Hagyaték

Tombor Antal vagyok, egykor rendező, ma Kandor város polgármestere. Arra a néhány évre, amelyre megválasztottak, énnekem törvényes házastársam a város, amely idén ünnepelheti az ezredik születésnapját. Két választást megnyertem, alighanem azért vagyok polgármester, mert szeretek az lenni.

Nekem a köznapi most az igazi idő, nem az a majd egyszer talán eljövő nap, amelyen az addigra elkészülő művet zavart figyelmükben részesítik a fogyatkozó érdeklődők. Azt szeretem, amikor percenként kell dönteni, és amikor nem tudom, hogy most ez a dobás győzelem-e vagy vereség.

Több százezres publikumnak játszom naponta. A kifejezési eszközeim olyan intézkedések, amelyek ennek a közönségnek a hasznára vagy a kárára vannak.

Rögeszmésnek mondanak, keményen megdolgoztatom a munkatársaimat, a feladattal kelek és fekszem. A hozzám intézett leveleket naponta sorban elolvasom és kellő intézkedéssel megválaszoltatom.

Az egész város igényt tart az időmre, pedig előző életemben megőrültem, ha bárki is el akarta tulajdonítani az éber óráimat, és nem sok olyan ügy volt a földön, amelynek a kedvéért az igazi munkát félbeszakítottam volna. Most meg odaálltam céltáblának. Miért?

Ismerem magamból a tartózkodó mestert, kinek a visszahúzódása, nyájas közönye, leleményes kicsuszamlása mind azt szolgálja, hogy az a más, az ellenvalóság elkészüljön, hogy elmehessen innen valamibe, ami csak az övé.

 

✓

 

Már nem érek rá halogatni, nem tervezek, nem várok, ez, ami most van, ez a történet. Minden elguruló napnak kalapot emelek.

Nézzék az ujjaimat, a bő fekete zakóujj szárnyal és a fehér mandzsetta is teret ad rejtekösvényeknek. Nézzék az ujjaimat, nem csalok, nem lopok, rendezek. Behozok önöknek bárkit, akinek alaposabb megtekintésére vágyakoznak.

Szerencsés pillanatokban be tudunk csúszni felebarátainkba, mint valami munkaruhába. Mondjanak duhaj határsértőnek, notórius birtokháborítónak, annyi baj legyen, követem a polgártársaimat rajongásaik és árulásaik fojtott magánbeszédébe.

Az átváltozás évében úgy képzeltem, hogy most az egész város színház, és hogy az esetleges órák is sorsszerű tartalommal viselősek. Attól fogva az egész várost rendezem, és nemcsak a városházán.

Hiszek abban, hogy a városnak lelke van, amelyben rejtelmesen összegeződnek a lakosok nyilvános és alattomos gondolatai, világosan látható és homályba rejtett cselekedetei.

Ez a lélek nem közömbös ugyan a körforgalom, a hídépítés, a szennyvíztisztító és a városi levéltár ügyei iránt, de mindezeknél több: ott van a járókelők szája sarkán, amelyről éppúgy leolvasható az irigység és a pöffeszkedés, mint a kedvesség és az alázat, csak érteni kell a ráncok titkosírásához és a szemvillanások olvasásához.

De aki tudja, hogy melyik fény milyen tartományból ered, az csak körülnéz az utcán, beáll a kávézóba, vesz egy almát a piacon, és az ilyen hangulatkém megérzi, hogy ez a város törődik-e önmagával, vagy inkább elhagyja magát.

 

✓

 

A művészkollégák és a közírók kocsija gyors és fordulékony, ők a saját nevükben beszélnek, én a képviselőtestület és a városháza nevében beszélek, buszvezető vagyok, lassú, nehézkesen forduló testem van, és hiába is akarnám, nem szökhetnék a nyomukba azzal az én súlyos testületemmel.

Tudomásul veszem, hogy nem vagyok a dolognak sem a kezdete, sem a vége, és feltehetőleg a fénypontja sem, megnyugszom abban, hogy folytatódom a családban, a városban, amelynek a szertartásaiban részt veszek.

Hetenként egyszer a városháza nagytermében a magasban ülök, néha csengetek, szót adok, összefoglalok, áttekintem a terepet, megcsipkedem a fecsegőket, leintem a gorombákat, igyekszem nem megsértődni semmitől, és minden használható gondolatot megjegyzek.

Majdnem mindenkire odafigyelek, de tudom, hogy nincs igazán jó döntés, ami az egyiknek jó, az a másiknak rossz.

Ez az igazi színház, a város, az alapterülete száz négyzetkilométer. Ebben a szemléletileg lehatárolt egészben minden részletnek kifejezőértéke van.

A polgármesternek minden kéményt és minden esőcsatornát ismernie kell, minden macska és minden varjú az ő felelősségére van bízva.

Kerekasztalhoz ültetem a város szellemi kiválóságait, koronaékszereit, van, amit megfogadok abból, amit mondanak, van, amit nem, végül is a megérzéseimre hallgatok.

Odaadtam magamat azoknak, akik figyelnek rám, része vagyok egy összhatásnak, a város általunk fogalmazza meg magát. A többes szám első személy azokat jelöli, akiknek itt bármilyen hatalma van.

 

✓

 

Ránk vannak bízva a gyámoltalanabbak. Valakit leütnek az udvaron, nem lehet otthagyni. Az ember nem törődhet bele a vereségbe.

Fölkelek, dolgozom, ezzel-azzal egy asztalnál ülök, aztán lefekszem egymagamban, vagy a párom mellé. Forgatom a kereket, a napirendet: ágy, asztal, séta, találkozások, jó éjszakát. Beugrom egy képzelt medencébe, amelynek nem látszik a túlsó fala. El kéne jutnom valahova, de nem tudom, hova.

Állandóan felrobban valami. Amikor már minden jó lenne, akkor valaki, akire nagy szükség volna, hirtelen meghal, akkor megtámadnak és félreértenek, akkor megbetegszel, balesetet szenvedsz, amikor már nyugodhatnál, akkor jön a csapás.

 

✓

 

Kandor város meghitt repülőterén kávézom, az ismerős vámos jó utat kíván, kezet fogunk a pincérrel, a kapitánnyal és az utaskísérőnővel, kelet-európai szokás, de Kandorban a helyén van.

Hosszabb utazásra megyek, a végén már csak szédelgek és szerepelek, és már azt sem fogom tudni, hogy ki vagyok.

Mi a jó az utazásban? A magány, hogy órákon át nem kell szólnod senkihez. Hogy te magad is egy csomag vagy, amely egy ülésnyi helyet elfoglal. Nincs más világod, csak ez az útitáska, amely a válladon lóg, csak amit messzire el tudnál vinni, néhány váltás fehérnemű, egy sötét öltöny, két-három könyv, füzet, tisztálkodószerek, egy laposüveg konyak, más semmi.

Odapillantok a tranzitváróterem kávézójában a televízióra, itt is, ott is robbanások szakítják meg az élet szövedékét, csendesen munkálkodik az őrület.

 

✓

 

Tegnap? Mi is volt tegnap? Dől be a szobába a teljes előzmény. Tegnap még a repülőgépben ültem, és a légikisasszony, miután szétosztotta a kis forró, fehér mosdókesztyűket, borral kínált, és többször megkérdezte, hogy kívánok-e még valamit.

Egy öreg perzsa zsidó ült mellettem, imákat mormolt behunyt szemmel.

Az előadásomat még itthon megírtam, lefordíttattam, és gyötrődve felolvastam egy nagy előadóteremben, ahol összejött ezer polgármester a világ minden tájáról.

Aztán elmentem a Csendes-óceán partjára, megkerestem a barátomat, Dragománt, hogy jöjjön egy időre haza, többen óhajtják ezt, a lánya, az unokája és a barátai.

Meg akarok beszélni vele néhány dolgot, például, hogy mi a bűn. Hiány-e, butaság-e, vagy éppen valami aktív, okos erő, amely játszik az emberekkel? És ha nemcsak elégtelenség, mulasztás, szünet és szakadás a lét isteni szövetében, akkor micsoda?

Átfúj a kora őszi szél a laza ruhákon, a fák ritkuló lombján, és vízszintesen repíti a kötélen száradó inget.

Már nem hiszem, hogy jövőre erősebb és értelmesebb leszek.

Csak a lábam ne fájna, csak a hátam ne fájna.

Most, hogy túl vagyok az utazás bonyodalmain, hogy megláttam az enyéimet, hogy volt családi vacsora, kialvatlanul is felderültem.

A reggeli gyalogséta közben súlyokkal megrakodva járkálok a képzelődésem cérnaszálán. Érzem, hogy valaminek vége van. Az a másik már nem lesz olyan szenvedélyesen érdekes, ha lesz egyáltalán. A másik munka, a másik szerelem, a másik ház már nem lesz olyan jelentős, mint ez volt.

 

✓

 

Mostanában látogatók jönnek hozzám, leülnek egy székre, valaha közel voltak hozzám, de már meghaltak. Ők is mindenért hozzám fordulnak, és mindenért engem szidnak.

Tudom magamat rossz álomnak is látni, de ez nem sérti a büszkeségemet.

Ahogy túljutottam a hatvanon, mindent felülmúlónak éreztem magamban a kiengesztelődés szellemét, helybenhagyván a várost mondhatni szőröstül-bőröstül, a székesegyházzal és a börtönnel, a fehér és a fekete piaccal, a milliárdosokkal és a nincstelenekkel, a bolondokkal és a bölcsekkel, hogy bár a rendezésnek, csinosításnak rengeteg szükségét láttam, így is pazar tüneménynek tartottam a várost, keletkezés és haldoklás vad halmazának, amely a maga váratlan eseményeivel felülmúlja az okos, erős önkormányzatok terveit is, de érte dolgozni még akkor is jó, ha se bölcsesség, se pénz, se hatalom, csak ezek árnyéka.

Még akkor is jó bemenni a városházára, ahogy jó lehet a vízesésen kajakozni. Lehet, hogy odacsap, lehet, hogy a fejünk, mint egy tojás szétloccsan egy sziklán, de az is lehet, hogy nyargalni fogunk a hullámokon, és együtt ringatózunk velük, amíg nem jön a következő vízesés.

Percenként jönnek a csapdák és az orvtámadások. Most elhajolsz, most megindulsz felé, és ölelésre tárod a karod, megropogtatod kissé a bordáit, hagyod beszélni, élvezze magát, aztán finoman odanyúlsz, amitől ez a nagy önérzet kezesbárány lesz.

 

✓

 

Visszavásároltam a házat, amelyet még a dédapám épített százötven éve, vastag falakkal vettem körül magamat, hogy még az ükunokám is itt ülhessen olyan erősen nézve a messzeségbe, hogy az öles falak páravékonnyá finomodjanak.

Összejött a család, sok vendégünk van, szétszélednek a barátok, a kertben a gyerekek egymással szemben hintáznak, és a kőbástyán csoportosulnak, mint a seregélyek a nyírfán, vagy a fecskék a villanydróton.

Mikor az egyszeri tanítvány azt kérdezte, hol lakik az igazság, a mester a botjával a vállára suhintott, meglökte, és még csak azt sem mondta, hogy itt.

Most, hogy megjöttem, nem ülök semmiféle járműbe, gyalogolok. Ez a sarokkő, ez a pincerács, ez a korlát mindent túlél. Ha nagyot jártam, akkor mint a nyirkos gyújtósfa tüzet fogok, és szétterjed bennem valami melegség, amely kiszárítja a nedves, dohos zugaimat, amitől új leszek.

Kitámolygok a depresszióból, mintha hosszú álom után ébrednék, tettekre és gyorsulásra érzem képesnek magamat, megválaszolom a sürgős leveleket, azon kapom magamat, hogy tárcsázok, elintézem, diktálok, elnökölök, szavaztatok, döntök.

Sőt, törökülésben fölemelkedem és repülőszőnyeg nélkül kilengek az ablakon. A repülés potomság, megy az nekem, akár a szuszogás.

Amúgy viszont, mikor a tűz hamvadoz, menni is elegendő munka, a járdán maradni, és sikeresen kikerülni az úttesten rohanó szörnyeket.

A fülemben ezüst cérnaszálak zizegnek, hallom a mellettem elhaladó másik járókelő hangtalan beszédét.

 

✓

 

Nem nagyon izgat, hogy mit mondanak rólam, vastag tuskó vagyok, nehéz engem megsérteni. Életem során mindenféléből elég sokat kaptam, hálás vagyok azért, amiben részesültem, nem fázom, nem ázom, vannak könyveim, van ágyam, asztalom, székem, poharam, ülök a kerti padon, semminek sem kellene másképp lennie, mint ahogyan van. Választottam a várost, amelyben lakom; az akarót vezeti, a nem akarót vonszolja a sorsa. Tébolygok a nagy sportpályán, labdák repülnek felém, el is szaladhatok előlük, vissza is dobhatom őket. Polgármesternek lenni megpróbáltatás, sujtás, az ember odateszi magát golyófogónak, céltáblának, lőjenek rá. Kap több fontosságérzést és kap több sértést, az érveit, a döntéseit naponta vitatják. A királyt levágják, megsütik és megeszik. Ha nem akarom, hogy ledöfjenek, álljak félre, próbálkozzon valaki más, minden új személy új kezdet, friss határ.

 

✓

 

Nemrég jöttem meg egy konferenciáról, a hotelszobám ablaka egy tóra nézett: hattyúk, kacsák nyugalmas időzését észleltem a víz foltokban tükröző homályos felületén – a derengő, szürke éggel szemben. Szélmalmok között bicikliztem erre a célra szolgáló erdei-mezei kerékpárutakon, fenyőavaron. Ebédre lazac volt és bélszín, fegyelem is volt. Megkocogtatta késsel a poharat az egyik helyi nagyság, és csendet kért egy kis néma imára, mert ugye ez vallásos vidék, nyomatékkal mosolygott.

A társaságból fellopództam a szobámba. Még volt egy órám az előadásom előtt, és a betűrajzolgatás a zsebfüzetembe hozzávarrt az imaginárius állandósághoz.

Este a vacsoraasztalnál huszonöt, jobbára ismeretlen ember között vélemények és neheztelések garmadáját meghallgatva halat és bárányt ettem, amiért a halak és bárányok törvénye szerint énmagam is halált érdemelnék.

Hajlongtak a szélben a nyárfák, inogtak asztalomon az árnyékok, macska surrant el az erdei hotel ablaka előtt. A szállodaszemélyzet almát tett be az asztalra, telefonon kávét kértem, a pincér megérezte a pipafüst szagát, kellemesen szimmantgatott.

A kollégák azt nevezik munkának, ha egymás udvariaskodóan döfködős szószaporítását hallgatják. Nekik ez a közhasznú cselekvés: patkó alakú, hosszú asztaloknál karattyolni és szundikálni, amíg a többiek karattyolnak. Néhányszor elalszom minden konstruktív összejövetelen, és saját finom horkolásomra ébredek.

Igen, ez a mostani perc itt az erdőben kifogástalan, príma idő, holnap meg otthon lesz nagyszerű; amíg az ördög el nem visz, azt tehetek, amit akarok. Az erkélyen muskátli, a parkban lila virágágy, erdei tisztás, autóparkoló. Miért nincs ebben a szobában egy bárszekrény?

Nehezen állok fel, hátha semmi sem fog az eszembe jutni? Hamarosan jön a világvége, van addig még néhány órám.

 

✓

 

A gyermekkori ház emléke az állandóság megszakadásáról szól. Egy nap megtapasztaltam, hogy ami az enyémnek látszott, az nem az enyém, mert könnyedén elvehetik tőlem, mert az otthonomból fegyveresek kivezethetnek. Csak a testem az enyém, nem a holmik körülötte, de talán még a testem sem, mert az is mások hatalmába kerülhet. Csak az öntudatom lenne az enyém? Abból is ki lehet taszítani az embert, azt is felverheti a gyom.

Egymásba átnyíló napokon és kerteken megyek keresztül. Háromévesen állok egy üveggömbkaróra futtatott rózsabokor előtt, megpróbálom úgy szagolni, hogy a tüske ne szúrja az orromat. Rendkívüli mélységű alagutat ások a homokba, majd ráugrom. Bárhova elvisz a meseautó, amelyből a kívülálló csak egy lábosfedelet és hangos töfögést észlel. Álldogálok az angóranyulak ketrece előtt, megpróbálom én is – mindhiába – mozgatni az orromat; megáll a hátam mögött az apám, és nevet.

Apa minden levélre válaszolt, pontos volt és rendtartó, nem úgy, mint a fia. Néha úgy képzelem, hogy az apám jön és kérdéseket tesz föl nekem, mivelhogy szemmel tartja a fia előmenetelét.

Elmagányosodtál, mondta apa. Ó, nem, feleltem. Mostanában ritkán látlak a televízióban, mondta az apa. Bólintottam.

Egy vakondtúráson kakas álldogál, jobbra-balra tekintget, mint egy kém. A házon leeresztett zsalugáter, gerenda tartja a vadrózsát fegyelemben. Szemben ülök egy sárgabarackfával, amelynek gyümölcsei már pirosak, de még kemények. Néha átberreg fölöttünk egy sárkányrepülő, és fényképezi a kerteket.

A legnagyobb hőségben jó felmenni a hegyre. A völgyekben szétszórt fehér kockák, a hegytetőn kilátó. Jó, ha a közelben sok növény és kevés ember van. Az emberek izgatott aurája átmegy a falon, körülöttünk zizegnek a vezetékek. Tökéletes a csend, a tudatba ússzon be, ami oda be akar úszni. Mindenki sétál: a felhők, a gondolatok, a bogarak a fűben, a fecskék az égen. Meg-megrezzenek a kapudöngésekre.

 

✓

 

A polgármester koponyája legközepén itt ül a padon a nemvállalkozó is, a semmittevő, aki elhivatottan teszi a semmit, jön-megy, ül-fekszik, bámészkodik.

Mindenki azt mondja, dolgozzatok többet, Tombor pedig azt mondja, nyugodjatok. Az inspiráció nem elragadtatás, hanem közeledés a csupasz ittlét boldogságához, amit a puszta létezés okoz. Ennek a vágyára kárhoztattunk. Értelmünk által a puszta ittléttől elválasztva, honvágyunk van arra az időre, amikor még diófa és szamár voltunk.

Nem hinném, hogy birkának vagy kakasnak lenni rossz. Hogy a kakasból leves lesz? Másodpercek alatt nyisszantják el a torkát, addig pedig folyvást parádézik és pitél.

Ezért aztán a kakas pogány, mert mind a kereszténység, mind a buddhizmus abból indul ki, hogy az élet rossz, baj, nyomor, betegség, gyász, magány. Tehát az a vágy, amely erre a világra irányul, csak a bajt, a nyomort, a betegséget, a gyászt és a magányt halmozza.

De miért ne gondolná a kakas, hogy az élet jó? Az élettagadás gyönyörével együtt. Csak tudjuk olvasni a pillanatokat!

Találni szép helyeket, csak nézgelődni kell. Itt élvez az orr minden lélegzetvételt, és örül a fül a csend változatainak, és alatta a zizegéseknek.

Ülünk a mólón, és semminek sem kellene másképpen lennie, mint ahogy éppen van. Élete során a polgármester mindenféléből elég sokat kapott. Az az ember, aki itt van a kertben, igyekszik kevéssel beérni, hálás azért, ami van. Van egy szobája, van egy széke, van előtte toll és papír, meghaladják a lehetőségei.

 

✓

 

A kert végében a kőviskóban elaludt a borosüveg mellett a vastag diófa asztalra borulva. Amikor fölébredt, pirkadt, amikor megint felébredt, végigcsapott a kerten a napfény ostora.

Itt szoktak ülni ezzel az asszonnyal, ezen az élethosszúságú, meg-megszaggatott nászúton, itt ülnek ezen a padon a falusi alkonyatban, két árva madár.

A férj nekikészül valami jelentős gondolatnak, de elálmosodik, és megkérdi ezt a másik madarat, hogy mit szólna egy hagymás-szalonnás rántottához. Kedvező választ kap. Esténként nem sok embert látnak, issza a helyi szőlősgazdák borát, meg lehet inni, szót értenek egymással, Melinda keze alá zöldséget vagdal.

Lépdelnek fölfelé a mézes illatú, gyümölcsöktől duzzadó hegyre, szilvát szednek az ösvény fölé hajló ágról, bokorról szedret és fügét, üres házak teraszán kis időre letanyáznak. Melinda a polgármester orra előtt szökdös fel a hegyre, amelynek adakozó kedvétől el van bűvölve, mintha tűhegyű ecsettel rajzolták volna ezeket szőlős lankájú kihűlt tűzhányókat.

Vakációja kezdetén a polgármester néhány napig aludt, a lábujját mozgatta, és egészen felvidult, hogy nincs a fejében semmi se, hála istennek zsugorodik az agya.

Nem az eredmény számít, hanem a művelkedés, nem a cél, hanem a testhelyzet. A szomszédból egy kakas szólította meg, az égről egy repülőgép, a fáról egy rigó. Az ember keresné a boldogságot, de jönnek a megzavartatások, mert vállalkozásokba fogunk. Tombor most egy egész várost emel a vállára. Hogy merészeli? Honnan tudja, hogy elbírja? Vagy nem is veszi a vállára? Csak úgy tesz? A képnek lassan érő, füst és ezüst mögé rejtett színei vannak. Ezért a soha el nem ért képért szökött a dolgai elől.

 

✓

 

Kopog a harkály, a Teremtés oratóriumából és a kert mélyéből könnyű léptekkel jönnek elő a végképp eltávozottak, a női hang és a férfi hang csillogó hálával egymásra talál. Egy régi képen az orrom előtt egy nő kibomlott blúzzal körtét kínál egy másik nőnek, akinek ugyancsak kibomlik a keble. Az agyamban ultravékony húrok pengenek.

Adtam néhány lökést az eseményeknek, utána csend, repülőutak, távollét, szellemi értelemben is. Leginkább azt kívánom, hogy semmi se zavarja fel az alvó víztükör nyugalmát. Minden javam elfér a vállamon lógó bőrtáskában. Ha a fehér kavicsra forró szurkot öntenek, remek bicikliút keletkezik. Fölöttem hatalmas vadgesztenyefák, itt még a madaraknak is jó kedve van, az élet annál tetszetősebb, minél együgyűbb.

Fizetek, mondom az egyik parti kocsmárosnénak, és elkarikázom a másik parti kocsma felé. Csikorog a lábak alatt a kavics, gyerekek futnak el mellettem vastag kerekű biciklin.

 

✓

 

Letelepszem a parkban; a szomszéd padon egy idős, finom asszony könyököl a támlán, elnéz valahova nagyon messzire, mellette egy kopasz úr, beletemetkezik az újságba. Rövidnadrágos, rezgő keblű dundi fiatalasszony gyerekkocsiban tol egy dundi csecsemőt, a megfigyelő általános eldundisodást észlel. A járás és a gondolkodás összetartozik, csobog a víz két szó között, a parti köveken fodros hullámok kergetőznek.

Terike, a presszósnő csak a nyugalmat keresi, csak a nyugalmat, csak a nyugalmat. Benne van a szépasszonykorban, szűk szoknyájában ringatja még ruganyosnak látszó fenekét. „A lányom is az apját választotta.”

Itt Öreghegyen mindenki, aki számít, a boltos, a postás, a polgármester, a szomszéd – mind jó. Alkonyattal a valamirevaló mesterember a verandán borozik a barátaival. Nekik is a kert mélyében van a műhelyük, akárcsak nekem. Állok a magnóliasövény-folyosóban, a napfény szembevág; akár ijesztő, akár vonzó, a jövő messze van. Felpumpálom a kerékpár gumiját, fölöttem a hatalmas diófán röpködnek és szerelmeskednek a rigók. Várakozással figyelem az orgonabokor tövében a mezei pocok üregét. Vilma kiborítja a piros homokozóvödréből az összes tortaformát. Melinda ugráltat, hogy sürgölődjem én is; ha nagyon elcsendesülök, kételye támadhat, hogy itt vagyok-e még.

Táska a vállamra, fel a kerékpárra, a ravasz öregúr elhúzza a csíkot hazulról. Két kertész ágakat éget, egy óriási tölgy kidőlt. A padon a lány összezárt térddel ül, a fiú lovaglóülésben, így sikerül eltakarnia csókolózás közben a lány arcát. Még mindig faragott és átnyilazott szív a gesztenyefa mohos törzsén. Hosszú hajú, szakállas, vörös arcú ember fekszik egy padon, magához kötözte a plasztikszatyrait.

Az állomáson egy korombeli utas a vonatablakban könyököl, nézzük egymást, a sötétszürke esőfellegek alól a fejünkre süt valami platinafény. A kis vasútállomás peronja most látványosan, napsütésesen üres. Kedveseinket a vonathoz kikísérjük, elhessegetnek, hogy ne tartsuk fel egymást a vagonajtóban, de amikor a peronról integetünk utánuk, ők is ott állnak integetve az ablakban. Ó, ezek a családok! Elmegyünk egymástól, hiányzunk egymásnak, idegesítjük egymást, de ez a nap így volt jó, ahogy volt velük együtt.

 

✓

 

Mindig szerettem Kandort, de nem mindig tetszett nekem. Tudtam látni a fordulat előtt poros, lassú, mogorva vidéki városnak. És ugyanakkor otthonosnak is láttam a környezet megtört, fáradt színeit, és a depressziónak azt a módját, amiben itt éltünk. Az én vérmérsékletemnek ez a rezignáció megfelelt, vagy legalábbis kevéssé volt megerőltető.

Hivatalaimból többnyire sikerült meglógnom: ki a benti fecsegésből megnyugodni az utcára! Időm is volt ahhoz, amihez kedvem; sajnáltam minden főnököt, ők a naptár szolgái. Az én agendám nyitva volt, és minden utcasarkon módosulhatott.

A verseny nem érdekelt, és nem sokat tudtam kezdeni azokkal, akik gőzerővel nyomulnak fölfelé, de nem is kergettem el a sikert, ha mellémszegődött.

Megtapasztaltam, hogy a föld bármelyik pontján jólesik reggel kilépni a házból, és ahhoz képest, hogy élek, a kérdés, hogy hol, miből, kivel, ha nem is mindegy, de csak azután jön.

Eszembe sem ötlött a fordulat előtt, hogy alkalomadtán elfoglalhatnám a város első polgárának a helyét, és rémülten gondoltam arra az esélyre, hogy reggelenként hivatali kocsi vihetne be a munkahelyemre, ahol titkárnők és párnázott ajtók mögött azt kell csinálnom, ami ahhoz a szobához tartozik. Nem vágytam semmilyen ügyet elintézni.

Tetszett, hogy az utcánkban nem uralkodnak a párhuzamos vonalak, hanem az ívek és hajlások, és hogy ez a ház kiáll, az pedig megsüllyedt.

Mindazt, amit nyugaton fontosnak tartanak, én itt kevésbé tartottam fontosnak.

 

✓

 

Egy idősebb kolléga sok évvel ezelőtt rátette a kezét a kezemre, és szép arcán fájdalmas rezignációval azt mondta: „Tanuld meg, fiú, hogy az emberek rosszak, és ott ártanak egymásnak, ahol csak tudnak.” Ez az állítás később igaznak bizonyult, mert amikor egy valóban tűrhető forgatókönyvre engedélyt és pénzt kértem, ez az idősebb kolléga a művészeti tanács ülésén hevesen kikelt ellenem, és javasolta, hogy a tanács ne támogassa kártékony törekvéseimet.

Arra is alkalmas volt a személyem, hogy a helyét kereső gyűlöletnek legyen egy közös céltáblája.

Miattam esik a jég, tűz a nap, miattam áradnak ki a folyók és robbannak fel a gázkészülékek.

„Éljen a legnagyobb polgármester, de ne sokáig!”

Bármikor összefoghatnak ellenem, és ez csak addig nem történik meg, ameddig áll a tekintélyem; az pedig csak addig marad állva, ameddig én éjszakánként a kert fölött a csillagok remegéséből telegramokat olvasok ki.

Veszteg maradnak, ameddig a magátólértetődőség hangulatával tudok elmélkedni arról, hogy mi jobb a városnak, olyan szintre emelve a tárgyat, ahol az ellenérvek sorra elhanyatlanak, és a városházából kisugárzik az örömteli egyezség.

Milyenek is a kandoriak? Hol a nyugati agyféltekéjük erősebb, hol meg a keleti, az csiszoltabb és távolibb, ez nyersebb és melegebb. Látom, ahogy tenyeres-talpasan, bajusz mögé rejtett hátsó gondolatokkal tétován somolyognak a nagyvilágban, de a baráti emberszámba vételt mind a nyugati, mind a keleti felük szereti.

Gyűröm a polgármesterséget mindennel együtt, ami vele jár, csinálom a családért, a városért, a polgári létalapért, hogy meglegyen, ami kell. Gyűr a polgármesterség is engem.

 

✓

 

Folytatom, amit apám és nagyapám csinált, volt számos gyerekük, jó munkát végeztek a megélhetésükért, a hely szellemét és a tisztes hagyományt fenntartották.

Ebben a városban minden valamirevaló polgármester tudta, hogy a közönség szeretné, ha levennék a lábáról. Előbb persze ellenkezni fog, de oda akarja adni magát, éreztessenek vele szabadságot és gyengédséget.

A városháza gyűléstermében ülők már nem néznek az órájukra, és nem nyögnek, hogy hosszú, nagyon hosszú, a személyek kibújnak a szerepek alól, kicsik és nagyok nem szégyellik a méretüket, összeadják az eszüket, és nem azon járatják, hogy kivel bánjanak el, mert ez olyan ülés volt, amire szívesen emlékeznek.

A béke azonban múlékony, álmomban azt hallottam, hogy a kutyák körben csaholnak, és akár erdő, akár tőzeg, akár láp, csónakon és helikopteren az őrök őriznek.

A védelem fellebbezett, de az ítéletet helybenhagyták.

Az osztag már megkapta a parancsot, a rumot kiosztották, a falu legtekintélyesebb polgárai értesítve vannak, ki gyalog, ki lovon körbeállja a határt, hogy a polgármester ne szökhessen, hogy az árokban a helyét elfoglalja arccal lefelé, de nyitott szemmel, a tarkóján egy piros folttal.

A nyomaimra egész éjjel hó esik.

Búcsúztatóim azt ígérik, hogy nem felednek.

Egy handlé elviszi a cókmókomat.

Szétszórnak, mint egy parfümöt gumipumpával.

Azt gondoltam, hogy mást érdemelek? Akkor hát tudjam meg, hogy beledarálnak a macskaeledelbe. Lehet, hogy nem kellek a macskának sem, szervestrágyának azonban megfelelek. Ettől az örömhírtől nem fosztanak meg.

 

✓

 

Volt apámnak egy süket barátja, Aladár, aki megúszta a bevagonozást, nyugodtan ment el onnan, ahol nem szeretett lenni, és nem hallotta, hogy utána kiabálnak. A lépéseit sem szaporázta, vissza sem nézett, mint akinek kétségbevonhatatlan eltávozási engedélye van, és akit ezek a megalázó parancsok nem érinthetnek. Egyszer aztán hátulról lelőtték.

Leng a súlyos acélgolyó, alvadt vérrögök testesednek. A halál csak egy képzeleti pont, az agónia bizonyos nézőpontból virágzás. Az üres szobába valaki máris beköltözik. A pulpitusra valaki feláll.

Valahány mentségem gyenge lábakon áll, számos gyerekem van, de egyiknek sem adtam meg azt, ami jár neki; megfeledkeztem a barátaimról, nem írtam a régi szerelmeimnek karácsonyi üdvözlőkártyát, az utcán pedig úgy tettem, mintha nem venném észre a kollégát.

Ha kofferemmel az üres peronon idegeskedem és nézem az órámat, mert a vonat már elment, akkor csak egy olyan személy figyelmét fogom felkelteni, aki vederrel és partvissal jön. Azt mondja, ne jöjjek gyakrabban, mint ahányszor hívnak, és ne soroljam, hogy már mi mindent nem tudok. Nem vettem észre, hogy az időm már lejárt?

Ne lábatlankodjon itt, papa, menjen haza, és aludja ki magát.

Bizalmasan megsúgja nekem, hogy az illetékesek mindenütt fölismernek. Az összes fodrász ki van okosítva, álszakállal ne kísérletezzem, és jobb, ha tudom, amennyiben új szemüveget csináltatok, az optikus távmásolón küldi majd az új keret fényképét. Bármelyik taxisofőr fuvarozott, nyomban leadja a drótot, hogy honnan-hova. Bármelyik hullámon, csatornán üzenek, az mind őhozzájuk fut be. Hagyják, hogy kapkodjam, nyomkodjam az ajtókat, feszítgessem az ablakot. Túlságosan hosszúra nyúlt az előadásom. Ma, éppen ma. Ma este már nem fogok az ágyban olvasni. Ma nem kínálgatok vörösbort. Ma már nem lesz semmi. Ma nem hallgatom meg az éjféli híreket, ma én leszek az éjféli hírekben.

 

✓

 

De jó, hogy újra itt vagyok, innen engem hat ökör sem tudna elvontatni.

Ebben az ideiglenes és omlékony világban az örökkévaló mozgó képét kerestem.

Gondolván, hogy az idő az örökkévalóság szolgája, tanyát ütöttem a hetedik napon, és onnantól fogva csak a hetedik nap létezett.

Nem kell sokat utazni ahhoz, hogy az elme nagy utakat járjon be.

 

✓

 

Legyünk nyugodtak, mint egy hegy, mondtam a munkatársaimnak, akik idegesek, mert túlságosan is szomjazzák a harmóniát. A kérdést megvizsgáljuk, beszélünk az érdekeltekkel, gondolkodunk, meghányjuk-vetjük egymás között a dolgot, és majd ha döntöttünk, akkor közöljük az álláspontunkat a nyilvánossággal. Addig egy szót sem senkinek, a kiszivárogtatók pedig keressenek másik munkahelyet.

Hallottam egy tiszteletreméltó idős tanárnőről, aki társaságban kijelentette, hogy élete egyik legszebb perce volna, amelyben megláthatna engem – kötélen.

Kisebb gazembert is akasztottak már fel, kiáltotta a tanárnő. A polgármester mindent szabadjára engedett, pártolta a buzikat és a narkósokat. A tanárnő nem csodálkozna, ha a nagy parázna végül még kéjgyilkos is lenne.

Miért kellett darázsfészekbe nyúlnom? Miért hittem, hogy éppen én fogom megszelidíteni a farkasokat és a rókákat? Miért hittem, hogy nem marnak belém? Miért képzeltem magamat sebezhetetlennek? Miért nem emeltem le a kabátomat és az esernyőmet a fogasról? Mondhattam volna, hogy süssétek és egyétek meg az egészet!

 

✓

 

Azt mondják, hogy nehézkesebb és merevebb lettem, hogy kínnal szedem össze magam, mintha a polgármestert idegennek tartanám magamtól. Meglehetősen ütésálló voltam, de mindenkinek megvan a maga ideje, és minden polgármesterség rövidebb szokott lenni, mint a férfiélet egésze.

Valami azért lett a dologból, ha nem is annyi, amennyit reméltem és ígértem. Működik a forgószínpad, a színház vezető művészei más-más szereposztásban játszanak. Megtanulják, hogy mikor harc és mikor béke. A hátralépés nem bukás, a mester összeszedi magát, talán még lesz egy visszatérése. Tud várni és árnyékba húzódni, akár végérvényesen.

Mihelyt beértem a drága és szenvtelen szállodába, már várt az agenda, inget váltottam, nyakkendőt kötöttem, mentem és tettem a dolgomat, tárgyaltam, alkudtam, megállapodtam, közös nyilatkozatot fogalmaztam, sajtókonferencián kifejtettem a nézeteimet, dedikáltam, több száz kezet megszorítottam, és több száz embernek azt mondtam, hogy örvendek. Nem mondanám, hogy az ellenkezője volt az igaz, de már nagyon szerettem volna meglógni.

 

✓

 

Az órámra nézek, kocsiba ülök, felsietek a városháza lépcsőjén az első emeleti folyosó végéig. Ha közelebb áll hozzám a látogató, akkor a belső szobámba hívom, a tárgyalóterembe pedig akkor szoktam előjönni, ha nem személyes vendéget fogadok.

Akármelyikben is kínálom a látogatót teával vagy kávéval, amit majd a titkárnő behoz, rajtam van itt is, ott is a polgármester, mint egy munkaköpeny, aki még kávéivás közben is polgári ügyeket fontolgat: kinek adjon, és honnan csípje el, mit hajtson és mit halogasson.

Ha kissé eltávolodom tőle, utazás közben visszanézve, elképesztő az az eseményhalmaz, ami a hivatalban rá vár.

A polgármesternek el kell mennie a vakok intézetébe, a zenekonzervatóriumba, a szemétégetőbe, magas rangú külföldi feleséget kell a vásárcsarnokban kalauzolnia, meg kell jelennie egy kongresszuson, a bankárok fogadásán és a hajléktalanok menhelyén, uszodaavatáson és temetésen, a sportpályán és egy gyanús robbanás színhelyén, megy meghallgatni az aggok menhelyének a dalárdáját és virágcsokrot fog átnyújtani a százéveseknek, ajándékcsomagot visz a pincelakóknak, akiket elöntött a szennyvíz, rövid beszédet mond egy nagy művész kiállításmegnyitóján, és úgy fogja őt magasztalni, hogy a város többi jeles művésze ne sértődjön meg túlságosan.

„Jól érzi magát, uram?” – „Nagyon jól.” – „Nem szomorú sosem?” – „Minden délután.” – „Délelőttönként boldog?” – „Igen.” – „Van valami különös oka erre?” – „Semmi.”

Tombor abban bízik, hogy rögtönözve felismeri, miről is van szó, hogy majd a démon súgni fog, és kialakul egy nem is olyan rossz választás sok gyógyítható és néhány gyógyíthatatlan bajjal.

Örül, ha a polgárok a televízión át figyelik a képviselőtestület üléseit, hogy ki milyen játékos, és hogyan jut el a céljához. Segítsenek eldönteni, hogy a szükségesek közül melyik a helyesebb pénzkiadás. Vannak erősebb ügyosztályok és vannak maflábbak, némelyik akarnoknak az isten pénze sem lenne elég, Tombor viszont szokott nemet mondani a pompás cápáknak is. Időnként beleszúr a kiduzzadni hajlamos részekbe, természetesen úgy, hogy fájjon.

Íme egy önmagát ezer éve akaró lény. A várossal kifog a halálon. Bevet olyan témákat, szerkeszt olyan színpadokat, amelyek megengedik, hogy a polgárok elégedettek legyenek önmagukkal.

Gyakorlott temetői szónok lett belőle, a közönség szereti a nekrológokat, azokban legalább szó esik az emberről, mert igazában csak akkor egyszer beszélnek róla, ha nem is sokáig, amikor meghalt, mert addig az irigység nem engedte, hogy jókat mondjanak róla.

 

✓

 

Diákkoromban egy keskeny belvárosi utcácskában laktam, az ötödik emeleten, szemben a lifttel; szobám a szüleim szobájából nyílt, s hogy köztük az ajtó kevésbé legyen hangáteresztő, vattás kárpitozással volt bevonva, a szoba másik ajtaja a fürdőszobába vezetett.

A szüleimet reggel negyed hétkor csörgőóra ébresztette, háromnegyed órára elfoglalták a fürdőszobát, tehát korábban kellett fölkelnem ahhoz, hogy megelőzzem őket, és előbb elinaljak hazulról.

Vagy át kellett adnom magamat a mélyalvásnak: ha minden angyal kézzel-lábbal veri is az üstdobot, mi akkor is alszunk még egy kicsit, befordulunk a falnak, a fülünkre húzzuk a kispárnát, és a Mária Terézia-stílusban faragott angyalfej baráti támogatásával a világvégének harsonás bejelentésére sem ébredünk fel.

De ha korábban keltem fel, akkor a konyhaajtón át, vagy a szüleim szobájával szomszédos hallon átsurranva már kinn is voltam a lépcsőházban, és percek múltán egy csendes tóparti padon telepedtem le.

A hajóállomás melletti part lépcsőin ülni a diákság természetes találmánya volt. Ott nyelték a sokszorosított jegyzetek tudományát, ott karolták át egymást, ott hajtotta a fejét a fiú ölébe a lány, vagy megfordítva, ott zajlottak azok az életbevágó beszélgetések valakivel, aki talán barát is lehetne, csak még jöjjön előbb a fejkopogtatás, az ízléstapogatás, és netán megszületik az idea mind a két agyvelőben, hogy járjunk egyet és vonulásunk mentén némely pontokon ezzel-azzal oltsuk a szomjúságunkat.

Enyém volt a város minden porcikája, bármely utcába befordulhattam, nem állt palánk és fegyveres őr az utamban.

Persze, néhány épületet ki kellett kerülnöm, ahol géppisztolyosok álltak a sarkon, és ahol az útelzáró lánc miatt a járda nem volt használható.

 

✓

 

Mentem vadászni, kerestem egy csendes zugot, ahonnan fel fogok állni, ha nem jön az a bizonyos állapot, amire várok. Ki erre vadászik, ki arra vadászik, van, aki kávéval, van, aki szesszel; minden vadásznak megvannak az eszközei.

A sarki presszókban megszoktam az adatokon veszekedő öregurakat, néha drukkoltam is valamelyiknek.

Mérsékelt együttérzésben részesítettem a sötét kis üzletek miatt egymást szidó naplopókat és az izzadtság-, sör- és dezodorszagú nekikeseredetteket.

Benyomtam a fülembe a viaszdugót, s így belső zúgás keletkezett, távol a zenétől, a vécészagtól és a hangosan rikácsoló öregasszonyoktól.

Biccentettem a hajdani autóversenyzőnek, aki a hatvanas években angol nyelvleckékből élt, és a Tangóban adott órát mindig csinos fiatal nőknek, akikkel összebújva toroktól szájpadlásig dörmögte az utolérhetetlen oxfordi kiejtést.

Dúsan nőtt ki finom kötött inge alól a fehér gyapjú mellszőrzet. Vörösesbarna, kissé rovátkolt, száraz bőre az uszoda tetőteraszán nyert barnító sugarakat. Óra után uszoda, majd otthon főzött egészséges, dietikus ebédet.

Este ott volt minden koncerten, szinte mindennapos az operában, és ott voltak a tanítványai is; a szünetben beszélgettek, de aztán harsány kézfogás a színház előtt, és katonás léptek haza.

Az autóversenyző ezek után a rövidhullámú rádiókészülékén számos rádióállomást meghallgatott angolul, németül és franciául; újabban a szláv nyelveket is értette, és terepszemlét tartott a glóbusz felett: ma sem kevésbé őrült, mint tegnap volt. És ez az angoltanárt némi kárörömmel töltötte el, ugye, megmondta: őrült fajzat, sárkányfogvetemény. Olyan államokban élnek, amilyeneket eltűrnek. Mafla népség ez, különböző csibészek ülnek a nyakára, ezt elmondja nekem ma reggel is, alighanem holnap reggel is ezt fogom hallani az ősz mellszőrzetű, izmos felsőtestű angoltanártól.

 

✓

 

Egymás hálózatát metszettük, én is menekültem, mert rámnyitották az ajtót a kóválygók, akik ilyenkor már néhány felest betermeltek, és már áradt belőlük a szó. Azt akarták mondani, hogy szar az egész, undorító, ez a lényege, undorító, és semmi értelme sincsen. Már csak egyet lehet, a csodára várni. Csodálkozással várni a csodára, a meghalás kegyelmére. És még sört rendeltek és bevettek valami tablettát, és ugratták egymást, és meséltek arról, hogy gáz- vagy vízóraleolvasóként milyen különös lakásokban jártak.

Én nem meséltem arról, hogy délután kiket látogattam meg, és a templomról sem, ahol olvastam, majd amikor megjött az a késős lány, könnyedén csókolóztunk a szószék alatt, amiért egy öregasszony megszidott.

Akkor is azt mondtam, hogy jól vagyok, ha kérdeztek, sőt néha azt, hogy nagyon jól, amivel talán el akartam hárítani a kérdések további láncolatát, de azt hitték, hogy nem mondok igazat, és ezért megbocsátottak nekem, pedig tényleg jól voltam.

Nyugtalanság ellen reggel nekiindultam, és csak mentem kihúzva magamat, aztán ismét előregörbedve, a két kezemet hátul összekulcsolva, majd zsebre vágva, mentem.

Akkoriban sok időt töltöttem különböző nők társaságában, és mindazok a nők vagy meghaltak már, vagy öregasszonyok.

Akkoriban erősödni látszott a Kelet, és gyengült a Nyugat, és úgy látszott, hogy ez van, ami van, hogy ezt kell túlélni. Ha nem mentünk el a forradalom leverése után, akkor lassú öltésekkel össze kell varrni azt, ami elszakadt.

Hosszadalmas vitatást igényeltek az ellenállás és a túlélés kis stratégiái, évtizedek mentek el a kitérő visszavonulás és a lassú felülkerekedés módszerének alkalmazására.

A kor úgy hozta, hogy az én érdeklődésemet lekötötte az eszmékkel párosuló bűn, a papnak, forradalmárnak vagy államférfinak látszó moralista gyilkos. Úgy képzeltem, hogy az a valódi történet, ahol élet és halál a tét.

 

✓

 

A történethez bűn kell, s ahol az állam nem garázdálkodik, ott nincsenek velős históriák a bűnről, nincs meg a bűn tagozott, mindenkit hatalmába foglaló, erényessé álcázott épülete.

Érdekelt a metafizikai gőg, amelynek nem a pénz, hanem a hatalom a nyelve.

Megadatott nekem az a belső közöny, hogy semmiről sem maradok le, és sehova sem kell eljutnom. Ami munka rendesen elvégezhető, azt rendesen el kell végezni.

Ezen kívül nem volt számomra sürgősen elérendő jobb állapot, és nem veszíthettem el semmilyen törékeny biztonságot. Mentem a fiammal a tópartra kacsázni, és ha a kövek újra meg újra felugráltak a vízszinthez érve, akkor a kacsázás sikerült. A helybenlét érdekelt, nem féltem az ítéletektől.

Átéltem a veszélyt és a kiközösített állapotát, nem forraltam bosszút a kitagadóim ellen, legszívesebben nem gondoltam rájuk. Nem vártam el senkitől különösebb segítséget, hogy valami mégis jön, ha nagy szükség van rá, az több volt, mint puszta remény, inkább statisztikai sejtelem.

Eldöntöttem, hogy túlmegyek a rezignáción, és bebútorozzuk a kifosztott lakást. Nem mentem el végleg a tetthelyről. Úgy gondoltam, hogy a háznak még csak a külső szobáiban tartózkodom, és hogy az agyam még a felületesség állapotában van, noha udvariasan teszi a dolgát.

Oldódott a burok, amely a nem igazán hozzám tartozó gondolatokból körém szövődött és akadályozott a mozgásban. Csöndre vágytam, és kihúztam magamat onnan, ahol sűrű az ítélkezés.

Ritkán éreztem bárki másnak a gyógyíthatatlan hiányát. Gyerekkoromban megszoktam, hogy a hozzám legközelebb állókat is elragadhatja egy véletlen.

 

✓

 

Mikor 1944 májusában a szüleimet elvitték, a következő hónapokban torokszorító hiányérzettel vártam az erkélyről az utcát kémlelve esetleges fölbukkanásukat.

Aztán eltelt egy év, még mindig hiányoltam őket, de már kevésbé. Mire megjöttek, volt bennem valami szeretettel takart távolság.

Nem voltak magától értetődőek, néztem, hogy milyenek.

Megszoktam, hogy a szeretteimre némi lelkiismeretfurdalással gondolok.

Joguk lenne most is a jelenlétemre, én pedig a patak menti nyárfasoron egész jól megvagyok, és még telefonálni sem kívánok. Az élet már megtörtént, és ez a mai nap csak ráadás.

Többször megtapasztaltam, hogy elmaradoznak tőlem az emberek.

Gyerekkori barátaim egy része elutazott marhavagonban, és füstbe ment.

Ötvenhatban, mikor a határon rések nyíltak, Nyugatra távozott az osztálytársaim fele, barátaim, barátnőim, nővérem, unokafivéreim.

Sőt még a feleségem is nekiindult a határnak, háromszor körüljárt egy hegyet, amelyet keresztbe metsz a határ, és hazajött.

Aztán lettek új barátaim, és meg tudtam lenni távollevő szerelmeim nélkül.

Újabb hullámok vitték el a hozzám közelállókat, és úgy tapasztaltam, hogy ez is túlélhető.

Talán azért nem emigráltam, mert lusta vagyok. Külföldön azért, hogy megélhetésem legyen, többet kell igyekeznem, készségesebbnek és óvatosabbnak kell lennem.

Miért is kellene nekem belekapaszkodnom egy idegen közegbe, amely furcsálkodik rajtam, mihelyt kinyitom a számat? Nem barátságtalanul furcsálkodnak, sőt inkább kedvesen, hiszen én sem voltam barátságtalan, de mindig azzal az elfogódottsággal, ami a másfélének szól.

Emigrációban az ember gyengébb, védtelenebb, kisebb, és ezért nyüzsögni kénytelen, ha meg akar élni, különben nem törődnek vele.

 

✓

 

Nyüzsgésre itthon sem szükség, sem mód nem adódott.

El kellett tűrnöm a mérsékelt rendőrállam kellemetlenségeit. Sündisznóélet, teknősbékaélet, elég lassú tehát.

A hatóság tudta, hogy nem gyújtogatok vagy robbantok, én pedig tudtam, hogy nem ölnek meg, dolgozni is hagynak talán. Nem akadályoztak meg abban, hogy legyen egy nyugodt szobám, bemikrofonozva persze.

Mindazonáltal kényelmesebb olyan helyen élnem, amelyre odaszületésem által jogot szereztem. Számoltam azzal, hogy itthon jönnek, szaglásznak utánam, és kénytelen vagyok magam mögött vinni a vendéglátóhelyekre a követőt, mint holmi influenzabacilust, de leggyakrabban olyanokkal jöttem össze, akiknek maguknak is volt saját szaglásza.

Idegenkedtem a politikai érzelgősségtől, sosem kiabáltam tüntetéseken, de volt néhány szó, amelyeket helyeslően ismételtem, és a többiekkel együtt mondtam, nem hangosabban, mint ahogy beszélni szoktam.

A járdáról nem kívánkoztam belépni a tömegbe, szívesebben néztem volna oldalról, de beléptem, és valahogy a menet élére keveredtem. Udvariasan előretessékeltek.

Mit fognak ezek kiabálni holnap? Kinek fogják a halálát kívánni?

 

✓

 

Ha a kávéházban beszélgettem, majdnem mindig odatolta nagyothalló fülét a közismert spicli, és mi azzal kínoztuk, hogy suttogtunk. „Hogy? Hogy mondod?”, rikácsolt szegény. A törzsasztaluknál legalább hárman ültek ilyenek, nyilván, hogy egymást is ellenőrizzék.

Lehallgató poloskát találtam a szobám mennyezete fölött.

Mit jelent a meztelenség? Azt, hogy mindent tudnak rólad. Kénytelen vagy fegyelmezni magad.

Kedvesünk, ha veszekedni akar, lehív az utcára.

Ha meg bírtad szokni ezt, akkor rinocéroszbőröd van, írta egy barátom Oxfordból.

Egykori kihallgatóm, gyámoltalan idős férfi, az utcán sietve kalapot emelt.

Megpróbáltam elképzelni, hogyan sütne a nap erre az utcasarokra, ha a rendszer varázsütésre elmúlnék? Nincs tovább, és a házak ugyanazok?

It’s enough, mondta naponta a részeges angoltanár, aki a magányt kereste, és a parkban fölmászott a legmagasabb faágra, hogy onnan lesse a holdat.

 

✓

 

A legtöbb ember számára a belső kicsi, a külső pedig nagy, mondta diákkorunkban Dragomán. Mikor kijött a börtönből, Dragomán nem tudta türtőztetni magát, kelekótya nők után futkosott, a felesége, Laura sírt, Dragomán simogatta, megcsókolta a fejét, Laura duzzogott, ellökte.

Dragomán akkor inkább fénybe, forgatagba, világvárosba vágyott. Ott a világváros, ahol mi ketten ülünk, így próbáltam lebeszélni a határon átszökésről, de nem sikerült.

Dragomán egy univerzális mű megírására készült, világproblémák alatt nem adta. Sugárzó lény volt, és én azt a szellemi hódolatot éreztem iránta, amely parancsolóan elfog, ha a magaménál jóval nagyobb gondolati sűrűséggel találkozom, és ha a másik elme az ő röpülésének valószínűtlen szögeivel és hurokvonalaival elképeszt.

De hiába volt János olyan okos, ha megtízszerezte volna is az okosságát, az én első feleségemnek, Barbarának ő már csak kellemes morajt szolgáltathatott, a zsongást, ami az alváshoz támogatólag hozzájárul.

Hogy a kitessékelés otthonunkból kedvesebb legyen, javasoltam, hogy nézzünk be a Tangóba, ahol a kasszában akkoriban egy rózsaszínű koponyát láthattunk magunk előtt, igen laza szürkésfehér hajfüggönnyel eltakarva. Ahogy az öregasszony előrehajolt, és körülményesen szögletes betűkkel kitöltötte a blokkcédulát, majd ezt a szemérmetlenül csupasz koponyát arcának látványával cserélte föl, mindannyiszor meglepett az öreg pénztárosnő mosolyának a leányos kíváncsisága.

Sokat körmölt miattunk, most legalább jól megnézi magának ezeket a fiatalembereket. Megismert, bólintott, és azt mondta: „No, igya meg.” Éjfélkor azonban a Tangó is bezárt. Dragomán még el akart mondani valamit, ezért a háztömb körül jártunk körbe-körbe.

A megszűnt, államosított magánboltok helyiségeiben akkoriban családok laktak, akiket oda a lakáshivatal beutalt. Abban a helyiségben, amelyben most ezoterikus és természetgyógyászati könyveket árulnak, és amelyben a szocializmus korszaka előtt egy kutyatrimmelő-szalon működött, akkoriban egy rossz modorú család lakott. Nem átallottak kiordítani, hogy ne lármázzunk az ajtajuk előtt.

Elképzelhető, hogy sor került még egy figyelmeztetésre, mert továbbra is a háztömb körül kerengtünk. A harmadik körnél ránk loccsantották az éjjeliedény tartalmát. Mint egy orangután, ráztam az ajtórácsot: „Tudod, hova nyomom a fejed?”, kérdeztem ígéretesen.

„Magánlaksértés, jelentem az elvtársaknak, hogy maguk miket beszélnek”, mondta a lakó kárörvendően.

„Vigyázz magadra, az elvtársak még tökön rúghatnak.”

Ezt az üzletlakó nem értette, visszahúzódott a rács mögül, én sem értettem, fölmentünk tisztálkodni.

Jó tíz évvel később Dragomán elment, átúszott a tengeren Jugoszláviából Olaszországba; ha nekem is sikerült néhány napra elutaznom valami nyugati filmfesztiválra, ő is odajött és találkoztunk, megpróbált rábeszélni, hogy maradjak kinn, talán utánam engedik a családot.

Hülyeség, mondtam, legyávázott, elhűvösödtünk.

 

✓

 

Milyen legyen a millenniumi ünnepség? Pezseg az ülésterem.

Már nem lehet a polgármesterhez bejutni, sok titkári akadály veszi körül, minél kevesebb megzavartatást akar, forduljanak Szandrához, ő a tényleges titkárságvezető, ő az, aki felkészül minden vonatkozásban a városházi irányításból.

Most még a belső termekben vagyunk, innen megy egy oldalfolyosón át az ülésterembe; tudják honnan szokott előjönni, van azonban egy másik kijáró a büféterembe, változtatgatja, hogy hol jöjjön ki.

Az ember menekül a makacs elégedetlenek, a valószínűleg sötét üzletek révén létrejött anomáliák bepanaszolói elől. Engedély nélkül épült egy parkolóház, repedeznek a környező épületek, köztük a múzeumi könyvtár. Valakit megfizettek, talán többeket is, kit jelentsen fel? Az egész városházát? Erkölcstelen város, huncut, átvág, gyarapodik.

Mint a tanár, aki nem akar több diákot látni.

Az ülésteremben felnéz a karzatra, az aranykeretes óra szemben, allegorikus képek, ha megszállt a városban, ez volt a király tanácsterme.

A folyosón arcképsor: a polgármesterek, már ismeri a szójárásaikat, az előéletüket és a feleségüket, titkokat tud, együttérez. Itt volt a diéta, a karok és rendek, megyei nemesek tanácsülése. A terembe a polgármester bevezeti a kedves televíziónézőt, mert most ünnepi ülés következik, közvetítik az országos csatornák, filmet csinálnak, hogy milyennek akarja magát látni egy város.

Ki kell találni egy karaktert, a polgármester az emelvényről néhány mondatot mond a terem történetéről, ezt közvetítik, és már jönnek a hírek borzalmasabb eseményekről.

 

✓

 

A polgármester bemegy a dolgozószobából nyíló magánodúba, ahol két megbeszélés között ledőlhet a heverőre. Rágyújt az ebben az órában kedvenc rézveretes pipájára, és kibámul az ablakon. Kellő gondolkodás után jobbfajta szilvóriumot iszik, nemsokára beszélnie kell. Le kell higgasztani néhány követelőzőt, hogy mérsékeltebben nyomakodjanak a költségvetési egyeztetésen.

Miközben felkarolta munkatársainak az ésszerű kezdeményezéseit, Tombor nehezen kétségbevonható polgármesteri tekintélyuralmat fejlesztett ki.

Ez a nagyhajú, aki most beszél, csak jártatja a száját, amúgy nem lehet sok hasznát venni. Persze fúrja Szandrát, azt írja kritikus fölterjesztéseiben, hogy Szandra hatásköre túlságosan kiterjedt, és hogy a polgármester függőségbe került vele szemben.

Tombor látja, hogy ez a nagyszájú milyen olvadt tekintettel nézi Szandrát, aki izmoskarcsún a tárgyalóasztal mentén föl-alá jár, és kiosztja az újrafogalmazott határozati javaslatot.

A polgármester bosszankodik a szövegek eláradása miatt, ahányszor csak elhalad a folyosóra kitett fénymásológép mellett, serény tisztviselőket lát körülötte szorgoskodni hátulról. Már a feneküket is megismeri, az alakok páratlanságát elhomályosítja egy közös tulajdonságuk, hogy a papírral igen bőkezűen bánnak, ami Tombornak testi fájdalmat okoz: hány fába kerül ez a locsogás?

Az adminisztráció egyetemlegesen bőbeszédű, ez így volt és így lesz minden időkben. Így aztán Szandrának a lényegkeresés a dolga, az ízetlen hivatali levesből kimerni a gombócot, és kirekeszteni a beáramló emberi anyag nagyját. Szandra kedvesnővéri nyugalommal lehűti a forrófejűeket, akiknek szent meggyőződése, hogy ezt vagy azt az ügyosztályt fel kéne robbantani, le a cinikus A.-val, és jöjjön a helyébe a fiatalok képviseletében a nemes B., majd pedig az ünnepségeken ő álljon a legközelebb a polgármester testéhez.

Behúzódik ide, szeretné pár percre lehunyni a szemét, hallgatja a szélben suhogó ágak beszédét és a távoli mennydörgéseket.

Még mielőtt megmosná az arcát, a mosdónál állva nekidől a falnak, azután sebességet vált, hovatovább erőinek birtokába jut, imádkozik, iszik, és már a sugárzást fölerősítve lép be a tárgyalószobába, ahol ő mindig ugyanabban a karosszékben ül, a vendég pedig tőle balra egy kényelmes kanapén helyezkedik el, ami némi szintkülönbséget eredményez.

Tombor fölémagasodik a látogatónak, mintha a háziorvos ülne a gyerekágyhoz, mindjárt megkopogtatja a páciens mellkasát, különös döngéseket előcsalva onnan, és megfogja a csuklóját, megméri, hogy mi igaz ebből az akarásból, mennyi ebből csak az, hogy a teázgató jövevény meg akarta látogatni a polgármestert, mennyi a fontoskodás, csakhogy mondjon valamit, később pedig elejthessen néhány szót arról, hogy a minap járt Tóninál, aki azt mondta, hogy beszélhetünk a dologról, majd megfontolja.

Tombor nem nagyon szereti az íróasztala közelébe engedni az ügyfeleket, ne kukucskáljanak a jegyzeteibe, nézzék inkább a tárgyalószobában Szandrát, aki egy kis asztalka mögött Tombortól jobbra, a vendégnél is távolabb a jegyzeteivel és a tárgyhoz tartozó iratokkal helyet foglal, és a megbeszélés minden fontosabb és intézkedésre váró elemét pontokba szedve rögzíti, közben pedig egyik lesült combját a másikon átveti, ami alkalmat ad a vendégnek arra, hogy ha már odatévedt a szeme, elmélázhasson azon, hogy ma miért éppen kék, bordó vagy aranyszínű lakkal kente be a lábkörmét a titkárság vezetője.

 

✓

 

Jöjjön ide a nagyvilág, hogy aztán én elmehessek innen. Igen, először a közönséges jön, megjelentek a nagy nemzetközi cégek fölényes igazgatói, és körülöttük a szervilis helyi aligazgatók, s ez így szokott lenni, de aztán a környezet befonja és megeszi őket. Ha nem bombázzák szét, a város győz.

Aminek az az ára, hogy színpadra lépnek a ragadozók, a nagyvadak, hogy aki bírja, marja, és hogy aki fent van, az még följebb akar kerülni. Kell ennek a sok energiadugattyúnak a szabályozott pálya, különben egymásnak rohannak. Így is megpróbálják lemészárolni, felrobbantani egymást, nyers még a modoruk.

Hagyja azt a büdös várost, szomszéd, mondom magamnak, azok meg csak püföljék egymást, ha ebben telik kedvük. Gyúrják egész nap az izmaikat, arra várnak ezek a kopasz behemótok, hogy üthessenek. A másik meg, ha addig él is, bebizonyítja, hogy a kutyaúristenit, mégiscsak neki van igaza. Megy a fiatal is a maga útján, majd megleli azt, akinek hisz, nem maga az, szomszéd. Maga már kiállt és elmondta a magáét, megtapsolták, most jöjjön egy másik.

És én reggelenként mégis bemegyek ebbe a szertelen és harcias városba, beautózom innen Öreghegyről, belekeveredem a forgalmi csomósodásokba.

Mindig máshol szállok ki a kocsiból, és gyalog ődöngök egy keveset a környéken, szemrevételezem. A város kiszínesedett, sok házat rendbe hoztak, a kocsik jobbra cserélődtek. Nincs szünet, megy az előadás télen-nyáron, nappal és éjszaka. Mondják, hogy négy év csak kóstoló, de én beérhettem volna annyival is, hogy egy alkalmas fiatalabbnak átadjam a helyem. És amikor a dölyfös önhittségem kimutatta a foga fehérjét, amire jó alkalom volt a nagy millenniumi ünnepség előkészítése tanítványok és munkatársak egész csapatával, akkor jött a betegség.

 

✓

 

Sokszor elnökölt ebben a teremben, sok jogszabályt újjáalkottak, sok régi döntést megmásítottak, nem volt könnyű a kerületekkel és a környékkel együttműködni, fegyelmezetten hallgatja a követelőző, dühödt, hazabeszélő, a dolgoknak mindig csak az egyik oldalát látó szónokot.

Egy normális középkorú férfi testi-lelki elhízástól szenved. Felfuvalkodik, s ha kap valami elismerő véleményt, rangos meghívást, akkor jobb napjai vannak, valami szerv elvárja benne a sikert. Tud azonban ostobaságnak is érezni mindent, amit eddig létrehozott. A fejét veri a falba, tehetségtelen ökörnek nevezi magát, mindenki más jobb.

A legtöbb férfi nem is tudja, hogy milyen okos a felesége. Az asszony ezt a tuskó férjet így is szereti, de nem bánná, ha egy kicsit érzékenyebb volna.

Értelmiségi kiválóságok jönnek hozzánk, ha egyedül maradnak Melindával, amíg kávét főzök, zavarba jönnek, nem tudnak mit kinyögni. Ha beszélnek, hozzám intézik a szót. A kandori társaságokban a férfiak nem nagyon figyelnek arra, amit a nők mondanak.

A kaszárnya, a hivatal, a bíróság, a börtön, a hely, ahol félni kell, férfias; a szálloda, a színház és az áruház nőies. A több és a gyorsabb férfi cél, a jobb és a nyugodtabb női cél.

Nem tudod lebeszélni a férfiakat a háborúról, mondja Melinda, a kisfiúknak és az öregembereknek így vagy úgy, mindig a háborún jár az esze.

Mivel az élet véges, minden okom meglehetne a sietségre, de mert az élet véges, semmi okom sincs a sietségre, mondta Melinda.

Régebben a bűnt ostobaságnak, sekélyességnek tartottam. A bűnös ember rövidlátó, nem tud okosan bánni az idővel, türelmetlen, hebehurgya, pánikban cselekszik, pontatlanul ítéli meg a helyzetet. Lehet, hogy el sem követné a bűnt, ha el tudná képzelni a következményeit.

A legveszélyesebb az okos buta, aki a figyelmeztető gondolatot elhessegeti. Eluralkodik rajta az a rögeszme, hogy most azonnal cselekednie kell. Sietteti az eseményeket, mintha az élet még nem történt volna meg vele. Mindig valami másra van szüksége, mint amije éppen van. Neki a másé kell, mert az, ami neki van, az eleve nem lehet elég jó. A türelmetlen azért képes a bűnre, mert a körülményeknek eltúlzott jelentőséget tulajdonít, ellenállhatatlannak érzi a hatalmukat, őket látja úrnak, önmagát csupán vergődő áldozatnak. Az áldozat mi más lenne, ártatlan, bűntelen, felelőtlen. Számára a belső kicsi, a külső nagy. Nem könnyen veszem tudomásul, hogy ami lenni látszik, az voltaképpen nincs. Mintha a tető beszakadna, és a szobába beesne az eső.

Eddigi életem legállandóbb élménye az volt, hogy az ajtó előtt áll az erőszak. Megérzem, mint szarvas a tigrisszagot.

 

✓

 

Volt egy véletlen ismerősöm, akire mostanában többször gondoltam. Ha még él, szép korba jutott, hetvenöt körül járhat, amikor én találkoztam vele egy percre negyvenöt januárjában, talán huszonöt éves lehetett.

Egy kapualjban pisztolyt tartott a homlokomra, várt, én is vártam, aztán leengedte a pisztolyt és elment.

Éles szabású arca volt, szigorú fiatalember, olyan, akinek elvei vannak. Ezt meg is mutatta azzal, hogy lelőtte a mellettem álló Erdős urat, aki akkor, január elején a Pozsonyi út 49. sz. házban, azt hiszem, a negyedik emeleten lakott.

Erdős úr középtermetű, őszes ügyvéd volt, hallgatag ember, együtt voltunk kapuőrök, én tizenegy, ő hatvanegy-néhány, mást nem is tudok róla. Ahogy a műmárvánnyal borított kapualjban a kövön feküdt, a két fekete márványcsúszda között levezető lépcsősor alján, Erdős úr vére a szeme fölött megnyíló lyukból a fehéres borostákon lecsurgott a márványpadlóra.

Az előbb még mellettem állt, együtt nyomtuk a kaput belülről, előbb még Erdős úrnak félelme és akarata volt, csinált valamit, ketten csináltuk, egy öregember meg egy gyerek, együttműködtünk; rokonszenveztem Erdős úrral, aki valaki volt. Most meg ez a vérző tömeg.

Láthatta rajtam a megdöbbenést ez a fiatalember, aki minden különösebb ok nélkül lelőtte Erdős urat, csupán mert futott, mert hazafutott a lakóházának a kapujába.

Ott állt Erdős úr fölött a pisztollyal (bőrkabát árpádsávos, nyilas karszalaggal, vadászcsizma, kigombolt zöld ing), és mivelhogy ketten nyomtuk belülről a kaput, a győztes fiatalember Erdős úr után az én homlokomra szögezte a revolverét.

Nem sütöttem le a szememet. Azt hiszem, ez mentett meg, hogy a szemébe néztem.

„Nem érted a legegyszerűbbet? Ha lőnek, indokolt, hogy fut, ha fut, indokolt, hogy a lakóházának a kapujába, és az is indokolt volt, hogy én, a kapuőr, őt, a ház lakóját tisztségem szerint beeresszem, másokat pedig ne engedjek be. Nem érted?” Mire ő csak annyit mondhatott volna: „Már azzal fölingerelt, hogy elfutott, de még bosszantóbb, hogy aztán még ráadásul ellenállt. Ez aztán a pofátlanság teteje! Hogy egy zsidó!” Hogy mer egy zsidó neki ellenszegülni?

Ahogy Erdős úr befutott a kapun, amelynek vaskereteiben üveg helyett már deszka volt, ösztönösen nyomni kezdtem az ajtót. A többi kapuőr ijedtében felszaladt a lépcsőn, főként gyerekek. Bennem ez a menekülési ösztön nem volt elég erős, inkább nyomjuk együtt a kaput, hogy az a nyilas ne jöhessen be.

Ő volt az erősebb, és most, íme, engem is lelőhetett volna. Friss hó esett, szikrázó téli délelőtt, itthagyhattott volna maga mögött, egy-két perces munkával egy másik, kisebb méretű hullát is.

Úgy állt Erdős úr holtteste fölött, mint akinek igaza van, s mint aki megtette amit kell a hazáért. Az oroszok a Volgától a Dunáig jöttek, ez a fiatalember végre-valahára meg akarta állítani őket, s ebből következik, hogy lelőtt egy öregembert, utána meg még le kell lőnie egy gyereket.

Futott a sorsa elől, nem fogadott szót a mélyhangú sláger-énekesnőnek, akinek a lemezét az oroszok nagyerejű hangosbemondóval búgatták: „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgysem tudsz.”

Hallgattuk a porolóerkélyen ezt a titokzatos nőt, aki a Halálos tavasz című filmben, amit szabad volt a szüleimmel a bal kettes páholyban megnéznem, egyenként dobta le a harisnyáját a budai úri legénylakásban, ahova sportkocsival érkezett a híres férfiszínész, és egyenként lengtek a harisnyák át a szobán, majd a kombiné is, miközben az a szép bajuszos férfi egyre csak zongorázott.

A karszalagos fiatalember egy darabig nézett, aztán visszatette a helyére a pisztolyát, és szó nélkül kilépett a kapun.

 

✓

 

Esik az eső, peregnek a cseppek a leveleken, hallom, ahogy élvezkedik a kert. Itt a kőviskóban úgy-ahogy védve vagyok, s az öreg Robotronnak nem árt az a néhány csepp, ami ráesik.

Hivatalok leselejtezik ezeket a dörgő-csattogó mechanikus írógépeket, vettem egyet a boltban, amely felújítva árulja őket, dübörög, zakatol, dicsősége az ipari forradalom első korszakának, megvan húsz kiló, beleadták az acélt, a vastag lemezeket, túl fog élni engem, szolid munka.

A családom nevetni szokott rajtam, hogy cipővétel után megkérdem, jó komótos-e, és az eladó kisasszonytól megtudakolom, hogy a kérdéses darab szolid portéka-e, ilyenkor kicsit szégyellnek.

Megbecsülöm a régi szerszámot, fogót, pumpát, bicskát, bögrét, töltőtollat, pipát, órát, pálinkát és könyvet. Respektálom az öltönyt, cipőt, kabátot, amely évtizedek múltán is fölvehető; a ház és a házasság, az aláírás és az adott szó, a kerékpár és a zománcozott edény legyen tartós, megbízható.

Ebben a terméskőből és vastag gerendákból épített kőviskóban, amely hacsak le nem bombázzák, ha szét nem ágyúzzák, századokig bírja, azt remélem: strapabíró eszmék fognak születni utódaim jóvoltából, akikre ezt a mogyoróbokrok és barackfák övezte sarkot betűvetésre ajánlólag testálom.

Azt remélem, hogy még egy darabig lesz erőm itt ülni ebben a kőviskóban, és leütni ennek a nehézsúlyú, keletnémet írógépnek a pompás rugózású betűit. Addig is, amíg nem csurognak be a réseken a szélpofozta esőfoszlányok, elszórakozom a vastag diófa asztalon, cseréptető alatt, kőfal és fodormenta védelmében. Elűzöm az óráimat, amelyek lassan múlnak, mióta semmi más dolgom nincsen, mint bevárni azt a nem kívánt pillanatot, amelyen túl nem tudom, mi van. Minden ígéretes anekdota és feltevés ellenére, úgy képzelem, hogy semmi sincs. Megbecsülöm tehát – amennyire bírom – a valamit, azt, ami van, és ami a semminél minden bizonnyal több.

 

✓

 

Megtapogatom a durván faragott bazaltköveket, és az arasznyi vastag diófa asztalt, szomszédom, Mátyás mester egy nagy lapból ideácsolt munkáját. Elbúvok ebben a kertsarokban, amely szellősebb, mint a műhelyem. Itt nincs annyi kacat körülöttem. Azok ott benn az én kacatjaim, de nem tartoznak mai magamhoz, nem jönnek velem oda, ahova én megyek, túlélnek, egy másik emberről tanúskodnak.

Mondják, hogy a sors kezében vagyunk. Én inkább anyám és más nők kezében voltam, akik más-más időkben a testemmel és a lelkemmel foglalatoskodtak, és akiknek, ha így megy tovább, mindinkább ki leszek szolgáltatva.

De munkáimmal és cselekedeteimmel is mások kezében vagyok. Mondanak egy darabig ezt-azt rólam, és én gyarlóságomban nem tudok egészen közömbös lenni eziránt. Ebben a kőviskóban azonban élvezem azt az ideiglenes előnyt, hogy az L alakú pad másik szárnyára csak hozzám tartozó ember telepedhet le, de inkább senki sem, az égi-földi bírák a kőkerítésen kívül várakozhatnak.

Most, hogy nehézkes kimennem belőle, berendezek ebben a kertben mindenféle jelenetet, amelyet még látni szeretnék. Vonz a zárt színpad, nem kívánok sugárutakon kiterjeszkedni a megfoghatatlanságba, szűkülök. Ne mozduljon el a közlő szem ettől a bekeretezett panorámától.

Törekvő lényem csökevényesedik, a meglévő teret sem tudom már belakni, nemhogy terjeszkedésre gondolnék. Csak éppen elmegyek a Csendes-óceán partjára azért a kurva Dragománért.

Kíváncsiság az élet anyja, az visz el egy újabb kirándulásra, a földgolyó túlsó pontjaira, hogy hazahozzam a barátomat, Dragománt, és a feleségem apját, hajdani tanáromat, Jeremiást, támogassák Melindát elözvegyülésében, s vonják magukra figyelmének egy részét.

A kőkerítésen túl megpillantható a lejtő, a falu és a tó, ha pedig a másik irányba nézek, a hegy csőrét, a Vércse-szirtet látom.

 

✓

 

Egymásba zuhannak a reggelek, van egy örökreggel.

Vakolatlan terméskőházak között baktatok fel a hegyre. Emberhangok, borszag, dús borostyán, szilvától és almától roskadnak az ágak. Sárga napfoltok és mélyzöld árnyékok között haladok.

A felhők fölött láthatatlan repülőgép húz el, csak a hangja közeleg.

Az egyenes, majd ívesen forduló fasor a szőlősdombra vezet föl.

Három hegy karéjában két öböl kanyargó partvonalán járatom a szemem. Tarkón vág a napsugár. Elszórtan kőépületek állnak vörös cseréptetővel, és nagy kőszivarok őrzik a hegyoldalt.

Leülhetünk a sárgára festett, fehér raszteres barokk kápolna tövében. Ködben, esőben, fényben állnak a naiv kőmesterek a kis templom sarokoszlopain, legfölül a kereszt, ez a jel győzött ezen a tájon.

Becserkészem a szelíd mámor helyét, több szőlősgazdával megértjük egymást, délután ülnek a pincéjük előtt, letekintenek, kínálgatják a vendéget, maguk iránt is nagyobb elnézéssel vannak.

Cserkészcsapat vonul mögöttem, egy kövér kisfiú vezényel, a halleluját gyakorolják, csak egy hétre jöttek, aztán elcsöndesedünk.

Átkerékpározom a szomszéd faluba, a kocsma falának támasztom a gépemet, csak egy stampedli pálinkát iszom, annyi jár.

Nagy felhő ereszkedik le a Vércse-szirtre, mintha a szél fújná ősz szakállát.

Van itt körülöttem néhány fácska, vízcsap, kőkerítés, vakondtúrás, hátul egy kis kapu, amely a kukoricásra nyílik, oldalt romépület egy szétterebélyesedő fűzfával.

Sárgul a kőkerítés mögött a kukoricás, seregélyek tanyáznak a vadakácosban, részegek a lila bodzabogyótól, lassan búcsúzom.

Csörög a szarka, vár a kerékpár, de még jólesik a saját kertemben tébolyogni megzavaratlan. Alacsony nap fényébe ezüstöt húz a közeledő ősz.

A fecskék napok óta gyülekeznek a villanydróton szabályos menetoszlopokba, szakaszokba és rajokba; ritmikus elhelyezkedésük az öt dróton, látható zenemű.

Ha kilépek a kapun, fűvel benőtt gyalogút vezet egy kőkeresztig; ilyenkor szeptemberben az ember arra fordul a réten és a tóban, amerről a nap süt.

Oldalról támaszkodik az arcomnak a meleg sugár, a kacsahápogás ércesedik, tepsibe kerülsz nemsokára.

A szobám sarkában az ágyam egy kissé koporsószerű.

 

✓

 

Általában nem gondolok betegségre, mert eddig általában nem voltam beteg, és ezért azt hittem, nem is lehetek az, mert védve vagyok.

Aki dolgozik, az nem beteg, szoktam mondani, nincs időm odafigyelni a fájdalmaimra. Ha mégis jön valami, azt nem veszem tudomásul, az nem énvelem történik meg, hanem a testemmel, amely adhat ugyan jó érzéseket, de nem szabad fölhívnia magára a figyelmemet.

Mire várunk? Talán nincs is mire. Ebből-abból egy kicsivel többre? Talán az élet értelmére várunk. Kopogjon be, és mondja meg, hogy most mi legyen!

Én meg némi haladékra várok. Ma este még jók-rosszak ezen a földön örüljenek mind a vacsorájuknak, ha van nekik.

Amikor egy ló hasba rúgott, nevettem, kiderült, hogy a lórúgás semmi, bírom. Jöhetnek más kellemetlenségek, azok sem számítanak. A hírre, hogy ellopták a kocsimat, éppen csak fölemeltem a fejemet, de az ebédemet a feketekávéig elfogyasztottam, addig a témának semennyi figyelmet sem szenteltem.

 

✓

 

Tegnap járni sem tudtam, ma könnyebb, bottal sántítok, ha kirántom a karvalyfejű fogantyút, jön vele egy hegyes tűben végződő tőr is.

A feketefenyők, török mogyorók és egy libanoni cédrus által határolt lejtős tisztáson szédületes fények vibrálnak. Látcsővel szemmel tarthatom a sasokat a hegytetőn és a seregélyeket a szőlőben, amelyet idén megtámadott a lisztharmat. A fecskék a fatetők fölött lengedeznek.

A vakondriasztó időnként sípol egyet és olyan zenét áraszt, amire a világ minden vakondja idecsődül. Muci kutya elkapja a gallérjukat, nem harapja át a torkukat, de a bőrt a nyakukon összecsippenti, és elém rakja őket, titkos hálát remélve, ám ha arra kérem Mucit, hogy vigye vissza, akkor felkapja a vakondfiókot, visszaviszi a túráshoz, és maga is túr, amíg az egyik hátsó lába bele nem süllyed a lyukba. Akkor a vakond sebesen beinal és eltűnik, egybeolvadva a lyuk öblének feketeségével.

 

✓

 

Ötéves koromban apámat behívták katonának, saját lován és egyenruhájában vonult be a tüzérséggel Kárpátaljára, ahol egy ungvári kaszárnyában voltak elszállásolva. Néhány hét múlva, némi fizetség ellenében, mód nyílott arra, hogy apámat és barátait anyám és a többi feleség meglátogathassa. Az asszonyok szállodában laktak, és elég hamar elunták a nyers-friss katonaélményeket.

Anyám nem tudott elmenni velünk a rokonokhoz a hegyek közé Erdélybe, kénytelen volt bennünket egy jónevű gyereknyaraltató intézetbe beadni, amelyért, gondolom, elég sok pénzt fizetett. Elhelyezett mind a kettőnket, a nővéremet és engem, ez lesz az ágyam és a szekrényrészem a nagy közös hálóteremben, itt a kőpadozatú folyosóról nyíló fürdőszoba és vécé. Anyám menni készült, az ölébe hajtottam a fejemet, és sírtam.

Egyszer csak Kati állt meg előttem, a jobb lábát, amelynek térdén egy kis sebhely volt s akörül fekete porkarika, nekitámasztotta egy fenyőtörzsnek, és csak a bal lábán állva figyelmesen végigmért engem. Szája körül gunyoros biggyesztés volt látható.

Megembereltem magamat, elbúcsúztam anyámtól és megfogtam Kati felém nyújtott kezét. Csak néhány hónappal volt fiatalabb, elvezetett a csúszdához és megtanított, hogyan kell először óvatosan, ülő helyzetben, majd fejjel lefelé lesiklani. Kati terpeszállásban mögém ült, s leérve a homokba átbukfencezett rajtam.

Attól fogva úgy vonszolt magával, mintha a játékmedvéje lettem volna. Dünnyögő, élcelődő játékmedve, Kati nevetett a hülyéskedéseimen. Gyűlöltem az intézetet, minden rossz volt benne, Katit kivéve. A fiúk idétlenek, büdösek, nyamvadtak, a lányok nyafogósok, felvágósak, porcelánbabák.

 

✓

 

De a legrosszabb volt a kecskelábú asztalnál enni, amelyen nem volt terítő. Mindent el kellett tüntetni a tányérról, amit a nevelőnők elénk raktak. Itt nem kényeskedhettem, hogy keveset kérek, ebből igen, abból nem. Nem játszhattam el az öklendezéseimet, amelyektől anyám megrémül és elveszi a tányért előlem. Itt nem volt mellettem a szalvétagyűrűm, belevésett nevemmel, itt nem voltam az a megkülönböztetett lény, aki naponta kellemesen tapasztalja, hogy a világ őérte van, és nyájas arcot fordít őfelé.

Addig általában szívesen fogadtak, én pedig nem éltem vissza ezzel a szívélyességgel, kissé elbeszélgettem az alkalmazottakkal, és mentem tovább. Nem vártam meg, hogy a másik szakítsa félbe dolgára hivatkozva a társalgást.

Ha vége az alvásidőnek, kilépek a fiúházból, fékezetten sietek a lányosház felé, keresem a szememmel azt a két fekete copfot, s köztük azt a szemtelen kis figurát, akinek lesz valami használható ötlete, mihelyt megpillantjuk egymást. Talált egy ribiszkebokrot, vagy egy házatlan csigát, tudja, merre pöfög a sündisznó. Megsúgja a titkát a harmadik virágágyban, amely oldalt fehérre meszelt kődarabokkal van megtámasztva, sötétlila tulipánok és kék szarkalábak között.

Itt bizarr lakomát javasol, hozzam le a kekszemet, ő lopott a konyhából szardellapasztát, megkenjük vele. Haboztam, hogy vajon illik-e egymáshoz az édes keksz és a szardellapaszta. Kati letorkolt: „Te buta, az illik egymáshoz, amit együtt eszel.”

Ebéd után az intézetben aludni kellett, én nem tudtam, és nyitott szemmel lestem, hogy alszik-e már a nevelőnőnk, Joli. Ha igen, akkor elvonhatom a tekintetemet a mennyezeten szövődő pókhálótól, s törökülésben az ablakon át ráláthatok a diófa ágán ugráló rigókra.

Kati majd megkérdezi, hogy aludtam. Nem aludtam, csak csukott szemmel gondolkoztam, mindig ez volt a válaszom. Szégyelltem az éberség alacsonyabb fokozatait, és tudtam, hogy Kati nevetni fog ezen. Otthoni szobámról ábrándoztam, és a benne nyújtózó verőfényes csendről.

 

✓

 

Kati virágkoszorút font mind a kettőnk hajába, lepedőbe burkolózva, felfelé fordított tenyerünkben egy piros almával, fel-alá sétáltunk palástosan, mint egy királyi pár a medence körül. Kati úgy vélte, hogy a pisilőink összeillenek, én ezt butaságnak véltem. Kati azonban kitartott a maga igaza mellett.

Borjúmáj volt aznap vacsorára, nem tudtam legyűrni, alattomosan az asztal alá ejtettem az egyes falatokat, és a sarkammal próbáltam belekaparni a földbe. Jött egy ellenszenves, fehér kutya, észrevette hantoló munkámat, elkezdett kaparászni, kiállhatatlanul csaholt, visszataszítóan hörgött, rázta a bundáját és rávetette magát a falatra.

Orron rúgtam, a kutya belémkapott, sírással küszködve elrohantam. „Egyél kutyamájat, egyél kutyaszőrt!”, ordítottam Joli felé, s ezért a harapás mellé fenekelést is kaptam.

Joli összehasonlíthatatlanul csúnyább volt, mint az otthoni nevelőnőm, Hilda, aki bár alig kölnizte magát, sosem volt izzadságszagú. Joli után alig lehetett bemenni a fürdőszobába. A második ágyban feküdtem, tőle balra, s igyekeztem neki hátat fordítva aludni, nehogy be kelljen lélegeznem Joli szagát.

A fenekelés után végigrohantam a kórházfehér folyosón, leköptem a falon az ellenszenves metszetet, amelyen vitorláshajó szenvelgett, s ledobtam magam a hálóterem tizenhárom vaságya közül a magaméra az ablaknál, és a párnámba haraptam. Miért kell nekem ilyen alacsony lényektől ilyen visszataszító megaláztatásokat elviselnem? Szerencse, hogy előző éjjel Joli hortyogó szájába beleejtettem egy légydögöt.

Egyszer csak kavics pattant az ablaküvegre, kiemeltem a párnából szenvedésdúlta arcomat. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy Kati áll az ablak alatt. Neki persze sikerült észrevételen elszöknie ringatózó, pimasz járással a kecskelábas asztaltól, mintha az volna a legtermészetesebb, hogy ő engedély nélkül, hűvösen távozik. „Éjjel meglátogatlak. Nem hagynád addig abba a sírást?”, súgta. Kati eltűnt az árnyak között.

 

✓

 

Úgy-ahogy visszanyertem a férfiasságomat, de mikor egyedül maradtam, elfogott a kétség, hogy vajon annyira érdekel-e, mi a testi különbség Kati és énközöttem. Nem vártam semmilyen meglepetést.

Időnként együtt fürödtünk a nevelőnőmmel, Hildával, törökülésben egymással szemben ültünk a nagy kádban, egymás felé lökdöstük a kis fahajót. Néha tengeri csatát játszottunk, és én fejjel beleütköztem Hilda hasába, amit ő védőkarokkal sem tudott elhárítani.

Szerettem, hogy mindenből van elegendő rajta, és hogy körülötte olyan szag terjeng, mintha cukros tejben mosakodott volna. Olyan színe volt a bőrének, mint a korpikás kenyér. A becézésre való hajlandóságát Hilda Svájcban sajátította el, ahol egy kolostorban apácáktól gyermekkertészetet tanult.

Előbb ő szállt ki a kádból, fölvette a fehér fürdőköpenyét és gondosan megszárítkozott, majd engem segített át a fehér fürdőszobaszékre; szétnyílt a köpenye. Erőt vett rajtam az elérzékenyülés, és már a széken állva belecsókoltam a nyakgödrébe, ő pedig engem az ő napsugarának nevezett.

Bujkáló összenevetéseinket, úgy képzeltük, senki sem veszi észre, mindenesetre jólesett, hogy vannak olyan titkaink Hildával, amelyek mindenki más előtt rejtve maradtak. Szerettem a hintán lökni Hildát, „te ne csinálj semmit”, mondtam neki, és hátulról két kézzel löktem a fenekét, amely a hintát gazdagon betöltötte.

Hildáról Kati semmit sem tudott. Ő azonban tapasztalatokra vágyott, és még a nyelvét is kinyújtotta, amikor azt mondtam neki, hogy nem illik. Dühtől pirosan követelte a kutatási jogát: „Illik! Illik! Ha én mondom, illik!”

Ugyanilyen szenvedélyesen bírta hajtogatni: „Nincs isten! Nincs isten!” Néztem fölfelé, hátha lecsap egy villám a napfényes égből. Délutánra megjött a vihar, nem mondtuk ki, de sejtettük, hogy ez nekünk szól.

Kati nem ismerte a félelmet, legalábbis hozzám képest. Álltunk egy nagy platánfa védelmében, a madarak pityegtek, a hegyoldalon kúszott és a távolban csilingelt a fogaskerekű vasút, Kati arca egészen fehér volt. „Nincs isten!”, suttogta minden különösebb ok nélkül.

 

✓

 

Úgy érezhette, hogy az állítása pontosításra szorul: „Isten, ha van, akkor így is, úgy is szeret engem, ha meg nincs, akkor nem tud megbüntetni.”

Őrá még sohasem haragudott meg az apja. Ha Kati vérlázító pimaszságokra ragadtatja magát, a papa hátul összefonja a karját, és rettenetesen forgatva a szemét, mint egy lángszemű óriás közelít, de akkor is valahogy furcsán mozog a füle, mert a papa igazában röhög.

Kati már előzően is ígérgette, hogy ha akarom, akkor mindent megmutat nekem. És rám függesztette súlyos tekintetét: „Akarod?” Gyáva komolysággal igent bólintottam, de szívem mélyén erről az egész kalandról lemondtam volna.

Kati már fölhevülten képzelődött: „Majd állunk egymással szemben, és átölelve tartjuk egymást legalább három percig. És azalatt a három perc alatt muszáj arra gondolnunk, hogy én szeretlek téged és te szeretsz engem. Erre kell gondolni, és nem szabad semmi másra, mert ha mégis valami másra gondolnál, akkor valami nagy baj ér. Még nem mondom meg, hogy milyen baj, de én már tudom, hogy valami nagyon nagy baj.”

Gondolható, hogy engem nyugtalanított ez a vészjósló előkészület, de hát Kati romantikusabb karakter, mint én vagyok. Mi tagadás, az én észjárásom elég csapongó, innen oda, onnan meg amoda ugrik a majom, és biztosan eszembe jut majd valami más is azon kívül, hogy szeretem Katit, úgyhogy már az, ami eddig történt, a májjal, kutyával, Jolival, elég nagy szörnyűség, mit akar még ezenfelül?

Kati rákapcsolt az előtárgyalások során: „Ha közben akár te, akár én valami másra gondolunk, akkor haljon meg valaki, mondjuk az anyánk.”

Erre már azt mondtam: „Ez hülyeség, Kati!”

Otthagyott. Egész nap került és komoran nézett. Végre előttem termett: „Jó, nincs szörnyűség. Csak akarni kell nem gondolni másra. Így jó?” „Így jó, akarni fogom.”

 

✓

 

Én egyáltalán nem tartottam lehetetlennek, hogy közben Joli horkolására fogok gondolni, amivel csak igazolom Kati nézetét, hogy annyi eszem van, mint egy tengerimalacnak.

Ha Joli felébred, biztos, hogy hozza a prakkert. Éjszakánként Joli olyan hangokat ad ki, mint a levegőbuborékokkal teli ágynemű, ahogy a mosóteknő szappanos vizében bugyborog és fortyog, miközben dagasztják. Nos, igyekeztem elvonni a figyelmemet Joli költészetellenes jelenlététől, ha a fülemet becsukni nem is sikerült.

Éber voltam, meghallottam a finom pisszegést, hallottam már ezt a hangocskát fatetőről, padlásablakból, mindig a magasból, egy csibész angyal pisszegését, és Kati kis személye nemsokára beteljesedett. Már fenn is volt az ablakpárkányon, feltartóztathatatlanul, a sötéten is átcsillámló, diadalmas vigyorgással. És már ott állt az ágyamon, mintha csak minden pazar szemtelenségét nekem adná ajándékba. Amit Kati mond, az úgy is lesz.

Álltunk az ágyon, Kati levette a pizsamáját, az ágysodrony nyikorgott, nekem is le kellett vennem a magamét. Átkaroltuk egymást, elszorult a szívem. Majdnem sikerült semmi másra nem gondolnom, de ahogy letelt az a három perc, amit mind a ketten megéreztünk, azt gondoltam, melegebb és kevésbé feltűnő lenne a takaró alatt.

Kati most nagyon szelíd volt. Tegnap azért erőszakoskodott, hogy jelentsem ki: „Imádlak!” „Nem imádlak”, mondtam, „imádni csak istent lehet”. Kati ezt butaságnak tekintette, mert a mamája a császárkörtére is azt mondja, hogy „imádom”, sőt a császárzsemlére is. „Ha istennek tudod azt mondani, hogy imádlak, akkor nekem mért nem bírod mondani?”, kérdezte Kati.

Sok mindenre rá tudott venni, több fiút megvertem, mert Katival szemtelenkedtek, de mikor egy lányt is meg akart csapatni velem, akkor fellázadtam. Kati válaszul eltűnt, bujdosott. Csak azért, hogy meglegyen, hosszan, eltökélten kerestem, majd amikor a pisszegés egy bokorból felhangzott, inkább boldog voltam, mint megkönnyebbült.

 

✓

 

Egyszer hárman is körülálltak, és ahelyett, hogy megvertek volna, megkérdezték, hogy nem akarnék-e inkább ővelük csapatozni. Lehajtottam a fejem: „Köszönöm, de most nem érek rá.” Kérdezték, hogy mi egyéb dolgom van. Nem mondtam meg. Az volt éppen a dolgom, hogy átmásszak az intézet kerítésén, és a közeli trafikban málnacukrot vegyek a maradék zsebpénzemből Katinak.

A fiúk felvilágosítottak, nehogy azt higgyem, hogy ők szemtelenkednek Katival, mert a helyzet az, hogy Kati szemtelenkedik velük. Bizonytalan ígéretet tettem, hogy délután csapatozunk, de hát egy papucsférj nem rendelkezik önmagával.

Most, ezen az elvetemült éjszakán, mielőtt elaludtunk volna, átöleltük egymást, és Kati azt suttogta, hogy maradjunk így száz évig. Ez olyan javaslat volt, amelyre jobb nem válaszolni semmit, aludjunk inkább.

Joli reggel azt süvöltözte: „Fuj, disznók! Fuj, disznók!”, és mind a kettőnket a prakkerral elfenekelt.

Sajgó fenékkel némán vonultunk a folyosón, Kati megfogta a kezemet.

 

✓

 

Mi legyen az emblematikus mondat, amellyel az ezeréves város hirdeti magát, és amely odakerül majd a meghívókra és a lexikonokba? Vita lesz a városi televízióról is, hogy két macher közül melyiket ruházza fel machinációs jogokkal a demokratikusan választott testület. Tombor megtanulta már, hogy lehet egy vitázó gyűlésen karmesterkedni. Mással mondatja azt, amit ő akar, és nem azzal, akitől az ellenfelek várnák. Az majd valami radikális ötletet dob be, amelyről sejthető, hogy el fog vérezni, de aztán jön valaki, aki nem Tombor embere, és az fogja az igazi javaslatot előterjeszteni, amit kompromisszumos formula gyanánt elfogadnak.

Már ismer minden allegorikus angyalt és szárnyas négylábút a díszterem mennyezetén, csüggedt perceiben fenn kószál a figyelme. Vannak a karzaton sötét pofák, akik gyanakvóan hallgatják a disputát, különféle érdekű maffiások; az, amit a polgármester mond, az egyik társaságnak láthatólag nem tetszik, már hízik Tombor mája, de lám a másik maffiássarokban nagy örvendezés fogadja az ötletét.

Tombor visszamegy az irodájába, a tekintete végigsöpör a folyosó falán sorban egymást követő polgármestereken, elődein, iszik valamit a szobájában, egy bizonyos házi törkölypálinkát, elfáradt. A szünet végén sugározva kell visszamennie.

Szandra, a titkárság vezetője az irodájában képernyőn át nézi az ülést, közben dolgozik; legközelebb alpolgármester lesz, s ha mindent jól csinál, azután meg polgármester. Máris mindenki azt mondja, hogy Szandra a hivatal esze. Megjött a hír, újságolja Szandra: Kandor egy hónapig Európa kulturális fővárosa lesz. Atyaisten, mibe keveredtünk!

Ha belép a tárgyalóterembe, mindenkivel másképpen fog kezet, kipuhatolja, hogy ki mit gondol, játszik a többfelé szétváló csoportok alkalmi kombinációival, és néha sikerül szerencsés kompromisszumokat kimódolnia.

Ott megy előre, ahol lehetséges. Ahol kemény az ellenállás, ott vár, de a tervét nem adja fel. Hogyan lehet a dolgot több fáradsággal és idővel, de erőfölény alkalmazása nélkül megcsinálni? Több ízben elmeséli a példázatot a kínai császár szakácsáról, akit az udvar legnagyobb bölcse még önmagánál is nagyobb bölcsnek nyilvánított, mert úgy tudta földarabolni a marhát, hogy a kés éle fiatalkora óta nem csorbult ki. A szakács meglelte a lágy részeket, ahol előrehatolhat, és nem akadt el erőszakoskodva ott, ahol a kés nem bírt előre menni, kikerülte a kemény csontokat, közöttük a lágyabb porcokat metszette át.

Vannak sokan, akik csinosítani akarják a várost, nem világítótornyok, de nem is vakok. A múlt századi helyi klasszikusok a polgárosodást akarták, aztán jöttek századunkban a polgárellenes radikalizmusok, és a gyenge tanulókat emelték hatalomba.

Tombor az ösztönző és kezdeményező részvétel divatját szeretné meghonosítani, mert valóban nem csekélység nagyobb veszteségek nélkül fenntartani a működő egészet.

Fiatal munkatársaitól nem kíván kevesebbet: legyenek civil szerzetesek. Egyszóval: szentek. Nem érdemes alább adni.

 

✓

 

A városházán kongresszus lesz a vándorokról és a vándorlásról, elvégre mi is vándorként jöttünk ide, és szó, ami szó, fegyver is volt nálunk.

A világ attól lett világ, hogy léteznek vándorok, ők varrták össze a nyugtalan reménnyel, hogy másvalahol jobb lesz. Ha itt Kandorban nem lesz tartós életesély, akkor elmennek. Most még jönnek, nagyon is jönnek. Csökken a születési ráta, színesedünk. Minden második polgár azt mondja a városban, hogy túl sok a külföldi. A Nemzeti Üdvfront kihasználja az aggódó idegenkedést a bevándorlóktól. Jönnek a cégéres gazemberek is, és ha a város még jobb lesz, még többen jönnek. Rejtőzködünk, és benne vagyunk a nemzetközi hálózatban. A vándor amíg otthon megült, úgy-ahogy megvolt, de attól fogva, hogy kilendült hazulról, nem bír sehol sem megállapodni, a kóborösztön továbbűzi.

 

✓

 

Szaporodnak a dühös mohók, ritkulnak a nyugodt kifinomultak; jönnek a gyilkosságok, rablások, robbantások, sokasodnak a rikító újdonságok; már sajnálom, és kicsit óvnám az eltünedező, kedves szocialista csúnyaságokat.

Városunkban lehet időutazást tenni. „Sok öreg dolog!” – mondta nyafka amerikai harmadsógorom, vadnak látja azt, ami nem nyugatian elegáns, én meg, az igazat megvallva, élvezem az alpárit, a közönségeset, és annak is örvendek, hogy jönnek az ezoterikák, az ázsiai gyógymódok, minden, ami bio és sejtelmes.

Ha megszorongatnak, elismerem, hogy vannak meglepő vadságok, előzmény nélküli indulatkitörések, a neheztelés céltáblát keres magának, és mert nem mondják meg, hogy kire kell haragudni, ezért véletlenszerűen támad, és váratlan, hogy kicsodát.

Mindenesetre városunkban a politikába senki sem halt bele, csak sokan meg vannak sértve, talán mert olyan közel vannak egymáshoz, talán mert túl sokat tudnak egymásról, talán mert készen állnak a félreértés módszerei, talán mert rögtön visszakerülnek az epés vélemények, mert az üzengetés lépcsőzetesen halad a sértés magasabb fokai felé.

Egy barátom szerint nem történt semmi, és az a történet, hogy nem történt semmi, sok hűhó semmiért, sok zihálás, kevés haladás. Amihez én csak azt szólom, hogy mondani mindent lehet.

Leülök a parti lépcsőkre, nézem a mezítlábra vetkőzött diáklányokat, megint itt van a postás az ő örökös horgászbotjával, a kislányát a szomszéd katonatiszt kisfia az apja szolgálati pisztolyával játék közben agyonlőtte.

 

✓

 

A polgármester futkos, autózik, naponta sok ügyet intéz. Az ilyen őrült rendezők mindig is gépesítve rohangáltak, volt filmgyári kocsijuk, sofőrük, szolgálatkész személyzetük, egész kísérettel jöttek-mentek, nekik természetes volt az olyan napirend, amely tele van programpontokkal.

Kobra ettől a hemzsegéstől három nap múlva szívgörcsöt kapna, de hát Tombor élő testekkel dolgozott, nem pedig szavakkal. A rendezőnek a csapatmunka olyan, mint a halnak a víz, megszokta, hogy éber órái javarészét mások társaságában tölti, hogy nézik, és tőle várják az instrukciót és a kezdeményezést.

Tombor nem tartja kisebb értékűnek az olyan munkákat, amelyekhez egynél több mester kell. Félretolta azt a sötét romantikát, amely szerint a hatalom eleve romlott, és nem hitte, hogy aki főnök lesz, az önkényeskedni fog csak azért, mert alkalma adódik rá. Tombor nem látja a gyökeres különbséget egy film és egy város rendezése között. Voltak és vannak alárendeltjei, meg kell mondani, hogy mit csináljanak, össze kell fogni a társulatot. Rendez egy városnyi darabot, amelynek soha sincs vége.

Kandor városa egy a világ közepes méretű városai között, különféle statisztikai mutatók közepe táján. Lakói nem tudják, hogy milyen tulajdonságukról lehet felsőfokban beszélni. Nekik azonban, akik benne laknak, egyetlenegy.

 

✓

 

Zsúfolt nap következik, értekezletek, interjúk, sok beszéd, láthatóság. A városházára jön a német televízió, jön egy szállodalánc tulajdonosa, jön egy jótevő, és egy amerikai újságíró, egy japán beruházó, jönnek egynéhányan, jönnek a méltatlankodók, az igazukért minden titkárságon áttörők.

Tegnap este is ott kellett volna lennie egy értekezleten, nem volt ott, megbántódtak. A város beszédkényszeres, zaklatottan, mániásan beszél. Az előadó, egy kedves, dolgos kolléga az előadói pult mögött állva elesett, és az orrlyukából kis vérfolyóka kereste az útját a padlóra.

Vilmát az apja reggelenként megtapsolja, ha a bögréből cseppig kihörpenti a kakaót, vagy ha okosan, nagylányosan a bilibe kakál. Hosszantartó, éljenzésbe átcsapó tapsvihar következik, ha Vilma dúdolással, bohóckodással, pofavágásokkal elszórakoztatja a cirkuszban a mamát és a papát. Melinda tündéri fényeket emleget, amelyeket csak itt lelni, másutt nem.

Felidéznek egy képet: egy kívánatos északnyugat-európai városban egy kívánatos vendéglőben néztek egy fiatal párt, fiatalok voltak, szőkék, egészségesek, értelmes arcúak, jómódúak, szépen ültek egymással szemben, szépen ettek, és jóformán semmit sem mondtak egymásnak, Melindának és férjének viszont be nem állt a szája.

Ez a lány és ez a fiú valószínűleg egyetért abban, hogy a dolgok alapjában ésszerűek, és úgy vannak, ahogy vannak, a pénz jó, a több jobb, mint a kevesebb, az ellenkezője ésszerűtlen volna, ami pedig az emberiséget illeti, ilyen a fajtánk, egymás fölé próbálunk kerekedni, nem szükséges ehhez birkóznunk, a társalgás is arra való, hogy egymást magunk alá nyomkodjuk, némely állatokkal összehasonlítva, mi emberek nem vagyunk rokonszenvesek, talán ilyesmit gondol ez a fiatal pár, és ezért nem beszél, nem túlozzák el az emberit, és restellenék egymással kuncogva megbeszélni a hozzátartozóik tökéletlenségeit.

 

✓

 

Amikor még kicsik voltak, megesett, hogy beavatkozott a gyerekeinek az ügyeibe, ilyenkor ők is megpróbálták behúzni Tombort a játszmáikba egymás ellen, de hamar rájött, hogy jobb nem beleszólni, mert ők remekül boldogulnak nélküle is. Amivel persze nem mondja, hogy nincs papa, sőt, ha muszáj, játszik közpapát is, ezt a muszájt azonban utólag sokszor kétségesnek látja. A polgármester szerepét más is el fogja tudni játszani, biztosan másképpen, de talán még jobban is.

Napi száz mulasztás nyomja a lelkét. Későn adatott segélyt egy kérelmezőnek, aki addigra, amíg megkapta postán a pénzt, már felkötötte magát. Nem írt alá idejében egy kilakoltatást, aminek következtében a családra ráomlott a mennyezet.

Az alpolgármesterre tolja át a különféle szalagok átvágásának híradóba kívánkozó szerepét. A sajtóértekezleteken kurta, vicces válaszokkal üti el a kényelmetlen kérdéseket. A város szerencsére elrendezi magát, kiigazítja a bajokat, az öngyógyító szervezet teszi a dolgát. A botrányok elülnek, a hangoskodások nevetségessé válnak, a sértett tirádákat a képviselőtestületben barátságos kifigurázással meg lehet enyhíteni. A városlakók meglehetősen gyermekesek, imádják a zajos eseményeket, a kalandos döntéseket, és örülnek, ha megdicsérik őket.

Ami van, az mindig ilyen vegyes volt. Tombor a tökéletlent, a kelekótyát, a gyarlót is tudja szívbeli együttérzéssel nézni, a már hámlót, a roggyantat, a használtat, a mállottat, a kopottat, az elferdültet, a gyommal benőttet, a hevenyészettet, a gányoltat, a félig-meddig megbízhatót, a csak lélekkel és rögtönzéssel működtethetőt, a sutát, a repedtet, a felújításra szorulót. Azon van, hogy rendbe hozzák, akarja a város csinosodását, de neki rendetlenül, csúnyán is kedves.

 

✓

 

Semmiségemet alázatosan szemlélve, jól vagyok.

Jó estét kívánok mindenkinek, aki valamilyen asztal fölé hajol, és odafigyel arra, amit csinál.

Akkor vagyok tűrhető állapotban, ha az egyik nap továbbadja a másiknak a feladatot. Vonz a renden kívüli szerzetesség. Kevéssé félek a kortársi ítéletektől és a piac hullámzásától.

Még egy pohár, még egy pipa, nincs bennem emiatt semmiféle szégyen, jöhet, aminek jönnie kell, a legkisebb gyerek lép be az ajtón, labdázni akar velem.

Csak számonkérhető terv és kötelesség ne sok legyen. Ha a gazfickók nem jönnek ide, és nem ütik ki a kezemből a kávéscsészémet, ha megvannak maguknak, akkor azok a gazfickók csak élvezkedjenek a bőrükben.

Kiterjedtem és összehúzódtam, még érzékelem a rám irányított mosolyt és elutasítást, mint a hőmérsékletet, de már itt az idő, amikor elkészítik rólam a gondos szerkesztőségek a különféle nekrológokat.

Megyek a zsúfoltságban, ismerősöket kikerülök, betekintek számos ablakon, korombeli, hozzám hasonló ember ül egy szobában, előtte számos irat, reménytelenül mered rájuk.

 

✓

 

Minden törekvése álcázott csel; sűrített idővel próbálta kijátszani a halált, bevetett némi tudást és dicsőséget, amennyit egy rendező-polgármester összekaparhat. Az élő ember folyton akar valamit, magas életkor helyett még magasabbat. Tombor azonban már úgy képzeli, hogy eleget akart, és lehetőleg semennyit sem akar már akarni. A legtöbb munkája halálűzés, az embert megszállja valami csillapíthatatlan éberség, mindenhez hozzá próbál nyúlni. Lejárt, uram, a szavatosság, vírus, katasztrófa egyre megy. Készíti már a névtelen sors a hurkot a nyaka köré. A polgármester éppen csak az utcán megy, és elesik. Majd már a lelke sétál tovább a messzeségbe, és visszatekint arra a kupacra, ami volt. Egyedül jött a világra, és egyedül fog innen eltűnni.

Addig is taxi, repülő, vonat, kocsi, a partnervárosban előadást tartott az európai városok kulturális társulásáról egy mozdulatlan, nyirkos, hőséggel telített protestáns templomban, az egyetem aulájában sok jóakaratú, rendíthetetlenül mosolygó, finoman deviáns és lelkes értelmiséginek, akik tűzoltózenekarral, lovastrombitásokkal, elnémíthatatlan hölgykórussal, tógával, kalpaggal, szecessziós királyi emelvényen pergamentekercsről több európai nyelven felolvasták a csupa óhajt tartalmazó nyilatkozatukat.

 

✓

 

Aztán egy pisze, állatlan nő mellé veti a sors hülyéskedése, az orrától a tokájáig egyenes vonal, lelkes, alkotni akar, előadásokat rendezni és érdekes emberekkel ismerkedni, mint például Tombor.

Fennmarad egy padlástérbe épült vendégszoba képe, amelyben a ferde mennyezetbe Kandor város polgármestere többször beleveri a fejét.

Kint fakoronák, hajnali csicsergés és séta, a sima és talánytalan házakon nem akad meg a szem; le van róluk meszelve az idő, ha barokk, ha copf, ha mai, egyre megy: mind frissen vakolva, jó karban, mind színes és homogén, mint a jégkrém.

Mindben már csak olyan kapcsoló van, amelyet nem kell billenteni, nyomni, már csak rá kell tenned az ujjadat. Minden a helyén van, minden van, ami kell, és mindenre találni megoldást.

A nyugdíjba menendő bankár megsúgja Tombornak, hogy ő most ismét akcióba lép, életet lehel a pártjába és a választóközönségbe, jövőre megválasztatja magát polgármesternek, és a nő, akinek a tokájától az orra hegyéig egy töretlen egyenes vezet, megsúgja, hogy a városban csak ennek az úrnak van karizmája, és lelkesen issza a szavait a teraszon, ahol citrommelisszalevest és ökörfilét ebédeznek, de az egyik francia vörösborban a bankár dugóízt vél érzékelni, és emiatt nagyon elszomorodik; ő ezt az ebédet Tomborral, ezzel a nagy európaival tökéletesnek álmodta; csillapítania kell magát, hogy meg ne mondja a magáét; más patáliát csapna és visszaküldené a palackot, de ő ezt nem teszi, mert tudja, hogy jó szándékkal hozták, és jelszava a tolerancia.

 

✓

 

Ez a mai nap a regény, a mindenkori mai nap, amelynek nincsenek az időben határai. Nincsen eleje és nincsen vége, csak éppen tart. Kezdetet és véget az utólagos intervenció hasít bele. Reggeltől estig vetítem magamnak a járókelő moziját. Azután már nem kell nekem ez a sok akaró és siető ember az utcán, az ügyek most jó messze vannak. De mi van közel?

A saját arcom a hirdetőoszlopon egy ottfeledett plakáton nincsen közel. A kampánystáb sincsen közel. A megválasztott polgármester sincsen közel, aki két karjával a győzelem V betűjét mutatja. Kicsit állatias.

Néha sikerült szórakoztató változatokat kanyarítanom a közös témából, nekem dolgozott minden eredmény, amit az elmúlt négy évben a város elért, a vetélytársak ígéreténél nyomósabb kép volt fölavatni egy uszodát és egy gimnáziumot.

Felvettem hősleg a sisakot és lementem az ocsmány levegőjű csatornába, vezettem az első próbajáraton a város új környezetvédő autóbuszát, metszőollót vettem a kezembe, és a tőkék láthatták, hogy nem először teszem.

Megpróbáltam elhitetni a város polgáraival, hogy a világ közepén laknak, hogy itt találkoznak az égtájak, hogy itt van az ízlés főhadiszállása, ahol az oltalomkereső lángelmék is vendéglátó hangulatra lelnek.

A temetőben sétálok, hogy jobban megszokjam ezt a buta ideát, hirtelen nyugtalanság fog el és átmászom a kőkerítésen, leugrom a másik oldalon, kislányok jönnek szembe iskolatáskával: „Bácsi, meg tetszett lógni a temetőből?”

Bemegyek egy borkimérésbe, amelyet vasrács takar, mélyen kell lemenni az öreg falépcsőkön, még mindig érződik az egykori szenespince szaga. A kocsmárosnak már az apját is ismertem. Ennek minden cseppje gyógyszer, mondja egy vendég, minden délelőtt idejár, ma ő főz a gyerekeknek, de úgy már nem tudja az ételt elkészíteni, ahogy a felesége tudta, kimegy a temetőbe és megkérdezi, hogyan készítse el azt a bablevest.

 

✓

 

A kertben ülök egy kőasztalnál, meggyfa, diófa, orgona és japán birs vesz körül, a gyepen ritkásan elszórt tavalyi leveleket söpör a szél, két távoli ág között ruhaszárító drót facsiptetőkkel, álmosan lengenek akasztott ingeim.

Elillanni jött kedvem nemegyszer, és olyan észrevétlen távozni, ahogy egy vízcsepp leválik a jégcsapról. Idecseppentem, ahol éppen vagyok. Mindazokat a helyeket hódolattal illetem, ahol lennem adatik, ahol éppen nem ütnek agyon.

Amit magamnak mondok, az másnak is szól, ha van értelme, magára veszi, nem mondhatom, hogy ha nem inge, ne vegye magára. Az én ingem az ő inge.

Ha még lenne halálom után valamilyen procedúra, akkor az ítélet az lehetne, hogy tárgyilagosan meg kell néznem magamat visszamenőleg egy soha ki nem alvó képernyőn, a szoba egyébként sötét lenne.

A pokol a többiek? Hátha énmagam?

 

✓

 

Hallok egy temetésről: a hatvanas években a megye első emberéről azt mondták, hogy egy vadászaton agyonlőtte magát. A koporsó zárva volt, a család sem nézhette meg az elhunytat, a lánya azonban odaugrott, és felrántotta a koporsó fedelét, üres volt. Elrángatták, nyugtatóinjekciót kapott. Az üres koporsót a kegyeleti osztály által előírt gyászpompával eltemették.

A következő pártvezető nagy vadász volt, és csak ő lőhetett a szovjet rakétasilók elkerített erdőségeiben, ahol a vad jól szaporodott, lassú kedvében autóból lőtt, máskor helikopterről, a reflektorok felriasztották a vadat, magasból géppisztolyozott. A vaddisznókonda mindennap délután öt órakor jött az itatóhelyére, malacostul-kocástul mindahányat cafatokra lőtte.

Magas, erős, gonosz ember volt, szeretett mindenkit megalázni, féltek a dühétől. „Odamegyek és lelövöm!” Ha végzett a kihallgatással, odaszólt a beosztottnak: „Takarodjon!” Lebontatta a belvárost, hogy nagy pártházat tegyen a helyére, és néhány magasházat sok lakással a párttisztviselők számára. Csinos ifjúkommunista nőket emelt magához, gyerekkel és házzal ajándékozta meg őket.

Minden színházi bemutatón ott ült a középpáholyban, szünetben félkör alakban körülállták, és várták a nyilatkozatát. Előadás után bejött hozzánk egy pohár borra a színészklubba, libasorban követték. A rendszerváltozás után is elment egy darabig, nagy ívben körülállták, senki sem merte megközelíteni, senki sem szólt hozzá.

Aztán bezárkózott a házába, nagy kuvasz védte a kertjét, lefüggönyözött ablakai sötétek voltak, csak a felesége ment ki az utcára bevásárolni.

Ültem egy szobában, mellettem négy idősebb kövér ember, csak róla bírtak beszélni, az árnyéka megülte a szobát, minden balsikerüknek ő volt az oka, minden mulasztásukra ő a magyarázat, tőle féltek egy életen át, őt próbálták, de nem tudták kiszámítani, és amikor hírét vették, hogy a nála hagyott revolverrel először a feleségét lőtte fejbe, azután önmagát, már nem tudtak vigasztalódni, későn, későn, évtizedekkel előbb kellett volna ezt a nagyfőnöknek megtennie, de ők talán akkor is csak ilyen szerencsétlen, kövér öregemberek lennének, mert hogy a korból a halódás mit szed fel ornamentika gyanánt, az voltaképpen másodlagos.

„Engem akkor kiheréltek”, mondja egy iskolaigazgató, akit a hatvanas években heteken át követtek, mert a nagyfőnök mindenkinek célzott gyógymódot rendelt, hogy kigyógyuljon önfejű nézeteiből. „Azóta bennem van a félsz. Lett volna annyi eszem, hogy feljebb kerüljek, de inkább meghúzódni igyekeztem, kapáltam a szőlőmben. Ő már egészen kész van, én is majdnem teljesen kész vagyok.”

 

✓

 

Viszem magammal az atyafiságot, nehezül a hátizsák. Beszélek sok más gyerek és felnőtt helyett, akik már nem élnek, vagy mert megölték őket, vagy mert elhaltak útközben.

Délutánonként rám tör a depresszió, másnap reggel baromi szívóssággal összeszedem magam.

Az előző rendszer jóvoltából kényelmesen lehettem kalandor, hintaszékemben pipázgatva akár, és ez a falusi nyaralás a hozzátartozó időtöltésekkel akkoriban lázadó jelentőséget nyert.

Nem bírtam a hivatalokat, az üres beszédektől vad türelmetlenség fogott el, igyekeztem gyorsan és szórakoztatóan leadni egy fecsegéssűrítményt, és elinaltam.

Igyekeztem hamar elpárologni olyan helyiségekből, ahol sokan vannak; ha nem mentem el, akkor többnyire elaludtam.

A sorstól minél több bámészkodást kértem, és minél kevesebb erőlködést.

Ha elutaztam, visszajöttem; megint itt akartam ülni ebben a kertben, szemben a menyasszonyi ruhában álló meggyfával, és rákönyököltem a vörösmárvány sírkőasztalra, amely alól a halott elporladt.

A Tangóban a szőke felszolgálónő a füle fölé tűzött koszorút igazgatja és rejtélyesen mosolyog, feleségül kérte egy argentin vécékagylógyáros, akinek sok pénze van, de nagyon elkötelezte magát a délmolukkaiak szabadságharca mellett.

 

✓

 

Az aranyozott fenyőgallyak és a gyenge világítás mellől néztem a presszó nagy ablakán át a lengeteg kabátban elhaladó fiatal nőket, az asztalon gyertya égett, a pult ugyanaz, mint volt, régen is volt száraz virág, most is van, gázkályha melegített, odakünn sütött a nap, de undok, hideg szél fújt.

A harmadik asztalnál felvarrt szemöldökű lárva ült, azzal a mosollyal, amely már mindent tud, és ezért elnéző, enyhén gúnyos jóindulattal hallgatta a fiatalabb barát meséit.

A szemközti ház tetejéről akartam leszökni negyvennégyben.

Ezen a grundon futballoztam, elég rosszul, és azon a tetőteraszon korcsolyáztam, amikor az utcára nem volt szabad kimennem felkoncolás terhe alatt.

Ott szemben lakott a magasföldszinten az a nő, akihez az erkélyen át be lehetett mászni.

Itt állt a műhelye előtt a peckes kis nadrágszabó, akinek az elsők között volt autója az ötvenes évek derekán.

Abban a sárga házban élt és alkotott a nagy zenetudós, mögöttem kopasz öreg csoszog. A szomszéd öregúr sárga és vörös rózsasövényt ápol, rigó ugrál előttem.

 

✓

 

Házunkban a háború végén több embert megkínoztak, a régi lakók szerint a megkínzottak talán a kertben vannak eltemetve jeltelen, nem bolygatjuk őket, a földhányáson virág nő.

Itt mindenki áldozatnak tudta magát, itt banálisak voltak a végső érvek, itt együtt voltak a nézősíkok, az ész álmai és a heremorzsolás. Itt asztali téma volt a gonoszság mitológiája.

Diákkoromban hat órakor a szemeteskocsi durrogására ébredtem, lementem a Tangóba, ahol már reggel hatkor nyitottak és fűtöttek, tollamat tintatartóba mártva az iskolai füzeteket írtam tele azzal, ami épp a szemembe és az eszembe ötlött.

Évek múltán elégettem egy csomó ilyen füzetet, mikor vártam, hogy letartóztatnak.

Utas voltam a régi ágyamban, otthonosan idegen.

Nem tudtam előre kiszámítani, hova visz az elfogulatlan gondolkodás.

A kormányzati reprezentációt, a tekintélyt és a javadalmakat úgy igényeltem, mint a hátfájást.

Elleneztem a politika illetéktelen kiterjeszkedését és behatolását olyan terekre, ahol nincsen semmi keresnivalója. Ne szóljon a dolgaimba, ne kutakodhasson a szekrényemben, ne nyúlhasson értem.

Lehet, hogy túlbecsültem a lappangó szabadságvágyat, de nem gondoltam, hogy a polgártársaimnak a seggében is ész van, és számítottam rá, hogy az emberekből csak az jöhet ki, ami bennük van, az pedig már nem az én dolgom, hogy ki mit mond, ha már szabad mindent mondani.

A magam útján közeledtem valamihez, ami engem meghalad. Annak a kérdésnek, hogy ki tud többet, nincsen sok értelme, mert aki igazán tud, az olyan, mint a bárány.

 

✓

 

Levágott bárányfejet dobott át nemrégiben a kertbe a száznegyven kilós, vasgyúró szomszéd, és ez más nem lehet, csak maffiaüzenet. A múltkoriban azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy meg kívánja vásárolni igen magas áron a házunkat. Volt képe csak úgy becsengetni, nyomakodott be azzal a nagy bivalytestével. Elérkezett a birtokával a kerítésünkig, s látható volt, ahogy vasrudakkal hadonászik és acélgolyókat dobál. Ahol azelőtt sövény volt, ő minden növényt kivágatott, hogy teljes átlátás adódjék, szerencsére a terméskő kerítés elég magas. A szomszéd telefonált: mondjon a polgármester úr egy árat, ő majd megadja. Ne szemérmeskedjünk, Melinda asszony, akit ő úgy tisztel, mint egy istennőt, meg fogja kapni a csinos summát. A szomszéd ráadásul vigyázni fog ránk. Ha ellenben nem tudnánk egymással jóra jönni, akkor nem tud vigyázni ránk. Pedig egy polgármester és a családja állandó veszélyben él, ha nem is veszi ezt tudomásul. Korunkban a családapai felelősség előírja, hogy fokozottan ügyeljünk gyermekeink biztonságára, mondta Baba Dudu. Elismeri, hogy őnála kellemesebb szomszéd is elképzelhető, de hát neki nem az a sorsa, hogy kellemes legyen.

Éjjel nagy, fekete kocsik jönnek, azokból sötét ruhás, nyakkendős urak szállnak ki, mögöttük két oldalt sötétkék zakós, galambszürke nadrágos, szálfaegyenes testőrök haladnak, amilyenekre ebben a mai világban ilyen kimagasló közéleti személyiségeknek, mint a polgármester úr és a nagyságos asszony szüksége lehet. Napjainkban az számít, hogy ki mögött hány testőr halad. Nem elég az acélbeton előszobaajtó, hogy ne lehessen az embert kívülről egy sorozattal elkaszálni, a fegyveresek jelenléte növeli a politikai bátorságot. Baba Dudu megnyugtathat, az ő bolhászsákja népesebb, mint akárkié a környéken. És milyen fiúk! Bokaficam nélkül ugranak ki az első emeleti ablakon, és zuhanás közben már jobbra-balra célzott lövéseket adnak le rendőrhatóságilag engedélyezett automata kézifegyverekből. Neki mindegyik fia kedves, mert aki őrá vigyáz, az neki mind édes gyermeke.

Vannak köztük olyanok is, akiket ő nemzett, és van olyan is, akit más. Ő a hűséget megjutalmazza, ha a legények megnősülnek, nászajándékul kapnak tőle egy öröklakást. A gyerekek zakója mögött a legfrissebb évjáratú, kisméretű hónaljgéppisztoly szunyókál. Megbocsáthatatlan könnyelműség, hogy a polgármester úr fedetlen testtel járkál, vagyis, hogy a zakóján kívül nincs védelme. A test vegye körül magát testekkel. A szomszéd három lánnyal alszik éjszaka, hárommal, hogy kettő mindig kirekesszen egy harmadikat, s az őnála keressen oltalmat. Fontos, hogy a három lány naponta árulkodjon egymásra. Élvezet és haszon egy.

Jó kezekben tudhatnám magamat, ha őrzésünket-védelmünket – akár véletlen tűzeset ellen – Baba Dudu látná el, mert ő olyan, mint a pittbull. Keresztben átharapja azt, aki az útjában áll. Neki fél kiló bélszín meg se kottyan. Az idegenlégió után Las Vegasban tanulta a testőrmesterséget, de tanult ő mást is, a sarokba kergetné az ország összes bűvészét. Most egy tanácsadó cége van, és nekem is azt súgja, hogy fogadjam el tőle sürgősen a ház nagyvonalúan megajánlott vételárát. Ha egyszer ő valamit kinéz magának, akkor az az övé szokott lenni. Ennyiben maradtunk. Meghajolt és elment.

 

✓

 

1937-ben Jeremiás, Melinda apja, társaságban egy vacsoraasztal mellé került az angol követtel, s a húsétel és a harmadik pohár bor után megkérdezte, mit gondol a követ úr, küldene-e Őfelsége kormánya inváziós csapatokat a németek kelet-európai fegyveres terjeszkedésének megállítására. „Attól tartok, hogy ez nem lenne ésszerű hadászati lépés”, mondta a követ, és fölemelte a poharát.

Vesztett régió, vélte Jeremiás, München után világos volt, hogy Kandor előbb vagy utóbb a náciké lesz. Vagy az oroszoké, de nem az angoloké. Azé lesz, aki hajlandó vérezni érte. Azé, aki a vezér szavára elészalad a halálnak. Még az sem lehetetlen, hogy egyszer majd a kínaiak jönnek, aztán mindenféle színű nép, de ez nem ok arra, hogy Jeremiás ne lakjon a saját házában.

Nem ment el önként sehova, negyvennégy–negyvenötben sem, ha az utcán elfogták, akkor az első alkalmas sarkon megszökött, használta a szokásos trükköket, cipelt meszelőrudat és vödröt, néha dalolt is hozzá, és mindenhonnan mindig hazament.

A szomszéd házmesternek meg olyan biztonsággal mondta, hogy ha kedves az élete, akkor nem köhög semmit a hatóságoknak (mert ő, Jeremiás még a föld alól kinyúlva is ki tudja a házmester nyakát tekerni, ezért, ha kérdik, csak azt mondja, amit ő ad a szájába, és ha megbecsüli magát, nem fog rosszul járni), házmester nem jelentette fel, a lánya pedig kapott Jeremiástól nászajándékul egy autót, nem nagyot, Topolinót, erre futotta.

Mondtak mindenfélét a hatósági embereknek Jeremiásról. Hogy szegényt még a múlt évben lelőtte egy taknyos nyilas kölyök, szegény Kadron urat elvitték messze, hideg tájakra, vagy, hogy ez a Kadron úr valami vidéki asszonysághoz költözött, mert igazat szólva, nagy kurvahajcsár az öreg, egyszóval soha nem volt elérhető, amikor a házmesternek az volt a benyomása, hogy az érdeklődő valamiféle hatóság embere.

Egyszer azonban mégis elkapták az utcán, kiment eladni halott felesége aranyláncát valami kis élelemért, és óvatlanul az őrjáratra nézett, vitték, de már a harmadik sarkon lelépett; ekkora szemtelenségtől feldühödve, az őr utána lőtt.

 

✓

 

Jeremiás a kórházi ágyon tért magához, ismeretlenek cipelték be, s az orvosok szó szerint a halálból hozták vissza. Másnap azonban az intenzív megfigyelő osztályon az ágy mellett őrködő ápolónő fehér köpenye alá nyúlt és megmarkolta a combját.

Jeremiás szerette megfogni a nőket, az unokáit is megnyomorgatta, a kar- és vállizmaikat meggyömködte, amikor már lefeküdtek és eljött a lámpaoltás is, még búcsúzóul a takarón át megdögönyözte őket, a gyerekek sikongattak, de a szertartásból a nyomorgatást nem engedték el. Megnyugató keze volt, mondták a feleségei, enyhítette a fejfájást.

Jeremiás úgy gondolta, hogy neki itt kell maradnia mintegy a hagyaték gondozójaként: kapott számos sírt, temetetlen holtat, kapott életrajzokat a térképen szétszórva, rámaradt mindenféle vegyes értékű holmi. Ráakadt néhány tanítvány, akik értik, amit mond; szellemi örökséget hagyományoz, és ennek reinkarnációs jelentőséget tulajdonított. Aki ezt viszi magával, az mindennap újrafogalmazza a dolgát. Ha bezárkózol, elveszíted a tudást, ha nem zárkózol be, lyukas kas leszel.

Jeremiás nem foglalta el a mester üresen fénylő helyét, inkább fegyelmezett tanúnak gondolta magát, amihez kellett neki a csodálkozás és az idegenkedés. Naplójában grafomán szélhámosnak nevezte magát, mert ki győzi ezt a tömérdek paksamétát akárcsak átlapozni is. Melinda már vagy tíz kötetre valót állított össze belőle. Különösen érdekesnek tartja Jeremiás ifjúkori naplóját a tízes évekből, folyamatosan vezette, amíg csak a feleségét a pongyolaövével meg nem fojtotta.

 

✓

 

Ami a tartósságot illeti, az apósommal, Jeremiással nincsen baj, 1897-ben született, és most, 1997-ben még mindig él. Talán azért is kapta ezt a nevet, hogy túléljen ostromot, népirtást, rabszíjra fűzést, és gyászolhassa a veszteséget, de összekösse egymással az élők lelkét. Akár ezért, akár azért, Jeremiás, ha megérné, idén októberben lenne százéves. Helyesebb lenne a feltételes módot egyszerűen mellőzni, mert megéri, ő aztán igen! Túl a vő halálán és sírkőszentelésén, ünnepelni fogják az aggastyánt. Dicsérni fogják a könyvét, szelleme sértetlenségét, teste makacs egészségét. Fiatal nőket fog magának venni, és azt mond, amit éppen kedve támad mondani, eltérőleg egy polgármestertől, akinek mérlegelnie kell a szavait.

Majd ötven évvel ezelőtt, ifjúkoromban is volt ereje Jeremiásnak, öreg tanárunknak elkergetni maga mellől az okoskodó tökfejeket azokon az irgalmatlan öreghegyi sétákon, amelyeken szélben-viharban körülvettük. Hol a növénytanból vágta el a tanítványokat, hol meg a görög tragédiákból. Nevetségessé tette divatos szóhasználatunkat, kegyetlen volt, és az is maradt, és csak egy lényt ismert el egyenrangúan értelmesnek, akihez úgy beszélt, mint egy másik filozófushoz, a Spinoza nevű fehér korcs kutyát.

Néha tizenháromszor járatta híveit fel-alá a Leander utcában, ő maga saruban, vastag gyapjúharisnyában, szarvasbőr zekében, kezében egy csontból faragott sólyomfejű bottal; a kisujját szerette a ragadozómadár csőrén reszelni.

Volt úgy, hogy kereken megmondta, nincs kedve a továbbiakban valamelyikünkkel sétálni, nem érzi a rezonanciát, és nem kapott jó ellenvetéseket sem, sétáljon az illető mással. Utóbb rájöttünk, hogy mind a kettő, akivel így bánt el, a hatóságok által volt beépítve és nagy szorgalomra ösztönözve Jeremiás sétakörében.

Ritkán hívta meg valamelyikünket a Leander utcai házba, nem szereti háló- és dolgozószobájában az idegenszagot, Spinozát is prüsszentésre ingerlik, de nekem volt egy olyan futó sejtelmem, hogy nem kívánta táplálni a poloskákat, amelyeknek a létében nem kételkedett.

 

✓

 

Ezalatt a másfél órás séta alatt kiszívott belőlünk minden problémát, és valósággal utálkozott, ha valami közönséges frázissal álltunk elő. Ő csak olyanokkal sétál Öreghegyen, akikkel egy húron pendül, akiket nem szégyell bevinni némelyik borpincébe, hogy a gazdával a hegyi élet dolgairól beszélgessenek.

Minden alkalommal friss forrásvizet ittunk az Oroszlános kútnál, és Jeremiás elmagyarázta, hogy miért különb ez a kandori medence, mint Provence vagy Toscana, miért graciózusabb és beszédesebb.

A séta kezdetén behajtotta a tandíjat, virág Melindának és csont Spinozának. A fáradság a fontos, ne legyen könnyű az uraknak, válasszák a nehezet. Rossz idő nem létezett Jeremiásnak, aki akkor még nem volt az apósom, neki a jégeső és a szélvihar is pompás idő volt, csak megfelelő lábbelit kell fölvenni. Én is virágcsokorral mentem, és Melinda ezt a lovagi fejhajtást mindannyiunknak bizalomteli mosollyal köszönte meg, amilyennel jó lovasként a lovakat nézte, megfeleltem, elég masszív voltam, megnyergelt, és jól ült rajtam.

Lehet, hogy az ő kedvéért csináltam mindent, amivel néha sikerült meglepnem. Azért rendeztem színdarabot, filmet, azért lettem polgármester, mert fel akartam vágni előtte. Ha adnának ehhez valami cifra hacukát, azt is örömmel magamra venném. Az ilyen ripacsok szeretik a huszárdolmányt és a diplomatafrakkot. Jeremiás is megvett mindenféle kiszuperált maskarát a jelmezkölcsönzőből, és azokba rejtőzve ijesztegette az unokáit, úgyhogy azok sosem lehettek biztosak abban, hogy a kéményseprő vagy a kintornás vajon nem a nagypapát rejti-e. Egyezünk a maskarák iránti predilekciónkban, sejtjük, hogy valaki átöltözik belénk, jelmeznek használ bennünket, és szórakozik rajtunk.

Nyárestéken Jeremiás csíkos, kék-fehér tengerésztrikóban biciklizett, és a kerti hússütésben jeleskedett, szerzett valahonnan rostélyosnak valót, fújta a faszénparazsat, kihívó szag emelkedett a kertből. Megvendégelte a környék gyerekeit, kevés bort ivott, és örvendezett a lakomán, hogy mind fülig zsírosan harap és töltekezik, hogy két marokkal fogják a húst, és kézzel szaggatják a cipót.

 

✓

 

Mérsékelt járadékot utalt ki neki az öccse, tudományos nagyiparos, aki San Franciscótól délre egy olyan házban lakik, amelytől Jeremiásnak rémálmai vannak. Afrikai és latin-amerikai halálmaszkok között viszkiztek Marcival, aki nyelvet öltött, vigyorgott rájuk, és hetvenkedett, hogy nem fognak ki rajta a nyavalyások. Ez a sok halálpofa egymást közömbösíti, mondta nagyokosan Marci, aki egyébként a hadiiparban is otthon volt, de támogatott egy zeneműkiadót is, és féltette Amerikát a családi értékek megbomlásától, a válás divatától, a drogtól és a tiszteletlenségtől a tulajdon iránt, márpedig annak a tisztelete nélkül személyes szabadság sem lehetséges.

Kandori híradástechnikai gyárát először a németek vették el, aztán a szovjetek szerelték le, de újraindította negyvenötben, ám negyvennyolcban államosították, és a villájából is kitették. Ennek Jeremiás jóformán örült, mert szörnyű ízlésficamnak vélte azokat a zsúfolt faragványokat az előcsarnokban. „Pénzmutogatás”, mondta Jeremiás, és nagyot pöffentett a pipáján át. Nem ezért a fába vésett pöffeszkedésért szerette Marcit. De végül is Marci nem lenne Marci, ha nem pöffeszkedne.

Világosan emlékszik egy télvégi reggelre, iskolások voltak, Jeremiás harmadikos, Marci másodikos, a szoba közepén egy szarvasálarc hevert. Purim reggele volt, a gyerekek a zsidó iskolában megajándékozni készültek egymást. Úgy volt, hogy Marci egy csodaceruzát fog ajándékozni Edének, de hogy éppen azt a puffancsot húzta ki, igazi balszerencse. Mindenesetre a hajót nem adja oda. Vagy adja oda mégis annak a puffancs Edének, akit a legszívesebben seggberúgna, ha nem tartana attól, hogy beleragad a cipője?

Ilyenkor, Eszter ünnepén ráírták egy cédulára a rossz tulajdonságaikat, és a kis papírszeletet belenyomták egy baba zsebébe. Jeremiás úgy döntött, hogy nem ír fel semmit, ragaszkodik a tulajdonságaihoz, egyiktől sem akar megszabadulni. Sőt a babát is eldugja, hogy ne égethessék el.

 

✓

 

Marci megsúgta a mamának, hogy melyik az a tulajdonság, amelyet, ha tövestül nem is szakítana ki magából, de megnyírna: a vadság. Jeremiás megnyugtatta az öccsét, hogy ő így Marci, a vadságával együtt.

Átment a színen pipával a szájában a papa, és belehallgatott a beszélgetésbe, próbára akarhatta tenni Jeremiást, és elkérte tőle az egyik tulajdonságát, a lassú piszmogását. Jeremiás sem odaadni nem akarta, mint mondotta, egyetlen tulajdonságát sem, de a papát elutasítani sem szerette volna, rámosolygott a papára: „Van neked is lassú piszmogásod.”

Kadron Jánosnak volt lassú piszmogása, még akkor is, ha az Orient expresszen ült, még akkor is, ha a felesége után ment, hogy megengesztelje, de hát lassú víz partot mos, az asszony, Vilma, akinek a neve most megismétlődött a dédunokában, Melinda lányában, győzött a férje fölött, és megadta magát. Egymásra rogytak, és felálltak, amíg éltek, távolból is fogták egymás kezét.

Marci mindenesetre úgy döntött, hogy a hajót odaadja, de ha Ede még háromszor csúfolja, akkor földhöz vágja. Marcit az iskolában kergették a lányok, csücsörítették, buggyosították a szájukat, és úgy vették többen körül, csókolózni akartak. Világos, hogy Marci lett a földbe döngölhetetlen kezdeményező, az örökké talpra álló, aki kap is, ad is, többek között odafigyelést és törődést ad, családfői sugalmazásokat minden hozzátartozójának. A gyengéiket is megbocsátotta, az őrültségeiket is, csak mert vérrokonok.

Módja kell hogy legyen a szűkölködők támogatására, de itt is vissza kellett tartania magát: küldött ugyan pénzt a bátyjának, Jeremiásnak, de csak annyit, hogy ne kelljen lekötelezettnek éreznie magát, és hogy ez csak kiegészítés legyen a saját keresményéhez.

Az ötvenes években Jeremiás nem akart napi nyolcórás hivatali munkát vállalni, idegen nyelvű műszaki és mezőgazdasági szövegeket fordított leginkább oroszból, amihez a tudását még az első világháború alatt a fogolytáborban szerezte; ott kóválygott a forradalom színterein, de sikerült hazaszöknie.

 

✓

 

Jeremiás sokat beszélt, utána nagy hallgatásokba süppedt, jó társaságban áthallgatott egy egész estét. Sokat ivott, de nem látszott meg rajta, amikor márványrészeg lett, kiment a kertbe, és a fűben arcra esett.

Keveset aludt, de nagyon mélyen. Volt egy öreg biciklije, azzal ment le a tóhoz, fölfelé tolni szokta. Szerette a gyomokat, füveket, gombákat, amit az erdő ad, sok gyümölcsfája és házipálinkája volt, kis ezüstpohárból szürcsölte, átadta magát a piszmogásainak, mámoros időtöltéseknek, nem tűrt a szobájában telefont, aki nagyon akarja, megleli, volt egy vadászszéke, azzal ment az erdőbe olvasni.

A hegy öreg embere minden reggel ötkor indult fölfelé, rászúrta a hegyes végű botjára a kirándulók hulladékait, összegyűjtötte és elégette, személyes gondozásába vette Öreghegyet, az is megesett, hogy tüzet gyújtott a hegytetőn, és meztelenül körültáncolta. Nem bánta, ha félnek tőle, éppen ellenkezőleg, akkor nem akaszkodnak rá. Láncot csörgetett a házában, hogy békén hagyják; csak képzeljék, hogy kísértetek loholnak a padlásán!

Unokáinak mostanában, hogy kezd elgyengülni, régi szerelmes históriákat mesél egy légtornásznőről, akit egy éven át kísért, és vele lakott a cirkuszi kocsiban, meg egy tanítókisasszonyról is szó esik, aki szépen énekelt, miközben ő ivott és pipázott.

Amikor a nő éjszaka elmondta egy versét, Jeremiás felállt, szótlanul felöltözött, és nem jött többé vissza.

 

✓

 

Megyek az egyik építkezésünkhöz, visszaköltözhet a régi épületébe a városi levéltár, a város nagy archívuma, könyvtárral, kutatószobákkal és kiállítási termekkel, amelyek előadóteremként is használhatóak.

Visszaszállt a városra az egykori palota, amelyet a múlt század elején egy zsidó bankár építtetett, de a tulajdonos kényelmetlenül érezte magát benne, és átadta egy kulturális egyesületnek. Onnantól fogva az épület otthont adott a városi forradalmi tanácsnak, majd a vörös őrségnek, ezután a fehér tisztikülönítmény székhelye lett, amíg a tulajdonos családja, amely addigra már São Paulóba költözött, fel nem ajánlotta a városnak levéltár céljára, amely egyszersmind a várostörténet ápolásának központja legyen, azzal az egy feltétellel, hogy abban más istenségnek, mint a történelmi igazságnak, nem szabad hódolni, de hát a hagyatkozó óhaja csak részben teljesült, gyűltek az iratok, felhasználásuk azonban néha arra szolgált, hogy a város különböző felfogású és érdekeltségű polgárai ellen a kikurkászott adatokkal valamilyen számukra kellemetlen eljárást lehessen kezdeményezni.

Most az épület újra a miénk, meglesz a kuratórium, a kiegyensúlyozott igazgatóság, és meglesz az új levéltári törvény szigorú alkalmazása.

Átmegyünk a nagy kiállítási csarnokon, amelynek tetővilágítása, század eleji átépítése annak idején feltűnést keltett. Az itt megnyíló kiállítások sora havonta egyszer vasárnap délelőtt egy leleményes polgármester idején a városi előkelőségek felvonulási ünnepélye volt, ilyenkor ünnepi öltözetben feleségeik karján megtekintették a látnivalókat, és egy kis büfé várta őket a teremsor végén.

 

✓

 

Itt rendezte kiállítását a város őrült főépítésze, aki az egész belvárost le akarta bontani, hogy a nemzeti, illetőleg a szocialista szellem csarnokainak korlátlan teret nyisson.

Itt csináltak vele nemrégiben dokumentumfilmet, vállalta a múltját, kisszerűnek és érdektelennek tartja a jelent, és magasztalta a nagy gonosz elődöm társuló képzeletének merész szárnyalását.

Menjünk kissé odébb ebből a helyiségből, át egy csarnokon, amely ívelt téglatetővel védte magát a rengeteg galambürüléktől, ami vastag rétegekben elborította a padlókat a házban; itt lesz a művészetek üvegpalotája, a várostörténeti könyv- és levéltár tőszomszédságában egy kandori gazdag adományához több forrásból hozzátéve azt, ami még hiányzik.

Aki a város legdíszesebb szállodájában, a megújított Koronában lakik, itt megy el a Feltámadás téren, ahogy jobbra kilép, a művészetek palotája üveghomlokzatával és benti, vidámnak látszó nyüzsgésével belépésre fog hívogatni, lehet az orrot az üvegfalra nyomni, de lehet bejönni is, aznapra jegyet váltva. A város díszvendégei a tetőterasz pálmái között fogják a pezsgőjüket a mellvédhez állva iszogatni, a magasból letekintve a térre és a környékére, és a palota tornyában olyan jelenetek is láthatók lesznek a város minden szögletéből, amelyek Kandor lelkiállapotát vannak hivatva percek alatt kiábrázolni.

Muzeális célból megtartjuk azokat a cellákat, amelyekbe az erre rászolgáló vendégeket bezárták, vagy bárkit, akit indokoltnak látszott éppen őrizetbe venni további intézkedésig, amíg érte jönnek és elviszik, vagy amíg szabadon engedik.

Ilyenekben ült Tombor is, amikor az útlevelét elvették és megmotozták, és további utasításig ilyen várócellába ültették több páncélajtó zsiliprendszerén áthaladva, hogy jöjjön érte a raktáros, aki mindent levétet vele, ami rajta van, majd fölveheti a vizsgálószervek gomb nélküli, elsárgult vászoningét, amelynek tartósságát kifakult pecsét-évszám mutatja.

 

✓

 

Kemény napok vannak mögötte, elnyúzódott mára, túl van az eseményeken. Kandor tegnap estével bezáróan egy hónapon át Európa kulturális társfővárosa volt. A polgármester rengeteg interjút adott nagy lapoknak, egész oldalasakat, elszabadult, mindent megengedett magának, célzásokat, gondolati futamokat.

A sajtó ifjabb kérdezői elégedettek, Kandor is, Tombor is divatban van. Fogják még kidobni a képét, hullámhegy után jön majd a hullámvölgy is, de akkor a polgármester már nem lesz itt. Most ellenben mindenre van mondókája, mintha felkészült volna, játszhat.

Nem fél senkitől, csak Melindától. Szerethet mindenkit, ezt a sok kandorit mindenféle színváltozatban, a teljes palettát. Mindenkit meghív vacsorázni, mindenkit meglátogat, mindenki a barátja, mert mind egyet és jót akar. Próbáljon csak nem egyet akarni, az ellenállások erőssége inkább percekben, mint órákban mérhető.

Az emberekkel jóra lehet jönni. Ki nem akarja felvirágoztatni a várost, méghozzá úgy, hogy kitágítják messzire a hatókörét? Rendeztek nagy kiállításokat és hangversenyeket, szabadtéri színházat és utcabált szinte minden sarkon, a helyi sajtó fellendült, és a városi televíziós csatornák nézhetőek voltak, keletkezett a művészetek fekete dobozában mindenfajta elektronikus ötlet. Megőrzi kegyelettel az elődök minden céduláját és kottafejét, a szépírásos borítékokat, a mából emléket csinálnak és az emlékből mát.

De még ezután is beszédeket kell tartania a képviselőházban és egy új ipari székház avatásán, gazdaság, politika, tudomány és művészet interdependens négyszögéről, utóbbit nyomban a köztársasági elnök után, hosszan fog idézni belőle a városi televízió, ott lesz az aktuális elit, az idei évjárat, jövőre lesznek új arcok is, de néhányan ki is hullanak. A polgármester az egyenrangúságot fogja hangsúlyozni ebben a négyszögben, együtt működni ésszerű. A művész nincs alul, benne van a játszmában, van egy rész felelőssége, tanár.

Aki fent van, attól elvárhatók az ajándékteljesítmények és az önkéntes szolgáltatások. A polgármester azt várja el minden polgártól, a magas állásúaktól különösen, hogy adjanak formát a város színpadán a saját szerepüknek, találják ki önmagukat, legyen személyes stílusuk; úgyis beleolvad a városéba.

Az ezredforduló idején az értelmes önzés jelszavát az értelmes önuralom igénye válthatná fel, ami egyszerre tartalmaz kiterjeszkedést és önkorlátozást ihlet és reflexió vezényletével. Képes-e önkorlátozásra, az, akinek bőven jut?

 

✓

 

A követelő embereket éretlennek látja, jobban tetszenek neki a világjárók, akik a távolit közelivé teszik, de mindenütt egy kicsit távol vannak. Ha újra kezdhetné, továbbra is érdekelné a világ; jobbjával a földi polgármester elismerően integet a fenn trónoló mennyei polgármesternek. Onnan is jön egy távirat: az a fontos, hogy legyen egy jó délelőttöd; azután pedig az a legfontosabb, hogy legyen egy jó délutánod.

Hangos és szerencsétlen az élvezkedő önzés beszéde, mert a magasba nyújtózás olyan, mint az evés, a testből jön. Persze hogy szentek akarunk lenni mindahányan. Keveset alszom, ébrenlétben tanyázom, lesz végső alvás elég.

A sors etet, hogy felfalhasson. Amikor az utamat megtettem, amikor kellőképpen elhülyültem, akkor még szánalomból hagy rugdosni, kapálózni egy darabig, aztán lesöpör az asztalról.

Unom a nyafogást és az önsajnálatot, ezt a sok sértettséget és bosszút, nem lelem élvezetemet ebben a szagos fortyogásban. Mit hányja-veti magát, mit óbégat a nyavalyás!? Emberelje meg magát és lásson a dolga után.

Legyen nyugodt és eredményes, tisztelje a mai napot, különb ajándékot nem kaphatott volna. Ez a háza, ezt kell bebútoroznia, ez a behatárolt lét, az ő született ostobasága, a lét látszatának ez a szigete, ez az eltűnő jelenés, az ittlét múló árnyéka. Nincs más, csak a siralomvölgy, ahol szabad nevetni is. Olyan a földi élet, mint egy madár a markodban.

Az a felebarátod, aki éppen melletted áll, akibe beleütközöl, akivel együtt ülsz a konyhában vagy együtt fekszel az ágyban. Képeket látsz, amelyekben a most, a régvolt és a soha nem volt egyesül. Lágy és kristályos épületről ábrándozol, de ha valaki a gondolat fároszait keresné, ne csengessen be hozzád.

 

✓

 

Te nem szoktál a halálról ábrándozni?, kérdezte Dragomán. Nem szoktam, mondtam. Valami eszpresszóban ültünk, kárpitozott székeken, az asztalon csipketerítő és lámpácska. Ahogy benn iddogáltunk, a sivár helyiség megpirosodott, a falai rózsás derengést árasztottak, és furcsa alakok léptek be egyenként.

Jött Alma, megkeményedett a hangja, Dragomán ma reggel azzal fenyegette meg, hogy feldob egy drótra erősített vasdarabot a magasfeszültségű vezetékre úgy, hogy a drót másik vége a testére lesz kötözve. „És akkor átkarollak, kedvesem.” Mit szólok ehhez?

Udvarol, mondtam.

Dragomán a fogát csikorgatta.

A sarokasztaltól Dragománra kacsintott egy begyes, borzas hajú hölgy. Ha még egyszer a barátomra kacsint, lelocsolom, mondta Alma hangosan, de maga elé tekintve.

Mivelhogy a rossz művelődik, feltehető, hogy Isten ugyanúgy akarja a rosszat, mint a jót, így kezdte Dragomán a szokásost. Szerinte az Úr a történelmek mögé rejtőzik, tőle jön a kegyelem és szívroham, a szeretet és a gyűlölet, tőle a szentség és a bűn összeesküvése, tőle a paradoxonok és az antinómiák.

Túlságosan együgyűek vagyunk a teremtő sokoldalúságához képest. Nincs jó és rossz külön, együtt vannak, egy test, egy lélek. Normális ember Istent legalább annyira gyűlöli, mint szereti, mondta Dragomán.

Nekem rossz, ha megölnek, neki meg se kottyan. Arra sincs ideje, hogy egy óra hosszat szomorkodjon miattam. Ami engem illet, így folytatta Dragomán, leginkább a magam halálát érzem rossznak, a másét nem annyira. Túl szoktuk élni egymás halálát. Dragomán mind a kettőnk kezét megfogta. Alma attól sem ijed meg, ha indulok az ablakhoz, hogy kiugorjam, mondta panaszosan.

Egésznapos cirkusz az élet vele, mondta fáradtan Alma. A sötétkék öltönyös zongorista ujján pecsétgyűrű, az érzelmes számokat egy madárarcú dobos énekli.

 

✓

 

A helyiségben csupa olyan ember ül, aki úgy gondolja, hogy többet adott, mint amennyit kapott, és most már kapni szeretne. Túl a delelőn kivált türelmetlenek és fecsegősek, szeretnek maguktól meghatódni, nagyzolnak, dicsekszenek, igyekszenek megszakítás nélkül maguknál tartani a szót. Csak akkor érzik, hogy jelen vannak, ha beszélhetnek. Beszélnek, tehát vannak.

Imádom az imádandókat, de van úgy, hogy nehezen viselem el az emberszagot. Ha nekem jó egyedül lennem, miért sajnáljak érte másokat? Nem lehetek ott, ahol ők vannak, ha egyszer itt vagyok.

Ha rossz voltam, akkor rossz voltam. Ha jó voltam, akkor jó voltam. Voltam, ami voltam. Ez ma nekem semmi. Mondtam egy nagy baromságot? Ezzel vágtam fejbe magamat. Ami megtörtént, azt már nem emelhetem ki az időből. Körülállnak a tetteim és az elvetett arcok.

Senki ellen haragot, vádat nem táplálok. Nyomatékkal ráhelyezem a boroskancsót az asztalra. Énvelem szemben sincsen tartozása senkinek sem. Érdeklődöm, ügyelek, hogy kevesebbet beszéljek, mint a másik, elég gyakran hümmögök és dünnyögök, és azt is mondom, hogy aha.

Csináljunk élhető várost Kandorból, adjuk tovább, amit kaptunk. Volt egy korszakom, amikor az elesettektől vártam valamit, amikor azokhoz vonzódtam, akik minden játszmát elveszítenek. Volt ebben iszonyodás is a beszervezhető humanizmustól. Aztán láttam, ha az emberről leszeded a félelem nehéz lábosfedelét, alatta a viruló becstelenséget találod. Törődöm a bolondokkal, részegekkel továbbra is, de az igazságot nem tőlük várom.

A fordulat előtt többnyire a kívülállók és az alullevők nézőpontját használtam, most bele kellett bújnom a tettesbe, a hatalom emberébe, akire azelőtt gyanakodtam.

 

✓

 

A felhő elhúzódott a nap alól, a hőség oszlopa áll a fejemen, lármásan rohan az autóbusz, itt minden élesebb, zajosabb, büdösebb. Be otthonos ez a hámlott oromzat és ezek a nagyigényű kőkapuk az enyhén lepusztult villák előtt!

Meglátogattam a kórházban egy szerzetes pap barátomat, agyvérzés sújtotta, csak a fél arca mosolyog, a kórteremben hét szélütött férfi nyöszörög. A kórházkertben egy hajdani tanítványom lépett ki a proszektúra ajtaján, tegnap halt meg a kisfia.

Egy erkélyen kövér nő fekszik, a mellén legöngyölt melltartóval, mellette ácsorog a pucér gyereke. A salakos pályán vastag combú fiúk futballoznak. Ropognak a légpuskák a lövöldében.

Itt a paplak, ahol kéz alatt vettük a bort; ha vendég jött, átmentem egy zöld literes üveggel, néha csak zsíros kenyeret tudtunk adni mellé.

Itt volt egy garzonlakásunk, egy szoba, fürdőszoba, teakonyha, erkély, a feleségem este mosott, és ahogy a fürdőkád fölé hajolt, megindult a magzatvíz. Taxit hívtunk, bementünk a kórházba, nem maradhattam ott, hazajöttem, vártam, egy óra múlva a feleségem vidám hangja jelentette a kórházból, hogy megszületett a kislányunk.

Egykori igazgatómmal találkozom, amikor az állambiztonsági osztály azt tanácsolta neki, hogy bocsásson el engem, habozás nélkül kirúgott, nagyon kedves, csak arra emlékszik, hogy milyen jóban voltunk. Valóban, míg ki nem rúgott, jóban voltunk.

Azoknak a nőknek a lányai, talán unokái nevetgélnek az utcasarkon, akik valaha tetszettek nekem. Majdnem minden testben élvezetemet találtam, majdnem mindenkit jó volt először levetkőztetni.

A kertvendéglőben ugyanazok a zöldre mázolt asztalok, ugyanazok a platánfák, az új pincért is Gyulának hívják, és én ugyanazt a házi törkölypálinkát kérem.

 

✓

 

Vasárnap a barátok és a család erre hajlamos tagjai fölmentünk a tölgyesen át a hegy legtetejére, ahova mászni kell, a kis vulkanikus mélytányérba, amelyet a holddal szembenézni akarók szalmával hordtak tele, felkapaszkodtunk a csúcsra, túl a kápolnán, túl a remete kalyibáján, aztán lebocsátkoztunk a pincébe, ahol hordók sorakoznak a hegy mélyében.

Ott volt Kobra is, illendően poharaztunk. Te hízeleghetsz magadnak azzal, hogy a magadfajtára ugyan rá lehet unni, bolondnak tartani is lehetséges, de választáson megbuktatni nem lehet. Nem veszíthetsz semmilyen szavazáson, pártintrika margóra nem szoríthat, fontos bizottságokból nem eshetsz ki, mert nem is vagy bennük. Ezért nem kell óvatoskodnod. De kigördülhet alólad a divat, és egyszer csak észreveszed, hogy már nem veszik a munkáidat. Az odúban körmölt soraidat te is a nagyközönségnek szánod. A nagy hallgatók előbb-utóbb megszólalnak, és akkor ömlik belőlük a szó. A reklámtól a filozófiáig az én próbálja elcsavarni a te fejét.

Guggoltam a beduinok sátrában, akik háromezer éve ugyanúgy élnek, meséltem Kobrának, hogy értsen a szóból. A sivatagban ül egy ember a dombon, lökdösi a rézütőt a mozsár falához, és ezzel jelet ad a szomszéd hegyen lakó családfőnek, hogy jöjjön át. Hosszan kezet fognak, leülnek egymással szemben, nem kérdeznek egymástól semmit, mosolyognak. A beduin sátorban a vendég sérthetetlen, ott téged nem szabad megölni, az más, ha kilépsz a sátorból, akkor valaki kést dobhat beléd. Szemben ültem a házigazdával, gyermekek, unokák és dédunokák sokaságának a fejével, az atyával, aki sohasem dolgozik, csak dönt, hogy meddig maradjanak, és mikor hajtsák tovább a nyájaikat. Az öreg mester éjszaka kísérettel körbejár a dombok alján, és felmegy tiszteletét tenni más atyákhoz, akik eléjönnek. Ha akar, az atya átbukfencezik az egyik hegytetőről a másikra, szét tudja tárni a köpenyét, és olyan gyorsan fut, hogy azon még a sivatagi dögmadarak is csodálkoznak.

 

✓

 

Karácsony másnapján megszületett Vilma, császármetszéssel bontották ki Melinda hasából, fél óra alatt megvolt. Előbb őt hozták a folyosón, megcsodáltam, de inkább az anyáért izgultam, azután Melindát tolták, fehér volt, sok vért vesztett, bal kezén át szivárgott belé az infúziós oldat. Az érzéstelenítés hatása múlni kezdett, a fájdalom nőtt, álltam a feleségem mellett egy túlvilágított folyosón. Lelapult az a valószínűtlenül nagy has, amely addig életünk centruma volt, és amelynek lakójáról már mint egy családtagról beszélgettünk.

Négykilós baba, a hajacskája barna, szeme kék, két év múlva megváltoztatja a színeit. Melinda még nem bírta azt a csecsemőt annyi figyelemben részesíteni, mint a sebet, és a törődöttséget, amelynek a jövevény az okozója, akinek fájdalmas érkezését addig bizalommal takarta el a terhesség kémiája.

De most, hogy elhagyta az a friss derű, amelyet a terhes anya szervezete kiválaszt magából, bár harmadnapra volt már teje, és a baba szopott is, végezte a dolgát, pumpált, szívott, működött, most, hogy az istenadta kis csodagép jóllakottan böffentett, szellentett és a mosoly elővillanásait is engedte átsuhanni az arcán, a mákony nélkül hagyott Melilnda öt nap múltán is, szilveszterkor azt dúdolgatta magában, a párnájába fúrva a fejét, hogy „felnégyelnek, szétnyiszitelnek”, és úgy gondolt otthonukra a kórházból, ahol megkínzott asszonyok vonszolják magukat a folyosón, mint a pokolból a mennyországra.

Otthon előbb a boldogság, Vilma fejét a tenyerembe, testét az alsó karomra veszem, dünnyögök, forgolódunk, ringatom, a baba talán emlékezik a dörmögésemre. Ő már régen elkészült, csak még pihent, várakozott, késlekedős kisasszony. Majd ami várható volt, az bekövetkezett. Az első napokban Vilma még nem tanult meg rendesen enni, nem szívta ki eléggé a tejet, Melindának magas láza lett, a baba viszont kedvelte a „Mademoiselle est la plus belle” kezdetű vég nélkül variálható nótát, s a meglepetés és a humor kétségtelen jeleit mutatta.

Csak azért fohászkodtam, hogy Melinda láza hagyjon alább, betegsége múljon el, legyen ismét rendes szopás, és a szimbiotikus pumpa nyeljen ismét száznál több, ha lehet kétszáz gramm tejet. Vilma úszómozdulatokat végez hassal lefelé a fürdőkádban. A császármetszéssel született gyermekek állítólag magabiztosabbak, fesztelenebbek, nem kellett megtapasztalniuk az első szörnyű élményt, a kínlódó átverekedést, a nyomorúságos kibukkanást az anya ölén át a külvilágba. Vilma éppen csak kilibbent az édesanyjából.

Téli napfény, erős szél fúj, hordja a száraz, őszi vadszőlőleveleket. Felmegyek az emeletre, a konyhából barátságos hangok jönnek, Melinda már evett müzlit, Vilma csendben van, Melinda kedvesen megörül, hogy éppen most jöttem fel, sistereg a kávéfőző gép, van-e kedvem a kávét a szobában, a fotelban ülve meginni?

 

✓

 

 

A városban még van élénkség, csak én medvésedtem el. Fél éve még úgy gondoltam, hogy egészséges vagyok, csak a vérnyomásom volt magas, de arra van gyógyszer, többnyire beszedtem, de már észleltem, hogy sorvad a fogínyem, és hosszú, özvegy vámpírfogak mozognak a fájdalmas ágyazatban. Vigasztalásul mind a két kezemmel kinyomtam hússzor a tízkilós súlyzót, de már a lépcsőn fölérve egy kicsit lihegtem.

Még hallom, amit a többiek mondanak, de gyakran visszakérdezek: „Hogy mondod?” És néha alig leplezett ingerültséggel kérem, hogy beszéljenek hangosabban.

Éjjelenként többször felébredek, vizelnem kell, szakaszokban alszom és olvasok. Esténként fáradt a szemem az olvasáshoz, zenét hallgatok, kinézek az ablakon át a sötétbe, iszom közben, nem hívok fel senkit, ide se, oda se megyek el, én bizony nem utazom sehova.

Összekulcsolom a térdemen a kezemet, behunyom a szememet, forgószékemen rejtett gimnasztikát végzek. Mindig ugyanaz a három lámpa világít. Mostanában éjfél után kettőkor oltok villanyt, reggel fél hétkor kelek, olykor még hamarabb ver ki az ágyból valami nyugtalanság, ötletvihar, ugrálok a tervek között, kávét főzök, kakaót keverek.

Melinda addigra már fenn van, szoptat, az ajtórésen fény szűrődik ki, halkan benyitok, suttogva szólok, Vilma egyenletesen működik, cuppogat, munkában van, kis nyögésekkel válaszol anyja ismétlődő hangzású biztatásaira és kérdéseire, összedolgoznak, ketten egyek, most jön a méretkezés. Vilma nem eszik sokat, de ami kell neki, azt kiszívja. Az egyik orvos megnyugtatja, a másik nyugtalanítja Melindát, hogy nem elég. Maga is hajlamos az öngyötrésre, lelkiismeret-furdalásra, aggályos kötelességteljesítésre, minden részletre kiterjedő stratégiája van, időrendet tart. Vilma nyugodtabb, kevésbé mohó, mint a két nagytestvére volt, az ő elégedetlenségük vadabb volt és megrázóbb. Vilma inkább csak kesereg egy kicsit, csalódottan hangicsál, de ha az anyja vagy az apja fölveszi, és változó irányokban ringatja, akkor Vilma megnyugszik, futó mosolyra is hajlandó, és olyan figyelmesen néz, mintha szavak nélkül is mindent értene. Rámszereli mély tüzű, el nem mozduló tekintetét.

Az ágyban fekvés egy csecsemőnek unalmas. A kutya ugat, a csecsemő sír. A felnőtt is panaszkodik, bírál, veszekszik, megkönnyebbül. Vilma most észleli, hogy a világ nem ő, hogy van ő és az ágy, a látványok és a mama, és hogy a cici nincs folyamatosan a szájában. Hajh, más ez az élet, mint hetekkel ezelőtt, amikor még benne és az anyjában egy véráram járt!

 

✓

 

Két nő jön értem a városházára, egy magas és egy egészen pici. A magas majd húsz éve bandukol mellettem, a picit hat hete láttam először. A magas becsengetett párizsi kölcsönlakásomba, és megkérdezte, hogy kérek-e egy kávét. Kértem, de nem kaptam, ellenben az a vékony lány sétálni jött velem a szitáló esőben, széles, túlméretezett mikimauzos cipőjében.

Halott családok csúcsíves kriptái előtt vonultunk, és mikor az eső szaporábban vert, beálltunk az egyikbe. Az a könnyen piruló, a kávéról íziben megfeledkező, hazulról jött lány kurta ösztöndíjjal egyetemre járva talán Rimbaud-val, talán Richelieu bíborossal szeretett volna találkozni, vagy egy olajsejkkel, vagy egy kábítószeres rocksztárral, aki terroristákat rejteget. Mikor csak egy fél éve van új csodákra, ily avas hazai uraság oldalán töltse délelőttjét?

A sarki presszóban, amíg Melinda kiment a mosdóba, egy bonbont csentem a kávésfindzsa mellé, és ez a tényállás méltánylást kapott. „A ravasz csokisbácsi”, mondta Melinda, és végigmért.

A téren sötét bőrű férfiak vasgolyókat dobáltak, és a piaci kofák már olcsóbban mérték az eladatlan narancsot. Az a lány akkor is, azóta is kíváncsi és kényes, hessent és hárít, de ami az övé, azt nem adja, és minden elterelődő gondolatot megérez.

Kora tavaszi szeles ragyogásban sétáltunk, este inkább otthon maradtunk az apró jövevénnyel, aki ilyenkor sírdogált.

 

✓

 

Egy reggel a hetvenes évek elején kimegyek a teraszra, amely egy pince kerek háta fölött a falura és a tóra nyílik. A kert aljából kecskék nyargalnak fel a kút felé. Senki sem hajtja őket, maguktól nekilódultak, mintha nyomban, ahogy engem megpillantottak, futásnak eredtek volna. Nézem, kissé csodálkozom, föltekintek a dombtetőre, a szőlők felé. Hirtelen nagyon erősen hallom a madarak zsivaját. Sok egymásra zsúfolt, éles madárhang, tömör rikácsolás.

A ház sarkában virradóra új hálót szőtt a pók. Azon át látom, hogy a dombtetőn egy kerékpáros, talán postás vagy pénzügyőr egyenruhás férfi áll, és messzelátóval éppen engem figyel. Az egyenruhás mellett egy nagy farkaskutya áll, az is szigorúan, ugrásra készülően mered rám. Az üveglencse szem és a kutyaszem a pókhálón át közel jön hozzám. Fölemelem a teraszon lévő asztalról a fényképezőgépemet, és rájuk tartom, mintha viszonoznám a lövést. Beigazítom a keretbe a postást és a kutyát, de hirtelen eltűnnek, és csak a szőlősorok látszanak.

Alacsonyan köröz fölöttem egy gólya, a csőrében tart valamit, talán egy ficánkoló halat vagy békát. A gólya leereszkedik a fészkére, azon költ a párja, a hím megáll a fészek peremén, és átadja a zsákmányt a nősténynek. A feleség a csőrében tartva odakínálja a békát a férjének, tálal, egymással szembefordulva mind a ketten esznek, egymás felé ívelő nyakkal, szerelmes egyetértésben.

A régi szőlőtaposó kőre téglákat állítottam körbe, tüzet raktam köztük, húst sütöttem. A falu előtt elhalad egy vonat, az egyik ablakban hatalmas vörös hajtenger alatt egy nő, akinek mindene nagy, aztán a nő eltűnik, a vonat is eltűnik, majd a sínpár is.

A toronyból letekint a cserzett harangozó, és megszólaltatja a nagyharangot, majd a kicsit is kongatja, halott van a faluban.

A vízen a távolban feltűnik egy vitorlás csónak, s az orrában sötétkék zakóban és fehér nadrágban sétabottal áll egy ősz úr. A hajó az ősz úrral közeledik a parthoz. Az utas kilép egy horgászstégre, majd az ingatag farácson a nád között elindul felém.

 

✓

 

Akkor régen, amikor még apámat láttam vitorlás hajók orrában felelősségrevonóan felhúzott szemöldökkel felém közeledni, akkor, ahelyett, hogy lesiettem volna a partra, inkább bementem a szobába.

A heverőn egy fiatal nő feküdt arccal a fal felé. Lassan hanyatt fordult, és a karját a feje fölött begörbítette. Melinda szeme nem volt egészen nyitva, álmában sem szokta egészen becsukni. Mikor az ébredés, az álomban való megzavartatás kis jeleit adta, mozdulatlan lettem.

Hány évvel ezelőtt volt ez? Úristen, hány évvel ezelőtt? Úgy volt, hogy Melinda kórházba megy, valószínűleg terhes. Most kellene dönteni: házasság vagy abortusz. A Koronában találkoztunk, fénycsúcs esett be az ablakon. Teljes munkatilalom alatt álltam, a politikai helyzet ismét komorult. Házasság mellett döntöttünk, jöttek sorban a gyerekek, csináltam, amit tudtam.

 

✓

 

Egyetlenem, kérdeztem egy Melinda nevű fiatal lánytól, miben különbözik ez a nap a többitől?

Miben? Semmiben. Abban, hogy kedd van. Ez egy nagyon kellemes, ernyedt nap. Az idő gyönyörű, szeles, meleg, és megbékélés van a szívekben. Fordítottam tegnap, és most csak szinonímákban tudok gondolkozni. Sok hasonló jelentésű szót tudok mondani bármire, ha akarod. Hogy ez a délelőtt? Ernyeteg. Érzelemteli és dús. Árnyalt és színekben gazdag, ez a fa itt haloványzöld és sötétzöld, mindjárt ősz lesz.

Csak azért beszélek ennyit az időjárásról, mert az útlevelemben érvényes pecsétablak és angol vízum van. Elutazhatnék még ma délután, de előbb kísérj le a piacra, főzzünk valami jót, és akkor elhalasztom az utazásomat. Akkor holnap megyek, ha holnap nem találsz ki valami kedvesen marasztalót. Ha sikerül, akkor csak holnapután utazom. Ha piacra mennénk, összeköthetnénk azt egy sétával. Mit szólnál egy fejtett bableveshez? Elviszel egyszer tengerpartra? Jó lenne, de ebben az órában ott is lemennénk a piacra, és ugyanúgy ülnénk este az asztal mellett, mint itt szoktunk, a konyhában.

Jó volna messze lenni mindentől, ami itt van, és hazavágyakozni. Egy szűkös szállodaszobából visszavágyhatnánk ebbe a házba, szoronganánk, engem idegesítene, hogy te órák óta szótlanul olvasol, téged meg idegesítene, hogy az engem idegesít. Arra gondolhatnánk, hogy ó, milyen jó is lenne otthon. Nagyon szeretnék honvágyat érezni, és azt itthon nem tehetem. Tőled is el kellene válnom ahhoz, hogy ezután a két év után, amit együtt töltöttünk, honvágyat érezhessek, de még nem szeretnék elválni tőled, így aztán meg vagyok fosztva a nosztalgiától, csak mindig ezek a dúvad mai érzések!

Ha meg együtt maradunk, akkor csak helyek után érezhetek honvágyat, nem mondom, az is nagyon élvezetes tud lenni, de azért a legjobb az lenne, ha a szívfájdítóan kedves sarokban te ülnél itthon hagyva, mondjuk faképnél hagyva, és nem mellettem, semmiképpen sem mellettem. Gondolnék a nagy sötét szobára és arra, hogy ülünk a teraszon.

Leginkább azért szeretnék elutazni, hogy megtudjam, mire emlékszem ebből a két évből. Párizsban és Londonban a legszívesebben azon gondolkoztam, hogy milyen itthon, és vágyakoztam haza. Olyan álmaim voltak, hogy jövök haza, meg a határ. Eszembe sem jutott volna itthon, hogy én majd ott ezután fogok epedni. Az utazás meglepően eltéríti a gondolataimat.

Távolban az itteni barátaim újra rangsorolódtak. Itthon azokkal találkoztam, akikkel találkoztam, és csináltam, amit csináltam. Arra vágytam, hogy különálló legyek és szenvedélyes, ami visszahozhatatlan. Az ember mindig arra vágyik, ami visszahozhatatlan.

Elmenni hozzád este, neked meg déli egykor randevúid legyenek. És akkor én lemenjek a metróba és szomorkodjam. De azért elutazom, és a vonaton arra gondolok, hogy azért én mégiscsak leigázom a te figyelmedet! Jó lenne megint a távolból álmodozni rólad. Vagy a döcögő vonaton; akkor még nem volt fóbiám a vonattól, a metrótól, általában a járművektől. Melletted alakult ez ki bennem, mert mintha egy kamion mellett bicikliznék, olyan ez nekem, veled élni.

 

✓

 

Akkor még a zugszeretkezések idején nagyon rejtélyesnek láttalak, iszonyatosan bonyolultnak, állandóan meséltél valami kis részletet az életedből, és én annak a térképét egyáltalán nem bírtam megjegyezni, vagy talán inkább felfogni. Nem voltam apámon kívül hozzászokva ahhoz, hogy valakinek az életében ennyi minden legyen. Akikkel én addig megismerkedtem, húszegynéhány évesekkel, azoknak papa-mama, néhány rokon, néhány barát, futó kalandok, és máris bejárható az életrajzuk.

Veled meg sosem tudtam, hogy hol járunk az időben. Olyan voltál, mint egy bonyolult történelemkönyv, amit én képtelen vagyok megjegyezni, és téged óvatosan kérdezgettelek, mert attól féltem, hogy eltévedek benned, és hátha ezzel a kérdésemmel a teljes tájékozatlanságomat árulom el. Máskor meg, Jézusom, talán akkor még nem is éltél, mert annyira öreg talán mégsem vagy, éltél a második világháborúban, de ugye, az elsőben még nem? Az apám már élt akkor, felnőtt fiatalember volt, és aki énnálam jóval idősebb, az már apám kategóriájába lép át a tudatomban. És inkább nem kérdeztelek, hogy ne vedd észre, milyen buta vagyok, de azért mégis megpróbáltam a számomra átláthatatlan szövevényekre ráirányítani a beszélgetést, az időszinteket azonban megint összekevertem. Ezért az én szemem előtt téged valami kellemes homály vett körül, olyan, amilyen az örökéletű lények és dolgok környékén terjeng.

Első pillanatban azt is elhittem volna, hogy valami kalandod volt már a múlt században is, és persze a jövő századot sem tudom nélküled elképzelni. Állandóan utána kellett számolnom, hogy akkortájt mi is volt? Térben is, időben is olyan kiterjedtek voltak a kapcsolataid meg a történeteid! Sok halott volt már körülötted, bejött a túlvilág is, és vigyáztam a kérdéseimmel, nehogy olyan unokaöcsédről kérdezzek valamit, aki már régen meghalt, s neked fájdalmat okozna, ha feltételezném, hogy Ausztráliában könnyűbúvár vagy kenguruvédő.

 

✓

 

Elég volt? Nem volt elég. Ha most érne véget Melinda élete, akkor kevés volna mindaz, ami eddig történt, akkor az, ami eddig történt, szegény kis csomagnak látszana.

Az ember bele akarja tűzni a föld testébe a maga üzenetét, hogy örökkévaló legyen ezen a földön. Sziklakőbe vájja, piramisok koponyájába rejti a tudását. Ezáltal igyekszünk kibújni a végső dátum feltétlen érvényessége alól. A palackba nemcsak azt a kérést tesszük, hogy mentsetek meg, hanem az önéletrajzunkat is. Meg akarunk őrizni olyan diribdarabokat, amelyek egyébként jeltelenül meghalnak. Magunk megnyugtatására eltesszük őket befőttesüvegekbe.

Melinda naplót írt, és már akkor, fiatal lánykorában is elnéző hálával vette elő a tavalyelőtti füzeteket. Lehetne kicsit jobb is, kevésbé önismétlő, találóbb, de mindig nagyon örül, ha sikerült valamit pontosan megfogalmaznia. Nemcsak azt írja, amit csinál; kevés olyan dolog történik, amit ő csinál. Felszólításokat ad magának, hogyan kellene megváltoznia.

Nem venné szívesen, ha bárki elolvasná, olyan megdolgozatlan. Habár távolból minden egyre mulatságosabb. Amit túlélt az ember, az jó lesz, akkor is, ha rossz volt. Melindának az is kedves emlék, amikor szenvedett. Csak arra nem gondol szívesen, amitől szégyellnie kell magát. Ahogy múlik az idő, egyre kevesebb dolgot szégyell. Egyre inkább úgy érzi, hogy az is hozzá tartozik, és egyre inkább nagyra becsüli azt, ami őhozzá tartozik.

Régebben ez nem így volt, szeretett volna más ember lenni. Nagyon tudott irigyelni valakit, csak azért, mert nem olyan, mint ő, Melinda. Sok embert kiszemelt, hogy ezek biztosan igaziak. Most meg azt gondolja, neki így, nekem úgy. Neki is megvan a maga baja, nekem is, neki is megvan a maga boldogsága, nekem is.

Régen Melinda úgy gondolta, hogy vannak, akik sokkal szerencsésebbek, mint ő. Mostanában már nem szokta azt gondolni, hogy másoknak jobb, mint neki. Régebben cserélt volna másokkal, sok embert irigyelt, hogy könnyebben érnek el valami tudást, mint ő, hogy könnyebben kiismerik magukat különböző élethelyzetekben, csodálta, ha valaki könnyedén forgott társaságban és fesztelenül tudott beszélgetni.

Közben Melinda a sarokban állt, és azon járt az esze, hogy ő miért nem beszélget, miért áll itt a sarokban, miért nincs a vidám beszélgető körben. Búslakodott, hogy bezzeg milyen nagyszerű lehet nekik, akik ilyen látványosan föltalálják magukat, akik olyan áradóan beszélnek, olyan kedvesen mosolyognak, és akiket a többiek úgy csodálnak.

Az általános iskolában nem értett semmit, nem mert bemenni a hemzsegésbe, és most is ezt a butaságot érzi idegenben egy darabig: mi ez az egész? Hogy kerül ide? Talán az ottlévők is gyengének látják, mert nem ismeri ki magát, mert nemhogy nem kezdeményez, de egyszerűen megszűnik.

Most azonban, évek múltán, nem gondolja már, hogy ez olyan nagy baj, még akkor sem, ha így van, ha így marad. Ennek a félszegségnek is megvannak az előnyei. És annak is megvannak a hátrányai, ha valaki mindig középen csillog-villog, mint például a férje, Tombor Antal, akit Melinda igenis hogy pökhendi alaknak nevez. Melinda mindenkinek oszt a tálból valamit, amit most sütött először, de színre-szagra a közfigyelmet leköti.

 

✓

 

Megettük, csontig rágtuk egymást.

Részegségemben odavágtam: a család állandóságához férfiuralom kell és holtig tartó kölcsönös alázat! A feleségem rám nézett: És ezt maga mondja?

Mivelhogy nagy volt a csecsemőhalandóság, ősanyáink szakadatlanul szültek, nem volt hűtlenkedésre erejük. Féltek a megkövezéstől, a paptól, féltek a férjük kemény kezétől, a férj meg nem félt semmi mástól, csak a felesége szomorúságától. Ma kisebb a csecsemőhalandóság.

Megkötöttük egymást, és azt hittük, hogy nem vagyunk megkötözve, pedig meg voltunk. Melinda nem bízott meg egyetlen barátnőjében sem. Mindnek megjárja az eszét, hogy elszedhetné tőle azt a medvét.

„A férfiak is elveszik a másik nőjét, de csak némi rosszérzéssel, de mi nők diadallal vesszük el a barátnőnk barátját” – mondta Melinda.

Jámboran méláztam, eszembe jutott egy úszóbajnoknő testi tökéletessége, néztem, csodáltam, ahogy elnyelt hat sonkás zsemlét és egy kancsó tejet, majd pedig meghökkentem, mikor a bajnoknő a fürdőkádba belepisilt.

Féltem Melinda tisztánlátásától és lelki nemességétől.

Összebújtunk ebben a barlangban. Kérsz vizet? Hadd igazítsam meg a párnádat. Ha elalszol, lemegyek a szobámba. Az ágy kiúszik az asszonnyal a szobából, mint egy vitorlás hajó, a férje integet utána, ő az utolsó, aki látta.

 

✓

 

Melinda ruhakirakatokat nézett, egyszer megkérdeztem tőle, hogy ezer ruha vajon elég lenne-e neki, nem lenne elég, mondta Melinda egy táncos félfordulattal eltávolodva az idétlen kérdésben rejlő kicsinyességtől. Jobb híján egy kaktuszkirakatot, majd vadásztőröket bámultam. Melinda azt mondta, látja miről ábrándozom, hogy ilyen szúrós legyen az élete, majd pedig, hogy ledöfjem. Ártatlanabb tárgyat keresett a szemem, és megakadt egy moziplakáton: Vérivók, szomjas, nagyszemű, hosszú arcú nő, meg egy üzletvezető képű férfi.

Akkor fejeztem be egy forgatást, előttevaló este tehetségtelen ökörnek neveztem magam, és a falba vertem a fejem. Egy kolléga felhívott, gratulált, majd egy másik is, kezdtem felfuvalkodni, erkölcsi hízásnak indultam, s bár az imént még vacak ostobaságnak gondoltam mindent, amit addig csináltam, elismervén, hogy mindenki más tehetségesebb, most, egy félórával később megveregettem a vállamat: megbízható portékával öregbítettem a cég jó hírnevét.

De ha van egy szabad félóránk nyugalmas, teázós beszélgetésre, érzéketlen fatuskónak látom magam Melindához képest, s ha van boldog szégyen, valami ilyesmit érzek. Jön még egy jobb kor, amikor leforrázva hallgatunk el, mert a nők vagy nem hallják, vagy lepöckölik, amit mi mondunk.

 

✓

 

Melindát hívják a Tangóba, egy őrült vendég sakkban tartja a vendégsereget, revolverrel hadonászik, mutatja a derekára kötött gránátokat. Felrobbantja magával és a többi vendéggel együtt a kocsmát, ha nem jön ide a polgármesterné asszony. Vele akar az öngyilkosságról beszélgetni. Múltkor felkeltette az érdeklődését, amit a televízióban mondott. A szertelen vendég bezáratta a helyiséget, ha rendőr lép be, robbant. Kívülről lelőhetnék, de hátha szóval is lecsillapítható.

Vidéki ember, három nap alatt már sikerült félig elvernie az örökségét. Ezt a munkát be akarja fejezni. Ez a büntetése a feleségének, aki ebből a házat akarta rendbehozatni, de megbántotta, csúnyán megbántotta a vidéki embert. Most azonban a vidéki ember társalogni akar az ő életének az értelméről a tanárnővel, és mindannak, ami elhangzik, legyenek a tanúi a hölgyek és az urak!

Ő már többet nem megy haza. Betette maga mögött az ajtót. Nincs hova, sehova, kész. Ennyi volt. Az elmúlt napokban minden megtörtént. Ő kíváncsi és jámbor vidéki ember, most meg itt van a nagyvárosban, és most színről színre látni akarja mindazokat, akik fölkeltették a figyelmét. Látta a televízióban a tanárnőt, jöjjön ide, és feleljen az ő kérdéseire, ha kedves neki ennek a húsz embernek az élete. Jöjjön! A vidéki ember fizeti a taxit, az egész vendégkoszorú ehet, ihat, amit akar. „Vagy jön, vagy mi megyünk”, mondta a vidéki ember, „mi megyünk mind a levegőbe”.

Persze, hogy Melinda odamegy, persze, hogy megnyugtatja, kezébe fogja a kezét, megsimogatja a homlokát. A vidéki ember azt mondja, hogy ő tigris. Melinda erre azt feleli: „Akkor üljünk le ide szépen, szépen, tigris uram.” Meg fogja látogatni az elmeosztályon.

 

✓

 

Kisüt a nap, nem esztelenség ebben a gyönyörű őszben a hivatalban kuporogni? Ez a fényes-testes vadgesztenye csak akkor simogatható, ha éppen az orrom elé esik. Kinn matatok a kertben, fecskék zsinatolnak a fűzfában.

Kőfalnak támaszkodom, a medvehátú hegy van előttem, meg egy mélyen lelógó, súlyos körte és egy templomkereszt.

A harangot félreverik, megint egy öregasszony, vagy egy nem is olyan öreg, mint múltkor az a védőnő, aki fölemelt egy csecsemőt és meghalt, vagy az a megcsalt feleség, aki a padláson felkötötte magát.

Aranyfénybe mártózik az üres hinta, gömbölyded bárányfelhők úsznak fölötte. Van úgy, hogy a kacsahápogás is élvezet, és a sertésröfögés is az, természetesen.

Szeretek dolgozni, de utálok sietni, nem izgulok, hogy elkésem-e.

Nem lehet jobban járni. A nagyobb sebesség több zavart és fontoskodást szül. Hinném, hogy előbb érek oda, csakhogy nem oda érkezem.

Egész életemben tagja voltam a lassúak titkos társaságának, tetszik nekem a gyík vagy a macska napozása.

A falubeli szomszédokkal összeszoktunk, nincsenek sokan és elég szelídek.

Ezen a patakparton egy óra hallgatás után leolvadnak a gyalogjáróról a viszonylatok, ahogy az utasról is leválnak egy időre az útitáskái.

A hosszú szárú törékeny nyárfák fölött seregélyek vijjognak. A gólyák már elmentek.

Ülök a kertben szemben egy meggyfával meg egy várrommal. Körülöttem mogyoróbokrok és a borostyánnal benőtt terméskő fal. Nyári szárazság után a kertben áramolnak a napfényes kora ősz nedvei.

Távolabb nyolchónapos lányom, Vilma gurul, mászik, kapirgál és kacarász, izgatott állapotban van, fel tud állni, kapaszkodva fölegyenesedik és rázza a fejét.

Kezd leszokni a fűevésről, „Vilma nem kecske”, mondja neki Melinda, benyúl Vilma szájába és a mutatóujjával kikanalaz onnan mindenféle tartalékolt javakat, Vilma elégedetten szopogatja az anyja ujját.

Tegnap a kertvendéglőben Vilma módszeresen és fáradhatatlanul elbűvölte a közelünkben található mindkét nemű személyeket. Ha az egyik asztaltársaság megvolt, elkezdett munkálkodni a másik asztalnál ülőkön. Hiába látszottak elmerülni mit sem érő, Vilmán-kívüli témáikban, a vadász gondoskodott arról, hogy ők is elessenek. Rikkantgatott, erre odanéztek, gyorsan egy mosolyt, majd egy mézédes kacajt lövellt feléjük, de ahogy behódoltak és ragyogtak őfelé, Vilma levette róluk a figyelmét, és újabb zsákmányt nézett ki magának, dolgozott.

Egyébiránt a kocsijából körbetekintve mindent sorra szemügyre vett, civilizált és nyájas vendég volt.

Későn este Melindával ülünk a padon, a kertben, kémleljük az eget, hogy találunk-e hullócsillagot, és egyszerre kiáltunk föl, mikor az egyik leszáguld a sötét boltozaton.

A kívánatos jövő? Ha így maradna. Nem sajnálnám Vilmát, ha ilyen lenne az utca az ő felnőtt korában is.

Teremtett lélek sincs az utcán, aztán kilép az egyik kapun egy öregember bottal, szóba kerül az időjárás. A harmadik udvaron egy öregasszony sántikál vizesvödörrel a kezében, megint van mit mondani az időjárásról.

Az apám megbántódott, ha azt mondtam, dobjuk már ki ezt meg azt, nagyon ócska már. Én is ócska vagyok, jegyezte meg az apám, aki akkor fiatalabb volt, mint most én.

 

✓

 

A környékbeli nem kifogástalan rizlingektől elruccantam az amszterdami sörök felé. Volt hosszú nyakú üvegben öreg gabonabor is, de a kávéboltok ajánlata sem volt közömbös, kiváltképpen a Fehér Özvegy és a Holland Különc.

Mihelyt beértem a szállodába, már átvette uralmát fölöttem az agenda, várt egy televíziós csoport. Inget váltottam, nyakkendőt kötöttem, és mentem, tettem a dolgomat. A halszeletkék, kagylófélék és a könnyű szendvicsebédek után egy rendes marhahúslevesről ábrándoztam hagymás törtkrumplival és fokhagymamártással.

 

✓

 

Nem szeretem a híreket. Nem érdekel jobban az a repülőgép, amely felrobban, mint az, amelyik célhoz ér. Ülök a metrón, nincs mérges gáz, nincs pokolgép, csak kiszállás a megfelelő állomáson, megyek az anyámhoz.

A családdal kirándulunk a havas erdőben, a gyerekek a jelzett úttól a hegyoldal ösvényein elrohangálnak, én inkább egyenletesen lépkedek.

Melinda már az ismeretségünk kezdetén a legmeredekebb kőomlásos úton akart felkapaszkodni egy hegytetőre, ahova egyébként kényelmes, jelzett turistaösvény is vezetett. Kora ifjúságom óta ellenszenvet érzek a meredek kapaszkodók iránt, a hosszú, egyenletes baktatás híve vagyok.

A múlt térképén az egymásra következésnek nem csak egy vonala van, a térkép különböző pontjai között rengeteg vonal húzható, mert nem követelmény rövidnek lenniük. Észjárásunkhoz hozzátartoznak a kitérők, a kanyarulatok, a regressziók és az előreszökkenések.

Egymásba nyitom a múlt rétegeit, és azt tapasztalom, hogy nincsen új és nincsen régi. Az én eszméletemben minden egymás mellett van térben kiterítve, mint az utcák a városban.

Ég a villany, szól a telefon, elviszik a szemetet, jön a víz, a gáz és a postás, jönnek az arcok és a betűk, a házak nagy részében rend van, és a női elem uralkodik, barátságos hatalom, bár nem veszélytelen.

Csupa test a népi ellenpiac, minden ügylet szabálytalan. A közeli téren hosszú sorban kézimunka-terítőket árulnak népviseletbe öltözött asszonyok. Mindenféle árusok szállták meg az utcákat, gyakran elűzik őket a helyükről, de ahogy eltűnt a hatósági közeg, visszamennek oda. Öregasszonyok árulnak kis szatyorból maguk szedte virágot.

Jön mindenféle náció, ételekkel kínálnak, megvetik a lábukat, a város megint olvasztótégely, amilyen a század elején is volt, a dermedés ideiglenesnek bizonyult.

Régi házak megújulnak, most látható, hogy milyen szépek voltak eredetileg. A város nyitva van minden égtáj irányában, és jönnek a szerencsevadászok, akik mindig odamennek, ahova érdemes menni, jönnek az őrültek és a bérgyilkosok is.

A virágbolt este is nyitva van, vendégségbe indulók parkolnak előtte; a csokor feltárja az egyéniség titkait. Környékünk híressége egy agg cukrász és egy karizmatikus bibliamagyarázó, mind a kettőhöz sokan járnak vasárnaponként, részben ugyanazok.

A villanegyedeket félóránként végigfésülik a szemétládában kotorászók.

Elmúlt a rezignáció glóriája, most az aktivisták meglelik a harctereiket, ez már a rámenősök kora. Aki még bírja, feladás helyett új irányba fordul.

A taxisofőr megelőz egy drágább kocsit, az visszaelőz, és a vezetője az ablakban egy pisztolyt mutat.

Kiskorúak tanulják a pénz hatalmát, az egyiket érdekli, a másikat nem, az egyiknek sosem elég, a másik odaadja azt a keveset is, amije van.

Vannak színváltó denunciánsok, akik a nevem hallatán az ujjukat lefelé fordítanák, és olyanok is, akik halálhíremet olvasva, helyeslően bólintanának, már ideje volt távoznia ennek! Ha egy feldühödött tömeg venne körül, lenne aki az arcomba öklözne, kivált, ha egyenruhások is lennének közöttük, a tumultusnak a tekintély ízét adva.

Ezt el bírom képzelni, noha az emberek énhozzám udvariasak, rámmosolyognak vagy legalábbis biccentenek, vagy egyszerűen jó napot kívánnak, és még azok is tisztelettudók, akik most látnak először és még a híremet sem hallották.

A behunyt szemhéjam mögött az egész várost látom, és a lakóit is felpróbálom, akár egy dioptriás napszemüveget.

 

✓

 

Délután udvariasságból beültem egy előadóterembe, gyógyíthatatlan álmosság ereszkedett rám, sínylődtem. A nemzetközi társaság okoskodni és kapcsolatokat építeni jött. Az idegen nyelv lehetővé teszi, hogy még kevésbé figyeljek a semmitmondásban megőszült professzorra, aki szövegekre hivatkozik, kitalál egy kifejezést, és azt sok mindennel összefüggésbe hozza. Néha fölemeli a hangját, aztán morog és hadar, mintha kövérrel, majd apró betűkkel nyomtatott szavakat mondana.

A szemközti tetőkkel vigasztalódom, az ablakon át egy iskola zajongása árad be. Hogy az iskolaudvar lármája, az egyetlen élvezeti forrás se jöjjön be, egy stréber fiatalember becsukja az ablakot. Most is az van, ami egész életemben volt: kivágyakozás. Minden, ami kinn van, gyönyörű, a tűzfalak, a kémények, a manzárdablakok, az esőcsatornák és a tetőantennák.

Az agyvízből csak az imént fölszállt szóbuborék kezd megtestesedni, és már-már az a benyomás keletkezik, mintha jelentene is valamit. Neonfény, betonkockák a fejek fölött. Néha bőgő hangsúllyal megnyomnak egy szót. Amúgy kedves, téveteg emberek különböző vesszőparipákkal. Most egy elkínzott hölgy beszél, mondván, hogy a városépítés nem egyéb, mint a térbe kivetített férfiuralom, forradalmat sürget a házasságban. Az uralkodó városrendezési filozófiák mind a heteroszexuális politika megnyilvánulásai. Az előadók haragszanak a racionalizmusra. Egy ferde nyakú kolléga a jogot emlegeti a boldogságra és a szenvedélyre, szemben a térbeli kockával. Egy észak-afrikai várostörténész a padban sugdolózva bízik a demokrácia lassú térhódításában, egyelőre azonban az a kérdés, hogy ki öleti meg ügyesebben, gyorsabban, szemfülesebben a másikat. A délszláv tudós vigasztalóan mosolyog, és kétszer is azt mondja: reménytelen. A fekete fiúk inkább faji dolgokról szeretnének beszélni, de nagyobb tudományos körmönfontsággal a hölgyek uralják a terepet; ők a szerelemről, a vágyról, regényes dolgokról értekeznek akadémikus szavakkal, senki sem figyel.

 

✓

 

A Tangóban minden olyan különös, valami megváltozott, zene nyikorog, az asztalok a padlóhoz vannak erősítve, a fölhevült vendégek csak a csőlábú székekkel dobálózhatnak. A függöny és a drapéria itt maradt az édesbús hatvanas évekből, a vékony lábú cukrász idegesen rohangál, a kisasszony hirtelen vinnyogni kezd és izgalomba jön minden magyarázat nélkül. Nyilvános helyiség, bárki bejöhet, én is bejöttem, meghúzom magamat.

Egyik kávéház akár a másik; ördög űzi az embert egyik helyről a másikra. Idehozott valami görbe szél, idevárom Kobrát, majd elsziszereg nekem egy kígyóslágert. Becsöppentem ide, nem tudom, mikor csöppenek ki innen, és te is csak földi kukac vagy, nem ismered a seholselétet, mondom neki.

Igaz, bólint rá Kobra, akit már kezdek megszokni, valóban pállott história reggelenként mindig ugyanazt az ágyat beágyazni. Az ember a testétől, az ágyától, a családjától és a városától néha búcsút akar venni. Az ilyen nyilvános helyiségben a névtelen otthonosságot gyakorolja.

Az az igazság, mondom erre, hogy én nem éreztem börtönnek a testemet. Odaát talán adódik sok érdekes találkozás, de ott az összes ismerősöm olyan, amilyen magam is szerettem volna lenni még ideát: akadálytalan lebegnek, ott ez a legtermészetesebb. Adjanak nekem kötelékeket, anyagot, nehézkedést. Áldassék a nő súlya a férfin, és a férfié a nőn. Esszük, marjuk, nyalogatjuk, karmoljuk, cirógatjuk, belélegezzük egymást. Szép volt tanyázni az anyagban.

A felszolgáló kisasszony folyamatosan törölgeti a pultot; nagy, fekete sörényét rázza, szorosan tapad a fenekére a nadrág, kávét darál, rendezgeti a marcipánmalackát és a marcipán kéményseprőt, unatkozik, a mellén keresztbefonja a karját, hosszú, festett szempillái rezegnek.

Volt apámnak egy süket barátja, Aladár, aki megúszta a bevagonozást, nyugodtan ment el onnan, ahol nem szeretett lenni, és nem hallotta, hogy utána kiabálnak. A lépéseit sem szaporázta, úgy távozott, mint akinek eltávozási engedélye van, vagy mint akit ezek a megalázó parancsok nem érinthetnek.

 

✓

 

Benyílók világosodnak meg, az egyik olyan, mintha egy fodrászbolt lenne. Egymással szemben ül egy öreg borbély meg a felesége, kezükben olló, kefe, készen vannak bármilyen hajművészeti szolgáltatásra, de ebben a mostani örökkévalóságban senki vendég nem lép be hozzájuk, én is csak nézek befelé, az öregember visszanéz rám, egyikünket sem hozza zavarba a másik tekintete.

Megszólalok: „Egy koporsókészítőt keresek a környéken.”

Az öregember: „Takarodj!”

A Tangóban, amelyet a kilencvenes évek során kétszer is átalakítottak, mindig felvágósabbra, egy kőpárkányon borospalackok sorakoznak. Zöld mellényes pincérek zöld papírszalvétákat csavarnak csúcsosra a zöld papírterítőn. A tulajdonosnő saját kezűleg nyesegeti a kert bokrait. A falon a Folies Bergère lisztes képű, kövér, piros szájú bohóca, és mindjárt letáncol a falról egy Earl Leslie nevű hosszú lábú, szmokingos-cilinderes artista, a végtagjai szerteúsznak a levegőben. A pincér bajusza lenő az álláig, száz évvel ezelőtt is ugyanilyen bajusz meredt a barna deszkamennyezet felé az udvarias pincér orra alatt.

A sarokban nem igazán fiatal, és még nem is középkorú tisztviselőnők kávéznak, valami munkahelyről jöttek le ide, két asztalt is körülülnek, cigarettáznak, áremelkedésről, fodrászról, uszodáról, kamatokról beszélgetnek.

Teniszező fiatal üzletemberek jönnek be, citromos ásványvizet kérnek, aranykeretes szemüvegen keresztül nézik a világot, és meglehetősen kopaszok. Újabb kopaszok csatlakoznak hozzájuk, úgy látszik, az üzleti izgalmak ártanak a hajhagymáknak. Búg a fűtés és a szellőző, a rádióból valami rockömleny csurog, ezek a fiatalemberek illenek ebbe az átalakított helyiségbe. Ízletes, de nem túl tápláló munkaebédben lesz részük, majd levonják az adóból.

Ez a Tangó túlságosan is divatos, zajos, kijjebb megyek, érdektelenebb kocsmákba.

 

✓

 

Egyébként jól vagyok. Az van jól, akit nem vernek. Legszívesebben a vasútállomás restijében iszom száraz vörös fröccsöket az infarktusaiból szerencsésen felépült könyvárussal és a nyugdíjas angoltanárral, aki ha sokat ivott, angolul tesz homályos nyilatkozatokat.

Mászkáltam bérházudvarokon, cigánykocsmákban, bírósági tárgyalótermekben, aggok házában, boncteremben. Szemüveges, vékony lány után siettem az utcán, hátulról megérintettem a vállát, az állam alá rejtette a homlokát, sápadt arc, egy számmal nagyobb cipő.

Álltam egy idegen ház udvarán, mellettem egy kidobott karácsonyfa feküdt a sáros hóbuckán, velem szemben egy öregasszony állt tanácstalanul és gyanakvóan, szemétvödörrel a kezében a papírfeldolgozó és a játékkészítő műhely ajtaja között, és a reszketős kezű írógépszerelővel cserélt eszmét rólam, hogy vajon részeg vagyok-e.

Faoszlopok között álltam, tarkómat egy szárítókötélnek feszítve, talpam és az oszlopok alatt deszkaalátét, az udvaron téglahalom, galambok, a házmesterlakás előtt zöldre mázolt karosszék, a sarokban kézihajtású nyomoréktricikli.

Az orromon át egész valómat bablevesszag csapta meg, ettől visszakapcsoltam. Megesett, hogy nem ismertem meg azt, akivel az imént beszéltem. Többnyire ketten-hárman voltak bennem. Tennem kellene valamit, mondta az egyik felem, a kötelességek embere, de szabadjára engedtem a duhajt, akit felizgatott a bableves képzete, és elráncigált egy vendéglőig, amelyben a virágos abroszon nyomban ott terem a vörösbor.

Mentem a zöld kerítések és a hulló vadgesztenyék között, a pad alá kotort vakondhulla mellett, elálldogáltam egy sétatéri pad előtt, mert azon egy cipősdobozban japán táncoló egeret szemlélhettem, és köszöntem az idős tanárnak, akit az Altzheimer-kór fölmentett a visszaköszönés illeme alól.

 

✓

 

Egy öreg presszóban egy kislány az anyja mellett unatkozik, és a nyakára lógó hajtincseit piszkálja. Egy néni bundában ül és ötpercenként megigazítja a műfogsort a szájában. Nagydarab, ősz hajú, nagyszájú, bajuszos ember mondja egy kisebbnek: „Ha van valami, amit utálok, akkor az olyan seggdugaszokat, mint te vagy.” „Miért?” – kérdi a másik, és kifakad: „Ki vagy te, mi vagy te? Mágus? Szopd ki a faszom!”

A bundás öreg nő a tikkes nyelvöltögetésével egyenletesen központozza a látványt. Ezek a székek örök idők óta itt vannak, a bordó tapéta néha cserélődik, a csövek a falon kívül futnak.

„Sanyi bácsi, üdvözlöm! Mit szabad, Sanyi bácsi? málnát?” Az öreg, aki a lottószelvényekért még a matracot is eladta a családja alól, együtt ül a másik öreggel, aki minden pénzét arra költötte, hogy a kedvenc futballcsapatát kísérgethesse az országban. Veszekednek, szidnak egy harmadikat, aki nem viselkedett szépen, és ráadásul hitvány katuska, pirosbabos kendőt köt a fejére, és úgy rázza az alatta lakó öreg fejére a porrongyot.

„Értsd meg, válság van, miközöttünk válság van”, mondja egy nő egy férfinek. Ez meg azt mondja: „A jó kolbászt a kutyának adod, az olcsót meg nekem.”

A két öregember közül a lottós: „Emlékszel Józsira, a hentesre? Te, hogy annak milyen agresszív a felesége! Józsi le van százalékolva, órákra elmegy sétálni minden délelőtt, addig legalább nem veszekszik vele az a nő.” Nagyon kövér gyomrú fiú jön ki a mosdóból. Az öregurak folyton pisilni mennek.

A néni már kétpercenként löki előre a protézist a nyelvével. A két nyugdíjas öregúr elmagyarázza egymásnak, hogy ilyen elképesztő drágaság mellett a nyugdíjból nem lehet megélni. Jön egy nő a kislányával a vitatkozó seggdugaszhoz. „Mi van, részeg vagy?” De a kicsi nem hagyja békén a nagyot: „Én fizetem neked a snapszot, te meg sose, hogy van ez?” „Vigyázok a májadra.” Itt ül a hajóskapitány szeretője, akit a hajóskapitány felesége sósavval arcon locsolt.

Bejön a trolibuszsofőr, aki férfiból nő lett, aztán visszaváltozott férfinek, mindig megy az orvoshoz, hogy átinjekciózza magát; így se jó, úgy se jó.

„Egyedül hallgatom tenger mormolását”, dünnyögi maga elé az egyik nyugdíjas.

Egy cigányasszony a pincérnek: „Hozzál nekem cseresznyét!” „Szevasz, tavasz!”, mondja egy lánynak egy fiú. A lány félig háttal ül neki, néha csücsöríti a száját. „No, így van, tojás”, mondja a cigányasszony a fiúnak, „nem kapod meg”, a lány mozdulatlan. Körülöttük szélesre hízott arcok, nagy gyomrú férfiak söröznek. „Hát akkor mért nem mész el a pusztulatba, ha nem tudsz baszni?” Az öregasszony mutatja a fiúnak, hogy mit kéne az ujjával csinálnia.

Asszony férjének: „Úgy csináld, hogy én ne tudjam! Egyszer egy héten menj el a kurvádhoz, ha nagyon kell.” Virágos abrosz, ehető étel, szól egy öreg zenegép, nem kell bedobni semmit, szól egész nap, amíg ki nem kapcsolják. Zene közben golyóropogás, géppisztolysorozat, a táncolók, mintha őket érte volna a golyó, a földre esnek.

Az udvarban két fa áll, a törzsüket örökzöld veszi körül, összevissza deszkázott állvány és színes üvegkirakat mögött, belül piros lámpával a halláspótló készülékek műhelye hívogatja a szemérmes süketeket. Az udvaron téglahalom. A házmester lakása előtt zöldre festett szék, oda szokott kiülni, nézi, ki jön, ki megy.

„It’s enough!”, mondja a részeges angoltanár, aki azt állítja, hogy a magányt keresi és a parkban felmászik egy fára. A legmagasabb ágról nézi a holdat. Gyengének érzi magát, tüdőgyulladása van, talán egy influenza szövődményei. Angolul tudtomra adta, kissé titkolózva, hogy egyszercsak észrevette, őbenne többen vannak.

 

✓

 

A kávéházban a szemközti asztalnál egy idős hölgy keres valamit a táskájában, ideges, mindent kipakol: egy göngyöleg vécépapír, összegyűrt kalap, képesújság. Az idős hölgy középen elválasztja és hátul kontyba fonja a fehér haját. Bifokális szemüveggel egyszerre tudja szemmel tartani az olvasmányát és a kávézóba belépőket, magasan lengeti a karját, ha valamelyik barátnője előtűnik az ajtó előtti függöny mögül, továbbra is sokat bajlódik a táska húzózárjával.

A zongorista idegorvos, nem tud aludni, azért játszik bárban. Semmi sem megbízhatóbb, mint a régi slágerek. Sehol sem jobb lenni, mint a sarki bárban, állítja a zongorista, akinek nagy barna keze van, pecsétgyűrűje, éles orra, keserű álla, kockás zakója, dús szemöldöke. Azt mondja, hogy itt akármi megtörténhetik. És ez őt szórakoztatja. A szobájába valószínűleg nem lépnek be idegenek, itt meg csupa idegen. Elvadultak az erkölcsök, néha bejön egy vendég, szépen leül, aztán jön egy másik, kényelmesen előveszi a pisztolyát és lelövi, majd kisétál. Az előző valószínűleg tartozott az utóbbinak, és nem törlesztette a megadott határidőre az adósságát. Ez az eshetőségek helye. Ezt szokta mondani ez a vén sas a zongoránál. Itt van mit találgatni. Mert például ki ez a nő? És ki ez a pasas?

Összevillan a kristályüveg csillár és a kristályüveg hamutartó. Két alig öltözött cilinderes táncosnő ugrik előre a zongora mögül. Vodka, kávé, vodka. Ha nincsen talány, akkor csak az ismétlés van. Persze az is jó.

 

✓

 

Középkorú úriembert látunk a kávéház bársonypamlagán, ismerős ez a figura, láttuk itt már negyven évvel ezelőtt is.

Akkoriban a kávéház reggel hatkor nyitott, és én már nyitás után itt voltam. Otthon a szobámban hideg volt, a központi fűtés csak déltájban melegítette fel a lakást, amely éjjelre, amikor nem fűtöttek, kihűlt. A szemeteskocsi pontosan öt perccel hat óra előtt durrogott a kapu előtt. Szégyelltem volna, ha nem lépek ki néhány perccel előbb a kapun. Rendes műhely hatkor nyit.

Fogdosom a töltőtollamat, Bécsben vettem, alaposan körülnéztem, sehol sem láttam annyi szép töltőtollkirakatot, mint Bécsben. Biccentettem Karl Lueger század eleji polgármester, a „szép Károly” szobrának a körúton. Remekül szónokolt a zsidók ellen, nem mondták meg neki, hogy beszédekből lett a zsidóirtás, minek következtében Bécs szelleme ma elég kevéssé zsidós, bár törzsökösebb, bizonyára.

A színpad undorítóan anyagszerű, nem állhatom rajta a testeket; a filmnek az a baja, hogy mozog; a város főterének meg ez a töméntelen járókelő a baja.

Többé-kevésbé tevékeny és fegyelmezett rezignációban telt el az életem.

Ötvenhat novemberében, a vereség és a nagy kiáramlás napjaiban lakásokra mentem, becsengettem, nem voltak otthon, senki sem felelt, a szomszédok megsúgták, hogy akit keresek, Nyugatra ment. Telefonok jöttek külföldről, jól vannak, majd hírt adnak, ha elhelyezkedtek.

Vendégség valamikor a nyolcvanas években: kollégák a műveik számával dicsekszenek. Kinek hány infarktusa volt? Ki milyen operációra vár? Roncstelep.

El fog gázolni egy autó? Figyelmesebben közlekedem.

 

✓

 

Megszoktam, hogy a fürdőszobából kijövet, mielőtt a reggelizőasztalhoz ülnék, letekintek az ablakon át a ház elé, hogy álldogál-e valaki a szemközti járdán, mintha ezen az álldogáláson kívül nem lenne semmi egyéb dolga. Már régen nem álldogál senki, de a szokások megrögződnek.

Miért fogadtam el, hogy abban a megalázó kiszolgáltatottságban éljek? Miért fogadtam el akkor fiatalon, hogy továbbra is az állambura súlyosodjon fölém? Éreztem a létét, és ettől egy pillanatra sem tudtam szabadulni.

Sejtettem, hogy messziről kellene néznem erre a városra, de én ezen a vidéki állomáson vártam az expresszvonat érkezését.

A művészet örömhirdetés, még akkor is, ha a szenvedésről szól, mondtam fiatalkoromban a művészet főirányítójának.

„Nagyon sötét”, mondta a főirányító a színház új előadásáról, várnunk kellett a bemutatóval az ő jóváhagyására, de a főirányító nem tudta rászánni magát, hogy engedélyezze. „Mondja kérem, hogy van ez? A régi világ művészete, az udvari és a vallásos művészet, ugye, rendpárti volt? A nagy művészet, ugye, szolgáló művészet volt? És jó volt, príma volt, nem mondhatja, hogy nem volt művészet. Önök pedig, értelmiségi elvtársak, jönnek ezzel a nihilista bóvlival.”

Mire én azt feleltem, hogy a hibbant rögeszmevilág szeretné magát a csillagvilág rendjével összetéveszteni.

„Idehallgasson, Tombor, azt hiszem, mind a kettőnknek jobb, ha én nem mindig értem meg a maga hasonlatait. Maga csak beszéljen rébuszokban, elengedjük a fülünk mellett. Én a maga jól felfogott érdekében, Tombor, azt tanácsolom, hogy ne legyen közérthető.”

 

✓

 

Évtizedekkel ezelőtt, vagyis mindjárt indulok haza egy módos nyugati városból, Európa közepéről egy kicsit odébb, keletebbre, de még mindig Európa közepére. Nem nagy távolság, másfél órás repülőút.

Még egy gyors ebéd egy kisvendéglőben. Hat kövér férfi a szomszéd asztalnál, az asztalfőnök középen. Vállas férfi, kidomborodó gyomorral, ő adja a hangot, ő az előhumorizáló, ő röhög a leghangosabban.

Vörösek, önfeledten esznek, az evésről beszélnek, hanggombócokat adnak ki magukból, felcsap a vezényelt egyenröhej.

Az ember alighanem azért találja helyben magát egy városban, mert jó szemmel nézi, vagy legalábbis megszokta a többiek nevetését, evését, ülését.

Még néhány telefon sebtiben, meghatalmazások aláírása, az asztal sarkán kiselejtezett papírok, ezeket nem visszük, ezeket ne lássa a hatóság, azokat láthatja.

Megyek haza abba a rémes gyávaság-bátorság dilemmába, amely a szellemnek árt: mostanában már sokszor úgy gondolom, hogy otthon nincs is két kultúra, csak egy, ugyanannak a színe és a visszája. Ugyanannak az alapszemélyiségnek különböző arcai és szólamai.

Taxit hívtam, szívesen megyek haza, elintéztem a dolgaimat, látni vágyom a feleségemet és a gyereket, tíz nap a Nyugatból ezúttal elég volt.

A nyugati emberek ráérnek kivárni, hogy Kelet-Európában lassacskán kialakuljanak a dolgok. Ha nem bírod az otthoni valóságot, hagyd ott, ha meg nem hagyod, akkor bírod.

A taxiablakból kinézek, nyugodt, tiszta, rendezett város. Minden működik. Nem majdnem minden, hanem minden. Ami a kirakatokban van, az van az embereken is, ami arra utal, hogy gyorsan cserélik, és nincsen érkezésük megkedvelni a holmijukat.

Ha itt élnék, az lenne a főambícióm, hogy jó lelkiismerettel legyek tehetős. Vigyáznék rá, hogy a cipőm, a nyakkendőm, az útitáskám és a sálam gondos és drága összhangban legyen.

Lekötnének a lelki hidegség gondjai, ésszerű formaságokkal venném körül magam, és nagyon beosztanám az időmet.

Otthon lila köd áll az utcán, keleti kocsik kipufogása.

Melinda fordít egy könyvet a halálról a középkorban, de a temetkezés számtalan ínyencsége most távol esik a hangulatától, szívesebben igazgatja a babakelengyét.

Új polcokat kell fölszabadítani a csecsemőholminak, az ingeim összeszorulnak. El kell tenni nagy bőröndökbe a téli holmit molyirtóval. Ideje van az ablakmosásnak. Melinda pocakosan vezényeli a nagytakarítást. Hajnalonta kiül az erkélyre, és nézi a napfelkeltét.

István mégcsak magzati alakban délutánonként mozgásviharral szórakozik, rugdal, könyököl, bokszol, láttuk képernyőn, ő is nagy fiú lesz.

Megyek a feleségem után az erkélyre: „Már megint a vesémbe mászott”, mondja panaszosan.

Jöhetne már ez az István kifelé, egy kismama keservei, hol szomjas, hol pisilni kell, feláll, lefekszik, ülni kényelmetlen, a lábát felpolcolja.

Azzal vigasztalódik, hogy odabenn ez most a szellemi finomodás korszaka, most tartalékol, most érik be a gyümölcs zamata.

 

✓

 

A kórházfolyosón minden széken ültek a türelmes terhes anyák, már mind beletörődtek a várakozásba. Mind R. doktorra vártunk, aki majd csodát tesz. Mi ketten nagy merészen odakint a kertben, egy sárga padon várjuk R. doktort, aki talán a műtőben van, vagy odafönn egy szülőosztályon, és ezért még nem tudott lebocsátkozni a várakozó várandósokhoz. A pad körül papírszalvéták és papírzsebkendők, csokoládés ezüstpapírok, nylon uzsonnászacskók, szürke por, kavics, salak, jobbra a parkolóban kocsik, balra beton gyalogút és egy csinos, fekete hajú, fehér köpenyes orvosnő hátulról. A szülészet mellett kaszárnyák, az állatkert és az angolpark. A szülőszoba ablakából sasok, jegesmedvék és a hullámvasúton sikoltozó párok voltak láthatók.

Otthon udvarolgattam a feleségem pocakjának, meg voltunk győződve róla, hogy a magzatnak szüksége van erre az apai brummogásra. A feleségem jóindulatának sem volt határa, amióta terhes lett. Nagytakarítás után átrendezte a szekrényeket, a teraszon a virágtartóba friss virágföldet tett, szemlélgette a díványon sorba rakott ingecskéket, rugdalózókat, tipegőket, sapkácskákat.

Melinda az olvasófoteljében ült, a felhúzott lábán takaró, hűvös volt, nézte a félköríves záródású ablakon át az elszórt lámpákat a sötét hegyoldalon, és a felkapaszkodó fogaskerekű vasút piros ablakait. A hasán nyugtatta a teáscsészéjét, a magzat pedig alulról beleöklözött a csészealjba. A jövevény arccal fölfelé érkezett, csupa keserű háromszög.

Melinda arcán ugyanezeket a kis erőlködő háromszögeket láttam, ahogy végre kitolta a babát, szinte csusszant kifelé. Még lüktetett a hasán a kék köldökzsinór, olyan lila volt, mint egy csirkezúza, ércesen felsírt a fiunk, mosták róla a magzatmázat.

Megjövök a városból, benyitok az előszobaajtón, „Hol vagy?”, kiáltom, Melinda a maga vékonyabb hangján jelenti a lakás valamelyik pontjáról, hogy „Itt vagyok!”. Nem túl elmés szokás, de kitartottam mellette. Most nincs válasz, csak egy könnyű suttogás, amit én nem hallok meg nagyothallásom okán, de észbe kapok, nem szabad kurjongatnom, nehogy a gyerek felébredjen.

 

✓

 

Szép ez a város, élveztük benne a megbocsátó nevetgélést, a gyakorlati ügyességek cseréjét, az érzelmes feszültséget és összetartást, az öreg barátok legyintő meghittségét. Kvaterkázós, tanyázós, pletykás hangulat volt ez. Éppenséggel nevelhetnénk magunkat erősebb tartásra, gondoltuk tisztább óráinkban.

„Ők rákosak, mi tüdőbetegek vagyunk”, mondta valaki a művészasztalnál azokról, akik döntenek és azokról, akik nem. Melankolikus újkonzervativizmus szépítette a tartózkodást az ellenzéki kiállástól. Udvariasabbak lettünk, öreg tárgyakat gyűjtöttünk otthonainkban. Terhes volt, hogy össze vagyunk zárva, de nem tudtunk meglenni egymás nélkül.

Sem a hatalom, sem az ellenzék nem volt dühös. Nem vártunk el a másik féltől egyebet, minthogy ne túlozzon, ne játssza túl a szerepét. Szigetnek gondoltuk a helyünket, és nem látszott biztosnak, hogy ez a sziget megmarad; lehet, hogy valami rosszabb következik, gondoltuk naponta.

Észleltünk szellem nélküli gorombaságot társaságunkban, begubózó kultúrpolitikai szócséplést, kisszerű rágódást azon, hogy melyik funkcionárius milyen, és hogy ki lesz az új főnök.

Észleltünk helyi divatokat és rangsorokat, az egyes köröknek is megvoltak a külön magánzsarnokai, és kalapot emeltünk a helyben kinevezett világnagyságoknak.

Észleltünk durvaságot a gyengébbekkel szemben, láttam az irigység szemvillanásait és a kelletlenséget a mufurc arcokon, ha éppen mosolyogni kellett volna, mintha szégyelltek volna kedvesek lenni.

 

✓

 

Nagyot kívánni, keveset tenni érte, legalábbis azt nem, amit kell, aztán legyintgetni, hogy nem megy, semmi sem megy.

Valami főgonoszok akadályozzák a boldogulást, mert mi amúgy jók, tehetségesek és megfelelőek lennénk.

A rendszer szülte ezt a hangulatot, ez meg fenntartotta a rendszert.

Ámítottuk magunkat, és elhittük; az ellenzék is elhitte, hogy ez valóságos világ, és az volt a kisvilág kétes áldása, hogy mindenki nagyon fontos volt benne.

Mi az a kis verés? Megszoktuk a vereséget.

Vannak korok, amikor a szolgák még inkább szolgák lesznek, és így dünnyögnek, mikor a szófogadatlanokra rájár a rúd: „Nemhogy megült volna a fenekén!”, és folytatják az étkezésüket.

A cenzúra áthágása volt a műfajunk, s amikor végre tetszhalottá gyengítettük, nézhettünk újabb bűnök után, hogy a közostobaságot magunk ellen bőszítsük.

Volt idő, amikor helyrehozni, jobbítani, nevelni szándékoztam másokat azzal a sok igazsággal és bölcsességgel, amelytől csak úgy duzzadozott a belső zsebem.

Lassan vége a vakációnak, jövő vasárnap lesz a nagy jubileumi ünnepség, amit közvetít a televízió. Mondani kéne valamit, aminek füle-farka van.

Sok ripacs máshoz sem ért, csak a kollektív öndicsérethez.

Mindenesetre bölcsesség lakik az öreg közösségek stratégiájában. A hosszú, tanuló élet mint cél előtérbe állítható. Egy ezeréves város tud valamit, amin érdemes gondolkozni.

 

✓

 

Szerettem bosszantani az asztaltársaságomat a Korona kávéházban. Ahogy a tudomány nem nemzeti, úgy a művészet sem az, nem inkább nemzeti, mint a matematika, mondtam. Vallási és világnézeti rajongásból, kommunizmusból és nacionalizmusból a művészetben butaság lesz, befelé összezsugorodás, kifelé ellenségeskedés.

Tovább adhatod bárkinek, így fordultam a nagyothalló besúgó asztaltárshoz: személy van, emberiség van, ez biztos, és hogy ez a kettő van, az jó, perszóna és emberiség, helyes! De ez a rengeteg csoportosulás, kérem szépen, ezek szentségtelen ügyek, szögeztem le a nagy sarokasztalnál.

Az is lehet, hogy megvakartam a fejem búbját és kidugtam a nyelvemet.

Hosszabban szövegeltem, mint a többiek, meghallgattak. Vallásos művészet? Tautológia. A műalkotás eleve transzcendens lépés. Túl a pillanaton egy időtállóbb igazság felé. Semmi okunk sincs arra, hogy istent a világon túl képzeljük el. Lehet, hogy idelenn van. Mozdulni sem merek, nehogy az Atya lábára lépjek, vagy nehogy orron pöcköljem. Várj csak, Uram, nem vársz soká, megyünk haza, az egészbe! Kifordulunk ebből a célirányos szűkösségből, át a nevető távlatokba.

Ahogy öregszik, némelyik apa egyre több más embernek lesz az atyja. Amíg aztán be nem falazzák.

Istenről sem tudunk jobb emberformájú képzetet. Az összes rossz hasonlat közül ez a legkevésbé rossz: Atyám. Igen. Anyám? Túlságosan anyagi. Mégsem ábrázolhatnánk az Urat nem nélküli angyalként, vagy akár mint hermafroditát! Ki fogadna szót egy ilyen különc istennek?

Atya. Ez rendben van.

Fiú? Ez is kedves, de nem igazán komoly.

Ami pedig a hölgyet illeti, mi, atyák lábujjhegyen tipegünk az ajtaja előtt, és ugrunk minden füttyentésére. A hölgy azonban önöske, talán arra gondol, hogy az a ronda szúnyog most már végre nyughatna. Totális megértést őtőle ebben a pillanatban ne remélj. Marad az Atya.

 

✓

 

Apám, nagyapám városunk hűséges polgárai voltak, válaszoltak minden levélre, nem tartoztak senkinek, és a zsebórájukat mindig ugyanabban a mellényzsebben, éjszakára pedig ugyanazon az éjjeliszekrényen tartották.

Derekasságukhoz most társul valami túlvilági tudás, amelyet velem folytatott valószínűtlen párbeszédekben megcsillantanak.

Apám nem az, aki volt, hanem az, akit belőle csinálok. Sok olyasmit tud, amit azelőtt nem tudott. Mintha mulatna rajtam és egykori önmagán. A könnyebbség kedvéért fölveszi egykori alakját, testszerű, és pontosan olyan, amilyen volt.

Megterhelő szavakat mond: „Tudhatnád már, hogy mit akarsz és mit nem akarsz. Elég koros vagy már ahhoz, hogy a saját szemeddel nézz. Ne kezdjél bele semmibe, amit nem igazán igényelsz, fiam. Milyen a hajókormányos, aki ismeri bár a tengert, de nem tudja, hogy mi az úti célja? Kedves fiam, a tehetségnek része a józanság és a viszontagságokon felülkerekedő szívósság. A karakter mindenekelőtt edzett legyen, és állja a vakvégzet csapkodásait.”

Ezeket mondta apa, aki mindig is szeretett úgy beszélni, mint egy középiskolai igazgató. Apránként magamévá tettem apám és nagyapám sztoikus jámborságát. Ha már-már úgy látom, hogy semmi jó nincs a világban, én azért még csinálhatok benne valami kevés jót. S ha csinálom, kiderül, hogy van sok, aki jobb is nálam.

Városunkban a nehézkes viszonyok és a közfilozófia arra indították a lusta elmét, hogy sorsüldözött áldozatnak tudja magát, és ha ezt sikerült elhitetnie önmagával, akkor föl volt mentve, panaszkodhatott, hiába minden, úgysem sikerül. Minden kívülről jött, semmi sem belülről, semmi sem őbelőle meg a családjából.

A fatalista alkalmasint elnézte a tömeggyilkosságot is. Vagy eltekintett tőle.

 

✓

 

Természetes állapotomnak tartottam némi kiközösítettséget, jól éreztem magam ott, ahol éppen voltam. Lehet, képzeltem, hogy mindaz, ami addig történt, csak előjáték, nyitány, bevezetés egy üres sötét szobába, amely lassan benépesül és megvilágosodik.

Körülöttem falusi, kopárabb, az evés-ivás ügyeire szorítkozó élethelyszín, macska, fűtés, időjárás, kutyák, patak. Annyi rossz bort ittam már, ki tudja, mivel pancsolják. Mindenki pancsol.

Ülök a pincém előtt egy padon, van akit odahívok magam mellé egy pohár borra, néhány pohár után elfáradok, a házból utánam jönnek és bevisznek az ágyamba. Egy óra múlva ott ülök megint, mellém ül Kobra szomszéd, aki valami aggasztó fordulatot sejt. Megint jön valami rossz. Nem is olyan rossz, mondom, és kacsintgatok.

Jön Melinda, lehet, hogy összeszid, miért jöttem ki inni, pihennem kéne. Mit félt engem ez az erős asszonyság? Tudok én ébren is álmodozni, ahhoz nekem nem kell az alvás. Állapotaim közül az enyhe részegséget szeretem a legjobban, időnkénti szemlehunyásokkal.

De tudja, Kobra szomszéd, addig esik jól az a szemlehunyás, amíg van egy kis esély a nyitásra is. Amikor a két szemhéj széthúzódik, a szempillasorok mint egy-egy őrraj, tisztelegnek egymásnak eltávolodó hajóikon.

Azt remélem, hogy amint elmennek előttem, látják, ott ülök a lócán, a fejem az asztalra bukott, egy arra járó rámköszön, nem válaszolok, a szomszéd lármát csap, de már nem hallom, egy kis mámoros álommal átcsusszantam a túloldalra. Na, viszontlátásra, szomszéd.

 

✓

 

Mit jön-megy ez a polgármester annyit? Hozza-viszi a testét. Ettől a buroktól is el kell válni, ahogy az ingét kigombolja. Elég fogadáson, temetésen, avatáson, kongresszuson, közgyűlésen, ünnepségen mondott beszédet. Az ismert ünnepi szónok leléphet.

Névtelen levélírók ígérik, hogy ami késik, az nem múlik. Majd ledörzsölnéd még te súrolókefével azt a cinikus vigyort a szájadról. Csak vedd fel az orrodat ma reggel is, csak nyomd be a gödrébe a két szemgolyódat, csak lépj ki a kapun, csak nyújtsd a karod annak a nőnek: szórnak még meszet rád, eltakarítanak az útból!

Ne gondolja, mester, hogy minden időkben ugyanazt mondani érdem. Nem vette még észre, hogy a következetes ökör sohasem szerepel a cirkuszban? A szélkakas ellenben tudja, hogy mi van, tanulmányozta a széljárásokat.

Mentem a csúfondáros filmes mellett, aki a „Hogy vagy?” kérdésre csak mosolygott, és elmondta, hogy sclerosis multiplexe van. „És mi lesz?”, kérdezem. „Semmi, megbénulok.” A vidám tekintetű filmes azt mondta, hogy szeretne még azelőtt meghalni, mielőtt egészen megbénul. Már most sem tud rendesen járni, meglazultak a csontjai. Egyedül él, tizenkét évbe telt, míg elhitte a diagnózist. Megmondták neki, de nem gondolt rá. Most, hogy néha már kín a járás, és egyedül nyög a lakásban, most már elhiszi. Megesik, hogy elhagyja magát, és azt gondolja: nem fogja megcsinálni a következő filmjét.

Valószínűbbnek gondolom, hogy meg fogja csinálni, tolószékből is, bénán is. Észleltem, hogy a beszélgetés során szóba került az összes béna, akinek a szellemét a betegség nem igázta le.

Beszélek valakivel, és már úgy hallom a saját hangomat, mintha valaki más beszélne.

 

✓

 

Vonaton bóbiskolok, egyedül a kabinban, kávét, ásványvizet, tűrhető vörösbort veszek a mozgóárustól, bámészkodom, és azt akarom, hogy ne legyen semmi sem. Kigördülök az egyik városból, és begördülök egy másik városba. Itt is, ott is látok gótikus toronytetőt, meglepő épületeket nagy terasszal, a városok között gondosan megművelt szántóföldeket, hófehér, emeletes családi házakat, nyírott bukszusokat, ciprusfákat, teniszpályát, kertvendéglőt, gyepes játszóteret. A töltés megművelve, a kerti törpék frissen festve, a város az utas felé a virágos arcát fordítja.

Sok sínpár villog, felüljárók húznak el fölöttem. A peronon egy magas nő várakozik, erős lábait megfeszítve mintha táncolni akarna, napernyővel fel-alá sétál magányosan.

Velem szemben csak a bőröndöm a poggyászhálóban, a holmijaimat szétteregettem, körülöttem sok olvasnivaló, ásványvíz, nagyjából együtt van minden, amire egy ilyen mozgó helyiségben szükségem lehet.

Madarak cikáznak az álló kocsi ablaka előtt, fű nő a sínek között. Rózsaszínű tanya, magas tető, a boltíves pajták szépen bevakolva, befestve, mintha tegnap építették volna, pedig ötszáz éves.

Hátradőlök a Liszt Ferencről elnevezett expresszen, ami komolyabb érzés, mintha a Lehár Ferencen kényszerülnék utazni, ha nem is olyan katartikus, mint a Bartók Bélán ülni.

Boldog állapot nem összezárva lenni senkivel; csak az a kellemetlen, hogy benyithatnak mindenféle kalauzok, határőrök, vámőrök.

Tetszenek módfelett a tanyasi házak négyzetesen körbefutó piros téglafalai; a füves porondra nyílik az istállók, fészerek, magtárak ajtaja. Sűrűn egymás mellett álló, de egymáshoz mégsem érő jegenyék inognak a szélben, sötét völgy árnyékos oldalán szürkén hullámzik fölfelé egy betoncsík.

A vonat egy alagúton megy át. Ennél többet most nem is kaphatnék, mint kiérni a fénybe az alagút túlsó oldalán.

 

✓

 

A lazán beépített utcákban fehér ruhás nők autóznak gyerekkel, kutyával, bevásárlótáskával, hátul a gyerek, elöl a kutya. Sehol sem látni a félbehagyott, pazarló munka otthon oly ismerős jeleit, az ottfelejtett halmazokat, ritka a hámlás, a kopás, a fák egyforma magasságúak, a századfordulós villák toronytetőin bronzgömbök tükrözik az elfekvő kora délutáni napsugarakat.

Még nem kell üdvözölnöm azt a barátságos személyt, aki várni fog, mihelyt leszállok. Megpróbálja elvenni a táskámat, és örül, hogy megjöttem.

„Szép, hogy itt van.”

Még ma este a közönséggel szemben ülve beszélni fogok. A hotelszoba ablakát nem sikerül kinyitnom. Együtt vacsorázom emberekkel, akikkel nem sokat tudunk egymásról, sőt abban sem vagyunk biztosak, hogy szeretnénk-e sokat megtudni egymásról.

„Szép, hogy itt volt.”

A római hídon egy kőből faragott fiú áll, fél évezrede merőn nézi a torony csúcsán a keresztet. A folyón egy motorcsónak rohan, egy lány kormányozza, hozzákötve egy deszka, azon fekszik egy fiú, karéjosan csap föl a víz körülötte. Létrán áll egy lány, és kosárba szedi a barackot, a létrát egy fiatalember tartja szilárdan. Két falucska között erdőcske, képeskönyvtáj. A tiszta falú kockaépületek gyerekei egy gyors folyású, sekély folyóban térdig vízben állva fröcskölik egymást. A felüljárón egy kislánynak sikerül egyszerre integetni és a vonatablakon kihajlókra köpni.

Mögöttem van már egy konferencia, előttem a következő, lehet, hogy kibújik belőlem az ördög. Mindenféle nyelven mondom a magamét, hibákkal, de azoktól nem zavartatva. A fogadásokon több bort iszom, mint kellene.

Gyorsuló iramban zúg át az állomásokon a vonat, szél vág be az ablakon a szembejövő szerelvények felől. Viszem magammal a dombokat, kötéllel húzom magam után a folyókat.

 

✓

 

Itt voltak a szüleim lágerben. A középkori utcákon hangulatos kocsmák között vitte a szökött és elkapott foglyokat egy szekér, amelyen egy csendőr is ült.

A város határában angol és ukrán hadifoglyokkal kerültek egy táborba a háború utolsó napjaiban. Mikor az amerikai csapatok fölszabadították őket, a foglyok feltörték a raktárakat, emeletesen kenték a zsírt a kenyérre, kifosztották először az élelmiszer-, azután a ruhaboltokat, majd szinte mindent.

A helyi polgárok ezt nem értették, és valami szörnyű hordának tekintették a foglyokat, akik valahonnan előbukkantak, pedig ott voltak addig is a város tőszomszédságában.

A szemközti irányból vonat jön, mintha menekültek hajolnának ki az ablakból, az arcuk beesett, az álluk borostás. A vonat megemelkedik, és egy ágaskodó viadukton rohan keresztül. Nyugtalankodom, mi lesz ebből a repülésből?

Temetőt látok, különböző színű fenyőket, és egy háromemeletes, sárga, klasszicista épületet. Lehet, hogy ebben gyógykezelték Kafka doktort?

A belváros decens kis udvaraiban az utas éjjeli mulatókat talál, amelyeknek ezüstpapírral van bevonva az ablaka. Lakhatnék ebben a Hotel Pumperdingben, és nézhetném minden reggel, a forgóajtón kilépve annak a régiségboltnak a kirakatát. Virágcsokorral kijönnék az állomásra egy érkező vonathoz, és futnék valaki elé.

A vörös bársonykárpit, a fehér vászonkönyöklő és a csipkés alátét a hátrahanyatló fej mögött beburkolja és összezárja saját magával az utast.

Szerettem gyerekkoromban a mellettem elrobogó vonatszerelvény rései között találgatni, hogy mi van mögötte odatúl. Nyugalmában az ember lehetőségeket kohol ezen a semleges járművön.

Élvezem a barnásabb és az élénkvörös cseréptetők megannyi idomát, a magasra nőtt fehér törzsű nyírfákat, a haskötős templomtornyokat a dombtetőkön, ahogy az oldalt fekvő napfény bearanyozza őket.

 

✓

 

Fiatal japán házaspár csámcsog a másik fülkében, pakolnak, rendezkednek, a műanyag tépőzárak hangját hallani ésszerű csomagjaik irányából, aztán belemélyednek valami menetrend-dilemmába, és élénken vitatkoznak róla. Egyforma dzsekijük, bakancsuk, hátizsákjuk maga a színtiszta praktikum.

A tükrösen visszacsillanó sín fölött a peronon áll egy ember, könnyedén megtömött hátizsákkal, egyedül kirándult elnéz a messzeségbe, vár egy személyvonatot.

Amíg lába van az embernek, járjon, egyszer majd úgyis felbukik. Ha fáj a lába, vonszolja magát, támaszkodjon botra, bicegjen mankón, gördüljön kerekes széken, míg a járókelőből egyszercsak fekvő lesz.

Az állomáson egy padon ül egy gondosan öltözött, idős férfi, a feje időnként előrebukik, bóbiskol, felébred, körülnéz, a peron továbbra is üres. Ha jön is majd a vonat, egyik utasa sem ehhez az öreg férfihez. De hátha mégis egyszer begurul az a vonat, amelyről leszáll a lánya, és boldogan felé siet. Besüt a nap a nyitott ablakon.

 

✓

 

Tegyük fel, hogy itt maradok ebben a szállodában. Veszek még néhány váltás fehérneműt, és fejfájósan észlelem, hogy az egész belvárost elárasztja a boltok, az áruk és a vevők sokasága. A nagy kirakatok mögött a nap minden szakában étkező embereket látok. Sok hús veszi körül őket, ők is sok húst esznek, és rajtuk is sok hús van.

Mindenfelől kínálkoznak a színezett kísértések, és az árusok minden igyekezete arra szolgál, hogy a járókelő ízlelőmirigyeit működésbe hozzák, ő pedig a zsebébe nyúlva vegyen, egyen a kelletőző javakból.

A hotelbárban a felszolgáló kisasszony folyamatosan törölgeti a pultot, nagy, fekete sörényét rázza, szorosan tapad a fenekére a nadrág, kávét darál, segélykérően unatkozik.

Az utcákat elárasztják a választási plakátok, amelyek a polgárokat ugyanúgy próbálják elcsábítani, mint a sonkák és gyümölcsök: vegyél meg, szavazz rám, engem válassz.

Elhárító közönyt észlelek magamban a túlkínálattal szemben. Inkább nem, köszönöm, ebből sem kérek, abból sem kérek. Minden jelölt azt mondja, hogy ez a döntő pillanat, most az egész életről van szó.

Néhány embert felajzott az a gondolat, hogy más kormányfőt vagy polgármestert fog látni esténként a televízióban. Az utast ez a tét nem túlságosan izgatja, tudja, hogy a város továbbra is tiszta és jómódú lesz.

 

✓

 

Az én vonatfülkémben nincsenek ügyek, és nincsen kötelesség. Hogy otthon ki tüntet éppen a Feltámadás téren, ez körülbelül olyan kérdés, mint az, hogy mit adnak az Operában, az esemény nem aggaszt különösebben.

A kellő percben meg fogok jelenni a városháza erkélyén fegyelmezett derűvel, és már ott lesz készenlétben a hangosbemondó, szívélyes kézfogásokkal fogom üdvözölni a tüntetés vezetőit, jelezve, hogy a dolgok megoldhatók, és a polgármester meghallgatja, szívén viseli az ügyet. Az erkélyről a megfontolásnak, a becsületes józanságnak kell felhangosítva szólnia.

Ha a nagyhangúak teret nyernek, akkor a vonatot ellepik a terepszínű egyenruhások, géppisztoly fog a hónuk alatt lógni, nem beszélnek, mutogatnak, minden papírt megnéznek, egy ujjmozdulattal leparancsolják a poggyászhálóról a nehéz bőröndöket, egy másik ujjmozdulattal elrendelik a kipakolást, ők csak nézik, és a gumibottal turkálnak a személyes holmi között, majd amikor valamit szabálytalannak ítélnek, leszállítják az utast csomagostul, hiába öreg és hiába nehéz a csomagja, nem segítenek, a vonatról más nem szállhat le.

 

✓

 

A vonatfolyosón nagy örömmel üdvözöl egy úr, akivel már találkoztam valahol. Az útitárs lányának hatéves korában egyszercsak vérrákja lett. A kislány kemoterápiás kezelésben részesült, a vérinjekció akkor még fájdalmas volt, a gyerek kiáltozott, az anyja és az apja fogta le, részesülni akartak a szenvedésében. Négy nap a kórházban, három nap otthon. Caroline kopaszon ment az iskolába, a gyerekek kedvesek voltak hozzá. A vegyi kezelés az agyat is károsítja, a betegsége során matematikai képessége csökkent, részvétre való képessége nőtt. Sok gyerek meghalt azok közül, akikkel ő egy teremben feküdt és játszott; ha ő nem gondolna rájuk, akkor talán nem is lennének. Caroline már látta, hogy mi a halál, ezért tud olyan lefegyverzően mosolyogni, amikor a számtanpéldát nem képes megoldani. A családra rásütött a nap. Az útitárs feleségével ugyanaznap közölte az egyik orvos, hogy a gyerek gyógyultnak tekinthető, amely napon egy másik orvos tudatta vele, hogy terhes. A folyosón mellém szegődő úr csak ezt akarta elmondani, ha nem veszem tolakodásnak, és nem találom nevetségesnek, hogy ő most boldog. És megismételte kihívóan, emelt fővel, igen, boldog. Aztán gyorsan továbbsietett a vonatfolyosón.

 

✓

 

Az étkezőkocsiban már nincsen hely, egy hölgytől engedélyt kérek arra, hogy a másik ülést elfoglalhassam. Cigarettázunk, ez a dohányos szakasz. „Ide vagyunk száműzve, pedig a kávéhoz illik egy cigaretta”, mondja a nevetős szemű, vékony asztaltársnő.

„Hova utazik?” A hölgy a legközelebbi városban kiszáll a vonatból, beszáll egy hajóba és viteti magát fölfelé a Dunán, a Rajnán és a Majnán. Volt már szinte mindenütt a nagyvilágon, de a saját országát nem ismeri eléggé, pedig annak is sok ismeretlen szépsége van. Most pótolja mulasztásait. Tavaly az Elbán tett ilyen kirándulást, üdítő volt a fedélzeti nyugágyon heverve nézni, hogy mi jön. Az óceánjárókon a látvány mindig ugyanaz, ezzel szemben a folyó és a part együtt élvezetes, az utas le-leteszi a könyvet, mert akad valami új látnivaló, hol egy tehén, hol egy facsoport, hol egy halászkunyhó. Az Elba partja természetvédelmi terület, korábban a kettéosztott Németország határfolyója volt, ezért nem fejlesztették, és szűz maradt. A hölgynek nincsen foglalkozása, megengedheti magának, hogy utazzon és öregeket látogasson szeretetotthonokban. Ó, az öregek sokkal érdekesebbek, mint a fiatalok, van mit elmesélniük, és nem ítélkeznek annyit.

Én is elmondom a kollokviumot, ahonnan jövök, s a középkori lovagtermet, ahol körben a császárok egész alakos képmása sorban, marcona ölőszerszámokkal borítja a falakat. Alattuk ettünk csülköt tormával. A hölgy visszatér a témájához, hogy a folyót most védetté, nemzeti kinccsé nyilvánították, mert kimaradt a fejlődésből. Meg kell becsülni az úgyhagyottat, azt, amihez a dolgos mai kezek nem nyúltak hozzá.

Az útitársnő tréfásan utal rá, hogy a polgármester úr is jegyet válthatna erre a valóban megnyugtató hajóútra. Az utasok inkább nyolcvanasok, mint hetvenesek, orvos és ápolónő is van a hajón, mi lennénk a tacskók. „De ugye mi is előnyben részesítjük a lassú csordogálást az üldözős vágtával szemben?” Lassít a vonat, lesegítem a hölgy táskáját a vonatról, és további kellemes utazást kívánok.

 

✓

 

Még messze van a vonatút haza, a kis állomásokon a hangosbemondó és a piros pad, a falusi futballpálya a strand és a kertvendéglő mellett, a halsütő sátor és a palacsintás. Még messze vannak a lehúzott zsaluk a feleségek hálószobáján, a rózsabokrok a fűzfa alatt, a kert végében a kavicshalom és a beleszúrt nádbuzogány. Messze borzolja a déli szél a tó felszínét, és szinte elérhetetlen távolságban tűnődnek ki-tudja-min a hazulról már kora reggel lelépő horgászok; ülnek a vízben állongó cölöpszékükön, a nád közt ladik és békalencsés víz motyog.

Nagy tölgyek alatt szökőkutas sétányon van kedvem a fiamtól kapott sétabottal ácsorogni. Az ismerős állomáson örök idők óta ott állnak az üres tehervagonok az elhagyott síneken. Töltésig ér a víz, hattyú nézi a vonatot, már várta. Piros tányérsapkás forgalmi tiszt emeli a mutatóujját a sapkaellenzőhöz. Vékony citrusfák és szomorúfüzek díszítik az állomást, szabályos vadgesztenye- és platánsorok vezetnek a kisvárosok belsejébe. Fenékkel égnek álló csónak és partra húzott csúszda várja a szép időt. Magányos sétálók néznek a móló végén a messzeségbe.

A réten sétáltunk Melindával, lovakat láttam, odamentem hozzájuk, mutattam a feleségemnek, hogy milyen jóban vagyunk. Játék, az ismerős kanca elém jött üdvözölni engem, rég láttuk egymást, majd villámgyorsan megfordult, és a két hátsó patájával úgy rúgott hasba és karon, hogy messze röpültem a csalánba. Feltápászkodva muszáj volt röhögnöm a leckén, amelytől megrokkanhattam volna. Nevettem magamban a boldog animistát, akinek a természet megcsillantott egy példát a szeszélyes akcidenciák szótárából.

 

✓

 

Sorompók, mellékvágányok, csupasz füzfák, vörös téglafalas raktárépületek jönnek, aztán a földek, és a hegy, ez a nagy, rejtelmes ősállat. Vonaton az ember előbb újságot olvas, aztán kinéz, majd elalszik. Ha Tombor behunyja a szemét, egy mozaikkockákból összeálló arcot lát, amely szakadatlanul átváltozik; ez az arc néha behajol a vonatablakon.

Megbocsátó és figyelmeztető arc a homokgödör falán is, érti ugyan, hogy a polgármester most nem ér rá, de csendes jelenlétével figyelmezteti, hogy nemsokára indulni kell, ahogy ezt egy jó titkárnő teszi, aki mondta már, hogy menni kéne, de nem figyeltek rá, ezért most nem mozdul, amíg nem vesznek tudomást az ő megjegyzéséről, kitéve magát annak, hogy netán ráförmednek: Mit áll ott, mint egy faszent!

Két kocsival mentek a bányatóhoz, Melinda vezetett, Tombor a felesége mellett ült. Nehézkesen szállt ki a kocsiból, a kezével emelte magát, mert leplezte Melinda előtt a lába gyengeségét, hogy már nem tud ruganyosan talpra szökkenni, hogy két kézzel kapaszkodik. Mindezt a felesége nem igazán észlelhette, mert Tombor színlelte a szökkenést, és alig észrevehető volt a függeszkedése, de már állt, és boldog volt a tarló szagától.

A számára megengedhetőnél gyorsabban lépdelt le a gödör oldalfalába kitaposott úton és a meredek homoklejtőn, majd odalenn elvágódott, de ez látszhatott örvendező hempergésnek is, mintha szántszándékkal dobta volna el magát, mintha siettetné az érintkezést az elemekkel, mintha játékos kedve diktálná az elfekvést, a könyökre esést.

Leporolta magát, a ruhájától hamar megszabadult, és már mind ott topogtak a víz szélén, azon a keskeny homokpadon, amelyen a combtőig érő víz hűvössége egy ideig állni marasztal, aztán be néhány borzongó tempóval, és már hevesebben járt benne a vér, már érezte az izmait.

De ahogy a tó közepére ért, elfogta valami aggodalom, hogy talán mégsem tud elúszni a túlsó partig, hogy valami közbejöhet; talán vissza kellene fordulnia, de már késő. A felesége már régen átúszott a tó átellenes partjára, Tombor Antal meg először érzett valami olyat, hogy mielőtt a túlsó partra érne, közbejöhet a vakeset, minek következtében elsüllyed, mint a kisbalta.

A túlsó partról Melinda is megérezhetett valamit, hirtelen kibontakozott egy beszélgetésből, és fejest ugrott a nyomban mély vízbe, gyorsúszással közeledve hozzá, ő azonban mégis úgy érezte, hogy a part és a felesége egyre távolabb van, noha nyilvánvalóan közeledtek egymáshoz.

A homokos part fölött a kotrógép csilléje és a szűrőberendezés most vasfogú bábának látszott, ott fenn ledarálnak, aztán homok lesz belőled, a csontokat is könnyű ledarálni, csontliszt leszel, pergő homokkristály-szemcse.

Közeledik az ezüstös kora ősz, mikor a gondtalan nyaralók fölszedik a sátorfájukat, és a gyerekek már az iskolára gondolnak, kíváncsiak az osztálytársaikra, akiket júniusban már látni sem bírtak. Ideje volt a vad játékoknak, a nagy biciklizésnek, a kőfalakon ugrálásnak, sziklamászásnak, bunkerépítésnek, egymással szembehintázásnak, pingpong- és tollaslabdacsatáknak, izgatott, álarcos bujócskáknak, ideje volt a vakációs szerelmeknek, de már az agyacska is futni akar, utolérni a talányokat.

A homok alól felszivárgó víz érezhetően tiszta volt, iszapmentes és lágy, meredek homokpart övezte, de a tó közepéről még látni lehetett a távoli fehér tornyokat és a bohócsipkára emlékeztető hegycsúcsokat. A világ, mielőtt elsüllyednénk, gyönyörű. Kipróbálta a vízben egyenként minden végtagját, működtek, és a polgármester egyre szebbnek látta a partot, amely mindjárt ráomlik.

Melinda még előbb, odaúszás közben visszanézett rá, szokatlannak érezhette a sebességkülönbséget; versenyúszó volt gyerekkorában, a lassúbbak egyike, de így is gyors Antalhoz képest, ám ez a lemaradás átlagon felüli volt.

A férje is rákapcsolt, mégis egyre távolodott Melindától. Évek óta úsznak egymás felé, és mégsem jutnak közelebb egymáshoz.

Tombor már összeszedni készült minden erejét, hogy ezen az érzékcsalódáson felülkerekedjen, mikor egy ostorcsapást érzett belül. Összerándult, mintha guggolna, így ült a vízen, és talán örvény volt alatta, valami külön gödör a nagy gödör fenekén, ment lejjebb, aztán nagyot rúgott, ment lejjebb, még nagyobbat rúgott, és mikor a felszínre keveredett, mikor a húzóerő elengedte, amikor a gödör kiköpte, és ő fulladozott, prüszkölt, akkor már ott volt Melinda egészen közel hozzá, mindazonáltal Antal tette meg felé azt az utolsó két tempót, amelytől Melindának olyan benyomása lehetett, hogy szembeúszik a bolondozó férjével.

Ettől a pillanattól fogva nyugodt ütemben tudta követni Melindát, saját erejéből érte el a partot, aztán elterült, mint egy zsák, amelyet valaki a hátáról leejtett, és rátaposott az augusztusi nap fényoszlopa. Ez volt talán az első és talán az utolsó forró nap ezen a hűvös nyáron, erről beszélgettek a feleségével, hogy végre igazi nyár van, és ők is igazán nyaralnak, ahelyett, hogy a kertben serénykednének. Hanyatt feküdt, Melinda Tombor fölé hajolt, és a magasból figyelte. „Néznek”, mondta Tombor a feleségének, és ő valóban komoly arccal nézte, igazolva Antal megállapítását.

 

✓

 

Megjöttek a tóról, Antal kerékpáron, összeszedte magát. A kerékpár regenerál, mondta, aztán leszállt, tolta egy darabon, majd az utcájukba befordulva újra felszállt, kihasználta a lejtőt, és erős fékezéssel épp a felesége előtt kanyarodott be a nyitott kertkapun. Melinda bizonytalankodóan, de némi megnyugvással nézte.

Antal hátrament a kőviskóhoz, aztán fehér ingben ledőlt a füvön, nyögve egyenesítette a hátát a talaj egyenetlenségein, fűzfalevelek bókoltak fölötte a könnyű szélben, és ahogy a napba nézett, szivárványosan szórta a szemüvege a fényt.

Fehér házak ablaka vért könnyezett.

Bárányfelhők húztak el fölötte, megbolydultak a levelek, és kilendültek nyugalmukból az óriáskörték egy vékony fácska ágain.

Holnapra beborul; amikor ilyen tisztán látni a körvonalakat, azt a romépületet, amely az Öreghegy tetején megmaradt, ahol az ötvenes évek elején internálótábor volt, a hatvanas években már szakszervezeti üdülő termelőszövetkezeti parasztok részére, folyóvíz nélkül, most meg már semmi sincs (talán az őzek húzódtak be télen a hóvihar elől), amikor ilyen élesen kirajzolódik az a téglafalsarok, akkor holnap eső lesz, ami viszont a szőlőnek kell nagyon, különben a fürtből szívja vissza a tőke a nedvességet.

Tombor a fáról lehullott szilvákat kerülgeti, eső után igyekszik nem eltaposni a járdán tekergőző gilisztákat sem, azt a benyomást keltve, hogy táncol. Ha nekimegy az asztalnak vagy az ajtófélfának, bocsánatot kér.

A szomszéd kertekben malacetetés, hússütés, gyereknevelés zajlik.

„Nem hallgatsz?” – kiált rá a szomszédúr a kutyájára, mindig ezt szokta mondani. Többször ismétli ezt, és mosolyog közben, a kutya ebből valami üdvözlésfélét érezhet ki.

Melinda is megcsodálja a kis körtefa hihetetlenül dús termését, ezeket a hatalmas testű gyümölcsöket a vézna ágakon.

 

✓

 

Melegítteti a lemenő nappal a képét, szőlőskertek között megy föl a hegyre, lát odalenn három kisebb hegycsúcsot, s köztük öblöket.

Lassan bandukol, meg-megfordul, számon tartja a zöld különböző feldudorodó és behomorodó árnyalatait, a szőlők egyenletes, bodros sorát, az egymást keresztező fasorokat, némelyik ház körül a lombozat feldúsulását, és a réten a tehéncsordát meg a birkanyájat.

A nyárba besurrant az álmosító kora ősz. Az időjárás-jelentés rossz volt, de a nap ragyog, pillangó libeg; fölötte a terméskő kerítésből kinyúl egy kőrózsa.

Az út mentén a gyom nincsen lekaszálva.

A szőlősgazdák fáradnak, kiöregednek, eladogatják a kertjüket.

Ledől a kápolna tövében, van föld a lába alatt, és van meleg fal, amelynek nekitámaszthatja a vállát. Ezen a mértéktudó hegyoldalon az emberek nem akaszkodnak túlságosan egymásra. Ingyen a tied az egész hegy, csak egy jó cipő kell hozzá.

Könnyedén megy a hegyről a szélben lefelé, itt is, ott is megkínálták, elég sok bort ivott, üdvözöl minden anyagot, kavicsot, szurkot, karót, hordót, téglafalnak támasztott, magányos ólajtót, két fatönkre szögelt deszkalócát, köszön a szederbokornak és a mélyen letüdőzött fűszeres levegőnek is.

 

✓

 

Az ilyen tagbaszakadt középkorúak, ha már nagyon biztosan lökték a bakkecskét a magasba a vurstliban, egyszer csak azt észlelik, hogy a sínen felzúgó bakkecske visszazökken.

Ilyenkor a súlyemelő nekikészül, behunyja a szemét, mormol valamit, kenegeti a markát, beáll, és most, és emelés, és nem, a szakítás nem következik be, talán még a kísérlete sem, ott van a súly vállmagasságban, de a két kar nem feszül neki, hogy a magasba lendítse. Vajon nem jobb annak a súlynak talajszinten, ahova most íme ledobja?

Innen is, onnan is temetőbe szöknek a bátyáink és az öcséink, s a túlélőnek megadatott, hogy ő emlékezzen a többiekre. Havonta mondok sírbeszédet. Nehéz elválasztani a személyest a várositól, a kortársak távozásával a színtérről valami olyan üresség keletkezik, amelyet az élet minden bizonnyal betölt, de megesik, hogy egy játszmát végigizgulva a következő játszmára már nem vagyunk kíváncsiak, vagy ha egy filmet végigültünk, akkor nem megyünk be a szomszédos terembe egy másik filmet végignézni.

Megkaptam az erős test kényeztetéseit, most megtanulom az elgyengülést! Mit képzelt az úr, emelkedést hanyatlás nélkül? Kivilágítást elsötétítés nélkül? Ne félj, várj csak, a rosszindulat valahol betör. Kellemetlen véletlenek sokasodásából kiágaskodik a fatális ütés.

Ez a csapás érthetetlen, indokolatlan, meg nem érdemelt, és éppen ezért menthetetlen, mondtam, nem tudni, kinek. Miért éppen én sorvadok, mikor soha senki sem tette ezt a családban?

Szerettem a húst, szerettem fogni, enni, szerettem a húsos nőket, szerettem a kolbászt tölteni és a sonkát pácolni disznótorokon, és mélyen egyetértettem azzal a kollégámmal, aki minden reggel bélszínt reggelizett. Csak a feleségem nem értett egyet ezzel a szokással. Hacsak a polgármester úr meg nem süti magának reggel hatkor!

De hogy forró nyárban szerettem frissen sült hurkát és kolbászt reggelizni pálinkával, Melinda ezt olyan barbár szokásnak tartotta, ami vitatásra sem érdemes. Tudomásul vette, hogy egy barbárhoz ment feleségül. De senki se higgye, hogy nincsen fölötte senki sem. Tombor Antal ellen fellázadt a húsa. Ez a döntés született.

 

✓

 

Leülök szemben a publikummal, valaki föltesz egy kérdést, aköré fragmentumokból egész burát építek, s beleültetem a hallgatóságot.

Előáll a kellő olvadásfok, és akkor az édesbús communió helyett a tisztelt közönség levágatik a pincébe. Tanuljon mórest, ne gondolja, hogy az üdvösséget bagóért adják. Menjen a pincébe, ahol a saját szörnypofái merednek rá. Várjon arra, hogy majd előszólítják, csak akkor jöhet föl, ha rákerül a sor.

Gyere ki a vicsorgások barlangjából, te szegény, mulatni vágyó lélek.

Nincs még egy olyan, mint te, joggal ülsz a birodalmad közepén. Tetted, amit tettél, van benned egy rész hóhér és egy rész áldozat.

Aztán, ha az előadásnak vége, még jó néhányan együtt maradunk.

Nem vagyok harcos, inkább alkuszakács. Ahol lőnek, ott a legtöbbször meglátom mind a két fél erkölcsi gátlástalanságát. A két gazember közül az egyik rendszerint erősebb.

Valahogy mégis úgy adódik, hogy nagy jámboran veszedelmeket idézek a fejemre. Kézenfekvő igazságokat dünnyögök, és majd agyon nem ütnek.

Ez a télközép, a nagy elsötétülés jelenti a fordulót, ilyenkor az ember leltárt és mérleget készít, hazamegy és fogadalmakba téved. Ezeken a leghosszabb éjszakákon családi fényekkel kívánja a sötétséget megenyhíteni. Kezdi eggyel több évesnek mondani magát, és továbbforgatja az órán az évszámot.

Ilyenkor egymásra gondolunk, barátságos szolgálatokat teszünk egymásnak, fájdalmasabban vagyunk távol egymástól, és számolgatjuk, hány éve is már a végleges, a halálos elválásnak.

Ilyenkor hó esik mindenre, elcsendesednek az utcák, és a televízió kékes fénye köti össze az ablakokat. Ilyenkor nagy készleteket gyűjtünk, és megtöltjük a kamrát több napra szóló pecsenyével, töltött káposztával, diós és mákos tekerccsel.

Ilyenkor védekezünk a családiasság túlsága ellen, fölmegy a vérnyomás, szédülés kerülget.

Ilyenkor vágyom az öreghegyi szikrázó téli délelőttökre, elegem van a hideg füstködből, nem bírok itt a városban egy jóízűt lélegezni. Ülök az alagsori műhelyemben, igyekszem nagyszerűen érezni magamat.

Ez a műhely több férfiismerősöm irigy ámulatát váltotta ki, mert a férfiak mind ezt akarják, a búvóhelyet, közel a családhoz és mégis elkülönítve, egy kissé távolabb tőle. Ezt akarják, a jövés-menést, az ide-odát. Ki az ágyból! Be az ágyba! El a mamától! Vissza hozzá!

Szülő, testvér, házastárs, gyerek: mind a legkülönb; akkor is az, ha nem az. Ezek eleve eldöntött viszonylatok, túl minden választáson, összehasonlításon és bírálaton.

Ilyenkor mindenki ott van a törvényes legigazibb és legtökéletesebb mellett, a házastárs szent, akkor is, ha nehéz természete van. Ilyenkor összetalálkoznak a nemzedékek, és az öregek sem maradnak egészen egyedül.

Az egyéves Vilma zeneszámok ütemére bútorokba fogódzkodva rázza magát, törökülésben táncol, két karja a magasban, felhúzza az orrát és mellette huncut kis ráncok keletkeznek, tülköl, visongat és mérgelődik, ha a szobában tartózkodók nem szentelik őneki minden figyelmüket.

Ninon lányom Párizsban van, otthon tölti a szabadidejét, sokat olvas, várja, hogy látogassam meg, utazzam oda, ahol ő van. Talán, ha szebb idő lesz, tavasszal.

 

✓

 

Itt a karácsony, a város túl van a lázas vásárláson, tele volt autóval, tehetőssége szerint mindenki mindenkiről megemlékezett. Folyamatosan egymásba úszó téli ünnepek, a nagy elsötétedésben a világosság szigetei. Ilyenkor hívni kell azokat, akiket nem sokan hívnak. Boldog karácsonyt kíván mindenkinek alulírott.

Fürdünk otthon az emberi melegben, telefonokban, sírásokban, becézésben, kiáltásban, kimegyek levegőzni a tópartra. Szabadságot adok magamnak, lehúzódom egy kis időre a műhelyembe, kilépek a szobából a kertbe, és onnan nézem a hegyoldal gyér lámpásait. Dandyzmus helyett daddyzmus, agyamon elhatalmasodik a családfői hülyeség. A pincében szilveszteri trombitával és kakasfejjel egy infantilis-szenilis imposztor dudál.

Még bírom a lábam, még úszom és kerékpározom, még mindent csinálok, amit régen, és ha dolgozom, semmi sem fáj, még nem őszülök, karonülő lányom van, de mindez még és kivételes, ma még mulatunk, barátaim, de jönnek-mennek a gyászkeretes levelek.

Az asztalnál téma volt a reménytelen mérkőzés a pénz, a vágyak és az adakozhatnék között, ilyenkor az adás-kapás óhaja megemelkedik, kell valami szívhez szólónak lennie a fa alatt, ilyenkor nem lehet sehova üres kézzel menni, visszük a tárgyakba préselt szeretetet és lelkiismeret-furdalást, teljesítettük a teljesítendők nagyját, körülüljük a vacsoraasztalt, odakint havazik, megcsókoljuk egymást, és ünnepi jókívánságokat cserélünk, a családfőnek pezsgővel kell ügyeskednie, atyám, ez a sok puszi!

 

✓

 

Ma egész nap érzékeny gyerekek, barátok, rokonok meg még egy férj is, mind őtőle, Melindától remélnek folyamatos mosolygást, feltöltést. A gyerekek sosem egyszerűek, és mindig tartozásban vagyunk velük szemben.

Kikísérem a feleségemet a kocsihoz, szép és titokzatos, mint egykori ábrándom az elérhetetlen dámáról, aki illatosan, sötét hajában néhány ősz szállal a kocsijába száll. Mögötte van az elrendezett család, mindenki a helyére téve, megetetve, ellátva, békés együttműködésre kárhoztatva.

 

✓

 

Áron kilencéves, írja a mai versét, a tegnapi is, a tegnapelőtti is jól sikerült.

Vilmáról már sejthető, hogy táncos-komikus lesz, járni még nem tud, de táncolni igen, a karjával legalábbis, hibátlan ritmusra rázza magát, pattintgat, rikkant és kacsint, karból karba óhajtoz, mamától papához, papától mamához, és bosszúsan visít, ha a közfigyelem elterelődik róla.

Nagy a család, sokan üljük körül az asztalt, és miközben a levest kanalazzuk, semmiféle gyűlölség nem észlelhető. Kilencvenéves anyám is megjött óramű pontossággal.

Áront éjjel rémálmok gyötörték, egy hang szólt benne: vámpírfogad nő, és csakugyan nőtt a foga, és nem volt képes azt a hangot elnémítani, meg az a rámeredő, loncsos kutya sem kotródott el, hiába parancsolta neki Áron, hogy menjen. „Honnan jönnek ezek a rémes képek, és miért nem tűnnek el? Lehet, hogy őrült vagyok?” – kérdi Áron félig nevetve, félig sírva.

Versírásnak rémlátás az ára, mondtam, ez megnyugtatta, foglalkozási ártalom, majd kezeli. Vilma mászkál a szőnyegen, Áron pisze ürgének nevezi, figyeljük a munkálkodását: egy nagy kosárból kidobál minden szőrállatot, aztán nagy ügybuzgalommal visszaszuszakolja őket. Első születésnapján Vilma belázasodott, de arany kedve van, narancslevet ivott, mandarint eszeget. Főztem a kávét és a tojást, préseltem a lét, vajaztam a pirítósokat, rendet csináltam, szellőztettem, aztán kis időre leszöktem a pincébe.

Anyám is itt volt, kötözte a szaloncukrot, szép ajándékot hozott, és türelmetlenkedett, hogy mikor eszünk már. Gyermeki torkosságban jön elő az aggkor, a húst is jó étvággyal elfogyasztja, de a francia krémes boldoggá teszi. Valami makacs és befolyásolhatatlan szenvedély viszi a fogatlan szájába a falatokat. Az erőteljes ehetnék csökkentlátással, nagyothallással párosul. Tévedez az időben, engem összetéveszt a nagyfiammal vagy a nagyapámmal.

Szemlélem az öregurat: villásan fölfelé pederített bajusz, ferencjózsefesen kétfelé fésült szakáll, aranykeretes cvikker és a mellényzsebben aranyláncos zsebóra jelezték, hogy ki a családfő és a ház ura, és mégis folytonosan minden úgy volt, ahogy a nagyanyám akarta. Természetes, hogy a ház, a háztartás az ő territóriuma, amelyet megosztani bárkivel is lehetetlenség.

Lapozok anyámra és apámra, közöttük a hatalom és az erő egyensúlyban oszlott meg, nem avatkoztak egymás dolgába. A család nőtagjaiban van valami megátalkodás, anyám volt a vékonypénzű legkisebb, vigyáztak rá, elég, ha otthon tanul franciát és zongorát, öt testvére, barátnői közül már csak ő él, ő az egyetlen fa a tájon. Tud faarccal áthaladni a veszélyes helyeken, és semmilyen idegességgel nem árulni el semmit. A háború vége felé gyalogmenetben hajtották egy másik táborba, tizedmagával megszökött, és ennek a vállalkozásnak is ő volt a kezdeményezője. Az unokák elkerülnék a nagyanyai csókot az arcukra; babakorukban még ringatta őket és táncolt velük.

 

✓

 

A padlásról lehozott ládák halmozódnak a szobámbam a hátam mögött, utánam jövő régi papírok, fényképek vannak bennük, halogatom a kibontásukat, az elveszett idő helyreállítását. Sok elfakult kép, már csak egy homályos név, és aztán, ha az ég kegyelmes, akkor kitágul a rés, és a semmiből egyszerre valami lesz.

Akkoriban, még a régi rendben azt gondoltam, hogy semmilyen általános erkölcsi elv nem ad érvényes tanácsot a cselekvésnek. Semmi sincs, csak mindenkinek a maga története, semmilyen eszme, amely ezt a történést meghaladhatná.

Végigültem egy fiatalember bírósági tárgyalását, aki megtagadta a fegyveres szolgálatot, és ezért harminc hónapi börtönbüntetésre ítélték. Lehet, hogy becsaptam a gratulációmmal ezt az önfeláldozó fiút, aki vállalta a börtönt, csakhogy ne kelljen fegyverhez nyúlnia.

Én, aki katonaként megfogtam a géppisztolyt, sőt mesterlövész voltam, és nem undorodtam akkoriban ezért a fogásért önmagamtól, most íme meleg hangon üdvözöltem az ő szabad elhatározását. A forradalom idején jószántamból elmentem egy géppisztolyért.

Foglalkoztatott az erőszakellenesség, de tudtam, hogy ez a hatalomnélküliek beszéde; de amikor felülre kerülnek, a tegnapi erőszakellenesekből lesznek a hadügyminiszterek, mondván, hogy kényszerítés nélkül nincsen állam, és ha a fegyverek törvényes monopóliumáról az államok lemondanának, akkor mindenki lőhetne mindenkire.

Amióta megszoktam, hogy hatalmam van, sokszor beszélek a biztonságról, és a városban kemény, rámenős, de udvarias magatartást várok el a rendőrségtől. Belekényelmesedtem valami öreges, cinikus, konzervatív filozófiába.

 

✓

 

De akkor még a régi rendben érzékeltem, hogy szögletes intézmények között élünk. Parancsnokok, vezérek, merev arcát néztem, megtanulhatták, hogy ne mutassák ki az érzelmeiket. Az ország azért nem volt másképpen, mert nem tudott másképpen lenni. Megtanultunk igazodni a korlátozó feltételekhez. A tilalom szelleme pedig nemcsak kihagyatott valamit a művekből, hanem bele is tett valamit: önmagát.

Minden szobámban éreztem az állam fülét. Meggondoltam, hogy mit teszek a zsebembe, mielőtt utcára megyek. Betiltásom éveiben volt csend, visszavonultság és független derű, nem voltak kelletlen kötelezettségek, de a kitaszítottság nem tüntette el mellőlem az embereket.

Úgy döntöttem, nem megyek el máshova dicsérni a fennállót, ha itthon nem teszem ezt. Megállapítottam, hogy mivel a Nyugat tetszetősebb, a nyugati emberek buzgóbban engedelmeskednek saját környezetük finomabb nyomásainak.

A polgár nekem tetszett, ha üzletében vagy szállodájában kifogástalan szolgáltatásokat nyújtott, de sokféle félelme és a jó hírnevének a szorongó védelme nem annyira tetszett. Láttam, alapos és körülményes, komolyan veszi a feladatokat, megszervezi a napirendjét, apróságoknak nagy jelentőséget ad, mindent rendkívül gondosan végez el, körülveszi magát sokféle szokással és követelménnyel, sziklaszilárdan tudja, hogy különféle helyzetekben hogyan kell az embernek viselkednie, és nevelői buzgalmában elvárja a közelállóktól, hogy hozzá hasonló erényekkel rendelkezzenek, hogy mindent előre megtervezzenek, és hogy minden tekintetben szobatiszták és makulátlanok legyenek.

Néztem ezt egy darabig, aztán elfáradtam. Felszabadulásnak éreztem a belső közönyt a jövő iránt. Nem történhet semmi tűrhetetlenül rossz, még a halál sem az.

Ezt a mondatot mások is el fogják olvasni; olyanok, akiket nem ismerek. Az ember kifordítja önmagát, mint egy ruhadarabot.

 

✓

 

Ezen a vidéken a felebaráti szeretet ismétlődően alulmaradt a felebaráti gyűlölettel szemben. A többség hallgatott. Miért ilyen vad a történelmünk? Azért, mert vadak vagyunk? Nem vagyunk a sorsunk gazdái. Talán nem is a Gondviselés, hanem egy kerge ördög markában vagyunk.

Súlyok alatt a lélek, ez a fogoly madár a mennyországot úgy képzeli el, mint kiszabadulást a testi nehézkedésből, lebegő kitárulkozást a szabad fényárban. De a színpadon ott van a megmozduló sár is, és egy földön csúszó, földet evő kígyó. Az ember a fényárban trónoló apához vágyik, de a földből is kivonaglik egy gúnyos arc: miért ne ennél a tudás almájából és a kéj gyümölcskosarából?

A fennálló nem jó, de inkább tűrhető, mint tűrhetetlen. Utópia ott van, ahol valószínűtlen, hogy megölnek. Odaát majd, ha eljutunk oda, a szerelem fátyolsuhanásaival telnek az órák. Ott majd csak a kisugárzásainkkal bocsátkozunk egymásba, kevés zajongással, ahogy két szem egymásba mélyed, de nem úgy, ahogy két gépkocsi egymásnak ütközik.

Az én ajtómon többször is bezúdult a történelem, nemvárt dolgok váratlan sokasága, olyan áramlat, amely visz mindannyiunkat magával. Egy generáció életrajza is lehet többszörösen szaggatott. A szerepek is ilyen hasadtak voltak, ami ellen elterjedt védekezés a puha köpönyegforgatás. Egy térség az önmeghatározás állapotában él. Benne van a középen lét és a köztes lét felemássága. A sem ez, sem az. Nemzetiségi viszályok és a tekintélyuralmi rendszerek földje, ide-oda csusszanásoké jobboldali és baloldali egypártrendszerek között. Az itteni regények hősei valami náluknál hatalmasabb erővel ütköztek össze, és a játszmában az áldozat szerepét választották.

 

✓

 

Eredetileg csak az ablaknyitás feladatát adtam magamnak. Ha lesz szólásszabadság, akár a műhelyemben is maradhatok. Minden akcióm valaki másnak volt jó, és nem egészen ugyanarra, mint amit én elképzeltem. A megvalósulás mindig torz, de nem mentes a humortól. Ha finnyáskodni akarok, akkor ne keveredjek bele, akkor legyek csak járókelő! De aztán jön a közmorál, amely belémépítette a hadállásait. A nevem használható arra, hogy akik valamit akarnak, vele igazolják magukat. A pöffeszkedés virágai az erkölcsi elhivatottság ágain nőnek. Korunk hősei tudják, hogy mit akarnak, osztozkodást, koncot, bundát, állami vagyont, szép állást akarnak. Aki pedig tíz évvel ezelőtt fölküzdötte magát, az fenn akar lenni, és újra fel akar keveredni, ahogy lehet. Aki pedig az egyikből kilóg, az abban az illúzióban él, hogy a másikból nem fog kilógni. De bizony ki fog lógni őkelme, csak még nem tudja, ilyen a természete, kilóg, ezen nem lehet segíteni, kilóg.

 

✓

 

Halott apám hosszú, fehér hálóingben felállt az ágyán és görcsös ujjával rám mutatott: mondd, van neked egyáltalán barátod?

Nem válaszoltam, átrepültem egy óceán, majd egy földrész fölött, és egy másik, csendesnek mondott óceán partján fenyőtobozt dobáltam Morzsa kutyának, az meg visszahozta, és ezt többször megismételtük.

A barátom nyugodtan ült a padon, és elmondta, hogy itt szokott a fia olvasni. Most a fiú kutatja otthon a dédapa történetét. Egy régi fénykép tanúsága szerint feltűnő közöttük a hasonlóság. Szászok és kunok, bányászok, kereskedők és tanárok, egyhelyt megülő polgárok, de az anyai ágon sejthető egy cigány nagyapa is, tőle a vér nyugtalansága, amely a barátomat időről időre tovább űzi.

Délután a házigazda felfutott a hegygerincre, edzésben van, hétvégén indul egy maratoni futáson a lányával. Aztán még sétáltunk, és az erdőben találkoztunk egy mozdulatlan szemlélődő hegyi oroszlánnal meg egy csörgőkígyóval, nem bántottuk egymást.

Az ott micsoda?, kérdeztem a parton. Cethal, mondta a barátom. Nem cápa? „Van erre cápa is, de ez nem az, látod a hátán azt a kis szökőkutat?” Az égen néhány helikopter és repülőgép lógott.

Egy feketébe öltözött hullámlovas felállt a deszkájára, és egy jótevő hullám taraján kinyargalt a homokpartra. A többi lovas várakozóan hasalt a deszkáján, beúszott és kisodródott, beúszott és kisodródott egész délután. A vízen ülő pelikánok mind a nap felé fordultak.

Nyugtalankodtam: melyik a jacarandafa és melyik a rozsdás fügefa? „Az ott a jacaranda, de hogy melyik a rozsdás füge, azt nem tudom”, felelte a barát, aki nem szokott úgy tenni, mintha azt is tudná, amit nem tud. A vendég beleesett már a tudásszínlelés vétkébe nem is egyszer.

Alkonyodott már, házigazdám megkérdezte: milyen volt a napod? Ő egész nap egyeztette a tanszék, hatvan tanár és több száz diák ellentétes indítékait és szenvedélyeit. Nem szokta őket megszavaztatni, nehogy a kisebbségben maradóknak vereségélménye legyen. Aludjunk rá egyet, javasolja. Közben a hangulatok átrendeződnek, és a következő ülésen sikerül egyhangú döntésre jutniuk.

 

✓

 

Elmondtam, hogy láttam egy gyíkot, aki a fekvőtámaszt gyakorolta, két másik kisebb gyík és egy hátsó lábára álló mókus pedig elképedve és féltékenyen nézte. „Ezt láttad?”, kérdezte a házigazda. Elégedett volt, hogy a vendég jól van. Egy fehér mellényes rigószerű madár gunyorosan cserregett.

Az eget az óceántól rózsaszínű ködcsík választotta el. Erről az jutott eszembe, amit aznap éjjel olvastam, hogy nincs is fehér ember, így bosszankodik egy angol történész, hiszen csak a hulla fehér, valójában rózsaszínűek vagyunk. Rózsaszínű civilizáció.

Mindenféle festékkel tarkára mázolt kocsiján a bohócnő is megjött a munkából, egy születésnapi gyerekzsúr vendégeit szórakoztatta tiszteletdíjért, most ő is a kutyáját sétáltatja. A két kutya hanyatt veti magát a jégnövény vastag, húsos levelein, a hátukat vakartatják, hempergőznek, kéjelegnek.

Lassan kiürülnek a sörösüvegek. A barátom megértő és méltányos az övétől különböző állásponttal szemben, de kitartóan rákérdez. Nem túl lovagias, mondja valakiről, aki a vitapartnerét erkölcsileg elítéli. „Folyton veszekednek és rosszakat mondanak egymásról, már a repülőtéren kellemetlen hírekkel várnak”, mondja a hazai kollégákról. Inkább ügyesek, mint dolgosak, mondja a hazulról meghívott diákokról.

De a helyi diáksztrájkról is megvan a véleménye, mintha a tanulás nem lenne legalább annyira az ő érdekük, mint az egyetemé. De még a sztrájkjuk is olyan posztmodern-laza, ahelyett, hogy sztrájkőrséget állnának és magyaráznák az ügyüket, krétával kiírták, hogy menj haza, ők meg elmentek az óceánpartra. A nagy témák, amelyektől az előadóteremben néhány éve még szikrázott a levegő, már nem érdeklik őket. Mindinkább a maga identitásával foglalatoskodik, neki másnemű, másszínű ne beszéljen.

Gyerekével a karján áll egy barna bőrű, alighanem mexikói nő az autóút mellett, a kezében egy tábla: „Éhesek vagyunk. Bármilyen munkát elvállalok.”

Most hoztak a jobboldal nyomására egy törvényt: illegális bevándorlók gyereke nem részesülhet ingyenes oktatásban és orvosi ellátásban.

Látod? Addig a házsorig jött a tűz, mondja a barát, de megfékezték. Azt a fehér házat ott a dombtetőn a földrengés kettévágta. Tavaly óta mindent rendbe hoztak.

 

✓

 

Egész nap az óceánt nézegettem. Erre itthon nincsen lehetőségem. A párás derengésben a látóhatár peremén az égnek és a víznek nem volt határa. A víz tizennégy fokos, és inkább szürke mint kék, a hullámok bőre közelről nézve pikkelyes. Néztem a nagy végtelenségbe, a fényes semmibe.

Vékony törzsű pálmák ingadoztak a szemem előtt, megcsodáltam a derékig érő kaktuszokat akkora levelekkel, mint egy húsbárd. A repülőberregés éppoly állandó volt, mint a lombsuttogás.

Két emberfajta van, a közeledő-nyomuló, aki zsupsz, bele a forgalomba, hemzsegésbe, és a távolodó-hárító, aki inkább kikecmereg ezekből, és zugolyt, rejtekhelyet keres. Ez a két fajta korunk szerint más-más arányban mindannyiunkban benne van.

A vendég is, a házigazda is inkább a távolságtartásban otthonos, de azért bírják, ha nem is igénylik a turbulenciát. A pelikánok alighanem tudnak valamit, talán azt, hogy a legtöbb mozgásban, sűrűsödésben nem benne lenni jó.

Itt laktak a német emigráns írók és zeneszerzők is, nézték a Csendes-óceánt hátuk mögött a hegyekkel, szántóföldekkel, városokkal és egy másik óceánnal, azon túl meg a zsúfolt, izgatott, gyilkolásba merült Európával.

Megadatott nekik a menedék, ahol a helyi hülyék kevesebb vizet zavarhatnak, ahol a demokrácia mindent lefékez és mérsékel, ahogy az erős gépkocsik autóúton sem mehetnek gyorsabban száz kilométernél.

Előző nap egy fiatalember a hallgatóságból megkérdezte, nem hiányzik-e, hogy az előző rendszerben a művészek fontosabbak voltak. Nem olyan fontos fontosnak lenni, mondtam. Később egy tudós, aki a bűn csábításáról írt könyvet, bor mellett azt mondta, hogy ez a válasz igen kihívó volt, mert itt semmi sem fontosabb, mint fontosnak lenni.

Egész nap bambán lézengtem, ráérős naplopó voltam, mindenkit barátságosnak láttam, és nem ösztökélt semmire semmi sem.

Autóbombával Amerika szívében két ember egy nagy házat felrobbantott, és százhatvan embert megölt, köztük egy óvoda gyerekeit.

A fegyverrel gyakorlatozó osztagok horogkereszt alatt eszik a nagy szendvicseiket, és állítják, hogy itt csak egy bőrszín és vallás lehetséges, a többinek innen menni kell.

Sirályok, sasok, repülők, odatúl Ázsia. Európát és nagyhatalmait innen kisebbnek láttam. Víz közelében élni jó, a nagy lakóritkaság is jó, és az is, ha nincsen nyomás a szív körül. Most nem hiányoztak a mindenkire neheztelő ismerősök, akik mindig mások miatt boldogtalanok. Tetszett nekem az ezüstös hullámokon repülő széllovas, ahogy a nehézkedéssel packázik.

Nagy szél jött, elvitte a felhőt, könnyű oszlopos fehér házak bújtak ki a pára alól, éles vonal választotta el az óceánt és az eget, túlvilági fényben állt a parton a legmagasabb felhőkarcoló.

A levegő csupa fenyőillat volt. Morzsa kutya vadon nőtt nárciszok között bukfencezett, mosolyt észleltem a kutya szája körül. Lassan szárnyaltak a víz fölött a ritka kiáltású sirályok, vitorlás csónakok feküdtek a homokon.

 

✓

 

Felderítettem egykori osztálytársam és barátom, Dragomán János hollétét, és rábeszéltem, hogy jöjjön haza. Itthon van a lánya, az unokája, néhány barátja, ha orvosi ápolásra szorul, az is olcsóbb és gondoskodóbb, mint New Yorkban, Kandorban talán nem is lesz szüksége rá, lehet, hogy családi körben felépül. Kandor felfogja, védőtenyérbe esik, női kezek fognak gondoskodni róla. Habakuk, az unokája nagy erdei sétákra szeretne menni vele.

Abban reménykedtem, hogy Dragomán kézhez kapta a levelemet; eljöttem az ő vidékére, ahol az égbolt tágasabb és a fény vadabb. Bolond idő akaszt sötét felhőt az égre, és árasztja a ragyogást a réseken át.

A repülőgépen elpilledtek az utasok, mindent megeszegettek, amit kaptak, a száraz sósmogyorót is, levették a cipőjüket és harisnyában álldogáltak a szőnyegpadlón. Komoly, jóakaratúan mosolygó és kicsi, bizonytalan férfiak ismerkedtek egymással, barátkozósabbak, mosolygósabbak, mint mi vagyunk. Látszik rajtuk, hogy hajlandóak az utastársnak kiönteni a lelküket, ha valami mélyet mondanak, az egy kis pszichológia, megolajozzák a megélhetési hajszában elszáradó lelket.

Képzelődtem: az lenne a legjobb, ha már a repülőtér érkezési csarnokában megláthatnám Dragomán kimagasló jelenségét, a várakozók közé belógó hajdús koponyáját a kordonkötélen kívül. Mivel két válltáskával utazom, a karom szabad lenne ahhoz, hogy átöleljem Dragománt, és vidéki atyafi módján elégedetten paskoljam, lapogassam a rég nem látott barát hátát.

Nem, ez nem lehetséges, Dragománnal valahogy minden bonyolultabban alakul. Talán küld maga helyett valakit, és a nevemet fogom látni egy táblácskán, amelyet magasba tart egy sötét öltönyös titkár, mintha egy kongresszus szervezőbizottsága várna.

De nem, semmi tábla! Ahogy a csarnokból kilépek, elémgördül egy hosszú, fekete limuzin, fekete sofőr vezeti magas fehér gallérral, mint egy lelkész, a tekintélyes férfiú a két táskámat besegíti a csomagtartóba. „Elviszem önt a szállodájába, uram, Dragomán professzor sajnos nem tartózkodik a városban, de mire ön kényelembe helyezi magát, csengeni fog a telefon, ő fogja hívni önt.”

 

✓

 

Az ember azért mozdul ki a vackából, hogy emberiszonyának keressen változó céltáblákat. Rossz klíma, silány ételek, gyenge ízlésű ruházat, barbár mennyiségi halmozás, nyers és kifinomítatlan kapitalizmus.

Az utcán sokféle, magát szerencsétlenül vonszoló roncs, magukban beszélők, tébolyodott senkinek-prédikálók. Itt van a négy világtáj, itt van minden bőrszín, hozták a maguk ízlését, ámulnak a forgó fénykarikákon, giccsparadicsomot csináltak, de megférnek a szeméttel, a gyanús szagokkal, örülnek a kacatoknak, és nem sok közük van az európai kultúrfejlődés paradoxonaihoz.

A szállodában meleg volt, nedvesség, izzadás, rángatózott az arcom, fájt a jobb karom, ha felemeltem, gyengének éreztem magamat. Már éppen meg akartam állapítani, hogy a testemnek nem tesz jót ez a város. Nem tudtam olvasni, elhomályosultak előttem a betűk, lehajtottam a fejemet, és patakokban tört elő belőlem a veríték.

Le kellett feküdnöm, valami erő dobált, megmakacsolta magát bennem, és arra kényszerített, hogy semmit se szeressek itt, hogy testi vágyódással álmodozzam az otthonról, és mielőbbre tervezzem hazautazásom időpontját, de aztán összekuporodva mind nyugodtabb képeket láttam, hazai tájakat, és lassan kieresztett belőlem a görcs.

Ez a város így kerít a hatalmába, megsanyargat, ha ellenállok, de föléleszt, ha kíváncsi tanulókedvvel közeledem hozzá.

 

✓

 

A parkettás folyosót a keskeny fa csigalépcsőn felmenet vörös műbársony szőnyeg borítja. Ahogy felérek, két izmos fiatalember várakozik a vécé előtt. Én is odatartok, foglalt, azok is várakoznak, megállok mellettük. „Reménytelen”, mondja az egyik, mintha azt akarná, hogy elmenjek onnan, én azonban nem tágítok, nem akarok nyomban a bekopogás után testi szükségletekkel megjelenni mások előtt.

Azok ketten összenéznek, és beszólnak a mosdóba egy harmadiknak, hogy jöjjön ki. Egy törpe kilép. „Micsoda kedves baba!”, mondja az egyik izmos a másiknak, és mintegy kérdőn nekem. Mire a törpe: „Baszd meg, hagyj ezzel a kibaszott bébivel, eleget baszogattatok vele mind a ketten! Nem akar örökbefogadni?” Ezt tőlem kérdezte, majd így folytatta sipítóérces hangján: „Vén szivardoboz! Van egy barátnőnk, itt a folyosón, kétszáz font, ha a kisdolgát elvégezte, nem akar bemenni hozzá? Egy százas, és a magáé a húgunk. Csak a színe más, mint a miénk. Ha nem szereti a tejeskávét, mi nem szeretjük a rasszizmust. Előre fizet. Fegyvert letenni! Mi van ebben a botban, tőr? Letenni! Ezzel engem is bánthatott volna! Fiúk, még egy ilyen figyelmetlenség, és kipöccentelek benneteket az emeletről.

Na, most már áruld el, ember, hova igyekszel? Mert ez érzékeny folyosó, itt kíváncsiak vagyunk egymásra, ide nem könnyű bekerülni. Hacsak nem oda mégy, ahova én gondolom, a mesterhez, akinek kulcslyukon át hallgatjuk mind a hárman a részeg dünnyögéseit, dühöngéseit és áriáit.

Maga hasonlít rá, mintha maga is odavaló lenne abba az országba, amiről mindig az jut eszembe, hogy még nem ettem meg a szalonnás rántottámat sült krumplival és narancslével. Hogy hívhatnak éhesnek egy országot? Mintha engem csórónak hívnának. Ki akarna velem üzletet kötni? Vagy mintha valaki azt a címet adná a regényének, hogy a vesztes! Pont egy ilyet vettem tegnap a járda széléről. Nekem akarja a hapsi elmondani, hogy milyen egy diliház? Énnekem akarja elmondani, hogy mit jelent a hallgatás? Ha valamit, azt aztán tudok, hallgatni.

A képére van írva, nem hasonlítanak, de tökegyformák, testvérek, vagy mi? A mester se fél, pedig én szörnyen félelmetes vagyok ezzel a két bivallyal a hátam mögött. Úgy mennek keresztül a falon, mint egy tank, azazhogy mint két tank, és ráadásul tisztelik a szellemi fölényt.

Ha megengedi, bejelentem a mesternél. Vagy legalábbis a Grande Dame-nál, mert csak rajta keresztül lehet a mesterhez bemenni. A Grande Dame nem tudom, hogy most fogadni tudja-e, lehet, hogy üzleti tárgyalása van.

Ne próbálja megzavarni, dicső látogató, a mester lelki egyensúlyát, ha nem akarja, hogy egy tucat fiatalember zuhanjon a nyakába könyörtelen jártassággal az ázsiai védekező sportokban. Mondja ki a nevét, Sir, annak a mindannyiunk által kedvelt személynek, akihez bejelentkezni méltóztatik. Készüljön fel arra, uram, ha önt valóban Tombor úrnak hívják, aminek megerősítését nemcsak a nagybecsű szájától várom, hanem az útiokmányaitól is, hogy a mester színleg különbözik korábbi önmagától.”

 

✓

 

„Ne gyere közel, ülj le ott a sarokban abba a fotelba, innen az ágyamból megnézlek. Felugorhatok a hátadra? Körbe tudnál vinni a folyosón, én meg kukorékolnék közben, ez lenne a soros kinyilatkoztatás. Ők minden hangomat rögzítik, CD-t csinálnak belőlem. Ha nem tudnád, én is egy megtestesülés vagyok; no persze onnan, honnan máshonnan? Az, persze! Ne nyögjük ki. Nem vetted észre? Én sem. Ők igen. Uzurpálnak. Ez a nő rám ül, kétszáz font, azt mondja, de énszerintem testvérek között is megvan kétszáznegyven. Alatta nem sertepertélhetsz, inkább szüneteltetem magam.

Ezt a mi nyelvünket nem értik, én innen, ha segítenél, leléphetnék. Ezek szeretnének itt tartani, mindenféle eszement alakot hoznak elém, és állítólag meggyógyulnak. Kicsit fogom a fejüket, sírnak, megnyugszanak. Rájönnek, hogy nincsenek is olyan rosszul, még nem húzták ki a cédulájukat. De hát ez fárasztó, utána még gyengébb vagyok. Szeretem a hókuszpókuszt, de megunom. Az óceáni szentség plusz óriásnő után jöjjön a pannon szentségtörés, meg a család és tiszteletre méltó unokám, Habakuk.

A Korona szállóban ugyanazt a szobát foglald le nekem, ahol a múltkor voltam. Ezek oda is utánam jönnének, ezért sem akarom felbolygatni az engem befogadni kész családok életét. Majd meglátogattok a Koronában, ha meg nem, akkor a portás gondoskodik látogatókról, az igazgatónő pedig az ellátásomról.

Csak ezt a ronda vakarcsot hárítsd el az utamból, mert nem szeretném sem testileg, sem lelkileg megbántani őket. Azt a nyavalyás CD-t otthon is megcsinálhatják. Mondd meg, hogy te is segítsz nekik. Csak eresszenek szépen el innen! Csinálj valamit ezzel az ájtatosmanóval és ezzel a bivalytehénnel, hogy csak a kendőjüket lengessék utánam a szálloda ablakából, mi meg limuzinon elhúzunk.

Megnyugtató, hogy tudván a tudhatókat, úgy viselkedünk, mint egy folyó, amely szigeteknél kettéválik, majd ismét egyesül, de vannak emlékeink szigetkerülő korunkból is, amikor keveset tudtunk egymásról, mert nem láttuk egymást naponta, és nem meséltük el, hogy mi volt aznap.”

 

✓

 

Ilyeneket mondott Dragomán egyszuszra a széles és igen masszív, gerendákból összeácsolt ágyán, amelyről erkélyének könnyű rácsozatán át lelátott a Csendes-óceánra, beleszóródhatott szinte, és azt a záróképet is elgondolhatta, hogy a helyi temetkezési vállalat kívánatra egy rendelés szerint fekete vagy aranyszínű óriáshelikopterről szétszórja az óceán felett a hamvait, miközben a helikopter hasában egy büfé van, és a hozzá közelállók, inkluzíve a törpe és a molett kisasszony összeérinthetik a pezsgőspoharaikat, de hát az érzelmes Dragománnak jobban tetszett az az elgondolás, hogy a Balatonon béreljünk egy sétahajót, ott rendezne fogadást, majd a hegytetőn folytatódna a vacsorával és műsorral egybekötött búcsúünnep, amelyhez, még nem tudom, milyen célból, struccokat és csimpánzmajmokat is rendel. Ezeken eltűnődve, a mester japán zöld teával kínált, amit egy különlegesen szellős és előzékeny Hiromi nevű japán kisasszony szolgált fel.

Feltettem, hogy a mesternek nemcsak súlyosságban, de könnyűségben is van része, hogy gyengéd bőrök szoktassák az önmagán kívülre hajózás technikájához.

Hosszan nézte Vilma nevű egyéves kislányom képeit, és azt mondta, ennek több esze van, mint neked, és hogy az a fiú fog udvarolni neki, akit ő kinéz magának. Ennek szinte maradéktalanul örültem, mert biztos vagyok benne, hogy Vilma jól választ. De hát sok a szélhámos manapság! Egy aggódó apaszív pedig mindig talál gyanakodni valót, kivált, ha a magyar férfiátlagéletkor látványos túlszárnyalására semmi biztosítékunk nincsen. Márpedig derék aggastyánná kellene válnunk ahhoz, hogy egészen kiskorú gyermekeinket a biztos pálya és családi boldogság révébe elkalauzoljuk, hiszen a családi boldogság nagykorú gyermekeink háza táján is várat magára, mert az egyik elvontan, a másik empirikusan találja alkalmatlannak házasságkötésre az ismerőseit.

Azt mondta még a barátom, hogy az unokájában kíván gyönyörködni, ahogy az ablaka előtt nyilaz, ahogy az anyjával egyre ügyesebben pingpongozik, ahogy fára mászik és kerítésen járkál, ahogy a magasból ugrik, és kötélen fölmászik akármilyen magasba.

Habakuk tornaelső az osztályban, és aki őt véletlenül seggbe találja rúgni a folyosón, annak a homlokát nem is egyszer a padlóra kell hajtani, nyakán lévén Habakuk marka. Ezeket adja tudtára a gyerek anyja Kandor városából, aki nem tudja, hogy mi van az apjával. Olga bérelt egy széles hátú szelíd kancát, kirgiz síkságról jövő alacsonyabbat, szívósabbat, hogy majd azon Dragomán körbejárja a borágat virágzó halott tűzhányók közötti síkot.

A lányával sem szeretne egy házban lakni, megmarad a Korona szállodánál, reméli, hogy tartós vendégként kap majd egy jó árat. Próbára akarja tenni a hatóságokat, tudatták vele hivatalosan, hogy a vizsgálatot befejezték, és őt, Dragománt nem találták bűnösnek Aba Kuno halálában. A tetőteraszra nyíló sarokszobában akarja végnapjait eltölteni, alant nem tücsökcirpeléssel, hanem éjszakai lépések kopogásával.

 

✓

 

Vigyem innen őt ebből a Hotel Rimbaud-ból, de ne úgy, hogy egy rohamrendőrosztag állítsa falhoz a barátait, hanem úgy, hogy kendőt lengessenek utána, hassam meg a szívüket, és ígérjek valami dögös, orr- és szívcsiklandó üzletet.

Most már csak a végrehajtás következik, de a felfüggesztett izgalomnál nem időzünk hosszasan. Megígértem, hogy az egész társaságot meghívom Kandorba, és ott filmet csinálok róluk. Semmi más dolguk nem lesz, minthogy a helybeliekkel összejöjjenek egy hajókiránduláson, amit Dragomán instrukciói szerint megrendezek. Ott lesz a kétszázfontos nő is, szép mozit csinálunk, meglesz a nagy búcsú Kandorban és Öreghegyen.

Persze, hogy kell ehhez a Korona szálló, meg Dragomán professzor kandi ábrázata a magasban, ahogy az unokájával traccsol a tetőteraszon, lebontott melltartójú, vagy arról egészen lemondó nőket szemlélve a napozóágyakon, ők azonban megengedhetik maguknak, hogy árnyékban bámészkodjanak, „barnarigók vagyunk”, mondja Habakuk Dragománnak.

Lehet, hogy az apja, a nagy szaxofonos cigány volt, vagy részben az, lehet, hogy összejöttek mindenféle népek Habakukban, aki becsenget, és azt mondja, nagyapa, látni akartalak, és akkor Dragomán megkérdezi, mit iszol, Habakuk? Friss narancslét kér neki a szobaszolgálattól. Pipára gyújt, és nézi a gyereket, az meg nem bír semmi olyasmit csinálni, ami a nagyapjának ne tetszene.

 

✓

 

Tárgyaltam a törpével és a Grande Dame-mal, de a döntés Hiromi kisasszonytól származott, pedig ő csak a teát szolgálta fel, meg valami kis babból és zölddióból készült édességet, a döntéseit pedig szemmel láthatólag azzal hozta, hogy hol jobbra, hol balra mozdította fejecskéjét olyan mosolyok kíséretében, hogy egy nyúlszájú, búskomor rablógyilkos is édes mosolyra fakadt volna válasz gyanánt. Én is mosolyogtam, de megértettem, hogy Hiromi kisasszony, aki a paraván mögött tesz-vesz, gyorsabban veszi számba az előnyöket és hátrányokat, mert elég volt említenem, hogy most jövök egy magas állású személyiség villásreggelijéről, ahol a rendőrfőnök is ott volt, továbbá elég volt felcsillantani a képzeletükben a vulkanikus csinos hegyecskét és a magyar-pannon rusztikum képi lehetőségeit a küldött, vagyis Dragomán professzor sorsában, hozzátéve, hogy a professzor egy ezeréves város főtere fölött, a szállodaerkélyről fog megnyilatkozni fényszórók diadalíve alatt egy lampionos hajókirándulás után, és már észlelhettem a megindulás jeleit Hiromi kisasszonyon és különböző súlyú barátain, az pedig, hogy a mester látni szeretné a lányát és az unokáját, olyan fájdalmas érv volt, hogy mind a Grande Dame, mind pedig Hiromi kisasszony zokogásba törtek ki, mind a ketten a maguk módján, a kétmázsás kéjnő hörgött, mint egy vulkán, a papírvékony Hiromi kisasszony édesen hüppögött.

 

✓

 

És akkor átvette a szót a törpe, a szóvivő és a propagandaminiszter, de az erős férfiak is egymásra néztek, álltak, mint négy tartóoszlop a szoba négy sarkában, középen a fotelban pizsamában megvékonyodva Dragomán.

A törpe így szólt: „Polgármester úr! Mi bízunk önben, ön nagyon szimpatikus ember, mi az ilyesmit megérezzük, többen többfelől vizsgáljuk önt, de az ön természete könnyen lelkesedő, bízvást nekirúgtat akadályoknak, és legalábbis azt hiszi, hogy ön azokat az akadályokat reggelire megeszi, sok az elképzelésében a bizonytalansági tényező. Mi lesz, ha ön nem tudja előteremteni meghívásunk anyagi fedezetét? Hogy akkor az ön vendégei lehetünk? Ez szép, ez jó, de mit szól a kedves felesége ehhez a tervhez? Mit szólnak a szépreményű gyerekek? Lehet, hogy úgy akolbólítanak ki bennünket, hogy a lábunk nem éri a földet. És még az is meglehet, hogy Dragomán professzor kedves lánya, s minden hozzátartozója úgy dönt, hogy nincs tovább szerelem, hogy az orvos eltiltja a mestert a feleségeitől, akik a testükkel melengették a didergő professzort. Ki tudja, hogy az önök világában a tejeskávészín és a sárga mennyire szívesen látott? Abban sem lehetek biztos, hogy a törpékkel szemben az önök városának közönsége tud-e nem csupán korrekt-udvarias viselkedést, hanem éppenséggel előzékenységet is tanúsítani. Mert én egy igényes törpe vagyok, nekem az kell, hogy felemeljenek a legszebb és a legmagasabb háttámlájú karosszékbe. Valószínű, hogy ön, akinek az angolsága mindenesetre jobb, mint az én magyar tudásom, amivel nem mondtam nagyon sokat, szóval lehet, hogy ott ön nem fog kellő buzgósággal társalgópartnerként rendelkezésemre állni, pedig én a vacsora utáni teámhoz igényelem a szép beszélgetést. Miért is figyelne ott rám? Nem mintha itt figyelnének. Na, akkor abbahagyom.”

Valóban abbahagyta. A törpe legyintett és egy könnyet morzsolt el a szeme alatt. „Pedig olyan jól éltünk itt!”

 

✓

 

Professzor Titanella, mondtam nagy tisztelettel, úgy tapasztalom, hogy balsejtelmek dolgában ön jól van eleresztve, amit helyeslek, mert az ember sosem lehet eléggé gyanakvó embertársaival szemben. Én például kevésbé vagyok okos, mint ön, mert a felgomolygó bizalom a látásomat gyakran elhomályosítja, a remény pedig tőrbe csal, és együgyűségemben nem egy játszmára ráfizettem. De ha elengedik a barátomat, önöknek szép nyaralásban lesz részük. Őróla előbb-utóbb mindenképpen le kellene mondaniuk, ha a hatósági kellemetlenségek esetleges kockázatát is számba vesszük. Mellesleg az a cég, amely engem hoz-visz fegyveres testőrökkel, a Mayors Escort, megfelelő személyzettel működik ahhoz, hogy Dragomán professzor elutazásának fizikai akadályait elhárítsák, nyolc napon belül gyógyuló nyomokat hátrahagyva. Ennélfogva az eddig gyűjtött jövedelemmel önöknek be kell érniük. Biztosíthatom önöket, hogy városunkban és Öreghegyen illő ellátásban fogom önöket részesíteni, ha néhány hét múlva a forgatásra megjönnek. Olyan házat bocsátok az önök rendelkezésére a hegyoldalon, Hiromi kisasszonynak, a Grande Dame-nak és önnek, professzor Titanella, hogy a balkonról csak fel kell nyúlnia ültéből a dús cseresznyeághoz és a legropogósabb sötétbordó cseresznyével dúslakodhat kedve fogytáig. Szemlélheti közben a kékből zöldre váló tó öbleit a hegycsúcsok között, és azt a kis vulkanikus füstöt a hegytetőn, tizenkét sziklahasáb között, amelyet a népnyelv kőórának is nevez.

 

✓

 

Azt kértem, hogy a polgárok vonuljanak körbe égő gyertyával mindazok emlékére, akik itt éltek. Kétezer évvel ezelőtt is volt itt egy római város, és körülötte a nyugdíjas legionáriusok szőlőskertjei. A középkori felsővárost ezer éve alapították egy bencés kolostor körül. Azt kértem, hogy a vénasszonyok nyarán nagy parádéval ünnepeljük a múltat, mert megvolt és mert még mi is megvagyunk. Maradjunk esténként ébren, bolyongjunk sátorról sátorra, térről térre; telepettyeztük a várost egy elképesztő fesztivállal.

Éreztem, hogy jönni fog valami merénylet, hogy majd a fénykatedrálisba a föld alól belerobban egy nagy sárgolyó.

A város lakói oltalmat és gyámolítást várnak, jár nekik a dicséret, a piros pont, az érdemrend, a kitüntetés, a díj, a figyelmes megkülönböztetés. Jó lenne, ha valaki utat és erélyt mutatna, hogy a jövő ne legyen bizonytalan, hogy ne reszkessen a szívük. Kell valami apaféle, nem baj, ha a papa nem tökéletes, de legyen az igen tisztelt hallgatóságnál magabiztosabb. Már amennyire kell egy helyi közapa, akivel az utcán is lehet találkozni.

Elfordítom a munkaszékemet, szembenézek a kamerával, általa belépek a polgárok szobájába, így nem dobálhatnak meg tojással vagy paradicsommal.

Tíz évvel ezelőtt városunkban még a múlt volt a jelen mentsége. Most ez nincs, városunk lakói lépést akarnak tartani bárkivel. Mindent meg lehet kapni, és mindent meg akarnak kapni. Ami máshol van, az ide is eljut, a város nyitva van és duzzad. A hajléktalanok menhelyén nincs elég férőhely, úszómedencés villák épülnek, a kurvanegyed megint kurvanegyed.

Megyek külföldre, dicsérni városunkat, hogy jöjjön a pénz bele, hírét keltem, felvágok vele, ez a kis Európa nem tud kitágulni, hacsak nem Kandor irányában. Megkerülhetetlenek vagyunk, mindenféle ezoterikus számítás szerint Európa köldökén. Ülünk, mint a bálban egy szépasszony, aki tudja, hogy föl lesz kérve.

 

✓

 

El tudom képzelni a durcás hátatfordítást is. Jöhet egy másik vezetés, amely a kandori provincializmusnak nagyobb méltóságot próbál adni. Kandori zeneszerzőket játszana egyfolytában a helyi rádió, és a sajtó azt sejtetné, hogy a társulás nem egyéb, mint a mi rászedésünk, olyasvalami, ami csak a másik félnek jó. Az idegenek, még ha a mi nyelvünket beszélik is, hordják el magukat! De előbb el kell számoltatni őket, addig nem tehetik ki a lábukat a városból, amíg a jogtalan hasznot vissza nem fizetik a tősgyökeresek közösségének egy bizonyos bankszámlára.

 

✓

 

Nehezebb úgy gyűlölködni, ha az ember ismeri a házak történetét, és tudja, hogy kik laktak itt. Mindenkinek joga van arra, hogy megörökíttessék. Ez a pillanatnyi halhatatlanság, hogy fölemlegetjük nevetgélve a nagymama testvérbátyját, ez a mi transzcendens adónk egymás számára. Valamirevaló polgár respektálja azt a kést és azt a poharat, amelyet az apja kézbe vett.

A polgármester mondhat mindent, ami az eszébe jut, négy újabb évre megválasztották azokkal az eszméivel egyetemben, amelyek még csak ezután fognak megszületni, tehát bizalmat szavaztak a rögtönzéseinek is.

Ebben a teremben mindig valami morális baleset akadályozta meg a legjobb elhatározásokat, valami aljasság betört. Egy képviselő jelzi, hogy fenyegetések jönnek, a rendőrfőnök, Barnag úr is arról tudósít, hogy bizonyos veszély várható.

Az emelvényről Tombor néhány szót mond, de közben az eszében jár, hogy ma reggel egy női fejet dobtak be a kertjébe, és már elkezdődött a nyomozás. Barnag jelenti a bombariadókat, hamis telefonok akarják megzavarni az ünnepségeket. A rosszindulat költői megszólaltak, jogukban áll gyakorolni az emberutálatot. Különböző pártszóvivők szónokolnak, gyorsan, pergőn, a polgármester alig észrevehetően megrendezte, legyen csípős, de ne terjengős. Legyen nagy tűzijáték, búcsú és várjátékok, váltják egymást az ötletesség és az ügyefogyottság jelenetei; a termekben és a szabadtéri színpadokon ki milyen hülyeséget képzel el; szeptemberi fesztivál, kandori millennium, megy az öndicséret rogyásig; mindenki részt vesz a turisztikai önkiárusításban, szerencsétlen, erőlködő kacérsággal próbáljuk önmagunkat, mindenünket eladhatóvá tenni.

 

✓

 

Olyan vidéken élek, amely folytonosan próbálja, de mind ez idáig nem tudta eldönteni magáról, hogy kicsoda-micsoda. Az életrajzok szaggatottságát puha köpönyegforgatás enyhíti. A gyengébbeket a szesz, a betegség, a szűkölködés és a félelem tönkretette. Olyan is akadt városunkban, aki a kollégáit rágalmazta és/vagy besúgta, de az ilyeneknek a művészek között nem nagyobb a száma, mint a szaralakoké bármely szakmában.

A helyi kultúra dúsan, nedvesen becsomagolt, nem volt érdemleges rálátásom, ahogy a magzat sem bír rálátni az anyaméhre. Távoli városokban agyam gyönyörével élveztem az otthonom messzeségét.

De bárhol, bármelyik földrészen tartottam előadást, utána odajött kezet szorítani egy ismeretlen honfitárs. Még ha tücsköt-békát mondunk is egymásra, cinkosok vagyunk, és egyben-másban összetartóak, mint az egykori osztálytársak.

Minden nép jól teszi, ha állítja magát, ha akarja a saját fennmaradását, és elkerüli a teljes beolvadást. Minden nép védi azt, amije van, legalább a nyelvét, az utcaneveit és a sírköveit.

A megmaradás szenvedélye akkor bölcs, ha folytatható és fenntartható, ha kisebb ellenállást leküzdve szétáradóbb létet eredményez. Munkatársaim igyekeznek rávenni a tárgyalópartnereiket arra, hogy azok a saját érdeküket lássák abban, amit mi szeretnénk, ami szerintünk a városunknak kívánatos. Nincsenek kényszerítő eszközeink, szövegünk van, és vacsoráink vannak, rokonszenvtőkét halmozunk.

 

✓

 

Tombor 1960-ban, huszonhét évesen nyögött a házasság dilemmáitól, nem akarta megbántani a feleségeit, de másokat sem kívánt elutasítani, akikkel kölcsönösen megtetszettek egymásnak.

Hegyoldalon, behavazott kunyhóban fölhevült órákban volt része, és akkoriban minden hajlat, duzzanat, feszes és puha sík Tombornak sokat mondott, szerette a textúrát, az anyagot, a hús engedékenységét és ellenállását.

Álltak a hegyoldalon, nézték a várost és a tavat, Magda rúzsozkodott. Fogták egymás kezét az autóbuszban. Mind a ketten mentek az óvodába, együtt kapták ki a gyerekeiket, vetkőztetés, öltöztetés, közben a szülők is váltanak egymással szavakat.

Mindig ez lett a beszélgetésből, most különösen. Tombornak az volt a baja, hogy akivel beszélgetnie tetszett neki, ahhoz hozzá szeretett volna nyúlni. Többekkel szeretett beszélgetni, tehát számos út lejtett a vízszintes testhelyzet felé.

Persze az is lehet, hogy becsenget, virágot visz, kezet csókol a mamának, és azután bemennek Magda szobájába; a férj nincs otthon, csak a mama, aki ugyan nagyothall, néha azonban, ha felébred a kíváncsisága, a legapróbb neszt is észleli.

Tombor leül egy székre, rá lovaglóülésben Magda, nincsen rajta bugyi, a vendégnek jóformán semmit sem kell tennie. A hangtalansághoz fegyelem kell: Tombor a kérdésre, hogy kér-e egy teát, udvariasan feleli, hogy köszöni szépen, majd később kérni fog egy teát, és Magda, hogy a csend ne legyen feltűnő, a könnyűbeton héjszerkezetek előnyeiről beszél.

Munkahelyükre is egy busszal mentek. Antal felesége és Magda férje csodálkozott, hogy milyen sietséggel viszik a gyereket az óvodába. Új óvoda volt, típusterv szerint épült, ésszerű, de nem eléggé. Antal utánajárt, hogyan lehetne a típustervet rugalmasabbá tenni.

Antal rendezőasszisztens, Magda építész a szomszédos tervezőintézetben. Antal rövidfilmjeire egy darabig senki sem figyelt, csak a szakma, munkáit a minisztériumi kiküldött vitatta ugyan, de érdekesnek találta, a párttitkár feljelentette ugyan, de ez nem számított, mert a párttitkárt is feljelentették, sőt le is tartóztatták maoista baloldali összeesküvésben való részvétel miatt.

A párttitkár éjjeliszekrényében számos levél volt, amelyet Mao elnöknek írt, és amelyekben az elvtelen, deheroizáló pragmatizmust panaszolta, valamint a polgári relativizmust, amelyek már szemérmetlenül elharapódznak, de ezeket a leveleket nem küldte el.

Két fiatal segédmunkást azonban sikerült a saját pártjába beszerveznie, hogy az acélöntödében másokat is beszervezzenek, és ilyen módon a leveleiben, amelyeket ugyan nem küld el, beszámolhasson Mao elnöknek a munkásosztály forradalmi készülődéséről.

Mivelhogy Antal egyedül ült a szobájában, mindenfélét mondhatott a telefonba, Magda azonban csak derűsen turbékolhatott, a hét rajzasztal egyikénél ült a nagy műteremben.

Az óvodából ismerték egymást, Tombor Magda mellé ült a légoltalmi előadáson. A filmgyár és a tervezőintézet szocialista szerződést kötöttek mindenféle együttműködésre. Egy teremben hallgatták például a polgári légvédelmi előadást. A tervezőintézetből való tanár a legsürgősebb feladatokat ismertette atomtámadás esetén. Fehér, nedves sóval behintett lepedővel a fejünkön bújjunk az asztal alá, és semmiképpen se nézzünk ki az ablakon.

Tombor Antal az ilyesmi ellen szundikálással védekezett. Ezúttal azonban a szomszédnője vállára hajtotta a fejét, és ahelyett, hogy ezzel beérte volna, még hortyogott is. Saját lármájától felriadt, bocsánatot kért, hallgatta az előadót, gondolkozott, majd félhangosan megkérdezte: „Ki ez a barom?” Magda elmosolyodott: „A férjem.”

A férj egyáltalán nem volt barom, csak sok mindent elvégzett, jóváteendő, hogy a párttagság elől kitért. Kegyeleti feladatokat is vállalt, ha az építésügyből említésre és közgyászra méltó dolgozó halt meg, Magda férje, Béla szép sírbeszédet mondott tételesen felsorolva a megboldogult érdemeit. A gyászolók összesúgtak. Ismerte ez? De hiszen nem is lakik itt. Honnan tudja mindezt? Tudnak ezek mindent. Ezek, akikre sofőr vár és minisztériumi kocsi.

Bélát szívesen látták szocialista névadóünnepségeken is, de még a lakodalmas vőfély szerepére is ráállt. Kedvesen, formásan dalolt, szavalt, mókázott, bajuszkáját simogatva, hosszú haját a meghajlásnál előreejtve.

Mindezekért a korszerűsített szertartásokért illő tiszteletdíj is járt, mert ez kellett a leginkább, a forma, hogy születni és meghalni érdemes legyen, hogy megadjuk a módját szocialista tartalommal és nemzeti formával az ilyen emberi dolgoknak.

Bélának hibátlan raglánszabású felöltője volt és széles karimájú esernyője. Amikor beléptek Magdával a Korona cukrászdába, Béla nem restellte, hogy kezet csókoljon a jelenlévő hölgyeknek.

Halványzöld mohair pulóverében, dús karcsúságával, a körömcipőben úgy imbolyogva, mint egy elnöki limuzin, Magda bevételezte az összes férfi megkülönböztetett figyelmét, és végigtekintve a jóvágású Bélán, duzzadt ajkát csókra vagy elismerő füttyre csücsörítette, ami a kopaszodó Bélának jólesett, mert nem érezhette magát teljes biztonságban Magda mellett.

Azt azonban talán már nem vette észre, hogy Magda elpirult, amikor Tombor belépett a Koronába. Nem történt semmi, a rendező szívélyesen biccentett, és leült a terem hátterében a törzsasztalához, ahol már ültek vagy hárman. „Mi van, urak? Dögrovás?”

Béla és Magda minőségi csere által kellemes, háromszobás lakáshoz jutottak. A tulajdonos 1956-ban Nyugatra távozott, átmeneti megoldások után Béláék kapták meg a Tanácstól. Béla nem volt rossz mérnök, de örült, ha szerepelhetett. Otthon felállt a konyhai hokedlire és Magdának előadta a Kacagj, Bajazzót.

Tudott bárkit utánozni, sokat lehetett nevetni, ha eljátszotta valamelyik munkatársat. Tombort is utánozta, Antal nem tudott olyan fintorgó pofát vágni, hogy a vele szemben álló Béla ne lett volna a hű tükre. „Mitmachen! Nevetségessé tenni, halálosan nevetségessé! Te meg reformálni akarod? Eszeden vagy?”

A sokoldalú szorgalom, a sokszor megtapsolt fellépés, a publikum sírása, kacaja és szipogása egy Skoda autót meg egy ingyentelket eredményezett a tóparton, ahova Béla nem volt rest egy kis házat felépíteni. Kiszállásokon megismerkedett a vidéki tekintélyekkel, és nem hárította el, ha a vendégházban marasztalták. Sok szarvaspörkölt és vörösbor után belehallgathatott a belső kör egymást ugrató beszélgetésébe, és ettől a kiváltságtól Béla szemmel láthatóan magabiztosabb lett.

 

✓

 

Ilyenkor Magda egyedül volt a lakásban, Tombor felsurrant hozzá. Magda az ágyon hasalt, Antal pedig őrajta hasalt. De ez nem zavarta Magdát abban, hogy közben Bélával oldottan és mulatságosan telefonozzon. Elmondta, hogy tegnap moziban volt, mesélt a rántott borjúlábról és utána a bulgár filmvígjátékról, amely valóban fokozhatatlan volt. Mutatta a meztelen Tombornak, honnan vegye ki az italt. Csak azt nem mondta el Magda a férjének, hogy kivel volt az este, és hogy most ki van itt.

„Te vagy az én gyógymasszőröm”, mondta Magda, miután letette a telefont. „Mindent meg kell tenni azért a szegény testért. Egyszer legalább hinnie kell, hogy minden őérte van.” Legurultak a fehér medvebőrre, ezt is Béla hozta Karéliából. A szülés finom fehér vonalakat hagyott Magda télen is barna hasán.

 

✓

 

Barbara egyszer azt mondta, hogy: „Szedd a holmid és takarodj!” Tombor lement a parkba és végigfeküdt egy padon. Ma éjjel a csillagok alatt. Valaki cigarettát kért tőle, két rendőr közeledett, az embernek nincs nyugovása.

Bement a Casanovába, ahol rendszerint megtalálta Dezsőt, a sportújságírót, Dezső bennfentes volt a Casanovában. Az ott a finn követ fia, mondta, aki ha berúg, minden poharat, miután kiürült, a magasba emel és elejt. Az meg egy amerikai búzatermelő farmer, sok ezer hektárja van, itteni búzanemesítő tudósokkal tárgyal, már harmadik éjjel itt táncol a Casanovában a bárlányokkal. Azt mondja, tudja, hogy mindent továbbadnak róla, de nem érdekli. Jonathan apó özvegyember. Senkitől sem félt életében, csak az édes párjától, Priscillától. De ő már az égből néz itthagyott férjére, és azt mondja: Döngesd a parkettát, Jonathan.

Szakítottak. Barbara a tóparton haladt kigombolt télikabátban. Tombor attól tartott, hogy bemegy a jégre, a mélye felé sétál, és egyszer csak beroppan alatta. Egy barátnője úgy halt meg, hogy télikabátban besétált a tóba, amely még nem fagyott be, de jéghideg volt. Addig ment, amíg meg nem halt.

Az anyósa is azt mondta, hogy belefojtja magát a tóba. Valami összeütközés hozta ki belőle ezt a mondatot. Nem akarta, hogy Barbara és Antal elmenjenek hazulról, és ráhagyják a gyereket. Nem azért, mert nem szerette az unokát, hanem mert azt remélte, hogy vele maradnak. Nem, nem a születésnapján, de a férje halálának az évfordulóján. Annak a valószínűsíthető napnak a sokadik évfordulóján, amelyen a tömegsírba belelőtték. De Barbara megfeledkezett erről a napról, és el akart menni Antallal abba a házimulatságba, ahol feltételezte, hogy szembekerül Magdával.

Csak azt nem értette Antal, hogy miért mos hajat az anyósa, mielőtt a tóba fojtaná magát. Barbara megkérte Antalt, hogy kísérje el a mamát, sompolyogjon észrevétlen utána. Az anyósa valóban elindult a tó felé, de a tóparton betért a Nárcisz cukrászdába.

Antal egy utcai fülkéből felhívta Magdát, az asszony azt mondta, hogy téves kapcsolás. Eszerint Béla váratlanul betoppant. Sohasem lehetünk kellően elővigyázatosak.

 

✓

 

Az idő szebb, mint az előrejelzés. Tele vannak a lapok borús jóslatokkal, megvető ítéletekkel, csalódással. Megy az ijesztegetés, a televíziós filmekben elszaporodtak a rémpofák, a horrort a gyerekek úgy fogyasztják, mint a sült krumplit.

Jövendölik, hogy jönnek az őrületek, elvadulások, polgárháborúk, járványok, katasztrófák. Aki nagyobbat mond, arra többen odafigyelnek. Versenyben riasztják a hallgatóikat a nagyotmondók. Ezt tették a próféták is, folyton a város pusztulását hirdették, ami aztán néha csakugyan bekövetkezett. Az egyéni, majd az emberiségnyi halál képzete, a föld elpusztulásának az esélye mindinkább bekerült a közbeszédbe.

Hogy jöttünk, és előbb-utóbb mindannyiunknak mennünk kell, nem különösebben megdöbbentő hír.

Persze vannak, akik segíteni is akarnak a balsorsnak, és megmérgezik a vízivókat, a metróutasokat, a fagylaltnyalogatókat valamilyen elképzelés indíttatására. Vannak a városban néhányan, akik szeretnének a többiek feneke alá pokolgépet tenni. Legyőzni az ellenjátékost, megsemmisíteni a rosszat, erre is vannak elegen.

Kell a rossz, mert anélkül nem létezhet a jó. A rosszra szükségünk van, ahhoz mérjük magunkat. A rosszat kinevezzük, megkeressük, ahhoz képest vagyunk jók. Megmagyarázzuk egy képzelt hallgatónak, hogy miért van nekünk, és csakis nekünk igazunk. Az ember talál végső érvet arra, hogy ha felmentést ne is, de kegyelmet okvetlenül adjon önmagának. A hozzánk közelállók vállára állva emeljük fel a fejünket az üdvösségbe.

Védekezhetünk a bűn ellen, kidobjuk az ajtón, bejön az ablakon. Elfojtjuk a lélek egyik művelt térségén, de feltör a talajból váratlanul egy kevésbé művelt térségen. A nagy megszabadulásokat követik a nagy csalódások, mert nagy rossztól szabadulva új nagy rosszal találkozunk.

Az ember a másik ember fölött akarja bebizonyítani a hatalmát. A legjátékosabb bizonyítás az, amit a macska művel az elejtett egérrel, madárral: futni, vergődni hagyja, megint rácsap, meghosszabbítja a kínlódását, kínzással ízesíti a pecsenyét, és visszatartja a kegyelemdöfést, mert élvezetét leli a másik rettegésében, megalázkodásában. A győztes annál vidámabb, minél kétségbeesettebb a vesztes.

 

✓

 

Az asztalra csaptam: nincs előadás, nincsen vitaest, nincsen köszöntő, és nincsen vízió! Botorkáljatok, ahogy bírtok! Aztán elgyengülök, mégiscsak mondani kellene valamit egy közönségnek, amely biztató üzenetet vár, hiszen külön-külön mind isteni kreatúra, a legutálatosabb is, de általában nem utálatosak, legföljebb terhesek, és olyan esendően hiúk, hogy jár nekik a díj, a megkülönböztetés, mert hajlamosak elfelejteni, hogy egyáltalán léteznek.

Az iskolában irigyelik azt a gyereket, akinek erős apja van.

Felnőtt életem java részében családapa voltam, emeletes ágyakkal a gyerekszobában, nagy kacagásokkal és hemzsegésekkel magam körül.

A fennálló elviselésének a tudománya foglalkoztat. Annak a kapunak a közelében maradok, ahol le akartak lőni.

Voltak hiánytalan állapotok, amikor átfutottak rajtam a világ képei a maguk elágazásos logikájával.

Ezen a sarkon feküdt egy halott fiatalember ezerkilencszáz-ötvenhat november ötödikén csomagolópapírral letakarva, mellette gyertyaláng ingadozott konzervdobozban.

Ennek a háznak a helyén levő üres telken, amelyen valaha állt egy ugyanekkora századfordulós bérház, csak tövig bombázták, szóval azon a telken elástam a géppisztolyomat.

Berohan és kirohan egy hazulról száműzött hajléktalan kutya, csapzottabb, soványabb, mint az utcabeli kutyák; megdöbbenve, szánalommal nézik, aztán kiugatják az utcából.

Halott nő fekszik az ágyon a mellén összekulcsolt kézzel.

Míg az apa és a két fia odalenn a nappaliban a televíziót nézte, addig az asszony a padláson hurok által megfulladt, nem hallották a hörgését. Végül a nagyfia felállt, és szó nélkül fölment a padlásra. Várták, órák óta várták az asszonyt, az anyjukat, de nem telefonáltak utána, és a táskáját a karosszékben nem vették észre, vagy legalábbis nem tette szóvá senki.

 

✓

 

A térképrajzoló lány kicsit sikkant, aztán a nyakamba ugrik, szép volt, az évtizedek során megszürkült, iszik, dohányzik, nagy kézmozdulatokkal beszél, azt hiszem, egy kicsit tódít is, szívesen elhiszem, amit mond. Szerinte háromszor annyit vigyorogtam, mint a többiek.

Két férfi kártyázik, két másik sörözik, unott kibic a kártyázók mellett. „Nem igaz! Nincs igazság a földön!” Így kiált föl az a kártyás, akinek rossz lap jutott.

Környezetváltozásra hova is mennék, mint a sarki kocsmába? Rózsaszín-fehér, és kék-fehér viaszosvászon terítőket emelget és csapkod a szél az olajfestékkel bemázolt, csővázas, kecskelábas bádogasztalokon. Fölöttünk a kerítés mentén hatalmas gesztenyefák susognak. A kertvendéglő talaja vörös salak, fehér lámpaburák hajlonganak, sárguló gesztenyefalevelek szánkáznak a könnyű szélben, szeptemberi hűvösség terjeng. A termés már lehullott, markomban szorongatom a fényes, hamvas vadgesztenyét. Zsebemben simogatom, hazaviszem, megszárad, elfakul, kidobom.

A belső helyiségben sötét van, vöröses fénycső világítja be a kis rekeszt az asztal körül, már a fény is titkot sejtet. Ilyen helyen csókolózni szoktak olyanok, akik nem akarják, hogy lássák őket.

A férfi orra megtelik a nő súlyos, akaratos parfümillatával, ez a szag nem szégyelli magát, van itt comb és kebel bőségben, búgást, konyakhörpölgetést és romlott nevetgélést hallani.

A Feltámadás téren készül a szabadtéri színpad, az utolsó simítások, hangpróba, világításpróba, már lengenek a szélben a lampionok és a sárkányok.

Akinek ez az állomáshelye, az itt végzi a megfigyeléseit.

 

✓

 

Ősz elején az ember mit is tehetne, sorban felhívja a barátait. Csak megtartjuk egymást szélfúvásban is.

Az úszómedence sarkában zuhatag omlik, masszíroz, paskol. Itt áll az örök karmesterné, már májusban le van barnulva, ismeretségek, kalandok, mióta már?

Az öreg filozófus meséli a másik öregnek, hogy mit olvasott, közben a kabinos a frottírköpenyen át dörzsöli, nyomkodja a vállát.

A medencében úszó férfiak felnéznek egy fiatal nő után, aki most kiszáll a medencéből és törülközik.

Nem tartozom elszámolással sem Mózesnek, sem Jézusnak, sem Buddhának, sem Mohamednek, senki emberfiának. Elszámolással tartozom bárkinek, aki éppen mellettem van. Kívánatos, hogy napom nagy részében ne legyen senki sem mellettem.

A meghatározó valóság a most, nem a múlt és nem a terv, hanem a pengeéles most, amikor a kérdés még nem dőlt el, és amikor eldől.

Hogy leszedhetnek az emberről mindent, hogy anyaszült meztelen kellhet átlépnie a fegyintézet ruházatába, annyit jelent, hogy nincs másunk, csak a biográfiánk, és hogy a haláraítélt most állapotában vagyunk egyfolytában.

 

✓

 

Nincsenek rohanatok, elzúgások, odalett a vad hevesség, már inkább elmélkedésre hajlom, mint fogdosásra, respektábilis családapa lettem a hozzá tartozó szklerózissal, egyenletesen sorolok intelligens, polgári közhelyeket. Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt, gyagyabácsi meg van elégedve.

Önök kezdenek megismerkedni Kandor polgármesterével, és bepillantást nyerhettek agóniájának kezdeti stációiba, de, remélem, hátrahúzódnak a szemem fölakadásától.

A világ az, ami engem túlél. Az én: folytonos bizalom, hogy megúszhatjuk. A valóság pedig a halál, arra mered az ember, amikor kinyitja a szemét.

Van már némi rálátásom a dolgokra, még kevésbé félek az emberektől, mint régebben. Legfeljebb lelőnek vagy felrobbantanak, de ezek a véletlen incidensek komolytalanabbak annál, ami jön magától is.

Már csak az maradt meg igazi ellenfélnek: a tény, hogy el kell múlnom innen.

Kerülgetem a zsúfolt szilvaágak alatt a vakondtúrásokat, a szemem belekapaszkodik a lassan elhúzó felhők szegélyébe, de nem tudja megállítani őket, jönnek-mennek, néha záport ejtenek, aztán forrón tűz közöttük a nap.

Nedves a föld, elvirágzott a pitypang, a gyerekek festéket készítenek a virágokból, átkukkantok a jószagú csalánerdőre, a Csonkatoronyra és benne a szénára meg a denevér árnyékára.

Megsimogatom a borostyánt, ahogy elhaladok mellette, hála istennek nincsen semmi dolgom, csak a nyújtózkodás.

Gyerekkórust hallgatok egy templomban, aztán átmegyek a piacon, és tüzet adok egy ismeretlennek, aki megkérdezi, hogy érdekelnek-e arany ékszerek kéz alatt.

 

✓

 

A feleségem elment sétálni a kicsivel, aztán, ha jön a dada, tornászni megy és könyvtárba. Akkor a legjobb neki, ha könyvtárba mehet. Átmegy rajtunk a sok szöveg és újra szöveggé változik.

Olvasom, hogy Rilke naptárfüzetében ezerkétszáz női név volt följegyezve, olvasom levelét a magányról, mit csinálhatott azokkal a nőkkel?

Férfias, túlságosan férfias, mondta egyszer a könyvtárból jövet Melinda, rám értette, a korlátoltságomra. Összecsiszolódtunk, húsz éve ismerkedünk, kezdünk egy húron pendülni. Hallgat, sejtem, hogy mire gondol.

Elvisz kocsin a város túlsó végébe fizikoterápiára. A térdemet sugározzák be ultrahanggal, ami meglazítja a szöveteket és csontig hatol, hogy enyhüljön a sántaságom.

A hátulról előrenyomuló vöröses fényben az egyik nyárfa elkezd villogni, mintha üveggel volna leöntve.

Melinda meglátogatja az anyját, aki eltörte a lábát, és most kórházban van, azután ajándékokat vásárol, születésnapok közelednek, itt lesz vacsorára az egész család, mindenkinek valami személyes, találó ajándék megvétele nem kis időbe kerül.

Kell a pénz, csak írjam az előadásaimat, még teszek egy kis világkörüli utat a sólyomfejű botra támaszkodva. A nyugdíj mérsékelt, a kertsarokban egy időre megtermelem a ház költségeit. Ha több pénzt kerestem volna, azt is elpengettük volna. Amúgy, itt a kőviskóban a törekvő helyére a macska lépett, hever a napon, tögyög, szöszmötöl, és sejti, hogy majd kap valamit enni.

Melinda, ha itthon van, ha letette Vilmát ebéd utáni alvásra, megbecsüli azt a kis időrést, amelyben most talán senki sem akar tőle semmit sem, maga mellé vesz egy kemény fedelű füzetet, a naplóját, néhány folyóiratot, rendezi a tennivalókat, elfáradt, egyedülmaradást igényel, most senki se adjon hangokat, elnyugodva és kinyújtózva most hadd legyen magánakvaló, meghall minden neszt a gyerekszobából, ha esetleg őt is elnyomná az álom, éber eszmélettel fog aludni, hátha felsír valaki egy rémálomtól.

 

✓

 

Most akkor felállunk, sikerül, elhúzom magam ebből a kertsarokból, amit meguntam, a sarki kocsmáig. Megpihenek egy percre két fekete fiú mellett Szent Flórián talapzatán.

Guggoló turisták fényképezik a felsővárosi gótikus templomot, megszólal a harangja, könyörgés a halottért, legyen közbenjárónk a magasságosnál, rövidítsd meg, urunk, a tisztulása útját, hogy a bűneitől megszabaduljon.

Itt vannak kiterítve körülöttem a bűneim, mulasztások, elfordulások, feledékenységek, megcsalások, árulások, tetszelgések, ostoba szavak, szellemi és szerelmi lopások, számon tartva itt terül el minden hibásan eltöltött órám. Fogyasztottunk, fizetünk, főúr!

Itt sétáltunk valaha a hóesésben Melindával kézenfogva, este volt, kavarta a szél a havat, átderengtek a vastag pelyheken a sárga gázlámpások. Melinda nagyon szerette a fogtörő mandulás kiflit, és erkölcsi lekicsinyléssel nyilatkozott a vajkrémes süteményekről. Engem meglehetősen unalmas bunkónak nevezett az én eklektikus, középutas józanságaimért.

Átlógtam ide a Tangóba hazulról, rámvastagodott a szoba.

Egy interjút olvastam egy fiatal tehetséggel. Ez a fiú még szép, még romlatlan, még nem szállta meg az agyát a szakma, mint az agylágyulás, még nem adta el a lelkét az ördögnek. De megteszi, mindenki megteszi, akinek a műve minden másnál fontosabb, paktál a sógorral. Aki meg ezt nem teszi, az nem sokat tud.

A rossz felszabadít a boldogságra, mondta egyszer egy lány az autóbuszon. Rábeszélt, hogy lépjek le egy interjú elől, mert a sajtónak nyilatkozni, fényképeztetni magunkat, az eltévelyedés csapdája, megindítja az ember hiúságát, ergo cimborálás a gonosszal. A büntetés nem a jövőben vár rád, mondta ez a lány, hanem benned van, te vagy a magad büntetés-végrehajtója. Az volt a jutalmad és az volt a büntetésed is, amit végigcsináltál.

 

✓

 

Fel-alá kóválygok a kertben, meglátogatom a nyírfákat, és bekúszom a fűzfasátor alá. A kertből két templomtornyot is látok, meg a hegy zömök medvehátát és koporsófödél alakú tetejét.

Amikor belül csend van, járjunk egyet. Mi az, ami a véletlen bolyongás során ismétlődik? Egy gombát nézek déli fél tizenkettőkor, igaz, egy nagyon furcsán testszínű gombát. Aranyfénybe mártóznak az üres hinták. Még visz a lábam, elviselhetően fáj csak.

Mindig más munkával szolgálhatjuk a szentet. Vigyázzunk, hogy soha ki ne irtsanak bennünket egészen.

Köszöntöm az öreg zsidó szőnyegkereskedőt, akinek boltját, mindenét elvették, de itt-ott csöndes kis üzletek köttettek, és minden reggel ott imádkozott az ortodox templomban. Odajöttek az ortodoxok más földrészekről, ebédre hívták, megállapodtak, nem csapták be egymást.

Otthon várta a fiatal, beteg feleség, a második, mert az első Auschwitzben nekiment a villanydrótnak, elege volt az életből. Csak a lányai maradtak meg, nagylányok már, bölcsészdoktorok. Hozzájuk képest mit tud egy szőnyegkereskedő és -javító? Habár a szőnyeg tanulmányozása olyan, mint az emberi léleké.

Elvett egy fiatal nőt, halk és törékeny asszonyt, aki egy év múlva gyermeket szült, és megtudta, hogy sclerosis multiplexe van. Amikor az öreg már nyolcvanéves, akkor is a karján viszi ki a feleségét a fürdőszobába. Mindent odakészít elé, tálcát tesz az ölébe, nagyon vékonyra szeli a kenyeret. Csak egy bizonyos füstölt libamellről biztos, hogy vallási szempontból kifogástalan, abból metsz vékony szeletkéket.

Imádkozik magában, az asszony fejére téve a kezét. Ülnek az ágyon, feleség és férj, egymás vállára hajtják a fejüket, sokáig ülnek így mozdulatlanul.

 

✓

 

Melinda apja, egykori tanárom, Kadron Jeremiás életének kilencvenkilencedik évében, századik születésnapjához közeledve, hosszú vándorútról hazatért szülővárosába, Kandorba, saját házába a Leander utcában, amelybe egyenesen a szülészeti klinikáról jövet kéthetes korában beköltözött, és amely azóta is állandó lakóhelye maradt, eltekintve rövidebb-hosszabb világkörüli utazásoktól.

Amikor kevés holmiját kicsomagolta a szobájában, és iszonyodva betekintett a görgőn járó fiókok némileg rendezett belsőségeibe, gyorsan visszatolta őket, és kiment az oszlopos verandára. Végigsimította a tekintetével a hegyoldalt, a várost, a tó szélborzolta zöldjét, és letelepedett a régi nádfonatú karosszékében.

Fényszekeret látott az égből a kertbe lebocsátkozni a diófa és a meggyfa között: őrá várt, hogy ha meggondolta magát, elkocsikázhasson innen, de a verandáról Jeremiás hessentőleg intett, és a kocsi üresen eltűnt.

Hosszabb-rövidebb megszakításoktól eltekintve különböző múló nők felügyelete alatt élt ebben a házban, nem rosszul. Előbb az anyja, aztán a feleségei uralkodtak fölötte, amennyire képesek voltak erre, utoljára a lánya; alighanem ez az utolsó felügyelet volt a legnyugalmasabb, mégis elhajtotta innen egy érzés, hogy utoljára még egyszer körbe kell járnia a világot, de ha talál egy jó helyet, akkor megállapodhat. Jeremiásnak nem volt kedve itthon meghalni, nem akarta a lányát elszomorítani, szokja meg a távollétét, legyen csak egy hír a papa vége, a temetés gyakorlatias részleteit majd elrendezik mások valahol.

Kényszerítő erővel űzte el Jeremiást Kandor városából egy hír, amelyet valahonnan felfogni vélt, hogy megint közeledik a kocsis angyal, akinek a szekerébe csak be kell lépnie a teraszlépcsőről, hogy a fényszekér megmozduljon alatta és elzúgjon vele oda, ahonnan Jeremiás már nem térhet vissza Kandor városába. Ha jön, hát jöjjön, ellenben Jeremiás elfüstöl innen, a randevú nem volt megbeszélve.

Ismerve a földit, az égi adminisztráció sem lehet különb, ha egyszer nem találták otthon, megfeledkeznek róla, kimarad a nyilvántartásból. Elment és várta itt, várta ott a halált, de nem jött.

 

✓

 

A hely, ahol Jeremiás hosszasabban megállapodott, Szafed volt, a szent és eszelős bölcsek városa, ahol délutánonként órákon át ült a nagy megvilágosult Ariel rabbi székében, aki viszont a nagy megvilágosult Luria helyét foglalta el, Jeremiásnak pedig a nagyapja volt. Az ablakon át délután háromkor olyan erős fényköteg áradt be az imaházba, hogy szinte odaszögezte a szék támlájához Jeremiás fejét, éppen a golyóütötte lyukhoz, hogy el sem bírta volna tépni onnan a tarkóját. Mintha átnyársalná a szemén át az a fénysugár, és érezte az ágyékában azt a fölforrósodást, amit a termékenység áldásáért imádkozó nőknek is érezniük kell abban a székben ülve, és az a fény, meg a bizsergés, amely alulról fölfelé hatol a testben hosszú perceken át, megújította Jeremiást. Köszönte az Atyának, hogy még egyszer idekuporodhatott a csodatevő székbe, és mondta kora reggelenként az ősi imát, tudta fejből, nem kellett olvasnia.

 

✓

 

Felmagasztallak, Istenem, áldom a nevedet, nagyságod kikutathatatlan, nemzedék nemzedéknek beszél rettenetességed hatalmáról. Örökkévaló, hosszan tűrő és nagy kegyelmű, benned reménykedem. Te pedig hallgasd meg az imádságomat. Hajtsd felém a füledet. Örvendek a te beszédeden, mint aki bő zsákmányt talál.

Nézd, a lábam egyenesen áll. Támasza az Örökkévaló minden roskadozónak, és fölegyenesíti mind a görnyedezőket. Hatalmas vagy te, Uram, foglyok szabadítója, fúvatod a szelet, hullatod az esőt, az élőket kegyelemmel táplálod, és fenntartod hűségét a földben alvóknak. Fújj a nagy sófárba a mi megszabadulásunkra, emelj zászlót, hogy összegyűjtsd száműzöttjeinket a föld négy széléről. Kegyelemmel és irgalommal Te uralkodjál rajtunk egyedül.

Te ajándékozod az embernek a megismerést, és tanítod az embert értelemre, tőled kapunk eszmét és megfigyelést. Dicsértessél, Örökkévaló, a megértés ajándékozója.

Bocsáss meg nekünk, ha vétkeztünk, mértékkel büntess, ha gonoszat cselekedtünk, tekints a mi nyomorúságunkra, és szabadíts meg mihamarább, mert erős megváltó vagy te. De a rágalmazók és a gonosztevők, mint a pillanat, úgy tűnjenek el.

Az igazságosokra, a jámborokra, az írástudók maradékára és az igazhitű idegenekre terjeszd ki a könyörületedet; és tedd a mi sorsunkat az ő sorsukhoz hasonlatossá. Jeruzsálembe pedig, a Te városodba térj vissza irgalommal, lakjál benne, amint ígérted, építsd fel azt a mi napjainkban örök épületté, és rendezd be abban Dávid trónusát. Vajha megkedvelnéd a népedet!

Jeremiás elmormolta magában héberül ezt a közös reggeli imát, majd hangtalan fennhangon minden egyes mondatához értelmezéseket fűzött a maga módján, nem titkolva azok némelykor botrányos következményeit sem annak színe előtt, akiről azt állította, hogy szent, szent, szent az Örökkévaló!

 

✓

 

És ment Jeremiás a messiás lépcsejéhez, amelyen a végtelenségből érkezőnek és a végtelenségbe távozónak föl kell baktatnia, mind a háromszázhatvanhat fokon, egymáshoz oly közeli falak és kerítések között, hogy azon a keskeny lépcsőn a messiás csak egyedül jöhet, és el is fog pilledni bizonyára.

Ezért Lina ott várja az alacsony kőbástya mellett ülve a kertjében egy kőpadon, amelyre párnát nem, csak egy pokrócot terített, ha egyszer a messiás is töredelmeknek teszi ki magát, Lina is szenvedjen kicsit, várja a szent királyt, az Úrnak krisztusát lepénnyel és gyümölcsökkel a 299-lépcső magasában. Mire a fölkent ideért, biztosan elfáradt és megszomjazott, ennie is kell egy kicsit, mert innen nemcsak a hátralevő lépcsőkön kell még felkapaszkodnia, de helyt kell állania odafönn is a téren, ahol fel-alá őgyelegnek a szentek látszólag álomba merülve, valójában késélesen kutakodó szemmel. Ahogy közéjük lép, még ha csak szerényen a kúthoz igyekszik is, felismerik, mellé szegődnek, és állandó figyelem alá helyezik. Gyanakodnak rá, mégsem akarják egyenesen megkérdezni tőle, kilesik a titkát, megvárják, amíg kihirdeti.

Lina Nagyváradról jött Auschwitz érintésével Cfatba. Közeli volt a kulináris ízlésük, a messiás, ha erre vetődik, felüdül Lina főztjétől ebben a kertben, ahol egy kis medencében a városi óvoda gyerekei lubickolnak, délután pedig egy öreg piros fotelban Jeremiás olvas szőlő- és fügelugas alatt. Ideérkezve a kiválasztott, akinek nagy tetteket kellene végrehajtania, esetleg elbóbiskol ebéd után. Ez a nő kiadta egy szobáját Jeremiásnak, és amikor besötétedett, megvendégelte az albérlőjét a messiásnak készített ebéddel. Az a gondolat fel sem vetődött benne, hogy a messiás sötétben jöhetne. Fényben jön, amikor mindenki a téren van, amikor a tanházakból kiáradnak a délutáni napsütésbe az öregek és a gyerekek.

A messiás ételét elfogyasztva, Jeremiás visszavonult, és a szobája előtti teraszról nézte a Genezáret-tavat. Ez éppenséggel megfelelő temetkezési hely. Itt is ugyanaz, mint otthon, szoba, terasz, hegy, tó. A főbérlője kíváncsi és bolond, de a légynek sem vétene. Odateszi elé az ételt, beakasztja a szekrényébe a vasalt inget, és megkérdezi, hogy egy kávét inna-e.

Másnap délelőtt, mikor a teste a nap sugarait kívánta, a kőpadon Jeremiás is várta egy darabig azt a föl nem tűnő kiválasztottat, akit az angyal az olajával fölkent, és akinek ezen a szinte végtelen, de roppant keskeny lépcsőn adatott meg fölfelé vánszorognia, már elcsüggedve, hogy fölérjen a szentek piacára. A messiás még nem jött meg, ott ült az öregasszony a kőfalon, és nézett le a mélybe a szentek temetőjére, és még lejjebb a tóra, amely mélyebben fekszik, mint a tenger.

Ott járkált a víz színén a jeles előd. Az utódnak mit kell művelnie? Talán semmit, vélte az öregasszony. Megismerjük. Addig is, egyen az a vénember a te ételedből, várva várt. Tudod, én már hetven múltam, és nekem már ennyi is sok volt, ő száz lesz idén, és nem, neki még mindig kevés.

 

✓

 

„Na jöjjön, Kadron úr!”, üdvözölte Lina a kősikátorban feltűnő Jeremiást, aki anyja révén számos rabbi leszármazottja és a híres kandori Ariel unokája, azé a különösé, aki tizenöt éves korában a gyülekezet mestere lett, huszonöt éves korában pedig a kútba nézve megállapította, hogy másnap zarándokútra kell mennie Jeruzsálembe, és a famulusával útnak eredt.

Tréfáival és meséivel Ariel elszórakoztatta a piactereken összegyűlteket, kifigurázta a zsandárokat, a városbírót, a török basát, a generálist, a professzort, bárkit, aki előtte elhaladt, egy pillanat alatt már utánozni is tudott, és közben hihetetlen merészségeket kukorékolt. Meglett persze a baja ezzel az utánzással és kukorékolással. Nyakon csípték, és a puskások Arielt szigorú férfiak testülete elé lökték, kiknek a feje rárivallt, és nem hagyta magát cinkos nevetésre csábítani.

Ariel azonban engedélyt kapott rá, hogy játszhasson a hegedűjén valamit az uraknak, sikerült megenyhítenie őket, és folytathatta az útját Jeruzsálem felé. Ment feltarthatatlanul a szent városba, amelyet, ha nem lát, száradjon le a karja, ment át a napóleoni háborúktól és a lazuló ottomán birodalom belső zavargásaitól kockázatos Balkánon. Hegedüléssel és kártyajátékokkal tartotta fenn önmagát és a famulusát, Mendelt, aki az elé tett pecsenyéktől élvezeteseket böfögött.

Hajón folytatták az útjukat egy görög kikötőtől Jaffa kikötőjéig, s onnan az út hátralevő részét gyalog tették meg rozzant kunyhók, rozsdás vaspántok, tágas sátrak, roskadó narancsfák és cserjés homokmezők között. Megérkezvén, együtt pipázott a sikátorok keverék népével, örményekkel, perzsákkal, arabokkal, törökökkel, alig imádkozott, történeteket cserélt.

Egy reggel a tea gőzében és a vízipipafüstben meglátta a felesége arcát. A galileai kendergyanta izzó morzsáinak kihamvadása után rátette a kezét Ahmed kezére, és elbúcsúzott a barátjától, akivel lehetett együtt nevetni. Felkutatta Mendelt, a famulusát, aki ilyenkor a piacon lődörög és saslikot fal, vagy egy örmény szerzetes kertjében dicsérgeti a kőasztalra tett agyagkorsót, amelyben a szaléziánusok bora hűvös marad.

Mendel a maga lassú módján feltápászkodott. „Mehetünk, Ariel, ha már készen van a meséd, amire Kandor városának zsidósága izgatottan várakozik, és amely nélkül azok a nyavalyás kandori zsidók nem tudnának örülni neked. Hazamentek, Arielt körülfogták a helybeli és a több napi járóföldről érkezett zsidók, de a mese fogadtatása nem volt kedvező. Egyik hallgatója leköpte a mestert, és azt mondta: „Fujj, de utállak!” A gyülekezet úgy döntött, hogy senki se jegyezze fel, senki se adja tovább ezt a mesét, a legjobb elfelejteni, mindenki verje ki a fejéből, nem hallották. Fiaikat pedig nem engedik többé Ariel udvarába, a mester nézzen más kereset után, fogja be az apja lovait és fuvarozzon. Sötétedés után azonban továbbra is jöttek a fiúk, de szórakozottabban hallgatták, és hamar elköszöntek.

 

✓

 

Közben sokat ült kocsmákban, Jeremiás kezdte megunni ezt a várakozást. Ha nem jön, hát nem jön. Most már a saját házában, szülővárosában fogja vendégül látni a messiást, ha annak éppen őt lenne kedve meglátogatni, de ha nem, hát úgy is jó, eddig is megvoltak egymás nélkül.

Ha meg az ő nevével jelzett test és lélek éppen Kandorban kívánna egymásnak búcsút mondani, akkor a lánya meg az a drabális polgármester, vagyis én, rendezzük el az elrendezendőket. Hallani akarta újra, hogy a lánya, Melinda, őt, vén szamarat megdorgálja, és íme, a vén szamár megjelenik.

Nyakig gombolt fehér ingben, kétoldalt lelógó fehér selyemsállal, a zakó hajtókáján fehér szegfűvel, szokása szerint leereszkedik az emeletről a nappaliba a cseresznyefa lépcsőn, melynek korlátját a kapaszkodó tenyerek fényesen tartják. Jeremiás óvatosan jön le, nem szeretne legurulni, barátai sorban akkor kedvetlenedtek el, amikor combnyaktörés lett egy rossz esés következménye. A kórházban úgy döntöttek, hogy már inkább lemondanak a lábuk használatáról, és olyan keveset ettek, hogy a könnyűség vitte át őket a seholsemmibe.

Visszajött a lányához, Melindához a majd százéves öregúr, aki a bűnök kosarából is merített a maga idejében. Elfoglalta a helyét a saját házában, ahonnan 1920-ban az inasával megüzente a rendőrkapitánynak, hogy a nagyságos úr a pongyolaövével megfojtotta a nagyságos asszonyt, és kéri a kapitány urat, hogy intézkedjék. Ennek már több mint hetvenöt éve.

 

✓

 

Nada ápolónő volt az első világháborús tábori kórházban, ahol Jeremiás sebesülten feküdt, a nő megjelenései tagolták a legnehezebb éjszakát. Már csak azért is érdemes volt életben maradni, hogy Nada megint rátehesse a kezét Jeremiás homlokára.

Mikor már a felesége volt, Nada szimmetrikusan mind a vörös őrség, mind a fehér különítmény parancsnokával megcsalta Jeremiást, egyáltalán nem kényszer hatása alatt, hanem szabad elhatározásából. Mind a kettő meghalt később. Nada azt állította, hogy érezte ezt rajtuk, azért nem bírt ellenállni nekik.

Nada civilben tánctanár volt, és úgy képzelte, legyen minden mozdulatművészet, a szerelem is. Nem bírta nem látni önmagát egy láthatatlan tükörben.

„Kövessünk el, mondta, olyan bűnöket, amelyekért törvényes úton nem lehet az embert felelősségre vonni.” A bűn túlzás, márpedig a dolgok lényege saját eltúlzásukban rejlik. A szerelem, ha éppen ebben az életkorban átadja neki magát (és mikor tenné, ha nem most?), ne legyen tekintettel semmire, ami nem ő, szerelem.

„Még járni sem tudsz! És hogy tartod a bal karodat kézcsók közben?! Előreszegezed a könyöködet, hogy majd átbököd a hasamat. Magadhoz húzod a kezem, félek, hogy leharapod.”

Merik-e követni Nadát a kiszemelt férfiak be a tó mélyére, ahonnan már kétes, hogy lesz-e erejük kiúszni onnan. Őrült, gondolták, és Nada csak úszott, csak úszott, egyre gyorsabban, már alig látszott a feje a nagy napúton. Nada kíváncsi volt, hogy a kísérője mikor adja fel, és hogy fog mentegetőzni.

Önmagát sem kímélte, és az sem tartotta vissza, ha ostoba férfiak öngyilkosságot követtek el látszólag őmiatta. Nadát nem lehetett semmilyen szerződésre emlékeztetni, vagy mindent elfelejtett, vagy úgy emlékezett, ahogy neki tetszett. Mire egy férfi az övé lett, már unni kezdte.

Egy cigányasszony megjósolta, hogy megölik.

„Nincs vesztenivalóm”, monda Nada. Őrizkedett a magánytól, nagy társaságot tartott maga körül, és a nagy zöld szemével úgy tudott ránézni egy fiatalemberre, hogy az egész napra fölélénkült tőle. Nada vigyázott, hogy legalább két, de ha lehet, három férfit tartson a hatalmában. Megengedte, hogy nála gyengébb nőket szeressenek, de csak annyira, hogy bármikor visszavehesse őket. Az ingét esetleg odaadta a rászorulónak, a szeretőjét nem. Ez vadászat, mondta Nada, ember ejt el embert, de ez a sport nem szükségképpen jár vérontással. Belépése törékeny, érzékeny és szelíd kisasszonynak mutatta, de addig nem nyugodott, amíg fel nem kavarta maga körül a helyzetet. A ragadozónak muszáj ragadoznia.

Jeremiás nem értette, hogy milyen darabban játszik a felesége, és hogy mit bosszul meg.

Nada fuldoklással, heves szívdobogással segítő jóságra ösztönözte a férfikörnyezetét, a nőket inkább éberségre. Elvágta az ujját, a vízcsap alá tartotta, a lefolyó rózsaszínű víz láttán elvesztette az eszméletét, fejét a kádba beütötte, és már távozott is egy fényes tornácon át nem tudni hova, épp csak visszanézve a fürdőszoba kövezetén fekvő testére, mint egy érdektelen halmazra, de aztán jött a nagynénje, egy heherésző boszorka, és két gyors pofonnal magához térítette.

Nada ápoltatta magát, de közben meresztette a körmét. Naiv, gyenge, morcos csábító volt, és belebetegedett, ha valaki kicsúszott a kezéből. Átvette a férfi tudását, ízlését és történeteit. Kifaggatta a barátait, elmondtak neki mindent, amit tudtak, kérkedtek és nyöszörögtek előtte.

Az apja suszter volt, az első férjétől tisztes vagyonkát örökölt, a férj ráhagyta mindenét, és főbe lőtte magát. Nada nagyon finoman a férje bátyját szerette el, akinek a feleségével addig a legmeghittebb barátságban volt. Mindig tudta, hol fáj a legjobban. „Néha a jót akarom, néha meg a rosszat”, mondta.

 

✓

 

Jeremiás sohasem tudta pontosan eltalálni, hogy mit akar a felesége. Nada neheztelt a szüleire, hogy olyan nyomasztóan kispolgári körülöttük minden, bosszút állt a neveltetésén. Gyereket is akart, de ahhoz, hogy teherbe tudjon esni, egy könnyebb műtétnek kellett volna alávetnie magát, viszont egyik férfiben sem bízott meg igazán, és mire igazán megbízna valakiben, addigra már nem szerelmes belé.

Többnyire ott sertepertélt körülötte a nagynénje, fizetést húzott Nadától. Mindig rendelkezésére állt egy jól öltözött pederaszta barát, akinek a karján bárhova el tudott menni feszélyező következmények nélkül. Nada körül összejött egy gőgös kis szalon, tagjai sokat beszélgettek a szerelemről mint metafizikai bűnesetről, amelytől az ember szeme fényesebb, a bőre fiatalosabb lesz. A teához húsos és gombás hasékat, a kávéhoz csokoládés aprósüteményeket eszegettek.

Nada baráti körében állandóan zajlott a szerelmi mozgás, átrendeződés, bontakoztak a tapogatózó hűtlenségek, amelyek a hűséget táplálják. Ment a harc a kapósakért, elmarkolni azt, akit mindenki akar. Aki kevésbé híres, az hamarabb öregszik, mondta Nada.

De tetszettek neki a jókötésű, pirospozsgás fiatalemberek is, akik bánatukban önként a frontra mentek elesni; tetszettek neki a halálraszánt forradalmárok is, akikkel később végez egy elvtársi golyó; és tetszettek neki az alulról felkapaszkodott kétes erkölcsű, erős üzletemberek is, akik a pénzükkel mindent és mindenkit meg tudnak venni. Amikor nincs új szerelem, akkor Nada bágyadt és náthás.

Amit Jeremiás a fordításban és a vízipipában talált meg, azt Nada a szerelmi sikerekben kereste. Átlátott a férfiakon, szerette őket, azt is, aki verte, de megvizsgálta, hol lehet kikezdeni az önérzetüket, és hogyan lehet meglepni őket. Nada mond valami értelmeset, aztán elalszik azon, amit ők mondanak. Tehetséges volt, de mindent abbahagyott. Rejtegetett egy embert, aki üldözött merénylőnek mondta magát, de Nadát is kirabolta.

 

✓

 

A terjeszkedő szomszéd – Baba Dudu mágus és behemót – áthívott a kertjébe, hogy jöjjek és emelgessem a súlyzót, dobáljam az acélgolyót. Énutánam a szomszéd végzi el az ő napi, rövidített gyakorlatát, és ezután világosak lesznek az erőviszonyok.

Másfél évet töltött börtönben, és elmondhatja, hogy a foglárok készségesek voltak hozzá, nézték a kukucskán át, ahogy ő reggeltől estig fekvőtámasszal, guggolással, kézenállással tartja meglehetős kondícióban magát.

Lépjük le, hogy milyen messzire repülnek a golyóbisok az ő kezéből és az enyémből. Vagy próbáljam Baba Dudu kutyáit lerázni, ha rámszabadítja őket.

Amit ő ad, abból sokkal nagyobb házat építtet nekünk. Bízzam a tervezést és a lebonyolítást a nagyságos asszonyra és őrá. Csak annyit mondjak, hogy igen. Baba Dudu már meg is vette a telket részünkre, biztosan el leszünk ragadtatva a kilátástól. Olcsón, mondhatni ingyen adja. Ha ő akar valamit, a pénz nem számít.

Fogadjam el a bókot, a szomszéd Melindát csodálja: van benne fenség és kecsesség, kislányos megbánthatóság és nagyasszonyos sugárzás, ahogy rámosolyog a pici babára.

Bárha neki, Baba Dudunak is ilyen édesmamája lett volna! Őt az anyja állami gondozásba adta, és elintézte, hogy egy távoli intézetbe kerüljön. Így azt mondhatta, hogy sokba kerül a vonatjegy, azért nem látogatja.

Annak is tudatában van, hogy Melinda asszony és a ház összenőttek, azért ő szabad bejárást kíván biztosítani a nagyságos asszonynak az ő egykori házába. Mindazonáltal Baba Dudu megengedheti magának, hogy oda tegye le a másfél mázsáját, ahova neki tetszik.

Nyugalmat keres, és meg akarja tudni, hogy létezik-e az ördög.

Az is elképzelhető, válaszoltam, hogy szomszédúr egyszer átjön látogatóba, ha áthívom, és éppenséggel az is elég, ha egymás szemébe nézünk. Utána könnyebb lesz felfognia a tényállást.

 

✓

 

A múlt héten egy reggel a magas, kékre festett kapu mögött egy ismeretlen eredetű ládát találtam, amely előző este kapuzáráskor még nem volt ott.

Fölemeltem, nem volt könnyű. Hirtelen észbe kaptam, letettem, telefonáltam, hogy jöjjenek a kutyás tűzszerészek, és állapítsák meg, hogy mi van benne. Találtak már kezdetleges, de működőképes robbanószerkezetet az ajtóm előtt. A tűzszerészek megjöttek, hozzáértéssel és kellő óvintézkedésekkel kibontották a ládát. Nem volt benne robbanóanyag.

Egy fej volt benne, egy levágott női fej.

A kérdésre, hogy tudom-e ki az, nemmel válaszoltam.

„Ez a Liza!”, mondta az egyik tűzszerész. „Liza a televízióból!”, és ezt a föltevést a detektív is megerősítette. Kérdőn néztek rám, hogy mit szólok hozzá. „Lehet”, mondtam. „Talán ő?”

Talán az a rebbenékeny nagy kalapos, aki jövet-menet ajtón-ablakon kilesett, didergett és nyöszörgött? Ez a kérdés ötlött fel bennem, miután a rendőrök a fejjel távoztak.

Liza mindig félt, de sosem részletezte félelmének az okát és tárgyát. Beszélt a barátjáról, aki úgy szokta eltüntetni Liza karóráját, nyakláncát, gyűrűjét, hogy ő ezt csak akkor észleli, mikor a barátja az ő hatalmas tenyerén felmutatja Liza ékszereit. Megkérdeztem, hogy vajon nem Baba Duduról beszél-e.

Liza nagyon gyorsan rázta a fejét, és a tág, szürke szeme egyszerre volt könyörgő és elszánt. Akkor is remeghetett, amikor elvágták a torkát. Valakitől nagyon félt, de az ember nem mindig attól fél, akitől kellene.

Mindenesetre, aki azt a ládát a kertembe dobta, az nemcsak Lizára haragudott, de engem sem szerethet. Elmondtam a város rendőrkapitányának, Barnag ezredesnek, amit elmondandónak tartottam, és közöltem, hogy elutazom. Barnag ezredesnek ez ellen nem volt kifogása. Átszóltam a kerítésen a behemót szomszédnak, de az valahonnan tudta már, hogy mi történt. Csikorgatta a fogát és sírt.

 

✓

 

Igen, Liza és Tombor ősszel még titokban találkozott a malomból átalakított fogadóban. Pisztrángot ettek, amelyet a gazda frissen horgászott. Ők is kaptak botot, Lizának szerencsés keze volt, ujjongott, egymás után hármat fogott. „Meg tetszene fogni az én botomat is?” kérte a gazda. „Jól választott a polgármester úr, a kedves munkatársa jól nyúl hozzá a dolgokhoz.”

De már éjjel Liza tengerfenéki rémek között úszott, fűrészfogak közül siklott ki, vízinövények, vastag csápok tekeredtek a nyakára. Az elviselhetetlen hasítás és fuldoklás sikolyával ugrott ki az ágyból az ablak felé. Tombor elkapta. Bár ne pisztrángozott volna!

„Én mindenért rettenetesen megfizetek”, mondta Liza, és másnap eltűnt Tombor szemhatárából. A gazda másnap furcsán nézett rá. Talán kínozta? Talán szadistáskodni jött ebbe a családi fogadóba, ahol egy háromgyerekes dán család is megszállt?

Liza egy kandori magántelevízió éjszakai tündére volt, a cserfes társalgó, a mindenkit kicsúfoló nőcske, akinek dús ajka, csillagvizsgáló szeme és lányosan vékony teste van. Maga volt a humoros furcsálkodás az emberi dolgokon, mulatni tudott mindenkin, hogy éppen azt csinálja, amit, és hogy olyan, amilyen. A közönség óhajtotta Liza kérdéseinek és figyelmének kitenni magát, nagyok és kicsinyek arra vágytak, hogy Liza műsorában szerepeljenek.

Lizát már bosszantotta, hogy Tombor nem jelez, senkivel nem üzeni, hogy szívesen. Ellenkezőleg: elhárító udvariassággal mosolyog, és azt mondja, hogy ő most csak mint polgármester ad válaszokat értelmes és a városra tartozó kérdésekre.

Aztán valahol találkoztak, és kitűnt, hogy Lizának nincs itt a kocsija, és különben is ivott már. Tegnap kimerítő műsora volt, éppen Tombor egyik ellenfelével. Tombor nem mutatott semmi különösebb érdeklődést a tegnapi műsor iránt. A harmadik véletlen találkozás után megvolt a bűnbeesés egy erdei faépítményben, amelybe a vadaknak tesznek ki szénát és abrakot havas teleken. Liza akarta a veszélyes helyzeteket, és rettegett a lelepleződéstől.

 

✓

 

Elrohant mellette egy motoros (sisakkal fölismerhetetlenné téve), és belekapaszkodott a hajába; elrántotta, majd elengedte. Liza felállt, csupa seb volt az arca.

Hitt a varázslatban, és Baba Dudut szörnyeteg varázslónak tartotta, mert úgy tudott eltüntetni és másvalahol feltüntetni kulcsot, órát, pénztárcát, karórát, hogy a bűvészcsínyek szemlélője valami többet érzett a hüledezésnél. Félelmet is.

Ki tudja, hogy mit fog tőle akarni ez az ember, aki mint üzleti tanácsadó mindig az erősebb győzelmét akarja, és azt, hogy a vadász lelője az égről a szalonkát, mert a levesébe két tucat madarat igényel, bár nem eszik sokat belőle? És akkor Liza arra gondolt, hogy egyszer Baba Dudu őt is belefőzeti a levesébe, de épp csak belekóstol, nem rossz, mondja, és továbbmegy üzleti útra, nem tömi tele a hasát leveshússal, főtt Lizával, holnap pedig már valami mást szeretne enni.

Baba Dudu azt állítja, hogy Las Vegasban volt bűvész és testőr, majd pedig a Jamaikában bérhipnotizőr. Alaszkai halászhajón is dolgozott már, és egy mikrobusszal kelt át a Szaharán, mindenféle alkalmi szerelési munkát vállalt, vitte magával a szerszámait, egyebek között egy palacsintasütőt, és a lekváros palacsintával mindenütt talált utat a zsebekhez.

Volt hajószakács is, mert jólesett neki, hogy az étkezők elégedetten jönnek ki az étteremből, és ha ő a magas süvegével feltűnik, a kezét szorongatják.

Volt olyan vendéglője is, ahol pofára csinált ételeket; bejött a vendég, Baba Dudu nem tett elé semmiféle étlapot, megnézte magának és készített egy ételt, csak neki. Maga is megízlelte persze. Volt olyan vendég is, akiről, ha Baba Dudu ránézett, nem jutott eszébe semmi. Azt mondta: „Önről semmi sem jut az eszembe. Menjen máshova enni.”

A cég azonban, amelyet Baba Dudu most képvisel, komoly. Az üzleti ajánlatok, amelyeket különböző városi építmények megvételére tett, fedezettek voltak, rendelkezésre állottak a szükséges bankgaranciák, és látszott egy rendszer bennük: Baba Dudu császár akart lenni az éjszakában. A nappal a polgármesteré, az éjszaka Baba Dudué.

Amíg be nem indul az éjszakai tombolás, márpedig depresszióban nem tombol a város, Baba Dudu gyorsbüfének használ pompás helyiségeket.

Tanácsokat is adott ugyanúgy, mint a vendéglőjében: „Ne haragudjon, uram, önnek nem tudok tanácsot adni, nem jut az eszembe semmi.” Ha viszont tetszett neki az ügyfél, adott neki tanácsot, és megfoghatatlanul behálózta, úgyhogy nem volt nevetséges az a hetvenkedése, hogy ő ebben a városban napról napra erősebb, és máris nagyobb úr a polgármesternél, de a polgármestert nem bántja, mert a férj is, a feleség is, az egész család tetszik neki, habár meg van bántva kissé, hogy ő nem szokott meghívást kapni a teraszra, amelyre neki most némi átlátása van, mert a maga oldalán kiirtotta az elválasztó sövényt, és bár Tombor növeszti, a szomszéd Baba Dudu átlát, ha akar, néha rákönyököl a kerítésre, és úgy integet barátságosan.

Nem, ez lehetetlen, Baba Dudu nem öli meg a hűtlen kedvesét, és nem vágja le a fejét. Még kevésbé dobja át egy kalapkofferban a szomszédja kertjébe, jelezve, hogy nesze, megkaptad, most már a tied! De ha mégis? Akkor éppen ezzel az átdobással sikerülhet lehúznia a mélybe a polgármestert is, hogy gyanúba keverje, mert ugye lehet, hogy ő tette, ha egyszer ismerte, sőt titokban találkozott vele a vízimalom-csárdában, ahol a völgy mélyén, a patak partján kékeszöld a lombozat.

Ha a polgármester megtette a titok és a törvénytelenség felé ezt a lépést, miért ne tette volna meg a következőt is? A kéj forrpontján miért ne fojtotta volna meg ezt a sivalkodó Lizát? Hogy már végre elhallgasson! És akkor, ha már ott van a nő, fejjel lefelé lelógva az ágyról, akkor mit csinálhatna? Lenyisszantja a fejét azzal a faragókéssel, amit mindig magával hord. Fegyver, pisztoly nem kell a polgármesternek, de a zsebében egy nagy rugós faragókést hord.

 

✓

 

Az egyik tóparti padon megint ott fekszik az öreg, kövér pudlikutya, és mellette őrködően, egyenes derékkal ott ül az a borzas hajú, óriási szemű boszorkány, aki, valahányszor elhaladok előtte, megfenyeget a hosszú körmeivel: „Le vagy te már leplezve, angol–francia kéjgyilkos!”

Arról a nagy hivatali kockaépületről mindenféle mendemondák járták, hogy a föld alatti szintjein titkos fogolycellák vannak, amelyekben az elpusztított embert fasírttá őrölték és leeresztették a halaknak.

Ebben a parkban a teniszpálya fölött, a város nagy zeneszerzőjének a szobra mellett szokás csókolózni azon a kis magaslaton, amit a népnyelv Bagódombnak nevez.

 

✓

 

Kovácsoltvas lábakra szerelt, kerek márványasztalra könyököltem.

Aranyozott mennyezet, velencei csillár, karos gyertyaégők, fáradtbordó brokáttal tapétázott falak, fonott támlájú szék, vörös padlószőnyeg.

A szomszéd asztalnál egy idősebb, testes asszony égszínkék pulóverben újságot olvasott, unhatta, és átszólt nekem.

„Én azt mondom magának, uram, én, aki özvegyasszony vagyok, hogy a férj jó, nem mondom, nem rossz, de én a nyugalmat nem adom semmiért. Kiszolgálni azt az embert terhes már. Képzelje, a barátnőm rosszul élt a férjével, az egy vad pali, ivott, verekedett, durcáskodott, egy törzsőrmester. Az én barátnőm a bírósághoz fordult és elvált tőle. Egyszoba összkomfortos lakásuk van. A férjet a bíróság annak rendje-módja szerint kötelezte, hogy a közös lakást hagyja el. De az nem megy, az istennek se. Azt mondja, nincs hova. Képzelje, mire nem merte elszánni magát erre az én barátnőm. Férjhez ment egy másik palihoz, egy bokszolóhoz. Stramm asszony. A volt férj meg azt mondta: Ha elvette a feleségemet, hát elvette. De én innen ki nem megyek. Hát azóta hárman alusznak abban az egy szobában, és képzelje, az a két vadember nem bántja egymást, együtt söröznek, az én barátnőm meg virul. Nem szabad feladni.”

 

✓

 

Osztálytársaimmal a lánygimnázium előtt ácsorogtunk, a mi iskolánkban csak fiúk voltak. Vártuk, néztük a sötétkék iskolaköpenyből kibontakozó lányokat, a különös szemeket és blúzokat.

Egy fatörzsnek támaszkodva köpdöstük a napraforgómag héját, válogattunk, hogy ki az, aki mögé érdemes odaszegődni, meglesni, hogy hol lakik, és amikor a szívdobogás az agyvelőt is lázba hozza, odamenni hozzá, köszönteni, majd elkísérni őt, érdekes témákat szóba hozva, és nagy világismeretről tanúskodó nézeteket elhintve, váratlan felbukkanni minden előfordulási helyén, üzenetet kaparni a falba az ő lépcsőházában, ellopni egy fényképet tőle, és azt olvasás közben időnként megnézni.

Évek múltán ebben az iskolában végeztem gyakorló tanításomat, és azzal hízelegtem magamnak, hogy az érettségiző lányokat beszoktattam a városi könyvtárba.

Feltűnt azonban, hogy egy bizonyos Tekla az érettségi vizsga után a régi irodalmi folyóiratok fölé hajol a könyvtárban, és minden színházi bemutatón ott van; látott tehát engem az első feleségem társaságában, ez azonban nem tudta Tekla érdeklődő vonzalmát lelohasztani.

A lány a vár tövében lakott, és elhívott magához. A mandulafákkal körülvett balkonon ültünk, a mama élénkebb társalgónak bizonyult, mint a lánya, és többször fölhevülten mondta, hogy mennie kell, mert be van gyújtva a kemencéje.

Ezt a kemencét nyomban félreértettem, és legközelebb olyan időben mentem el az ifjú Teklához, amikor sejtettem, hogy nem lesz otthon.

Valóban csak a mama volt, szintén Tekla, és be volt gyújtva a kemencéje. A vizsla a csengetésre előrohant, idősebb Tekla gyászolt, a szeretője hozzá készült vidékről jeges időben, és oly szerencsétlenül esett le a síkos vonatlépcsőről, hogy nyomban szörnyethalt.

Besötétített szobában szerelmeskedtünk a nagy ágyon, amely kis fénygömbökkel volt enyhén megvilágítva. Idősebb Tekla ujján két jegygyűrű volt, csuklóján, nyakán formatervezett acélgömb ékszerek között súlyos aranyak. Jobban főzött, jobban ölelkezett, és szellemesebb volt, mint a lánya, a melle még friss, de a szemalja már ráncos, a tekintete egy kissé könyörgő. Fekete napszemüveggel ült a balkonon, és pótolta a festéket az ajkán. Néhány hónap múlva az iparművész Teklát elvitte a rák.

Az ifjabb Tekla, ahányszor csak jöttem, nagyon kedvesen örült, és egyszuszra mindent elmesélt, ami az utolsó találkozásunk óta történt. Jó partinak mondta magát, lakás, kocsi, nyaraló, jó állás, mi kell még? „Nem tudsz valakit, akinek épp egy ilyen feleség kell, és aki nekem öt gyereket csinálna?, kérdezte, és az ölembe ugrott. „Olyan kár, hogy neked már van feleséged!”

Úgy döntött, hogy kilép a munkahelyéről és folytatja az anyja mesterségét, használja a szerszámait, ellátja a vevőkörét, s talán még egy picit újít is.

Tekla elsőrangú pálinkát hozott be és némi harapnivalót; a kávé nemes findzsában érkezett.

Duruzsoltam, mulattattam, és tartottam magamat ahhoz a finom lépcsőzetességhez és hosszadalmassághoz, ami a fiatalabb Tekla simogatásához kellett. „Csak kedvesen!”, mondta Tekla és hozzátette, hogy nana és nene, ha egy kissé kéjesebben markoltam meg.

Tekla nem ment férjhez, pszichiáterhez járt és zenés tornára. „Nő a fenekem”, mondta tárgyilagosan. Sétáltunk, leültünk egy padra, mellettünk egy fiatal anya a kisfiával; a gyerek tüsszentett, Tekla: „Ugye, milyen másvilágian tüsszög?” A torkomat köszörültem.

Tekla dühöngött, hogy a nők varázsa hamarabb virágzik el, mint a férfiaké.

Kezdett az anyjára hasonlítani, egyre jobban főzött és egyre jobban ölelkezett, sőt szellemességekre is ragadtatta magát.

Mielőtt felöltözött volna, zuhanyozott és kenegette magát. „Egyetlen porcikádat sem hagyod ki?”, kérdeztem. „Egyet sem. A porcikák szeretik a kenekedést.” „Ne menj ki!”, mondtam. „Megyek, mert kinevetsz”, mondta Tekla; ment begyújtani kemencéjét, és a kávéfőző is sistergett.

 

✓

 

Rámdudált és integetett a borgazdaság igazgatója, aki mindenben az elsőnek bizonyult. Még abban is, hogy az ő felesége volt a legszebb, és az üdülőhelyen, ahol sok más igazgató nyaralt, az ő felesége nyerte meg a szépségversenyt évekkel, elég sok évvel ezelőtt, de a bénulás az ő szépségének is megártott. Vigyázott az asszony, hogy ne hízzon meg; annyira vigyázott, hogy már nem bírt lenyelni egy falatot sem. Ennek a tilalomnak a feloldására részesítették elektrosokk-terápiában.

A borgazdaság igazgatója elgázolt egy szarvast, majd egy sas repült szemben a kocsijával, és nekiment a szélvédő üvegnek, halmozódtak a jelek.

A felesége az ablakban várta.

 

✓

 

Az uszodában az öltöző és a tus az elméskedés és az anekdoták színhelye, mások is belehallgatnak, a többiek is ismerik egyik-másik történetet.

Aztán indulunk a huszonkét fokos hideg vízbe, besétálunk habozás nélkül.

Szeretem az öreg platánfákat és a márványtáblák hálálkodó feliratait a gyógyvízű uszoda falán.

Anyai nagyapám is idejárt Nagyváradról, Karlsbaddal váltogatva, három-négy hetet töltött az akkor elsőrangú Fürdő-szállóban; komótosan sétálgatott a gyógyvizes kannácskával, amelynek a csőrét a szájába vette.

Nagyapám villásan felágaskodó, hófehér bajsza és Ferenc József-szakálla mögül barátságos félmosoly virított. A legfontosabb a szokások állandósága, mondta. Úgy sétált bottal, úgy szendergett ebéd után, mintha az őskortól eddig a pillanatig a józan férfiak mind így cselekedtek volna.

Fölösleges bármit is eldönteni, mert minden eleve el van már döntve. A fürdővendégek pontosan annyit úsznak, amennyit tegnap és amennyit holnap.

Senki sem kísérletezik pillangózással, ha valaki ilyet tenne, ez megdöbbentő volna; még az is megrökönyödést vált ki, ha valaki úgy fordul a medence széléhez érve, hogy nem rúgja magát vissza a csempés falról, hanem kerek ívben úszik vissza egy másik sávon.

Van egy hófehér hajú úr, aki nélkül a fürdő nem lenne az, ami; a tusban a hideg és meleg vizet váltogatja, és mindig háton úszik, mert a háta szokott fájni. Már nyolcvan éve jár ide mindennap, hétéves korában kezdte, a legritkább esetben marad el, sohasem betegség, legföljebb utazás, munkatábor, ostrom és forradalmak miatt, de ahogy az utcán nem dörögtek a fegyverek, ő itt volt az elsők között. Az uszodában minden állandó vendég büszke rá, mintha idős rokonunk lenne.

Valamikor réges-régen, amikor minden ugyanúgy volt, mint ma, hallgattam a fejem fölött elszálló jólértesült szellemeskedést, amely szép időben a tetőn folytatódott.

A napozópadokon heverésztek és felhúzták a combjukat az irodalomkedvelő hivatásos vacsorázónők, akik több nyelven tudtak beszélni a nyugati üzletemberekkel.

Kocsi jött értük a szállodából, és a vacsorának fénye volt az ő társaságukban, de a szomszédos presszóban a rájuk beosztott nyers humorú államvédelmis tiszt sok mindent megtudott tőlük a szóban forgó üzletemberről, aki egy éjszakai bárban mértéktelenkedett előző este.

Az egyik vendéglátónőnek még mindig óriási a szeme, idejár, és még mindig nézni szokták őt, amikor visszaigazítja a haját a fürdősapkája alá. Fogadja az aznapi viccet mindazoktól, akik ebben az órában szoktak munka előtt az uszodába menni, akik mindig ugyanott parkolnak és ugyanabban a sávban úsznak, akik ugyanazt a kabint szokták igénybe venni, akiknek a hátát a kabinos törli meg frottírtörülközővel jó hevesen, hogy mozogjon a vér.

Zsebre dugott kézzel lengek ki a nagy platánfák alá, fiatalító gyógyvizet iszom a csarnokban. Ibolyát viszek Melindának, nem szereti a kényeskedő, nyafka virágokat; télen az írisz megbocsátható.

 

✓

 

A filozófiámtól is függ, hogy mennyire szomorkodom a veszteségeim és a korlátozásaim miatt. Valami prizmát kerestem, hogy ne lehessen csak úgy betekinteni a nyitott ablakon. Erről a kerti padról nézve szembetűnőbb volt az akarnok becsvágyak viszonylagos értéke. A varázscső üvegdarabkái minden rázkódástól érdekesen rendeződnek új alakzatba. Igyekeztem nem félni másoktól, és megtanultam kételkedni abban, amit körülöttem mondani szoktak. Bármit írok erre a papírra, az eleve fikció akkor is, ha szó szerint igaz. Nem tudni honnan, valahonnan idézek. Nekem az alapvető hely a kerti asztal, jobbról egy diófa, balról egy meggyfa véd, itt a legkevésbé nehéz azzal a sejtelmes nyugalommal találkozni, amit keresek. Mögöttem a terméskő kerítés vadszőlővel és kőrózsával, szemben az Öreghegy klasszikus gerincvonala.

 

✓

 

Nyírfák állnak a kapu és énközém, aki a kertkapun belép, az nem láthat meg engem.

A verandán a gyerektársadalom hangjátékot csinál, óriási kacagások között vérfagyasztó hörgések és sikolyok hallhatók, a dundi Klaudia tud a leghitelesebben sikítani, utána mosolygó büszkeséggel körülnéz.

Áron, a rendező ma hajnalban nem tudott aludni, a kőkerítésen sétált, figyelte a szomszédos baromfiudvar ébredését és egy vakondtúrás mozgolódását, amelyet valami belső munkálkodás okozhatott.

Mellette feszülő készenlétben várakozott a fekete Rebeka cica, majd amikor a vakond nem jött elő, lyukat kapart a friss földhányásba, és belekakált. Ezt kapod, ha nem jössz.

A fiúk hajót tesznek a vízre, egy deszkát, amelyre műanyag palackokat kötöztek.

Ha nekitámasztom a hátam a kőfalnak, van azon egy kis mélyedés a koponyám hátuljának. Ezt a világszemlélő pontot én választottam ki magamnak, és Mátyás mester ácsolt ide egy padot asztallal, amelyre kirakodom.

Alkonyatkor egy tucat szúnyogot agyoncsapok.

A sonkás zsemle mögül két tudós disznószem vizsgál.

Kotkodácsolás, kelepelés, légi moraj, és a szomszédasszony dohogása, gömbölyű benyomások.

Egy öregasszony meghalt a harmadik házban, öltözködés közben érte az agyvérzés, rádőlt a heverőre, de a bal keze fölfelé meredt a harisnyával.

Ki akartak nyírni? Előbb végez velem a rossznyavalya. Van-e még valami eldönteni valóm? Gyötör-e valamiféle szégyen? Nem gyötör. Ami esett, az megesett.

Hogy ha már mindenképpen meg kell lennie, akkor essen meg minél hamarabb. A kerti társaságban nemsokára mindenki erősebb lesz nálam, még Vilma is, akár félre is zavarhatnának.

Egyedül maradok a szobámban, kintről nagy nevetések hallatszanak.

 

✓

 

Tombor már nem fogja megcsinálni a soron következő rendezését, már nem akarja megnyerni a soron következő választást, nem gondolja, hogy a látótéren áthaladó szép nőknek le kellene őelőtte vetniük a ruhájukat. Maradjon, kisasszony, felöltözve, és ha lehet, ne nyúljon a rokkantnyugdíjashoz, aki, mióta a teste elhagyja, nem kívánja, hogy az ő vékonyodó csuklóját két ujjal bárki is átfogja, és azt sem, hogy a haját hátrasimítva, egyre boltozatosabb homlokát megcsókolják. Az a belappadó szakállas rész is, ami az arca, ajakkal inkább kerülendő. Kigombolkozik nemsokára ebből a kényszerzubbonyból, majd olyan rétegekből is, amelyeknek a létezéséről sem tud.

Egy közönséges hivatali napon Tombor ólmos fáradtságot érzett, és ahogy felállt az asztala mellől, olyan fájdalom nyilallt a térdébe, hogy elesett, és magával rántotta az olvasólámpáját. A puffanásra beszaladt Szandra, a titkárság vezetője, fölsegítette Tombort, majd látta, hogy a polgármester az asztalra könyököl és a tenyerébe rejti az arcát. Látta, de nem igazán értette, hogy mi van. Megjegyezte, hogy a képviselőtestület már gyülekezik, és a televízió is szeretne egy interjút kapni tőle, két újságíró pedig a sarokban várakozik. Napok óta halasztja a múltkori nyilatkozatának a magyarázatát, várják, hogy mondjon valamit azon kívül is, hogy mindennek az ára emelkedik, a lakások és az üzletek bére, a kiskerteké és a piaci helyeké, a vízé és a villanyé, a szemétszállításé és a szennyvíztisztításé. Tudja, hogy heves támadásokban lesz része, jönnek majd a felháborodást színlelő, egymásra kacsintó szónokok.

Összeszedte magát, felállt, szolgálatban van, újabb teherpróba előtt, begombolta az ingét, kezet-arcot mosott, még egy kávé, egy hosszú korty rum, megrázkódás, behunyta a szemét, nekidőlt a falnak.

A közgyűlés agendája részletezve, adatokkal, elmés mondatokkal nyomtatva egy noteszben benne van, csodamű, bemosakodik, hogy most kiálljon a szövetségesek, az ellenfelek, a közönség, a mikrofonok és a kamerák elé. Hangfelvevő gépecskéket tesznek az asztalára, gyorsírók jegyeznek minden mondatot, nem lehet marhaságnak mondani a marhaságot.

 

✓

 

Kegyelmet kér erre a délutánra is, megnyomkodja a szemhéját. Már-már minden egyenesbe jöhetett volna, és akkor kényelmes többséggel újraválasztatta magát. Lehet, hogy ez volt a hiba, a túlzás drámai vétsége, elpártolt tőle a grácia. Pedig alapos orvosi vizsgálaton esett át! Makkegészségesnek nyilvánították az orvosai a közvélemény megnyugtatására.

Egyszer már történt valami. Mosolygott és a karját lóbálta üdvözlésre a kamerák előtt. Választópolgárainak a győzelem V betűjét mutatta két karját széttárva, amikor egyszer csak furcsa lett az egész, mert ő csak állt, csak állt égre csapott karral, és a mosoly valahogy üres-merev lett, míg aztán elvágódott, és enyhén habzott az ajka.

Ez az eset könnyű agyérgörcsnek bizonyult utóbb, bár rendes agyvérzésnek is lehetett volna gondolni, és valóban, a rákövetkező héten szelíd volt, gyermekes és kezdeményezés nélküli. De már az utána jövő héten feléledt, számos ideája és iniciatívája támadt a Leander utcai házban is, úgyhogy Melinda már szívesen vette volna, ha visszamegy a helyére a polgármesteri hivatalba. Ott kezdeményezzen, ott rendelkezzen!

Az orvos maga sem értette ezt a páratlanul gyors felszívódást, jöttek a vizsgálatok, az agya is rendben volt, a polgármester újjászületési képességeiről már legendák köröztek: ez mindenhonnan visszajön, barlang mélyéről, feldőlt kocsiból, tűzbe borult házból, földrengésből.

De aztán jött az általános elszegényedés, elkedvetlenedés, és még néhány barátja is azt mondta, hogy túl sokat költött a város fényére, képére, hírére, többet, mint más polgármesterek. Elcsábította a közgyűlést, sok a színház, mondták, és túlságosan barokkos a rendező-polgármester ízlése, a nagyszabású spektákulumokkal valami csendesebb művet helyettesít. Mindenesetre az ő ízlése szertelenebb, mint a városé.

Egyszóval nem volt bölcs döntés mégegyszer indulni; ha négy év után szépen visszavonul, megőrizték volna jó emlékezetükben. Elragadta a hiúság. Tedd le a névjegyed és lépjél le. Zökkentsd a dolgokat szerencsés irányba, a többiek majd folytatnak egy keveset abból, amit elkezdtél. Ez a kevés a lényeg, nem a sok. A ravasz és elpusztíthatatlan kevés.

 

✓

 

Természeténél fogva nem tud nem hinni abban, hogy a makacsság meghálálja magát. Egy vállalkozás valóságos arányai csak az egész ismeretében utólag tűnnek föl.

De ez most az összes külön érdek heves feltámadásának az ideje. Lehet, hogy éppen ez a jó, ez a sok mérges akarnok. Tombor azonban megszokta, hogy a rendező rendez, és még a kameraman is zúgva száll ki a stábból, ha nem azt csinálja, amit a rendező mond neki. Ma már viszont a sminkeslány is a demokratikus jogaira hivatkozik.

Nincs elég belső ereje, amit szembe tudna szegezni a mindenfelől rátámadó panasszal és nehezteléssel. Néha azt gondolja, ha gyengülne a tekintete, megrohannák mindenfelől, szétszaggatnák, aztán tanácstalanul szétoszlanának.

Nemcsak a város, minden egyes ember egy egész közösség. Az egyszem Tombor is egész színtársulat. Ebből a sok lakóból mindig az sajog, aki éppen nem jut szóhoz, aki a figyelemből kiesik és félresodródik. Az ilyen aztán szitkozódik és bosszút forral.

Mindig van bennünk egy bosszúálló énhasáb. Valaki, aki a színpad hátterében szinte egybeolvad a sötétséggel, és mi már szinte megfeledkeztünk róla, de akkor a mélyből, a nemlétből, a nevetségből, a vereségből felmerül, és a színpad közepére lép. Rászegeződnek a fénycsóvák és a kamerák, már őt akarják, a mélyből jöttet, a háttérből kiválót bemutatni, szidni, hirdetni.

Tombor eddig el tudott bánni az ilyen akarnok fickókkal. Nyomatékosak, de nem erősek. Ijesztőek, de nem szívósak. Hosszú távon kimerülnek. Gyenge a megújuló képességük. Nem jut eszükbe bármely témáról néhány épkézláb gondolat. Mégis, lehet, hogy most nem tud elbánni velük.

Tomborban is vannak néhányan, vitáznak, ellenkeznek, csoda, ha van közöttük egy uralkodó alak, az oligarchiában a király, aki a többinek parancsol, és akit a többiek összefogózva sem tudnak ledönteni a trónusáról, mert nem hagyja, hogy összeszövetkezzenek ellene, ügyes szövetségkötéssel megosztja lelki parlamentjének az ellenzékét.

Valamit mindenkinek ad. A kötelesség hajcsárának és a semmirekellőnek, a katedrán okoskodónak és az utolsó padban ábrándozónak, a vérmes bujának és az iszonyodó szűznek, a halálból visszanézőnek, és a maszületett virgoncnak.

Azt mondta egyszer: Kandor én vagyok. Neki Kandor a világ. Ha a várost rendezi, akkor a világot formázza. Mindenkinek van egy páratlan tudása a világról, és aszerint munkálkodik rajta. Ő is úgy gyúrja, építi, vágja, forrasztja, hogy rá hasonlítson, ha nem is törekszik erre.

Az alázat lehetetlen, mert önmagunk teljes visszavonása előhalál, de a halált nem kell utánozással bosszantani, azért csap le, hogy ne fickándozzunk tovább. A vágtató ló szügyébe repül a lándzsa. A halál is azután ácsingózik, aki nagyon él, de türtőzteti magát vagy éppen veszít. Ám a halál sem vak, vannak küszöbök, amelyek előtt továbbmegy, akár figyelmetlenség, akár kímélet okán.

De mi köze van az elpusztított ártatlanoknak a halálukhoz? Semmi. Gyerekkori arcokat lát a tömegsírokban foszforeszkálni. Milyen a tömeggyilkos a maga sötét közönségességében? Föl nem tűnő utastársam lehetne a villamoson.

Tavaly még Tombor Antal teljes erejében volt, és szinte mindent megengedett magának. Nézte hivatali szobája ablakából a Feltámadás tér járókelőit, ezeknek ő a választott polgármestere. Aztán jött a sorvadás, a csökkenés, és az a terjengő mendemonda, hogy Tombor Antal polgármester úr valójában nyakazó kéjgyilkos. És volt néhány megzavaró koincidencia.

Mindenesetre Tombor fogyott, kevesbedett, egyre kisebb világokba húzódott össze, pedig meg akarta vetni a lábát ebben az omlásban valami szilárd ponton. Kinek érte meg, hogy őt gyanúba hozza? Egy kalapkofferben egy levágott fej. Hol a test? Mikor ölték meg?

 

✓

 

Hölgyeim és uraim, önök most a polgármesterék üres nappali szobáját látják. Tombor Antal a ház úrnőjével esernyő alatt, karonfogva közeleg. Idehívtuk Önöket Kandor városába, amely hitelt érdemlő tanúvallomások szerint maga a paradicsom. Kandoron kívül nincsen élet, és ha van, az nem ilyen!

A polgármesterné hosszú fekete pulóvert visel és egy enyhén tapadó fekete kötött nadrágot az ugyancsak fekete combközépig érő kabát alatt. Ebben a szobában csak a férj van rajta kívül itt.

„Talán magad sem hitted, amit mondtál, mondja a feleség, azért süllyedtél el, merthogy tealattad megnyílt a föld, épp amikor beszédet mondtál Aba Kunóról, a tavaly meghalt alpolgármesterről, az egyetem rektoráról, Kandor város világító fáklyájáról, akit közös barátunk, Dragomán könnyedén átsegített a másvilágra, aztán à l’anglaise távozott.

A temetés után a gyász enyhítése céljából hosszabb tengerentúli utazásra hívta Szandrát, az alpolgármester feleségét, akit ingerelt az áldozat politikai özvegyének a szerepe, túlságosan is készen van, szinte rászabták.

Inkább legyőzi magában a bosszút, és kiismeri férje legendás barátjának és gyilkosának, antipódusának és cinkosának, Dragománnak a testi-lelki szerveit. Simogatja a nyakat, amelyet el is vághatna.

Nem tudható, hogy melyikük volt ebben a nászútban a mester. Szandra sprinter, ő csak rövid hatósugarú sikerorgazmusokra képes, ezért idegeskedik, hogy nem kapja meg azt, ami jár neki.

Ezzel azonban a tőle épp elforduló Dragomán figyelmét nem bírja visszahívni, mert az meg nem állhatja a nyaggatást több jelenlétért.

 

✓

 

Most pedig a test eltemetésének első évfordulóján, a sírkőállítás kegyeletes szertartásán Dragomán is megjelenik, és nem őalatta rogy be a föld. Nem őt nyeli el egy ismeretlen öregasszony sírja, szívem, hanem téged. És amíg Dragomán fejére valami megmagyarázhatatlan ezüstös szeptemberi napsugár esett, te az árnyékba és a talajba besüppedve, csak annyit mondtál, hogy a beszédednek itt alighanem vége van.”

Vége volt. Hónaljig földbe süppedve szónokoljak az egészen eltemetett kartárs jelenlététől köztünk? Mondhattam volna, hogy szervusz, Kuno, jövök, öregem, jövök! Foglalj estére egy jó asztalt kettőnknek. Majd hívlak előbb, öreg, csak még elugrom egy cseppet, van még a másik irányban egy kis dolgom. Ezt kellett volna mondanom Kunónak, akit mindenki tegezett? Biztosították valamiről, ami egyre kevésbé látszik igaznak.

Ellenkezőleg, a gyászév leteltével a hátramaradottak büszkén mondják, hogy túl vannak a nehezén, most kezdődik valami más. Szinte már feladták, de aztán valami itt tartotta őket. A dolgoknak továbbra is van értelme. Pezseg bennük az életkedv.

A házat, a céget fenntartják, vadonatúj életstratégiába fognak, és a túlélés sikerélményének díszeként sírkövet állíttatnak a drága halottnak, mutatósat, sokba kerülőt. Ez a sírkőavatás a pont az i betűn. A feledhetetlen elhunyt most aztán végleg elhunyt. Elmozdíthatatlan követ tettek fölé. Mehet duzzogni az alvilágba. Isten veled, Kuno! Majd hívjuk egymást!

 

✓

 

Melinda szívesen váltana témát. „Nem fáztál meg ott a földben? Nem lenne jó egy meleg fürdőt venni? Kaptál egy levelet a biztosítótól mint sértett. Ki sértett meg?” A jobb elülső lámpám betört, feleli Antal. „Ki törte be?” Egy öregember. Részeg. Az autóúton elgázoltam. „Hosszabb út, több baleset.”

Melinda fölveszi a telefont: „A polgármester úr pihen, a felesége vagyok… köszönöm az érdeklődését, jól van, egészséges, csak éppen ledőlt… most ismerem csak meg uraságod hangját, újfent tréfálkozni méltóztatott… Csak nem a látogatását jelenti be?… Mind a ketten szeretettel várjuk. Urunk addig fölépül, sőt friss erőben feltámad. Tíz perc alvás után fölpattan, és felfűrészel egy köbméter tűzifát. Persze, hogy gázzal fűtünk, uraságod nem érti a képletes beszédet? Fölmentették a bűnözői státus alól? Körözetlen, szabad polgár? Nem baj, így is kap meggyes pitét. Ő is kap, ha jön. Gyertek.”

Tombor a díványról: Ha az elpetyegett szavakból jól értem, jön Dragomán úr, minden bizonnyal Kobra mester társaságában. Tudom, hogy be kéne mutatnom őket, de most inkább szundítanék.

 

✓

 

Hazajött tehát az én százéves apósom, és a legpompásabb egészségnek örvend.

Hazajött ez a nyavalyás Dragomán is, hát ez sincs fényes állapotban, annyit ugrált az életrajzában, hogy most minden lépése valami modoros szökkenés.

Meglehet, hogy szegény jó özvegyem mellől mind a két férfi elhalálozik, s marad a rettenetes, viruló atya.

Ez a Kobra derék fickó, bár un bennünket, öreg barátait, jön, kísér, meglátogat, vagy áthív magukhoz.

Dragomán is kijön a városból, megegyezett a fogadósnővel, Bellával, adtak neki egy előnyös árat, ki tudja fizetni, ő a Korona szálló címervendége, az ő ajánlómondatával Bella szétküldött ezer levelet utazási irodáknak.

Taxival jön, elül itt Öreghegyen Kobránál vagy nálam, volna hely számára nálunk is, a lányánál is, nem akar itt lakni, nem akar senkire se rászorulni, van annyi pénze, hogy decens véget érjen. Meghúzza magát a legfölső emeleten a tetőterasz mellett.

Azon voltam, hogy felmentsék. A legboszorkányosabb javasasszonyokat küldöm rá, lehet, hogy meggyógyítható. Valaki maradjon itt Melinda mellett, szüksége van rá a városnak, a gyerekeknek, ne tudják elfelejteni a szeme csillogását.

Nekem ezek a szarosok bombát tettek a házam elé, felrobbantották a kocsinkat, hála istennek, senki sem sérült meg. Ki tudja, mi végez az emberrel. Az erdőben nyilaztak rám, meg sem karcolt. Felléptem egy bűnszövetkezet ellen, apránként szeleteltem, messzire ér a kezük.

 

✓

 

Orvos barátja, Soma vitte be a kórházba, s kísérte osztályról osztályra, műszertől műszerig. Egyik orvosnő kedvesebb volt a másiknál. Állt a röntgen előtt, siklott a hasán az ultrahang, rákapcsolódtak a szív- és agyvizsgáló műszerek, használtatott a számítógép és a kopogtatás, nyomkodták, faggatták, most így forduljon, most emelje a karját, mélyet sóhajtson, rúgjon, emelje a lábát, most hajlítsa, most sétáljon fel a falon, most járjon-keljen a mennyezeten ugyanazzal a könnyedséggel, amellyel a földön sem jár, most öltözzön és foglaljon helyet odakint a váróhelyiségben, kaphat kávét, üdítőitalt és friss képes hetilapokat, az orvosoknak még egyeztetniük kell a benyomásaikat, a leletek alapján valamit még tisztázni szeretnének.

Mikor Soma a váróhelyiségben megjelent, most nem tudta eljátszani azt az egyébként oly sikeres mimikát, ami arról szól, hogy nem adja könnyen az ítéletet, hogy tartogatja, hogy riadóztatja egy kevéssé Tombort, és aztán kiböki, hogy makkegészséges és kutya baja.

Ezenkívül azonban nem ártana, ha leszokna a cigarettázásról, és ha a szeszes italokkal egy nagyságrenddel tartózkodóbban bánna. A máj vádló tanúsága szerint, ha megszomjazik, bort iszik, osztozva abban a népi hiedelemben, hogy a bor egészségesebb, mint a kútvíz, ezért aztán a borisszák az átlagos életkornál hamarabb májzsugor okán elhunynak. A szíve is megnagyobbodott, a prosztatája is, nem aggasztó, de nem is ragyogó. Húzhatja még egy darabig, korához képest jól van. Amivel Soma nem mondott sokat, mert Tombor a magyar átlag férfiéletkor fölött jár. Vadság fordul önmagunk ellen Kandor városában, a férfiak dühe még egy poharat és még egy cigarettát igényel.

Nem, most ez a kis játék elmaradt, és Soma hosszan hallgatott. Baj van?

Igenlően bólintott.

Gyógyíthatatlan izomsorvadás, egy darabig még tudni fog bottal járni, aztán már nem, csak mankóval és keveset. Egy darabig még lesz erő a karjában, aztán már a vastagabb könyveket sem fogja tudni fölemelni. Megkönnyítendő az utolsó évet, esetleg csak félévet, ami még hátravan, gépezetekről, háziliftről, emelkedő-süllyedő, mozgatható támlájú, kerekes, villanymotoros karosszékről kellene gondoskodni, ha telik; de az ágyat lehetőleg kerülnie kellene, ameddig bírja.

Mivel a tünetek egy-két hónap múlva fognak erőteljesebben jelentkezni, van még ideje elrendezni a dolgait.

Tudnia kell, hogy a szellemi képességei az utolsó pillanatig sértetlenek maradnak.

Fájdalmas tapasztalat lesz észlelni a test előrehaladó gyengeségét, árulását szinte, és nehéz lesz tudomásul venni, hogy a csapás, amely kétezerből egyet ér, éppen őt, Tombor Antalt választotta ki magának.

Betegsége okáról az orvostudomány semmi érdemlegeset nem tud mondani, amiként azt gyógyítani sem képes.

Tombor megköszönte, hogy az orvos ilyen egyszerűen megmondta.

 

✓

 

Helyes, elfogyasztja majd az erősítő szereket, aláveti magát a gyógytornának, követi a csökkenő mozgáshoz illeszkedő étrendet.

Talán, hogy elterelje a figyelmét, vagy hogy úgy viselkedjen, mintha ez a nap semmiben sem különböznék a többitől, Soma elpanaszolja, hogy micsoda alakot tett az egészségügyi bizottság föléjük igazgatónak, egy magamutogató furdancsot, egy nyálkás luftballont. Túlságosan is gerincesnek hinné Tombor, ha Soma azt mondaná, hogy osztriga. Mi okozza, hogy épp egy ilyen tetszik meg egy amúgy tiszteletreméltó, választott testületnek?

Soma még elhadarta, hogy most bizonyára minden perc értéke megsokszorozódik, s bár szörnyű, hogy lejár a szavatossági időnk, és szomorú, hogy a test megadja magát, de a lélek ellenállhat. Soma figyelmeztetni szokta a betegeit, akik ehhez az utolsó fejezethez értek el, hogy most összeállítva életük könyvének a tartalomjegyzékét, egyfüsttel akár meg is bocsáthatnak az embertársaiknak, akiket kénytelenek lesznek nem is egyszer kislelkűnek látni.

 

✓

 

Felötlött, hogy a polgármester könnyűszerrel másra terelheti a gyanút azzal, hogy a bűncselekményt eltúlozza. Ilyen módon az egyszerű kéjgyilkosságból hihetelen képtelenség származik: nyakazás, plusz a rejtély: miért tenné a fejet a saját kertjébe egy kalapkofferben? És melyik forgatókönyv logikájába illeszkedik, hogy ő maga hívja fel a rendőrséget, és kéri, szálljanak ki a tűzszerészek? Tény, hogy egyszer már volt egy csomag az ajtaja előtt, és az bizony bomba volt; lehetett most is ezt gondolni, vagy a gondolat valószínűségét megerősíteni, és valaki másra terelni a gyanút.

Talán éppen Baba Dudura, aki partra jutott a tisztességes üzlet világába, és makulátlanul korrekt könyvelést vezet, aki nagy vitorlásünnepségeket rendez a város előkelőségeinek, olyanokat, amilyeneket a polgármester, ha meggebed, sem tud adni, mert se közpénzből, se magánpénzből nem telik.

Nem csoda, hogy Barnag úr, a rendőrkapitány, aki mind mostanáig sovány volt, újabban kezd pocakot ereszteni, és annyira szeret Baba Dudu személyes főztjéből enni, hogy utána még a fölszervírozott szláv lányt is pártfogólag simogatja Baba Dudu egyik vendégszobájában. Tisztelte, becsülte a rendőrkapitány mind a polgármestert, mind pedig a gazdagodás géniuszát, s nem tudta, ki felől érez gyanúsabb lelki hullámokat feléje húzódni.

Természetesen nyitva kellett tartani harmadik opcióként a rejtőző, a magányos kéjgyilkos ábráját is. Érthető, ha Tombor spekulációi inkább ebbe az irányba hajlottak. Csak az volt a gyanús, hogy a szomszédját nem gyanúsította, pedig vitás ügye is van vele, amiről a rendőrség feje értesült. Barnag ezredes elmosolyodott, azt hiszi a polgármester, hogy csavarosabb eszű őnála? Talán azért nem gyanúsítja Tombor a szomszédot, hogy ő, Barnag ezredes dőljön rá erre a nyomra, elhajolva tőle, a polgármestertől? A szomszédi álszolidaritás talán csak ravasz önvédelem?

Ez a kapcsolati cikázás legyöngítette Barnag úr vadászszimatát a tertium datur irányában, és minthogy mind a két úr itt van, és minden bizonnyal ittmarad a városban, ráér megfigyelni őket, annál is inkább, mivel a halott feje és személye közötti azonosság még korán sincs bizonyítva, előbb talán meg kell várni a vizsgálat eredményét.

 

✓

 

A rugóskés eltűnt, és Tombor nem emlékezett rá, hogy kölcsönadta-e a barátja unokájának, Dragomán Habakuknak, aki mindenféle kést és vágóeszközt, íjat, parittyát szenvedélyesen becsül, de inkább megkapni szeret, mint megőrizni.

Barnag úr a hüvelyk- és mutatóujjával a bajuszát kétfelé simogatta. „Jösztök még az én hálómba, kövér legyecskéim. Heves mozgásnak, rugkapálódzásnak mindig ez a vége. Előbb-utóbb feldob a víz egy-két áldozatot. Te nagyon élsz, ő meg már nem él. Elefántbálba gazellák ne járjanak.”

Így morfondírozott magában Barnag ezredes, és felcsillant benne a reménysugár, hogy két nagy tekintélyű barátja közül valamelyiket elkapja. A kettő közül az egyik urat szorongatni kezdi, előbb gyengéd, puha kézfogással, majd egyre acélosabban, és az ő rövid, tömzsi keze ráabrancsozódik annak a másiknak a kezére, a nyakára, és a nagyúr elgyengül az íróasztal túloldalán. Pedig Barnag ezredes keze szellemkéz, de az ő felismerő villanásai ritkán tévednek. Mindenki másban keresi az igazságot, Barnag ezredes a bűnben, amely átsötétlik a hetvenkedésen.

 

✓

 

Baba Dudu előírásos megszólítása: mester. Titkára van, aki jegyzi a megszólalásait enyhe szűréssel. „Az én asztali beszélgetéseim során”, így hivatkozik Baba Dudu önmagára. Jachtáját sötétkék zakós, fehér nadrágos testőrők biztosítják, ők ülik körül a főnököt, ha vendéglőbe megy, ők kísérik el a titkárát egy könyvkiadóhoz, ha a főnök a lélektani novelláit szeretné megjelentetni álnéven, ők ismerkednek össze a kisasszonnyal, akire a főnök a kívülről átláthatatlan üvegű kocsija hátsó üléséről a mutató- és a nagyujjával rámutat, az ő dolguk előkészíteni, netalán összegszerű ajánlatot tenni, elhozni egy szabad estéjén, ugyanaznap távoltartani Baba Dudu mellől az állandó feleségeket, és az ő dolguk volt szemmel tartani Lizát, aki rettegett Baba Dudutól, mert megérezte benne azt az embert, aki őt hosszú pórázon tartja, de a póráz végét lassan föltekeri a kezére, és a szabadság egyre rövidül, a körök mind szűkebbre húzódnak össze, amíg Liza szemei kigúvadnak.

 

✓

 

A polgármesternél viszont minden be van betonozva, a feleség, a titkárnő, a napirend, a nyilvánosság és a fegyelem, ami őt, Lizát kizárja a várkapun kívülre, oly véglegesen, hogy mindhiába veri Liza az öklével, itt nem lehet behatolni, ezt az életet nem lehet szétfeszíteni olyan tágas réssel, hogy beleférjenek nyugodt reggelek. Mert úgy lenne rendjén, hogy mire ő kijön a fürdőszobából, várja őt a narancslé, a tea és a pirítós, meg egy ráérős beszélgetés, amely közelebb vezetné Lizát ennek a tönknek, ennek a fatuskónak az álcázott szerkezetéhez. Tombor ránehezedik Lizára, megszállja és egyidejűleg eltolja őt magától. A bal szemével élvezi, ha Liza másokkal nevetgél, a jobb szemével helyteleníti. A nő csak várjon a szekrényben, mint egy alkalmi öltöny, tetszhalottan, amíg Tombor onnan ki nem emeli.

Mind a két úr tudott a másikról, de mintha mégsem tudtak volna. Nem faggatták keresztkérdésekkel Lizát, aki az eltűnéseiről volt nevezetes. Szenvedő jelenlét után más városokban és földrészeken egy szép napon üres szoba várta a hazatérő élettársat, és a személyes holmik bő fele. Liza mindenhonnan egyetlen táskával ment el véglegesen.

Az embert megszállják a darabok, cipőből, illatszerből, könyvből, ereklyéből egy egész világ képződik, és amikor már kialakult valami állandósított vergődés, akkor Liza, aki a bonyolult szenvedést élvezte és előállította, egy kis cédulát hátrahagyva elutazott. Ne keress, írta, és többnyire nem keresték, mert tudták, hogy ennek így kellett lennie.

Barnag ezredes már építette magában a regényt, amely a politika és az üzlet két nagyágyújának Lizával, és talán a fejjel való kapcsolatát részletekkel kitölti. Az ezredes irodájában a feje fölött a falon egy felirat állott, amely szerint az ördög a részletekben lakik. Egy kéz azonban odaírta a pergamenlap aljára, et Deus, mintha isten futólag arra járt volna, és egy kis korrekciót fűzött volna a felirat igazságához.

 

✓

 

Megtudtam az orvostól, hogy mi a következő teendőm. Tegyem gyorsan, ne tartsam a családot és a várost a bizonytalanság hangulatában.

Mert amíg a szempillámat mozgatni tudom, jelezhetem azt is, hogy igen, de jelezhetem azt is, hogy nem.

Állandó téma odakünn, hogy ezt vagy azt a barátomat kihúztam a csávából, hogy megbocsátottam egy sikkasztónak, aki aztán újra sikkasztott.

Láttam, hogy mindenki domborít, és magának akar valamit, de ezt közügyekbe csomagolja, én meg kisgyerekkorom óta szeretek mindent kicsomagolni, a nők testét előszeretettel.

Mi ez a delejes vonzódás fölfelé, a hatalom csúcsai felé?

Nem rosszallom, szükségem volt rá, és úgy volt rendjén, hogy az alárendeltek szót fogadjanak.

Amíg a kapaszkodóknak csak a hátát láttam, a jelenet inkább groteszk volt, de mikor elölről is megláttam a létrán ziháló kapaszkodókat, a szívem elszorult, közelebbről csapódott így rám a leheletük.

Egy polgármester látja magát cirkuszi játékmesternek is, frakkban, pálcával mutogat, az egész csak előadás, a közönség éhezi az eseménysűrítést.

 

✓

 

Sokan régóta készülnek erre az alkalomra, amikor Tombor bejelenti. Tartogatta könnyeit a meghatódás, és fente késeit a káröröm. Ledől a bálvány, suttogták a piacon. Így megyen az ember a csillagokhoz, bizony. A polgármester úr is csak feldobja a cipőjét. Áll, kiáll, feláll, majd eldől, mint a zsák. Lehet, hogy nagy ember volt, de hát mi már csak ekkorák vagyunk. Itt a mi mértékünk a normális. Különleges időkben jönnek a különleges emberek, de aztán a különleges idők elmúlnak. Megválasztottuk, követjük, aztán ledöfjük.

Ami a ledöfést illeti, a polgármester úr egészségének megrendüléséről szállongó hírek megelőzték a készülődő Brutusokat. A gondviselés a maga kegyelmével levette a vállukról Tombor eltávolításának a felelősségét. Meg is gyászolhatják, sőt hűséget is ígérhetnek Tombornak mint hagyománynak, amelyet beillesztenek a történelembe.

Mértékkel elnevezik Tombor Antal polgármester úrról az elnevezendőket. Emléktáblában részesítik, kedvezményekhez juttatják a családját a temetkezési költségek tekintetében.

Az önkormányzat ápolni fogja az első szabadon választott polgármester sírját és emlékét. A városlakók mondani fogják, hogy Tombor idejében ez vagy az ígyebbül vagy úgyabbul volt. Sok mindentől elment a kedvük, de a polgármestertől nem annyira, hogy szembetalálkozva, ne biccentsenek legalább.

A városháza őrei álltak a polgármester úr kapujában is, ellenőrizték a meghívókat, személyi okmányokat is kértek, és természetesen át kellett menni a zsebben hordott fémtárgyaktól sípoló kapun is. Nem igazán fogtuk fel, hogy mi szükség van minderre, de hát a város rendőrfőnöke szükségesnek látott néhány biztonsági rendszabályt. Barnag ezredes, akire rákacsintott a vezérőrnaggyá előléptetés reménye, nyitva tartotta a szemét.

 

✓

 

Hírlett, hogy minden itt és most fog eldőlni zárt ajtók mögött, s mondták, hogy persze az osztozkodásból a jónép megint kimarad; a vitatkozó cinkosok pedig egymás között mindent szétosztanak. A többi meg nézheti, hogy majd a temetési szertartáson ki áll a legközelebb a koporsóhoz: annak a személyében egyeztek meg az urak.

Ők még odabenn a saját szemükkel láthatták a polgármester urat, mi már csak a kamera szemével láthatjuk, hogy mit tesz a csapás az emberfiával. De mert odabenn nagy lévén a kert is, meg a meghívottak sokasága is, az egymást követő beszélők szavát csak úgy értette meg a tömeg, ha nagyerejű hangszórók közvetítenek minden krákogást.

Összetorlódott a gépi hang a magnóliabokrok között, és kiáradt a magánterületről a közterületre. Előnynek bizonyult a kerítés mellett álldogálni, ahogy a temetésen is a nevezetes személyiségnek nem minden hozzátartozója fér el a ravatalozóban, ám az előzékeny rendezőség kihangosítja a búcsúbeszédeket, sőt a bemondó közli előre a fölkért beszélők nevét és címét, így a kívül ácsorgó sokaság is megkapja a magáét.

A polgármester azonban még él, és szinte magához rendelte a közélet szereplőit, állítólagos betegségében is kimutatva kényúri természetét, amit csak fokoz vonzódása a színpadiasan túlzó rendezéshez.

 

✓

 

Fénycsíkot húznak az égen a repülők, mozog a kert, vibrál a meghívottak várakozása, találgatják, hogy mi lesz, hogyan jelentem be azt, amiről az egész város hetek óta beszél.

A szomszéd kutyák is izgatottak, hurutos kakasok méltatlankodnak, nagy rajokban szállnak a ház fölött a seregélyek, vicinális zihál a kukoricáson túl szárnyvonalunkon, tiszta a levegő, csillagtérkép szúródik át a sötétségen.

Fogdossák a vendégek a fűzfát, amelyre hatalmas terebélye miatt büszke voltam, de egy vihar kettéhasította, és csak az a fele maradt meg, amely a szomszéd kerítésén áthajol, de a belső fele lefeküdt a fűbe, s le kellett fűrészelni, csak a hasíték látszik, a fehéres seb, amelyből még sok minden kinőhet.

A legtöbb vendégnek megjárhatta az eszét a kérdés, hogy mit hoz a változás, ki jön, és mivel jár ez, de hogy a változás jön, jönnie kell, ez a meggyőződés, mint valami bódulat, hatalmába kerítette városunk lakóit.

Hír szerint sokat emlegetnek, és a pletykákban annak a fejnek is szerepe van. Váratlanul felbukkanó nők adnak elő rólam dús csokorrá összeálló és néha meghökkentő történeteket, amelyekből állítólag nem is egy szerelemgyerek származott.

Engem lehet szidni, mindenféle történet rámaggatható, mert annyi emberrel volt már valami ügyem, mert annyi embernek feledtem el bemutatkozás után a nevét, kérve őket az újbóli találkozásokon, hogy emlékeztessenek a kilétükre.

Mondják, hogy nem vagyok igazán közülük való, hogy gőg és gúny és semmibevétel jellemezte nem egy szavamat az ellenzékemmel szemben, hogy érveik logikáján csúfolódva emberi méltóságukban sértettem meg a bírálóimat, hogy bőszítő nyugalommal siklottam át a megbotránkozásukon.

Fenyegetéseket kaptam mindenhonnan, hozzá voltam szokva, tétlen szemlélődésbe süllyedtem, és egy szót sem válaszoltam, amikor a rendőrkapitány tájékoztatott, hogy az a fejhistória talán egy szerencsétlen pincepatkány csínye volt.

 

✓

 

Olyan is van az állítólagos házasságon kívül született fiai között, aki különös makacssággal vonul fel gyalázkodó táblával mindenhová, ahol a polgármester beszédet fog mondani, és ha a rendezők erélyesebben akarnák az okvetetlenkedő ellentüntetőt eltávolítani, akkor a polgármester futó pillantással észlelvén, hogy kiről van szó, megtiltja az erőszakos eltávolítást, de azt már nem tudja megakadályozni, hogy nehéz férfiak körülállják a vakmerőt, és könyökkel gyomorszájon döfjék, hogy sarokkal a cipője orrára ne hágjanak, hogy mosolyogva szinte ujjtörésig szorongassák a kezét, felvonultatva az alattomos fájdalomokozás eljárásainak épp csak a leheletét, mert el kell tűrniük, hogy az ellentüntető az ő bokájukat rúgdalja.

Reggel, amikor a férfiak kimennek a kertbe körülnézni és föltekinteni az égre, a hegyre, a tóra, a túlsó partra, hogy milyen az idő, a legtöbbnek megjárja az eszét a kérdés, hogy mit hoz a változás.

A jegyzetei között matató beteg régi önmagával szórakozik, milyen együgyű és komoly volt még a nyolcvanas években, milyen zömök-tömör. Önigazolásainak a gépezete neki adott igazat, a világnak pedig nem adott. Az őrtoronyból a naplóíró nemcsak kifelé vigyázott, hanem befelé is, nehogy azt képzelje, hogy aki őt kedveli, az okos, aki nem, az buta. Mivelhogy egyszer meghal, mindenki vitatható; hiszen aki elmúlik, annak nincsen igaza. Még ő sem hagyja magát jóvá mindenestül.

Tartós gyűlölködésre nem volt ideje, ellankadt, sőt, hajlamos volt megnyerőnek látni azokat, akikkel állítólag rosszban van. Az ilyen ádáz eklektikusoknak ez is tud tetszeni, és az is tud tetszeni. Szeretett bújócskázni, alakoskodni, a kilétét csereberélni, hogy valaki más is legyen azon kívül, aki.

 

✓

 

Késve, mint általában, megjött Kobra Dávid is, odaállt Dragomán professzor mellé; három hatvanas úr, egykori osztálytársak, az egyik már tolókocsiban, és szörnyen sovány.

Dragomán úr nem tudni, hogy itt van-e, összevissza nézelődik, olyan irányokban fintorog, amelyekben nincsen senki sem, és néha indokolatlanul szökken egyet a tolószék mögött, amin a két másik úr, az egyik, a nagyon sovány a tolószékben, és a másik, a frissen érkezett, falusiasan pirospozsgás és termetes Kobra egy csöppet sem csodálkozik, legalábbis úgy tesznek.

Gyülekeznek a képek a tevékeny polgármesterről, erről a sokféleképpen olvasható arcról. A polgármester távolabbra néz, mondhatni naivabban, a távolság és a naivitás összefér. Ő volt a messziről jött, barátságos vadember, akárhol járt. Értette bár a csíziót, de nem volt igazán benne. Úgy nézte a politikát, mint holmi türelemjátékot, hogy lehet bejuttatni a mágneses egeret a kapuba. Képes volt megsejteni emberi állapotokat, amelyek még nincsenek meg. Az egész testével vett részt a megértésben, tetszéssel és undorodással, a szem behunyásával és ámulatával.

Csendesen dolgozik az őrület, keres valami lendületet, amelybe beletódulhatna, nem éri be a kis fortyogásokkal, nagyobb szabású megnyilatkoztatásokra vágyakozik. Merészségek emelkednek, mint buborékok a felszínre. Valami kielégületlen űzöttséget észlelsz, az űzött ember korunk emblémája, mindig többet akar, ami lehetetlen.

A fiataloknak a polgármester öreg hatalmasság, amit az sem ment igazán, hogy szabadon választották, ő az, akitől lehet előnyöket remélni, és akit lehet ezért utálni.

Mintha petárdák kísérnék az útját, a füstből, a villanásból, a szertefröccsenő fény- és lángcsóvákból kilép egy új ember, a másik, hátrahagyja, a nemlétbe taszítja régebbi önmagát, az már nem érvényes, felülbírálandó.

 

✓

 

A terv, hogy vagy a polgármestert vagy Baba Dudut elkapja, Barnag ezredes elméjét lekötötte, és egyre ízletesebbnek találta a történetnek mind a két verzióját. Egy reggel azonban el kellett sápadnia, kigombolta a gallérját, leült a szoba sarkában levő bőr karosszékre, sokáig ült ott, majd egyszer csak megörült, hogy az ő két nemes barátjának nincsen semmi köze ahhoz a fejhez.

Barnag ezredes meglepő hír birtokába jutott, és ez a hír csüggesztő volt az előző remények szempontjából, hogy Tombort és Baba Dudut megtáncoltathatja. Már nem játszhat velük színházat, a polgármester közbelépett, a véletlen jóvoltából módja nyílott találkozni a hölggyel, jobbról-balról nézte, és azonosította: igen, kétségtelen, ő volt az, Liza, aki eltűnt a városból.

Márpedig, ha egyszer Liza a legkellemesebb fizikai egészségnek örvend, és ha nincsen kiváltságos újjászülető képessége, akkor talán mégsem halt meg. Ő az, akivel még idén kora nyáron társaságban Barnag úr is találkozott, és megértette, hogy két olyan nehézsúlyú férfiú tartja rajta a szigorú tekintetét, mint a polgármester és Baba Dudu, a pénzügyi hatalmasság.

Barnag ezredes pókhálója könyörtelenül rátekeredett volna az urakra, ha Tombor nem látogatja meg a lányát Párizsban. Ninon foglalt számára egy kis szobát a lakása közelében, egy hajnalban is népes utcában, amelyet a várostervezők aszfalt helyett ismét kockakővel burkoltak, és amelyben a kezdeményező tervezés éttermek és kocsmák sokaságát vonzotta egymás mellé, hogy odacsődüljön a nép, és fel-alá flangáljon azon tanakodván, hogy hova üljön be. Ninon föltételezte, hogy az apja szívesen bámulja az ablakból a színes sokadalmat.

A szobában csak egy ágy volt, egy szekrény, meg egy szemétvödör, a falon egy tükör meg egy televízió a magasban. Az ágytakaró és a testtakaró azonos volt, a zuhanyozófülkébe Tombor lapjával is csak ügyeskedve tudott behatolni, a meleg víz pedig átható szivarhamuszagot árasztott.

 

✓

 

Jobb volt lenn ülnie a kávéházban, és járatnia a szemét a hosszú hajú, hátizsákos, gyors járású lányokon, a nyurga feketéken, késéles arab profilokon, és egy lassan elhúzó, hosszú autón, amelynek a vezetője és az utasa is ismerős volt.

„Un ballon de rouge?” „Oui.” „Ordinaire?” „Oui. Ordinaire.”

Állandóan esőzik a zene, néha berobajlik a szemeteskocsi vagy egy gyorsuló motor. Muzulmán szerecsenek vonulnak piros pettyes kendővel a vállukon, festett szőke hajak, csücskös keblek lebegnek.

Tegnap mindenki nézte itt a francia–cseh meccset, a csehek győztek, szomorúság volt és csend. Este fél kilenc, még nincs itt a vacsoraidő, Tombor a lányát várja, Ninon azt mondta, késni fog. Ninon szőke, finom, éles, kislányosan mosolyog és szigorúan mereszti az orrát. Még nem jött meg, Tombor minden telefonra felkapja a fejét, hátha Ninon, de nem ő az.

Az asztalok szorosan egymás mellett, egy pincérnő tágra nyitja az ajtót. C’est mieux, hein? Fiatal párok tanulmányozzák az utcára kitett fekete deszkaétlapot, amelyen fehér krétával áll a menüválaszték. Sisakos ifjak motoroznak halkan, biciklik surrognak a bőrszínek baráti keveredésében. Talán a teltebb erszény ifjú közössége hullámzik Tombor előtt. Hűvös, közömbös modort észlel, elharapott szavakat, illedelmes kacajokat hall a füle.

Az ollóval nyírott szakállú főnök fogpiszkálót rágcsál, és egy dús szakállú öregember képét nézi a falon. Vajon ez a kép nem a felesége apját, Jeremiást ábrázolja? Honnan ez a kép?, kérdezte Tombor. Egy vendég felejtette ott a dobozát, a fogadósnak megtetszett, kinagyíttatta és feltette a falra.

A helyiség mélyében hangos, fiatal társaság ünnepli egyikük születésnapját, fogás fogást követ. Tíz után minden asztal foglalt. Az ingaóra a Westminster-harang hangját utánozza. Tombor vörösbort iszik, sötét dohányt szív, várja a lányát. A századfordulós kellékek és színfalak között fiatal nők hosszú haja lendületes járásuk ütemére verdes a bőr hátizsákjukon.

 

✓

 

A kávéfőző hatalmas, kúp alakú sárgarézalkotmány, karok és fogantyúk állnak ki belőle. Il fait chaud, c’est lourd, mondta a pincérnő, és hátracsavarodva a tapadós, sárga nadrágját dörzsölgette, hogy valami foltot eltávolítson róla. Oui, c’est lourd, válaszolt elmésen Tombor. A hotel kávéházában mindenféle színárnyalatú, származású és karakterű pincérek és gazdák szolgálták ki a polgármestert barátságos tartózkodással, de azzal a tekintettel, amely a komparatisztika jóvoltából szinte mindent tud a vendégről. Végre Ninon telefonál, most ért haza, rendbe szedi magát, és jön.

Harminc évvel ezelőtt nyakába vette, úgy sétáltak, és nézték a futballt a közeli pályán. Ninon az apja haját cibálta, optimista hangulatban rikongatott, odaszaladt egy farkaskutyához, és lelkendezve a fülét csavarta. A mellette álló férfi azt tanácsolta Tombornak, hogy vigye arrébb a gyereket, mert ez hatósági véreb. Kaptak egy helyet a sarki bölcsődében, az erkélyről látni lehetett a teraszra kitett nagy járókát, amelyben Ninon nyugodt határozottsággal félrelökdöste a többi gyereket, hogy a rácsos fakeretbe kapaszkodva oldalazva helyet változtasson; járni fogódzkodás nélkül még nem tudott.

Ismerős férfi tűnik fel egy hosszú kocsiban, és mellette nagy kalapos nő. Idevillanó arcéle nyugtalanítóan hasonlít valakiére. Mindenesetre Tombort a miatt a személy miatt, vagy a hiánya miatt terheli a legsötétebb gyanú. De már el is tűnt az autó, nem parkolhat ebben a keskeny utcában, és már el is nyelte a különös, és többé-kevésbé civilizált, halkan beszélő ifjú egyéniségek áramló és változatos arcszínű tömege, de az szinte biztos, hogy a hosszú, fekete sportkocsiból Tomborra néztek mind a ketten, a vezető férfi és a mellette ülő nő, és mind a kettő ismerős volt.

 

✓

 

Másnap, Zürich felé haladva a vonaton, Tombor megpróbálja részletesen felidézni annak a félórának a történéseit. Vesoulban, egy római kori boltíves építmény alatt egy ember a salátáit öntözi. Gyengéd dombhátakon sárguló búzamezők virítanak.

A szomszédos termeskocsiban egy lány keresztben fekszik a padlón. Kis erdőfoltok, dróttal körülvett legelők. Franciaországban sok a hely, gyérek a települések, és a parasztudvarok egyben-másban hasonlítanak a magyar parasztudvarokra, rendetlenebbek, bonyolultabbak, talán anarchikusabbak, mint a németek. Belfort mögötte van, most jön Mulhouse, forog a szélkerék.

Tomborral szemben egy már nem fiatal nő ül meglepően rövid szoknyában, nem tud mit kezdeni a hosszú lábával, odateszi az ő ülésére, és nagy nyugalommal szavakat huzigál alá valami ezoterikus könyvben. A szövetek petyhüdése, lazulása eltávolítja a tekintetünket, ahogy a tükörtől is figyelmetlenül elfordulunk.

Ha megérkezik Zürichbe, beteszi táskáját a csomagmegőrzőbe, és csavarog a városban estig, amikor lesz valami dolga. Sétál a tó két partján, frissen facsart narancslét iszik, könyvesboltok és borüzletek kirakata előtt ácsorog, különböző parkokban leül, gyerekek jönnek hozzá, árnyas padon szendereg és pipáz, majd egy kis téren letelepszik egy zöld abroszos, kényelmes asztal mellé egyedül, kellő távolságban a többi asztaltól, a szökőkút csörgésétől és holmi enyhe szellőcskétől a délutáni árnyékban felfrissülve. Nem lévén semmi dolga, rendel egy pohár fehérbort. Mindenből sok van, asztalból, vendégből egyaránt.

 

✓

 

Hogy is volt tegnap? Volt már vendég, beindult az este, ment a kenyér, a bor és a saláta, kopogott a dobgép, csurgott a zene, mindenki cigarettázott, szorosan ültek. A vacsorával mind a ketten elégedettek voltak. Az amerikaiak kaszárnyája előtt Szaúd-Arábiában bomba robbant, tizenkilenc halott, háromszáz sebesült, talán ezúttal afgán mudzsahedinek. A pincérhez jött egy lányka, helyes volt, fintorgott, két puszi jobbról, kettő balról, rengeteg vidám közlendőjük volt egymás számára. Tombort fárasztja a lárma, Ninont nem. Minden asztal foglalt, sűrűn vonulnak odakünn a fiatalok, és mindenhova jut vendég.

Hosszú, fekete fiú simlis sapkában vonul, átkarol egy rövidnadrágos, ugyancsak langaléta fehér fiút. Az a két arc a hosszú amerikai bárkában egyszerre merült föl az utca sűrűjéből, és az ajtóban ott csavarodott, kígyózott a magasba az ő hattyúnyakával Liza, városunk eltűnt televíziós csillaga, akinek a feje látszólag a helyén volt. Legalábbis Tombor nem látott semmilyen forradásnyomot annak jeléül, hogy talán le lett volna vágva a feje, és netalán a gaz tettesek ijedtükben visszacsempészték volna a helyére. A nyak hibátlan volt, semmi metszésnyom nem volt rajta észlelhető. Most is úgy tudott hajlongani, egy hosszú amerikai kocsi ablakában, mint azoknak a kétes indulatú hattyúknak a nyaka a tó szélén, akik egy önmagát megújító hullámvonalat nyelnek folyamatosan. Enyhe és mértéktartó vonaglások futottak végig Liza nyakán. Mindenesetre a nyakkal nem volt semmi baj.

Liza tudott látszólag igen távolian rákérdezni a részletekre, és egyszerre csak beleszállni a történetbe. Leginkább szerelmi viszonyaikról kérdezgette városunk önként jelentkező polgárait, kissé hátradőlt a székében és hosszú lábait nézegette, mintha visszahőkölne, elborzadna az előtte gomolygó emberi anyagtól. Egy nagy ceruzával játszott, mintha jegyzeteket készítene, a ceruzának azonban szikrázott a vége.

Hogy valami fejben, ami lehetett akár plasztik is, valami ügyes utánzat, vagy akárkinek a feje, isten tudja, kicsodáé, hogy abban a levágott fejben Tombor, ha tétován is, de Lizát vélte felismerni, azt az asztalnál ülők nem nagyon értik, és nem is nagyon szeretnék megmagyarázni. Csöppet sem megnyugtató, mondja Liza és megkérdezi, hogy miért akarják a férfiak átharapni, kitekerni, lenyisszantani a hosszú nyakú nők fejét. Talán mert fölöttük van? Akár a zsiráfé, a maga humoros csodálkozásával?

 

✓

 

Mert olyan pukkancsok, mert olyan szerencsétlenek, mert olyan kezdetlegesek, mert a magasabb és a finomabb parlagias agresszióra ingerli őket, és még a jobbakat is, mert a hatalmuk, a fontosságuk a boldogulásuknál is drágább nekik? Ilyeneket kérdezett még előző életében Liza, aki a műsoraival ármányos feminista volt, mert képletesen szólva iskolába küldte a kandoriakat.

A polgármester megijedt, mondta Liza, és vádlóan Tomborra nézett: a bűn és bűntudat lucskos tartományába deportált a lelkében engem. Rettegett attól, hogy a város színe előtt velem mutatkozzon. Pedig azelőtt úgy irányította a sétáit, hogy véletlenül belémbotoljon, és olyan programokat fogadott el, ahol esély volt a találkozásra velem. Féltékenyen leselkedett az énektanárom, a tornatanárom és gyúrónőm kapuja előtt, és tudtam, hogy a polgármester úr már azzal is elégedett, ha egyazon helyiségben tartózkodhat velem, ha ugyanazon a kőfolyosón lépdelünk. Igenis, megőrült a szagomért!

Amit a barátai is elismernek, mert egy ízben valami városfelújítási témáról beszélgettek Tomborral, a Hétház megmentéséről, ami különféle érdekekkel ütközik, de Tombor egyszer csak megdermedt, minden érdeklődése lesiklott a témáról, és mintha dróton húzták volna, megfordult, és ment Liza felé, mert ő lépett be, és a barátok még nem éreztek az általános emberszagon belül semmilyen különös Liza-szagot, de ő igen, mint egy vadászkutya, és ment leszegett fejjel felé, aki a legkülönbözőbb korosztályú nézőktől levelek ezreit kapta, és aki előtt az autók megálltak, ha át akart menni az úttesten.

Liza pedig megelégelte önmagát, a maga szerepét a városban. Neki egy rendes férj kell, és nem talált ilyet. Pocakosodó idősebb urak azt hiszik, hogy egy ilyen hosszú nyakú nőt csak úgy meg lehet vásárolni azzal, amije idősödő uraknak van?

 

✓

 

Volt Tombor szomszédságában valaki, aki egy vitorlás jachtot ajándékozott neki, és ráfestette a nevét: „Liza királynő”. Attól, hogy ő, a másfél mázsás Baba Dudu hódol, attól ő maga is egészen meghatódott. Könnyeket csal a szemébe, hogy ő meghajol egy nyúlánk, libbenő teremtés előtt, hogy ő lám ilyesmire is képes.

És ha az ember ettől nincs elkábulva, akkor megdühödnek, hogy elvégre mit akar ez az eszelős liba? Eltévesztette kettejük méretarányát? A bájos férfi ritkaság, a legtöbbje ügyetlen, suta, formaszegény, és nem vették még észre, hogy lehet valaki másfél mázsával is bájos, és lehet fél mázsával is esetlen.

Mondták Lizának, hogy nem helyes magas lóról beszélnie a város leggazdagabb emberével, Baba Duduval, és az első számú politikai hatalmassággal, Tombor Antal polgármesterrel.

A fiatalokból is elege volt, vagy abba gárgyultak bele, hogy megcsinálják magukat, és nem tudják, hogy melyik fazont válasszák a laza és hűvös divatszabóságokban, ahol a ruha mellé jellemet és modort is lehet kapni rendelésre, vagy infantilisek, nem lehet támaszkodni rájuk, nem lehet tőlük megbízható, asszonytartó családapaságot remélni, és ha már nincs ilyen, akkor marad a kósza lelkek barátsága és az elillanás a hazai fortyogásból. Majd hazajön, persze, hogy hazajön, és Tombort is kimenti ez alól a hülye vád alól.

„De már úgy fel voltál fuvalkodva, szívem, már annyira elégedett voltál magaddal, hogy nem árt neked, ha meggyötör egy őrült föltételezés, amelyről magad tehetsz. Mert miért kellett abban a fejben rámismerned, éppen énrám? Nyilván nem is hasonlított rám különösebben. Miért mondtad, jó, akár habozva is, nem kizárva a föltevést, hogy talán az az én fejem? Ennyire nem néztél meg engem? Persze az is kérdés, honnan került elő az a fej? És ha tehozzád bedobták, és ha netán ismerted, kid volt az neked? És miért mondtál az igazi helyett engem, Lizát? És ha neked énrajtam kívül még egy szeretőd volt, akkor kikaparom a szemedet. Vagy talán valaki megviccelt, és szerzett a bonctani intézetből egy fejet? Vannak olyan hullák, amelyek után kutya sem érdeklődik, nincsenek hozzátartozóik, kallódó lények, nyilván elad a boncmester egy ilyen fejet.”

Ninon tetszéssel nézte Lizát és egy kis sajnálkozással is. Hamar tönkre fog menni, ez a fej-história rossz ómen. Túl sokat akar, a keze folyton mozog, a szeme folyton mozog, és közben lefegyelmezi az arcát, de a szája sarkán nem tud uralkodni. Szomorú és nagyon szép. Örökké ki fog kezdeni a férfiakkal és ki fog kapni tőlük, mert csak egy másikhoz tud menekülni. Az a férfi is hallgatja, hallgatja, bólogat, mosolyog, aztán feláll, és tulajdonképpen kimenne az ajtón, de ehelyett inkább visszafordul, és megfojtja.

 

✓

 

Bátor fenyőcske meredez a Vércse-szirt szegélyén, kócolja az északi szél, biccentek neki. Észrevétlenül, árnyékként kellene áthúzódni a világon és lebocsátkozni a hegyről, legföljebb egy pohár borra bemenni valamelyik gazdához. Kert, kőviskó, víz, pálinka, szemüvegek, tollak, miegyéb; nem fontos, hogy telefonon megtaláljanak.

Akármilyen szerencsétlenek is a viszonyaink, a szerelem volt a legjobb az életünkben. Ez volt az, aminél többre nem számíthatunk. Mert a mi rendetlen elmúlásunk autizmussal párosul, becsukódással, hallgatással, érdektelenséggel egymás iránt. Ahogy a korban haladunk, magunkkal, elemi szükségleteinkkel, kényelmetlenségeinkkel vagyunk elfoglalva.

Ülünk Vilmával a patakparton, a hídnál a lépcsősor alján, kavicsokat tartok a kezemben, Vilma kiválasztja a tenyeremből a megfelelőt, majd bedobja félméternyire a patakba a kavicsot, és minden alkalommal megdicséri magát, mondván, hogy jó, miként az Úr is tette ezt, a teremtés minden fontosabb szekvenciája után.

Szemmel látható, hogy Vilma hihetetlenül komplex tünemény; hozzá képest az a művelet, amellyel születéséhez hozzájárultam, elég szimplex volt, amiből az tűnik ki, hogy önmagunknál sokszorosan bonyolultabb világok együgyű hordozói vagyunk, ahogy ez a Robotron-masina is egyszerűbb annál, amit írnak rajta.

A szerelem arra való, hogy legyen kedvünk világra hozni gyerekeket némi próba és tévedéssorozat alapján. A szerelem arra való, hogy az emberiség fennmaradása érdekében akarjunk adni, gondoskodni, óvni, hogy akarjuk áthidalni a nemek közötti távolságot és az egyéni önzésünket. Hordozók vagyunk. Üzenettovábbítók.

 

✓

 

A hídon áthaladtak a bárányok, a nyájban volt néhány kecske is, ezek nyomban kibámultak a híd korlátján, nézték hogy Vilma dobálja a kavicsokat. A birkák nem néztek se jobbra, se balra, néztek maguk elé, mentek egymás után. A kecske az okosabb, kíváncsibb, azt, ami újdonság, alaposan megszemléli, és még humora is van. Minél kíváncsibb, annál okosabb, és nincs szerelem kíváncsiság nélkül.

Annyi mindenfélét lehet csinálni egymással. Jogos gyerekesség, ravasz csalétek, hogy legyen kedvünk utódokat nemzeni-szülni, ihletett választásokkal és kapcsolatokkal javítjuk a fajt, egyéniség keres egyéniséget.

Annyi mindenhez nyúlhatunk hozzá közömbösen, de őhozzá nyúlni különös forróság. Annyi közül éppen ő az, akire rátapad a tekintetünk. Látni akarjuk, elképzeljük napi műveleteiben, megvárjuk bárhol, csakhogy vele lehessünk néhány percen át. Sok időt adunk a kevés ünnepi időért, amit vele tölthetünk. Különösen mérvadónak és hitelesnek tekintjük a véleményeit, ízlése alá rendeljük minden javunkat, szavunkat és cselekedetünket. Az ő tekintetével ébredünk és nyugszunk, magunk fölé rendeltünk egy szempárt őrzőnek, tekintete fogságából csak rövid időkre húzódunk ki.

Jó volt korzózni a felhozatal előtt, végighaladni a standok látványosságai mentén, megjelenni a főtéren estefelé, csábító-kíváncsi körültekintéssel, szemelgetve. És ha már nincs is szerelmi viszony, de vannak fűtöttebb beszélgetések, vannak emberek, akikről beszélnek, akikkel álmodnak. Aprófalvakban és világvárosokban alkalmak teremtődnek az ünnepi kiöltözködésre, a kitüntetett estére, amikor aránylag szépek akarunk lenni, amikor kedves mosolyokat és szólamokat adunk és kapunk, amikor megforgatjuk a más feleségét, és forgunk a másik asszony férjével, hitestársunkon kívül máshoz is hozzáérünk, és eszünkbe jut mindenféle, aminek nincs más valósága, csak az, hogy eszünkbe jutott.

 

✓

 

Ahányszor a közeledbe jön, megsimogatnád, vagy éppen csak egy becéző pillantást vetsz rá, jóváhagyást, amire naponta szüksége van. Fiatal szeretők ingerkedése, verekedése, incselkedése, nyafogása, gügyögése, az egymással babázás mind a honvágyat tanúsítja, vissza a babakorba. A szerelem jogcím az együgyűségre, a gyermekességre. Mikor már felnőtté kellene válni, mikor komor rajzolatokkal magukhoz húzzák figyelmünket a megélhetés, az érvényesülés, a másokról gondoskodás árnyai, akkor a szerelem kiszökés zárt helyiségekből, ahol a szerelemhez képest álságos dolgokat művelünk.

Egy teremben dolgozók ide-oda mozdulva merő véletlenségből gyakran egymáshoz érnek, mikor a többiek kimentek, megkerülik a munkaasztalt, és egy fogas vagy egy szekrény sánca mögé húzódnak, folyosók végén, elhagyott raktárakban összeborulnak, és már gátlástalanul nyúlnak oda, éppen oda, nyersen siettetve a kéjt, mert semmi sem édesebb a paráználkodásnál.

Megtanulod alázattal a raktárból azt hozni elő, ami neki kellhet. Szükséged van a szerelmi misztikára, és tudod, hogy ez nem akárhányszor érhető el. Megtanulod az elragadtatás és gyanakvás hullámzását: hátha mégsem ő az isten avagy az istennő, noha persze az embernek isten, illetőleg istennő kell. És aki a maga nemében tökéletes, az jóformán isteni. Márpedig ki nem tökéletes a maga nemében?

A csodalény abban rejtőzött, akivel együtt ültünk egy majdnem sötét vasúti kocsiban, aki lehuppant a fotelkarfánkra, akivel összhangzóan tapostuk a vízibicikli pedálját, akitől egy komor délután a hivatal kapuján megkérdeztük, hogy merre megy. Elkísértük egymást egy darabon, miért is ne ülnénk be egy kávéra egy presszóba?

Ki ez itt velünk szemben, ez a mosolygó és önmagáról valamilyen képet nyújtó hölgy vagy úr? Nézzük, milyen a keze, ahogy a kávéscsészét fogja, és milyen a tarkója, a mosdó felé távolodóban. Tudja, hogy utánanézünk. Tud-e szövődni cinkosság legalább ma délutánra?

 

✓

 

Béreljen a szerencse és a fondorlat a pár részére valahol egy szobát, amelynek ajtaja belülről zárható, és amelyben talán van egy fekvőhely is, a pár egyet fog érteni abban, hogy ez most a bőr ideje. És ha eljutnak a hempergő horizontalitásig, olyasmit csinálnak a vadidegen korpusszal, amit nem szoktak csinálni, keresik a homályt, védekeznek a túlságos ingerrohamtól, most csak a másikkal érintkező idegvégződések híreire figyelnek.

A szélső változat a belehalás, vagy a kéjgyilkosság, a nincs-tovább, mert odáig csigázzák, és aztán egyszer csak vége, kinyúlt, félrebillenti a fejét, összerándulás után szétporladás jön.

Csonkának érzi magát az ember, ha a családja nem nyújtott körkörös védelmet, ha a kiterjedt famílián belül nem volt gazdag szerepsokaság, ha nem érezhetett vérségi összetartozást az unokatestvéreivel, ha nem volt egy-két nagybácsi vagy nagynéni, akit lehetett csodálni, vagy akin lehetett szörnyülködni. A begyökerezettség nem szokta mentegetni magát, nem szorul igazolásra, van, és inkább segíti, mint nyomasztja az embert. Tanulságos, mert szemlélteti a nagyjából ugyanarról a kiindulópontról választható stratégiák színét és fonákját, hiszen a fonákja a családban többnyire kiderül. Van néhány ember, akikben valamelyest megbízhatsz, és akiknek a te érdeked inkább baráti, mint ellenséges érdek. A család a leghatalmasabb és a legtartósabb instancia, amelynek önként alárendeljük magunkat.

Megtanuljuk, hogy nem szeretet elárasztani önmagunkkal a másikat, nyúzni a másikat, hogy még és még adjon önmagából, mindenéből, amije van. A gyerek nézőpontja világos: ki fogja szeretni, gondozni, ellátni, tanítani? A leglogikusabb, hogy azok tegyék ezt, akik őt csinálták. Aki nem gazember, az nem lóg meg a gyerek elől, aki – ha tetszik, ha nem – esetleges párokat életfogytiglan összeköt. Mit tehet az ember a kapottal? Úgy-ahogy választottá teszi. A család folytonosítja magát, sokasodni szeretne sokadíziglen. Kijelöli életcélunkat, így lesz a véletlenből feltétlen, az akcidenciából abszolútum.

 

✓

 

Kire hagynád csip-csup ingóságaidat, örökös használatra magad után a szobádat? Ki menjen a temetési menet élén, közvetlenül a koporsó után? Ki álljon melletted, amikor kitüntetnek? Ki jöjjön hozzád első beszélőre a börtönbe? Kinek telefonálsz haza, ha elutaztál? Ki az, akitől soha semmit nem sajnálsz? Ki az, akinek a fogkeféjével bármikor fogat mosnál? Ki az, akinek a pulóverét megszagolod, hogy emlékeztessen rá? Ki az, akiről régi fényképeket őrizgetsz? Ki az, akit élvezettel nézel, ha a falatozástól fülig maszatos? Ki az, akinek megszívleled olyasféle nyafogását, amilyet mástól nem hallgatnál meg? Ki az, aki akkor sem hibázott, ha hibázott? Ki az, akiért ijesztő akrobatikus mutatványokra ragadtatnád magad? Ki az, akiért elbaktatnál Kamcsatkába? Ki az, akinek úgy kíméled az álmát, hogy a sötétben mindennek nekimégy? Ki az, aki a hova, mikor, mit kérdésekre az érdemleges választ megadja? Ki az, akinek a rigolyáit kész vagy törvény gyanánt nemcsak tűrni, de helyeselni is? Ki az, akit önmagadnál lényeges dolgokban bölcsebbnek és finomabbnak tartasz? Ki az, akinek a lába elé leteszed a zsákmányt? Ki az, akinek szeretnéd megmutatni azt az utcasarki kocsmát, ahol a múltkor egy fél szilva minden tekintetben jót tett? Ki az, akiben megbízol, hogy tud titkot tartani, és aki távollétedben is úgy dönt, ahogy te döntenél, mert őnála te sem lennél okosabb? Ki az, aki eszedbe jut, ha beborul, hogy van-e nála esernyő? Ki az, akivel ezt az egészet végigcsinálod?

 

✓

 

A polgármester nem fog tudni biciklizni, hegyet mászni, talán egy darabig még úszhat. A végidők unalmának elűzéséhez nem elég körmölni; legyen kivel beszélgetni; az esze állítólag nem sorvad.

Apósa, Jeremiás és barátja, Dragomán éljenek egy darabig itthon, Kandor városában. A temetés után mehetnek, ha kedvük tartja, de akkor talán már ittmaradnak Melinda mellett.

Tombor semmi neheztelést nem érez azért a megkönnyebbülésért, amit kedvesei az ő távozása után érezni fognak. Betegségének a híre valószínüleg elterjed, Tombor pedig kerülni szeretné a fölmerülő érzelemnyilvánításokat. Tekintsék magánembernek, és ne gondolják illendőségből kötelezőnek a beteglátogatást.

Kellő formában hangot ad annak a pedagogikus meggyőződésének, hogy ez a történelmi szépségű és az új technológiákba beletanuló város kifejleszti magában az arányos önbizalmat is.

Többen vitatják majd, hogy a betegség kikerülhetetlenül végzetes lenne, és amellett érvelnek, hogy a reményt nem szabad feladni. Tombor barátságosan és látszólag egyetértően mosolyog. Igen, újabb ellenőrző vizsgálatoknak veti magát alá, és mindent megtesz a gyógyulás érdekében. Egyetért azzal, hogy a reményt az utolsó pillanatig nem szabad feladni, sem világi, sem vallásos értelemben.

Hamar elfárasztja azonban ez a megnyugtató szerep, hozzásegíteni a vendégeket ahhoz, hogy lekerekített érzelmekkel térhessenek haza, hogy a vékonyodó test látványa, a lassuló beszéd ne ragadja meg őket vad markolással, s a gondolataik inkább csak a hagyaték vitás ügyei körül csapongjanak. Álfeladatokkal kell a halált körülbástyázni, hogy az életnek igaza legyen.

Melinda fogja a telefont felvenni, és csak akkor adja őt, ha muszáj. A lejtős kert felől földszinti, de az utca felől nem látható műhelyében van ágy is, mosdó is. Amíg bír, addig felmegy az ebédlőbe vacsorázni, ebédet nem kér, naponta háromszor enni eggyel több, mint amennyire szüksége van. Vesz egy gördülőszéket, amelyet sokféleképpen lehet vezérelni, van rajta egy állítható kartámaszték, ha még jólesne valamit dolgozni.

 

✓

 

De ha az idei évből nem vezet át gyengén megvilágított folyosó a jövő évbe, akkor ez már mind csak udvarias erőlködés.

Tombor Antal, rokkantnyugdíjas filmrendező és polgármester, most hagyja a dolgokat úgy menni, ahogy nélküle is jól-rosszul mennének.

Van külön fürdőszobája és jégszekrénye, néha csak cédulán tudatja, hogy mit szeretne; felküldi a vágyait csőpostán, amit még a feleségének a nagyanyja szereltetett be a kétemeletes Leander utcai kertes villába.

A Leander utcában sétálók közül a figyelmesebbek megállnak a ház előtt, és átkandikálnak a kerítés mögött növesztett hóbogyó- és mályvasövényen, indokolatlan tornyok és üvegfedelű hátulsó erkélyek hívogatják magukra a csodálkozó figyelmet; a hóbortos építész még a tizenkilencedik század végén önmagának tervezte, de aztán tönkrement, el kellett adnia a házát, és egész Kandorban csak Melinda nagyanyja volt elég furcsa lélek ahhoz, hogy megérezze ennek a háznak az átkozott varázsát.

Jeremiás, mielőtt elutazott volna, átíratta a lányára a vagyonát. Akkoriban, a fordulat előtt átsuhant a fején az a gondolat, hogy visszajövet nem engedik be. Melinda a fejlesztő és karbantartó erő, akinek az ízlése rajta van minden darabon, akinek a cenzurális jóváhagyása nélkül ide semmi, ami látható, hallható és szagolható, nem kerülhet be. Az ízlelés dolgában elnézőbb, házipálinkák és házikolbászok férfigyarlóságokként bejöhetnek.

Tombor a gördülőszékével kikocsikázik a kertben egy olyan pontra, ahonnan messzelátóval szemmel tarthatja a sasbércet. Ha lába van az embernek, akkor járkáljon, rohangáljon, tolja előre magát a térben, surranjon, kerengjen a földgolyó körül. A lába egyszer úgyis felmondja a szolgálatot. Akkor majd felbukik, vonszolja magát, mankózik, csúszik, elhanyatlik. A járókelőből egyszer csak fekvő lesz.

 

✓

 

A hivatalból telefonál a helyettese, beszélhet az üzenetrögzítőre, a polgármester nem válaszol. Hívják, hogy jöjjön, segítsen dönteni, az emberek egymásnak estek, a tervek összezavarodtak, minden felfordult. Hallja, de nem válaszol. Ismeretlenek is hívják, förtelmes dolgokat mondanak, ócsárolják, nők bizarr ajánlatokat tesznek, van aki köszönetet mond, van aki felszólítja, hogy siessen már megdögölni, mert túl sok szó esik róla, takarodjon a gödörbe. Tombor már csak egy süket fal. Tőle már nem kapnak bölcs eligazítást, és nem hallanak hírt a betegség előrehaladásáról.

Elkezdődött a gyengülés, a sorvadás, nincs sok tennivaló, injekciók, gyógytorna, halogatják azt, ami legkésőbb egy éven, de lehet, hogy már egy féléven belül megjön.

Még mindig nem tudja, hogy mi az, csak megteszi az óvintézkedéseket, de néha azon gondolkodik, hogy vajon nem rántja-e be ez a csalárd előkészület abba az illúzióba, hogy a vég nem is következik el. Eddig minden, amit tett, valamiért volt, ami még csak lesz. Ennek most vége.

Melinda nesztelenül, vastag harisnyát húzva a lábára surran le hozzá a csigalépcsőn erre a legalsó szintre, amely hátulról is megkerülhető. Csak ez a hátulsó kert tartozik a nyugalmazott polgármester szűkebb felségterületéhez.

A lépcsőn már nem megy fel. Itt volt ugyan a lakatos, és tett egy árajánlatot, de a motorral felhajtott sínenjáró szék olyan sokba kerül, hogy erről lemondott, és bár még a mankóival fel bír kapaszkodni, a jobb lába elvégre is tűrhetőbb, mint a bal, és a korlátban fogódzkodni is tud, de nem akar egyre keskenyebben és szakállasabban felmerülni az alagsori műterméből.

 

✓

 

Tombor néhány hónap múlva nem tud parancsolni a lábának. Nem fog tudni kimenni a fürdőszobába. A teste, bár megfogyatkozott, Melindának túlságosan súlyos, együtt rogyadoznak. A barátok, Dragomán és Kobra egymást váltják az ágyánál, de a nap huszonnégy óráját nem tudják mellette tölteni. A kórházi ápolásnak nem volna értelme, ápolónőt fogadnak mellé. Eleinte kiviszik a vécére, aztán ágytálat nyomnak alá, vagy segítenek a nemi szervét behelyezni a két combja közé tett üvegkacsába.

Jönnek a betegségfázisok egyenletes ütemben, növekszenek a fájdalmak, amelyeken Antal tréfálkozva próbál erőt venni.

Kéri a rokonait és barátait, hogy évente egyszer, halála évfordulóján, jöjjenek össze egy temető környéki kocsmában, és egyenek-igyanak, mulassanak az ő emlékére. Ő maga jó ürügy lesz arra, hogy újra összejöjjenek, mert az ágya körül olyanok is összebarátkoznak, akiknek amúgy nem lett volna egymáshoz köze.

Egy idő múlva már Tombor szája sem tud mozogni, beszélni sem tud, csak szempillájával jelzi, hogy igen vagy nem. El fog következni az a korszak is, amikor majd egyre többször fuldokol, mert a légzőszervei is megbénulnak.

Ezekre az állomásokra Tombor nem akar megérkezni. Eldugja a pisztolyát, amelynek birtoklására rendőrhatósági engedélye van. Gyakorol, hogy el bírja-e még húzni az ujja a ravaszt. Az orvosa nem adott neki megfelelő mérget, nem teheti, mondta. Hát jó, akkor mellbe lövi magát, esetleg halántékon. Utóbbi talán eredményesebb, de nem szeretne darabokból összetákolt fejjel nyugodni a ravatalon.

Be fogja zárni az ablakot, kivár egy késő nyári vihart, nagy mennydörgések és csattanások közepette lő. Egyszer Kobra egy véletlenül nyitva felejtett ajtón át megpillantotta kívülről, Tombor éppen gyakorolt. A pisztolyt nem tartotta magára, megpróbálta két ujjal elhúzni a ravaszt, nem lehetett megtöltve.

 

✓

 

Kobra mozdulatlanul várakozott, amíg Tombor abba nem hagyta a próbát, és nem említette senkinek sem, hogy látta Tombor előkészületét, Melindának sem szólt róla. A barátja rendszerint úgy dönt, ahogy kell.

Kobra észrevette, hogy Antal kiüríti magát: ez már mind nincs, ami volt, az már nincs, csak a feladat van, csak a merénylet van, a lelépés kellő időben. A holttestét ne vitessék el, itt a műhelye előtt a kertben ravatalozzák fel, és innen vigyék fel a temetődombra. Tombor megrendelte a koporsót is, és a sátrat a ravatal fölé. Arról is rendelkezett, hogy ápolónő öltöztesse fel, fekete öltöny, fehér ing, más semmi. Ne kössenek nyakkendőt a holttestére.

Bejött a lánya, és megigazította a párnáját a feje alatt. A fia behozott egy kávét, megsimogatta a kezüket, rájuk mosolygott. Ez volt a búcsú, talán megérezték. Kobrától azt kérdezte, hogy mit tud a várható időjárásról, mintha ez neki fontos lehetett volna. Megígérte neki, hogy majd túlnanról vigyáz rá; ha például lekésné a vonatot, úgy intézi, hogy a vonat is késsen.

A polgármester kivonja magát a forgalomból. Alaposan tájékozódott a pusztulás lépcsőfokairól. Ne lássa úgy a felesége, ne szoruljon a végső könyörületére. Nem kell addig várni, hogy a családjának föllélegzés legyen az a nap. A szerelmes együttléteken kívül a feleségének nem sok dolga volt a polgármester testével. Tombornak általában nem volt semmi baja, de ha mégis, azt eltitkolta. Vagy elmúlik, vagy én múlok el. A felesége kezdetlegesnek tartotta ezt a viselkedést. Tombor azonban babonásan hitte, hogy aki az orvosok kezére adja magát, az menthetetlenül elvész.

Ez a Kobra persze túlél. Az erősebbet túlélik. Már a neve is gyanús, Kobra Dávid, a megkísértett kísértő. Dicséri az almát, amely a jó és a rossz megkülönböztetésének tudásához vezet. Hozzáférkőzik a női képzelethez, és tud marni is. Amúgy nem nagyon rossz, csak egy kicsit. Az is lehet, hogy jó. Hát aztán! Hogy jó vagy rossz, a barátjáról ilyet az ember nem kérdez.

 

✓

 

Kimegyek a rétre, pillangó szökdös előttem, mintás keréknyomokon lépdelek, eltaposott békán és sörösdobozon, vászonnadrágban, vászoningben, nyersbőr cipőben megyek a tűző nap alatt a nagy semmibe.

Bogarak repkednek körülöttem, szalmahengerek között kanyargok a tarlón, átlátom a síkot, közel és távolban nincsen körülöttem senki sem, hangosan dörmöghetek, engem nem lehet meglepni, nem bukkanhat föl előttem váratlanul senki sem.

Megyek a repedezett földön, puha mohára lépek, bárányfelhők mossák a hegy gerincét, a füvön egy árnyék siklik át, betéved az aranyzöld lucernamezőre, a fejem fölött egy fekete öltönyös és fehér inges madár köröz, melegíti a tarkómat a nap, a homlokomról izzadságcseppek futnak le.

Leheveredem, a talaj egyenetlenségein egyengetem a hátamat, csiklandoz a fű, semmi sem jobb a vándorlásnál, hullámvonalban röpül előttem egy nagy sötét pillangó.

Öreg fahíd ível át a sással-náddal benőtt patakon, most már két pillangó táncol előttem, egész pillangóörvény keletkezik, a szél rezegteti az olajfák és a nyárfák ezüstös levelét, letört ágak között pucér törzseket látok és megint néhány szalmagöngyöleget.

Puha és ruganyos a föld, önmagamat sem tudom megkülönböztetni tőle.

Egy törzsből szétágazó, kerek lombozatú nagy, magányos fák mellett haladok el, a romvár tetején falmaradványok között fütyül a szél, benőtte a moha a széttöredezett háborús betonbunkert.

Derengő arccal egy halott férfi ragadt a szemhéjam belső falára.

Motorzúgást hallok, a rét fölött két sárkányrepülő köröz, egymás fölött és alatt donganak, most csak a könnyű szél borzolja a hajamat, délelőtt csendes a vidék, és még a birkaszarból sem szállnak fel rajban a bogarak, hogy megrohanjanak.

 

✓

 

Keréknyomokban lépkedek, amelyekben a fű már fölegyenesedett, számolom a felhők barázdáit, még van szemem, még visz a lábam, semmit sem szeretek jobban, mint a megzavarhatatlan órákat, hessegetem a sárkányrepülőt, menjen innen, hogy még egy darabig ne történjen semmi.

Lehet, hogy magát a semmit szerettem a legjobban, vagy inkább a majdnem semmit, az alig észrevehetőt, a felszínt, azt, ami adódott, és ami mögött nem kellett titkot és értelmet keresni. Bólintottam annak, ami felkínálta magát, felfogtam a véletlen üzeneteit, és nem keveselltem azokat.

Kijöttem egy kényelmes cipőben a mezőre, és semmi különösebbet nem akartam, igyekeztem nem belelépni a tüskecsomókba, szemmel tartottam körkörös síkban a mezőt, elláttam a hegyekig, amelyek között eltűnhetnék, ha még bírna a lábam, ha lenne a zsebemben valami pénz.

Eltűnhetnék, csakhogy menjek arrafelé, amerre a lábam visz, patakig, csárdáig, leromlott úrilakig, hogy betévedjek egy faluba, és ott a bolt előtt széket lássak, amelyre leülnék, hogy felhörpölgessek egy üveg sört, aztán továbbmenjek a füves mezei utakon.

Forróság ott nem aszal, nem izzadok, nem fázom, átjár a levegő. Ezt szerettem volna újra megkapni, ezt a vidám készséget a nekirugaszkodásra, most, amikor már inkább kerekes széken közlekedem; erre a hajlandóságra vágytam, hogy valami nehezet fölemeljek, hogy valakit átkaroljak; ez lett volna a nagy ajándék, ez a hétköznapi újjászületés, amelyre még tavaly is képes voltam, amikor még úgy ébredtem, mint egy csecsemő, amikor még önmagamat is tudtam úgy látni, mint egy sárga kavicsot a talpam alatt, vagy mint egy repülőgép húzta csíkot az égen.

Szerettem ezt a világot, és nem kívánkoztam elmenni innen, jól megvoltam benne, nem akartam helyette egy másikat.

 

✓

 

Ha mi emberek kevésbé lennénk ostobák, még jobb lenne. De mindig az kapja a mást, aki nem akarja; aki meg mást akar, az mindig ugyanazt kapja. Veri bele a sors az ember orrát, nesze, ezt kaptad, szagold!

Énnekem tetszett a világ mindazzal, amit benne csinálni lehet, talán mert nem tartottam attól, hogy a jelenetnek vége lesz. És most, lám, vége van, legalábbis nemsokára vége lesz, ha már végképp elgyengülök, ha már csak tolószéken tudok kijönni a rétre, ha a barátaimat, miután elkísértek a tisztásra, megkérem, hogy hagyjanak magamra, de egy idő múlva jöjjenek értem.

A hegyre már nem tudnék ezzel a mozgó villanyszékkel fölmenni, de a rétre még ki tudok; ebben a szigorúbb fokozatú bezártságban még maradt egy kis rés a csavargásra.

A kerekeimmel néha elakadok a füves úton, de erre-arra manőverezgetek, és ha véletlenül arra jár valaki, segít engem odábbzökkenteni. Egész jól tudok már a villanyszékemmel haladni, kicsit persze félek, hogy felborulok.

Megyek a juhok között, nézem az összeakaszkodó kecskéket, négy-öt lovat látok a távolban egy szalmafedelű karám mellett, megfigyelem az egymás mellett araszoló csigákat, tele van a világ, nincs semmi különös, megszomjazom, nem kívánkozom utcákba, hogy lássanak és köszönjenek.

Aha, mondaná a szemük, hát szóval ide jutott a polgármester! De aztán mégiscsak kívánkozom a város utcáiba, és nem foglalkoztat, hogy a rámmerevedő tekintet vádat tartalmaz-e vagy elismerést; felismernek, viszonyban vannak velem, az utca és a városháza folyosója nem nagyon különbözik, mindenki akarhat tőlem valamit, mindenkinek köszönni kell. A réten legföljebb a pillangónak köszönök, amely körülöttem repdes.

 

✓

 

Fehér ingben baktatok, eltakar a bozót, jó lenne még egyszer lazán és lengetegen járni. Hordom magammal ezt a jókora férfitestet a maga apadó húsával és ingerenciáival. Az átellenes oldalról mindenféle méret tetszett nekem, néha a nagy, néha a kicsi, a szellemi tőke és a mázsás gondnoknő, aki a raktáraiból mindenféle jót előteremt. Hódoltam a testszobrászatnak, a puszta térfogatból a szememmel kiemeltem, és a tíz ujjammal megmintáztam őket, tudtam, hogy a testhez búgások és nyafogások tartoznak, meg egy egész biográfia, továbbá bölcsességek és óhajok.

Visszakívánom azt az időt, amikor még meg tudtam kívánni a javakat, amikor azt vártam, hogy egy könyvtől kinyílik előttem a világ. Ebből annyi maradt, hogy Melinda asztaláról lopkodom el a könyveket, mert a legérdekesebbet mindig ő olvassa, azt, ami nélkül buta maradok, éppenséggel ő is így van ezzel, megkívánja az olvasmányaimat.

Visszakívánom azt a hajdankort, amikor még beültem a kocsimba, és a városháza udvarán parkoltam, beléptem a titkárságra, és volt kedvem minden kolleginának egy tartózkodó tréfás bókot mondani, ami után munkakérések sorakoztak, és bár tudták a hölgyek, fele sem igaz annak, hogy a polgármester úr róluk ábrándozik, és kiváltképpen a barackos pitéjükről, de ha a másik felének csak a fele igaz, az sem esik rosszul a kávé mellé reggel, és ennyi megfelelt a valóságnak, mert igazában mindegyiken volt valami tetszetős, egyiknek a nyaka, másiknak a füle.

 

✓

 

Ahhoz tartozom, aki eltűr és eltemet, aki köszön, levest ad, akinek még a fejére tehetem a kezemet, akivel ott az emeleten a bal sarokban szoktunk aludni azon a széles ágyon, ahonnan a félköríves ablakon át a hegyre látunk, akinek a pongyoláját és az ágytakaróját megszoktuk, aki tudja, hogy mit kell az embernek vacsorára adni, miről kell utána beszélgetni és mikor kell megágyazni, aki mellett, hogy ez ő-e, avagy én vagyok-e, olyan kérdés, amelynek nincsen súlya.

Hallottam egy hangot: keresd a boldog napot, az a nap vár terád, azon mehetsz ki innen.

Vilma szokta újabban mondani, hogy szárnyakat akar, és velük az égbe menni. Minden este számon tartja a holdat, hogy előbújt-e vagy még bújócskázik. Azt a szót pedig fájdalmas mélységgel tudja kimondani, hogy holdfogyatkozás.

Van olyan reggel, amikor minden összejön, amikor a kellő szögben esik be egy fényhasáb az ablakon, amikor a dongók mámorosan repkednek az ablak előtt, amikor a tárgyak csendes, mozdulatlan tombolásba fognak, a színeikkel féktelenkednek, én pedig megérzem a felületek kihegyezett éberségét, ezt az általános, hangtalan őrjöngést, amikor minden fül a végső súgásra vár, amelyet talán egy nagykövet hoz, vagy egy pilóta, de az sem lehetetlen, hogy egy zsebtolvaj, mindenesetre illetékes személy fogja kézbesíteni a meghívót, amelyet nem bíznak a postára, és ez az illetékes személy megáll az ablakom alatt, én pedig még ha rogyadozva is, de odavonszolom magamat a műhelyem teraszára, és itt a teraszon meg tudom várni a limuzint (olyan hosszú legyen, mint egy vasúti kocsi), amiben valami itallal is megkínálnak, és hogy ne unatkozzam, majd a kezembe adják az Égi Hírek című újságot, amelynek főcímeit lefoglalják a legújabb égi botrány zamatos részlethistóriái.

 

✓

 

Ugyanis a kegyelmi sugárzás elosztásában felülkerekedett az üdvözültek egyik csoportja, és háttérbe szorultak a többiek, akik már azt is meg merik kérdezni, hogy ők egyáltalán üdvözültek-e. Továbbá: az előbbiek túlságosan engedékenynek tartják a mennyei bevándorlási politikát. Hát már minden széltoló üdvözülhet?! Ráadásul nézetkülönbség támadt az angyalok felekezeti megoszlása körül is, úgyhogy pezseg az ég a pódiumvitáktól.

Már azt sem tudja az átlagangyal, hogy hova forduljon, és kire hallgasson. Megeshet az is, hogy a harag beteszi a lábát az égbe. Tény, hogy a szeretet minisztériumának a figyelmes tisztviselői befurakodó gyűlölettappancsok nyomait vették észre a hóban, amely meghatározása szerint az égben nem hideg és nem forró, hanem langyos. Most aztán nem tudható, hogy vajon az égbe nem szivárog-e be az izgő-mozgó földi gonoszság.

Szegény mennyei polgármester, nyögök fel a hírek olvastán, cudar kalamajkába botolhatott, és ahogy elgondolom a limuzinban elém kerülő hírek fogyó varázsát, majd ahogy a nyelvem összehasonlítja a felkínált italt, az öreghegyi olaszrizlinggel és száraz szürkebaráttal, én inkább megmaradnék az utóbbiaknál.

Ahogy a napi hírekre vetem a tekintetemet, felötlik a kérdés: elképzelhető-e egyáltalán a másvilág? Mi az oka annak, hogy még eddig tisztességes elképzelés nem jelent meg a piacon. Így, ha a dolgok a miáltalunk belátott másvilágban nem rendeződnek megfelelően, akkor ki kell gondolni egy újabb másvilágot, ahova az angyalok csak komoly minőségi szűrés után juthatnak be, mivelhogy az első másvilág el lett fuserálva, az a baja, hogy nem nagyon más, ilyesmi, mint ez, csak ízek nélkül. Olvastam elszontyolodva a híreket a neheztelés kirobbanásairól az égi híradóban, úgyhogy utasítottam a sofőrt, forduljon vissza, és tegyen ki a kertben a műhelyem előtt, mert én ilyen kalamitásokba nem kívánok belebonyolódni, és nem szeretném a kandori zagyvaságot fenségesebb méretarányban viszontlátni. Meghúznám magam ezen a padon, ha még megérhetném a holnap estét.

 

✓

 

Valaki egy tisztáson látta ülni a polgármestert, közeledett hozzá, de ő egyszer csak eltűnt. Gyerekek is találkoztak vele a hídnál, látta a juhász is, a kutyái is, a juhok is. Látta még a nagymellű Gundula is, de Gundula sok mindent látott a vízimalmában.

Látták kimenni a rétre, nehezen húzta magát, bottal meg-megállva, és aztán egyszer csak eltűnt. A polgármesternek nyoma veszett, és soha többé nem került elő. Hozzátartozói szerint tudta, hogy milyen a betegség lefolyása, és aggodalmasan vizsgálta magát, hogy meddig van még ereje kivonszolni magát arra a tisztásra, ahova azelőtt is kijárt.

Találkozott egyszer ezen a tisztáson egy tibeti szerzetessel, aki igen szomorú volt. Lehet, hogy ilyen az elmélkedés, de Tombor inkább búsulásnak vélte. Tört angol nyelven el tudta magyarázni, hogy hiba történt, a fehér kupolát, a sztúpát néhány kilométerrel odébb tették, pedig ez lett volna a megfelelő helye, ezt ők Lhászában kiszámolták, de a mérőeszközeik hibáztak, ő most mindennek utánaszámolt, és barangolt is eleget a környéken, mind az istenek szíves közlése, mind pedig a számítás szerint, erre a tisztásra kellett volna építeni a béke félgömb alakú templomát, amelynek a párja a föld túloldalán lesz elhelyezve, hogy a béke Európa és Ázsia, a bal és a jobb agyfélteke, az egyik kéz és a másik kéz között teljes legyen. Lehetséges, hogy más kontinensek is kapnak egy sztúpát, egyelőre ide jött Kandortól nem messzire, holott közelébb, erre a tisztásra kellett volna, ajjajaj, rakni.

Ezzel a polgármester is egyetértett, mert a szöges lábú vadászszékével és a könyvével ő is ide szeretett kijárni, ha volt egy kis szabad ideje, az Ökörszem-tisztásra, amelyhez kísérteties históriák kapcsolódtak. Rebesgették, hogy ezen a tisztáson ökrös szekér is tűnt már el, és meggyilkolt lányok teste is.

 

✓

 

Tény, hogy Tombor ide ment utoljára, és azután már kereshette a család és a rendőrség, sőt Kandor város egész lakossága is. Ő elment máshova, eltűntnek nyilvánították. Vagy talán csak gyengeséget színlelve elbujdosott, és a nyomait eltüntette? Befejezett egy kerek életet, odatette a maga helyére Dragománt, ő meg elillant.

Gondoskodott a családjáról: abból, ami utána marad, valahogy megélnek; kiválasztotta magának ezt a gyógyíthatatlan betegséget, nagyon keveset evett, legyengült, sikerült ijesztően lefogynia, és egyszer csak kámforrá változott, éppen azon az Ökörszem-tisztáson, amely a nép szája szerint elnyelt már egy favágót is, akinek a hű kutyája nem mozdult el onnan, ugatta a földet, amelyen a fű sértetlen volt, mintha ott lenne a gazdája eltemetve, nem lehetett elvonszolni onnan, adtak neki enni, ott maradt, nem evett, ott múlt ki a tisztáson, a favágók eltemették.

Kereste a rendőrség is, helikopterrel szerteröpdöstek, nem lelték, a polgármester sehol sincs. Felteszik, hogy már régen meg kellett volna halnia a betegség valószínű, sőt kikerülhetetlen lefolyása szerint. Nem egészen értik, hova tudott volna elkószálni, hiszen alig volt már jártányi ereje. Elkísérték kis távolságból, mert a botjával hessentette el őket; utánament Melinda, Dragomán és Kobra, tudták, hogy arra a tisztásra megy, ott szokta leszúrni a szöges lábú székét. Úgy mentek az elektromos gurulószéke után, mint akik tudják, és talán várták is, hogy most.

Nem beszéltek róla, ismerték a barátjukat, rejtegetésben, ravaszságban úgysem tudnak az eszén túljárni, és aki dolgokat, pisztolyt, kapszulát olyan fondorlatosan el tud dugni, az hogyne tudna láthatatlanná tenni valami nagyobb térfogatot is, netalán egy testet, méghozzá nem hullát, hanem élőt, amelyet nehéz ugyan cipelnie, de még elbírja egy sólyomfejű bot segítségével, mert az a test az ő két saját lábára nehezedik.

 

✓

 

A rejtegető elrejtőzött, vélte Dragomán, de ezt nem mondta ki. Sejtette, hogy erről van szó, Tombor mindig beteszi őt valami szerepbe, ő maga aztán elpárolog mellőle, de a gondolat gyökere mindig Kobrában, a szerzőben keresendő.

Az expolgármester egyszer csak megjelent a városban, itt is látták, ott is látták, hírek jöttek róla egy antikváriumból, ahol leírásokat böngészett múlt századi nevezetes bűnügyekről, vagy olyan viseltes, hitvány ruhákban ment, hogy nem akadt meg rajta az emberek szeme, sőt el is kerülték a látványát, ment spárgafogantyús nylonszatyorral, vörös arccal, mint aki a szabad ég alatt lakik, de az italtól sem tartózkodik.

Másnap azonban egy olyan mészfehér arc kukkantott be az utcalányok ablakán, hogy azok halálra rémültek, összehúzták maguk előtt a függönyt, és eloltották a piros lámpát. Mostantól ők nincsenek üzleti viszonyban senkivel, ilyen halottfehér, zöld ajkú rémekkel még kevésbé, akik ráadásul alulról belevilágítanak éles zseblámpafénnyel a felső szájpadlásukba, láthatóvá téve kifejlett szemfogaikat.

A bevásárlóutcán megjelentek a Tombor-maszkok, és az iskolások azzal ijesztgették egymást. Aki eltűnik, az majd eltüntet, benyúl érted az ablakon, felragad a romvárra, vagy elvisz az Ökörszem-tisztásra. A polgármester a nyomodba szegődik anélkül, hogy hallanád a lépteit, vagy csak kimegy a tóra egy horgászladikban, és aki elhaladt a sétahajó korlátjára könyökölve a horgászladik mellett, az meg merne esküdni rá, hogy Tombor Antalt látta, de mire a parti őrség motorcsónakja félelmetes dörgéssel elindul a jelzett irányba, a vízen már csak a holdvilág fürdőzése látható.

 

✓

 

Kobra a két fiával az Angolparkban az óriáskeréken ült, átkarolta a fiait, akik nagyon kívánták a veszedelmes magasságot, de riadoztak is tőle, így ragadta fel őket az óriáskerék, és miközben lefelé figyeltek, hárman háromszöget alkotva, Kobra megpillantotta az átellenes kosárban Tombort, az meg csak ült valamelyik szokásos zakójában, kigombolt fehér ingben, és csak annyira megviselt arccal, amennyire ez az ő korához hozzátartozik.

Maga elé nézett a polgármester az ülőfülkében, ami furcsa volt, hiszen Kandor városának szinte a teljes felszíne szétnyílt előtte, és amikor a kerék legmagasabb pontján fújta a szél a hajukat, akkor az utasok – bár még mindig egymásba kapaszkodva – a szemüket legeltették a kitágult panorámán, de mire Kobra a gyerekeivel ki tudott szállni, addigra a Tombor-szerű lény kosara, amely elsőnek állt meg, már régen kiürült.

Volt olyan tanú is, akivel szemben Tombor, a Libegőn ereszkedett lefelé egyedül a padban, napsütötte arccal, a maga melletti ülésen nyugtatva a ballonkabátját. A tanúnak határozottan az volt a benyomása, hogy még egy üdvözlőmosolyt is kapott az egykori polgármestertől, akinek szokása volt az utcán előre köszönni, amit a városháza folyosóján is megtett, kivált ha takarítónők vagy idősebb tisztviselőnők jöttek vele szemben.

Megint egy másik tanú az uszodában találkozott vele, a szemközti sávban úszott a hidegebb medencében, a tanú először lekapta a fejét a víz alá zavarában, nehogy a polgármester felismerje, mert abból semmi jó nem származik, ha az emberhez nem idevalósi rémfigurák társulnak, de aztán a tanú megemberelte magát, és köszönteni akarta a volt polgármestert, de mire szembe mert volna fordulni Tomborral, a medencében senki sem volt, aki az expolgármesterre hasonlított volna, szerencsére eszébe jutott, hogy a jelenés acélkék fürdősapkát viselt, és valóban, a medence másik szélén felfedezett egy ilyen sapkát – egy öregasszonyon.

 

✓

 

Aztán egy taxisofőr járta meg vele, a volt polgármester mint látomás vagy hús-vér alak beült hozzá, és csak annyit mondott, hogy hajtson mindig csak előre, a taxisofőr ment mindig arrafelé, amerre úgy érezte, hogy előre van, mintha valami cél mozgatta volna, hajtott és nyelte az utakat, befordult ismeretlen mellékutcákba, mert arra volt előre, de aztán amikor dugóba került és kikeveredett belőle, a hátsó ülésen nem látott senkit sem.

Csak úgy flangált az a figura, elhaladt egy vendéglő terasza mellett, és egy kövérkés úr tányérjáról eltüntetett egy rántott csirkecombot. A kveruláns kisember utánagurult és visszakövetelte az ő csirkecombját. Tombor, akin semmiféle csirkecombnyom nem volt látható, elhessentette a méltatlankodó kisembert, ez meg az erőviszony szomorú tudatában visszasomfordált az asztalához. De láss csodát, ott találta az eltűnt rántott csirkecombot a tányérján, az expolgármester pedig tovahaladtában visszamosolygott.

Többen úgy vélték, hogy Tombor bosszantani akarja a város lakosságát, eddig dirigált, most meg frocliz, mondta egy ellenzéki képviselő, nem hagy békén minket, miért kellett neki éppen Kandort kiválasztani arra, hogy felvirágoztassa, csak az ilyen felvirágoztatóktól mentsen meg az ég kegyelme, és ez az óhaj annál is indokoltabb volt, mert Tombor születésnapján a telefonok megbolondultak, csupa téves, és mégsem egészen téves kapcsolás, olyanok, akiknek már réges-régen beszélniük kellett volna egymással, véletlenül egymás számát tárcsázták, és beszélgetésbe elegyedtek.

 

✓

 

Majd valami festő csinált emlékkiállítást a nevéhez kapcsolva, Hommage à Tombor, valami nagy ládát cipelt, és abban laposra préselt, szárított embereket, olyan laposakat, mint egy pirítós. Mindenki föltételezte, hogy valami plasztiksvindli. Nem, kiderült, hogy valódiak, emberből vannak, a merész újító – kísérleti és marketing célból – megvásárolta pénzszűkében lévő családoktól kedves hullájukat még friss állapotában, és saját technológiájú szárításukat elvégezte, ami által már így extrudálva, laposan bebalzsamozva utóbb kifestett faliképek keletkeztek, és a mester azt javasolta, hogy temetés helyett ezentúl akasszuk fel a falra elhalálozott szeretteinket; a színezett, préselt és tartósított halott hitelesebb, mint bármely festmény, még akkor is, ha a lapos ember körvonalai különböznek is a szárítatlan alaktól. Furcsa volt, hogy a gyanús művész éppen a volt polgármesterünknek ajánlja ezt a visszatetsző kiállítást. Voltak bolondok, akik állították, hogy az a pacaszerű szülő a falon megnyugtatja az álmukat.

 

✓

 

Azután már nyakló nélkül belebújt a polgármester szinte mindenbe, kutyába, lóba, menyétbe, sasba. Délelőtti sétáján Vilma integetett neki, mindig észrevette a papát, akárhova bújt, és mondta, hogy gyere, papa. Néha ezt mondta Dragománnak is, megkérdezve, hogy fázik-e a nyaka. Mire Dragomán dideregve bevallotta, hogy bizony majd megfagy. Akkor Vilma kegyeskedett sállá átalakulva a nyakába ülni, amire az egyenes vonalú és gyorsabb előrehaladás végett szükség volt.

Dragomán ilyenkor Melinda oldalán haladva úgy érezte, hogy az erői megszázszorozódnak. Méltatta a hegyi ösvényről letekintve az öblöket, kúpokat, bordás szőlősorokat, az egész zöld domborzatot, amely a tó kékjébe feledkezik ködös alkonyatkor, de ugyanezek az erők elszivárogtak, mikor Vilma egy kőnek mondta szenvedélyes követelőzéssel, hogy „Papa, gyere ki. A francba! Mondtam már, hogy gyere onnan ki!”

Dragomán érezte, hogy Vilma az akaratának egy biccentésével át tudja irányítani az erőket őbelőle, Tombor barátjából, és Melinda hódolójából egy kőbe.

Megidézték egyszer Tombort a Leander utcai teraszon, spiritiszta szeánszt rendezve egy beavatott személy vezetésével, és akkor Melinda csészéje elindult, és ész nélkül rohangált az asztalon, minden más csészét ledobott, azok mind diribdarabra töredeztek, és ottmaradt egyedül Melinda csészéje, amelyet Tombortól örökölt, aztán Melinda csészéje is apró szilánkokra esett szét, és a villany is kialudt.

 

✓

 

Rendszerint függönysuhogással kezdődik, azután kivágódik az ablak, mintha kívülről föltépték volna, és bevág egy szélroham, de ha Melinda kihajol, semmilyen légáram nem kapaszkodik a hajába, és szinte fogható a szélcsend. A vastag brokátfüggöny mögül, amely a dereka táján nehezedik a hátára, hallja azt a rekedtes basszust, amely nem mond semmit, csak dünnyög, hümmög. Miért is jönne be az ablakon? Jöhet az ajtón is. Az agonizáló hold minden erejét összeszedve újra bevágja az ablakot.

Miért nem hagyja békén? Menjen vissza a helyére. Ha elment, miért van itt? Ha itt van, akkor miért nincs itt? Megbolondította a várost, kerge figurák hívják Melindát, hogy beszéljen róla. A látogató úgy rendezte, hogy a távollétében is itt legyen. Ha Melinda utánanyúl, Tombor betapad a falba. Legalább ne vacogtatná, legalább ne kellene tőle Melindának dideregnie.

Most mintha látná a szoba közepén állni. Madárijesztő, tetszőleges figura, lehet aggatni rá mindenféle gúnyát, bebocsátható mindenféle játszmába. Mintha látná azt a barna félcipőt, amelyet Tombor háromszor is megtalpaltatott egy öreg suszterrel, recés gumitalpat tétetett rá, de nem mondott le róla, ellenszenvvel nézett minden új cipőt. Melinda néha becsempészett a férje ruhásszekrényébe egy enyhén meggyötört új zakót és nadrágot a többihez hasonló anyagból, sem a szabó, sem a méret nem változott.

 

✓