kislány, ölébe húzza a
menekülő fejét, vastag combját rákulcsolja, és ügyesen előregörbülve a tarkóját nyalogatja.
Mint kövér libamáj a mosogatódézsában vagy mint a füvészkert akváriumában sápadó tengeri
medúzák, a halottasház polcain uborkásüvegek sárguló formalinos oldatában agyvelők lebegnek, a
gyöngeelméjűség lágy képletei. Apróságokról van csupán szó, mondaná kísérőm, ceruzájával
mutogatva: kis tekervényes csomósodások, zavaros rétegezettség, itt meg, amint láthatom, nem eléggé
barázdált az agyfelület. Hírtartalmas közleményéből szósalátát vennék át, jelfogó készülékem ezen a
képzelt látogatáson is kihagy. Hiány a homloklebenyen, hasadékos, feltűnően, de lehetne itt tölcsér
alakú lyuk is, üreges sorvadás, heges terület, lágyulás, göbös dudor, felfúvódás, apróságokról van
csupán szó, a dúcsejtek megvastagodnak, nyúlványaik legömbölyödnek, meggyérülnek, szétduzzadnak,
az izgalmi gócok tömörülése, szétsugárzása, legátlása elpang, megakad, félrefut. Valóságos nyomozó
munka, gyulladások és vérömlenyek, sugárártalmak, sérülések, micsoda feladat jól megtapadnunk
megtermékenyült petesejtként anyánk méhnyálkahártyáján, s aztán jön még a neheze: rádium, luesz,
röntgen, vírusok, magzatkori agyhártyalob, vagy születéskor a fogó, késő felsírás, oxigénhiány, csoda,
hogy itt állunk, uram, szemlélődőn a selejt előtt, számtalan veszélyen túl, finoman barázdált
agyállománnyal, fajtánk gyártási szabványainak megfelelően, szabad akarattal megáldott kreatúrák.
Csoda, felelném óvatosan a halottasház vadszőlővel befuttatott épületében, az úszó agyvelők és egy-két
fölhasogatott gyerekhulla tanulságos maradványai között.
Tanuljunk a hülyéktől, a dolgok édestestvéreitől. Nem árulják el hebehurgyán az anyagot, ha kis
időre szabadságolja őket. Nem élnek vissza komolytalan lehetőségeikkel, hűek maradnak kedves
óvatossággal ahhoz, amiből jöttek és amibe visszatérnek. Milyen egyszerűen hárítják el maguktól a
tárgyak prostituált jelzéseit. Vakság, süketség, szagérzéketlenség, paradicsomi elmecsend
tökéletességével kísérleteznek, s ha mégis látniuk, hallaniuk, szimatolniuk muszáj, lazán elbomló
benyomásaikat nem parancsolják sorakozó csapatokba, s az önáltatás kísértései elől már a kezdet
kezdetén kitérnek. Milyen nagyvonalúan hullajtják el emléknyomaikat, mint lejárt és csak egy utazásra
szóló villamosjegyeket, s így meg sem fertőzik az egyszeri találkozás üdeségét az újrafelismerés
szegényes igyekezetével. Cipő, éjjeliedény felőlük megmaradhat felcserélhető rendeltetések
hordozójának, a hülye: született demokrata, nem veszi el a tárgyaktól azt a szabadságot, amelyet később
úgyis vissza kellene nekik adnia. Ha nem védenék fogyatkozásai, melyeknek hála, a fájdalom csak fáj,
de nem áll meg benne félelem képében, ha emlék és képzelet társaságában összebarátkozna a jövő
agyrémeivel, nem tanulhatnánk semmit a hülyétől, így azonban: éljen a hülye, dédelgeti a boldog
jelenidő, zabál, húgyozik, babrálja magát, szervérzései elszórakoztatják, az itt és most hőse, a dolgok
tejtestvére, tanítómesterünk.
Ingatag ágyában alszik a tanítómester, nincs hova vinnem, ránk esteledett. Felhúzott seggű félvér nő
hasal a falon, törzsét köldöktől hátrafeszíti, agresszív melle kihegyesedik egy biztosítóreklám belövellő
fényében. Bandula szerette a szexképeslapok kivágatait, még inkább az élőképeket. Társbérlője, F.
Anna olykor eltűrte, hogy a kulcslyukon leskelődjék, mikor épp vendége volt. Néha leküldte sörért vagy
cigarettáért a gyulladt szemű Bandulát, s elöl kigombolt köpenye zsebéből kotorta elő számára a
borravalót. „Piszkos a kezed, ne nyúlj hozzám”, mondta, ha meg akarta fogni a hasát. Késő van;
elmehettem volna már, ha itthon lennének a társbérlők, az öregember a feleségével vagy a pincérnő.
Megkértem volna őket, törődjenek még néhány hétig a gyerekkel, amíg helyet szerzek neki. Pénzt is
juttatok nekik szolgálatukért, nem kell attól félniük, hogy a nyakukon marad. Egyikük, gondolom,
elvállalja. Ha az öregéket nem is, Annát talán rábeszélem.
Zsibongás jön föl a térről, csődületet látok, sötét szemüveges, alacsony ember medvét vezet
pórázon, valószínűleg a közeli cirkuszba. Az állat puhán, kis csattanásokkal lépked a kövezeten. Egy
fiú görkorcsolyával mellékanyarodik, vastag bundáját simogatja, a többiek utánozzák. Az érdeklődők
félkörben kísérik a szokatlan járókelőket, de a sötét szemüveges rájuk sem hederít, befordul a sarkon.
Áthaladásuk emléke néhány percre megüli a teret; aki még vár valamit, beoldalog a kocsmába, zöld
arcú csoportok gyülekeznek a mozi előterében, odébb hárman egy motorkerékpár szétszerelését
figyelik. Egyik-másik ablakban a televízió kék fénye repdes, ezt a teret sem kerüli el a történelem.
A kocsmaajtó előtt két részeg hasra fekszik tiltakozásul, mert nem szolgálták ki őket. Az érkezők
és távozók tréfálkozva átlépnek rajtuk. Túloldalról a sarki rendőr előbb csak nézi őket, hüvelykujját
becsúsztatja derékszíja mögé, majd átballag, megáll a fejük mögött, igazolványukat kéri, s mert nem
mozdulnak, csizmája orrával megérinti a vállukat. A részegek nem vesznek tudomást a hivatalos
felszólításról, szétterpesztett tenyerüket fejük búbjára szorítva hevernek, két tömött szeneszsák nem
lehetne tárgyalóképtelenebb. A csapos, a rendőr szövetségese, kiugrik a kocsmaajtón, és egy korsó vizet
önt a fejükre. Nevetés hallatszik, az ázott részegek föltápászkodnak, egyikük pöszén káromkodik,
engedelmesen kullognak a rendőr után.
A lelocsolt részegek száműzetése felzaklat, erőt vesz rajtam szomjúságuk, indulnék beoltani
magam, megkeresztelkedni. A kocsma zarándokai nélkül unatkoznék, napom fele részében velük
játszom rablópandúrt. Kinek tiltanám le fele bérét, kinek küldözném idézőcéduláimat, kit vitetnék
elvonókúrára epét öklendezni, kit juttatnék a lassan őrlő bíróság elé, ha ügyfeleim az éjszaka
műtőasztala előtt nem igyekeznének bemosakodni. Váll-váll mellett szorítjuk poharunkat a sarki
talponállóban, én, a mérséklet reklámszentje, hivatásos, de befogadott játékrontó, ők, a véletlen
szerzetesei, lehet, hogy elvesztik magukat, lehet, hogy nem, esetleg kést dobálnak éjjel, esetleg nem:
apró, kissé erősödő ökölcsapásokat mérnek egy üveglapra, mely ha betörik – ki tudja, mi lesz.
Éppenséggel én is tudom. Mikor tiszta ingben hivatali szobámban ülnek, ők is tudják. Most,
átmenetileg, elfelejtették.
Elég volt az utójátékról szóló oktatófilmekből: most nincsen más, csak a szervezet megfoghatatlan
sérelme, ez az ismeretlen tettes elleni szószátyár följelentés, jegyzőkönyvből kimaradó
panaszlajstromába beletartozik a dolgok erkölcsileg menthetetlenül kopott csőcseléke, huzatával és
sósavas bűzével a levizelt deszkájú közös árnyékszék, a lejtősre taposott lépcsőfokok medre körömre
égő gyufaláng holdja alatt, a térhasználat ösztönével és néhány korhadt deszkaszállal kipótolt, hézagos
vaskorlát a függőfolyosón, mozdulatlan seprűje mögött egy zsíros hajú öregasszony, két szemfoga
között az agyalágyult mindentudás magnetofonszalagjával, a lekaparhatatlan gyalázkodó felirat a
lakásajtó mellett, párnák, matracok, kitérdelt nadrágok és lyukas harisnyák demográfiai robbanása a
szétrepedező szobában, a tíz év óta megszakítatlanul vérző, előretolt szívű megváltó a szoba
többszörösen beázott falán, egy rend kéz alatt vett sötétkék öltöny a szekrényben vasárnapra és
ünnepnapokra, a klinikai halálból tarka mintás foltokkal visszahozott ingek a széktámlán, a szombat
esti pörkölt és a vasárnapi húsleves szagának ezüstlakodalma, cérnaháló a feleség érdemtelenül
tartósított hajhullámain, az irrigátor, az üvegkacsa, a gumifásli és a tyúkszemvágópenge, a saját nyúlós
ideje szerint nyöszörgő falióra megvakult madaraival, öblös üvegekben ecetes paprikák –
vénasszonyemlők – az ócskapiacról jött tükrös szekrényen, egymást váltó gyerekpocakok a bili és a
lekváros kenyér között, szép sárgarépaszínű, szép spenótzöld, szép paradicsompiros kaka
hálaadóünnepe a csúnya fehéres-nyálkás kaka ádventje után, lobos mandulák bogáncsa a szűkülő
torokban, a vörheny kalózzászlai a lüktető csibenyakon, egymásba csavarodott, apró gyilkosok
szétszerelése, két vicsorgó, köpködő száj a kulcslyuk két oldalán, elmaradt köszönések krátere az iskola
kapujában, lopott bokszer, szempillafesték, cigaretta a kikutatott zsebekben, együgyű párosodási
jelenetek a házi rajzfüzetben, a hetedízigleni elrendeltetés szégyene a leghátsó pad kalodájában, az
utolsó helyezések szánalmas folytonossága, véletlen kiesések megmásíthatatlan hagyománya minden
elképzelhető versenypályán, és megint a délutánok taknyos rémuralma, az árnyékszék törött
lefolyójának csillapíthatatlan zubogása, törekvő ifjú házasok porszívójának harsogása, unatkozó
kölykök cipősarkának kalapálása a folyosórácson, ráncos ajkú családanyák végítéletnapi sivalkodása,
a földszinti kandúrmacska rikácsolása, ha a szennyvízlefolyóból patkány surran elő, az udvar
négyszögében körbe kergetett patkány gyermekes sikolya, mikor a macska karmát a szemébe üti, a
megindulni sehogy sem akaró motor boldogító, elhaló dörgése, megemészthetetlen újsághírek a
konyhazsámolyon egy távoli világról, ahol fontos emberek különrepülőgépen meglátogatják egymást,
s egy közelebbiről, ahol valaki művesét, kitüntetést, háromévi szigorított börtönt, jutalomüdülést,
késszúrást, születésnapi köszöntőt vagy szívszélhűdést kapott, a rémület az érszűkülettől,
nyombélfekélytől, csigolyameszesedéstől, májzsugorodástól, ízületi gyulladástól, tüdőráktól, valami
elháríthatatlan leleplezéstől, amikor ott kell állni egyszál egyedül, és jönnek majd letaglózó szemmel,
pecsétes írással, késsel, tűvel, bilinccsel, parancsszavakkal és aztán senki semmivel.
A panaszlajstromba beletartozik ez a végigmondhatatlan litánia (felcserélhetően és
kicenzúrázhatóan, a tudatzajlásos fecsegés unalmával, a meszesedő agy feledékenységével,
életfogytiglan folytathatóan), mely igazában csak azért sérelmes (lehetne éppen férfias leltár, önérzetes
szemle is), mert ügyfelem ennyi rokkant tárgy sorfala előtt már nem tud ellépni kivont szablyával,
komoly tekintetét a holnapi csatamezőn jártatva, hiszen kályhacsöveket lát a messzehordó ágyúk és
fiákereket a páncélautók helyén, s bár éppenséggel szét is lőhetné kályhacsöveivel az ellenséges
betonerődöket, és átgázolhatna fiákereivel a szögesdróttal körülfont spanyol lovasokon, inkább ütközet
nélkül elkotródik kétes hadszínteréről, és egy gyűrött húszast rejtve farzsebébe leoson ezen az estén
is a sarki kocsmába, elszikesedő garattal követve a képzelet menekülő szárnycsapásait a felhabzó
söröskorsót ábrázoló fénycsőreklám felé.
Odalenn most nincsen semmi botrány. Laza csoportok állnak körül magas, csőlábas ivóasztalokat,
kirojtosodott kabátujjak pihennek a söröskorsók mellett, az arcok árnyékosak a napközben kiserkedt
szakálltól, a széles körömágyak feketék a kenőolajtól, vasreszeléktől, vegyszerektől, a falipolcnál
néhányan bablevest kanalaznak, egy öregember a tányér alján hagyott maradékra várakozik, a csapott
nyakú pénztárosnő valakit letorkol, feje fölött tilalmakat hirdető falragaszok, a kármentő
horganylemeze sörhabtól és mosogatóvíztől síkos, porcelán hengerekben csersavas vörösbor, vizes
pecsenyebor úsztat légyszárnyat, dugómoszatot, üvegfal mögött megkövült pogácsák, kocsonyába
fagyott, trágár sertésfülek, fekete kolbászgyökerek hámozzák ki magukat a dohányfüst kék emeleteiből.
Az aranyfogú csapos néhány másodpercig erős vízsugár alá tartja a poharakat, melyeket egy görbe és
szakállas öregasszony hordoz elé szüntelen mormogással. A bejárati ajtónál két tagbaszakadt rendőr
áll. Jobb csípőjükön pisztolytáska, hasuk előtt fekete-fehér csíkos gumibot. Egy kapatos öreg eléjük
áll, szórakoztatni próbálja őket; nem utasítják el, mosolytalanul elnéznek a feje fölött. Négy-öt percig
szótlanul állnak, azután továbbmennek.
Kellemes itt. Kicserélheted magad, akár a kádfürdőben. Napközben alig léteztél, egyenletesen
működő, kemény tárgyaknak voltál laza folytatása; a cipőd is csak véletlenül tartott arra, amerre te
mentél. Mellékesen hunyoroghattál, kifújhattad az orrod, többféle hangot adhattál ki magadból. Most,
ebben a csikk-, ecet-, bakancs-, pörkölt- és mosogatódézsaszagú, lucskos hodályban, légyköpte,
percegő neoncsövek fényében, ebben a füstrétegeken átborzolódó, nikkelezett és rosszindulatú
megvilágításban belenősz ruhádba, felfúvod magad, erőszakosan kis hullámokat lősz ki magadból
szomszédaid felé, nyomatékosan kacsázol egyik ivópolctól a másikhoz, akár egy érdemrendeket
osztogató tábornok, megtetszel magadnak, bebútorozod önéletrajzodat. Mielőtt a rád kisorsolt néhány
ezer mérkőzés közül a maiban is megadnád magad, megkísérled bebizonyítani kivételességedet. Az
vagy, aminek látszani szeretnél: bálvány, mindenek között egyetlenegy. Jóbarát is vagy: csettintesz,
kezet nyújtasz, társad kabáthajtókáját szorongatod, megsértődsz, ha nem iszik még egy pohárral,
odatolod elé az arcod, fogad csikorgatod: merjen valaki görbén nézni rád. Rettenthetetlen vagy, inkább
a kötél, de kinyírod, az egész bandát. Nyelveden a kinyilatkoztatás, öklödben a halál.
Aztán ellágyulsz. Az ablaknál áll egy fiatalember, piros sálja van, konyakot iszik, szereted. El
akarod mondani neki, hogy valaha jó magasugró voltál, guruló stílusban vitted át a százhetvenet.
Múltkor végigszökdécselted a lányod ugróiskoláját, a szíved utána a füledben vert. A hasad évek óta
gátol a közösülésben, ügyeskedned kell. Higgye el a gurulóstílust, mosolyogjon a hasadon, de finoman,
többet nem vársz a pirossálastól. Esetleg mondja el, hogy rákos az anyja, viszonzásul te is elbeszélnéd
anyád halálát, azt is, hogy egyre többet álmodsz róla, s nemrég a lépcsőházban megszólított. De
mégsem mégy oda; ebben a korban az ember már nehezen köt barátságokat. Kellemes homloka van
a fiatalembernek, talán csak annyit mondana: „igazán?”, és gyorsan felhajtaná a konyakját. Te pedig
akkor legszívesebben belegyalogolnál, és addig húznád a piros sáljának a két végét, amíg
orrából-szájából, egyszóval nem barátkozol. Amúgy is hányni tudnál a vén zúgószerestől, aki most a
két rendőrnek meséli, hogy 1933-ban megnyerte az osztálysorsjáték főnyereményét, de még aznap éjjel
ellopta tőle egy kurva. A fiatalembernek az ablaknál igaza lenne, ha elfordulna; múljunk el innen
csendesen, és szemlélődjünk a poharunk mögül; ez sem unalmasabb, mint egy nem különösebben koros
nő, aki hanyatt fektében a kedvedért először húzza le magáról kissé megemelkedve a nadrágját. A
harmadik féldeci kilátó tornyából érseki mindentudással figyeled ezeket a fintorgó bábukat,
semmiségeket szorongatnak, egymást lökdösik, zsivajognak, fáradt legyek a hűvösödő ablaküvegen,
egyenként lesöpri őket egy aranyhímzésű légycsapó. Ha tudnák, amit te tudsz e pillanatban. A látnok
azonban nem szólhat, legföljebb talányokban, titkos üzenete végül is átadhatatlan: a kibetűző rostélyon,
bár tudnád, miért, nincsenek ablakok.
Ha Bandula helyén ezen a vassodronyon hevernék, szúrós kenyérmorzsák között, fiam
mássalhangzótorlódásait hallgatva, fáradtan minden nap kezdetéhez, öblítetlen tejesüvegek, huzatban
libbenő pókhálók, az egymáson szendergő egerek és göthös bakancsaim társaságában, lehetőségeim
nyersbeton-palánkjával agyrémeim előtt, magam sem tudnék jobbat kitalálni, mint ez a kocsma.
Szánalmas türelemmel összekotornám egy pohár bor árát, s csörtetnék vacogva, feltarthatatlanul, szag
után a sarokra, a többiek közé, be a kénes, halszagú üregbe, a széthúzódó, nyálkás fedezékbe,
menyegzőre, nászra magammal.
Abban a valószínűtlen, jóra és rosszra, szabadra és tilosra széthasított világban, amelyben minden
lélegzetvételt piros és zöld lámpák szabályoznak, abban a mindent, ami van, a legyen, ne legyen
akarnok hitvilága szerint csoportosító figyelemben, mely olyan tehetetlenül csúszik le az emberi
történések vaskos kétértelműségéről, mint egy kioperált prosztatájú öregember keze a már kifizetett
kurva távozó fenekéről, abban a büszke jogászi világrendben, amely az évek során az én agyamat is
fűrészfogú kényszerképzetekkel zsúfolta tele, s amelyben maga az emberiség is két részre oszlik, az
egyik ítél, a másikat megítélik, én, mióta eszemet tudom, az ítélkezők sorában álltam, hozzáteszem,
bizonytalanul.
Nem mentegetőzöm, csak megjegyzem: a mögöttem elhúzódó évek szereptáramból elsőnek a vád
képviselőjét vették elő. Nem voltam hosszú ideig ügyész, néhány száz év börtönbüntetésnél többre nem
vihettem. Leülni éppen nem kevés, sorba rakva nyolc-tíz emberélet kellene hozzá; ítéleteim halmazát,
ha most beülnék a vasajtó mögé, hátralevő életem alig apasztaná. Volt még egy halál is, tiszta eset,
rablógyilkosság, de az ifjúkor rövid pályakezdetét ez az összeadás felejthetetlenné éppen nem teszi.
Kényeskedés nélkül mondhatom, elfelejthetővé sem. De még sötét kérkedésre sincs jogom,
teljesítményem, ha egynémelyik évfolyamtársaméhoz mérem, vidékiesen kisszerű. Megszakítását
azonban nem fájlaltam, felsőbb döntésre abbahagytam az élők fölött az ítélkezést, s hivatali
előmenetelem a tárgyalóteremből a fegyháztemetőkbe ívelt.
Sírbontásokat irányítani hónapszámra, büdös munka volt, de legalább szívből jövő, a rosszkedvű
testület önvizsgálata. Nincs-e beszakítva a koponyája annak, akit jegyzőkönyv szerint tüdőgyulladás
vitt el: a feltűnően szapora börtönhalál utólagos minősítése volt a dolgom, városról városra, börtönről
börtönre két tekintélyes rendszámú, fekete gépkocsi hordozott, egy hallgatag és részeges
kihantolókülönítmény vezéreként, s irgalmatlan vizsgálódásunk nyomán napfényre tárultak – elmállott,
csíkos rongyaikból kivetkezve – a férgektől hullámzó testek, az egyenlőség és a tökéletes
viszonylagosság hemzsegő szobrai, és fehér szerkezeteikkel – náluknál gyakrabban – a lerágott, meszes
lényegükre szorítkozó régiek, klasszikus, földszagú nyugalomban, az édes bűz gombafelhője nélkül.
Fiat justitia, kapargáltunk szerszámainkkal, pereat mundus, cáfoltuk meg némelyik halotti bizonylatot,
barátságtalanul tudakozódva az aláírók holléte felől, s kellő igazságot szolgáltattunk a méltatlanul,
vagyis időnek előtte föld alá kapart jogalanyoknak, cinkosság nélkül az élők, és talán szaglószervünk
lázongása miatt részvét nélkül a holtak iránt, szolgálva a korrekt hivatali tisztogatást és az ércesen
csillogó tárgyi igazságnak a földmunkához oly bonyolultan kapcsolódó követelményeit.
Hónapok mentek el így, dolgoztunk mind vonakodóbb szövetségben a jogrend csak igent s nemet
értő kettes számrendszerével, a történelmi közömbösítés romlott humorát alapfokon gyakorolva,
tükörben, pohárban, szélvédő üvegen a halál írásjeleit olvasva, szívélyes és felforgató közlésüktől
hasmenésig vagy székrekedésig fölizgatva, fiatalon, tehát a háborús kamaszok kubista emlékeivel a
hullarakások leleményes architektúrájáról, és esténként már sarokba vágva fényből és igazságból szőtt
csuklyánkat, a törvény legfehérebb számonkérőszékének csuklyáit (bűzlött már belőlünk ez a törvény,
ahogy mérséklettel elhúzza a gumibotot két összetört here fölül, ahogy lefordítja a bosszú naphimnuszát
az időjárás- és vízállásjelentések nyelvére, s ahogy sok ezer éves kézmosások mélabús trükkjét újra meg
újra elsüti, nem szerettük kocsonyás okfejtéseit jogalkalmazás és visszaélés finom különbségeiről, nem
szerettük már magát a törvényt), mígnem ügyetlen és sértett eszem, a történelmi belátás nyílegyenes
vezérfonaláról minduntalan lebicsakló eszem, nyári vakációra nem mehetett, s egy elsietett
állásváltoztatás nyomán, az ítélkezés sarkantyúitól mentesülve, értelmező műveleteihez hálásabb
tárgyra nem lelt a marhavágóhíd egyik raktárában, ahol a fehér csempefal előtt, emeletes acélállványok
kampóin lenyúzott ökörfejek sorakoztak hármas vonalban, húszasával, nyálkás, bíborvörös
izomkötegeik közül rémületesen kidagadó, fagyott és csupasz szemgolyókkal, lecsonkolt szarvuk
helyén a mindentudás ezüstfekete glóriáival, melyek előtt a légyszárnyaktól telerajzolt csöndben
elüthettem az időt a korlátozatlan megértés agyalágyult gyakorlataival.
Auschwitz, Auschwitz, suttogta, ahogy körülvezettem, a préselt arcú, buddhista fotóriporter, aki
már évek óta almán, rizsen és sárgarépán cserzette függetlenségét ettől a vesepecsenyét, hátszínt, karajt
és dagadót marcangoló és nyeldeklő, félnyersen és sütve, vérrel, minél több vérrel töltekező
civilizációtól, ahol a taglózásnak, nyúzásnak, hasításnak másodpercekre bontott normája van, aszerint,
miféle emlős remeg a vércsatornákkal árkolt rózsásfekete betonon, utálta ezt a mi közegészségügyi
felügyelet alatt álló, mind gazdaságosabban szervezett üzemünket, ahová a jószágot teherautókon,
lekötözött fejjel hozzák, hogy némi pihentető kúra után feldolgozatlan állapotban csak a bőgése
távozhasson a téglakerítésen kívülre, s törvényesen, a kapukon át csak fésű és szalámi, cipőtalp és
rostélyos, enyv és kenőmájas utazhasson ládákba csomagolva, szállítólevéllel, utálta ezt az égett szőrtől
és füstölőktől, páclétől és belsőségtől gőzölgő és mégis oly gyermekkorian konyhaszagú
megsemmisítőtábort és fénymérőjét a csepegő húshoz tartva, változó szögekből kattintgatta készülékét,
hogy lelkiismeretvillanyozó emléket állítson a mi egykedvű és sietős tevékenységünknek, melyet a
fizetésen kívül heti két kilogramm ingyenhússal díjazott munkaadónk, „erőszaktól mocskos az egész
életünk”, panaszolta, s „aki ebben a nagyipari technológiával előállított tömeghalálban részt vesz, az
holnap testvéreit is képes lenne ugyanilyen gyorsan és alaposan, csak a mozdulatok takarékosságára
ügyelve feldolgozni”, hogy csak halálos üvöltésük és a minden bizonnyal bennük lakozó szellemi
lényeg csúszhasson ki alvadt vértől fekete körmeink közül.
Volt némi igazság abban, amit mondott. Kisbaltával egyetlen ütés a nyúltagyra, szigonykéssel
egyetlen rántás az ütőeren, ölni csakugyan nem nehéz. Kit szabad, kit nem, mikor igen, mikor nem,
megbízhatóbban válaszolni ezekre a kérdésekre sem lehet, mint arra, hogy szabad-e nagypénteken húst
enni. Ölni lehet olcsón, könnyen és gyorsan, lehet drágán, körülményesen és lassan, a műszaki
utasítások érthetőbbek a törvénykönyveknél. A húsipar korán kelő betanított munkásaként, hátam
mögött a jogrend elvarázsolt kastélyával méltányolni tudtam ugyan vendégem fesztelen párhuzamait,
nehezemre esett azonban követnem növényevő moráljának súlytalan közegébe (néhány leányos
kijelentőmondattal zárójelbe téve az államoknak, szervezeteknek, egyházaknak és hadseregeknek még
a nevét is), annál is inkább, mivel az egyetemes szelídség breviáriumaiból az öngyilkosságon,
bolondokházán és börtönön, megannyi humortalan balekötleten kívül csupa édeskés, locska és bohócos
szerep következett volna, konyhakertészeti gőg és spirituális fejenállás, elméleti önherélés és napi
jótetteim könyvelése, törleszkedő és oktatólagos testvériség; elment tehát a kedvem mutatósan lefelé
görbülő pályám kísértésétől, az antitechnicista, antikonformista, antikapitalista, antikommunista,
antibürokratikus és antiracionalista maszeküdvözüléstől a lenyúzott ökörfejek naponta újratermelt és
feldolgozott nézőserege előtt, s hamarosan visszatértem tanult mesterségem, a jogászi-hivatali
rendfenntartás ezúttal inkább gyámkodó, mint büntető szerepkörébe, s maradtam, ami vagyok, a
társadalmi feszültségkezelés műveleteinek olyan-amilyen technikusa, ahhoz elegendő kétséggel, hogy
a nyugtalanság óráiban mentségekre is találjak, de ahhoz is elegendő engedelmességgel, hogy ki ne
rúgjanak.
Itt forgolódom hát évek óta iktatópolcok és idegen ajtók között, táskámban jámbor és lehetetlen
kérelmekkel, értőn is értetlen határozataimmal. Figyelem, lassan tíz éve ügyfeleim esendő és izgatott
fintorai mögött elvékonyodó, füstszínű arcukat, csodálkozástól végérvényesen nyitva felejtett szájukat,
elillant mosolyuk romos szerkezetét, érdektelen jóságuk és gonoszságuk beroppant ábráit ráncaik
között. Kudarcaiktól megrakottan, olyan érdessé válik bennem a részvét, mint egy marék forró homok.
Ki vagyok én, kérdem néha magamtól, hogy kifaggatom őket, hogy kigöngyölik előttem foszladozó
történeteiket, minek néznek, hogy műhelyembe hozzák azt, amire a galileai szerelő is csak legyintene?
Hol kezdődött a baleseteknek ez a színtelen folytatásos regénye? Sejtrendszerük statisztikai
véletleneiben? A beléjük terrorizált téves eszmék ütközéseiben? Múltjuknak hanyadízigleni állomásán?
És vajon mihez képest rossz az, amit én annak gondolok? Mákszemnyi befalazott légbuborékok a
tehetetlenség mészkőhegyében: íme, a szabad akarat elmulasztott lehetőségei. De akkor is, ha mindaz,
amit tehetek, egyetlen ilyen légbuborék, akkor is ebben a csepp üregben kuporgok és ítélkezem. Nem
való szemétvödörbe dobni az újszülöttet. Helytelen éheztetni a csecsemőt. Ha beteg, orvost kell hívni
hozzá. Nem tanácsos kikötni, forró kályhára ültetni, hideg kamrába zárni, ujját konnektorba dugni,
nadrágszíjjal, gyúrófával, széklábbal, porolóval, fakanállal, seprűnyéllel, szárítókötéllel, cipősarokkal
fenyíteni. Tartózkodjunk a gyereklányok megerőszakolásától, kiváltképpen sajátunkétól. Szeretkezés
közben ne nyomjuk a falhoz alvó gyermekünket. Ne itassuk pálinkával, ne vigyük zálogházba a
télikabátját, ne etessük fel barátnőnkkel a vacsoráját, ne hagyjuk megótvarosodni, ne nevezzük
kurvának az anyját, szemétládának az apját, ne fenyegessük szolgálati fegyverünkkel, ne kergessük ki
csavarogni, ne idomítsuk zsebtolvajnak, ne adjuk el öreg buziknak, ne vizeljünk az iskolatáskájába, ne
felejtsük a vonaton, ne csapjuk be, ne nevessük ki, ne torkoljuk le, ne ordítozzunk rá, ne szégyenítsük
meg, szóval, amennyire lehet, tartsuk tiszteletben kezdődő és bűntelen életét. Hatalmaskodom,
tolakszom, ítélkezem.
Az ismeretlenség vasfüggönye felhúzódik, söröskorsójával villamoskalauz áll meg előttem. Leemeli
tányérsapkáját, kopasz fején szilvanagyságú duzzanat. Ujjheggyel simogatja, várja, mit szólok hozzá.
Bár tudom, a fiától kapta, illemből megkérdezem, hogy jutott hozzá. „Saját lyukasztómmal ütött meg.
El tudja ezt képzelni?” El tudom. Fél éve járhattam náluk, a kalauz a konyhakövön nyögött, a fiú akkor
ütötte le először. Halogatta ezt a fordulatot, heteken, hónapokon át csövezett előtte, építőállványok
nádpallóin, egymás mellé tolt betongyűrűkben, Duna-parti homokládákban, oldalvágányra tolt
vagonokban aludt, hogy apját elkerülje. Gumikötéllel gyakorlatozott, tudta már, hogy erősebb, ezért,
ha meghallotta hazadülöngélő apja fenyegető dünnyögéseit, az összecsapás elől kilépett a földszinti
lakás ablakán. Egy idősebb rendőrnek igazoltatáskor azt mondta: nem bánná, ha letartóztatnák; attól
tart, hogy agyonüti az apját. „Jó”, mondta a rendőr, az őrszobán kenyeret és húst tett elé, a rádiót
csavargatta, s közben elmesélte, hogy ennyi idős korában ő is meg akarta ölni az apját, de valahogy nem
került sor rá, most pedig eltartja. Védekezésre mutatott egy karcsavaró fogást a fiúnak, ha muszáj,
használja, de lehetőleg ne üsse meg apját. Másnap a kalauz a szokásosnál is kellemetlenebb volt:
elhatározta, feljelenti családját, mert felesége, lánya és fia hármasban szeretkeznek. Apró jelekből
minduntalan erre következtetett. „Ahogy kiteszem a lábam, összefeküsztök”, néha sírdogált is emiatt,
duzzasztotta mérgét. Olykor kuncogni kezdett, „álmodban kiheréllek”. Egy este részegen erősködött:
csinálják csak őelőtte, ha távollétében disznólkodnak, most ne szégyelljék, s tépdesni kezdte feleségéről
és lányáról a ruhát. Mellüket csipkedte, az ágyra lökte, a keze fejével pofozgatta őket, de félszemmel
fiát leste. Nem nyúlt hozzá, várta, hogy beavatkozzon. De ahogy megmozdult, szájon vágta, ütötte, ahol
érte, őt, csak őt. A csavaró fogás eredményes volt, a kalauz előregörnyedve letérdelt, és ordított. Rossz
volt hallgatni, fia tenyéréllel nyakszirten ütötte. Negyedóra múlva kopogtam be hozzájuk, a kalauz még
a földön feküdt, mint aki agyrázkódást szenvedett. Nyögdécselt, s kezébe temetve arcát árulkodott. Az
esti műsorokhoz azonban, bár fél év óta már csak ő marad alul, s a többiek együttesen rugdalják,
változatlanul ragaszkodik. Véletlenekkel magyarázza vereségeit, s fogadkozik, hogy még fölül kerül.
Fenyegetően, kihívóan odatartja arcát a fiú elé, s az egyre pontosabban, egyre irgalmatlanabbul üti.
„Magát kiszámolták”, mondom neki. „Beleőrül, ha nem hagyja abba a mókáit.” Szeretném megértetni
vele, hogy megbukott, s vonuljon ki méltósággal a szorítóból. „Egy apát nem lehet megbuktatni”,
mondja sírósan, és öklével verdesi a söröskancsóját. Odakönyököl egy félszemű óriás, és megjegyzi:
„Istent is meg lehet buktatni. Téged? Téged el lehet fújni.” Fúj egyet. A kalauz felteszi elcsúfított,
gumós fejére a tányérsapkát, és hazabaktat, gondolom: leüttetni magát.
„Megint egyedül maradtunk a gyerekekkel”, mondja a félszemű. A homokos cigánylány ismét
elcsalta a feleségét. „Holnap elindulok a kutyával. Megyek faluról falura, cigányputriról cigányputrira.
Visszahozom az asszonyt, azt a buzikurvát meg…” Mutatja, hogy kitekeri a nyakát. „Tíz év”, mondom.
„Megéri.” „Utólag sokallaná”, mondom. „Elmegy az hamar.” Ő tudja, öt évet ült már; ötvenhét tavaszán
ládába csomagolva tehertaxival elküldött egy karhatalmi járőrt parancsnoksága címére, elevenen, de
kevéssé cselekvőképes állapotban. Elhagyatottságában felesége várt egy évet, majd megadta magát
ágybérlője, a lapos mellű, csizmában és motoron járó cigánylány kemény kezű szerelmének. Előbb
leitatva, aztán józanon. Éltek mint férj és feleség, egyetértésben. Megkeresték a szükségest, közös
igyekezettel nevelték a gyerekeket, esténként nézték összesimulva a televíziót. Az asszony kicsit kövér
volt már, engedékeny és jó humorú, a cigánylány inas volt, hitt a csillagokban, és szemével tudta
fegyelmezni a gyerekeket. Éjszakánként anyjuk olykor nevetett, sikongatott, árulták el kiszabadulása
után apjuknak a gyerekek. A cigánylány néha vastag leveleket írt, az asszony bontatlanul átadta
férjének, s a félszemű szótlanul elégette makacs üzeneteit. „Ha férfiba szeretett volna bele az asszony,
azt is megfojtaná?”, kérdem. „Nem én. Kicsit megtapogatnám, hogy megértse, mit szabad, mit nem,
de csak a tanítás kedvéért.” Mosolyog, elképzelve a helyzetet, amelynek ura lenne. „És erre csak azért
haragszik úgy, mert nő?” A félszemű nagy, borotválatlan arcából kifut a vér. „Én még asszonyt soha
meg nem ütöttem, elhiszi?” Semmit sem hiszek el, de lehetségesnek tartom, bólintok. „De ennek a
boszorkánynak eltöröm a gégéjét.” Kezdem érteni, attól tartok, komolyan gondolja. „A csillagok?”
„Azok is. Elvette az eszét. Mostanában néhányszor megkérdezte tőlem az asszony, látok-e valamit az
ablakban. Mit látnék, harmadik emeleten lakunk. A szemközti ház kéményét. Ő hajol be az ablakon,
mondta, és kiment a konyhába sírni. Visszahozom a gyerekekhez, és nem lesz kihez elmennie még
egyszer.” Rábeszélem, jöjjön be hozzám holnap a hivatalba, kitalálunk valamit. „Visszahozzuk
szépszerével az asszonyt, egy barátom idegorvos, meggyógyítja.” „És az a varjú?” „Tudok elég
homokos nőt, valamelyikkel összehozom. Jöjjön be holnap hozzám. Ha nem jön, s megtudom, hogy
elindult, átszólok a kapitányságra, hogy ölni akar.” Lecsaphatna ez a félszemű, de csak elszomorodik,
könnyen beszélek, gondolja, a poharunk üres, meghívom egy féldecire.
„Van egy párnacihám”, mondja egy kis ember az ivópolc túloldalán. Fölemeli magasra.
Csakugyan, van egy párnacihája. „Szép párnaciha”, mondom. „Örülj neki”, tódít a
félszemű. „Tíz korsó sör az ára”, nyilatkozik a kis ember. „Fizetek egyet barátságból, ezt a holmit meg
vigye haza”, javaslom. „De aztán hazavidd”, fűzi hozzá szigorúan a félszemű, Frecska úr ígéreteiért
egyikünk sem tenné tűzbe a kezét. A kis ember megsimogatja a párnacihát, elégikusan, mint egy halott
menyasszony fátylát, most már nehezen dobhatja piacra. Nem meri visszavinni, mondja, négyet hozott
el hazulról, három már odalett, adósságokra. „Fizettem, mint egy gróf, nesze Lajoskám, hatvan forint,
olvasd meg, ha Frecska Béla azt mondja: hatvan, akkor az csak több lehet, kevesebb nem, nálam a
pénzed, Lajoskám, olyan biztos helyen van, mintha bankban tartanád, helyesen mondom, doktor úr?”
Jobban nem is mondhatta volna. Itt lakik a kocsmapincében. Évekkel ezelőtt berúgott, s máig sem
tudott kijózanodni. Hordógörgetésre szolgáló szalmapárnákon alszik, megszelídítette a patkányokat,
reggel a csapostól ingyen kap egy pohár törkölyt, este még egyet, hogy ne fázzon odalenn, közben
semmit. Most közben van. „A Jézus Krisztust is eladná”, állapítja meg a félszemű. Ellene vetem, hogy
élmunkásjelvényeit még nem adta el. A félszemű megkérdezi: „Miért nem adtad el?” „Ha meghalok,
valami mégis legyen a koporsómban, valami díszes.” Ezt elfogadjuk. A felesége tegnapelőtt meglátta
az utcán, hazavitte, lecsutakolta, húslevessel kínálta. „Tiszta ruhát is adott, ezt.” Nézzük, hát igen.
„Szemét és patkányok között az ember nem vigyázhat a holmijára.” „És a négy párnaciha?”,
érdeklődöm. Arról nem volt szó, hogy otthon alszik, de evés után elnyomta az álom, az asszony sajnálta
fölkelteni, s ment munkába, éjjeles volt. „Csak tettetted, hogy alszol, szemétláda”, állapítja meg a
félszemű. „Úgy van, ahogy mondom, horkoltam is”, mereng el Frecska úr emlékezőn. A félszemű
legyint: „Látod, milyen vagy te, Béla, rossz is, buta is, rád nézni is kellemetlen, mért jössz ki minden
reggel a pincéből, mit akarsz kihozni magadból, te Béla?” „Nem vagyok olyan rossz, feleségem meg
a gyerek ruháihoz nem nyúltam, csak a párnacihákhoz. Gondoltam, a párna is jó, a sör is jó, de nekem
a sör jobb. És tessék mondani, doktor úr, miért ne szeressem azt, ami nekem jó, sajnálja tőlem?” Ha
a feleségére gondolok, őszintén szólva sajnálom. Ha arra gondolok, hogy egy fillér tartásdíjat sem fizet,
sajnálom. „Frecska úr, elvonókúrára fog menni. Onnan meg olyan helyre, ahol dolgozni kell.” A
félszemű nem szereti hallani az ilyen beszédet; elveszi a kisembertől a párnacihát, azt mondja,
visszaviszi. Talán ma mégsem indul a kutyájával fölkutatni és megfojtani a cigánylányt. Frecska az
orrát piszkálja, szipog, oldalozva távolodik, s óvatosan néz rám egy vasutas könyöke alól.
Fehérre festett, csomós, kurta haj, kimeredő barna táskás szempár, ráncokkal szeldelt, nagy, íves
száj, ezt az asszonyt még így is szeretik. Pusztuló arcát olyan kérlelőn tartja elém, mint fonnyadó
kelkáposztáját egy öreg parasztasszony, délután a piacon, mikor a hangosbemondó már távozásra
szólítja fel az árusokat. „Mi a véleménye a rendőrségről?”, kérdezi. „Semmi.” Szeretem-e a rendőröket?
„És maga?”, kérdem fáradtan. Cigarettára gyújt, csak a harmadik gyufalobbanásra sikerül. „Ugye már
kérdeztem magától ezt?”, ötlik fel benne valami emlék. Bólintok. Panaszkodik, hogy újabban nem jut
eszébe semmi érdekesebb kérdés. „Ez is elég érdekes kérdés”, nyugtatom meg, „és már megszokták az
itteniek.” A félszemű helyesel: „Nagyon ügyes kérdés, Irénke. Bele a közepibe. Ennél ügyesebbet nehéz
lenne kitalálni.” „Túlságosan megszokták”, aggodalmaskodik a fehér hajú nő. Körülnéz, s megállapítja,
hogy ezt már mindenkitől megkérdezte. Akkor pihenjen kicsit, amíg megissza a borát, biztatom.
„Szörnyű ez a felelősség”, mondja, már aludni sem tud tőle. Mert attól, hogy nem szereti a rendőrséget
az illető, még szeretheti a családját; és becsülettel szolgálhatja munkahelyén a nép államát. És idegesek
manapság az emberek, hirtelen szavúak, sok minden kicsúszik a szájukon, amit nem is gondolnak
komolyan, ezt mind számításba kell venni. „Megérti, milyen nehéz ezt mérlegelni?” Megértem. A
félszemű kijelenti, ez olyan bonyolult, hogy neki szétrepedne a feje Irénke helyében, igaz, hogy neki
csak hat elemije van, Irénke viszont iskolázott asszony. A fehér hajú nő egy hajtásra megissza a borát,
és nyájas önérzettel biccent. Itt dolgozott a kapitányságon. Egyik-másik ügyemben segített nekem, nem
is rosszul. Túlságosan megszokta az italt. Menesztették, de eleinte még pénzt kapott kocsmákban,
eszpresszókban tett megfigyeléseiért, nem ejtették egészen. Most már nagyon keveset kap, azt is
könyöradományképpen volt kollégáitól, híreire nem kíváncsiak, „a városi lámpás” kialudt. De néha
meghallgatják, nehogy feleslegesnek érezze magát. Ő is furfanggal él, úgy kérdez, ahogy az imént. Az
emberek ismerik gyöngéjét, tréfálnak vele, itallal kínálják. „Nem tud valami érdekesebb kérdést?”,
nyűgösködik gondterhelten. „Szereti a nőket?” Tetszik neki, nyomban kipróbálja nálam. „Nagyon
szeretem őket”, válaszolom. „Ez jó”, sóhajt a fehér hajú, „engem is szeret az uram, pedig vannak
hibáim.” A félszeműtől is megkérdezi, hogy szereti-e a nőket. Vérbe boruló fej válaszolja: „Nem
mindegyiket.” „Ó, mindegyiket nem is szabad, azt az egyet sem lehet eléggé, akit kiválasztott, maguk,
férfiak kicsit felületesek.” Társalog, árnyékosan lehunyja a szemét, hosszú ujjait végigtáncoltatja poros
haján, töredezett arca kiderül. Aggodalmasan, sápadtan lép be a férje, vízvezetékszerelő, oldalán fehér
zománcos W. C.-öblítő tartály, a szerszámládája. Megnyugszik, hogy így találja a feleségét, kézen
fogja, kivezeti, fia odakünn vár, belekarolnak két oldalról, mennek vacsorát venni. A félszemű is
elindul, le kell fektetni a gyerekeket, holnap bejön hozzám a hivatalba. Úgy ejti ki magát az ajtón, mint
egy homokkal teli koporsót.
Tálcával hóna alatt felmagaslik előttem a kúriai bíró özvegye. Hosszú, húsos orra remeg,
miközben jó estét kíván, fáradtan vonja fel arcára mosolyát, mint egy elévült címert, agyonkarcolt
ezüsttálcáját leomló, bőséges melle alá szorítja. Hamuszínű, szétfeslő kontyán fehér, keményített
fityula, keze májfoltos, fölső tépőfogait megfeketedett acéldrót tartja össze. Lepényt árul a piacon, este
gyúrja, hajnalban süti, megél, nem szorul felnőtt gyerekeire sem ő, sem a legkisebb fia. Körülnézek.
A legkisebb fiú a szemközti járda szélén ül a gázlámpa fénykörében, orrát túrja és forgóval csapkod.
Most lesz tizenöt éves, vagy elmúlt már? Hatalmas álla van, rá lehetne tenni egy húszfillérest, fehér
nyelvét ráborítja, bőrsapkájának ellenzője fülére lóg. Fiatal nő halad el mellette, a legkisebb fiú
fölcsippenti szoknyája szegélyét, a nő szatyrával fejbe kólintja, repedt vigyorgás úszik a távolodó
lábikra után. Elvarázsoltan érdekli, ami a nők szoknyája alatt van. „A legidősebb fiamat csalja a
felesége. Azt hiszem, nem tudja kielégíteni. Attól félek, sikkasztani fog, hogy megtartsa a nőt”, mondja
a kúriai bíró özvegye, kárörvendőn rezegtetve orrát. A legidősebb fiú két ízben jelentette föl nálam. „És
a középső fia?”, kérdezem. „Kidobták a vízipólócsapatból, mert beleszeretett a kapusba. Múltkoriban
járt nála a kis unokahúgom. A szobájában körös-körül ki van ragasztva a kapus fényképe, a mellén,
hasán, combján rúzsos csóknyomok. Ízléses, nem?” Egy ízben a középső fia is feljelentette. „És
Győző?”, kérdezem, ő a legkisebb fiú. „Dobolni taníttatom, a tanára azt mondja, kitűnő ritmusérzéke
van, elsőrangú dobos lehet még belőle. Egy kofferen gyakorol fakanállal. Ha így halad, veszek neki
dobot cintányérral.” Biztatóan fejlődik, jegyzem meg eltökélten. Úgy vagyok Győzővel, mint a
gazdájuk szerint pompásan társalgó papagájokkal, hadrikálásukból egy kukkot sem értek, anyja viszont
fölragyogva tolmácsolja olykor valóban ötletes megjegyzéseit. Először a szomszédok tettek panaszt
Győző ellen: a pincében megleste a fáért leküldött kislányokat, és rájuk vetette magát. Lakásokba
kopogott be, s ha nő nyitott ajtót, túlfejlett hímtagját mutogatta. Kilencéves kora óta ivarérett. Az
özvegy asztali bort öntet kristálykancsójába, „vendégeket várok”, mondja magyarázólag. „Győző már
illedelmesebb?”, kérdezem. „Ó, semmi baj sincs szegénykémmel, csak egyik-másik kislány kötekedik
vele.” Megemlítem, hogy az imént felemelte egy nő szoknyáját. Az özvegy ajkába harap, kivillan az
acéldrót. „Játékos a gyerek”, mondja lesütött szemmel, s hirtelen rám néz, tálcáját pajzsként maga elé
rántva, rémült, alázatos, de éhes tekintettel, mint a piaci tolvaj, akitől vissza akarják venni a
májashurkát. „Megint írtak valamit?”, kérdezi. Írtak, gyakran írnak, a fiai is, szomszédai is, tagadjam?
„Nem akarom, hogy elvigyék Győzőt!” Én talán akarom? Hogy az intézetben folytassa, ha lányok
nincsenek, fiúkkal? Kevés dolgot tudok, amit kevésbé szeretnék egyik helyről a másikra hurcolni, mint
Győzőt. „El kellene vinnem. Veszélyes a lányokra”. A kúriai bíró özvegye összerántja fenyegetett
mellén a kabátot. „Megígérem önnek, hogy nem fogja a kislányokat bántani.” Biztos vagyok benne,
hogy ma este kitesz magáért. De talán ez is kevés. „Estétől másnap délig erőt gyűjthet a fiú”, jegyzem
meg szerényen. „Ezentúl délelőtt is hazaugrom hozzá”, fogadja meg az özvegy remegő orral s olyan
elszántan, ahogy egy idős, visszeres lábú ószeres mától fogva nagyobb bevételt ígér elégedetlen
főnökének, nehogy nyugdíjazás előtt kitegyék. Az özvegy asztmásan cigarettázik, s az ablakon át
megigézve nézi forgóval csapkodó fiát, csálé bőrsapkájával a gázlámpa fénykörében. „Nagyon
szerencsétlen lenne, ha mégis intézetbe vinném a fiút?”, kérdem elbűvölten. „Nem tudom, mit tennék
magammal. Ide hallgasson…” Inas, kiszeplősödött kezével megszorítja a kezemet. „Maga már úgyis
tudja; azt akarom, hogy megértsen. Öreg vagyok, s mindenem elveszett, a két nagyobbik fiam gyűlöl,
sértegetnek, pénzem alig van, szaggat mindenem, éjszaka fulladozom, de soha, sehol, senkivel nem
voltam olyan boldog, mint ezzel a félkegyelmű fiammal esténként a sötét szobában. Ne sajnálja tőlem,
nem mástól veszem el, nem élek már soká.” Nagy, barna arcában összefut a vér, elfordítom róla a
szemem. „Legközelebb meghallgatom, asszonyom, Győző dobolását.” „Jöjjön, jöjjön”, integet
ragyogva, „addigra veszek dobot is.” Cintányérral, nagy mulatság lesz; nem akarom elvenni tőle, ebben
biztos vagyok.
Itt lapulok, magánhírszerző, a gyanakvó házban, bezárkózva a kérdezni, de még csodálkozni sem tudó
gyerekkel, ebben a páros haláltól lebombázott, kiégett és már csak emlékeket füstölgő szobában, amely
ma még semmivel sem valószerűbb, mint az a lakatlan ház, ahonnét előző éjjel tovább vonultak a
részeg frontkatonák, nem hagyva maguk után csak egy szembe lőtt és besarazott próbabábut, egy
teleszart lámpaburát, néhány leskalpolt bőrfotelt, pálinkaszagú virágvázákat, a nagymama
kecskeszakállal kiegészített menyasszonyi képét, továbbá egy bezúzott tükröt (két lefejezett angyal, két
csontfehér, pocakos rokokó angyal kezében) s végül a behúzó széltől üvegfityegőivel csilingelő
álvelencei karoscsilláron egy akasztott kandúrmacskát, a ház nyurga démonát,
ebben a házban, ahonnan ilyen lóhalálában és szemérmetlenül álltak odébb a katonák, mikor épp
azzal szórakoztak, hogy fogpépet kentek egymás köldökébe, fejbe lőtt egereket nyársaltak a hétágú
gyertyatartóra, és kapcát hasítottak keléses, fagyott lábukra a gyerekvánkosból, ebben a házban
semmivel sem ostobább a fegyvernyugvás első napján kitárni az ablakokat, összelapátolni a szemetet
és forró, lúgos vízzel felönteni a padlót, elvégezni tehát a békebeli nagytakarítás jámbor és
legyőzhetetlen mozdulatait, mint itt, ebben a zűrzavarában is megdermedt, munkanélkülivé vált
szobában, ahol a szemen lőtt próbabábu és a felakasztott macska kétes és nehezen felismerhető
rendeltetését már csak a hülye Ferike tölti be, gyanútlanul korcsolyázva a műanyag lepedőre hullajtott
ürülékein,
itt ülök az éjszaka ideiglenességébe legénység és kormányos nélkül behajózó szoba
sorsfordulatának küszöbén, csukott szemmel a hintaszéken, a gyerek lélegzetvételének egyenletes
üteméhez tapadva, rendellenesen elnyújtva hivatalosnak szánt látogatásom idejét, és gyorsan olvadó
emlékeim közé raktározom ennek az idegen háznak a neszeit, lassan forgó magnetofon dolgozik
bennem a városnak ebben a negyedében, ahol nem tudok magánember lenni, ahol minden észleletem
(a vacsorakészülődések hangjai, köznapi szóváltások a kapu előtt, nyitott szájú alvásokra rácsukódó
ablakcsattanások, csövek rejtelmes üzenetei a falban, léggömbként szálló sóhajok, egymásba szorult
macskák kirobbanó és elnyújtott jajongása) most vagy később hasznosítható tárgyi bizonyíték, áruló
jel vagy cáfolat egy talán soha meg nem születő határozat indokolásához, ülök, mint aki szövetségben
van ezekkel a hangokkal, ezekkel a bizalmas és elenyésző hangokkal, melyekről már csak részrehajlón
tud, ha megidézik, tanúvallomást tenni, ülök, mint aki hazaérkezett.
A szolgálat nem marasztal, végtére is jogom lenne ebben a pillanatban hazamenni; munkatársaim
ilyenkor otthon nézik a televíziót. Családommal kellemes környéken, hivatalos beosztásomhoz illő
otthonomban lakom, nálamnál nem sokkal alacsonyabb és nem is sokkal magasabb állású szomszédok
között, és azt a körülményt, hogy ide csak látogatóba, környezettanulmányozásra jöttem, nem
hazudtolhatja meg a fáradtság semmiféle alkalmi metafizikája. Csömörig tudom, mi történik ezekben
a lakásokban, hallomások, látványok kötnek eseményeikhez, de nem élem kényszereiket. Ezek a
történelem előtti ágyak még sohasem szállítottak át barokk éjszakákból naturalista reggelekbe. Tömör
sorfallal ennyi elaggott anyag még nem állt körül ébredéskor. Pontosan felismerem, de hajamban,
bőrömön, ruhám szövetében nem hordom évszámra a szegényszagot, ezt a sárga csillagot. A helyi
bennszülöttek marakodásaiban tartózkodó, bár fölfegyverzett megfigyelőként veszek részt, mint a
világszervezet kéksisakos katonája. Mindabból, amit látok, oly kevés történik meg velem. Még nem
voltam béna, nyomorék, süketnéma, vak, nem omlott rám a bánya, nem estem le építőállványról, nem
robbant fel kezemben a vegyszer, nem sajtolt össze a présgép, nem vitte el fél karomat a hajtószíj,
lábamat nem vágta le a villamoskerék, nincsenek szívpanaszaim, gyanús fájdalmak miatt nem küldtek
még szövettani vizsgálatra, nem tették még halántékomra a sokkológép elektródáit, még nem indult el
felém a békebeli halál. Családi életem rendezett, anyám nincs elfekvőkórházban, apám zártosztályon,
feleségem nincs börtönben, fiam javítóban. Attól félek, amitől bárki más, szeretteim nem alszanak
fejszével párnájuk alatt, nem rántják föl lábomat, ha kikönyöklök az ablakon, nem dobnak meg késsel,
nem tömnek puskaport a cigarettámba, nem öntenek lúgot a boromba, nem jelentenek föl, nem vitetnek
el rendőrrel, nem csukatnak bolondokházába, nem túrnak ki lakásomból, szeretnek. A többség, tudom,
ebben a házban is, bántatlan vesztegeti napjait, ahogyan én, legföljebb kopárabb díszletek között, de
a kisebbség állandó ostromállapotban él, megszokta ugyan, de panaszkodik, hallgatom naphosszat,
ügyfeleim. Ostobaság, de egyre nehezebb délutánonként rácsuknom szekrényem ajtaját panasszal teleírt
ügyirataimra. Néha azt gondolom, vereségekben gázolni naponta, anélkül hogy rajtaveszthetnék,
szüntelen tartozásban élni, anélkül hogy nekem lennének adósaim, húsz percet, legföljebb fél órát
szánni egy jegyzőkönyvi meghallgatásra, mert várnak a többiek, panasztevőt és bepanaszoltat formai
ürügyekkel egyaránt lerázni, gyanítva, hogy rövidesen szerepet cserélnek, reménytelen ügyeket
látszatintézkedésekkel félretolni, bizonytalan értesülések, elfogult tanúvallomások alapján sietős
határozatokat hozni, a kisebb érdeket a nagyobb érdekért rövid habozás után feláldozni, egyetlen kudarc
kivételességét nevetséges jogászi szólamokkal a hasonlók sokaságába besorolni, a köznapi esetet a
különlegesek mellett elfelejteni, részvét és harag vargabetűi helyett jogszabály és lehetőség rövidített
útját követni, több ezer ügyfelet szolgálni futólagosan, ahelyett hogy csak hármat-négyet, vagy csak
egyetlenegyet feloldhatatlanul, néha azt gondolom, szélhámosság.
Voltaképpen nem csinálok semmit. A szenvedés forgalmát irányítom, áthelyezem erre-arra,
intézményekre, magánosokra összetorlódó terheit. Többnyire azonban várok, s igyekszem
megakadályozni, hogy mások csináljanak valamit. A nyersanyag, amivel dolgozom, minduntalan
becsap, intézkedéseimet kiforgatja az idő, igyekszem hát megnyerni munkatársamnak. Nem kell sietni,
nincsenek zárt helyzetek, mondogatom, az életveszélyből holnapra semmiség lesz, és megfordítva: a
semmiségből halál. Ha én nem segítek ügyfelemen, majd segít rajta más, ha más sem segít, akkor segít
önmagán, s ha képtelen rá, akkor elviseli, ami ráesett. Ezzel szeretném most is biztatni magam, bár ez
a gyerek tagadhatatlanul rám esett.
Délelőtt ráragadtam a telefonra, vártam a vonalra, csapkodtam a kagylót, elküldtem az ügyfeleket, a
portással letagadtattam magam, nyájaskodtam, dühöngtem, kiabáltam, kollégák és felettesek,
társhatóság és főhatóság, szívesen tennék, igazam van, de sajnos lehetetlen. Normál intézetbe nem
fogadják be, gyógypedagógiaiba sem, mert nem képezhető, az ápoldában pedig nincsen hely, s ha még
össze is fektetnék másodmagával egy ágyba, hat hétig ennek sem tudják módját ejteni, vörhenyzárlat
van. A gépezet bedöglött, a kapcsolatok érvénytelenek, a kiskapuk becsukódtak. Keressek rokonokat,
ismerősöket, bárkit, aki elvállalja, intézkedjem a helyszínen. Banduláék rokonairól nem tudok,
ismerőseik nem állhatták őket, s ki bolond nyakába venni Ferikét. Most itt ülök, és intézkedem.
Felállok az ágyról, leülök a székre, fogdosom, rakosgatom a tárgyakat, enni adok a gyereknek, letörlöm
vizes ruhával, megpróbálom kifésülni sapkaszerűen összeragadt hajzatát, dohánymorzsát, száraz éjjeli
pilléket gereblyézek ki belőle.
Haza nem vihetem, két szobában négyen épp hogy elférünk, feleségem dolgozik, gyerekeim
iskolába járnak, nincs, aki gondját viselje. Ferike toporgása, bűze, hirtelen vicsorgása, szökdécselése
amúgy sem illenék otthonomba. Feleségem megsajnálná, szabad idejében nálamnál sokkal ügyesebben
rendbe tenné, de hivatalából nem maradna el miatta. Lányom és fiam étkezés előtt felszólítás nélkül
is kezet mosnak, elfordítják fejüket, ha az utcán részegeket látnak, nagyanyjuk kórházi ágya előtt merev
nyakkal állnak, mint az őrségre vezényelt katonák, jó, talán túlságosan is határozott gyerekek,
ünnepélyekhez egyenruhát öltenek, az én elbeszélésemnél megbízhatóbbnak tartják a tankönyvek
történelmét, idősebb korúaknak ajánlott könyvbe bele sem kezdenek, tisztelik nevelőiket, rosszallják
a korai csókolózást, és fejemre olvassák a bölcsőde, az óvoda és az iskola közhelyeit; nem hiszem,
hogy örülnének a bizonytalan időre beszállásolt vendégnek, piszkos és harapós szerzeményemnek. Ha
másként nem megy, kiveszem a szabadságomat, és néhány hétre ideköltözöm. Minden elrendeződik;
legfeljebb ittmaradok, és elalszom Bandula ágyában.
Hosszan, segélyt kérően nézem a piactér oszló tömegét, szemérmes bambasággal is, mint az öreg
tisztviselő, kinek az ünnepi felvonuláson nehéz zászlót nyomtak a kezébe, s bár szeretett volna
meglépni, miután együgyű furfanggal körülhordozta mosolyát és köszöntötte elöljáróit még az útvonal
elején, most nem mozdulhat, ide szögezi ez a kellemetlen zászló, fárasztó is, nevetséges is, de vinni
kell, nem ajánlhatja fel a nőknek, a fiatalabb férfiaknak pedig, ha maguktól nem veszik át, nem akar
szólni, körülnéz, hogy ki nyúl érte, senki, hurcolja a vállán, a díszemelvény előtt, ahogy szokás,
meglobogtatja, kesernyésen elbúcsúzik a pihenőnap ígéretétől, és vánszorog a sereghajtók között, sajgó
bokával, de gyér haja fölött a hősök zászlajával egész a raktárig, ahol leteheti.
Ajtócsapódások, megjött az öreg fogtechnikus a feleségével. Évekkel ezelőtt örökbe akartak fogadni
egy kislányt, de nem járultam hozzá, fiatalabb szülőket választottam neki. Az öregek értelmét már
kissé megháborította az idő, gyakran veszekednek, melyikük vesz ki nagyobb szelet húst a tányérjára.
Az öreg lottóra költi nyugdíját, bonyolult valószínűségi rácsokat eszel ki, de még sosem nyert.
Igazolószelvényeit esténként eldugdossa, reggelre elfelejti, hová, s a feleségét gyanúsítja lopással.
Féltékeny is rá, biztosan a feleségének ad jeleket, véli, ha valaki föltekint a térről ablakukra. Leszalad,
nyomába ered, és felelősségre vonja a csábítót. Álnéven szerelmes leveleket írat, és találkát javasol
feleségének; ilyenkor a színhellyel szemközti utcasarkon leskelődik, és árulást szimatol, ha nem jön
el: bizonyára értesült a csapdáról. Mindkettejüknek műfogsora van, ha esténként a pohárba helyezték,
selypítve vádaskodnak. Az örökbe kért gyerek talán megenyhítette volna őket egymás iránt, de nem
állítom, hogy ez a lehetőség különösebben megindított.
Bekopogok hozzájuk, kissé megriadnak, mentegetőznek, amiért később jöttek a szokásosnál,
családi kötelezettségeket említenek. Előadom óhajomat, gondoskodjanak hat hétig Ferikéről,
tisztességes összeget kapnának érte. Az öreg elutasít, erre ők nincsenek berendezkedve. Nekem
különben sem tesz szívességet, megsértettem őket; ha akkor alkalmatlannak találtam őket a
gyereknevelésre, szorultságomban se forduljak hozzájuk. Nevetgél, hogy fölülkerekedett, és megjegyzi,
ha nem dobtam volna papírkosárba közérdekű bejelentéseiket, a gyerek már régóta nem lenne itt, és
talán a szülei is élnének. Van valami abban, amit mond, zavaromat látva tűzbe jön: „Mindig mindenben
annak az őrültnek lett igaza. Egyszer kihallgattam, ahogy a doktor úr beszélt vele; tűrte a nagyzolását,
a szemtelenségét, már azt gondoltam, régi ismerősök; vagy fél tőle.” Hiába magyaráznám, hogy nem
féltem tőle, csak tudtam, hogy ő sem fél tőlem, mert nincs vesztenivalója, és azon is átlát, amit
gondolok róla. „Kár vitatkoznunk most már ezen”, mondom, de félbeszakít, nem kár, ők várták ezt az
alkalmat, hogy elmondhassák, ami a szívükön fekszik. „El tetszett felejteni, hogy az öregembernek is
van önérzete. Minket meg tetszett sérteni, tessék tőlünk bocsánatot kérni.” Megindultan, hősködve
emeli föl mozgó állát. Eszembe sem jutott volna. Hogy ennek a korcs házaspárnak többet jelentek, mint
nekem ők, vagyis nagyon keveset, mondhatni, semmit sem. Bocsánatot kérek tőlük. Az öreg kissé
elszontyolodik, szeretett volna még egy keveset kakaskodni.
Másodszori kérésemre bevallják, hogy félnek a gyerektől. „Olyan különös, ahogy mászik, mint
a majom.” Egyszer az ablakon is kilépett, a bádoggal fedett kőpárkányon sétált a falhoz simulva, és
beugrott hozzájuk az ablakon. Majd elállt a szívverésük. Tavaly ősszel egy kora délután kiszökött az
ajtón, s ahogy volt, ruhátlanul, lement az utcára sétálni. A sarkon szembetalálkozott hazatérő apjával;
Bandula utánanyúlt, de a gyerek eliramodott. Az emberek összecsődültek, október derekán egy pelyhes
hátú meztelen kisfiú szélsebesen nyargal a járókelők között, s nyomában egy vörhenyes szakállú,
torzonborz alak fekete gumiköpenyében, fűzetlen bakancsában, zihálva üget a gyerek után; a
környékbeli suhancok kétszer is elgáncsolták Bandulát, a gyerek előnyhöz jutott, vaktában átrohant az
úttesten, kis híján elgázolta az autóbusz. Egy idős hölgy kapta el a karját, nyájaskodva fölé hajolt, a
gyerek lerángatta szemüvegét, és beleharapott a kezébe. Akkorra már többen is fogták, oldalát
szorongatva megérkezett az apja, és sírt, ahogy felkapta a gyereket. A tömeg előbb szidta
gondatlanságért, de mert ő válasz nélkül köpenyébe burkolta fiát, és elindult hazafelé, elfogódva
félreálltak útjából.
Bandula később elmondta, hogy otthon rettenetesen megverte a gyereket, heteken át nem mozdult
ágya mellől, s ahányszor Ferike megpróbált kimászni rácsos ágyából, annyiszor csapott rá
nadrágszíjával. „Brutalitásomért, kolléga úr, bíróság elé állíthatna”, jegyezte meg görbe mosollyal, talán
azt akarta, hogy tiltakozzam. Nem tiltakoztam, csak bólintottam, s nem beszéltünk többet a dologról.
Ferikét végül is nem tudta megrendszabályozni, képtelen ellenállni a tér kísértéseinek, izmos tagjai
viharos mozgásingerének. Oda kellett szíjazni lábát az ágy rácsához.
A nyugalomba vonult fogtechnikus megkérdezi: „És mi van akkor, doktor úr, ha Ferike megint
kimászik az ágyából, és felmegy a tetőre? Ki biztosít engem arról, hogy nem töri ki a nyakát? S ha
kitöri, ki felel érte, a doktor úr? dehogyis, mi felelünk, kérem, mi, akikre rátukmálták ezt a veszedelmes
jószágot. Én, uram, nem vállalom. Hogy törvény elé kerüljek? Nekem még életemben nem volt dolgom
a bírósággal. Egyet mondhatok: nem lesz most sem.” Nem erősködöm, azt hiszem, csak színezik a
veszélyt, de biztosan félnek. Nem a katonáim, és nem vagyok a parancsnokuk, joguk van a félelemhez,
melyet még keményít a meszesedő agy rémlátása. Csak annyit mondok, megvárom még Annát, a másik
társbérlőt, talán vele meg tudok állapodni, és jó éjszakát kívánok nekik. Riadtan suttognak, kapargálnak
szobájukban, ma este biztosan nem veszekednek, egyek az izgalomban, az elutasításban, történt valami,
kiálltak magukért, ha tudnak enni, remélem, egyformának tartják a hússzeletüket.
Hosszú keze van a szervezet emberének, néha azonban nevetnivalóan rövid és tehetetlen.
Hivatalnokokat, intézményeket rángat, csak épp oda nem ér el, ahol szükség van rá. Nem mondhatnám,
hogy mindenkor kellemetlen korlátozott eszközeimmel gondviselést játszanom, segélyt utalni a
rászorulóknak, munkát szerezni a munkanélkülieknek, új otthont a pincelakóknak, tartásdíjat, férjet az
elhagyott anyáknak, békét az ellenségeknek, kapaszkodót az öngyilkosjelölteknek, vigasztalást a
megbántottaknak. Asztalom mögül a szatócs derűjével nézek ilyenkor távozó ügyfelem után, csekély
választékomból igényeik szerint sikerült kiszolgálnom őket, tetszik, hogy felvidultak. A hatóság és én
ilyenkor egyek vagyunk, jó vagyok, mert ügykörömben jót tehetek mennyből az angyalként aktáim
között, bár nekem a látványos adakozás fillérembe sem került. De mikor a hatóság sóhivatallá válik,
ha a jogszabályok némák, és a gépezet, mely fél órával előbb még mindenhatónak látszott, leáll, mint
egy kiszolgált motor, ha ajtómon fakó arccal, köszönés nélkül vánszorognak ki az emberek, én pedig
gyászosan matatok felsült határozatmintáim között, akkor vége a mitologikus színjátéknak, különválik,
ami sohasem volt egy, s én éppolyan szánalmas vagyok, mint aki elment tőlem, sőt, még képmutató
is.
Kudarcaimtól fölingerelve ilyenkor mind közelebb érzem magam egyik ügyfelemhez, egy vak
öregemberhez: ahogy agyérelmeszesedése súlyosbodott, mind kevésbé tudott eligazodni otthonának
tárgyai között. Nekiütközött a bútoroknak, néha felborította őket, sokszor elesett, és megütötte magát.
Azelőtt szelíd volt, most ideges lett; ha csak hozzásúrlódott valamihez, remegni kezdett, karambol után
pedig ordított. Fehér botját maga körül surrogtatta, s össze is törte időközönként. Utcán
szántszándékkal belebotlott a járókelőkbe, káromkodott, ha nem tértek ki elég gyorsan az útjából,
hetenként elvágódott, s ha könyökét megfogták, hörgött, rikácsolt; már sietősebben járt, mint a látók,
megszállottan, kihívóan nyomult előre, s végül elgázolta egy tehergépkocsi.
A gyerek testének fehér árnyékát felemeli a beszűrődő utcafény. A szeme talán nyitva van, fürkésszük
egymást; még egy elutasítás, és összetartozunk. Villanyt nem gyújtok, itt gubbaszthatnék régóta már,
itt rejtőzhetnék évek múlva is, ahogy mindenki elszéled, akire rábízhatnám, ahogy apránként
becsúszom közös tehetetlenségünk bunkerébe. Kibúvóim beomlottak, mentségeim elhúzódtak,
bekerítve várakozom, mint a didergő parancsnok, kinek tankjai kiégtek, repülői lezuhantak, gyalogosai
szétfutottak, és már csak ül a süket telefonkészülék előtt a védtelen erődben, tudja, hogy nincs mit
tennie, kiveszi táskájából pisztolyát, maga elé teszi, és lőni fog, értelmetlenül, ha majd bevágódik az
első kézigránát.
Elfogadom, még jónak is tartom, hogy éppen ez a gyerek ejtett csapdába. Egy hülye, akihez semmi
közöm sincs, aki nem lehet se jó, se rossz, sem elmés, sem ostoba, aki névtelen és félelem nélküli
vágyaival olyan elvontan hasonlít csak az én gyerekeimre, hogy már nem is egészen gyerek,
félbehagyott és bizonytalan alkotmány, húsos kísértet, nem tudni pontosan, mire, de valamire biztosan
való. Kimosni ezt az általános alanyt a piszkából, lesúrolni a ketrecét, kezébe nyomni egy darab
lókolbászt, tejjel itatni, kimarjult bőrét kenegetni, markába nyomni ujjamat, duzzadt bendőjét
nyomogatni, nyaktövét csiklandozni, nyelvét foga közé visszadugni, lecsökkenteni teendőimet néhány
elemi és tovább nem egyszerűsíthető mozdulatra, elhárítani a messzire nyúló, ismeretlen életekben
megvalósuló feladatokat, nem folytatódni bonyolult és ellenőrizhetetlen szervezetekben, nem gyakorolni semmiféle hatalmat, nem hagyni nyomot magam után, sem nevemhez tapadó,
sem névtelen dolgokat, nem különböztetni meg magam a fennmaradás lágy ingereitől, az önmagáért
való anyag lassú eseményeitől, nem merevedni bele semmilyen túlvilágba, de kihúzódni mindabból,
ami eddig körülvett, és csak figyelni a napok járását, reggeltől délig, ebédtől vacsoráig, a gyerek
mellett, nem gondolom, hogy ez az élet butább vagy fölöslegesebb lenne annál, ami mögöttem van.
Nem nyomulnék be vizsgálódón, zsebre dugott kézzel idegen lakásokba, nem állnék meg
lépcsőfordulókban, kapualjak homályában, résre nyitott ajtók mögött vagy a szomszédos
keresztutcában, ha megszólít, behív vagy utánam surran a gyors szavú feljelentő, nem központoznám
savanyú hümmögéseimmel az egymás ellen ágaskodó önigazolásokat, a jó szándék gennyes
ömlengéseit, nem villogtatnám keresztkérdésekben foszlányos értesüléseimet, nem sejtelmeskednék
megvalósíthatatlan fenyegetésekkel, lesöpörném arcomról a mindentudó hivatalnok talányos fölényét,
nem jegyzőkönyveznék üres varázsformulákkal orvosolhatatlan panaszokat, nem korholnék hivatalból
gyengeségeket, amelyekben magam is osztozom.
Megérkezik az ejtőernyős pontos önkívülete, a mozdulatlan zuhanás a széthajló és megenyhülő térben,
az otthonos, de megszakítható jelenlét alkalmi beavatottsága. Magamra vehetném ezt a szobát is, mint
bármelyiket, ahol ideiglenesen hanyatt dőltem, vidéki szállodák esetleges bútorai között, idegen utcák
éjszakai járókelőit, távoli vonatok moraját hallgatva a szélben borzongó függönyön át vagy csupán
mellemen a hamutartóval ismeretlen, de megszelídített testek oldalán, dologtalan és testvéri jobb
kezemet az elálmosodó hús és az angyalok után forduló szemek hűvösödő terepén jártatva, mint egy
öregedő mezőőrt, ki a fázékony gyalogutakon parancs nélkül is körülkerüli a letakarított őszi határt,
tekintetemmel pedig az először látott tárgyak felületét tapogatva, aprólékosan, de erőfeszítés nélkül,
ahogy az ablakok fölé ragasztott hirdetőcédulákat olvasom, hosszadalmas éjjeli villamosutakon, vagy
ahogy egy vályogbarakk deszkapriccsén betűzném talán már foszló kezű elődeimnek a
mennyezetgerendába vésett nevét, a kék virradatban feltámadó, borostás arcok között, szemlémben
csak a fekhelyek végére akasztott, barna foltos, helyt-helyt véres kapcáktól korlátozva, magamra
vehetném ezt a szobát is gazdátlan tárgyaival, szemétvödörbe illő farsangi kelléktárával és vacsorázni,
fürdeni kívánó semleges lakójával, és a falai közt verdeső hangok gyülevész rajával, színpadiasan
egyszeri, de tökéletesen fölcserélhető tulajdonságaival, ellakhatnék benne, járataihoz tapadva, mintha
születésem óta ki sem mozdultam volna belőle, felállni, ülni, lefeküdni itt is lehetne, megunhatatlanul,
testem egyszerűsíthető ingerei hozzábékülnének, hiszen még állócellában, kényszerzubbonyban is
fészkelődhetnék kissé, így hát ebben a széttolható és körém göngyölhető térben is uralkodhatnék
magamon, mint egy tengeri malacon, amíg meg nem áll bennem a levegő.
Itt, a négy fal között mindent megtalálok, ami az élethez kell, és elveszítem mindazt, ami nem kell.
Ezen a sodronyon elhúznak az éjszakák, ennél az asztalnál elhúznak a nappalok, lecsúszhatom növekvő
sebességgel ugrósáncom lejtőjén, legvégén kis emelkedő, s onnan már szétvetett karral tovább, át a
telített semmiségen, a következő ugrópályáig. Itt a négy fal között eleresztenek az egymásba tekeredő
mozdulatok, eltolnak maguktól a dolgok, és fölfedi magát az osztatlan idő. Fölöttem, az elhasznált
mennyezeten körbejár találkozásaim rémületes tömege, bár visszavertem, mégis elfoglalt. Birtokukban
voltam, birtokomban lesznek, kimetszett örökkévalóságukból most visszasodródnak a történelembe.
Lassan átvilágítom a homályos üreget, melynek közepén parányi, kóbor fénnyel ég csodálkozásom.
Szobám porából mormolom végtelen, székfoglaló beszédemet, s apró, szőrös társamban alkalmas
hallgatóra lelek. Öklömnyi agyában megjelenteti magát a kezdet kezdetének határtalansága.
Hulladékain toporogva azon a senki földjén áll, ahova én, szökött katona, sohasem jutok el, egy másik
ember, minden közelebbi meghatározás nélkül, most teljesen enyém, de ha kilépek a szobából, elfelejt.
Pénzem hamarosan elfogy, talán kapok valamilyen munkát, amit itthon is végezhetek. Ráérős,
aprólékos mozdulatokkal pepecselek ebben a szobában. Óraszíjakat, női harisnyatartókat emelek ki egy
zsákból, csatot fűzök rájuk, s amelyikkel elkészülök, beejtem egy másik zsákba. Munkám eléggé
változatos. Két papírláda hever ágyamon. Az egyikben babacsörgők alkatrészei, külön a gömb, külön
a nyél. Lecsiszolom a fehér műanyag nyélről az öntés után rajta maradt csipkézetet, és villás ágai közé
feszítem a világoskék gömböt. Megrázom, kellően csörög-e. Hatvan ilyen művelet árán vehetek egy
liter tejet. A másik láda szőrmajmokat rejteget. A pucér majomhad mellett számos kisebb zacskó hever,
egyikben van a szemük, rá kell varrni a fejükre, másikban a piros nadrágjuk, zöld mellényük, sárga
sipkájuk, a harmadikban apró cintányérjuk, amelyet egyujjas tenyerükre kell illesztenem. Ez a munka
majdhogynem szórakoztató. Legszívesebben mégis a présgéppel dolgozom, nem mintha változatosabb
lenne az előbbieknél, de ha a hajtókart néhány százszor alaposan megforgatom, kellemes izomlázat
érzek. A formázógödör szájára vékony, aranyozott ónlemezt helyezek, a hajtókarral rázúdítom a
préselőfejet s már esik is ki – dombormintás gyári védjeggyel – egy közepes minőségű pezsgő
palackzáró kupakja. Ilyenkor érzem, hogy csináltam valamit.
A háztartás is megköveteli a magáét, ha mégoly szerény is, mint a miénk. Répát tisztogatok,
hagymát hámozok, uborkát vagdalok karikára, kenyeret szelek mellé, s mindezt bádogtányéron
odaadom a gyereknek. Szeretek rendet tartani az edények fenyődeszkából összerótt állványán, kiszabott
helye van a pettyes bögréinknek, a tejeslábosnak, lepattogzott szegélyű tányérjainknak, az
elsoványodott, öreg késeknek, sötétben is tudnám, miért hova nyúljak. Magam ura vagyok,
rendszeretetemnek nincsenek korlátai. Egyik ügyfelem abba bolondult bele, hogy otthonában a tárgyak
a felesége hibájából napról napra változtatták a helyüket. Esténként vonalzóval mérte meg, hogy a
poharak az általa előírt távolságban helyezkednek-e el egymástól, krétakört húzott az asztalon a
hamutartó számára, hasztalan. Minden este észlelnie kellett valamelyes elmozdulást. Át tudom érezni
ellenszenvét a sótartók, teatojások és borsőrlők csavargása iránt. Magának kellett volna kezébe vennie,
s ha egyebütt nem is, legalább a konyhaszekrényben helyükre tenni a dolgokat.
Kis időre odaülök a gyerek mellé, fejére teszem a kezem, ahogy hersegve rág, halántékizmainak
lüktetését tapogatom. Elhív a kötelesség, nedves férfinadrággal feltörlöm a padlót, női hálóinggel
simogatom a szoba megfogyatkozott bútorait, lesöpröm az asztali lámpa talpáról az éjjeli lepkék
hanyatt fordult, szárazra perzselt hulláit, rovarirtót szórok a saroklécek mögött húzódó résekbe,
megigazítom a szalonnadarabkát az egérfogóban, seprűnyéllel hadonászok egy pók után. A gyerek az
oldalát csapkodja, gyanakodva nézem, kis híján leesek a székről, földre ereszkedem, darált tüdőbe
kanalazok, minden második kanál az övé.
Asztalhoz ülök, néhány szót írok egy füzetbe, áthúzom a legutolsót, majd az ezt megelőzőt, utóbb
valamennyit, és egymásba hurkolódó köröket rajzolok a lapszélre. Eleinte fel akartam jegyezni ezt-azt,
ami eszembe jutott, hogy később elolvassam. Nemsokára azonban rájöttem, hogy úgysem olvasnám
el korábbi, mellőzhető széljegyzeteimet, s nem tudtam megokolni, miért szórakoztassak egy embert,
aki bár alighanem én leszek, engem mégis túlél; szórakozzék, ahogy tud. Különben sem szükséges
erőnek erejével összetartanom szakadozott öntudatomat. Kísérletképpen még kölcsönkértem egy
magnetofont is, tekercseim azonban beteltek; megpróbáltam letörölni az érdektelenebb szövegrészeket,
hogy magvasabb közléseket vegyek föl helyükre, de mikor lejátszottam azt, ami megmaradt, tudomásul
kellett vennem: amit fontosnak gondolok, csak a szavak egyezményes forgalmában az, ám a csendig
tömöríthető, ha e forgalomból kihátrálok. Újabban már csak a gyereknek beszélek, szigorúan figyel
rám, egy-egy szónak néha megörül, ilyenkor kilógatja nyelvét és az állát nyaldossa. Ez a beszéd
megnyugtat, más nem is marad, csak ez a szüntelen söprögetés, remélem, végzek egyszer agyam
kitakarításával. Akkor a gyerek meg én talán egyformák leszünk.
Kinyitom a rádiót, csavargatom a keresőgombot, zörög, elzárom. Végigheverek az ágyon,
felhúzott jobb térdemen átvetem bal lábomat, könyvet tartok magam előtt, nem lapozok, becsukom,
hasamra ejtem. Fejem jobboldalt billen, karomat szétdobom, térdem megrándul, állam lesüllyed, nyitott
szájam körül légy futkos, egyik szemhéjam fölnyílik, majd lassan visszaereszkedik. A gyerek
szétdörzsölte mellén a piszkát, megijed, üvölt, hasra fordulok, zsebkendőmbe köpök, feltápászkodom.
Az ágy alól üveget húzok elő, iszom néhány kortyot, visszadugaszolom, az ablak felé tartom, már csak
három ujjnyi van az alján. Kiürítem a hamutartót, rágyújtok, felhúzom a karórámat, zsebembe nyúlok,
megszámolom az aprópénzem, hangosan beszélek, előbb tagoltan, majd csak dünnyögve, s hirtelen
abbahagyom. A fiókból zsebsakkot veszek elő, lapos csontbábukat tűzök a kockás bőrmező hasítékaiba,
hol a feketét, hol a fehéret tartom magam előtt, egyetlen parasztnyi veszteség nélkül a zsebsakk
visszakerül a fiókba. Az ablakpárkányra szórt morzsákon galamb tipeg, kis időre leköti figyelmemet.
Látványok feldolgozhatatlan bősége: agyrémeim a mennyezeten, s a tér lakói az ablak négyszögében,
nem kellene unatkoznom. Sok ezer ember megy át ezen a téren, s álldogál rajta hosszabb-rövidebb
ideig. Bármelyikükre ráirányíthatnék egy teleobjektíves felvevőgépet, áthaladását közülük egynek is
a látómezőmön napokig figyelhetném. De mert e kurta történéseket vég nélkül szeletelhetném mind
apróbbakra, melyek még így elemi részecskéikben sem megbízhatóbbak, mint a folyékony képsorok,
beszűkülő figyelmem kioltja a féktelen mozi képeit, elfordulok az ablaktól, és beeresztem a hangokat.
Hallgatom, az ágyon hasalva, homlokomat felhúzott könyökömre támasztva, majd nemiszervem
kellemetlen nyomása miatt oldalt fordulva, egy korhatag, de sima, meggörnyedő, de lendületes,
kettéhasadó fatörzs koromfekete krétarajzával szemben, a rádió áramtalanított villanyzsinórjának
műanyag szigetelését kapargatva, elvékonyult nyakamról két mázsás comb, két kerékpározó liszteszsák
emlékét is lefeszítve, hallgatom a pinceműhelyek fűrészgépeinek sivítását, lengő ajtók pufogását,
anyacsavarokkal teli ládák dobbanását, hátrafeszített gégéjű kakasok elmetszett sikoltását, boroshordók
döngését a deszkapallók lejtőin, a tartalmait fölaprító szemeteskocsi meg-megújuló harsogását,
vibrátorok szaggatott őrjöngését az aszfalt szétfeslő húsán és egy paradicsomvörös tűzoltókocsi
sikoltozását a fölhevült tér hangládájában.
Résnyire nyílik az ajtó, ágyamra esik egy kifli meg egy körte. Vigyorgok, utánakapok, eszem, mint egy
hadifogoly. Fiatal nő csúszik be a résen, megfordul, kulcsra zárja az ajtót. A gyerekágynál előrebillenti
fejét, feltűzött haja, egy vödör nyersolaj, leömlik. A gyerek belekapaszkodik, szájához tapasztja,
harapdálja, mint egy állatot, belefúrja az arcát, és dorombol benne. A vendég torka mélyéből egymásba
futó magánhangzókkal felel, bugyborékolását éles csettintések vagdalják egyenlő szakaszokra.
Fölegyenesedik, elhúzódik a gyerektől, mindkét tenyerét kifordítva fölemeli, hónaljszőre fénylik a
melegben. Ujjait orra előtt táncoltatja, valami történetet újságol. Vékony cigánynyakát magamhoz
húzom, szürkésbarna bőre a szárazságtól alig észrevehetően hámlik. Fogam közé nyomja a nyelvét,
lovaglóülésben felugrik rám, derekamra kulcsolja combját, markomat fenekére görbítve alig kell
tartanom könnyű testét. Hosszú kortyokban nyelem a szagát, nem tudom, hol tisztálkodik. A tér túlsó
oldalán lakik egy pincében, időnként meglátogat, mindig hoz valami ajándékot, néha pénzt adok neki.
Kezdem megtanulni a süketnémák jelbeszédét, bár nem töröm magam, mondanivalónkhoz képest épp
eleget tárgyalnak rabszolga ujjaink és testünk nyílásai, hibbant császáraink. Fölágaskodik rajtam,
szétgombolja a köpenyét, emlőjével dörzsöli arcom. Fehér lepedőt húzok el a két ágy között, a gyerek
ugrál a rács mögött, acsarkodik és vizel. A lány kilép a ruhájából, hosszú gurrogásokkal bosszantja,
hanyatt fekszik. Fölhúzott bokája vállamra szorul, fölötte támaszkodom. Fegyelmezett, ünnepi
mozdulatok, lehatárolt, figyelmes érintkezés. Dolgozunk, előbb bőszülten, mint a páviánok, aztán
vontatottan, mint a krokodil, a beszivárgó dinnyeszagban, a sárgán poshadó dinnyeszagban.
Szabálytalan ütemekben érkezik a sodronyágy csikorgása, mint egy gutaütött lélegzetvétele. Oldalra
esünk, bal lábam a földön, jobb lábammal az ágyon térdelek. Cselédje vagyok, a gyomrában is érezni
akar. Szája előtt fogózkodó csuklómat harapdálja, bordáira nehezedem, vékony dereka kifeszül,
lefogyott vizslakutya, véknya megkeményszik, átszűköl a foga közé harapott párnán. Megmeredünk;
két kivilágított emberevő dől hanyatt a csatakos lepedőn. A gyerek bömböl, ágyát a falhoz verdesi,
káposztatorzsát dobál a függönyön át, a melltartó gumimaradványait rágja. Lesöpröm mellünkről a
sótlan verítéket, magam elé emelem a kezét, órák hosszat nézném kagylókörmű, bambuszosan ízelt
ujjait, akár a napfogyatkozást, de lassan elhajóznak behomályosodó tekintetem elől, egy menekülő
vitorlás árbóclámpásai. Marad a függöny a drótszálon, a préselőgép a pezsgőskupakokkal, a céklavörös
neonfény a falra tűzött nő varangyszáján, a langyos pálinkásüveg a sodrony alatti porban. Látogatóm,
amíg aludni látszom, talpát a falnak támasztva mosakszik, hosszan gombolgatja hasán a ruháját.
Felnyitom a szemem, magam mellé húzom, hátranyúlok a fiókhoz, papírpénzt kaparok elő, táskájába
ejti. Kicsit még játszik a csörgőkkel, a cintányéros majmokkal, félrehúzza a függönyt, cukrot nyom a
gyerek szájába, valamit hadonász, nem értem, kilopózik az ajtón. Lehet, hogy újra eljön, a teste én
vagyok; rossz cipőktől elgörbült lábujjain én szökdelek le a lépcsőn, talán a tér szemközti oldalán lévő
pincelakás felé, talán máshová, mindegy. Így egyesülni, homloktól csüdig, fél nyolctól fél kilencig, nem
nehéz. Besurrant, elment, jelen vagyok benne. Homloka megzöldül, száraz hasa felhólyagzik, édes húsa
lefoszlik, elnyeli az éjszaka tölcsére.
Alig mozdulok ki ebből a szobából, beszorultam buta négyszögmértanába. Testem kivájta üregét az
ágyban, befészkelte magát a kopott tárgyak közé, megotthonosodott az általános málladozásban.
Megtanulta útját közöttük, mint az állatkerti örvösmedve a betonhabarcssziklák ösvényein, ahogy a
kezem megtanulta az útját egy testen, rögződött, kényszeres menetirányokban. Valaha úgy jártam egyik
lakásból a másikba, ahogy az utazó egyik vidéki városból a másikba; távozóban nem bántam, hogy itt
is megfordultam. De hogy lakóik bennük maradnak, talán évtizedeken át, galád tréfának, undok
kiközösítésnek éreztem. Most, hogy az egyik ilyen lakásban leragadtam, és már nem járok – nem is
hívnak – sehová, természetesnek tartom: itt fogok megöregedni, nekem ez a város közepe,
tájékozódásom kiindulópontja, máshol lennem törvénytelen és felesleges.
A négy fal és a mennyezet lehatárolja gondolataimat, ahogy januárban a füstköd visszaveri a
korom szemcséit homlokomra. Védett vagyok, van vizem, villanyom, örömömben, hogy zápor és fagy
nem bánthat, óvatosan helyezem előre puha tagjaimat keringési pályámon, kalandor ütközésekhez
gyáva vagyok, vaksin már csak azt szeretném, ne kelljen figyelnem a tárgyakra, ne érjen tőlük
semmilyen meglepetés.
Mi tagadás, még így is terhemre vannak. Hiába tologatom az ágyat az ablakhoz, az asztalt a szoba
közepére, a szekrényt egyik sarokból a másikba, ezerféleképpen átrendezhetem őket, mégsem
boldogulok velük. Sokan vannak, elfoglalják tekintetemet, színleg a kényelmemet szolgálják, de
alattomban bekerítenek. Fenének se kell ennyi szék, pohár, könyv! Kit ültessek rájuk, kit itassak
belőlük, ki olvassa el őket? Bár folytonosan kidobálok egyet-mást, ezek az ócskaságok, ahogy
romlanak, szennyeződnek, magukra húzzák figyelmemet, kötelezettségeket rónak rám, eszembe vésik,
hogy ezt-azt meg kell vásárolnom, rendbe kell hozatnom. Ahogy egyikük belép a szobámba, nyomban
szálláscsinálója lesz a többinek, s ötödik hadoszlopként nekik dolgozik: a szobámon kívül várakozó
tárgyak légiójának. Szeretnék végre, mint egy lázálomból, felébredni kortársaim becsvágyából: mást
se csinálnak, csak szabadulni igyekeznek a dolgok kalodájából, de egyre bonyolultabb és
szétfeszíthetetlenebb alakban építik újjá maguk körül.
Mindenből több van, mint kellene, szobám teréből is. Eleinte még szűkösnek éreztem, figyelmesen
kanyarogva is nekimentem a bútorok élének, a horzsolódás önhitt provokátora voltam. Mostanában már
egyre több a helyem, a szoba kitágult, határai széthúzódtak. Ha besötétedik, talán a szemem romlása
miatt, alig látok el egyik saroktól a másikig. Ha pedig az ablakból fordulok hátra, a szemközti fal
elvész, s úgy rémlik, sokáig kellene gyalogolnom ahhoz, hogy elérjem. Ez a szoba épp elég nagy ahhoz,
hogy elteljen benne az életem. Lesz olyan zuga, ahová esetleg sohasem jutok el, térségei aggasztóan
kihasználatlanok.
Ha az ablakon kinézek, látom a legfontosabbat, ami odakünn történhetik. Férfiak indulnak munkába,
asszonyok vásárolnak a piacon, gyerekek jönnek az iskolából. A szemközti moziban a világhíradó
bemutatja a történelmet, szobámból kikönyökölve járókelőket látok a pénztár elé sorakozni, vagy
újságot venni és eldobni, ez is történelem. A kormányfogadások, fegyveres díszszemlék, a tótágast
lebegő űrhajósok üdvözlőmondatai nem győznek meg annyira életünk szervezett egyöntetűségéről,
mint a téren zajló események nyugodt mindennapossága. Az újságból, ha más nem is, a kishírek
történelme begördül a térre, olykor szirénázva. Néha mentőkocsi jön, néha halottaskocsi, olykor
tűzoltóautó, máskor riadóautó, rendszerint közbeavatkoznak, locsolnak vagy elvisznek valakit. Ma sem
gondolom, hogy fölöslegesek, de jobb, hogy itt lakom, s nem érkezem velük sebző eseményként.
Kidugom a fejem, behúzom, már nem is tudom, most van-e vagy később, kiszálltam-e ide, vagy már elváltam mozgékony, erőszakos életemtől.
Eleinte még többen rám nyitották az ajtót, leggyakrabban a családom tagjai, visszahívtak.
Ideköltözésemet úgy fogadták, mint valami elmebajt, szégyenletes vétséget. E körül a baleset körül
forgott legtöbb gondolatuk, állandóan beszélniük kellett róla, míg végre kifogytak a szóból, lemondtak
rólam, és fölszabadítottak. Jó ideig nehezteléssel kerestek fel, sajnálatot mutattak, és megpróbáltak
meghitt szólamokkal, cinkos jelzésekkel, beceszavakkal fölélénkíteni. Néha zavarba hoztak, többnyire
azonban ostobán néztem rájuk, elfelejtettem a jeleket, kis szertartásaink elfakultak, s ők
csodálkozásomat látva, mind kedvetlenebbül próbáltak visszavonni közös emlékeink világába. Még
a mozdulataik a legotthonosabbak, ahogy a lányom hátraveti a haját, ahogy a fiam foga közé harapja
szemüvege szárát, ahogy a feleségem fáradt derekát törhetetlenül kiegyenesíti. Ezek a mozdulatok
szíven ütnek. De aztán átadják helyüket újaknak, vagy talán régieknek, amelyeket sohasem vettem
észre. Ez a múltbeli idegenség viszont elszédít; hogy éltünk együtt, ha ennyit sem tudok róluk.
Társalgásunk egyre akadozóbb. Bár mindent meghallgatok, amit mondanak, s erősen el is
gondolkozom rajta, ők mégis úgy érzik, nem érdekel, amit közölnek velem. Ezt be is vallják, nem
hihetik az ellenkezőjét, mert elmentem tőlük. Amit pedig én mondanék, az nekik bosszantó és idegen.
Utálkoznak a gyerektől, szegényes körülményeimtől, zsibvásári ingóságaimtól; mi kötne ide, ha nem
az elmebántalom. Hajdani cselekedeteimet utólag fölülvizsgálják, ellenőrzik szavaimat, átrendezik
életüket. Végül talán úgy gondolják, hogy mindaz, ami volt, szükségképpen vezetett ide, holott talán
nem vezetett sem ide, sem máshova.
Úgy jönnek látogatóba, mint a kórházi beteghez az egészségesek, mint aggok házában rekedt
szülőhöz a gyermekek, mint elfekvő kórházban várakozó férjéhez az öregasszony, aki még bírja magát.
A beteget lefoglalják a gyógyszerek, fájdalma, testének apró-cseprő igényei, új életrendje és
kapcsolatai, néhány egyszerű szónál többet már aligha lehet vele váltani, s a hozzátartozók észreveszik,
hogy az együtt eltöltött évtizedek után nem tudnak mit kezdeni egymással, mert csak a közös szolgálat
adta beszédtárgyukat, ennek fogytán pedig elfogyott kapcsolatuk is.
A keményedő csendben nézem az arcukat, vonásaik még közösek az enyéimmel, kopaszra nyírt,
borostás fegyenckoponyám mintáival, nézem ismerős és szeretett arcukat, de a gondjaikat már nem
értem, törekvéseiket már nem osztom, számomra érthetetlen nyelven fogalmazott törvényeknek
engedelmeskednek. Útban vannak egy halál felé, ezt viszont pontosabban értem náluknál. Amikor
elmentek, az ablakból utánuk nézek, figyelem távolodó lépteiket, olykor visszaintenek, majd
befordulnak az első utcasarkon. Onnantól, azt hiszem, meggyorsítják a lépteiket, hogy a
villamosmegállóhoz érjenek, és mielőbb visszataláljanak szabott irányú, értelmes életükbe, melynek
öröme együtt nő teljesítményeik és eszközeik halmozódásával. Az elkövetkező napokban némi
bánattal, bár szórakozottan gondolnak rám, s talán úgy vélik, ritkítani kellene ezeket a találkozásokat.
Igyekeznek mind aprólékosabban átalakítani egykori otthonunkat, s megtalálni az elhagyott javak
újszerű rendeltetését. Időbeosztásukból kiestem, indulataikat érdemesebb tárgyra helyezik át, s
megkönnyebbülve tudomásul veszik, hogy pótolható vagyok. Ez így rendben van, magam is ugyanezt
tapasztalom. Vénen, ha megérem, már csak a felcserélhetőt fogom szeretni.
Megjön a gyenge saláta, aztán a parázna meggy, majd a hűvösen vetkező őszibarack, és már a
szőlősrekeszek fölött hadgyakorlatoznak a darázsszázadok, teliholdak fordultak el ablakom előtt, már
régen elrúgtatott a leszegett homlokú kos, ez a fölgerjedt vállalkozó, helyén a vízöntő hallgat ítéletre
készen. A gyerekkel nem sokra jutok.
Eleinte megpróbálom kiemelni elvadult szokásaiból, szobatisztaságra idomítani, ruhába öltöztetni.
Rajta tartani a cilinderes éjjeliedényen, kivárni a csörgedezést, ízes falatokat dugdosni érte a szájába,
reményteljes elfoglaltság. Híg értelme azonban nem rakja egymás mellé a jutalom és a bili képzetét,
továbbra is ágyába piszkol, ha szüksége támad, kérezkedni nem tanul meg. Izgalom, diadal, letörés
kíséri ezt a játékot, két vállánál fogva rázom dühömben visszaeséseiért, mókának véli, nevet.
Színes kockákat veszek neki, egymásra, sorba rakosgatom, talán kedvet kap rá. De ő csak rágni,
csapkodni, ágyából kidobálni szereti a kockákat. Legtöbbre a képeskönyvvel megy, a képek untatják,
de kerítést von belőle maga köré. Babáit ágya rácsához veri, csak egy gumielefánthoz elnéző, az
ormányát szopogatja. Felöltöztetni végül is nem lehet, a pelenkázástól őrjöng, a vízhatlan nadrágokat
letépi magáról, anélkül pedig fél óra múlva bűzlik rajta az átnedvesedett nadrág. Nem is áll jól neki a
ruha. Pucéron, szőrösen, szemetes dombján egyéniség a maga módján, felöltöztetve, úgy, ahogy a többi
gyerek, jobban előtűnik, hogy mégsem ugyanolyan, hogy az arca más, valami eltörött, félrefordult,
megbicsaklott benne. Szeretném megtanítani az evőeszközök használatára is, főtt ételt teszek elé,
kanalat nyomok a kezébe. Kettesben vacsorázunk az asztalnál, a kakaós tejberizs egyenletesen
szétterjed körülöttünk, légi úton közlekedik, elhelyezkedik az ablaküvegen, a párnán, hajamon, édes,
ragadós, csepegő kupacai barnásfehéren, mint a besarazott hóbuckák, tavaszias képet adnak a szobának.
Abból, hogy három kanál főtt ételből legfeljebb egyet fogyaszt el, s a többit vagy földobálja a
mennyezetre, vagy szétteregeti pokrócomon, megérthetem, szívesebben marad meg nyers kosztjánál.
Kudarcaimat nem mindig tudom derűs hidegvérrel jóváhagyni. Ha beszédből, fintorgásból,
hadonászásból nem, miből érthetné meg tilalmaimat. Megverem, ha a biliről fölállva bevizel, ha kora
reggel a székről ágyába húzza és csíkokra tépdesi ingemet, ha az elhaltak helyébe vásárolt fehéregerek
közül megkaparint és szétmarcangol egyet, vagy ha az ébresztőórát kidobja az ablakon. Nem érti, miért
ütöm, menekül, az ágy egyik sarkából a másikba futkos előlem. Le kell fognom, hogy hozzáférjek.
Fogam összeszorítva, elvörösödve fenyítem. Nem mindig ügyelek arra, hogy csak a fenekére verjek,
s egy ízben az én tenyerem is kipirosodik. Ez a heveskedés egyikünknek sem használ, ő nem okul
belőle, én pedig nem könnyebbülök meg, nyomában iszapos fáradtság ülepedik le tagjaimban. Végül
úgy érzem, alig különbözik ez az idomítás attól, amit korábban tettem, akkor ezernyi felnőttet
kényszerítettem arra, hogy másképp viselkedjenek, mint ahogy jólesik nekik, most csak egyetlen hülye
gyereket; akkor írásos határozatokat hoztam, most ütök. Aztán beletörődöm, hogy gyámoltamat
semmiképp sem terelhetem át a kötelességek világába. Életfogytiglani gyerek, el kell fogadnom
olyannak, amilyen, teheti – majdnem teljesen – azt, amit akar.
Az első időkben kísérletképpen leoldom a szíjat a lábáról, és szabadon eresztem a szobában.
Dróthálót szögezek az ablakra, így biztonságban közlekedhet, teste arányaihoz képest őt is megilleti
akkora ketrec, mint az egymás hátán gubbaszkodó, piros farkú fehéregereket. De mert a szoba légterét
egyforma könnyűséggel veszi birtokába függőleges és vízszintes irányban, hamarosan fönnterem a
lámpán, amely nincs elég szilárdan hozzáerősítve a mennyezethez, s leszakad vele együtt. Sírva ül a
lámpabura törött cserepei s a lehullott vakolatdarabok között, véresre sebezve, de már az újabb kaland
lehetőségét fürkészve. Megpróbálkozik a szekrénnyel, a cserépkályhával, elácsorog az ablakpárkányon,
lelöki a rádiót, éjszaka átugrik az ágyamra, belehuppan a pezsgőskupakok ládájába, összetapossa
kétnapi munkámat, kiszemeli magának az edényes polcot, s onnan lesöpör korsót, tálat, poharat;
készletet gyűjt magának a szenesvödörben porosodó tojásbrikettből, első dobással tarkómat találja el,
a másodikkal szüleinek üveggel bekeretezett esküvői olajképét.
Ha egy-két percre kimegyek a szobából, és kívülről nem zárom be kulccsal az ajtót, kisurran
utánam, s ha nem csípem el, lopódzik tovább, a nyitott előszobaajtón át, ki a szabadba, s kezdődik az
üldözés. Ajtajukból szomszédok nyúlnak utána, porolóval a házmester biceg felé, gyerekek állják útját,
inasok erednek nyomába, árusok sikongatnak rá, megtorpan, eliramodik a piac felé, s berohan a
tejfel-túró-gomolya-árusok folyosójába, visszaüget a hurkát-kolbászt-fejhúst sütő lacikonyhások közén,
lábak közt iszkol, vesszőkosarak mögé kuporodik, leránt egy uborkásüveget, felborítja a szalmakalapok
állványát, és meghúzódik a gyékényszőnyegek alatt. Innen nyalábolom ki csapzott testét (reszket, mint
a cukorspárgával megkötött lábú veréb, melyet három sörtől kótyagos szénhordó vonszol magával a
felforrósodott, hosszú híd járdáján, augusztusban, szombat délután; reszket, mint az egér, amely a
mestergerendáról leugrott az árpával félig megtöltött acélüstbe, onnan azonban jóllakottan, hiába ugrik
neki százszor is, visszacsúszik a sima fémfalon, ezért nemsokára farkánál fogva elkapják, majd
szörnyeteg erővel odacsapják az esőcsatorna alá állított kútgyűrű falához, ahonnét gerince törten
lepattanva kissé megvonaglik a porban, amíg ráteszi lábát az elhízott és világgyűlölő macska),
magamhoz szorítom, megcsókolom a fejét, a szitkozódó árusok és az üveges szemmel bámészkodó
vásárlóközönség gyűrűjében, elégtételt ígérek a károsultaknak, és futólépésben menekülök haza, a
bunkerbe, s ott elhatározom, hogy visszatelepítem rácsos ágyába, ahonnan aztán tilos lesz kijönnie,
bármennyire is bolondul a messzeségért és a magasságért, száműzöm az ágyba, ahonnan könnyűszerrel
kimászhatna, de nem fog, mert akárcsak Bandula próbálta, visszaszoktatom, vesszővel húzok a lábára,
ha csak átteszi a rácson, most még csak fakanállal ütöm a lábfejét, üvölt, beléharap, kitépem foga közül,
a térdére csapok, s ezt éberen megismétlem napokon át, ahányszor szökni próbál, mindaddig, amíg laza
értelmével újra föl nem fogja, hogy a vizelettől korhadó ágy a világ megszállni való térségei között az
egyetlen pont, amelyhez joga van, ahol szabadon és bántatlanul meghúzhatja magát.
Kapcsolatunk eközben sötétre borul, összegubancolódik. Ő megtanulja, hogy az én kezem
nemcsak enni ad neki, nemcsak a nyakát csiklandozza, bordáit dögönyözi, mialatt ő hanyatt fekve
gyönyörűséggel, és ismétlésért koldulva sikongat, de fájdalmat is okoz neki, érthetetlenül. Én pedig
elfáradok tőle, kitöltöm rajta bosszúmat, és szeretnék elfeledkezni róla. A gyerek viszont nem éri be
azzal, hogy tárgya legyen semleges jóakaratomnak, a gondoskodást nemcsak elfogadja, követeli is,
mindennap többet, mint amennyit szívesen adnék neki. Őt is, ágyát is napjában többször letisztogatni,
újságpapírban kihordani székletét, ronggyal felitatni vizeletét, lepedőjéről az ágya elé tett linóleumra
söpörni az ételmaradványokat, az olajfestékkel bekent falról ledörzsölni a rákent szennyet, répát, almát,
karalábét hámozni, diót törni, hogy legyen mindig rágcsálnivalója, kiszellőztethetetlen bűzben élni,
hirtelen bőszültségeit csitítani (ilyenkor – talán mert valami mást enne vagy szél bántja, vagy az
időváltozás izgatja – rázza magát, fogát vicsorgatja, fejét a falhoz veri, ököllel csapkodja ágya rácsát,
köpköd, toporzékol, elrúg mindent, amit lepedőjén talál) és minduntalan rajta tartani a szemem, mert
csak a félelem marasztalja ágyában: olykor agyamra megy ez a mindennapos szolgálat.
Forró napokon különösen. Ablakunk nyugatra néz, kora délután, ha odakint áll a hőség, szobánk
nyirkos katlanná változik. A piacról fonnyadó káposzta, baromfitrágya, szemétre lökött halfarok szaga
ereszkedik be az ablakon. A levegő alig mozdul a szoba és a külső világ között, pucéron darvadozunk
a meleg és lucskos ágyon, két nyirkos, fehér test, az egyik valamivel nagyobb, a másik valamivel kisebb
négyszögben mozoghat. Ha felemelem a fejem, őt látom, ha behunyom a szemem, őt hallom, az ő
rikkanásaira ébredek föl, az ő dünnyögése mellett alszom el, de még ha nem szól semmit, és el is
fordulok tőle, akkor is hallom neszezését, szuszogását és súrlódásait, és ha még ez sincs, akkor is
minden tagommal tudom, hogy jelen van. Az ő börtöne a rácsos ágy, az én börtönöm a szoba, én
vagyok az ő foglára, ő az enyém, ideköltözésemmel azzá tettem. Egyre pontosabban értem meg
Bandulát, s azt is, hogy senki másnak nem volt joga a gyereket vele szemben megvédeni.
Általában nem akarok innen huzamosabban elmenni. Szeretném olykor fölkeresni családomat,
hozzájuk látogatóba mennem azonban szinte lehetetlen, bármennyire is türelmesek, jöttöm is,
távozásom is magyarázatra szorulna. Volt munkatársaim, barátaim pedig előbb-utóbb olyan
kérdésekkel hozakodnának elő, melyekre nem tudnék elfogadhatóan válaszolni. Legalábbis röviden
nem tudnék, hosszan pedig nem akarnék.
Példálózhatnék talán egy csaló rabbi történetével, aki – bár tisztelet övezte hívei között – egyre
nyomorultabban énekelt a frigyszekrény előtt. Nem akarta többé a Megnevezhetetlen szigorával
fenyegetni a vétkeseket, jóságával vigasztalni a jámborokat. Elszökött templomából, álruhába öltözött,
és vándorútra ment. Betért egy öregasszonyhoz, aki széljárta viskójában elhagyatva haldokolt. „Mivégre
éltem, ha mióta eszem tudom, csak a baj látogatott”, kérdezte az öregasszony. „Hogy elviseld”, felelte
az álruhás rabbi, és megbékítette a haldoklót. Mikor kendőt terített arcára, elhatározta, hogy ezután
némának tetteti magát. Útján harmadnap fiatal koldusnővel találkozott, hátán cipelte halott csecsemőjét.
A rabbi segített sírt ásni; kendervászonba csavarva beletették a csepp hullát a gödörbe, befödték,
kenyeret ettek, s a koldusnő szavára a rabbi csak mutogatással válaszolt. „Szegénykének semmi sem
jutott, se öröm, se fájdalom. Mondd, érdemes volt megszületnie?” Az álruhás rabbi kezét forgatta
homloka előtt, de mert az asszony makacskodott, rábólintotta: igen. S nyomban elhatározta, hogy
ezután nem csupán némának, de süketnek is tetteti magát. Egy sziklaodúban rejtőzött el az emberek elől,
nem talált rá más, csak egy menyét. Sebes volt a lába, a rabbi gyógyfüvet kötözött rá, az meg ízletes
magokat gyűjtött neki. A remete imádkozott, az apró állat pedig mozgatta az orrát, megkedvelték
egymást. Egy délután kondorkeselyű csapott le a magasból, és társa szeme láttára elragadta a barlang
szájában sütkérező menyétet. A rabbi ekkor azt gondolta: jobb lenne ezután a szemét is behunyva
tartania. De mivel így – süketen, némán és vakon – már csak a halálra várakozhatott volna, annak
siettetését pedig nem tartotta helyénvalónak, fölkerekedett, visszatért híveinek gyülekezetébe, és újból
elmondta nekik, mi a jó, mi a rossz, a Megnevezhetetlen törvénye szerint, életükben. Tette, amit
korábban is tett, szégyenében megizmosodva.
Ha látogatóba tehát nem is, szívesen mennék szobánk megalvadt üregéből le, a légnemű járókelők
közé. Elsiklanék szellemtestük között, boldogan észrevenném a gyapjas félhomályból kihasadó és
mögöttem elsüllyedő arcukat. Elpirulnék a hálától, ha szórakozott tekintetük csupán egy pillanatra
megtorpanna borotvált fejemen. Finoman elhajolnék, pördülnék, lábujjhegyre szökkennék, még a
karom is fölemelném, ha a járdán összetorlódnánk. Szívélyes, de a továbbiakban semmire sem kötelező
jeleket váltanék a szembejövő gyalogjárókkal, a gépkocsivezetőkkel, enyhén megérintenék valakit,
hogy könnyű bólintással bocsánatát kérhessem, fölszabadult és egyenjogú résztvevőként hemzsegnék ebben
a poros díszmenetben, hol testvér a testvért előre engedi, megelőzi, vagy kitér előle. Módomban állna
huzamosabban is elidőzni az utcán, de félek, hátha történik valami otthon, amit elkerülhetnék. Mind
rövidebb időre megyek el hazulról mostanában, mert ez a nyugtalanság nyugtalanítóbb annál, amely
elvisz a gyerek mellől; csak munkámat szállítom, bevásárolok, s már sietek haza, szobánkba, ahol
nincsen ünnep és nincsen hétköznap, ahol nincsenek események. Néha azt hiszem, hogy együttes
életünk nem tarthat már túlságosan soká.
Éppenséggel elélhet még tíz-tizenöt évig is, ebben, ha tovább húzza, senki meg nem
akadályozhatja. Közös jövőnket nem könnyű elképzelnem. Még mindig pucéron tartok egy megtermett,
idomtalan férfitestet a méretéhez illő vasrácsos ketrecágyban. Ha kieresztem, ellök, felborít, s mert
addigra a kilincs használatát már megtanulja, kidülöngél a folyosóra. Roggyantott léptekkel, hosszú
karjával maga előtt kaszálva elhalad a csukott ajtók előtt, s befordul egy nyitott konyhába. Talán csak
elálldogál egy darabig, s kimegy; de az is meglehet, hogy fölkelti érdeklődését a deszkán heverő,
kockára vagdalt nyershús vagy szellős köpenyében a megdermedt háziasszony, s rágcsálni kezdi, vagy
bozontos hasához szorítja; túlfejlett alsó állkapcsát nyakgödrébe beleékeli. Izmos combját mind előrébb
mélyeszti, s mikor a félelemből visszatartott sikoly végül is kitör, odaérek és hátulról leütöm, és
visszavonszolom ágyába gyámfiamat. Mást nem tehetek, ha csak elrángatni próbálnám, áthajítana a
függőfolyosó korlátján.
Tegyük fel, hogy jutok valamire addig az idomításával. Nem bánt senkit, készségesen vigyorog,
hallgat a nevére, nadrágot visel, és egyedül jár az árnyékszékre. Kiengedem a folyosóra, rákukorékol
a szomszédokra, visszamosolyognak rá. Lenőtt sörtehaja alatt keskeny, húsos homlokát ráncolja,
törökülésben letelepszik, s elrévedten figyeli a macskát, a gyerekeket, a tűzfal élén gyalogló
galambokat. Lapos arcát beletartja a napsütésbe, és eljátszik a sípoló fenekű gumitörpéjével. A
gyerekek átugrálnak a lábán, törnek neki egy darabot a zsíros kenyerükből, ételmaradékot szórnak az
ölébe. Ha kapnak valami ajándékot, megmutatják neki, de olykor kikapják a kezéből a gumitörpét,
nézik, hogy sír, visszaadják neki, nézik, hogy csókolgatja, meghúzzák vastag fülcimpáját, tudják, hogy
örül neki, s ha elindul a lépcsőház felé, visszahúzzák a nadrágjánál fogva, és leültetik a helyére. Mellé
ülnek, és hangosan olvassák leckéjüket, mert tudják, hogy rajong a tagolt emberi beszédért, olykor
bánatukat is elpanaszolják neki, s ő mintha értené, együttérzően huhog. Időnként kinézek rá,
jóváhagyóan biccentek felé, vagy behívom, szófogadóan cammog utánam, befal egy csajka kását,
mutatóujjával kitörölgeti, s vackába húzódva elalszik.
Így lesz, vagy úgy lesz, nem tudom, nem is nagyon érdekel. Valószínűbb, hogy nem lesz belőle
sem házirém, sem háziállat, jön valami fertőző betegség, és érthetetlen gyorsasággal végez vele.
Alighanem túlélem. Halála után egy-két órával bezárom a szobát, a kulcsot leadom a házmesternek,
zsebre teszem a tartalékpénzemet, új ruhát veszek, fürdőbe megyek, s így rendbe téve magam
fölkeresem a családomat. Ha befogadnak, náluk maradok, és folytatok mindent, ahol abbahagytam.
A gyerek él, ötéves, mellette vagyok. Most ismét hosszú, elnémíthatatlan rohamokban sír. Ül az ágy
sarkában, arcát föltartja, szemét behunyja, feje telemegy vérrel, álla lefeszül, s üvölt ijesztő
méltósággal. Erődöt épít magának a sírásból, és beül a közepébe. Ez a főműve, támadhatatlan, nem
győzné jobban akkor sem, ha késsel kapargatnák a heréjét. Tetőtől talpig tele vagyok a sírásával, a
keserűség főpapja, már sajnálni sem tudom, nézem, ha soká folytatja, megtérít. Mielőtt magam is
rákezdenék, gyertyaviasszal betömöm a fülem: alig tompítja. Nem tudok dolgozni, nem tudok aludni,
kezem, lábam ázott szivacs, nincs hova menekülnöm előle. A kapu előtt, ha elmegyek hazulról, még
mindig hallom a sírását. Elmaradni nem tudok, hazajövet úgy találom, ahogy itthon hagytam, közben
talán aludt egy keveset, erőt gyűjtött. Megpróbálok mindent, ételt rakok elé: nem veszi észre,
megitatnám: ellöki a poharat, mókázok neki: rám sem néz. Kendőt kötök a szájára, letépi, törülközőt
csavarok a fejére, nyakán az erek elsötétülnek, de keresztülordít rajta, földbe ásva sem hallgattatnám
el. Az agyam megcsavarodik, kezem a szájára tapasztom, parancsokat lihegek, megütöm, a szomszédok
biztosan hallják. Rettegve néz rám, halkan fuldoklik a megdöbbenéstől, aztán arcra borul, és
valószínűtlen élességgel folytatja. Elijedve megadom magam, leülök mellé, bőg, mint egy repülőmotor,
mely, ahogy a gép a futópályára befordulva megáll, mind harsogóbban gerjeszti magát, aztán
nekilendül, s a levegőben már egyenletes, nyugodt zúgásra tér át; de a gyerek éppen csak megpihen
ebben a vízszintes repülésben, s már szökik, ujjong, föl a sírásnak mind magasabb régióiba. Aztán
egyszer csak elcsöndesül, kicsit elalszik, fölül és mosolyog. Karomba veszem, gyengén hozzám simul,
feje, ha nem fognám, lecsuklana. Kinézünk az ablakon, talpát csiklandozom, a hosszú kóborlásról
megtért kuvaszok szelídségével hunyorog rám. Megbosszulta magát rajtam, elmúlt, nincs semmi baj.
Rövid kopogás után, válaszomat meg sem várva, belép az ajtón utódom, egykori helyettesem. Kérdőn
mondja nevemet, tekintetét néhányszor körülfuttatja arcomon, körülményesen egyeztet emlékeivel, s
túljutva az azonosítási eljáráson azzal a fölerősített nyájassággal szorítja meg a kezem, ahogy az
amnesztiával szabadult egykori társat üdvözlik az otthonmaradottak: pompás, hogy kiszabadult, de
milyen penészes színe van, lehet, hogy megfürdött már, de nem ártana, ha ismét megfürödne, adni
kellene egy inget neki. A gyereket éppen csak keresztülhúzza egy átlós pillantással, feléje hátát fordítva
leül, tapintatos sietséggel összegezi a szoba látványait, s mielőtt még szóhoz jutnék, mesélni kezd az
elhagyott hivatalról. Szívesen hallgatom, felületes történetei enyhén valószerűtlenek, tudatomban az
ötemeletes épület vérkeringése leállt. Elvarázsolt tisztviselők ülnek kezükbe fagyott telefonkagylókkal,
golyóstollakkal és vajas zsemlékkel, s az állókép fanyar jelentőséget ad megszakított, kerekded
mozdulataiknak. A látogató beszéde elindítja az igénytelen képsort, ez jutalmat kapott, az elvált a
feleségétől, ezt írásban figyelmeztették a késései miatt, az várja a szövettani vizsgálat eredményét, ez
csoportvezető lett, azt karonfogva látták egy sötét utcában a gépírónőjével. Szagok kelnek életre,
kölnivíz, pipafüst, tízóraira hozott fokhagymás disznósajt szaga, már a körfolyosón kóválygok a
társosztályok ablaksora előtt, félmondatot veszek magamhoz egy telefonbeszélgetésből, szellemeskedő
köszönést, pletykatöredéket, asztmás fújtatást, „már megint beleakadt ebbe a nyavalyás szögbe a
harisnyám”, „parancsolj, kérlek, gyújts rá az enyémből”, „késik ez az óra, vagy a tieden is még csak
negyed négy?”
– Miért jöttél?
– Jöttem megnézni, hogy vagytok a gyerekkel.
– Azt mondod, a gyerekkel?
– Igen, hogy hol tartasz vele?
– S ez miért érdekel?
– Ideiglenesen átvettem a munkakörödet.
– Ellenőrizni jöttél?
– No nem, inkább csak körülnézni, beszélgetni. Hiányzol odabent.
– A gyerekkel, látod, így vagyunk, ahogy régen az apja. Ellátom, mennek a napok.
– Az ágya?
– Igen, piszkos, nem takaríthatom le negyedóránként.
– Hűvösödik.
– Nem adok rá ruhát, nem lehet.
Elmagyarázom, miért. Tanácstalanul hallgat, ahogy én hallgattam egykor ügyfeleimet, ha
megokolták, miért kenték be ujjnyi vastagon a lepedőjüket zsírral, miért bújtak be hallgatózni a kapu
alatti szeméttartályba, miért tetováltak pajzán figurákat a gyermekük hátára. Sok jelentéktelen részletet
hordok össze, a szokottnál hangosabban beszélek, a gyufát még égve a gyúlékony gallérmerevítők
ládájába ejtem.
– Ideges vagy mostanában?
– Miért lennék ideges?
– Mégis, ezek a körülmények, nehéz lehet megszokni.
– Megszoktam, jól vagyunk.
– Sok bosszúságot okoz a gyerek?
– Nem, nagyon kedves is tud lenni.
– Persze megértem, ha ingerült vagy vele szemben. Nem ért a szóból.
Gyakorlottan cselez, azt várja, hogy kifakadjak, kis szörnyetegként mutassam be a gyereket,
kezelhetetlen kis állatként, akivel szemben csak egyetlen eszköz van. Bólogatna, alám játszana, aztán
mellékesen megkérdezné: „Másképp, mint veréssel, ugye, nem boldogulsz?” Butább ügyfelekből
magam is így húztam ki a beismerést.
– Feljelentés érkezett hozzád?
– Nem hozzám, a kormánytitkárság panaszirodájához. Kellemetlen hangú levél kíséretében
elküldték az elnökhöz, most a főnök fiókjában van.
– Az öregek írták, a szomszéd szobából?
– Nem tudom, ki fogalmazta, többen aláírták a házból.
– Mit mondanak?
– Hogy ott folytatod, ahol Bandula abbahagyta. Te, aki hivatalból védted a gyereket. Úgy tartod,
mintha nem is lenne ember. Ketrecbe zárod, vered, órák hosszat hagyod bőgni, senkivel szóba nem
állsz, elhagytad magad, csak egy süketnéma cigánylány jár hozzád, és a gyerek szeme láttára
közösültök. Csak azt mondtam, ami a levélben áll. Kellemetlen. Nem akarják, hogy itt maradjál. Nem
értik az egészet. A kormánytitkárság sem érti. Magyarázatot kér tőlünk.
– Te érted?
– Én sem értem.
– Te is ugyanezt tennéd.
– Lehet, csakhogy én nem jöttem volna ide.
– Úgy adódott, hogy ide kellett jönnöm.
– Senki nem kért rá.
– Őrültségnek tartod?
– Ebben a szakmában, te magyaráztad régen, az ember sok mindent elfogad.
– Amióta a helyemen vagy, még sosem sikerült megértened, hogy miért jöttem ide?
– El tudtam képzelni. Ez minden. Nem vehetsz a nyakadba mindenkit, aki segítségre szorul. Ha
egynek mindent odaadsz, a többinek semmi sem jut.
– Az már az én dolgom, én megtettem a magamét.
– Ez neked elég?
– Elég. Másra nem telik. Van, amit nem lehet adagolni. A kurva is abbahagyja néha.
– Gyengeségében. Azért kurva, hogy adagoljon.
– Ha ezt megérted, csalsz, ha nem gondolod tovább.
– És mondd, ki ítélhet el ezért engem, átlaghivatalnokot. A sok széltoló, aki negyedannyi
munkával kétszer annyit keres, mint én? Vagy te, aki bohócot csináltál magadból, megléptél hazulról,
megléptél tőlünk, s ráadásul a gyerekkel is megbuktál? Mondd, ki szólhat nekem egyetlen rossz szót
is? Mikor a főnök megkérdezett, miért csináltad ezt, azt mondtam, hogy elment az eszed, de majd
megjön, és visszaülsz közénk a helyedre.
– Itt maradok.
– Te? Nem tudom. A gyerek biztos, hogy nem marad itt. Szereztünk neki helyet, holnap be kell
vinned az intézetbe.
– Tudod, hogy nem viszem be.
– Akkor eljövök érte.
– Nem adom.
– Ne tréfálj, hozzak magammal rendőrt?
Feláll, körüljárja a szobát, szemügyre veszi a gyereket, a dróton az elhúzható lepedőt, az edényeket
a polcon, ingemet a szegen, az ételt a fazékban. Megpaskolja a gyerek fejét, játszik vele,
megkönnyebbült. Túl van a nehezén, otthonosan mozog, én már csak vendég vagyok itt; ha állnék,
esetleg hellyel kínálna. Fölemel egy csatot, egy majmot, visszaejti a zsákba.
– Kerestél ezzel?
– Valami keveset, megéltünk belőle.
– A főnök intézte el, hogy munkát kapjál. Ha ő nem szól, a felét sem kaptad volna.
– Kedves a főnöktől.
– Ugyan, csak időt akart hagyni neked.
– Mire?
– Hogy magadtól abbahagyd ezt a históriát. Idegesíti, hogy egy jó szakember hónapokat veszteget
egy szenteskedő rögeszmével. Dühöng is néha. „Megbecsült állása volt, szerettük, lakást kapott, ő meg
beveszi magát egy disznóólba, és egy idióta kölyök fenekét törölgeti.” Néha hallani sem akar rólad, de
aztán újra kezdi. A napokban végre döntött az ügyedben.
Behúzódom a sarokba.
– A te főnököd ne döntsön énrólam.
– Csendesebben. A tied is. Mind a mai napig fenntartotta az állásodat. Fizetés nélküli szabadságon
vagy. A főnök nem túlságosan okos, de azért helyetted is gondolkozott.
– Nem megyek vissza.
– Hova mész?
– Maradok.
– Nem maradhatsz. A gyereket holnap elvisszük, a lakásból ki kell költöznöd, majmot és
cintányért többet nem kapsz, kell a rokkantaknak. Ezt a történetet befejezted, a folytatása egyszerűen
ostobaság lenne.
– Ezt jól kigondolta a főnök.
– Szerintem is. Visszavár a szobád, az asztalod, az ügyfeleid. És visszavár a családod is. A főnök
beszélt a feleségeddel.
– Mondd, és mi történik, ha mégsem megyek?
– Jól van. Ismered a főnököt. Ez igazán furcsa lenne. Mindenki annak tartaná. A hatósági
főorvosnak az a véleménye, hogy rászorulsz egy alapos kivizsgálásra. Idegosztályon.
– Mennyi ideig tartana a kivizsgálás?
– Ez attól függ. Néhány hét, kezeléssel együtt több is lehet.
– Nyílt osztályon?
– Nem hinném, hogy a te esetedben ezt célirányosnak tartanák.
– És ha nem akarok bemenni a hivatalba, az annyit jelent, hogy még kezelésre szorulok?
– Tudod magad is, hogy idegbetegségek esetében a normális és a patologikus határa nem
állapítható meg egyértelműen.
– Tehát?
– Mint kollégád és barátod tisztelettel azt javaslom, vidd be holnap a gyereket, eredj vissza a
családodhoz, és ha kipihented magad, néhány nap múlva jelentkezz a főnöknél. Eltettük még a
névtábládat is. Mire visszajössz, rákerül ismét az ajtódra.
Kezében kalapjával, csípőficamos lábát vontatottan húzva csúszik ki vendégem a szobából, mintha
elalvó beteg mellől osonna, zsibbasztó, elnyújtott locsogás után. Hirtelen megfordul, mint aki
orvtámadástól tart, s bal kezét kabátjának ferde zsebébe süllyesztve keresztülhúzza tekintetével a
gyereket, a ládákat, majd engem, bocsánatkérően elmosolyodik, kis szikrafelhőt fúj marokra fogott,
nyálas pipájából, s még egy darabig lenyomva tartja az ajtókilincset, mint aki mondani készül valamit.
Intek neki, jól van, ugyan már, ki így, ki úgy, ostobaság az egész, de legalább elmúlik. Két szikrafelhő
közt elkeskenyedő arc, orrnyeregig ereszkedő nyúlszőr kalap, aztán csak az ajtó, a selejtes ingóságok
meg a gyerek meg én, mi is már csak holnap délelőttig.
A háztömbnyi telket tégla alakban keretező, ölesfalazatú épület, a vízszintes záródású emeleti
ablaksorok alatt lemezborításos koszorúpárkánnyal körülfuttatott egykori laktanya, az eredetileg is
szürkére festett, de a koromtól iszapszínűvé változott és csak a begipszelt lövésnyomok helyén fehér
himlőhelyes kórház bal oldali szárnyának földszintjén, az udvari sarokcsatlakozás után mintegy nyolc
lépésnyire, a lebetonozott és bástyás pártázatú téglafallal körülzárt sétálótérség mögött, az elmebeteg
férfiak két egymásba nyíló teremből és egy oldalfolyosóból álló zárt osztályától,
ahol az utca felőli ablakokat sűrű fonatú, porszakállas acéldrótsodrony borítja, s a termek mellett
húzódó folyosó ablakai a betonburkolatú, öt-hat méter széles sétálótérségre néznek, mert nyílásuk a
cölöprácson álló épület süllyedése és az udvar fokozatos feltöltődése miatt eléggé lealacsonyodott, és
mert a bástyás pártázatú belső kerítésfal szokatlanul magas, az ablakok a fal téglamintázatán és a
mögötte boltozódó platánfák felső koronáján kívül egyéb látnivalót nem kínálnak,
a zárt osztálytól, ahol termenként harmincasával tartózkodnak három hete vagy huszonöt éve,
szétfeslő, gombja vesztett, gumija szakadt pizsamáikban, nadrágjukat csípőjükhöz fogva, vagy belőle
koronként kilépve, hosszú, alacsony padokon egymás mellett szorongva és kenyeret majszolva, a
folyosó végi, kilincstelen ajtó mögött toporogva, vagy a folyosóablakok orr- és homloklenyomatoktól
zsíros üvegén át a platánfa lombtetejére kibámulva, a lecsonkított, arasznyi lábakon álló vaságyak
matracán fejüket ingatva és tarkójukat hanyatt verdesve, a ketrecágyak fenekén a háló zsinegét
markolva, vagy az ajtó mögötti szabad területen tengely- vagy keresztirányú, esetleg hurokvonalú
rituális sétájukon bolyongva az ápoltak,
a zárt osztálytól, ahol siettetni lehet az időt kártyával, ha az ápolók befogadják játszmájukba az
értelmesebb ápoltat, cigarettával, ha a hozzátartozók időnként behoznak egy-két csomagot, vagy egy
módosabb betegtárs megajándékoz egy égő csikkel, a bélhurutos agyalágyultak lemosogatásával,
hosszú körmű lábujjak morzsolgatásával, kenyérdarabkák koldulásával, tárolásával és számlálgatásával,
elkülönülő, páros vagy csoportos önkielégítéssel, papucsharapdálással, egész napos, gyönyörűséggel
teljes mosolygással, félóránkénti elaprózott vizeléssel, vihogó párnadobálással, ízeltlábúak rajzolásával,
összenyálazott fényképek dugdosásával, felforgató üzenetek rejtjelezésével, a főorvos számára egy
végül is mindig visszanyelt mondat fogalmazásával, az ablak alatt elforduló gépkocsik dörejének
megvesztegethetetlen számontartásával, látomások öklözésével, rettegő falhoz lapulással éveken át
tartó némaságban, egy időtlen sláger dallamával, legyőzhetetlenül, a nap bármely szakaszában, túl a
szótár pusztulásán, túl az örökjátszó mozi záróráján, túl a szomszédok árnyékforgalmán, az elhárított
nap és a kékre festett villanyégők légoltalmi világosságában, nagyvizitkor és a halottszállítás ünnepén,
vízcsap alatt és szájra tapasztott takaró alatt is, míg csak át nem villámlik az agyvelőn az
elektrostimulátor tízezervoltos fényrobbanása,
a zárt osztálytól, ahol befejezhetném, félek.
Hosszú nap, kísértéssel; nem ártott volna végére járnom lehetőségeimnek. Ahogy elágazó és félrevezető
nyilak mentén tébolygok a feltételes jövő úthálózatán, nem találkozhatom két ötlettelen megoldáson
– a gyorsított pusztuláson és a tudatzáródáson – kívül egyébbel, csak azzal, ami most vagyok: egy
túlhajszolt és átlagos jövedelmű, még nem koros, de már nem fiatal, a testület hatalmi és tekintélyi
rangsorának közepén elhelyezkedő, büntetlen előéletű, családos államhivatalnok képzelődéseivel, egy
emberekkel bajlódó, tehát mérték és valóság, jogelv és társadalom, követelmény és emberi adottság
között egyensúlyozó, azokról, akiket ellenőriz és azokról, akik őt ellenőrzik, egyaránt megfeledkezni
vágyó államhivatalnok felemásan kipróbált, rendezetlenül szétfutó, unalomig leltározott készségeivel.
A korlátozott előrelátás adományától, a személyes valószínűségszámítás elnyújtott képsoraitól,
egy valótlan kalandtól kilúgozva, s egy elmegyönge kisfiú álmát vigyázva az ingyenesen elkapart
szülők párájától még fülledt ágyon – egy árnyalattal pontosabban látom korlátaimat. Maradnom kell
veszteg, félelemből és némi hatalomból összefűzött szerepemben, reggelenként néhány perccel a
csengetés előtt aláírva a jelenléti ívet, az asztalomra ömlesztett ügyiratokat határidőn belül a hatályos
jogszabályok sérelme nélkül földolgozva, rúgkapáló, szökött kamaszokat vonszolva a hivatali kocsihoz,
kocsmák benyílóiból vendégleső borzas anyákat kihalászva, ordas vagányokra ráripakodva, mikor
asztalom fölött tetovált mellükön feltépik az inget, és hézagos fogsorukat vicsorgatják, folyosóra nyíló
ablakomat ingerülten elfüggönyözve az órák óta várakozó ügyfelek bekandikáló arca előtt, aktáimat
értelmetlen kerülő utakon járatva, csakhogy hátralékom apadjon, jogos, de teljesíthetetlen kérelmeket
kertelő indokolással elutasítva, gyámoltalan öregeket hatáskörömön kívül eső óhajaikkal elhessegetve,
följegyzéseimet és utasításaimat csak a szolgálati út csatornáin átbocsátva, magántermészetű
elfoglaltságaimat önkéntesen meghosszabbított munkaidőmből kiiktatva, az ügyekhez fűződő,
változékony indulataimat félreparancsolva, minden reggel borotválkozva és tiszta inget váltva,
munkatársaimat névnapjukon csoportosan felköszöntve, feletteseimnek írott beszámolóimban
tényközlést és elhallgatást célirányosan vegyítve, agyamon átmosódó okfejtéseiket időnként mormogó
igennel helyben hagyva, értekezleteken csak a sarokban és lehetőleg eltakart szemmel szunyókálva,
összecsapva tenyeremet, amikor a többiek is ezt teszik, és a szónok izzadtan leül, mosolygósan lépve
az emelvény elé, hogy átvegyem a kitüntető kézfogást s az aranydíszes oklevelet a hozzá tartozó
pénzjutalommal, amiből végre meglesz a nagyobbik gyerek kabátja, telefonbeszélgetéseim során arra
is gondolva, hogy a központban ülő vak öregember bekapcsolja a magnetofont, számon tartva, hogy
kinek emelték a fizetését, kinek felejtenek el visszaköszönni főnökeim, ki jelentkezett önként fegyveres
vagy légvédelmi szolgálatra, ki őrzi nemzeti ünnepeken a hivatal épületét, kit hív meg vadászni az
elnök, és kire bízza a titkos ügyiratok kezelését, továbbá valamelyes figyelmet fordítva a szokványos
hivatali kivételezések és sértődések, titkok és besúgások, szövetkezések és árulások, összefekvések és
szakítások apróhíreire, be kell ásnom magam az íróasztalom mögé.
Figyelem ezt a tiszteletre méltó államhivatalnokot, igyekszik elmozdulni a helyéről. Értésére
kellene adnom, ne ágaskodjék, nem lesz belőle szent, jobbfajta pojáca sem, befészkelheti magát valami
üregbe, amíg utána nem nyúlnak. Ha semmiképpen sem nyugodhat, szót is emelhet ügyfeleiért: olyan
termekben, ahol egyszerre sokan unatkoznak, a hallgatóság figyelmét tíz-tizenöt percen át olykor ő is
igénybe veheti. De ízlésesebb, ha ezt sem teszi. Meg kellene magyaráznom neki, hogy tíz év múltán
legjobb, ha csendben elvégzi beidegzett műveleteit, viseli otthonos szégyeneit, meghozza kellemes
vagy kellemetlen határozatait, ha kellőképpen tétovázva áldoz csak fel egyet két egymást keresztező
érdek közül, ha a hazug mentségek sima forgalmában olykor alattomos kis torlódásokat okoz, s ha így,
gyanakvó készenlétben, végigbotladozva évein, igyekszik megszelídíteni önmagában a hatalmat, amíg
kora és szellemi hanyatlása miatt elöljárói el nem választják attól, veszteségét szerény nyugdíjjal
mérsékelve.
Fizetővendéggel oldalán befordul a térre a harmadik szoba bérlője, F. Anna pincérnő. Hat hétre el fogja
vállalni a gyereket. Gyanútlanul közeledik, nem sejti, hogy meg fogom változtatni az életét, mert a
magamét nem tudom. Tíz éve ügyfelem, életemből talán egy hónapot is adtam neki, most visszaadja.
Csupán hálából nem gondozná hat héten át a gyereket, még akkor sem, ha kieső jövedelmét közpénzből
pótolom. Talán érdekből megteszi. Üzletet kötünk, cserébe megszerzem neki Banduláék megürülő
szobáját. De ahhoz, hogy kiutalják, vissza kell adnom gyermekét, amit egyébként örömmel teszek,
olcsóbb, ha ő neveli, mintha az állam. Csakhogy a gyerek mellé általában apa kell, mivel tehát lakása
meglesz, férjhez adom egy jóravaló özvegyemberhez. Férjes, gyermekes anyának viszont illik
abbahagynia az üzletszerű titkos kéjelgést. F. Anna tehát példás feleség lesz, bár ehhez, azt hiszem, e
pillanatban csekély kedvet érez. És ha az érdek kudarcot vall, megteszi a magáét a félelem. F. Anna
gyermekéért nagy összeggel tartozik az államnak, keresetét letilthatom, büntetendő életmódját szóba
hozhatom. Kedvező és erkölcsös ajánlatomat, biztosan tudom, el fogja fogadni. Fizetővendéggel az
oldalán még gyanútlanul nevetgél a kapuban, sajnálom hogy ettől a szereptől, amelyben megállta a
sarat, hamarosan el kell válnia. Tulajdonképpen minden olyan egyszerű.
Elég gyakran eszembe jutsz, Anna, egyike vagy legrégibb ügyfeleimnek. Tíz éve bosszantjuk
egymást, és most már egyben-másban hasonlítunk. Annyi idegen életen áthaladtunk, te is, én is, te a
szükségesnél valamivel engedékenyebben, én valamivel követelőzőbben. Asztalommal szemben lassú
nyolcasokat rajzoltál két gyerekes melled köré, miközben nagynénéd előadta elárvulásod történetét.
Mikor odáig ért, hogy verte agyon féltékenységében apád egy kerítésléccel anyádat faluszéli
házatokban, megjegyezted: „Édesanya nagyon szép volt. Örült, hogy a tanító úr szereti. De édesapa,
tetszik tudni, nehézfejű ember volt, és sokat ivott, mint a többi bányász. Fejébe vette odalenn a
vágatban, hogy ő már nem kell édesanyának, mert fekete a körme, és a szénportól sárga a szeme.”
Akkor néztem meg lejtős szemed, vese alakú szádat és hegyes füledet. Bár örökbe adtalak
nagynénédnek, sejtettem, hogy lesz még veled dolgom.
Két év múlva ismét előttem ültél, lefeszített csüdödet vizsgálgatva, miközben nagynénéd a
bűneidet sorolta: esténként elcsavarogsz, az utcán ránevetsz a férfiakra, feneked billegeted, egy
ismeretlentől karperecet kaptál. „A húgom vére, az ő szerencsétlen vére”, tette hozzá összegezésül.
Kezdettől furcsa voltál, fogad csikorgattad, sikoltoztál álmodban, és hirtelen dührohamodban fejes
vonalzóval homlokon verted nagybátyádat.
Másnap idegorvoshoz vittelek, szagra mentem, mint a rendőrkutya; evipános bódulatban kiadtad
nagybátyádat. „Te kis vadóc”, mondta, amikor egyedül maradtatok. Ölébe húzott, combod közé
csúsztatta kezét, ujjheggyel kapargatta, amíg lúdbőrös nem lettél, és tarkódra lehelve mondta:
„Elviszlek az Angol parkba, és egész délután a hullámvasúton ülhetsz, ha megharaphatom a feneked.”
Miközben hasra fekve hagytad, a szemközti tükörben nézted, hogy lapul szét az orra, és hogy húzódik
fel az ínyéig az ajka. Megértetted, hogy már túl vagy a hullámvasúton. „Adjon egy ötvenest, és
mindenütt harapdálhat. Ha nem ad, szólok anyának”, mondtad. Nagybátyád fizetett, mindenütt
harapdált, te pedig vettél egy üveggyöngy nyakéket. „Szép kis dög”, mondta az öreg ideggyógyász,
mielőtt felébredtél, „finom kis dög, ötven az semmi érte, első osztályú, védett kurva lesz.” Biztos?
kérdeztem. „Ha meg nem csúnyul. Mert akkor csak másod- vagy harmadosztályú lesz, és begyűjtik, ha
nem vigyáz.” Nem akartam, hogy igaza legyen, de igaza lett, bár valóban megcsúnyultál egy kicsit. A
szülei halála, mondtam enyhítőleg, nagyon megviselhette. Akkor az öreg elmondatta veled apád halálát.
Higgadtan, részletezve mondtad el, mintha nagybátyádról lett volna szó. Miután megölte anyádat,
te pedig a kiáltozásra előkerültél a kertből, és megláttad földön fekvő anyádat bezúzott halántékán két
keskeny vérfolyóval, elindultál apád után, mint aki már semmit sem tehet. Sietett az üres országúton,
megpróbált elzavarni, mikor észrevett, de te mentél utána. Lekanyarodott az országútról, göröngyöket
dobált feléd, és a halastó felé vette útját. A parton meg sem állt, gázolt a közepére. Aszályos volt a nyár,
megapasztotta a vizet, apádnak csak hónaljáig ért. Ott állt az elnyugvó tóban, feje kimeredt belőle,
forgolódott. Aztán észrevett téged, és kifelé indult. Hínártól tüskésen nőtt ki a vízből, lábán vastagon
állt az iszap. A parton odadobott neked egy papírcsomót, vizes százasokat. Összeszedted, és futottál
utána, mert már ő is rohant, csatakosan a marhalegelőn, a vasúti töltés, egy közelgő tehervonat felé.
Néhány lépéssel sikerült megelőznie a mozdonyt. Nekifutásból dobta tarkóját a kerekek alá, mintha
bukfencet akart volna vetni. Fej nélkül csúszott vissza a töltés oldalán. Megérintetted, de gyorsan el
is engedted, még rúgott egyet. „Addig minden jó volt, aztán egy délután ez lett. Nem hülyeség? Engem
is megöl majd a férjem, a férfiak szeretni fognak.”
Nagybátyádat letartóztatták, téged az átmeneti gyermekotthonba, onnan pedig – mert éjszakánként
olykor bevizeltél – gyógypedagógiai intézetbe vittek. Egy délelőtt meglátogattalak az ódon
szegényházból átalakított intézetben. Nyakig gombolt, sötétkék köpenyedben ültél előttem. Jó dolgod
van, hajtogattad a nevelőnő előtt. Amikor cukrászdába vittelek, elmesélted, hogy a rosszul fűtött, köves
padlójú hálóteremben, az éjszakánként kétszer is felhangzó csengőszóra, huszonnyolc kába társaddal
odabotorkálsz a középen sorba rakott vödrökhöz; reggel mégis lucskos derékaljon ébredsz. A kicsik
szeretnek, írni tanítod őket, a karod csókolgatják, de az egyik múltkor a fenekedbe döfte a tollhegyét.
Most is látszik a helye, mondtad. „Elegem van a bepisilésből, a pofonokból meg abból, hogy a fiúk
mindig beszorítanak a padlásra, és verekedni kell. Nem szeretem a hülyéket. Két lány múltkor
meztelenül a tetőn át megszökött, csak egy pokrócot csavartak magukra. Még aznap éjjel visszahozták
őket. Ha én elmennék, engem nem kapnának el.” Megkérdezted, van-e feleségem, mert szívesed
hozzám költöznél, és leszoknál az ágyba vizelésről. Akkoriban született a fiam. Kár, hogy nős,
mondtad, elkérted a feleségem képét, jóváhagyóan nézted, és szó nélkül visszaadtad. „Most fusson
utánam”, mondtad, és eliramodtál egy mellékutcában. Vártam, hogy visszajössz, de egyenletesen
futottál. Nem tudom, melyikünk volt csapzottabb, mikor utolértelek. Egy öregasszony biztatott, verjelek
pofon, gyerek az apjából ne csináljon bolondot. „Én várok gyereket tőle”, vetetted oda az
öregasszonynak, és a karod nyújtottad. Visszamenet megkérdezted: „Ha elszököm, megkeres?” „Vagy
én, vagy más, de megkeresünk”, mondtam.
Tizenöt éves voltál, amikor egy távoli cigánytelepre kellett elmennem érted. A férjem, mutattál
egy kölyökre. Az megkérdezte, nem félek-e, hogy kiszúrja a szemem. De már az ajtóban elsírta magát,
és könyörgött, hogy ne vigyelek el. Föltűnt, bár nem lepődtem meg rajta, hogy el sem búcsúztál tőle.
Aztán megint egy intézet, lopás, javítóintézet. Majd egy tengerésztiszt, akivel átheverésztél egy telet.
Amikor meglátogattalak nála, kótyagos voltál a dologtalanságtól, a whiskytől meg talán a tengerész
délszaki történeteitől. Békén hagytalak, szerencsésebb megoldás hiányában. Eljött azonban az április,
vele a hajósidény, s a tengerész, mielőtt vízre szállt volna, bánatosan kirúgott, hogy lelakatolhassa
közel-keleti bazáráruval telezsúfolt lakását.
A történteket levélben írtad meg, kis rajzokat mellékeltél hozzá; az elhajózó tengerész után
ábrázoltad a csokornyakkendős, kiöregedett bűvészt is, akinek mindenestársa lettél, és a kiselejtezett,
féltonnás tehertaxit, amelyen együtt jártátok a vidéket. A levél szegélyén rajta voltak kellékeid, a rojtos
cilinder, a kifúrt tojás, a vedlő nyúl, a kártyacsomag, a három csontgolyó és a varázspálca, melyeket
falusi kultúrházak dobogóján a mester reumás kezébe adogatsz. Ha nem sikerült a mutatvány, fejre
álltál, cigánykerekeztél, a combod mutogattad, és egy régi bordélyházról énekeltél, hogy a gyér számú,
de igényes közönséget megnevettesd. Együtt aludtatok a nyirkos parasztágyakon, de te néha később
érkeztél haza, ha a falu vezérkara társad nélkül fácán- vagy őzvacsorára hívott meg a fogadóval
összeépült vendéglő csak általuk használt, mozaikfalas, pálinkaszagú vadásztermébe. „Amikor
hazamegyek”, írtad, „az öregem mindig sír, fejét a párna alá dugva. De a pénzt elkönyörgi tőlem, hogy
kifizethesse a benzint és a legközelebbi terembért.” Ősz derekán a közönség már rosszallotta, hogy
áldott állapotban cigánykerekezel, te pedig megírtad, hogy nem tudod, ki a gyerek apja. Ez a kérdés,
mikor a szerelemtől kimerülő bűvész egy éjszaka hirtelen oldalra ejtette fejét, és habzó nyelvét kiöltve
hörögni kezdett, a születendő gyerek jövője szempontjából közömbössé vált. A köhögő teherkocsin
beszállítottad az öreget a járási kórházba, s mert nem volt kedved kivárni, hogy összeszedi magát, vagy
béna marad-e, kocsit, nyulat, cilindert, mindent otthagyva a kórházkapu előtt, vonatra ültél, és
beállítottál hozzám; találjak ki valamit. Nagykorú voltál már, utadra eresztelek, ha domború hasad nem
tett volna megint ügyfelemmé. Akkor szereztem neked mostani szobádat. Fiadat, amikor megszülted,
állami gondozásba vettem, képzelt apjának foglalkozásául kérésedre azt írtam: egyetemi tanár.
Ez az ötödik vendéglő, ahova beajánlottalak. Tudtam, fogva tartanak a hordót utánzó székek, a
gödrükben égő, szakállas gyertyák, a fólia közt, vörös fényben puhuló májszeletek, a hamis gerendafal;
s azt is sejtettem, hogy záróra után a muskotálytól elnehezülve megállsz, ha egy vendég megvár az
utcasarkon, és belékarolsz.
Én csak szállást akartam szerezni neked, véletlen adta, hogy ide sikerült. Furcsa volt elgondolnom
téged Bandulával egy fedél alatt. Kis bogyószemében a megköpdösött szabadság, valami rémült szigor
és a te két nagy melled két marokkal összeborítva. Te meg, ahogy őt, éppen őt, talán a szorult agyú
gyerek, talán az előszobán átmosódó feleség, de talán leginkább harapós alázata miatt szűkölni hagyod
az ajtód előtt, s inkább oldalba rúgod, semhogy azt mondanád, menj el a fürdőbe, aztán beengedlek.
Egyszer elmondta nekem, hogy leskelődik a kulcslyukon, mikor szeretkezel. Te is elmondtad, harag
nélkül, hogy mindannyiszor hallod fújtatását. Beengedhetted volna egyszer. Estében az öngyilkos néha
egy vékony ágon is fönnakad.
A nyitott ajtóban, lámpafényben állva fogadom Annát. Nagy fülű, kopasz vendég röhög a háta mögött.
Egy-egy hosszú nyakú palackot tart a hóna alatt, az egyiket rám fogja, és azt mondja: „Bumm. Ha
befizet, maga is jöhet, fele-fele testvériesen.” Anna se szól, én se; elmagyarázza, hogyan osztozhatnánk,
ki hol kezdhetné, emberek vagyunk. Benyomul, széles tenyerét a gyerek fejére teszi, és elmondja, hogy
egyszer télen két lányt vitt ki a ligetbe, az egyiket csak azért, hogy alattuk feküdjön a havon. Tenyerével
a palack fenekét ütögetve kiröpíti a dugót. Anna elküldi, nem akar menni, de megkapja egy barátnő
címét, ajánló sorokkal. Igen, vörös, nagy feneke van, és keskeny dereka. Kevesebbet kér, a szomszéd
utcában lakik, csinálhatják hármasban is. A bor? Megkapja a kibontott üveg árát. Idead egy névjegyet,
menjek el vele egyszer ötórai teára, ott lehet jó fogást csinálni. Őt mindenki szereti a vidámsága miatt.
A megmaradt palackot rám fogja: „Bumm”, fekete szalagos szalmakalapját fülére ejti, röhög, és eltűnik
a folyosón.
Elmondom Annának, mit akarok; iszik, nem felel, azt mondja, maradjak nála vacsorára.
Megigazítja a gyerek ágyát, betakarja. „Már azt gondoltam, kilépek az állásomból, és ideköltözöm a
gyerekhez, hogy gondoskodhassam róla, amikor eszembe jutott ez az ajánlat”, mondom. Örül neki, de
nem érti, miért kellene kilépnem? Én dolgozzam csak, ő meg ellátja a gyereket, hazahozza a magáét
is, együtt élünk négyen. „Látod”, mondom, „ostoba voltam. Ezt is túlbonyolítottam.” És a családom? El
akarok jönni hazulról? „Nem, magamtól nem jöttem volna el.” Akkor ne is jöjjek, csak ma éjszaka
maradjak itt; a gyereket ő ellátja, amíg helyet nem kap az intézetben. Várnak otthon, mondom, inkább
hazamegyek. „Ma éjjelre mindenképpen magammal vittem volna, de ha így áll a dolog, itt hagyom.”
Ahogy gondolom, mondja, de ezt a kis bort még megihatnánk az ő szobájában. Az ágyán medvebőr,
arra ültet, vékony szegélyű talpas pohárba tölt, és azt mondja: megérdemelnénk mind a ketten, hogy
lefeküdjünk. „Megérdemelnénk”, mondom, de ha eddig nem került rá sor, ne tegyük talán most sem;
nem kell összekeverni a dolgokat. Kigombolja a ruháját, hozzám simul. Megharapnám, de nem
mozdulok, csak szokásból tenném. A hajamba markol, kinyitom a szemem, begombolkozik. „Tudna
szeretni?” Bólintok. „De nem akar?” Nemet intek. „Majd legközelebb”, mondja, megsimogatom. „De
a gyereket”, kérem, „enélkül is vállald néhány hétre.” „Mondtam már, hogy vállalom; ingyen, nekem
ne fizessen érte.” Azt mondja, megsiratta Bandulát. Maradt egy fénykép róla, kiteszi a falra, jó ember
volt. Felállok a medvebőrről. „Te is jó vagy”, mondom. „Kurva vagyok.” „Ugyan, ennek semmi
értelme, más is az.” Még innék a borból, de fogom a táskám, kilépek az ajtón. A gyerek odabenn alszik,
van, aki vigyázzon rá.
A kiürült téren minden más zörejtől elkülöníti magát a késő esti járókelők lépteinek koppanása. A
moziból kitódultak az utolsó előadás nézői, s a mulatságos vígjáték után kiszáradva és szótlanul
szétrajzottak a térről nyíló nyolc mellékutcában. A higanygőzlámpák lecsapott, tejfehér fényében
égetett mázas téglabástyáival, üvegkupoláival, lelakatolt vaskapuival megemelkedik a piac keretes
épülete. Átmegyek az úttesten, elhúzok az egymásra tornyozott ládák, a spárgával összecsomózott
kosarak, a téglával rögzített ponyvák, nylonlepedőkkel betakart cékla- és karalábéhalmok mellett,
kikerülöm a ládákon, zsákokon szendergő kofákat (térdüket felhúzva, arcukat szemben egymás mellett
fektetve, alig azonosíthatóan rövid csomagok, nem úgy, mint a hanyatt fekvő, térdüket szemérmetlenül
széttáró hordárok a tolókocsikon), a leleplezés derűjével nézem a bazáráruk nappal oly virágzó bódéit,
deszkák, póznák, vasállványok, padok, kecskelábak gyatra alkatrészeire szétszerelve hevernek
összeláncoltan a négykerekű tolókocsikon, keresztülnyomulok a lécketrecekben alvó tyúkok s az
elfonnyadt káposzta támadó szagán, átlépem a négyzetes körútját rovó éjjeliőr ingó árnyékát, magam
mögött hagyom az összehordott, szétosztályozott, külön raktárakban, pincékben és alagutakban tárolt,
erjedő, lágyuló, szagos nedveket eresztő táplálék szegfűvel, magnóliával és fehér halotti koszorúval
búcsúzó, ünnepélyes sorfalát, hátat fordítok az ütemes fogyasztás, a lüktető feltöltődés és kiürülés
holdfényben ázó arénájának, és a térről szétágazó utcák nyolc lehetősége közül egyet szabadon
kiválasztok. Az utca torkolatában, talán a fáradtságtól, egy pillanatra megszédülök, ácskapoccsal
egymáshoz erősített fenyőgerendák rakásának támaszkodom a járda szélén, s a tér szemközti oldalán
még megkeresek egy kivilágított ablakot az emlékezetem szerint növénydíszes párkányzat alatt, fényes
hasadékát nyúlánk nőalak felezi, meghajtom a fejem, s odébb csúsztatom tekintetemet egy sötét
ablakra, amely mögött ezen a békebeli estén egy hülye kisfiú kezébe fogódzva titokban megpróbáltam
átállni a szembenálló csoporthoz.
Az este megadja magát az éjszakának, az utca a hazatérés órájának. A délutáni műszak elereszti a
fodrászlányokat, a kávéfőzőnőket, a pénztáros- és takarító-, a tekercselő- és bútorfényező-, a
kémcsőfúvó- és gépkönyvelő-, a jelmezvarró- és jegyszedő-, a kristálycukor-csomagoló- és
mosogatónőket. Kopognak vasalt sarkukon, csattognak térdig pántos saruban, rugóznak puha
bocskorban, rázökkennek magas szárú fűzőscipőikre, s nyomukba erednek gumitalpakon, zsebrádióval
és összegyűrt moziműsorral, mogorván és elszántan, a lakatosok és tetőfedők, anyagraktárosok és
darukezelők, úthenger- és italboltvezetők, tűzifalehordók és kocsimosók, előresietnek, hátranéznek,
várakoznak, érdektelen kirakatok előtt toporognak, lemaradnak és nekilódulnak, egyik járdától a
másikig, egyik mellékutcától a másikig sodródnak, rágyújtanak és továbbiramodnak, mennek öt
lépésnyi távolságban, tulajdonjogukat a többieknek jelezve, mennek a perecet rágcsáló, kirakatot néző,
hajukat igazgató, dúdolgató, fonott hálóban kenyeret, felvágottat és hajmosószert cipelő, fáradt arcú
és rosszul kifestett nők után, vastag és vékony, szőrös és csupasz lábikrák után, figyelik a
fehérneműszegélyek kidomborodását tapadó szoknyákon és pulóvereken át, íves, hosszú hátakon és
rövid, húsos hátakon, száraz, könnyű combokon és visszeres, laza combokon, majd hirtelen
felzárkóznak, ha körülöttük szabad tér nyílik, valamit mondanak, és már egyvonalban haladnak tovább,
vagy néhány mondat után oldalt kanyarodnak, körülkémlelnek, réveteg gőggel irányt változtatnak, s
már menetelnek egy másik alak után, bal kezüket nadrágzsebükbe gyűrve, lemerevedett arcukon az
eredménytelen kóválygás üledékével, valami gyors és sikeres megoldás egyre zsugorodóbb reményével,
készen már mindennek az elfogadására, mert vége a napnak, és még nem történt semmi, mert minden
lehetséges történés közül, már csak ez az egyetlen, amiben meg lehet kapaszkodni, mennek irtózva a
kapuzárás közeledő percétől, az izzadt albérleti éjszakától, egy túlontúl ismerős láb nyirkos érintésétől,
mennek a kicsúszó gombok, a szétváló kapcsok, a két előretartott karon lecsúszó melltartó, a térd alá
göngyölődő harisnyák, a gyerekfej nagyságú emlők, a kamaszlegendákkal kárpitozott far, a fullasztó
nyakgödör, mennek egy megkülönböztethetetlen ágyék kettéolvadó ajkai felé, mennek egy mindent
elfelhőző nászéjszaka, a hús, a bőr, a szőr tüdőig-torkig érő torlódása, mennek egy égető, szobrászi
pillanatkép felé, mennek egy betonozott mosókonyha, egy hátsó udvari szükséglakás, egy áporodott
alkóv, egy bádogredőnnyel elsötétített üzlethelyiség, egy visszhangos pincelejárat, egy olajos hordókkal
körülrakott gödör, két összeillesztett kútgyűrű felé, mennek, amíg sajgó talpuk, szúró gerincük egy
névtelen útkereszteződésnél hírül nem adja, hogy már csak aludni lenne jó.
Krisztus csavarja égre a szemét, rózsás arcú, cseresznyeszájú megváltó egy képkeretező kirakatában,
selymesszőke, ondolált haján erdőnyi tüskével, és a három elmaradhatatlan mackó ott játszik alatta a
megdőlt fenyőtörzsön, feldarabolt arcom is belép egy aranyrámás, levéldíszekkel telecsiszolt, koporsó
alaprajzú tükörbe, fekete patak lopakodik át a zúzmarás erdőn egy baracklekvárszínű hajnalon, és
körös-körül cilinderes, frakkos, csokornyakkendős kutyák ácsorognak lovaglókorbáccsal kezükben és
szemüveggel az orrukon, menyasszonyi fátylas oroszlán negédeskedik csepp gázlámpa alatt, kis,
aranysüveges robotember szaxofonozik űrhajója mellett, és itt van a romolhatatlan születésnapi torta
is, tetején sapkás nyúlfej, táncoló kacsa és álcukordísszel pingált köszöntő versike, felpumpált arcú
slágerénekesek, középcsatárok és világsztárok és több emeletes koponyájával, öklömnyi
járomcsontjaival a stilizált Lenin. Nem tudom levenni a szemem a bazári hadfölszerelésről, a
távirányítható piros csöngettyűs tankról, a villogni és kerepelni tudó géppisztolyról, a nyolckerekű
teherautócskára szerelt taktikai gumirakétáról, a kis, sárga plasztikkatonákról, amint épp
kézigránátjukat készülnek elhajítani, vagy ódivatú szuronyos puskával hasba szúrnak egy sötétkék
plasztikkatonát. Az újrafelismerés ámulatával nézem révületünk és földi bájunk, ünnepi perceink és
sóvárgásunk, mindentudásunk és harci lázunk jelvényeit, és miközben műfogsorkészítők és
foltozószabók, sérvkötőárusok és töltőtolljavítók, lábápolók és gázszerelők, parókakészítők és
szőrmepapucsárusok, művirágtermelők és lúdtalpbetétárusok, sírkőfaragók és jelmezkölcsönzők kis
műhelyei, boltjai mellett visz el az utam, kiegészítem a teljesedő látomást a lámpafényes, földszinti
ablakok jóvoltából a félmeztelen Máriával, kívülhordott szívének kis tűzcsóváival, egy fölemelt lábú,
csipkeszoknyás, kárminbugyis kánkántáncosnővel a szekrény tetején két meggybefőtt között, egy üvegfüggőcskékkel teleaggatott álvelencei csillár hat karján hat érintetlenül lógó, mézszínű légyfogó
tekerccsel s alattuk egy hófehér hajkoronával, egy zöldesen derengő akváriumhoz támasztott, bőrözött
végű mankóval, kinagyított családi csoportképpel (a földön törökülésben a gyerekek, a székeken
egyenes derékkal a nagyszülők, mögöttük kalaposan vagy hajadonfőtt állva a szülők, a folytonosság
oszlopai), egy elmocskolódott fallal, amelyen egymás mellett sorakoznak a rajzszöggel felerősített
gyásztáviratok és a tulipános ingaórával, melynek nemzeti színű faköpenyéből kivonult, de visszatérni
már nem tudott a felemelt lábú, kék csákós huszár. Így, cukrászbarokk játszadozásban az ordas
anyaggal, magunkhoz édesgetve a lakatlan jövőt, a megszállatlan síkokat, egy paradicsomi állatkert
csacsogó ábráival megengesztelve falainkat, ezeket a mészkukacos, de bennünket túlélő, köznapi
szégyenektől, selejtes álmoktól és lőtt sebektől ragadós falakat, férfimaggal és paranoiás üdvösséggel
nemző apáink üres szemű maszkja alatt talán csakugyan élhetőbb az élet. Alig kifejtve magam e
látomásból, melynek egyik csücskébe magam is odaillek, baktatok tovább a térről nyíló nyolc egyforma
utca valamelyikén az irgalmatlan és testvéri megértéstől, mit mondjak, szívósan.
Lassan, felhívóan, utas nélküli taxi halad el a járda mellett, nem állítja meg senki sem. Visszatartom
a lélegzetemet az állatkísérleti intézet vasrácsos ablakai előtt, amíg átmegyek az összevagdalt, elkábított
patkányok szagán. Cipőtalpam mészporos nyomát kémlelem, követhetnének. Nem érintene
kellemetlenül, ha most egy ingerült erkölcsbíró ujjal rám mutatna, és felszólítana, adjak számot viselt
dolgaimról. Magyarázkodásom közben leélhetné hátralevő éveit, végül megbízhatna valaki mást a
kihallgatással, s azt is elfárasztanám.
Szűk, sárga bádogfülkében sovány váltókezelőnő ül, vasbottal térde között, zsebtükrébe nézve
ráncosodó száját festi. Meg kellene nyugtatni, előnyös neki ez a szín, de csak helyeslően bólintok felé;
rám tekint, aztán csodálkozóan ismét a tükréhez fordul. Az Élő Isten Gyülekezeté-nek lelakatolt pincelejárata előtt két kisfiú vasrúddal vív, egyikük toppant, és azt mondja:
végkimerülésig. A másik zihál, elejti a rudat, és felemeli kezét a szürke vasajtó előtt. Kellemetlen
vakarcsok. Ha akarom, ha nem, övék a munkaidőm; olykor még szeretem is őket, sok mindent
megteszek értük, de az ujjamat sem mozdítom meg a jövőjükért. Nem akarom, hogy kedvenc
rögeszméimhez hasonlítsanak. Nem tartozunk egymásnak, megteszem a magamét,
a többi az ő dolguk. Kapcsolatunkhoz elegendő a megértés, a jóindulat már ráadás.
Egy bőrzekés fiú oldalról lefog egy lányt, hátradönti homlokát, barátja most megcsókolhatja. Két
apró termetű hindu megy el mellettük, rosszallóan néznek vissza, a lány csók közben elneveti magát.
Kivilágított pincelakásban, egymás mellé tolt ágyakon három fiatal cigány kuporog törökülésben.
Előttük egy szabad sarokban a próbakisasszonyok testtartásában hosszú nyakú, fiatal nő jár fel-alá
csipkés, fehér ruhában. A fiatalemberek bólintanak, egy barna kéz elhúzza a függönyt.
Az útkereszteződés fölött szerkezetes, csillogó vonaldíszek, villamosok felső vezetékeinek
egymáson keresztülfutó párhuzamosai. Az elhaladó villamos szikraesője előhív egy múlt századi
tűzfalat, világító udvarok barázdáitól, rejtelmes hasítékoktól megtört tűzfalat, s rajta az ipari
égéstermékek, a történelmi sérülések, hosszú fagyok és esőzések elfeketült nyomait. Régen, elég régen
már, fiatal lány állt ennél a falnál. Távolabb, a szemközti oldalon, egy kapualjban rejtőzve várta az apja,
de a lány már halott volt. A testén áthatoló golyók odaragasztották égett kabátját a vakolathoz. Mikor
apja odamerészkedett, és eltépte a faltól, a lány vértől fekete kabátjával rádőlt. Az apa egy darabig
tartotta, aztán lefektette a járdára. A fal mögött a magas mennyezetű szobákat néha színültig betölti az
emléktelen jelenidő. Egy kivilágított szobában két hálóinges kislány dobál egy tarka strandlabdát.
Vergődve úszik a labda az egyik ablak fényességéből a másikéba, a tearózsás csendélettől a halas
csendéletig.
A végállomáson idősebb férfi idősebb nőt segít fel az autóbuszra, ő maga nem száll fel. A nő a
hátsó peronon az ablakhoz áll, mosolyog, mint akit neve napján váratlanul felköszöntenek. A férfi
vastag szemüvegén át nézi, s mikor elindul az autóbusz, integet. Az idősebb nő már csak két halvány
fényű ablak, de ő még mindig magasban tartja a kezét. Ellenkező irányból másik autóbusz érkezik.
Mikor már minden utas leszállt, a kalauznő kilép a pénzesfiókja mögül, feltérdel az elülső ülésre,
félretolja a vezetőfülkébe nyíló üvegablakot, előrehajol, és belecsókol a cigarettázó sofőr fülébe.
Se vezér, se pap, se hivő nem lehetnék, a testvériség égi és történelmi ürügyeivel nem tudok mit
kezdeni, de most, hogy túladtam a kis Bandulán, és még nem érkeztem el a családomig, a városnyi
senkiföldjének ezen az ösvényén, a drótráccsal eltakart, üres pinceablakok, a védőburkolat alól
kiszögellő kábelek, a kegyeletsértő rajzokkal összekrétázott márványtáblák, a vedlő, hámló, az
építőművészet minden történelmi hulladékával összehabarcsolt, megkülönböztethetetlen homlokzatok
között biztosan tudom, hogy a kiválasztott másik ember az, aki éppen szembejön, az, aki mellett
elmegyek. Nem lehet most már ismeretlen, ha nem is tudom nevén szólítani. Veszendő figyelemmel
nézem, s mert észreveszem, elvisz magával. Igénytelen túlvilágaim között járkálok, van, amelyikbe
csak annyi időre halok át, ameddig tüzet adok neki, vagy az arcába nézek, van, amelyikbe
hosszasabban.
A rombusz alakú tér gesztenyefái alatt négyesével ülnek a padokon az öregasszonyok. Némelyik
horgol, vagy könyvet olvas az utcai lámpák fényében, legtöbben azonban hallgatnak. Könyökükkel
érzik a társaságot, és nem pazarolják otthon az áramot. Ahogy elmegyek az egyik pad mögött, négy
apró, sárgásfehér mozdulatlan kontyot látok. Ölükben ódon kézitáska, fényes kampójú sétabot,
kibontott levélboríték. Semleges aggodalommal nézik az előttük elhaladókat, a többség elfordítja róluk
a szemét. Eszembe jut a három sorvadt agyú öregasszony: nem tudtak beszélni, enni, árnyékszékre
menni, már semmiféle ingerre nem válaszoltak, csak egymást nézték, örökké mosolyogva, éveken át
az ágyukon.
A tér egyik padján, a lámpa alatt lovaglóülésben két kisfiú sakkozik. Mellettük, kisebb
téglarakáson a sakkóra, igen rövid szünetekkel, néha szinte egybeérő csattanással ütik le a föléjük eső
gombot. Férfiak állnak körülöttük, keresztbe font karral, állukat simogatva, törékeny csendben.
Kisvártatva az egyik fiú azt mondja: „Hát igen.” A másik fiú dobozba söpri a bábukat, hóna alá veszi
a sakkórát, kezet fognak, és elindulnak ellenkező irányba. A nézők kis ideig még forgatják utánuk a
fejüket, jobbra-balra, jobbra-balra, mint a pingpongmérkőzésen.
Inni kellene még valamit. Puha hátú öregasszony támaszkodik az egyik kocsma leeresztett
rácsának, a másik kocsma még nyitva van. Zümmögő kvarcfénnyel, húspogácsával, manduláskiflivel
és alumíniumráccsal, sült hallal és törhetetlen üveggel, sajtos tekerccsel és oldaltükörrel még üzemel
a kétkirakatos hűtőszekrény, ez a kórházkék kereskedelmi bálvány, szemben a lengőajtóval, amelyet
két barnáspiros rokkant őriz a vámtisztek kikerülhetetlen otthonosságával, mankójukat keresztbe
fektetve a küszöbön. Nem fizetek nekik egy kortyot sem. Poharammal megállok a vak zongorahangoló
mellett, fehér arcát ingatja, barátjának panaszkodik: „Gondom van, bajom van, sok-sok gondom.
Nemcsak te vagy a földön. Jusson eszedbe néha.” Átölelik egymást, azután dulakodnak. „Ha
becsületbeli ügye van az uraknak, engem hagyjanak ki belőle”, szólal meg egy szenesember három adag
pörköltje fölött. A pörköltnek bámulói vannak, két pulykatokájú öregember és egy huncutkáit rezegtető
öregasszony, az öregemberek alsó ajkukat mozgatják, az öregasszony halott anyjáról énekel. A másik
ivópolcnál két fiatalember egy bőrsapkát igyekszik ráhelyezni egy harmadik fiatalember fejére, de az
nem hagyja magát, és sapkáját nyomban a földhöz vágja. Egy fehér galléros matróz megkérdezi a nagy
mellű ételkimérőnőt, hogy alhatnék-e nála éjszaka? A nő fejét az ételkiadó nyílásba bedugja, csak a
fenekét dülleszti hátra, de a matróz türelmesen áll, majd mikor a nő megfordul, és csodálkozik, ismét
megkérdi, hogy alhatnék-e nála éjszaka. Lila köpenyben, zsokésapkában megjelenik az egyik
alkalmazott, és hosszú, kampós végű vasbotjával döngetni kezdi a kőpadlót. A vendégek tiltakoznak,
sértegetik, de a zsokésapkás nem hagyja abba a dübörgést, s a csaposok ránk ordítanak: „Ne
gatyázzanak már, a jóistenit neki, menjenek már haza.” Egy gumicsizmás öregasszony vödréből már
locsolja a szappanos, szürke melegvizet a kőpadlóra. Be kell fejezni ezt az éjszakát.
Átvágok a téren, cigarettát adok egy karos lámpaoszlopba kapaszkodó részegnek. Átlépi az útelzáró
láncot, átlósan sodródik az úttesten, egy lökhárító a nadrágját súrolja, végre eléri a víznyelőrácsot,
gondosan négykézlábra ereszkedik, és belehány. Szeretem nézni a gépkocsik egyenletes, szakaszos
körforgását a benzinkút, az olajszekrény és a légnyomásmérő körül, a féklámpák villogását a mögöttük
haladó kocsi szélvédő üvegén. Szabályosan kivárom egy kocsiszínbe tartó csuklós villamos
indítócsengőjét, villanólámpájának vörös berregését, igénybe veszem a nyilvános illemhely kényelmét,
cigarettát és telefonérmét vásárolok egy automatától, és hazatelefonálok egy fülkéből, melynek felfelé
táguló üveghengerében, hátamat a falnak támasztva hirtelen előreesik a vállam a fáradtságtól. Néhány
másodpercig hallgatom feleségem hallózását, míg végre eszembe jut, hogy benyomjam a vörös
váltógombot. Igen, félóra múlva otthon vagyok, csakugyan egy kicsit hosszúra nyúlt ez a nap, nem,
nincsen semmi baj, drágám, mindennapos esetek, csak kissé összegyűlt. Kapargatom a pénzbedobó
nyílást, aprókat fordítok a számtárcsán. Majdnem hazahoztam egy gyereket, milyen gyereket? Kicsit
furcsát, de kedveset. Nem, aztán mégsem, jövök, persze. Holnap idejében hazamegyek, nem fogunk
elkésni a moziból. Köhög a kisebbik? Láza nincs? Köszönöm, hogy megvársz, legkésőbb háromnegyed
óra múlva otthon vagyok.
A járdasziget túlsó oldalán megkerülöm az indulási oldal elé kanyarodó taxikat, fél óra múlva
megy a Wiener Walzer.
Az előcsarnok falán tengerparti szállodák, a homokban színes napernyők, alattuk sütkérező
emberek, a vízben fürdőzők apró feje. Délutáni műszakról jövő falusi munkások gyűrött gallérral,
vastag körmük között laza cigarettával nézik az ógörög vízvezetéket, a római diadalkaput, a török
mecsetet a falakon. A csarnok negyedik vágányáról személyvonat indul, a negyedik vágány mellett
tessék vigyázni. Vörös harisnya, vörös ruha, fekete palást, fekete kalap, fehérre festett száj, zöldre
festett szemhéj, vizsla, hordár, kísérők, „elküldöm neked azokat a ruhákat”. Piramisok sírkamráiból
előkerült kutyafejes aranypoharak, ezüstlábperecek, malachit festékestégelyek, sárkánydíszes
fülbevalók, dísztőrök, halotti maszkok, istenszobrok. Lesült tarkójú, egyenes hátú katonák figyelik a
képeket, vissza kell térniük a csapategységükhöz. Oldalszakállas, tengerésznadrágos parasztfiú lép ki
fesztelenül gombolgatva nadrágját a férfiak, Messieurs, Muzsscsin, Herren feliratú ajtón.
Gerendabordázatú állványon lámpafüzérrel kivilágított kirándulóhajó várakozik vízre bocsátásra. Egy
önkéntes rendőr kiszemel egy nyeregorrú, tollpihés hajú nőt, igazoltatni akarja, de a tollpihés hajú nő
kiköp, és eliszkol a tömegben, véletlenül az előcsarnok kapujában álló egyenruhás rendőr is magához
inti, a nő készséggel húzza elő igazolványát. Újonnan épült kokszolómű, olajfinomító,
könnyűhengermű, csőgyár, szövevényes kötélpályarendszerek, keresztül-kasul gördülő csillékkel,
henger alakú, hasáb alakú irodaházak, enyhe szögben megtört pengeházak, középmagas toronyházak,
tartályok között átívelő rácsok, létrák, csőhálózatok, darutornyok, nagy fesztávolságú negyedköríves
héjszerkezetek, könnyű tartópilléreken nyugvó szerelőcsarnokok. Olajpecsétes, sötétkék ruhában, tőrrel
az övén egy cigány, újságpapírba csomagolva, véres, lógó fejű bárányt visz a vállán. A távolban hófödte
hegyek, pálmás sétányok, csendes, kék öbölben horgonyzó fehér hajók. A váróteremben összetolt
székeken fekszenek, asztalra borulva alszanak az utasok. Egy öregember, nyakán új
kerékpárabronccsal, összehajtott kabátjára támasztja homlokát, keze csatos üveget szorít. Négy
fiatalember felső karjára támasztja fejét, alsókarjuk fölfelé mered, kezük csuklóból lehanyatlik,
bőröndjük a térdük között áll. Dürer Ádám és Évája tánclépésben, szélben lengő fürtökkel, ágyékuk
elé hajló ággal, égőpiros almát tartó kígyócskával, a kezdet rőt fényében. Az egyik asztalon kiterített
szövettakaró, ezen kiterített vászontakaró, ezen pedig megoldott pólyában egy alvó csecsemő, előtte
ül, és komolyan nézi a fiatal anya. Bőrápolószerek, társasutazások, új vonalú fürdőruhák,
campingfelszerelések, légitársaságok, művészeti fesztiválok hirdetései. Egy idősebb paraszt a
váróterem egyik asztalánál hevesen magyaráz valamit egy fiatal nőnek; valószínűleg a leányának, talán
azt akarja, hogy térjen haza, otthon is talál munkát. A fiatal nő azonban unottan hallgatja, ormótlan
pecsétgyűrűjét forgatja, és kihúzza vaskos jobb lábát a cipőjéből. Nézi a falon az őshüllők, a mamutok,
az óriáscetek, a népviseleti tárgyak képét, átfut a szeme az emelkedő termelés oszlopdiagramjain, és
megállapodik a kozmetikai szalonok, a hegyvidéki szállodák, a strandköpenyek, a vízhatlan sátrak, az
autóbusz-körutazások és a szabadtéri előadások hirdetésein.
A falusi vasútállomáson mindössze fél percre állott meg a gyorsvonat, öten-hatan szálltak csak
le róla, mégis érdemes volt kimenni elé. Kiemeltem az ablak mögül egy arcot, elkísértem talányos
úticéljához. Utaztam már vonaton, tudtam, hogyan néz a félrehajtott fejű utas két bágyadt szemhunyás
között az elinaló távírópóznákra és az állomások előtt ácsorgó helybeliekre. Nézem most magam egy
tetszőleges arccal, mely homlokát a nemzetközi expressz kék világú ablaküvegéhez támasztja.
Beletöröl az ósdi fedett csarnok elhanyagolt falába, utasok és búcsúztatók művi holdfénnyel elúsztatott
sokadalmába, ő, a távozó, rólam, a helyben maradóról, mindent tud, amit egyáltalában tudni érdemes.
Holnapután reggelig összecsukódik mögötte néhány országhatár, fényképes űrlapokkal, érvényes
pecsétablakokkal különböző formájú tányérsapkák tisztelgésére szerzett jogot. Elnézi a fekete tehenet,
a fehérre mosott székesegyházat, az autóban telefonáló vezérigazgatót, a motorozó néger apácát, a
helikopterről irányított országúti kocsiforgalmat, a kétszázhuszonhat melltartós próbabábut egy
nagyáruház teljes emeletén, a villanybiliárdtól elrángatott kurvát és a porosan menetelő, bajuszos
cserkésznőt, az undorodó rendőrcipő előtt vinnyogó hímnő koldust és a kocsmában józanon iddogáló
munkásokat, ahogy elmesélik egymásnak, mit ettek nyári vakációjuk alatt, ő is megkedveli a tengeri
pókot, a langusztát, a homárt, a bambuszos kacsát és a borban főtt kakastaréjt, s egy ősz eleji kora
délután soha eddig nem ismert nyugalommal hajtja hátra tarkóját az óceánpart kavicsfövenyén, túl a
vízköpőszörnyek csordáin, túl néhány pirosra, kékre, ezüstre festett nukleáris ipartelepen, s a köröző
sirályok alatt, egy sótól szemcsés, partra vetett szalmakalap mellett, a zsebéből előhúzott banán héjával
csapkodva a köveket, mikor így, fektében egy bárhová behelyettesíthető kéz megérinti a szemhéját, és
egy már otthonossá vált hang idegen nyelven megkérdezi, mire gondol éppen, voltaképpen nem gondol
semmire, legföljebb arra, hogy milyen fura: mögötte van ez az összeszabdalt földrész, itt is hagyhatná
talán, de néhány napig még elüldögél a tengerparti városka fogadójában, aztán megunja a vizet, a
kagylót és a halászokat, az örökké fürdeni vágyó svéd lányokat, még a vörös bort és a hagymalevest
is, a nyirkos, szélverte ablakok mögött, és visszamegy, valamivel beljebb a kontinensre, és amikor már
a helyi híreket kezdi először olvasni az újságban, és naponta mérgelődik a drágulás miatt, amikor a
térkép már a fiókjában hever, és kérdezősködés nélkül hazatalál, amikor a szoba már átvette bőrének,
dohányának, mosdószereinek szagát, és amikor a földalatti állomáson már harmadszor nyomja be egy
vak kínai pénzét a narancsszörp-automatába, amikor engedelmesen sorba áll egy boltíves, sötét hivatali
folyosón, és nem mer szólni a pipázó és fülét kapargáló tisztviselőnek, hogy már túlságosan régen
várakozik erre a pecsétre, akkor, azt hiszem, nincsen már sok különbség köztünk, akkor talán már
mindegy, hogy hol van, voltaképp a bőrömben is lehetne, itt a pályaudvar indulási oldalán, az ósdi
fedett csarnok ritkuló tömegében, későn este, kevéssel éjfél előtt, egy, a többi közül alig kiemelkedő,
csak valamivel fárasztóbb nap után, az összeszabdalt földrész egyik városában, amelyhez – túl
életünknek a felén – már igencsak hozzáköt az érdes megszokás.
Holnap tehát, s vagy húsz esztendeig, mint tíz éve már, reggel fél kilenckor áttüremlek a vaskapun, a
változékonyságában is örökletes, kémkedő portás és a motyóikkal is csak gondot okozó halottak
emlékfala között, felvonatom magam az infravörös meleggel gerjesztett kartársi rokonszenv fülkéjében
a negyedik emeletre, és ránehezedem a névtáblámmal megkülönböztetett hivatali szobám annyi
maroktól tapadós kilincsére. A telő évek csak apránként elemzik szét a leltári jegyzékben feltüntetett
berendezési tárgyakat, s mindazt, ami még a szobához tartozik, de a jegyzéken nem szerepel, az
iratszekrényt és az iratokba merevített sorsokat, a törhetetlen Remingtont és arcom ereszkedő
kötőanyagát, a bőrkanapét, a monarchia bürokráciájának e máig ép rugózatú mentségét és öblében
lassuló eszmetársításaimat ügyfél és akta egyre gyanúsabb ismeretelméleti kapcsolatáról.
Faggatok, magyarázok, bizonyítok, cáfolok, vigasztalok, fenyegetek, engedélyezek, elutasítok,
kötelezek, jóváhagyok, jogerőre emelek, feloldok. Jogeszmék és jogszabályok nevében védem a
jogrendet és jogbiztonságot, jobb híján éppen ezt. A rend, amit védek, durva, s mégis törékeny,
kényelmetlen és rideg; lehetne néhány jobb ötlete, és valamivel jobb stílusa; nem mondhatnám, hogy
szeretem. Kiszolgálom mégis, rend, működik, hasonlít hozzám, eszközére, ismerem már a szerkezetét.
Egyszerűsítem, bonyolítom, lazítom és gyorsítom, igazodom hozzá, magamhoz igazítom, ennél a lassú
mesterkedésnél többre nem vállalkozom. Kiiktatom magamból a mindent újra kezdés hőseit, tudákos
ajánlataikkal és érzelgős látomásaikkal, tervrajzaikkal egy örökmozgóról, amit ideiglenesen, nem
túlságosan soká, kurblival kell hajtani, szigorú felügyelet mellett. Kiiktatom magamból a
magánüdvösség intézményesített szentjeit, az érdek feletti erkölcs szívpostásait, akik a részleges és
közönséges felelősséget fölcserélik a világtörténelmi bűntudat formás elragadottságával vagy éppen
az egyetemes szeretet szorgalmi feladataival. Kiiktatom magamból e vasárnapi szerepek balekjét és
majmát, s helyükön – többre nem telik – megtűröm a hitetlen bürokratát. Szeretném, ha ez a közepes
beosztású, jelentéktelen államhivatalnok – amennyire bírja – nyitott szemmel élne.
Közben azonban felfúvódik a hasam, elvékonyul a lábam, szájam megtelik ezüsttel, kezem fején
megfehéredik a szőr, s az emberi csődök tartóssága felhorzsol és elmeszesít. A rogyadozó halmazok
között fel s alá csoszogok, fiókból fiókba, polcról polcra rakosgatom a feldolgozhatatlan ügyiratokat,
porosodom, guggolok, kotorászom, kellemetlen, öreg hivatalnokká változom, amíg vizelni megyek,
a pecsétnyomót elzárom, jogszabálygyűjteményemet nem adom kölcsön senkinek, bicskával szeletelt
papírcédulákra mind apróbb betűkkel írok, koromra és tapasztalatomra hivatkozom, történeteimet és
jó tanácsaimat ismételgetem, összetévesztem az ügyfeleimet, s amíg hallgatom őket, mind gyakrabban
elnyom az álom, rámordulok a bőbeszédűekre, ha szavamba vágnak, felcsattanok, elhessegetem a
panaszkodást, és ha valaki sírni kezd, olcsó és büdös szivaromon mérgesen cuppogok.
Közben azonban várom ügyfeleimet.
Jöjjenek el vizsgáztatóink, a gyerekek, meleg kezükkel és illatos koponyájukkal, öröklétben ingázó
fűzős cipőjükkel és előszivárgó mosolyuk érdemrendjével, őskori aggodalmukkal és rémületes
tanulékonyságukkal, akarnok mániáikkal és furakodó hízelgésükkel; elkábíthatatlan önzésükkel és
kísértő gyengeségükkel, alkalmazkodásuk sérelmeivel és hitványságunk kaján lenyomatával, jöjjenek
a gyerekek, hozzák ide a kórházban, bölcsődében, orvosi várószobában, idegenek karjában, sétatéri
padon, szemetesvödörben hagyott csecsemőket, a lehűlő testű, vizeletben ázó, kiszáradó, párna alatt
fuldokló, széngázból kimentett, falhoz nyomott, földre ejtett, üvegcserép és krumplihéj között
ótvarosan fekvő csecsemőket, ezeket a hívatlan és bosszúálló ellenfeleket, jöjjenek számozott
fehérneműjükben és elforduló szemükkel az intézeti gyerekek, az, aki hiába vár a rács mögött, mert
senki sem jön hozzá, akinek rimánkodó leveleire sohasem érkezik válasz, akit be kell mutatni börtönből
szabadult anyjának, aki lábujja közt égő papírral rugdalózik, és eltakarja tintával befeketített
nemiszervét, akit örökbe fogadnak, hogy napközben vigyázzon a kutyára, és felhozza a boltból a tejet,
aki örül, mert várja karácsonykor egy félkegyelmű öregasszony hájat szeletelve egyetlen szobájában,
nagy halom iszapszén és faforgács között, jöjjenek erdei avarban, gyóntatófülkében, gyapotszállító
uszályban, homoktároló ládában, lakatlan sertésólban töltött éjszakáik után az elfogott csavargók, a fiú,
aki engesztelhetetlen, mert anyja az ágyból leköltöztette a földre, hogy melléje az új élettárs fekhessen,
a lány, aki izzó piszkavassal akarta kiszúrni féltestvére szemét, de az utolsó pillanatban elejtette, és
kifutott az ajtón, a kamasz, akit késsel üldözött a körfolyosón az apja, s már majdnem utolérte, mikor
egy bibliás özvegyasszony kidugott lába elé egy seprűnyelet, bevonszolta a fiút, és sírva-nevetve
csókolgatta a kezét, amíg ő evett és elaludt, s a másik, akit félőrülten keres egy öreg házaspár
értelmetlen sejtések után kószálva az utcán, s a többiek, akiket selyemcukorral, könnyel és lendkerekes
tűzoltókocsival sem lehet otthon tartani, mert kimásznak az ablakon, és bedobják iskolatáskájukat egy
pincébe, és cipőtalpbélésük alá rejtik a lopott pénzt, felfegyverkeznek iránytűvel, konyhakéssel,
papírálarccal, zseblámpával, és elindulnak a határra, nevelő szándékú pofonok felé, és elmennének
tengerentúlra, idegen bolygókra is, míg a sötétzárkába nem kerülnek, ahol csak másodnaponként
kapnak enni, és fejbe rúgják a besúgót, meglátogatják anyjukat, és leütik a pénzesfiók kulcsáért, és
megbilincselt kézzel kiugranak a vonatból, és a tárgyalóterem előtt áttörnek a nyugdíjas kíváncsiskodók
gyűrűjén, és sarkukban a loholó fegyőrrel felugranak egy induló teherautóra, és átkúsznak a
rabgazdaság letöretlen kukoricatábláján, csíkos ruhájukat egy árokban kicserélve, és kibontják a
cellájuk falát, és átvetik magukat a kőkerítésen, de aztán mindig megkerülnek, nádasban vacogva,
feltört ajtajú nyaralókban, tehervagonok cukorrépahalmán, rendőrségre surranó szerelmük albérleti
ágyában, míg végre bekerülnek a nagyidősök közé, s már egyedül ülnek őszen, kopaszon a fegyház
lovaskocsijának bakján, keveset szólnak, motozáskor nincs mit elvenni tőlük, és elsírják magukat
szabadulásuk napján, mikor a nevelőtiszt kezet fog velük, és minden jót kíván;
és jöjjenek szabadalmaikkal, rémverseikkel, divatlapokból és pornóképekből összevágott
collage-aikkal, cipőkrémesdobozba rejtett rövidhullámú adóikkal, elektromos maszturbáló
szerkezeteikkel, mérgezett baracklekváros-üvegükkel, gombostűvel, jancsiszöggel és halszálkával
megtöltött süteményükkel, csecsemőjük fejéből kipiszkált légypetéikkel, hüvelyükben elrejtett
aranyláncaikkal, s egyéb agyafúrt bűnjeleikkel jöjjenek a forgó szeműek, a fekete fogú vacogók, az
ujjukat szopók, a tenyerüket kaparók, a kucsmájukba nyöszörgők, a vízipisztolyból vitriolt fecskendők,
a tudós székről-lefordulók, a tetovált fejűek, a szappanbuborékot köpködők, akik olajfestékkel kenik
be ablakukat, nehogy a szomszéd benézzen hozzájuk, akik vizesdézsát tesznek az ajtó elé, nehogy a
házmester megerőszakolja őket, akik esténként tűvel, cérnával bevarrják a zsebüket, nehogy a feleségük
belenyúlhasson, akik egymás után többször is különböző álneveken mutatkoznak be, nehogy rájuk
ismerjenek, akik névtelen feljelentő leveleket írnak önmaguk ellen, hogy eltereljék a nyomozószervek
figyelmét, akik a konyhaasztalra kötözik gyermeküket, vizet forralnak, és kést köszörülnek, hogy
kimessék hasából egy vörös hajú zsidó ószeres gyerekét, akik majd megtanulnak színes papírokat
ragasztani, akik havonta egyszer végignézhetnek majd egy bábelőadást, akik hosszan várakoznak majd
a csak kívülről nyitható, fehér ajtó mögött, hogy egy belépőnek kezet nyújthassanak, akik gyógyhatású
virágcserepek és hímzett terítők között teljesíthetik majd csíkos hálóköntösükben, mindig ugyanazokra
a kőkockákra lépve, sivatagi ingajáratukat, míg el nem jöhetnek értük vagy kötött kabátjukért és
jegygyűrűjükért a szívópapírra sokszorosított levélben értesített hozzátartozók;
és jöjjenek az önzés egyeduralkodói, rögeszméik papagájketrecében, elrákosodott, tárgyatlan és
megnevezhetetlen sérelmeikkel, ezek a dühös telefonálók, akik sohasem kapnak vonalat, a
mentegetőzés részegei, ezek a titkos főügyészek, akik sohasem tudják végérvényesen felmenteni
magukat, ezek az emelt fejű vértanúk, akik végül is vígjátéki félreértésekbe halnak bele, jöjjenek a
szeretet piócái és hörcsögei, ezek a bélpoklosok, akiknek mindig elfelejtik a születésnapját, akik, ha
elölről ölelik őket, hátul már magányosak, akiknek gyémánt félkrajcárját végül is mindig ellopja a
kiskakas;
és jöjjenek a mindig alulmaradók, akiknek bordáját éveken át nyomja egy acélrugó, akik hitvesi
szeretetből soha nem tudnak igazán kinyújtózni, akiknek sosem jutott még annyi tér sem, mint egy
civilizált börtön fegyencének, akik árnyékszéken is visszafojtott lélegzettel párosodnak, akik
pinceablakukból évszámra csak a cipőjét látják embertársaiknak, akik csak a negyedosztályú
koporsóban maradnak először magukra, akik körül a vas rozsdás, a mész kukacos, a fa szuvas, a szövet
fényes, az ablak viszont repedt és homályos, minden tárgy elhasznált, öreg, és szertelazul a
megfordíthatatlan entrópia előrehaladott és valószínű állapotában, akiknek otthonából néha megindul
a látványos és szertelen processzió (vonul kifelé az ünneplő ruha, a dunnahuzat és a párnahaj, télen a
nyári ruha, nyáron a télikabát, a falról lelép Mária, elszaladnak a porcelán kutyák, kihátrál a rádió,
utánarepül a terítő, megkönnyebbülnek a polcok, levetkőznek a lószőr matracok, a vezetékből kifut az
áram, és lomha ütközésekkel megindulnak a bútorok), akiknek ingét, lepedőjét úgy fogja meg a
zálogházi becsüs, mint egy húgyos pelenkát, a kacataikkal szembesülésnek ezek a leforrázott vádlottai,
az átrendezkedésnek, új viszonylatok fölállításának ezek a szürke ujjú hősei;
jöjjenek el az élhetetlenek, szerepük tuskókezű műszerészei, akik alkatrészeik limlomából sosem
tudják összeállítani magukat, akiknek csak egy inggomb, egy telefonérme, egy aszpirin tabletta
hiányzik ahhoz, hogy megvalósuljanak, ezek a mellőzöttek, akik soha semmit sem kaptak ingyen, ezek
a sereghajtók, akik álmukban sem jutnak előbbre az utolsó előtti helynél, ezek a hátmegvetők,
búvóhelykeresők, akik két karjukat már előre arcuk elé emelik, akik abban sem lehetnek biztosak, hogy
az anyjuk másnap megismeri őket, ezek a lábukat váltogató ácsorgók, akik végül is úgy döntenek, hogy
ezúttal sem csöngetnek be az ajtón, ezek a remegő szájúak, akik elől a többiek valamit mindig
eltitkolnak, akik végül is azért nem írják meg azt a bizonyos levelet, mert nem tudják eldönteni, hogyan
szólítsák meg a címzettet, akiket az iskolaudvaron egyik csapatkapitány sem választott be a csapatába,
akiknek ráülnek a kalapjára, és befokhagymázzák a gallérját, akik cukorkát és feleséget mindig a
maradékból választanak, akik minden hulló köpésnek, égő cigarettavégnek, almacsutkának alásétálnak,
akik hetenként egyszer letudják a fürdést, a cipőpucolást és a közösülést, akiknek mindig egy elúszó
arc érdeklődik a hogyléte felől, akik gyakran sírnak a tükör előtt, akik a székesegyházak ezüstangyalait
látják a napsütötte gang falán, akik az undor és az érzéketlen otthonosság között, egy felfokozott és
gyengéd órán meggyújtják a meszkalinos ráismerés karácsonyi csillagszóróját, és törvénybe iktatják
semmiségük tapasztalata fölött a letartóztathatatlan szemlélet szabadságát;
jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.
|