A cinkos

Intézet

Egész nap beszélek, hallucinálok, a múlt pillanatai, mint a méhviasz sejtjei a pergetéskor, kipattogzanak. Káprázataim csőcseléke egész világgá terebélyesül. Alázatos vándorút: kertből kertbe, ágyból ágyba, testből testbe zuhanok. Öcsémmel állok egy teherautón, poros szél rázza a platánfákat, lábunknál nagyapánk ül fehér halotti ingben, egyhangúan kérlel, hogy dobjuk el a géppisztolyt. Öcsém magasba emeli fegyverét, és az egész tárat kilövi. Erdei tisztáson ülünk többen, összeesküvők, nem tudom, hogy mit akarunk, találgatom, hány évet kaphatunk ezért, és ki a besúgó. Alig ismerem meg az öcsémet, szőke parókát visel, puhán hátrál az avaron. Ritkás nyárfaerdőn át utána megyek, csukott szemmel fekszik egy gerendakunyhó kerevetén, odébb tolom, hogy én is lefekhessem, le akar dobni, belefáradunk a birkózásba, fölmutat: a mennyezeten nagy óraszámlap, szédítően forognak a mutatók. Harisnyában megyek a börtönfolyosón, az igazgatóhoz vezetnek: „Képtelen vagyok megszokni, hogy be vagyok zárva”, mondom. Vállamra teszi a kezét: „Ostoba fiatalember, próbálja felfogni, hogy az ész templomában van!” Kifeszítem a börtönzárka ablakát, a padló csupa hányadék, egy öregember sír mögöttem: vigyem magammal. Terebélyes, rossz fogású testét a hátamra veszem, zöld, mozdulatlan vízben kell úsznom vele. Eltolnám magamtól, de a nyakunk össze van kötve. „Csak lassan, fiam!”, mondja bugyborékoló szakállal apám. „Csinálj valamit – kiáltok rá –, mégiscsak te vagy a rabbi!” „Már hogy lehetnék én a rabbi – felel vigasztalanul –, mind a tíz parancsolatot megszegtem.” Anyámmal utazom a vonaton, a poggyászháló tele van csomagocskáival, szemben egy katonatiszt ül, anyám felhúzza szép combján vörös ruhája szegélyét. Jön a félkarú kalauz, leteszi lámpáját, lyukasztóját, és arcomra tapasztja rossz szagú tenyerét. Én kiállhatatlanul visítozom, anyám gerlebúgásokat hallat. „Hallgattasd el!”, lihegi a kalauz. A katonatiszt kigombolja pisztolytáskáját, és a vonatablakon át varjakat lő a villanypóznákról. Az étkezőkocsiban vastag combú foglárokkal szimultán sakkozom: még egy hibás lépés, és felakasztanak. Megérkezik a feleségem, ő volt az utolsó kívánságom, több széles karimájú kalapot próbál fel szőke kontyára, szeretné tudni, melyik a legjobb. „Engem fel fognak akasztani”, mondom engesztelhetetlenül. „Ne gondolj ilyesmire, butuskám”, mondja, és nagy szájával körbecsókolja arcomat. A vonat befut egy üvegcsarnokba, amelyet rácsok vesznek körül, a vasutasok mind házimunkások. Egy elítélt friss inget hoz, keresem rajta a fegyház pecsétjét. Lefényképeznek, bélyegzőpárnát tesznek ujjaim alá. „Lapostető van?”, kérdezi egy hang. Gallértalan ingben, hosszú alsónadrágban, kifűzött bakancsban lépkedek. „Magukat a nemdohányzó váróteremben fogják elintézni”, súgja bizalmasan egy házimunkás. „Miért éppen ott?”, nyugtalankodom. „A dohányzó váróteremben kormányfogadás van, nem látja a piros szőnyeget?” Rozsdás, mohos falak közé érek, véraláfutásos nők állva vizelnek a benyílókban. Két sorfal között vezetnek, puskavessző suhog a hátamon, nógatás nélkül is sietek, kitépem az ablakot, ugrom, az udvar kövezete fölött drótkötélháló van kifeszítve, föl-földobál. Ülök a folyosón egy padon, mellettem pirospozsgás fegyőr, aztán egy sápadt civil, aztán megint egy pirospozsgás fegyőr, megint egy sápadt civil, a csuklónk össze van bilincselve. A folyosóról bekísérnek a fürdőbe, kivörösödött majomtestvérek, farkuk hegyéről csurog a víz, csukott szem, hátraejtett tarkó, emlékiszapban, vasárnapban, magzatvízben fürdenek. Leszegett fejjel, törökülésben ringatom magam a zuhany alatt a farácson, velem van a motozásokon átmentett pengém, most kellene eret vágni, és nézni, ahogy a szappanos meleg víz a rács alatt viszi a vérem. A csőből egyszerre csak rozsdás lé csurog, homlokomon bűntudat gyöngyözik. Ülök a folyosón, kijönnek, és azt mondják, hogy lányom született, ülök a folyosón, kijönnek, és azt mondják, hogy a barátom már nem fog magához térni, ülök a folyosón, tanúként szólítanak, vádlottként szólítanak, senki sem szólít, pedig a látogatási idő már véget ért. Géppisztollyal állok a fölszabadított gettókórház folyosóján, szürke pokróccal letakart hullát tolnak előttem, lenézek az udvarra, az első emelet magasságáig felpúpozva hiányos öltözetű testek ágaskodó végtagokkal, nyílik egy ajtó, s átölelek egy fehér árnyékot. Rohanok a folyosón, barna ajtók mögül haragos emberek ugrálnak ki elém, egy óra múlva hónom alá karolva támogatnak ki az egyik ajtón, lóg a lábam, mint a rongybabáké. A rabfodrász fehér köpenyben kilép a folyosóra, s értetlenül nézi jobb kezében a véres borotvát, bent a forgószékben egy elítélttársam féloldalra ejti a fejét, a fodrász ma szabadult volna tizenöt év után, búcsúzóul engem kellett volna megborotválnia. Bottal, pizsamában, hálóköntösben megyek a folyosón, rámosolygok a nővérre, faarc, a sarokban egy volt bajtársam nyöszörög négykézláb, meghúzza a cipőfűzőmet, nem mer fölegyenesedni, hátha belőnek az ablakon, elkéri a cigarettámat, oldalát a fűtőtest rácsához dörzsölgeti, aztán a nővérszoba elé kúszik, s órákon át várakozik egy kockacukorra.

Földhöz csapott egér vagy, amelyre ráfordítottak egy virágcserepet. Muszáj sietned, magasföldszint, első emelet, soha nem érsz föl a másodikra. Befüggönyözött ablak mögül téged figyel egy távcsöves mesterlövész, te is nézed az ismeretlen szemgolyót. Átkúszol az ostromgyűrűn, nagyon is tudod, kire megy a hajtóvadászat. Idegen lábnyomokon lépkedsz valahová, ahonnan nem tudnak visszahozni. Csak legalább jönne valaki, akinek megsúghatod, hogy soha többé nem találsz haza. Nincs nyugalmad, ahogy egy vesegörcs parancsuralma alól nem tudsz kibújni, beássa magát tudatodba egy hibasorozat, amelyet elkövettél, már nem vonhatod vissza, nincs rá sem bocsánat, sem büntetés. Nem tudod kifecsegni magadból ezt a kéretlen lakót, hozzád szegődött kóbor kutya, mely enni is csak belőled kér. Ott hörög, ahol a bokád villan, hiába zárkózol, minden ajtón átrágja magát. Milyen kaputól várhatsz bebocsátást, hogy engedjenek be téged nélküle. A tükörből ellopták az arcod, kihallgatód mosolyog rád belőle, megérintesz egy karosszéket, porrá dől mutatóujjad alatt. Semmit sem tudsz kimondani, legalább a szemed közli minden lehallgatókészülékkel badar, de betiltott ellenvéleményeidet. Csoda, ha egyáltalán szólnak hozzád, nagyothalló lettél, csak ez a romlott gorilla ordít odabent, saját tréfáin röhög, elcsigáz, nem is jut másra időd. Vakok közt bolyongsz, mint a halott, akinek senki sem mondta meg, hogy meghalt. Fürge léptekkel ugyanazon a kőkockasoron föl-alá vagy az ajtófélfa mögött kuporogva egész délelőtt. Fogságba estél békeidőben, puha, fehér mancsok vesznek körül, megrázzák az álladat: válaszolj. Elfordítod a tekinteted, megszámolod egy faág leveleit, majd az ujjaidat. Magzattá gömbölyödsz, meghagyod őrzőidnek a tér illúzióit, az még az ő fennhatóságuk alatt van. Csak ez a nemi óhaj ne vacogtatná málló szerveidet. Minden porszem rejtjeles üzenet, az atya házából jöttél ki, szeretnéd ledobni magadról a test zaklatott öltönyét, és állni a túlsó fényben, hiánytalanul. Ülsz a padon, nagy szemű arcokat hívnál beszélőre, de ez a kormos meszelésű téglafal; talán nem is jöttek hozzád látogatóba. De akkor ki hozta neked ezt az otthonos ízű süteményt, amelyet senkire sem nézve magadba tömsz?

Elvágyom innen a bolondokházából a gyermekkor városába most, unom az ürülékszagot és ezt a sok csúnya pofát, egy kis látványosságot igényelnék. Cintányér csattog, törpék sivalkodnak, s máris két gólyalábas maskara inog a főutcán. Fejükön csúcsos kínai föveg, a lábukat meghosszabbító farudakon tábornoki nadrág, vállukon aranypalást és egy majom. Hangtölcsérbe recsegve vérfagyasztó mutatványokkal csalogatják a közönséget. Öcsémmel nyomukba szegődünk, két nagy fejű, hiányos orrnyergű törpe cigánykerekezik, farba rugdalják egymást, és angolul selypítve civakodnak. Bölcs magaslatáról a matrózruhás majom leszökken, és undok kis pofonokkal fegyelmezi az öreg törpéket.

A piactér és a futballpálya között piros lábikrájú asszonyok állnak a kavicsos ágyú patakmederben, több nemzedék fogamzását szolgáló kendervászon lepedőiket sulykolják. Epileptikus jellemtorzulásban szenvedő gúnár sziszeg a cirkuszsátor csontváza felé, s mikor a vázrudakra felhúzódik a bűzös és misztikus ponyva, ketrecében felbőszül és violaszínű ökörtüdőre lép a hím oroszlán. Az erőművész vállán két bamba krokodil, pipaccsal csiklandozzuk a szájuk szélét. Kifeszített kötélről artistanő lebben, piros körmű lába könnyedén megáll a krokodilokon. Az erőművész mellén a tetovált kalózvitorlás finoman megborzong.

Előkerül a céklaorrú rendőr, aki egy kis borravalóért az igazságszolgáltatástól is hajlandó eltekinteni, de hogy minél gyakrabban tekinthessen el, késő estig vétségek után szimatol. Nem szabad hegedülni, mondja a kiugró arccsontú, apró embernek, akin bő pepita kabát van. A művész felragyog, és tovább cincog. „Vegye el”, biztatja kellemesen a sörhasú közeget. Megy a hegedű, de jön egy másik a kabát öblös szárnyából, klarinét, fuvola szökken elő a ruhaujjakból, cipőtalpán is húrok vannak. „Mondtam, hogy tilos kornyikálni”, toporzékol hangszerekkel megrakodva a művészetellenes hatóság. De a kis pepita férfi maga is egyetlen zeneszerszám, foga közül, majd az orrlukából a kesernyés dalocska újra meg újra felhangzik. „Taníts meg erre – kérem –, én is zenebohóc akarok lenni.” Vállamra teszi a kezét: „Nem taníthatlak meg rá, ez az én számom. Évtizedeken át gyakoroltam, hogy igazán az enyém legyen. Minden jobb zenebohócnak megvan a maga mutatványa. Ha türelmes vagy, mire megöregszel, neked is meglesz a magadé.”

Este a fiú már meszelt pofájú bohóc lesz, s föllép a fűrészporos porondot felizgató kóbor fénycsóvák alatt, a lacikonyhában bezsírozott szájú, félresikerült nézők előtt, akik most maguk is fénysugárként szárnyalnak a cirkusz gépezetei között. Az álombohóc parókája alól kivérzett holdarc néz mereven. Hullahegyes orra körül se sírás, se nevetés. Kötéltáncosi taglejtéssel úszást színlel a levegőben egy pellengérhez kötözve. Kajlán vonagló mozdulatokkal megpróbál kibújni a földig érő darócingből, mint aki a boncterem asztaláról is megszökne. Karlendítésein átsötétlik egy kapualji hasba szúrás lehetősége. Korhadt rikkancshangon, fegyházi éleslátással belevihog az erényes arcba, megnézi hátgerincéig, futólag kézbe veszi minden egyes szervét, s ez a matatás fájdalmas elszörnyedést vált ki a nézőközönségből.

Kövezzük meg a Krisztus-parodista boszorkánymestert, aki falubolondja süvölvénynek adja ki magát. Veszélyesen kidúdolja, amitől álmodban is félsz. Az átlátszóság rekordere, magát csúfolja, s te vagy nevetséges. Kaján jelentést dug tragédiáinkba, kényszerzubbonyt húz a bronzkatonákra, rávizel a megszentelt címerekre, egy doktori pergamentekercset összecsavar és beledudál, iszonyú megbocsátással maga után csal mindannyiunkat a cirkuszba.

Gyerünk a sátorba, ahol a vasrudat görbítő izomfejedelem vállán a trapézhercegnő apró fenekét égre tartva, mint egy könyvet, összecsukja magát. Napernyővel biciklizik a jegesmedve, labdát ugráltat orra hegyén a fóka, hátsó lábain zeneszóra tipeg a virágdíszes herélt csődör. A tigris behúzott körömmel cirógatja a fennhéjázó kisbárányt, ez meg leeszegeti a szerecsen idomítónőről a fűszoknyát. Apró lányok ugrálnak át megfejthetetlen mosollyal a táncoló csillagokon. A zenekarvezető a lába alatt forgatja pálcáját, a trombitákból kiömlik a félelem meleg torokszaga, és kifeszíti a mennyezetet. A késdobáló fatáblához kötözi feleségét, aki, mert férjének már reszket a keze, egyre több nyugtatót szed. Egykerekű biciklijén egy tisztán látó majom körülkarikázza a földgömböt.

Hányni szeretnél már a valószínűségek főzelékétől, s ezért az elmeápoldában a padon a cirkusz forradalmait kívánod. Igenis van türelmed egy görgő hengerre deszkalapot tenni, erre megint egy hengert, majd megint egy deszkalapot. S így tornyozni az ingó állványzatot magad alatt oly magasba, hogy szemed fölé ernyőzve a tenyered, megkérdezheted: hol a cirkusz? És hogyan lehetne lekecmeregni innen? Mert egy kicsit túl magasra mentél, és félsz ezen az imbolygó tornyon egyedül.

Ráérős eszmefuttatások között várom a tápláló, de íztelen ebédet a folyosón, nyolc-tíz ember között, akik ugyanúgy nem gondolják magukat betegnek, mint ahogy én sem gondolom. Helyzetünk rosszabb, mint mi vagyunk, bolondok vagyunk, mert annak tartanak, s azoknak, akiket szeretünk, ritkábban van szükségük ránk, mint nekünk rájuk. Közelről mindannyiunk története páratlan, senki sem azonos kórrajzával, amely hívebben ábrázolja az elmeorvoslás közhelyeit, mint a mieinket. Fölvidít, hogy semmi sem igazán megfogható, ami emberi.

Bárhogy szeretném is, nem tudom becsapni magam, életrajzom minden állomása tévedés. Mindig valami mellett és valami ellen ágaskodtam, s többnyire fegyveresen. Előbb mint a megszálló hadsereg tisztje, majd mint a forradalmi csatlós állam párthivatalnoka segítettem kiépíteni a fürkésző kormányzatot, amely két ízben is becsukott, s kénytelen folyton szimatolni, mert nehézfejű alattvalói nem tudják megtanulni, hogy az a jó nekik, ha nem tehetik, amit szeretnének. Fiatalok ezreit neveltem forradalmárrá, mint én vagyok, néhányat sikerült annyira kitanítanom, hogy az állambiztonság székházában a legbarátságtalanabb kihallgatóim lettek.

Jelmezlistámról most törlöm a cselekvés emberét: a történelem színe előtt vállalja a felelősséget, és kitekeri a nyakát azoknak, akik a történelem színe elől nem tudnak elbújni. Törlöm a pepecselő gyakorlat emberét is, kis bizalmas értesüléseivel, ravasz féligazságaival, engedélyezett álmunkaköreivel együtt. Törlöm továbbá a kacér ellenzéki gondolkodót, naponkénti pontos játszmáival régi barátai, a miniszterek ellen. Ez is egy stratégia: eltörölni a stratégiáimat. Aztán nem törlök semmit, visszafészkelődöm magamba, s gyilkos és öngyilkos szavakat hagyok magam után.

Aki a kórházat választja, az kioldja magát az államkultúrából, amely nemcsak korlátoz, de véd is. Behúzódtam azok közé, akiktől nem várhatom, hogy megvédjenek. Senkivel sem harcolnak, senki sem irigykedik rájuk, innen már lejjebb nem csúszhatnak. Annyi börtönév után hazasodródtam, s itt annyira fogoly vagyok, hogy még a fejembe is belenyúlhatnak: vegyszerrel, árammal tudatomból időnként lemorzsolnak egy darabot.

Ha senki sem vesz komolyan, békén hagynak, s ezzel-azzal elmotoszkálhatok. Metszem a gyümölcsfákat, vakolom a téglát, délutánra kellemesen elfáradok. Nincs felelősség, amely akár egy macska fölött is gyámkodni ösztönözne. Kétszáz betegtársamban kétszáz mesteremet látom, igyekszem magamból megérteni őket, mindegyik tud valamit, amit ér nem tudok. Ebben a szürke posztós közösségben mégis több szabadságom van, mint fehér köpenyes ellenőreinknek. Önérzetemet a társadalmi ranglétrának ezen az igen alacsony fokán egy kis elmegyógyintézeti kultúrkritika táplálja a függetlenség hiedelmeivel.

Nincsen sok sérthető hely rajtam, ha kapálok, elég, hogy kapálok, ha eszem, elég, hogy eszem. Nem akarok jutalmat, bosszút semmiért. Mindaz, ami még velem történhet: jó. Szeretném, hogy már soha többé ne akarjak gazda lenni, csak mindig vendég, aki csöndesen nézelődik. Megyek, fogalmam sincs, merre; minden, ami még hátravan: kaland. Nem szidom a lábam, ha letér a láthatatlan útról; majd helyrevisz. Még néhány nap, még néhány év, s áttévedek a halálon is. Ha igaz, hogy Isten csak általunk tud elvergődni magához, folytassa útját rajtam át háborítatlanul.

De innen is hazakerülök valahára egy jóravaló kórházi zárójelentéssel, s nem lesz, csak egyetlen állami tisztviselőhöz közöm, a pénzes postáshoz, aki havonta szerény nyugdíjammal becsönget. Ha nem írok, legföljebb csak képeslapot, enyém a világ: hátizsákkal gombázhatok az erdőben. Igaz, lesz egy kis riadt, könyörgő vonás az arcomon, ha vedlett szabadságomban egy nyári délelőtt a kávéházak fonott karosszékére zsörtölődő vén forradalmárok között leereszkedem. Olykor megszólal a telefon is, látogatásuk kitűzött napján gyerekeim közlik, hogy csak jövő héten tudnak eljönni. Feleségemmel akkor elmajszoljuk a szamócát, amit az unokáknak szedtem a fenyőfák alatt. Kicsúfolom magamban az öregséget, mielőtt még a fiatalok csúfolnák ki bennem. Bár örülnék, ha odaülnének asztalomhoz, az is jólesik, ha odahívnak az asztal végére, s legalább egyvalaki úgy tesz, mintha odafigyelne poros dicsekvéseimre.

Napközben szétszéledünk a műhelyekben, lehet bőrdarabokat farigcsálni, zacskót ragasztani, lábtörlőt csomózni, palántát dugványozni, füvet kaszálni a domboldalon, kavicsot gereblyézni a sétányokon, de lehet tétlenül várakozni is a rossz szagú társalgóban az ebédre. Aki nem dolgozik, az ki sem járhat, pénzt sem kap, tapintatosan sündörög, hogy a munkás dohányosoktól elkoldulja a cigarettavéget. A többségnek nincs eltávozási engedélye, a kerítésen éppen át lehet lógni, de a besúgóhálózat kiterjedt, s az igazgató mindenről értesül. Megszökni hiábavaló, személyi igazolványunk páncélszekrényben van, nélküle se bejelentkezni, se munkába állni nem tudunk. Az intézeti ruha is feltűnő, a szökevény nem sokáig csövezhet, beleakad a rendőrségbe, s már hozza is a mentőkocsi vissza az intézetbe. Utána sokkolás, a gyógyszeradag emelkedik, a zsebpénz csökken. Megy a levél az amúgy is renyhe látogatóknak: ne jöjjenek egy darabig. Az igazgató szomorú: miért nem érzi a beteg otthon magát az ő kis engedékeny mintatársadalmában? Ez a bánat lassan távozik, a főnök érzékeny, a volt szökevény pedig hosszú érzéketlenséggel fizet. Vegyi kényszerzubbonyában idétlenül támolyog az előcsarnok oszlopai között.

Ostobaság innen elvágyódni, a legtöbb intézet rosszabb ennél. Megkaphatod, hogy áthelyeznek. Egy baráti telefon csupán két mosolygó főnök között. Onnan két izmos ápoló fehér autón hoz egy embert, innen pedig cserében elvisz egy másikat. Nálunk az ablakon nincsen rács, bennünket nem dugnak hálós ágyba, az asztalnál késsel ehetünk. Szabad szerelem uralkodik, színházba, moziba is járhatunk csoportosan. Néhányan, kivételezettek, köztük én is, ha példásan dolgozunk, kint lakhatunk a faluban, s csak úgy járunk be, mint a munkások. De ha ez a sok engedmény is kevés, megtudhatjuk, mi a kemény kéz a szomszéd város elmegyógyintézetében.

Ott a börtönből szabadult, homokos ápolók apró kedvezésekkel felügyelőt nevelnek a jókötésű, kényszerelvonós alkoholistákból. Szemvillanásukra az iszákosok körülállják a hangosan nyöszörgő, szerelmi szolgálattételtől vonakodó vagy a villanyos kezelés alól titkos kenyérfalással kibújni próbáló ápoltat, és lanyhán, kényelmesen puhára verik. Mindenki hallja a sikoltozást, de a józan ész azt kívánja, hogy se az orvosok, se a betegtársak ne kíváncsiskodjanak.

Mi, kényszergyógykezeltek, akiket a büntetőhatóság utalt be ide, tesszük a dolgunkat csendesen. Nem háborgatjuk a felsőbbséget, bennünket az igazgató, ha akar, sem bocsáthat el. A meszes agyú öregek meg a kiégett skizofrének is nyugodt polgárai a közösségnek. De a többiek csapatosan ólálkodnak a tovasuhanó fehér köpenyesek körül, s unalmasan faggatóznak, hogy mikor mehetnek haza. A válasz gyengéd és beidegzett: ha meggyógyul, kedvesem, ha jobban viseli magát, ősszel, télen, jövőre. Van, aki mérgesen toppant: ő bizony elmegy jövő hétfőn! Igen? – mondja az orvos érdeklődőn. Talán még aznap délután behozatja a kezelőbe, a beteg indulatosságából valamit levesz egy fenntartó elektrosokk.

Van, aki, tudva ezt, inkább behízelegni próbálja magát, édeskésen köszöni a gyógykezelést, s ragyogva tudatja, hogy pompás a közérzete. Akkor miért vágyik el innen? – kérdi az orvos, s barátságosan vállon veregeti. Van olyan is, aki úgy kérdi, mikor mehet haza, mint azt, hogy hány óra. A kérdésnek nincs jelentősége: se családja, se lakása, igazában el sem vágyik innen. Éppen csak szeretné egy pillanatra feltartóztatni a továbbsiető fehér köpenyest, hozzáérni talán, mosolyt kapni tőle s néhány lépés hosszán mellette haladni a folyosón. A hatalom esetleg keresztnevén fogja szólítani; ki tudja, mire lesz jó még ez a röpke személyes kapcsolat.

A hazavágyakozók esengése kissé terhes az orvosnak; nem szívesen érzi börtönőrnek magát. De arról sem feledkezhet meg, hogy a külső társadalom oly izgatottan ügyel a szabályaira, és nincs sok tehetsége az elnézéshez. Kint annyi a követelmény, hogy a próbaszabadságra hazabocsátott betegek zöme nem tud megkapaszkodni. Elcsüggedve, maguk kéredzkednek vissza. De az is gyanús, aki sosem kérdi, hogy mikor mehet haza: úgy látszik, kiégett. Egy kis villanyárammal megpróbálják fölélénkíteni. Itt se könnyű okosan viselkedni.

Az igazgató elhalad előttünk, ellentétes feladatai között idegeskedik, jobb híján leül mellém, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Megpróbálok az ő nyelvén beszélni, agyam is belefájdul, mire visszabocsátkozhatom téves eszméim körébe. Üldögélj nyugodtan itt mellettünk, s ne mondj semmit. Lustán, csak szemhunyással vegyük tudomásul egymást, mint a macskák. Mi, betegek, csakugyan nem tudunk feltűnésmentesen vásárolni egy doboz cigarettát, s mindenhova elvisszük suta színházunkat. De neked sem ártana, ha egyszer eljátszanád a magadét. Megértenéd, hogy miért némultam el hónapokra az állambiztonság székházában, tudva bár, hogy ezzel törvényes indokot adok kényszergyógykezelésemhez. Nem nagy mulatság egy életen át hülye kérdésekre kitérő válaszokat hazudni.

Azt hiszed, te figyelsz minket, pedig mi néztünk meg igazában téged. Nem vagy rossz ember, tudod, hogy különbségeink viszonylagosak, s éppen csak annyi undokságot eszelsz ki, hogy a többiek ki ne marjanak. Igazad van, a cselekvés szabványai között elbizonytalanodtunk. Túlságosan lefoglal bennünket eszméink váratlan megcsavarodása. Nincs tehetségünk parodisztikus komolysággal utánozni benneteket, hogy szabadon kóborolhassunk.

De ha már éppen itt vagy, kimondom: az egyik oldalon vagyunk mi, bolondok, a másik oldalon ti, hülyék. Idezártatok, hogy átszereljetek magatokhoz hasonlóvá, s a gyógyszereitekkel beleszartok az agyunkba. Elmekórtanotok is csupán hülyeségetek szimptómája. Féljetek csak tőlünk! Védjétek csak kis négyszögletes közhelyeiteket! Köztünk nem lehet béke. Nemcsak ti nyúltok a mi fejünkbe, mi is a tietekbe: megérintünk, elhajlítunk benneteket. Nézd a kataton filozófust, eláll évekig az ajtó mögött; annyit tud, hogy meg se kell mozdulnia, jelenléte a közlemény. De közülünk a legkülönbek ott bolyonganak köztetek, és alattomban elfoglalják a kultúrátokat. A nagy megbízhatatlanok olyan jól szórakoznak, hogy káprázik a szemünk tőle.

A rendes hülye komoly: folyton megkülönbözteti a helyest és a helytelent. Nevetni is csak a többieken tud, s gyűlöli a megértés garázdálkodásait. Töröljétek naptárotokból szüzességetek elvesztésének, anyátok halálának, letartóztatásotoknak ünnepét. Minden alkalmat, amely valami hiteles tapasztalatot ad: amikor megettetek egy egész sült kacsát, vagy leégett a házatok, amikor beteglátogatóban egy kicsit beleéltétek magatokat egy másik ember bőrébe. Ha tiltjátok a börtönfolyosón, miért engeditek, hogy az utcán felsőbb parancs nélkül is köszöngessünk egymásnak?

Ne haragudjatok, ti még nem láttátok a dolgok visszáját. Csak azt tudjátok, hogy mit szeretnétek és mitől féltek. Ennek az embernek, például, muszáj itt mellettem szorongania. Megadatott neki egy óra alatt felfogni a világból annyit, mint másnak egy év alatt sem. Az igazság átégeti magát a tudaton, mint a pisztolygolyó az ingen. A misztika baleset, forradalom az agyban. Isten is fénycsóva, a halál is az. Ennek az embernek az agyában ott van az igazság infarktusának a pörke.

Kedvesem, valami célirányos farkasvilág ítélt téged arra, hogy észre se vedd legfontosabb tapasztalataidat, mintha egy megrakott péküzletben nem látnád a kenyeret. Félek, hogy nem ismered föl a cselekedetben a büntetést és a büntetésben a cselekedetet. Ficamok ábrái vagyunk mindannyian. Amit te hibásnak vélsz, az talán csak az ész kóbor útja. Lehet, hogy nem is ti rekesztettetek ide, lehet, hogy mi zártuk be magunkat általatok.

Egymáshoz érintett könyökkel látszólag nem sokat törődünk szomszédunkkal a padon. Mégis tudjuk, mi van vele. Olyan nyelvünk van, amelyhez nincsen tankönyvetek. Nem mindig értjük egymás rövidített utalásait, de ha üres pipámba kavicsot tömök, és úgy szopogatom, a többiek nem akadnak fenn ezen.

Nektek viszont valami érzelgős, bűnüldöző morál parancsolja, hogy gyógyítva zaklassatok. Jól van, fájdalmat okoztok nekünk; de miért akarjátok, hogy ezt még helyeseljük is? Adtok ágyat és ebédet, de mi már nagyon unjuk, hogy csak akkor van húsleves, ha a gyógyszert is lenyeljük. Kiszáradt szájpadlással, merev lábbal vonszoljuk magunkat, eltűrjük ezt a nevetséges munkát, ronda pamutszálakat válogatunk, amit büntetésül kieszeltetek nekünk. Miért ne? Ha akarjátok, összevarrjuk párosával a fűszálakat, és kettéfűrészeljük a levegőt. Szívesen példázzuk munkánk értelmetlenségével uralmatokét.

Ülök a padon, várom a bolondkirályt. Az, amit énnek mondok, elpárolgott belőlem, mint öntözőkannából a víz. Én meg a világ: csak két neve vagyunk ugyanannak a dolognak. Nem félem Istent, csak összekapcsolódom vele; tudunk egymásról kölcsönösen. A remetét vagy a takarítótestvért szívesen ideengedném a padra, a püspöktől odébb húzódnék. De leginkább a sápadt rabbinak örülnék, aki tudta, hogy a halál is csak lépcsőfok a szeretet útján. Az ember köszön a barátjának, ha megjön, és nem firtatja, hogy a barát létezik-e. Jó mellette hátradőlni a padon, nyugalom van körülötte. Nem mond semmit, még példabeszédet sem, annyi mindenfélét mondott már fiatalabb korában. A szavak rendszerint foglyul ejtik az igazságot; az egész szótár elhívott, de csak kevés a választott. A rabbinak itt a padon nincs kedve akár egyet is kiválasztani. Mosolyognom kell, mert a vendég valami mulatságosat gondolt. Nem tartóztatom, ismerem a gyengéjét: a világ kerülő útján önmagára szegzett figyelem. Inkább a saját világossága, mint a világé. Kezdődik a mulatság, a tudat, mint a macska, a saját farkába harap. S ha ettől elfáradok, átnézek magamon, mint egy kissé piszkos ablaküvegen.

Tárgyát a tudatom megnevezi, keretbe foglalja, aztán megöli. Nem hozzád beszél, hanem rólad, utóbb már rólad sem. Átlapoz azon, amit már magáévá tett, és szerelmesen kering akörül, ami még nem az övé. Az eszem fölveszi pártjába az egész emberiséget, majd sorban kizárja a tagokat, legvégül önmagát is. Ha jól szemügyre vettem magamat, rám se bírok nézni.

Tudatomnak semmi kedve meghalni. Függetleníteni akarja magát tőlem, aki hamarosan szétesem. Agyamba zárva toporzékol, a végtelenbe sokszorozná önmagát, számára a halál buta úttorlasz. Képtelen hozzájárulni, legföljebb meghunyászkodik előtte. Minden sztoikus beszéde színlelés. Belenyugodva át is lendül rajta, és bekebelezi. Mintha a tigrisnek spenótot adnál, szökken egyet, és már Istent marcangolja. Hiába minden, húsevő.

Isten a jelenségek összege. Ott kezdődik, ahol a világ végződik. Nem a dolgokban fénylő lélek, hanem a tagadásuk. Ha a legnagyobb tudás önmaga végére jár, föl is emészti magát. Ha csak magáról tud, megsemmisül. Istennek kell egy másik Isten. Megkettőzések végtelen sorában alatta is, fölötte is önmagukon túlnéző istenek.

Ha Isten a nyugalom, s a megérkezés egy kivilágított házba, amelyből többet nem muszáj kilépni, ha minél inkább jelen vagyok, annál közelebb vagyok hozzá, miért kergetem mégis javaimat? Néha úgy rémlik, én csak utánzom alkotómat, aki összekeverte a jót a rosszal, túlságosan is emberi, akár egy vezérigazgató. Szeretnék kilépni a vállalatából.

Kezdjünk, uram, új tárgyalásokat. Vond vissza a halált, biztass paráznaságra, mi pedig szeretni fogunk, mint egy nyugdíjas apát. Megsokasodtunk, Káin nemzetsége, s okosak is vagyunk módfelett: kössél velünk új társadalmi szerződést. De aztán semmi féktelenkedés! Az az ingerlékeny, veres arcú öregúr, aki mogyorópálcáját csattogtatja, már kissé nevetséges. Ebből az ideges otthonból átmegyünk a jelenlét házába, ahol már vár anyánk.

Talán nincs más: keleti módon letelepszem a halálban, vagy nyugati módon szaladok előle, amíg utol nem ér. Istent ott a helyben maradás, itt az úticél képével azonosítom. Keletről nyugatra, nyugatról keletre, anyámtól apámhoz, apámtól anyámhoz. Közben összebúvok a többi elítélttel, én is kudarc, te is kudarc, de rosszul sikerültünk! Igazán nem vagyunk olyan tökéletesek, mint mennyei atyánk. Figyeljük a csillagokat: hátha éppen most születik egy ironikus pólyás baba, ránk néz, és nem hibázza el.

Lehet világtörvény, vezérigazgató vagy akár jobbik részem, mindegy. Nehéz óráimban, mikor inkább megszűnnék, csak hogy ne érezzem az emberszagot, kiemelem az öntudat szekrényéből Isten nevét, hogy összekössön áporodott rokonságommal. A legnagyobb szabadság mértékének képzelem, nincs nála teherbíróbb gondolatom. Gyakorolhatom a jót, kerülhetem a rosszat, és tisztíthatom gondolkodásomat. Módomban áll nem tenni másnak azt, ami nekem rossz. Ha Isten ellen döntök, bezárkózom az állam börtönébe, akár mint rab, akár mint fegyőr. Ha Isten mellett döntök, minden büntetőhatóság múló tévedés, de a tej vagy a tejút nem az.

A tudat visszahajlik önmagára, és kioldja magát, mint egy ejtőernyőt. Itt vagyok, talán csak elmenőben, a búcsúzás: ismerkedés. Minden, amit csinálok, megkettőzése a világnak, látástól vakulásig fogalmazok. A szavak sötétek, megkerülöm a szöveget, mint egy korhadt palánkot, mögötte van a felismerés.

El tudom rejteni az igazságot a szemem elől, csak elrejtőzni nem tudok előle. Elismerem, uram, hogy te vagy a fény maga, de attól félek, hogy nem tudod magadat a fénytől megkülönböztetni. A sötétség többféle világítás, jó lakásom van nekem itt a sötétben, itt hemzsegnék, ameddig lehet. A rozsdás tetőn moha nő, eső kopog, madarak állnak, és tisztaság uralkodik, nem vágyakozom el innen.

Ha jól dolgoztam, akkor elveszem a világban, de ahol hiba van, ott jön a szerelő. Nem kell hozzá csak egy hajszálrepedés a létben, Isten ott tüstént megjelenik. Ahol a világ meghasad, előállsz a jelenségek forgalmából, mint egy ráncos arcú tanító, aki a kórusban tenort énekel. Vagy mint egy keskeny szájú nevelőnő, aki tudja az illemszabályokat, de ezzel még nem varázsol el. Félek, hogy a te részed a kell, s ez unalmasabb annál, ami van: a szellem vagy bohóckodik, vagy nevel. Mi, emberek, léha társaság, aggódunk, hogy elég szórakoztató lesz-e a következő felvonás. Ha a pokol jól megszórakoztat, akkor a poklot akarjuk.

A sötétség testében eligazodom, de tessék engem innen kiemelni, nem akarok fény lenni, megváltottan; nekem szürke kaftánom van, mester. A tudat följelenti a dolgokat, ha mással nem, azzal, hogy nevet ad nekik; a szó a tárgyát súgja be. A krumpli a földben nem jelent föl semmit, kicsit mocorog, aztán megeszik. Aki a sötétség partján van, az odaadja magát: fogyasszál csak, úgysem fogyok el. Kellek a játékodhoz, mester, nálam nélkül te sem lehetnél. Rám szállsz, mint madár az ágra, de miért akarna a fa madárrá változni? Fanyar vendég vagy rakott asztalunknál, a pecsenyéből nem eszel, inkább rosszat mondsz másokról. Egy temető nem sok, de lehet, hogy te még annál is szegényebb vagy, mester.

Nagyon szeretném, uram, ha nem tudnálak falhoz szorítani, ha dúsabb lennél, mint a legegyszerűbb társalgás a pékműhelyben a háziasszonyok között, akiknek a kenyér fontosabb, mint a mérleg. Érintkezni csak a jelenségek igen véges hányadával lehet. Isten csak isten, s az egyféléről nem tudok sokfélét mondani. Talán maga is unatkozik saját fényében, sőt még közöttünk is: szeretné, ha még inkább különböznénk. Ehhez meg kellene találnunk a talpunk egyetlen útját, amely valószínűleg ott vezet, ahol nincs is út.

Isten csak a világban lakhat, megmerítkezik ebben az elhibázott kísérletben, amelyet ő sem tud meghaladni. A világ alul van. Alul van, akit levertek, a történelem málló televénye, mindannyian, akik nem sikerülhettünk. Fölöttünk suhan a tökéletesség diákos képzete, a tudatomnak a testem csak egy hiba. Ostobaságom trágyájában fekszem, és csírázom, folyton eltemetnek, kalapjukat lengetik fölöttem, de nem furcsa, hogy engem újra meg újra el lehet temetni? A nyelv elkábul a világban, s nem tud eljutni máshoz, mint a szó és a dolog viszonyához. A te neved, uram, a nyelv összefoglalása. Minden, amit ezenkívül mondok: ellenkezés. Bocsáss meg, tudom, hogy nem birkózhatom egy életen át valakivel, aki nincs.

Tibola, a volt ügyész, a forradalom után azon fáradozott, hogy engem is átsegítsen a másvilágra, de itt a kórházban összeszoktunk. Nevetek, ha ripacskodva bűnös tevékenységemről faggat, s halált kér a fejemre. A forradalom alatt egy üres boroshordóba bújt, noha senki sem kereste; reumás lett, és bosszúszomjas. „Volt tizenhét akasztásom – mondja, mintha az üres sörösüvegeket számolná. – A tizennyolcadikat – s felém bókol – a politika elvette tőlem. Ha rajtam múlt volna, kegyed most nem sütkérezne itt.” Vannak napok, amikor nem szólok hozzá, ilyenkor törleszkedik, s ha rágyújtok, vetődve nyújtja az égő gyufát. Humorérzékét felborzolja a pálinka, néha megkínálom laposüvegemből, előbb én kortyolok, a többi az övé. Az intézetben ő az egyetlen, aki után nem iszom.

A nagy tárgyalóteremben Tibola rám sem nézett, csak a töltőtollára csavargatta a kupakot, föl sem emelte a hangját, amikor halálbüntetést indítványozott. Hónapokig csak a zárka sötétje, s most az ablakból ferdén ráeső fényhasábban Tibola penészes arca is látványosság volt. Semmi más nem érdekelte belőlem, csak a halálom, az is csak azért, hogy az ügyirat végére pontot tehessen. Összeszűkült a gyomrom, fölnéztem az órára. A bíróság visszavonult, feleségem a közönséggel a folyosóra kiment, de a fegyőr még engedte, hogy előbb teát adjon hőpalackban. Alattomosan fájt a nyúltagyam, minden másodpercütés páratlan. Ha tizenegykor halálra ítélnek, s kegyelmi kérvényem elutasítását is közlik, legkésőbb egykor felakasztanak.

Minden láb külön csoszog a folyosó kövezetén, társaimmal, öt halvány tekebábu, várjuk a fagolyót. Barátom is kötelet vár, egy konyhalészagú betonudvaron gerincvelőnkig hasonlítani fogunk. Elképzelem a feleségemet odakint, körmét a tenyerébe vájja, a falon túlra néz, mintha saját gipszmása lenne. A közönség oldalról figyeli, ahogy az özvegyet szokás a felkoszorúzott halottaskocsi mögött. Csengetésre visszakövülünk a szertartásba. A népköztársaság nevében tizenkét év, tíz év, majd az én nevem: életfogytiglan. Boldogság, összenézünk a barátommal, ezt megúsztuk. Errefelé öt-hat évig tart egy jégkorszak, s az olvadással együtt jön a közkegyelem, hét év múlva már sonkás tojást reggelizünk egy kávéház márványasztalánál.

Tibola bólint, tudomásul veszi. Az akasztottak többnyire munkások voltak, fegyveres felkelők, az értelmiségiek inkább lövetnek, mint lőnek, szóért viszont túl sok a kötél. Tibola azonban tudta, hogy egy barátomat előző héten kötötték fel a kivégzettek osztályösszetételének arányosítása végett. E szociológiai műgondhoz csatlakozva engem is utána akartak küldeni, közben azonban jött egy telefon. Szólhatott volna a bíró neki is. Aznap este fél liter rumot ivott meg, itt legalábbis ezt mesélte.

Leitta volna magát akkor is, ha még aznap a sárgára festett, klasszicista épület tövében a rács alaprajzú, téglaborítású börtön egyik udvarán neki kellett volna megparancsolnia az ítélet végrehajtását. Kései közlése meglepő: érdekelte volna, hogy mit kiabálok, gyűjtőként csupán. Életfogytiglanosként ebben a kis fogházban töltöttem én is néhány hónapot; hajnalonként a lábdobogás, majd az elvékonyodó hang: „Fiúk, ne feledkezzetek meg rólam!” Ritkán éltettek bármit is, ebben a történelemben minden nagybetűs fogalom hitelrontás. Különbek voltunk a hóhérainknál, de nem volt utolsó jelmondatunk.

A végső jelenet általában jól sikerült. A börtönhatóság tudja, hogy az elítélt valamit kiabálni fog, s ezt megtűri: mielőtt kiszakadna, rúgjon egy utolsót a lélek. Aki fennhangon kiabálhat, az saját lábán megy, nem sivalkodik, mint a disznó, nem húzatja magát a kövön. Így a többiek is veszteg maradnak, jobb, ha a halálraítélt búcsúzkodik, mintha az egész börtön ordít. A földszintről néhány vezényszó meg egy kiáltás a fölfelé nyíló ablakon át; az egész börtön együtt lélegzik. Annak, akit a hűvös udvarra kivezetnek, már csak mi vagyunk a hozzátartozói. Leülünk a priccsre, nagyidősök, s az is, aki a maga reggelére vár: társunkat árnyéktestünkkel utolsó percéig körbeálljuk.

Furcsa, hogy családos emberek fizetett munkakörükben meggyilkolnak egy másik embert, aki nem bántotta őket. A főhóhér ezredes fölveszi fehér kesztyűjét, s befödi társunk szemét egy vászoncsuklyával. Segédje, aki még a zárkában méretet vett a nyakbőségről, az egyik hurkot nyakára teszi, a másikat lábára csomózza, s kirúgja alóla a zsámolyt, a másik segéd megrántja a csigán átvetett kötelet. A nyaki ütőér megszorul, az agyvelő nem kap több vért, a szív megáll. A nedvek elszabadulása a gyűrűsizmokon át már egy új történet, nem a miénk. A főhóhér int az orvosnak, sztetoszkópon át a csönd, majd benyúl a csuklya alá, lehúzza a még langyos szemhéjat, s eldobja a fehér kesztyűt, mint sebészorvos műtét után. Tiszteleg az ügyésznek: két vakon egymásra meredő államszolga, két eljárásjogi kísértet, negyedóra múlva egy pohárka konyakkal koccintanak.

A vesztőhely betelepült Tibola két halántéka közé, s ennyi akasztás után megélénkült a pálinkától. Képzeletében föllógatta mindazokat, akik megsértették. A jóízű látomásban felesége is hurok alatt állt, otthon, az ágyban csak undorodott. Tibola pisztollyal térdeltette maga elé, kérjen bocsánatot, az asszony nem szerette jobban ettől. Mindenkivel gyanúba hozta feleségét, a postástól a kéményseprőig, egy biccentő férfiarc az utcán Tibola gyalázatának emblémája volt. Részleteket akart hallani, s az asszony a pisztolycső előtt megköltötte szerelmeit, de a képzelet forgatókönyveit férjével nem kívánta megismételni. Teste köré a pehelypaplanba hat revolvergolyó fúródott.

Tréfa volt, mentegetőzött Tibola. Nem csukták le, de kidobták az ügyészi karból. Már egy pohártól berúgott. Új hivatalában reggel izzadt, rémképeket látott, és leszökött a kocsmába, hogy a hiánytünetei megenyhüljenek. Délben már bárki szólt hozzá, csak legyintgetett. Éjjeliőr lett egy fűrésztelepen, egy üveg borért nem figyelt oda, hogy mit visznek az autók; a tolvajok mérsékletén múlt, hogy az egész telepet nem hurcolták el.

Az erőviszonyok otthon is megváltoztak: behúzott egyet nagy testű feleségének, s kapott helyette hármat. Legyengülten botladozott a konyhakés után, s végül már akkor is elsírta magát, ha az asszony csak fölemelte kezét. Felesége szerelmébe fogadott egy ifjú bútorszállítót, akivel sorba végigpróbálta mindazt, ami korábban csak a képzelet műve volt. Hiába parancsolta meg férjének, hogy éjfélig ne jöjjön haza, Tibola, a koplalástól elvadulva, az ajtón dörömbölt és mocskolódott. Hogy föl ne lármázza a lakókat, inkább bezárták a ruhásszekrénybe. Tibola onnan rikácsolt, mint egy eszelős szurkoló, aki mindkét játékost gyűlöli. Egy este aztán nem akart kimászni. „Ha idezártál, ez a helyem”, mondta. Maga alá piszkolt a cipők között, és gőgösen révedt a télikabátjaira. Szekrényéből a mentők nyalábolták ki a hegyes térdű, büdös Tibolát, a mentőkocsiban harisnyás lábujjaira hágtak, hogy ne ugráljon fel minduntalan.

„Nem vagyok elmebeteg – súgja fülembe –, csak a jellemem gyönge. Talán nincs, talán sosem volt. Mi az, hogy jellem? Ha az ember azt csinálja, amit ő maga jónak tart. Csakhogy én mindig azt tartottam jónak, amit a fölötteseim. Annál szívesebben fogadok szót, minél inkább félek. Téged is majdnem felköttettelek, de most, ha megparancsolod, a kavicsutat is felnyalom. S tévedsz, ha azt hiszed, hogy szégyellem magam. Senki sem tudja, mi az igazság, így aztán mindig az erősebbnek van igaza. Nekem mind félisten, aki nyakon tud vágni, de ők gyanút fognak: hátha bohóckodom. Csak legalább egyet akarnának! Én mindig az utolsó parancsot teljesítem, s ezért valaki mindig megharagszik. A karrierhez is kell egy kis jellem. Itt is mi van? Ha sikerül egy pohár bort innom, az ápolónők megérzik a leheletemen. Én viszont képtelen vagyok letagadni, hogy kitől kaptam. Másnap aztán, amit én kapok, az több, mint egy vértanúság. Szabadságot kértem az igazgatótól. Mit mondott? »Tibola, maga egy rongy. Egy nap se telne bele, a mentők visszahoznák. Örüljön, hogy itt meghúzhatja magát. Minden hónap első vasárnapján kap egy üveg bort, s elkotródhat a park végébe berúgni.«”

„Én téged majdnem fellógattalak, hasra fekszem eléd, tiporj meg. Utána kevésbé fogok félni tőled. De ha lelki szenvedéssel büntetsz, akkor eszembe jut: a nyavalya essen belé, miért nem tudták ezt felakasztani? Ha meg nem akarsz engem kínozni, tessék engem megcsókolni, itt a szájam. Nem félsz, hogy egyszer hátulról egy fél téglával fejbe csaplak?” „A hátam mögött zajt ütnél, csak azért, hogy megforduljak.” Eltakarja az arcát, röhög, majd öklét rázva elrohan. Tíz perc múlva mögöttem settenkedik. Nem bánom, ha leül mellém, már az is valami, hogy ilyen megbízhatatlan.

Fekete vonal fölött kék folt, Angéla szemhéja műremek, de már az orra fölött csurog, de már a szájába ér a festék. Viszik a bűn ráncai a könnyet, viszik a keserű csatornák. Megint elmondja a vastag Kálmánnak s nekem, hogy férje egész nap trombitált, ő pedig sírt, hogy beszélgessen vele. De a trombitás tovább gyakorolt és hátraszólt: „Bántja a hangod a dobhártyámat. Minél kevesebb életjelt adsz, annál könnyebben visellek el.” Angéla ült a tükör előtt, szépítkezett, majd fölállt. És akkor végre fölfigyelt a férje, mikor az asszony a füléhez hajolt: „Szívem, most leteszed a trombitát. Kidobtam a gyereket az ablakon.”

Az ember lerohant, s nem akarta elengedni a gyerek összezúzott testét. Zárt fekete kocsijuk ajtajából a hullaszállítók odébb tolták. Aztán fölment, a szoba tele volt rendőrrel, megnézte a feleségét. Egy ujjal sem nyúlt, nem is szólt hozzá, csak állt, az öklét harapta és összeesett. „Mindenről ő tehet! – nyilatkozta Angéla, és fölvette legdrágább karperecét. – Szép vagyok, de nem elég okos. Nem tudtam lekötni a férjemet” – foglalja össze a tanulságot.

„Én sem vagyok okos”, mondja Kálmán, és ebben igaza van. Százhúsz kilót nyom, és minden helyváltoztatás ellenszenves neki. „Ha nem utálnám ennyire a sétát, talán nem lenne ennyi hájam. De hát már megszoktam, hogy ilyen vagyok:” A gondolkodás is elbágyasztja; leginkább az édességek eszméje tartja fogva, de a többiek jótékonyságára szorul, mert jutalomnyalánkság csak annak jár, aki dolgozik. Angélától piros savanyúcukrot kap; elérzékenyül, piros nyálcsóvát ejt ki a szájából. „Egy zacskó savanyúcukortól egész nap köpködhetnék. A legjobb fogyókúra, de ezt a finom édes nyálat inkább lenyelem.”

„Szeretem, ha rám fekszenek – ábrándozik Kálmán –, puhább vagyok, mint az asszonyok. Van egy öregember a szobánkban, az csak rám hasal, nem csinál semmit, kicsit pihen rajtam, aztán visszamegy a saját ágyába. Szép gyerekkorom volt, még ötéves koromban is szoptam. Megálltam anyám mellett, ő kigombolta a mellét, nagyobb volt, mint a fejem, én meg csak szívtam, amíg ő krumplit hámozott.” „Nekem is nagy mellem van”, mondja Angéla. „Nincs benne tej, úgy nem érdekes”, legyint Kálmán. „Maga sem kéri?”, fordul hozzám Angéla. „Köszönöm, majd máskor.” „Olyan szomorú vagyok – panaszkodik Kálmán –, nem tudsz valami tortareceptet?” „Akarod a mandulás tortát?” Gombszemét rajtam felejti: „Akarom!”

Vállamat megérinti a kenyérgyűjtögető: „Reggeliről nem maradt egy kis kenyere?” Maradt, neki tartogattam. Oldalzsákjába teszi, azzal alszik, így érzi magát biztonságban. Télikabátban fekszik le, menetkészen, lábáról a harisnyát sem húzza le, varrókészlet, gyógyszer, minden van a zsákban, ha netán hajnalban jönnének érte. Éjjel is körbejár a hálótermekben, s némelyeknek meghúzza a lábát „Véletlenségből nem volna egy kis kenyere?”

A börtöntől tartva hét éven át koplalt, hogy odabent majd az éhezés se törje meg. De csak 1956 után sikerült magát lecsukatnia, s a rabkoszton kigömbölyödött. Nővel sosem volt dolga: „Életcélom, hogy édesanyámat holta napjáig boldoggá tegyem.” Szabadulása után mindent fölfalt anyja kamrájában, megtalálta a lexikon mögé rejtett teasüteményt is. Ha jóllakott, fölállt a konyhaszekrényre, és gyújtó beszédet mondott a gáztűzhely és mosogatókagyló között tolongó forradalmi tömegnek.

Édesanyja előbb a rendőrséghez, majd az elmeorvoshoz fordult; kis nyugdíjából még fizet is, hogy bent tartsák a fiát. Fehér kesztyűsen, kevéske hajában friss tartós hullámmal időnként meglátogatja, és kenyeret hoz neki. A gyűjtögető ilyenkor elérzékenyedik, s utána sokat beszél. „Tudja, a biztonság nagy dolog. Ha jönnek, és rám kiáltanak: »Szedje a holmiját!«, én csak mosolygok. Velem a kenyér, kicsit száraz, de elmajszolgatom.” Barátok vagyunk. Mint egy száműzött herceg, szinte megajándékoz a kérésével. A többi ápolt sem neveti ki. Érzi, mikor van szükség rá; ha lehorgasztom a fejem, varázsütésre megérinti a vállamat: „Méltóztassék tőlem ezt a kis kenyeret elfogadni.”

A trikós tetovált Bélának az egész igazságszolgáltatás a bögyében van. Vállalati teherkocsiján hazavitt egy kocsirakomány terméskövet. Futni hagyták volna, ha az igazoltató rendőr szeme nem akad meg a cipőjén: vörös csillag volt az orrára festve. A tárgyaláson a bíró megkérdezte a fiút: „Mi volt a cipőjén?” „Lépteim vezérlő csillaga”, mondta Béla. A bíró úgy dönthetett, inkább pimasz, mint ostoba, másfél évet sózott rá lopásért.

Háromlábú suszterszékre ültették, utálta a bakancsjavítást. De hiába kért kihallgatást a börtönparancsnoktól, nem osztották be más munkára. Idősebb zárkatársa kieszelte: ha átminősítenék politikai bűnösnek, mentesülhetne a talpalástól. Írjon egy goromba levelet a börtönviszonyokról. Béla két napig körmölt: a rabság megeszi az embert, a szabadulók visszaesnek, az állam így szerez ingyen munkaerőt. Levelét a fegyőr eljuttatta a parancsnokához.

Börtönizgatásért társával összebilincselve vitték megint a bíróságra, csíkos ruhában. A másik elismerte: Béla felolvasta előtte rágalmait, rossz volt hallgatni. Ő lebeszélte, de hát ez meg van veszve, úgy gyűlölködik. Béla kapott még egy évet, azt is a cipészműhelyben; zárkatársa ellen az ügyész elejtette a vádat. Szabadulása után Béla megkereste a munkahelyén, s mesélt a többieknek róla: a börtönbesúgót üzemi baleset érte. Beidézték, szálljon le a témáról, de ő csak azt mondta: belső hang vezérli. Paranoid skizofrénia, állapította meg az elmeszakértő. Béla minden orvosi szemlén előhozza cellatársát. „Érdekes”, mondják, s a kórlapjára ráírják: „További ápolásra szorul.”

„Feledkezz meg erről a történetről! – mondom. – Másodjára nem hagyod átverni magad.” „Ha a doktorok kérdik, ne mondjam, hogy kerültem ide?” „Ne mondjad. Ők is tudják. Mondjad, hogy nyugton maradsz, ha visszaengednek a családodhoz.” „Szóval tartsam a pofám?” „Tartsad.” „Az Úrjézus is ezt tanítaná?”, kérdi leigázó komolysággal. „Neki is megvan a maga dolga, neked is megvan a magadé. Van, amikor nem szabad hazudni, van, amikor muszáj.” Béla nyitott szájjal töpreng. Félek, hogy mire megtanulja becsapni a felsőbbséget, addigra megotthonosodik az elesettek savanyú melegében.

Lici és Mici szerelmes feliratai ellepik a fatörzseket. Mielőtt kimosnák Béla levetett ingét, arcukhoz emelik, hogy beleheljék izzadságszagát. Civakodnak: ki vágja le a körmét? Szerencsére Bélának két keze van. Lici sovány, Mici kövér, az előcsarnok horpadt kanapéján beülnek jobb és bal hóna alá, s bármit mond, egyetértenek vele. „Nem vagyok hülye dolgozni ennek a dilibörtönnek. Így is, úgy is itt tartanak. Én mondom nektek, Lici és Mici, szarban vagyunk. Megszöktem, visszahoztak, hát most öngyilkos leszek.” A lányok helyeselnek, hármasban akarnak meghalni.

Lici öregemberek pincéiben csövezett, az ágyban öngyilkossággal fenyegette hálótársait, gyorsan túladtak rajta. Ugrott már le épületállványról, hídról, tizenháromszor kímélte meg a halál. Mici, ha szorong, ágyba vizel. Van oka tehát aggódni, hogy otthagyják, mert ágyba vizel. Legtovább egy cigányfiú bírta, de aztán ő is elkeseredett: „Ezen a macskaszagú lepedőn reumát kapok.” És átköltözött egy szobatiszta özvegyasszonyhoz. Mici vízipisztollyal mindkettejük arcába kénsavat fecskendezett. A fogdában kanalat nyelt, ütőerét harapdálta. Itt elválaszthatatlanok, Mici néha ráül Licire, az meg a seggébe harap, de félóra múlva csókolóznak. Minden szerelmük közös, Béla egyre szikárabb, mióta esténként elhurcolják.

Mindhármójuknál van egy borotvapenge, majd összetörik és megeszik. Megy a hír, jön az igazgató három szikével. „Tessék! Ez széthasítja a belüket. Itt a halottaskamra kulcsa, nyeljék le odabent.” Ma este bál lesz, fölajánlok egy üveg bort, bújjanak el vele. „Várjatok még ezzel a borotvanyeléssel. Egyél-igyál és vigadjál feleségeiddel hiábavaló életed minden napján”, javaslom Bélának. Tétovázik, végigmér, hátha én is a felsőbbség cinkosa vagyok?

„Ülj le, öreg, itt biztonságban vagy”, mondom a főszerkesztőnek. Ceruzacsonkot dugdos, apró cédulákra titkosírással jegyezget. Mielőtt behozták, heteken át riadtan telefonált a feleségének: búcsúzik, odalenn várja egy autó, sejti, hova viszik. Várta a hivatali kocsi, s lapzárta után minden este hazavitte kertes villájába. Otthon kifakadt: „Húsz éven át napi húsz oldalt hazudtam. Kiheréltem magam értetek. Ti meg utáltok, ez az igazság.” Feljelentő levelet írt maga ellen: annyit dicsérte, hogy közben megutálta a rendszert. Ha nem zárják be, megeshet: kimondja, amit gondol.

„Mit akartál kimondani?”, kérdem. Nyugtalanul arrébb húzódik, és egy húgyszagú katatonra mutat. „Ökör! Élvezhetnéd az elmeápoltak gondolatszabadságát.” Fülemhez hajol: „Legjobb, ha nem állok szóba senkivel. Ami csak itt van – s megkopogtatja a fejét –, abból nem lehet baj.” „Te már gyógyulsz! Nem elég hallgatni. Jelents föl engem! Ebből láthatnák, hogy már egészen jól vagy.” Visszalopózik egy oszlop mögé.

Az utolsó szerkesztőségi értekezleten leült a szőnyegre, az újságírók követték. Mondat közben elhallgatott, s bebújt a nagy perzsaszőnyeg alá. Onnan nyöszörgött: „Hiába csúszok-mászok a szőnyeg alatt. Uram, te lenézel és látod: egy hazug ember csúszik-mászik a szőnyeg alatt.” „Az a bújócska volt a te életed legnagyobb hőstette”, mondom a homályba. Kijön az oszlop mögül, és leül mellém. Egy hőstett is több a semminél. Szótlanul nézzük a többi bolondot.

Felénk tipeg egy öreg paraszt, éppen csak jártányi ereje van. Leül mellém, s kérdem, hogy van, elmondja, amit szokott: volt egy diófája meg egy kisborja nagyon régen; a fa kiszáradt, a borjút levágták, s ő is meghal hamarosan. Nincs már, ami idekösse, mióta elvesztette a barátját.

Az öreg éveken át fel-alá járt az előcsarnokban, szántott, kaszált, hajtotta a lovat. Közben motyogott: „Megkapálom ezt a kis babot, szedek egy zsák krumplit, aztán lekaszálom a töltés oldalát.” Vele szemben járkált egy másik öreg, előéletében falusi munkás, évtizedeken át vonattal ment reggelenként a gyárba. Az előcsarnokban is mindig idegesen hurcolta táskáját: „Futok az állomásra, tíz perc múlva indul a vonatom.” A két öreg jó ideig nem vett egymásról tudomást, az egyik kaszált, a másik utazott.

Egyszer azonban összeütköztek, s elnézést kérve megtetszettek egymásnak. Attól fogva kart karba öltve mentek elválaszthatatlanul. Nem volt szükségük társalgásra, ki-ki végezte a dolgát. Az egyik ment az istállóba, ahol már bőgött a jószág, a másik az állomásra, ahol már sípolt a hajnali munkásvonat. Az öreg munkás egyszer hosszabban ült az árnyékszéken, a paraszt ott toporgott az ajtó előtt. Egyedül járkálni már nem tudott, segélykérően megfogta a karom: „Egy kis baj van, kérem. A barátom bement ide az állomás vécéjébe, de mindjárt indul a vonata, szólni kellene neki.” Látszott, hogy nagyon aggódik, megnyugtattam, szólok a masinisztának, hogy várja meg a barátját. Hálából az öreg megígérte, hogy ad egy kis tejfölt nekem.

Az öreg munkás egy délelőtt, épp az állomás felé ment, az előcsarnokban szívszélhűdést kapott, és összerogyott szótlanul. Az öreg paraszt azóta nem kaszál. Elüldögél mellettünk a padon, a déli napfény sem tudja átmelegíteni, s mindinkább összekuporodik. De néha földerül, ha vonatsípolást hall, s görbe mutatóujját magasba emeli.

Mellénk ül Samu, az óriás, kicsit kába még. Nemrég elszökött, mentőkocsin hozták vissza tegnap. Komoran lépett ki belőle, s eltolta a vinnyogó Malvint, most ne furakodjon senki a hóna alá. Sűrű haja ránőtt kétujjnyi homlokára, tányér nagyságú tenyerét fekete csizmanadrágjához dörzsölte. Kapcaszagú, lóarcú zarándok, csüggedten mérte végig rút seregletünket. A bolondok körülvették, mint a csibék a kukoricadarától nehéz kötényt, Samunak még így is szabadságillata volt.

Sajnáltuk, hogy nem sikerült a kalandja, de örültünk, hogy megint itt van. Hazamegyek, mondogatta a télen. Van egy kis présháza, szőlőt metszene, napszámban fölásná, gondozná a szomszédokét, bírja. Ha egy gerenda egyik vége alatt hárman rogyadoztunk, a másik alatt ő lépdelt szálegyenesen, mint egy lakodalmas vőfély. Itt kellett maradnia, a hatóság és Samu összeférhetetlenek.

Falujában 1945-ben kikiáltották a független köztársaságot. Ő mint leszerelt huszár a lovas őrség parancsnoka lett. Úgy vágta fültövön a fegyveresen érkező főispánt, hogy vállon kellett lecipelnie a községháza fogdapincéjébe. A köztársaság leverése után a főispán maga elé hívta Samut a pinceajtóba. „Fene a markodat, fiam, alig hallok a bal fülemmel”, és seggbe rúgta. A megkötözött Samu lezúdult a lépcsőn, mint egy kétajtós hálószobaszekrény. „Finom ember volt – emlegeti Samu –, talppal rúgott és nem internáltatott.”

Samunak földet osztottak. Magát fogta az eke elé, várandós felesége tartotta a szarvát, de már egy évre rá lett tehén is, ló is, és saját szőlejében lengette a szél ringlófaágon a vesszőbölcsőt, amelyet Samu font a fiának. A történelmi fejlődés eszméje azonban nem tudott beférkőzni Samu alacsony homloka mögé. Nem tud szabadulni a kérdéseitől. Imádja a csoportterápiát, bármilyen magasztos témáról esik szó, ő visszatér a magáéhoz, s a pszichológusok sápadtan fuldokolnak. „Ha adták, miért vették el azt a kis földet? Nem kívánkozott az el a kezem alól, istállótrágyát adtam neki. Azt mondja meg nekem, tanár úr, miért basznak ki a kommunisták a parasztokkal?” A pszichológus ideges: „Mit akar ezzel? Nem erről volt szó. Tanuljon, és majd megérti.” Samu rendíthetetlen: „Lehet, hogy a tanár urak értik. Beállt hatvanban az udvaromra egy teherautó, csupa tanár. Hátratettem a kezem, nehogy baj legyen. Ők meg piros ceruzát dugtak az orrlukamba, hogy írjam alá a belépési nyilatkozatot. Nagyon pártolták ezek a tanárok a szövetkezetet.” Közbelépek; „Ha dugtak, dugtak, ahogy van, úgy van. Hagyd a politikát, Samukám, sokba került az már neked.” A vita rendszerint a parasztgazdasággal kezdődik, és elektrosokkal végződik.

Húszéves emlékek izgatják. Nagy aszály volt, vödörrel hordta a folyóról a vizet, az ő földje termett a legjobban. Beszolgáltatta, amit kiróttak rá, elvermelte a maradékot. Egy éjjel jött az államvédelem, kiásta, s még egy pisztolyt is lelt a verem alján. „Miért ne lenne ott – bólogatott Samu –, ha maguk odatették?” A tanácselnököt megkérték, hogy menjen ki az irodából. Mikor visszajött, szótlanul ment a felmosórongyért, hogy feltörölje a vért a padlóról. Samu visszaadta, amit kapott, míg hátulról egy öntöttvas lámpával le nem ütötték. „Emberek voltak azok is, le is lőhettek volna”, mondja igazságszeretően.

Vérömleny a törött koponyacsont alatt, Samu azóta nem tökéletes. Ha ketten vagyunk, csitítom: „Jobban tudod te a válaszokat, Samukám, mint az igazgató. Ne kérdezősködj. Ha politizálni akarsz, gyere hozzám.” „Miért jöjjek hozzád? Te nem leszel mérges? Te is a politika miatt vagy itt.” „Samu, te bolond vagy.” „Hát te?” Menthetetlen.

Az otthoniak a kocsmában most is szívesek voltak, megkínálták törkölypálinkával és fokhagymás kolbásszal. Beszélgettek a szövetkezetről, mehetne jobban, az elnök gyomorbeteg, néha ok nélkül is rájuk ripakodik, de azért megvan így is, ami kell. Egy öregember azt tanácsolta: „Aztán Samu, ha jön a botos, te a másik ajtón menj ki.” Jött is, igazoltatta. „Hol az elbocsátó papír?” Samu nem hallotta, végül csak annyit mondott: „Nem vagyok itt.” A rendőr húzkodni kezdte, mire ő letépte a váll-lapját, és beletömte a szájába. A gumibotot bedobta a kútba, a pisztolyból mind a hat golyót belelőtte a budiba. Autóval jöttek érte, ő egy dorongot forgatott, lassan elgázolták. A kapitányságon Samu, okosan, a kabátfogas helyett a látomásait vette elő: „Ijesztget a szellem, a világot elfoglalják a háromlikúak. Erős, nagyeszű alakok. Bűnre vezetnek, hóra szarnak, halállal szórakoznak.” Nekik ez furcsa volt; mi unni szoktuk egymás szellemeit. Maradék tucatnyi foga közül csak kettőt vertek ki.

Samut bántotta ez a hiány meg a kaland ügyetlensége is. Benyomult tegnap az igazgatóhoz, ahol épp orvosi szemle volt. Másfél óra alatt a bizottság kétszázötven beteg sorsát megvitatja. Samu minden név után fintorogva mondta: „Dilis! Hangyás! Egy pipa dohányt se ér! Villamosszékbe!” Az igazgató az önuralomtól csikorgatta a fogát. Samu végül kigomolygott, s be a halottaskamrába. Hátára vett egy öreg hullát, becipelte a ruhatárba, a nyeszlett raktáros nem ellenkezett. Fehér ing, fehér nadrág, fehér köpeny. Kupka bácsi kicsinosítva ült a társalgóban, csak a lábát volt nehéz begörbíteni. A betegek elé járultak: „Igazgató úr! Tessék hazaengedni!” Kupka bácsi Samutól igazgatva bólintott: „Meggyógyult. Hazamegy”, nyekeregte hasbeszélő hangon. A gyors döntésbe többen beleélték magukat.

Az új orvosnő jött Samuért; kézen fogta, nyakát simogatta, mint a lónak, s beállította a zuhany alá. Míg sztetoszkóppal vizsgálta a szappanszagú óriást, belenyomtak egy injekciós tűt, s már vitték is a kezelőbe. Baromi testét három könnyű nővér friss, ügyes kézzel a heverőre rakta. Nem kell ide sok erőszak, az édes, fehér fityulás lányok, ha ellenkezünk is, mindig győznek.

„Kit zavart az a kis játék – morgolódtam –, nem elég, hogy kiverték a fogát, még azt a kis agykérgét is hámozod?” „Hátulra kapja, attól nem butul. Csak egy kis indulati feszültséget leveszünk”, mondta Klára. Benyúlt Samu szájába, s kivette csúszkáló műfogsorát. Míg a nővérek készülődtek, hozzám simult: „Ha sokat okoskodsz, te is kapsz egyet, hogy még a neved is elfelejted.”

Az intézmény rendjét meg kell védeni, a kilengésektől megóv ez a kis művi agyvérzés. Kit ezért, kit azért: a beteg szomorúan jön meg otthoni szabadságáról, s nem tud visszahangolódni; nem akarta bevenni a gyógyszert; hidegen félrenézett, mikor kérdeztek tőle valamit; felállt, és kiment a kiscsoportos beszélgetésről; elmaradt a zacskóragasztó műhelyből és a röplabdaedzésekről; szerelmi bánatában hason fekve sír az ágyon; fejét lehorgasztva töpreng, s ujjain sorolja gondolatait; visszautasítja az ételt, s leheletén megérezni a minden falattól undorodó éhségsztrájk acetonos szagát; az öreg bibliás, aki megölte feleségét, hogy az emberiség bűneit magára vegye, már megint megváltónak képzeli magát. Vagy az igazgató átkarolja valakinek a vállát, s beviszi: „Nem tetszik nekem ennek a lánynak a szeme, adjunk neki egy fenntartót.”

Hiába bújsz az ágy alá, a kedves nővér behoz a kezelőbe, „csak egy kis vért veszünk”. Hiába falsz be egy falat kenyeret, betesznek az egyetlen hálós ágyba, s ott maradsz, amíg a gyomrod ki nem ürül. A kezelőben nyolc ágy, megy a nagyüzem, készenlétben az oxigénpalack. Sürögnek a fiatal orvosok, az egyik beteget még altatják, a másik már vicsorog, a harmadik már elkékül. Kint a padon a kiválasztottak ősvilági riadalomban gubbasztanak: „Mi lesz, ha az áramütés után többé nem térek magamhoz?” Utána nem ismerik meg azt, akivel tegnap beszéltek, elfelejtik a sérelmeiket és nem találják, amit letettek. Elüldögélnek révetegen, szótlanul a foglalkoztatóban, egyenként, lassú, botorkáló ujjakkal válogatják szét a pamutszálakat, s szégyenlősen mosolyognak, ha a felsőbbség megszólítja őket.

Megyek a szürke zubbonyos betegcsoporttal az elmegyógyintézet ősparkját átszelő betonúton, amerre Anna tudatködösen elbarangolhatott a halastavak felé. Hófehér kuvasz szagolja mellettem a gyomot, varjú suhog az ágon, a romba dőlt tekepálya fölött mókus ugrál, csonka görög istennők feküsznek a régi úszómedencében. Távol a gazdaságban disznót ölnek, torkomban hallom megszabaduló sikolyát, s ahogy a vére csobog fehér zománcos tálba. Egy rendőr, aki vörös bársonypongyoláján bőrszíjra fűzött ébresztőórát visel, megemlíti, hogy a falujukban ő szokta fejbe lőni a disznókat. Nyolcévesek lehettünk, nyitott irhabekecsben birkóztunk öcsémmel a szalmatűzben már leperzselt anyakocán, beletenyereltünk a véres tálba, s összemaszatoltuk egymás képét vele.

Egy fa mögül hosszú vasszöggel ugrik elém az egyfogú, cigarettát kér. Ha nem adok, hasra vágódik, és a földet döfködi a lábam előtt. Tudom, hogy van a zsebében, de azért adok egyet. Belevihog a markába. Unom már ezt az egyfogút, az öreganyjával erőszakoskodott. A pirospozsgás uránmérnök félrevon: jobb hóna alatt megint alacsonyabb a hőmérséklete, mint baloldalt. Ennek alapján bizonyítani tudja, hogy az elemek periódusos rendszere téves. Reszket a felismerés horderejétől. Mackó, a vastag idióta, mellemre hajtja a fejét, majd a hajamra mutat: „Mi ez?” „Haj.” „Haj?” „Haj.” Még sokszor elismétli, mint egy fölfedezést. Elégedetten huhog mellettem egy öregasszony, ásóval agyonütötte a húgát, vén bőrretiküljét mutatja, meg kell dicsérnem: „Szép táska”; magához szorítja, mint egy csecsemőt.

Az összeszáradt, fekete Csipogót, mert mindenkit följelent, gyakran megverik. Különösen az éneklős cigánylányok, akik a faluvégi agyaggödörbe járnak házasodni. Most azért van megbántva, mert nem vették be tündérnek a színjátszó csoportba. „Rosszabb, mint a férjem”, súgja a rendezőről. A férje, ha már elunta hallgatni az asszonyt, bezárta a tyúkketrecbe, és egy-két napra ottfelejtette. Csipogó megkérte a rendőröket, verjék a férjét, ahol érik, az se baj, ha nem lesz többet férfi. A rendező se lát, se hall, ahogy a csapat élén baktat. Hazaengedték látogatóba, de beállt kofferestül a házuk előtti telefonfülkébe; ott maradt egész éjszaka, látta reggel elmenni a feleségét, aztán visszajött. Tudok-e valahol egy elhagyott remetelakot vagy uszályt, kérdi, abban ellakna, s templomfestésből szeretne megélni. Egy búcsújáróhelyen már majdnem sikerült megtelepednie, kosárban vitték neki a meleg ételt a magányos asszonyok, de a hatóság angol kémnek, majd elmebetegnek nézte.

Hátulról befogja a szememet Malvin, nyihog, hogy kiharapja a szívem, ha nem veszem a hátamra. „Kövér vagy, nem bírlak.” Lábam közé nyúl, nevet, elszalad, s már az uránmérnöknek akarja kiharapni a szívét. „Neked, Anna, már nagyon jó”, mondja a levegőbe a pipás, kucsmás, bibliás paraszt, és szétterített kockás zsebkendőjébe köp. „Csatangolhatunk, de mi már csak a bűzösebbik részed fogjuk megtalálni.” „Látod Annát?” – kérdem. „Látom, itt a nyitott markomban.” S bólogatva nézi a tenyerét. „Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme, és énbennem nincsen semmije.”

Férje, a megyei főbíró, időnként behozza az intézetbe Annát. Mérsékelt összegért, néhány hónapra egy kis nyugalmat szerez. A hivatali sofőr a kocsifeljáró előtt dudál, az előcsarnokban ácsorgó betegek kitódulnak, Anna sír és mosolyog, férje az igazgatót keresi. Legutóbb napokon át nézte magát fésülködőasztala tükrében, s egy vörös zsírkrétával indulatosan keresztben-hosszában áthúzta a tükörképét. Aztán zaklatottan kötni kezdett, a sálat, bár tízméteres volt már, nem tudta abbahagyni. Kezében az Újszövetséggel elment a bíróságra, letérdelt a folyosó kövén, s imádkozott, hogy a férje mentse fel a vádlottat. Aztán betört a tárgyalóterembe, a bíró éppen ítéletet hirdetett. „Még ő beszél! Még ő beszél!” – jajgatott Anna. Másnap kikönyörgött egy bilincset, csak úgy tudott elaludni, ha csuklójukat összekapcsolták, félt, hogy ez a kövérkés, elválasztott hajú ember álmában elszökik mellőle. Felkereste öcsémet, egykori szerelmét: „Huszonöt évvel ezelőtt miattad tartóztattak le. Fél évig vertek, hogy ellened valljak. Te kint maradtál, és minden kényszer nélkül tanúvallomásokat tettél ellenem. Huszonöt éve próbállak megérteni, kérlek, adj valami épeszű magyarázatot.” Dani nem szólt egy szót sem, Anna fölállt és elment. „Álmomban megfojtottalak”, mondja a férjének Anna a túl erősen kivilágított szobában, és belekarmolt a bíró nyakába: „Legalább tőlem szenvedj, ha magadtól nem tudsz!” Férje letérdelt, s az asszony ölébe hajtotta a fejét, „holnap beviszlek”, mondta. „Gyógyítani? Odaállok az ablakhoz, rántsd fel a bokám. Ez egyszerűbb.” A bíró elfordult: „Holnap beviszlek.” „Persze hogy beviszel, egyetlenem”, mondta Anna, és becsomagolt.

Amíg a férje az igazgatónál ült, Anna betört hozzájuk kórházi öltözetben: „Mennyit kapott, hogy itt tartson?” Leült a forgószékbe az óriási, fehér íróasztal mögé, s a két férfi arcára szegezte az olvasólámpa erőszakos fényét: „Miért, könyörgöm, mondjátok meg, miért kell engem ide becsukni? Egyetlenem, azért, mert szeretlek, s ezt nem bírod elviselni?” A főbíró a szoba sarkába nézett: „Miért csinálod ezt?” Az igazgató kiszólt értem: „Vidd ki.” „Gyere, mondtam, az új melegházba.” Az előcsarnokban megálltam: „Kaptunk egy lehangolt zongorát, játszhatnánk rajta négykezest.” Szomszédok voltunk szülővárosunkban, térdünkön pokróccal, szánhintón mentünk a jégpályára, a lovak nyakán rézcsengő. Szőrmesapkája alól kikalimpáló varkocsairól szerettem lesöpörni a hópelyheket. A vaskályhával befűtött deszkabódéban, ahol gramofon harsogott, én csatoltam fel ölembe tett, bohócharisnyás lábára a korcsolyát, s míg belém karolva fél lábon ívben próbált siklani, serkedő mellét felső karom több réteg szöveten át is megsejtette. Mikor a háborúból megjöttem, öcsém már vele élt, de nem vette el feleségül; világnézeti fejlődésének egy földbirtokoslány nem tett volna jót.

Most is karonfogva vittem Annát a díszterem márványkövezetén, elhibázott arcok sorfala között, egy ötvenhárom éves férfiápolt és egy negyvennyolc éves nőbeteg, válláig érő fekete haja most, hogy őszül, szebb, mint valaha. Anna kitépte kezemből a karját, s egy sima, könnyű oszloptestbe kapaszkodott a kocsifeljárón a háromszögletű oromzat alatt, nagy, mályvaszínű ajkát véresre harapta. „Összedolgozol velük? Olyan vagy, mint a vágóhídon az a ravasz, fekete kos, aki a többi bikát a tagló alá vezeti, de maga egy oldalnyíláson előbb kisurran.” „Anna, gyere most velem, sétáljunk a parkban. A tavon van egy csónak, átevezhetünk a vadkacsák szigetére.” Kijött az igazgató meg a férje, Anna eléjük szaladt: „Bolondok! Nézzétek ezt a két nagyszerű közéleti személyiséget. Éljenezzük meg őket.” A bolondok készséggel megéljenezték az igazgatót meg a főbírót. Az igazgató elkapta Anna csuklóját, és húzta magával a kezelő felé, végig az előcsarnokon át a betegek között. Hátraszólt a főbírónak: „Menjen, kérem. A többi a mi dolgunk!” Utána mentem: „Engedd el, majd megnyugszik velünk.” Elhárított: „Jobb, ha elfelejti ezt a mai napot”, s már beadta a félaltatót. „Neki jobb?” „Igen, neki.” „És te nem akarod elfelejteni?” „Én nem. Közéleti személyiség vagyok, de nem hülye. Tudom, hogy mit csinálok. Foghatnád a lábát.” „Nem fogom.” „Akkor miért maradsz itt?” „Nézem.” „Maradj, ha jólesik. Neked már úgyis csak ez maradt, hogy nézel.”

Két ápolónő lenyomja Annát a heverőre, s egy harmadik a fejét rögzíti. Halántékára az igazgató szorítja kétfelől a kagylótestű elektródákat. Anna nyöszörög, és ráharap a foga közé tett gumicsőre. Egy kínos orgazmus hangjai, a teste ívben kifeszül, le kell szorítani, nehogy eltörjön a hátgerince. Valamelyest fölenged, ahogy a két sötét félgömböt elszíneződő halántékáról leveszik. Szemét valószínűtlenül tágra nyitja, pupillája felakad; tökéletesen üres szempár. Lassan, nagyon lassan érkezik a tudat mélyéről valami híradás, megmozdul az írisze. Szeme most már nemcsak színes golyó, kezd tekintete születni. Fájdalmasan tapadó, szomjas pillantással megtalálja az egyik ápolónő föléje hajló arcát. Az igazgató beírja naplójába, hogy milyen kezelést adott, s fél szemmel odatekint rá: „Hát igen, Anna megint itt van köztünk”, mondja elgondolkodóan.

Az egyik ápolónő Anna kifehéredett homlokáról letörli a verítéket, szája sarkából a nyálat s egy kevés hányadékot. Duruzsol: „Lát engem, Annikám? Ugye jobban van? Nem történt semmi, kicsit aludtunk.” Anna megpróbálja fölemelni a fejét, arccsontja kimered, nem tud magáról. Nagy erőfeszítéssel szétveti merev, térdben behajlított lábát. Hálóinge visszagyűrődik a hasáig, túlvilági arcától borzas ágyéka nagyon messze van. Nem tud fölállni, két oldalról támogatjuk, az ajtóban összevizeli magát, a kórterem küszöbén újra hány, s az ágyon ismét eszméletét veszti. Egy depressziós lány, aki a hanyag gyógyszeradagolástól riasztóan lesoványodott, s a nemi gyönyörről, amelyet nem ismer, verseket ír, testvérien fésülgeti Annát: „Visszajöttél, drágám”, suttogja. Ő közben megszökött, de visszahozták; a bakterházban az anyja félt tőle, mikor a holdas vágányon szavalt.

„Micsoda kiszolgáltatottság”, mondta Anna másnap csendesen. Sötétbe hajolt a délután, néztük a drótkerítésen át az országutat, s hátunkat nekinyomtuk a langyos, meszelt falnak. Olyankor a legnehezebb, vacsora után, mikor a hétórás harangszó idehangzik, s ülünk a régi cselédházhoz támasztott padon. A szürke égen már ott a hold, de az erdőirtáson át még nézhetjük a kivérzett napkorongot. Ebben az elkeveredésben, együtt járva a tudat kitérőit, egy csapat bolond sötét kezeslábasban, melegítjük egymást. Az országútról idehallatszik az autók zúgása, feszült arcú emberek robognak számunkra hihetetlen úticélok felé.

Annát nem tudta lekötni a fonalválogatás. Első nap fölfedezte, hogy a kész szőnyegek az intézet pincéjében, bálába kötve penészednek. Eladni őket nem lehet, mert ez kórház, nem üzem, de a betegszobákban a kőpadlóra tenni sem, mert a szőnyeg állami tulajdon, nem a betegeké, kezük művét, ha birtokba vehetnék, összepiszkolnák. Egy beteggyűlésen, melyen a perlekedő ápoltak egymást nyilvánosan szokták följelenteni, s az igazgató apai hangon dorgál, Anna azt mondta: „Hagyján, hogy ez nem gyógyintézet, hanem dologház. De legalább adjanak olyan munkát, amelyből bárkinek valami haszna van. Vagy éppen azért adnak értelmetlen munkát, hogy megtanuljunk vakon engedelmeskedni?” Az igazgató gyorsan válaszolt: „Más a segítő kritika, és más a nyilvános izgatás.” Rámosolygott Annára: ha rosszul van, nem muszáj a gyűlést végigülnie. Másnap megkétszerezte a nyugtatóadagját. Anna kivonta magát a munkaterápia alól, s reggelenként beült a földszinti díszterembe, a lerakodóhelyre, ahol azok a betegek tanyáznak egész nap a hosszú padokon, akikkel már nincs mit kezdeni. Az oszlopok között s a falak mentén száz szürke ruhás, megcsúnyult ember járkál vagy ül, ahol helyet talál, a hátracsukló fejű alvók egyenetlenül horkolnak. A parkra néző ajtó mögött meleg időben guggol egy értelmes arcú, kopasz fiatalember. Ha feláll, hátratett kézzel, fél lábon szökdécsel egyik oszloptól a másikig, soha senkihez nem szól egy szót sem. Anna időnként leguggol vele szemben, s egy labdát nyújt neki. A fiú tartja, de nem csinál vele semmit. Anna kiveszi a kezéből, s megint odaadja. A múlt héten már sikerült elérnie, hogy a fiú magától visszanyújtsa.

Anna olykor segít az öregasszonyokat megetetni. Előbb tisztába teszi őket, csak aztán ebédelhetnek. Egyetlen nővér nem tud nyolc öregasszonyt gyorsan lemosni. Háttal a vízcsapnak nyolc fonnyadt ülep, némelyiken a tegnapi zsíros vacsorától lágy széklet szétkenődött. Állnak és fáznak a linóleumon, a nedves rongy hamar beszennyeződik, közben az étel kihűl. A torkosabbak egy-két húsdarabot a tányérjukról bekapnak, később összevesznek, hogy ki melyik tányérról vett előleget. Ha minden feneket lesikáltak, jöhet a törülköző, de míg az elsőt törülgetik, a sor vége csupa libabőr. Anna keze gyorsan jár, s hamarabb kezdődhet az etetés. Az öregasszonyok nem bírják tartani a levesestányért, amíg az egyik az ajka elé emelt kanalat szürcsöli, a többi nézi, és vele csámcsog. A krumplit és a húsdarabokat előrehajló szájukba tapogatózó ujjal belegyömöszölik. Ha elfogyott, hanyatt feküsznek, és az ebédet, amely most sem ízlett igazán, és holnap sem fog jobban ízleni, fogyó emlékeikkel együtt emésztgetik. Van, akinek eszébe jut, hogy gyerekkorában a kert sarkában málna nőtt, és bepirosította a kezét, ezt tudomására hozza Annának, az ő kertjükben is volt málna, ilyen képekkel vacsoráig is el lehet múlatni az időt.

Cigarettáért a szakállas Gizi is talál szeretőt. Ha pénze jön, tódul az előcsarnokba, választ egy bamba skizofrént, s mielőtt levetkőztetné, s köldökig bundás hasára vonná, egy kis rummal fölmelegíti. Egy időben borotválkozott, de másnap szúrt az álla; abbahagyta: van valamije, ami másnak nincs. Kihívóan dörzsöli hozzánk selymes szakállát. A legnagyobb melltartó is szűk neki, tízéves korában már teherbe esett, száztíz kilóját túlméretezett csiklója szüntelen izgalomban tartja. Szabadságakor ráült az apjára, az öregúr, mikor a lázas combhegyek alól kiszabadult, szégyenében a rendőrségre futott, de a nyomozók kinevették. Sóvár hirdetőoszlop, mindenütt hallani rekedt hangját, kigombolt köpenyben tolong az üvegházban, kínálja magát a paradicsomágyások között. Homályos aggyal ólálkodik a hülye gyerekek intézete körül, s mint farkas a bárányt, kettesével vonszolja föl a kamasz fiúkat a hegyoldal elhagyott lövészárkaiba. Belopakodik az elbutult öregemberekhez, a pongyoláját szétnyitva rájuk hever, fagytól téglaszínű, égnek álló fenékkel mászkál négykézláb a sofőrök előtt, s könyörög, hogy bújjanak be vele a kenyérszállító kocsiba. Dühöngése kifog a gyógyszertanon, nem lehet lecsillapítani, néha ledobja ruháját az előcsarnokban, és égre fordult szemmel rázza magát. A rácsimpaszkodó nővéreket ledobja, mint medve a kutyákat, gutaütéses teste magasba szökken és a talpával dönti fel őket. Végül egy álnok öreg apáca hátulról nagy tűvel a fenekébe szúr. A hordágyon könyörög, nyúzzátok le a testem. Sokkolás után, ágyába érve, átszellemült, nem nélküli arccal nézi a mennyezetet. Ha felébred, ott találja Annát, térdére könyökölve dúdol neki, Gizi is énekel, porszívóharsogás jön a szakállából.

Gabi könyökölve fekszik a kanapén, ez az ő helye, tiszteletben tartjuk korlátlan birtokjogát. Szakadatlanul csóválja korán megráncosodott arcocskáját, kutyaboltban kapható gumicsontot rágcsál; kis, csontos, fekete halom. Egy tétova fiatalasszony, alighanem új beteg, mellé ül egy kiflivel; Gabi kirántja a kezéből, hajába kapaszkodik, szeme felé döfköd. A fiatalasszonyt megmentjük, de Gabi már indulatba jött, kurta görbe lábain fel-alá totyog, a közeledők arcába csíp, inget, pongyolát szaggat. Egy ápolónő lefogja, mérgében Gabi bekakál, nadrágjába nyúl, s a piszkot a legközelebb eső fehér köpenybe keni. Mosdóba viszik, ráültetik a bidére, két kézzel lefogva tisztogatják, Gabi már csillapíthatatlan. Bár a meleg víz jólesik neki, hátraszegi a nyakát, s a lámpabura fényétől elvakulva hiénaugatással tölti meg a házat. Nincs egy zug se, ahol ne lehetne hallani, negyedóráig is eltart egyenletes, éles sikoltozása. Az íratlan házi szabályok megkövetelik, hogy nyugodtan viseljük egymás szertelenségeit; „Gabi bosszankodik”, jegyzi meg valaki. Bár a feneke már tiszta, Gabi nem tud elhallgatni, egész este rázkódik, két epileptikus vádaskodó mutogat rá ujjal a mosdóajtóban. Megjön Anna a kertből, éppen csak ráteszi a kezét Gabi fejére, kockacukrot dug a szájába, s vicsorgó arcát simogatja. Gabi elcsöndesül, szopogatja a cukrot, s visszabilleg a kanapéhoz, amely csak az övé, megvédte.

Anna egy-két hete elcsendesedett, naphosszat ült az előcsarnok egyik benyílójában, ha szóltak hozzá, messziről egy mosolyt küldött az arcára, de arra már nem futotta erejéből, hogy válaszoljon is. Az ebédlőben félretolta a tányért, segélykérően nézett egy falánk epileptikusra, egye meg. „Ez is az ő ételük – mondta –, nem olyan fontos az egész.” Férje meglátogatta, Anna csak egyetlen szót ejtett ki a száján: „Hazaviszel?”, a főorvos még korainak tartaná, mondta a bíró. Anna a park közepén nyugtalanító sietséggel körbe-körbe járkált egy tulipánágyás körül, gyógyszeres kényszerzubbonyba tették. Ha már merev, legyen hullamerev; a gyógyszerosztó nővértől pótadag nyugtatót lopott, sikerült egészen megdermesztenie a tudatát. Bebújt a mentőkocsiba, mely éppen új beteget hozott; csak a szomszéd városban vették észre, visszahozták; másnap kicsúszott a drótkerítés hasadékán, de a faluban bemenekült egy istállóba, könyökénél fogva egy fogatlan, öreg paraszt kísérte vissza.

Tegnap este Ildikó nővér behozta Annát a kezelőbe; az ágyon ott feküdt Samu, én meg csak az új orvosnőt néztem, lágy, pontos mozdulatait. Karácsony előtt jött osztályos orvosnak az intézetbe s némelykor vendégemnek falusi házamba. Lányom lehetne, testének látványa megindít, rám borul, mint egy szoptatós anya, arcomra teríti nehéz mellét, terrorisztikus lassúsággal kering fölöttem, hogy összeérő szerveink elmélyülten ismerkedjenek. Ránéz a teremtményekre, mint a kertész, s mi, növények, valamennyien keze melegéhez törleszkedünk. „Doktornő, tessék Annát megsokkolni. Délelőtt kapott ugyan egyet, de ahogy fölkelt, elkószált. Nem is hallja, amit mondunk neki. Most is a parkból hoztam vissza.”

E pillanatban gyűlöltem a nővért, pedig ő a legkedvesebb. Beül közénk a társalgóba, tánclemezt hallgat, mesét olvas, cukorkát oszt a gyengeelméjűeknek, s boldogan verítékezik, ha megnyer egy-egy pingpongjátszmát. Fél, hogy a vénebb nővérek a szájukra veszik, nincs senkije, inkább zaklatottan fogyókúrázik, és hamisan zongorál a nővérszálláson. Mert édes szaga van, és percenként nevet, szívesen ülünk a közelébe, s ha ő kér, szót fogadunk. Ezért bízták rá a gyógyszerosztást, a ravasz betegekkel egy pohár vizet is megitat, nyisd a szájad, mondja, s a nyelvük alá is bekukkant. Azok is lesik barna szemét, akik szenvednek a vegyi börtöntől, s még azt is elnézzük neki, hogy túl sokat mesél az igazgatónak.

Az ágyon éppen Samu szájába pumpálták a levegőt. „Nem kellene Annát inkább lefektetni?”, kérdezem. „Biztos, ami biztos”, makacskodott a nővér. Ott álltam az orvosnő mellett, megérintettem a karját, pontosan tudja, mit nem akarok, csak még azt nem tudta, hogy ő mit akar. Mindenesetre bosszantotta, hogy a nővér szinte utasításként mondja neki, fölöttesének, hogy mit tegyen. Az előbbi küszködés Samuval meg a rangsérelem a sokkolás ellen hangolta. Anna keze lila volt, ujjai megdagadtak a hidegben, kezében az Újszövetség. „Olvasgatja?”, kérdezi Klára. „Fogom”, mondta Anna alig hallhatóan. Ködösen bolyongott a parkban, meztelen lábán felemás félcipő, tekintete törtebb volt, mint máskor, egyikünk arcán sem akart megnyugodni. Fejünk között az ablak négyszögét kereste, majd Samu – műfogsor nélkül – öregesen besüppedt szájára tévedt. „Ne menj ki ma már, megfázol”, mondtam idétlenül. Anna kíváncsian nézett rám, mintha most látna először, az orvosnő meg én túlságosan közel álltunk egymás mellett. Anna megint Samu vékony, eltorzult száját nézte. „Odafeküdjek?”, kérdezte a doktornőtől egy kicsit türelmetlenül. „Nem ártana”, mondta sötéten a nővér. Anna odaguggolt Samu mellé, hidegtől merev, rendellenesen hosszú hüvelykujjával a keskeny homlok ráncait igazgatta. Samu ijesztő horkolásba kezdett, a nővér benyúlt a szájába, és megigazította a nyelvét. Klára nézte a sokkolási naplót, Anna minden délelőtt kap egyet, van valami, amit nagyfeszültségű, kis erősségű árammal sem lehet kiverni a fejéből. „Menjen most vacsorázni, aztán feküdjön le”, egészséges, fiatal orvos keze megsimogatta Anna arcát. Anna valami köszönésfélét bólintott, fejet hajtott előttem is, és kihúzódott az ajtón. Hármasban maradtunk az ájultan horkoló Samuval. Klára rám támaszkodott, begörbített tenyeremet a pulóvere alatt a mellére húzta. „Akarod, hogy az egész intézetet hazaküldjem? Hagyd égve a kertben a lámpát, kilenckor ott leszek nálad.” Annát, ahogy kilépett, elfelejtettem. Nálunk, betegeknél senki sem tudja jobban, hogy furcsaságainkkal is milyen unalmasak vagyunk.

Anna a nővér szeme előtt bebújt az ágyba, majd, ahogy magára hagyták, fölkelt, és az előcsarnokon át kiment a parkba. Késő este vették csak észre, hogy eltűnt, a betegbrigádok szétszéledtek, de hiába kiáltozták a nevét, éjféltájban átfázva lefeküdtek. A fagyosszentek nagy hideget hoztak, Anna sovány teste gyorsan kihűl, ha az erdőben letelepszik. Nem válaszol, ha a nevét hallja, jól érzi magát.

Harmadszor is körüljárjuk a lecsapolt vizű halastavat, imáiba és rettegésébe burkolózva, kisebesedett lábán felemás félcipővel talán erre vonszolta magát. Fényes és büdös a tó fenekén az iszap, ősszel bedöglött a halállomány. Egyszerre pillantjuk meg Anna sáros combját: korhadó fatörzs. Haja szétázott a halpikkelyes pocsolyában, jobb arcát az algás iszapba fúrta. Szoknyája felhúzódott, combján varangyos béka ül, mint egy halottkém. Látom Annát, ahogy a sötétben botladozva beleesett a tóba. Nehéz lett volna fölállnia, inkább belebújt a nyugalom sarába, mint aki szülői ágyat keres. Azt hiszem, nem érzett hiányt, miközben elment belőle az élet.

Megérkezik a rendőrség is, a tó minden oldaláról lefényképezik a halott testhelyzetét. Az orvosnő meg én kihúzzuk a partra, térdig iszapba süllyedünk, én a lábát fogom, ő a kezét. Anna lucskos köpenye nehéz, feje nem akar hátracsuklani. „Tessék levetkőztetni!”, szól a fiatal tiszt zavartan. Muszáj lefényképezni, nincsenek-e rajta erőszakra utaló külsérelmi nyomok. Anna hasán a bőr összeráncosodott, kis, száraz mellét a fagy kihegyezi. Arcáról letörlöm a sarat, nem sikerül lehúzni a szemhéját, merev pillái alól a szemgolyó kékesfehérje kinéz. Megjön a napsütés, hirtelen melegszik, a bolondok fedetlen fejjel állnak. Még a fölajzott mániások, még az izgő-mozgó hülyék is tudnak csendben maradni.

A kastélypark végén, két jegenyesor között szabályozott medrű folyócska halad finom áramlással, melyet egy fűszál körül a víz fodrozódása jelez. Partján, a cirokban, álmatag sütkérezéssel emelgetik lábukat a fácántyúkok, de rezzenékeny éberséggel is, féloldalasan tartva fejüket, hogy a cserjésben eltűnhessenek. Az égboltozat egy elenyésző pontjából lezuhanó héja szeretné a fácánokat a legmelegebb étvággyal elfogyasztani. Görbe, kemény csőrével, karmával szívig boncolná az áldozat langyos testét. Majd egy parabola fordított szárán visszafúrná magát az ezüstös levegőbe. Jobboldalt magas sziklafal emelkedik a park fölé, mintha egy dombot kettészeltek volna. Lankás oldalán nagy, meszelt bálványok: tehenek állnak mozdulatlanul. Körülállják a bőrruhás csordást, aki nemezkalapja alatt vezéri komolysággal kürtjébe fúj.

Anna hanyatt fekszik a szamaras kordén, megérintem őszes fejét, csendesen sír a depressziós kocsis. Megmentettem Annát az elektrosokktól, a szándék nemes volt, de ő már se nemes, se nemtelen. Lassan haladunk a reggeli verőfényben úszó domboldalon, kósza lelkek, megosztott gyászmenet. Elöl fehér köpenyben, fekete pelerinben tiszta elméjű őrzőink, hátul a lomha szürkeruhások, a kordé jövendő utasai. Klára oldalt megy, halálokozó engedékenységétől megbélyegezve. Ha nem enged szótlan akaratomnak, Anna most a házfalnak támasztott padon napozik. Ágyúznia kellett volna Anna befalazódó tudatát, ha nyomorultan, ha kataton csendben is, eltengődne még köztünk egy darabig. Mondhatnám, hogy én, ha öltem, készakarva öltem, s nem túlzott jóságból, de nem vigasztalom. Ha tud egy jót sírni, sírjon, utálatosan rövid idő alatt rátalálunk a mentségeinkre.

Anna most távozik belőlünk az utolsó szökés ujjongásával. Még csak ezután következik a testetlen, véres tortúra, a káprázó magány, emlékek bírósága, hogy boldogan osonna vissza az ittlét áruló húsába. De most még bolondok, épeszűek, vaksin tekintünk Anna hiányába. Ő már az igazakhoz vegyül, mi meg itt maradtunk embernek, tudatlanul a meghalás tudományában. Mire fölértünk a kastélyig, ritkás emlékeimből összerakott szobrocskáját beállítom a családi vitrinbe. Jobb, hogy ő ment el, mintha mi öltük volna meg, ez a sárba fekvés nem volt rossz halál.

Igazán nem is olyan ijesztő bebújni a földbe. Nem nyúlhatnak utánam, nem is szólhatnak hozzám, nem kapaszkodom, nem igazodom. Meglógni bárhonnan, börtönből, szeretteim mellől, túl a vasajtókon, záróvonalakon, a behízott szemű ezredesek, a besúgók és a foglárok kezéből, mindig erre vágytam. Ők még mindig félnek és fenyegetőznek, de én már sehol sem vagyok. Talán nem is a magzatkor volt, hanem a halálba siklás lesz a Paradicsom. Vannak órák, amikor nem akarok semmi mást, mint ami most van. Ülök a bolondokháza küszöbén, és látom, hogy ez jó. Fölhúzódik a határsorompó köztem és a dolgok között, mindenki itt van körülöttem, átlengek társaimba, és visszahúzódom belőlük, hallgatunk. Egyetlen szó is összetörné a nyugalom üvegházát. Ilyenkor a halál nem irtózatos, csak éppen beleremegek.

Nincs más, amit szerethetnék, csak ez az elvarázsolt kastély, kísérteteivel és mulatságaival együtt. Fussunk, testvér! Jön a gazda! Keresztülballag álmainkon, benyúl a bordáink alá, átnedvesedik az ingünk. Amit énnek mondok, felszívódik, s minden más marad. Az egyik oldalon az én vesztem, a másikon meg nem történik semmi. Valaminek mégiscsak történnie kellene, hiszen én az vagyok, aki leszek, azt az ócska koffert, aki voltam, unom már cipelni. Hajnalban eszembe jutott, hogy nem érem meg az estét, ez jólesett; de mosdás után a reggeli kávé még jobban esett. Hinni szoktam, hogy nem félek, de lám, megijedek, s visítanék, mint a malac, amelynek váratlanul húzták meg a farkát. Az ember túl gyorsan olvassa el magát, akár egy táviratot.

„Gyere velem”, mondja az igazgató, sétálunk a parkban, hallgatom.

„S. doktor az előbb azt javasolta, szervezzünk ebben a nyitott kapus intézetben egy zárt részleget. Két hálóterem, rácsos ablakkal, kulcsra zárható folyosó, s az ilyen kóválygó betegeket, mint Anna, ideiglenesen beraknánk. Egy pillanatra tetszett az ötlet; »aludjunk rá egyet«, mondtam, s mire kijöttem a kertbe: már nem tetszik. Túlságosan kényelmes; a diktatúra kényelemszeretetből táplálkozik. Minél szorgalmasabb a vezetés, annál kevesebb szüksége van erőszakra. Egyszerűbb becsukni azt, akivel lusták vagyunk beszélgetni. Az ember ki akarja szűrni a kockázatot, és az egész rendszer lesz bizonytalan.”

„Ha lenne zárt részlegünk, itt a házon belül, előbb csak az önveszélyes betegek kerülnének be, aztán a nyugtalanok, majd a fegyelmezetlenek is, ha felbosszantanak. Végül a jámbor defekt roncsok is, akiken általában túladni szeretnék, hogy ne lássam őket itt a kirakatban. Ezért suvasztják be minden elmeosztályon a csúnya, agyér-elmeszesedéses öregeket a legbelső terembe, ahova már senki sem lép be, nem jó nézni őket. A zárt részleg hamar megtelne, újabb termekkel bővülne, s a maradék nyitott rész betegei aggódnának, kit internálunk legközelebb. Ettől olyan idegesség támadna, hogy egyre többen adnának okot az áttelepítésükre. Lenne olyan is, aki szinte bekéredzkedne a zárt osztályra, ő maga bújna be a hálós ágyba, hogy ne legyen rajta többé semmi felelősség.”

„Neked ezt ismerned kell, te is ezt csinálod. Én is megirigyeltem néha a hálós ágyasokat: ők semmiről sem tehetnek, velük csak olyasmi történhet, amiért más felel. Ha már úgysem rendelkezhet magával az ember, legjobb a hálós ágy, ahol végképp semmiről sem dönthet. Mielőtt elmennél innen, a pincéből felhozatok egy hálós ágyat: bújj bele, nyöszörögj, és kaparászd magad. Hogy érzékeld, milyen udvari előkelőség voltál te itt, a te nagy lealacsonyodásod színhelyén! Mehettél volna sokkal lejjebb is, mennyivel tompább lehetnél, nem akarsz egy kis lobotomikus metszést az agykérged és az agytörzsed közé? Én még ahány remetét ismertem, mind hiúbb volt, mint a polgármesterek vagy a párttitkárok. Szóval a zárt osztály ötletét a füledbe temettem, de lehet, hogy a legközelebbi beteggyűlésen a hulláját ijesztésül meglengetem.”

„Nincs hibátlan ellenőrzés, aki nagyon meg akar halni, az haljon meg. Marasztalom, ahogy a vendéget illik, háromszor is akár, de nem zárom be a szekrénybe a télikabátját. A kapun csak az mehet ki, akinek engedélye van tőlem, de hiába nyaggat a portás, nem javíttatom meg a kaputól százméternyire a szakadt kerítést. Akinek nincsen engedélye, ott kisurranhat. Az én szememben a szabadság a rendfenntartás egyik eszköze. Könnyebben fogad szót, aki nemcsak a mi ősparkunkban sétálhat, hanem a kerítésen túl is a vaddisznócsapáson, és kompra szállva a folyón is átmehet. Estére vagy harmadnap úgyis visszajön: az erdő hideg, az ágy meleg. A szeder és a gomba is jó, de a vasárnapi sertéskaraj még jobb. Ha jól főz a szakács, leszedheted a rácsokat az ablakról.”

„Te nem ismered Anna futásait. Egyszer fölült a moszkvai gyorsra, s bebújt a hálókocsiba. Tudhatta, hogy letessékelik, de mutatni akarta nekünk, hogy nagyon szökik. Megkonyakoztattam ezt a kis rendőrtisztet, aztán kanyarítottunk egy ártatlan jegyzőkönyvet. Te azért odaülhettél volna este Anna mellé. Csodálatos morál, amely csak a felsőbbség ellen fordul, de elködösült barátját nem tudja kézen fogni, hogy ne bóklásszon ki az éjszakába. A bűntudattól nem féltelek nagyon, viszont a kis rendőr százados előtt meg sem említelek.”

„Te nem tudod még ma sem megérteni, hogy egy ilyen intézmény vezetésébe csak annyi erkölcs kell, mint só a levesbe. Ha túl kevés, ha túl sok: ehetetlen. Az alapanyag a rutin, a szabály, a szakszerű és célirányos rend. Aki jól ír, az többnyire rosszul parancsol. A moralisták vagy elmamlaszkodják a hatalmat, vagy kárhozott dühvel kegyetlenkednek. Egy filozófus századparancsnok vagy mindent szabadjára hagy, vagy tizedel. Én elvállaltam a feladatot: rendet tartani száz alkalmazott és háromszáz beteg fölött; ehhez ravaszkodnom, politizálnom kell. Ha nem lépek be a pártba, még ma is osztályos orvos lennék. Kiváltottam a tagsági könyvecskét: igazgató vagyok. Cselekedni csak az tud, aki belül van. Neked az a bajod, hogy hittél Marxnak, összekeverted a kritikát meg a cselekvést, ezért is csuktak folyton le.”

„Én nem vagyok nagy orvos, de tűrhető szervező. Úgy döntöttem, hogy főnök leszek, de előbb kuktálkodnom kell a nagy szakácsok mellett, s a recept előírásait megtartom. Utálok vadászni, de híres kacsázó lettem, s így a vadászkastély gyalult tölgyfa asztala mellett, apránként kortyolva a kisüsti szilvát, megszerzem a velem egyívású, főnökszobákban meghasasodott többi kocavadásztól, amit akarok. Az én betegeim kastélyban laknak, gyakrabban esznek húst és süteményt, tisztábban öltöznek, nagyobb zsebpénzt kapnak, mint a többi igazgató betegei. Nézz körül: platánsor, nyírott pázsit, vadrózsalugas, tulipánszigeten hófehér padok, görög istennők a csónakázótó partján; ez nem tébolyda, ez luxusszanatórium. Ki ad az ápolólányoknak külön szobát, villanyzongorát, tornatermet? Odanézz, jön a zenekar, ma délután bál lesz mindenkinek, és táncolni fognak velem a depressziós asszonyok.”

„Kérdezd meg: mi volt a munkaterápia énelőttem? A konyhalányok összekevertek egy dézsában egy zsák borsót és babot, hogy legyen a betegeknek mit szétválogatniuk. Patkány, poloska, rács a törött ablakon, a hálós ágyban harákoló, taknyos betegek, havi két halott, a fürdőben hörgő, száraz csapok. A betegek sonkája a szakácsnők kosarában, sok disznózsír, hogy mégis jóllakjanak, egyik öreget a másik után vitte a hasmenés a proszektúrára. A panaszkodó ruháját évekre elzárták, s csak pizsamát kapott, így fázott, vagy szégyellt kimenni a házból. Abban a kis padlásszobában, ahol most a hangszóróstúdió van, büntetőzárka volt: deszkapriccs, sötétség, a padlón kenőszappan, hogy elvágódjanak. S az igazgató, mert túl kővérre hízott, az izmos ápoltakkal hordszéken vitette magát. Mindennek vége, de jobb, ha tudod, ez volt az én zsarnokságom előtt.”

„Döntéseimmel négyszáz ember sorsát kockáztatom. Vigyáznom kell, hogy mit teszek. Nekem a társadalom az, ami van. Olyan, amilyen, nem kérhetek másikat helyette. Ha nem tehetek mindent benne, ez nem ok arra, hogy semmit se tegyek. Vigyázva sakkozom, nehogy egy figyelmetlen lépés hanyatt vágjon. Elismerem: mérsékelt reformok. De hozzáteszem: védhetők. Felvilágosult konzervatív bolondokháza: ez még elmegy. Paraszt őseim megszokták, hogy szeszélyes urak alatt boldoguljanak. Mit tehet a kicsi a nagy ellen? Csapja be. Bólogasson, és hízzon az árnyékában. Konzervatív szöveg, liberális gyakorlat; csináld, de ne mondd ki. Butábbnak akarok látszani, mint amilyen vagyok. Nekem az a jó, ha a frázisaimtól elalszanak.”

„Az számít, hogy mire való vagyok, s nem az, hogy nekem mi a jó. Szabadság? Paranoiások rögeszméje. Azt hiszik: ketten vannak: ők meg a világ. Én nem meggyőzni akarom a világot, a helyemet keresem benne. Szeretek játszani, és nem akarok kimaradni a csapatból. Egy kis függetlenség nekem sem árt, csak ne kerüljön túl sokba. Alamuszi vagyok, szeretek túljárni feljebbvalóim eszén. De a sikerhez hozzátartozik, hogy ne kételkedjenek a hűségemben. Tudok áldozatokat is hozni ezért. Hogy Istent meggyőzze a hűségéről, Ábrahám a fiát adta volna. Mit gondolhatott Istenről, amikor elindult azzal a fiúval kézen fogva? Ez az ő titka.”

„A grófok alatt sem lettem volna forradalmár, a kommunisták alatt sem vagyok az. Párthű szakember, igazodom hozzájuk, túl akarom élni őket. Mit mondott a párttitkár a püspökről? »ő is ember. Tudja, hogy a jóisten messze van, az államvédelem meg közel van.« Ezt én is tudom. Ha muszáj, hazudok, megfontoltan, amennyit csakugyan muszáj. Ha itt mindenki hivatalnok a pártfőtitkártól a bakterig, akkor hát legyünk jó hivatalnokok. Szaván fogom az állami közszellemet, s olyan közösséget csinálok, ahol orvosnak is, betegnek is kedve van dolgozni.”

„Sokszor döntök. Néha részrehajlóan, de ez ellen csak egy orvosság van: ha lemondok. Ne szeressen az ápoló vagy a beteg, csak tegye, amit mondok neki. Ha mindenkivel vitatkoznék, a házat szétmarná a kosz, a betegek meg egymást fojtogatnák. Nem vagyunk egyenrangúak; miért lennénk? Egy igazgató tekintély nélkül olyan, mint egy házőrző kutya fog nélkül: ugatni sincs kedve, ha jön a betörő. Nem sokkal többet tudok a betegről, mint az órámról: áll, megrázom, jár. Otthon csupa kudarc, visszaesnek, már az is valami, hogy van hol meghúzódniuk. Háromszáz bukott felnőtt, nem tudnak megállni a lábukon. Itt elvannak, a gondjukat én viselem, s ha itt ragadnak, az se baj. Én megmentem őket a szorongástól, akár elektrosokkal is, ne vinnyogjanak a sarokban. Megkezelem őket, alusznak, s elvánszorognak, mint az őszi légy.”

„Megtanultam az iskolában: nem vagyunk történelemalkotó nemzet. Forradalmaink elbuktak, háborúban mindig vesztettünk. Ahol ki kell állni, alulmaradunk, de ahol lappangani kell, felülkerülünk. Az én jobbágy őseim, ha jöttek a portyázó hadak, behúzódtak a nádasokba, ültek a víz alatt, s szájukban egy nádszállal vettek lélegzetet. A lovasok elvonultak, a falu leégett, de ők előmásztak a porontyaikkal. Szolgáltunk törököt, németet s most oroszt; két birodalom már szétesett, szét fog esni a harmadik is. De amíg itt vannak, tessék mosolyogni rájuk, még szeretem is őket, ha muszáj. Te is tudod, hogy annak a hegynek a hasa orosz tankkal van tele. Mikor Prágát megszálltuk, három napon át özönlöttek ki belőle, mikor aztán Prágában rend lett, visszaözönlöttek. Minden tavaszon, az ország teljes megszállásának évfordulóján ünnepi beszédet tartok a betegeimnek, s lelkesedem, hogy felszabadultunk. A hízelgés nem kerül pénzbe, a mániákusok tapsolnak, a katatonok is fölállanak, ha lemezről szól az Internacionálé. A magas rangú vendégek pedig dicsérik az ünnepi műsort és a rántott csirkét.”

„Te kísérted ide őket géppisztollyal, te fenyegetted az öreg polgármestert, hogy falhoz állítod, ha nem vendégeli meg a komandatúrát a kisikált, befűtött úri kaszinóban. Te hazudtál fűt-fát a rendszerükről. Én, a megkergetett katona, csak elhátráltam ide a kertünk aljáig, beugrottam a házba, eltüzeltem az egyenruhát, és kiálltam a kapu elé pálinkával meg kolbásszal. Kondérban főztük nekik a bablevest, és kimostuk az ingüket; meg is hagyták az egyik tehenet, és nem bántották a húgomat.”

„Papi maszlag, császári maszlag, fasiszta maszlag; itt mindig azért tartották az értelmiséget, hogy hazudjon. Katonáéknál is, ha szólt az őrmester: »nóta!«, bömböltünk, ha ránk szólt: »Nóta állj!«, rögtön elhallgattunk. Adjuk meg a cárnak, ami a cáré, cserébe megunja a terrort, és nem tapos a föld alá. Téged talán nem az orosz ezredesek hallgattak ki a politikai rendőrségen? Majdnem kötelet kaptál huszonöt éve, ma már a gyilkost se húzzák fel egykönnyen. A rendszer unalmas, de nem mészárol, ez is valami. Besimulunk a gyarmatosítók öntőformájába, s azon belül kezdünk önmagunkra hasonlítani. Gyarapodhatunk, csak föl ne tűnjön, a rendszer meggyökeresedett, és most már a saját hagyománya segíti.”

„Azt mondod, nem politizálsz többet, nehogy hazudnod kelljen, lemondtál a cselekvésről, s magadon kívül nincs mit kockáztatnod. Szabadság, tettek nélkül, szegény kis alternatívát választottál: becsukatod-e magad, vagy sem. Bezárkóztál egy kis értelmiségi gettóba, harminc ellenzékit harminc titkosrendőr figyel, ti meg dicsekedtek, hogy követnek. Én az irodámban fogadom őket, beszélek nekik a pszichiátriáról, és ők zúgó fejjel eltámolyognak. De az egyik elmondta: poloskát tettek a kocsimba. Tegyenek, majd megunják, én az állam embere vagyok, ha rám szállnak, megtalálom a szövetségeseimet.”

„Nem én akartam, hogy itt legyél! Beszimuláltad ide magadat, bolond akartál lenni, szemlélő, mellékfigura. Sikerült, nem tudsz segíteni senkinek, nem várhat tőled senki semmit. Mit kezdhetnék én a te függetlenségeddel? Nekem barátkoznom kell a felsőbbséggel, hogy pénzt kapjak az intézetnek. Mire tanítod a fiatalokat azzal, hogy betelepültél ide a csődbe? Ott jön a busz, hozza a gyárból az embereket vissza a faluba, azok nem csődöt akarnak, hanem téglát, hogy a házukat megtoldhassák. Próbáld elmagyarázni a szomszéd kőművesnek, hogy miért vagy itt a faluban. Mintha egy bogaras gróf beszélne az elgazosodott kertjéből. Magában azt gondolja, mégiscsak jó, hogy ápolják ezt, józan ember nem megy ki a kertbe, ha kopog a jég a tetőn, csak a bolond keresi magának a bajt. Ismerem a barátaidat, a türelmetlen meg nem alkuvók kiközösítik a türelmesebb meg nem alkuvókat. Én inkább kimondom: megalkuvó vagyok, mint a nép.”

„Igazán nem sajnállak, jön egy kis enyhülés, s leszel, aki voltál. A rendőrség majd békén hagy, könyveidet kiadják, konferenciákra utazol, s a fiatalok a glóriás professzort zsúfolt teremben hallgatják. Te még zuhanni is úgy tudsz, hogy feljebb kössél ki a végén. Itt is báró lettél, megcsináltuk, hogy hazamehess a kis házba minden délután, találtunk rá ürügyet, szakszöveget fordítasz nekem angolból. Mondják, sokat kopog a géped, de a fordítások gyéren jönnek, nem kérdem, hogy mi van a papíron. Soha nem voltam goromba hozzád, tiszteltem nemcsak a történészt benned, hanem a régi gazdám fiát is. Kosztod megvan, mosnak rád, szabadon jársz-kelsz a faluban, csak azért nem utazol el, mert nem kérsz rá engedélyt, házadba csábítod az orvosnőmet, a portás úgy köszönt, mintha te volnál a főnök.”

„De az már nem tetszik, hogy úr lettél a betegek között. Kinőtted magad, mindenbe beleszólsz, mintha te lennél az ellengazda, valami árnyékkormány feje, de a felelősség elől visszabújsz a műskizofréniába. S jönnek hozzád külföldről újságírók, itt színészkedsz ebben a göncben, lelki hatóság, titkos remete, jönnek a tanácskérők, mint egy kegyhelyre, s közben a tiltott könyved a határon túl megjelent. Nagyon meg van világítva ez a te leszállásod, nagyon is kimódolt stratégiaszaga van.”

„Fő a szabadság, s közben Annát besegítetted az iszapba. A többi a mi dolgunk, a rendőrségnek én hazudom, hogy baleset volt. Hát ennek vége, úgy döntöttem, hogy meggyógyultál, s ezt tudatom a hatóságokkal. Támogatják, hogy elengedjelek. Vége a szerepednek, nem vagy kényszergyógykezelt többé. Menj vissza történésznek, törődj a családoddal, az eszelős öcséddel. De ha úgy szeretsz itt lenni, ha mindenáron maradni akarsz, bújjál fehér köpenybe, fölveszlek pszichológusnak. Viseld a felelősséget velünk együtt, vagy menj el, s meg leszünk tisztelve, ha erre jártodban meglátogatsz.”

Ha így áll a dolog, hazamegyek. Megköszönöm, hogy mindezt elmondta; s megnyugtató, hogy semmi olyat nem mondott, amit én magam ne mondtam volna már el önmagamnak. Kicsit meglepődik, hogy búcsúzóul megcsókolom, de viszonozza.

Hasítom a keskenyülő, zöld vágatot a két párhuzamos jegenyesor között, kikerülöm a szürke úton egy macskahulla nyers-márványos húsát, az intézetből hazakerékpározok a faluba. Nézem a hegyek oromvonalát, két sziklacsúcs között madarak fércelik az eget. Almafás dombok között kígyózik az út, a padkán fehér kavics, előttem az autóbusz hátsó ülésén izzik a nap, elégeti az utasok látványát. Távolabb két domb között gyerekesen dugja ki ezüst fejét, mint egy kis zöldhagyma, a víztároló. A birkahodály előtt térdig érő, kék vászonkötényben fekete kalapos, öreg parasztok gyógyítják tüzes vassal a fekélyes birkalábakat. Aprócska, magas kéményű mozdony sípol, három kocsiból álló diákszerelvényt vontat egy szárnyvonalon. A fekete ablakkeretben feledhetetlen lányarcot pillantok meg, talán az unokája annak, akinek szájából ittam a bort egy szüreti mulatságon a présház falának támaszkodva. A görcsös, olajos, repedező villanypóznán gólyafészket simogat a szemem, teleszívom magam a szagos bükköny és a lucerna szagával. Poros, döngölt gyalogutak melegét érzem évtizedek távolából is a talpamon. Kora tavasszal a hím gólya a nőstény hátára állt; alig ért hozzá, a rövidke párosodás közben csőrét égre tartva kelepelt, most hosszan köröz a nádas fölött, lecsap, mint a fejsze, csőrében a béka hideg karmai kimerednek.

Ennek a házsornak a születéséhez van egy kis közöm. A széles, fás utca telkeit magam szabtam ki anyai nagyapám birtokából. Egy perc töredékére visszaépítem a kis túlzással kastélynak nevezett hatablakos, földszintes udvarházat. Előtte oszlopos terasz, hátul kocsifeljáró, melyről nagyapám lesétálva engem éppen csak furcsán végigmér; nem örül neki, hogy épp én osztom szét a földjét. Másnap a cselédből lett parasztok kalapáccsal és vésővel szétbontották az öles falakat, s acélos csengésű tégláit darabszám szétosztották. Egy évszázadon át megunták a cselédház közös konyháján kerülgetni egymást, és ősszel már minden család a maga új házacskájában lakott.

Egy teherautó rakterén deszkabódé, benne padokon munkaruhás, a körmükre égő cigarettát meg sem érző férfiak. Mögöttük eperszínű kocsiban fiatal nő vezet, a teherautó-sofőr játékból nem hagyja előzni. A fabódé nyílásába tóduló férfiak nyers óhajukat süketnéma jelbeszéddel közlik: fejüket oldalt hajtva jelzik az ágyat, ahol jobb lenne kettesben, s átölelik az árnyékalakot. Vándorló pályamunkások, rájuk sem vár vidámabb este, mint énrám. Szállásuk a falusi állomás oldalvágányán a zöldre mázolt szerelvény, amelynek ablakain kis vaskályhák füstcsöve kandikál ki. Ha megáll a teherautó, és lecsapódik a hátsó deszka, ki-ki szertecammog a maga emeletes ágyaktól zsúfolt vagonjába, lerúgja bakancsát, hanyatt veti magát, s nézi a mennyezeten fél mellüket villogtató képeslapszínésznőket. Intek egy szikkadt, csendes, korombeli embernek, egy óra múlva a kocsmában; előbb még törülközővel a nyakán sorba áll a zuhany előtt, aztán leül, térde közé húzva egy ládát, kártyát kever, később odatartja tányérját a visszeres lábú szakácsné elé, majd leballag, hogy egy korsó sör mellett elbölcselkedjen velem a kocsmakertben. Szótlanul elnézzük majd a vaskos cigányasszonyt, ahogy a bolondos napernyő alatt a bádogasztalon tisztába teszi és megszoptatja csecsemőjét, aki a nagy sárga éléskamrába két marokkal kapaszkodik. Mosolygunk, hogy az asszony közben kolbászt rágcsál, és ujjait pörgeti, mert a sánta zenész egy háromhúros hegedűn szívfájdítóan kornyikál.

Fiatalasszony tolja előre nagy hasát meg egy csipkefelhős babakocsit, kis napernyő alatt kövér és tudós ikrek cucliznak benne gondterhesen, mint két államelnök. Sovány kancagerincen két cigánygyerek andalog, a kicsi elöl a gyeplőszárat tartja, a nagyobbik hátul gitározik. Telt vederrel a lábuk mellett ősz hajú asszonyok a kútnál, egyiknek sikerült végre kiutálnia a házából a vejét. De mit ad isten: lányának azóta egyensúlyzavarai vannak. Múlt héten pedig fölmászott a sziklatetőre, megivott egy üveg bort, írt egy búcsúlevelet, de aztán mégsem ugrott le. Csak annyit mondott az anyjának: „Hozd vissza nekem azt a kurvás, borotvakölnis gazembert. Én már nem tudok egyedül aludni az ágyban. Az ő hóna alá akarok bújni, amíg ocsmány horkolását hallgatom.” Két bőrzekés fiú tántorog ki a kocsmából, fölcsatolják bukósisakjukat, nyurga combjukat átvetik a nagy túramotor nyergén, és már csak egy fehér porfelleg az úton. Elütött, véres fejű kandúr néz utánuk értetlenül, majd egy halál előtti nagy ugrással átveti magát a kerítésen. Múlt héten temetett az utca két ugyanilyen fiút motorbaleset miatt. „Neked nem kedves az életed – kérdezem az egyiket –, hogy olyan megveszekedetten hajtasz?” „Nem hát, ennyit sem félek a haláltól”, mondta a fiú, és kiloccsantotta a maradék bort a poharából.

Anyai nagyapám végső házáról a vakolatot lerágták az évek. Alul terméskő, felül vályog, de a tornácoszlopok biztosan tartják a nyeregtető nyújtott ereszét. Mikor a háború után az internálótáborból kiengedték, nagyapám ide költözött, becserepezte, de az alacsony mestergerendát, a mázas tányérokkal körülaggatott bolthajtást és a nagyszoba kemencéjét meghagyta. A kecskelábas asztalt és a karosládát is. Bár maga hitetlen, úrnapi körmenetkor az ablakba virágot s gyertyát állított, ahogy én is teszem: ne botránkozzanak meg az imakönyvüket májfoltos kezükben szorongató, fejkendős apró vénasszonyok, mikor ünneplő cipőjük alatt halkan csikorog a kis utcában a kavics.

Le sem szállok a nyeregből, a megpattant sarokvasú ajtót félreállítottam, befordulok a zöld udvarba, pengenek a küllők a tengelyig magasodó fűben. Kaszálnom kellene, sokat esett tavasszal, túláradóan, húsosan zöld a kert. Elborítja a fészer és a góré omladékait, az árnyékszéket is ellepi a csalán, derékig érnek tüzes levelei. Odatámasztom a motort a kúthoz, a rozsdás abroncsok között már megzöldült a faveder. Kevés meggy lesz az idén, elhajtotta a dongókat a szél, lanyhán porozták a virágokat.

A kert aljában megsimogatom Borkát, farkával csapdosva a legyeket, merengve áll a zöld lucernásban. Hegyes fogát már nem fogják lereszelni, nincs olyan vásár, ahol megvennék. Hegyes medencecsontja kiáll, két arasszal kisebb a fogatos lovaknál, de a szomszéd sokat ekézett vele. Kockacukor van a kezemben, fölnyerít, orrán a szőrszálak már őszek. Megpaskolom borzas hátát, barátian hullajtja méregzöld ürülékét. Szabad bejárása van hozzám, reggelenként bedugja pofáját a nyitott ablakon, s erkölcsösen pillant ágyamra. Ébredjek, neki is dolga van. Mennie kell takarmányért a szomszéd hízóbikáinak, akik szívesen veszik, ha megvakarom a két szarvuk között a dús, fehér szőrzetet. Hoznia kell a tápot az anyakocának is, akit a feketésrózsaszín malacok olyan elmerülten, hogy a szemrésükben ülő legyet észre sem veszik, sebesre szopnak.

Nagy ritkán, ha az igazgatótól szabadnapot kapok, befogom Borkát a szomszéd tarkára pingált könnyű kis szekerébe. Ponyva, pokróc, szekerce, bogáncs, kötél, szalonna, kenyér, vizeskanna kerül a saroglyába. Illemből meglengetem a rózsafa ostornyelet, s vándorútra kocogunk. Vadgesztenyék alatt poroszkálunk, halkan kotyog a szekér, Borka kikerüli az út gödreit. Bordáiról hessegetem a böglyöt, a holdas égen a vadászgépek fényjelzéseikkel negyedóránként átszáguldanak. Több kilométeres búzatábláról kalászt tépek, rágcsálom a tejes magot, viharlámpa ég a szekér oldalán. Nemcsak a teherautók, elrobognak mellettünk a kétlovas szekerek is, de Borka nem ideges. Oda sem néz a fényes tomporú, kihízott lovakra, törődöttségét ismeri, enyhe kaptatókon is billeg a hámfa, ahogy a hevedernek nekifeszül. Bekanyarodunk a folyóparti töltésre, letáborozunk egy vadmenedékben. A szénába, kezem ügyébe rakom a fejszét. Gödröt vájok a földbe, tüzet gyújtok, szalonnán pirul a hagyma, paprikás lében fő a kockára vagdalt hús.

Borka álmában is herseget, ha rosszat álmodom, megérzi. Reggel fürdünk, összecsavart fűcsomóval Borkát megcsutakolom, lucernát sarlózok neki. Nincs benne semmi rosszindulat, nem rúg, nem ravaszkodik, egész életét ledolgozta. Megérzi a füstöt, a veszélyt, a kegyetlen hajlamot. Ha muszáj, nekirugaszkodik, de ahogy megállunk, kitolja nyelvével a zablát, s rágja, amit az útfélen talál. Ha azt mondom: „Ne mozdulj!”, áll, mint a bálvány, bolond és gebe a fekete ágak alatt, megmerevedünk.

Ülök a kertben, kétezer éves római sírkövemen, lehet, hogy ma este a városba megyek, lehet, hogy csak a kövön ülve képzelem el, hogy a városba megyek. Agyam képmása lett a város, utcái: gondolataim, s így egyszerre annyifelé kóborolhatok, hogy talán nem is érdemes elindulnom. A világ itt a homlokom mögött megfoghatatlanul kicsi, és fölmérhetetlenül nagy; eszméletem, mint légy a hentesüzletben, cikázik a folytonos térben. Vendégségbe jöttem, elég régen itt vagyok, már sejtem, haza kéne mennem. Fáradt vagyok, öreg vagyok, nem akarok a világtól semmit, csak minél kevesebb zajt ütve kisétálni belőle. Annának se volt kedve tovább tátogatni, eleget járt már tüdejében a levegő. Az eleven néha megirigyli a halottat, mint az éjszakai villamosvezető a sötét házakban alvó utasokat. Micsoda esztelen mozgástömeget végeztem, hány ágyat kellett kipróbálnom, mennyi butaságot összehordanom ahhoz, hogy a csendből visszajussak a csendbe, ahhoz, hogy most bemenjek leheveredni a barna gerendák alá a parasztágyra. Mindig azt vártam, hogy jön még valami érdekesebb. Majdnem mindegy, hogy én ütöttem-e, vagy engem vertek, hogy hintalovon vagy vadászrepülőgépen ültem-e: nekem a robogás, a csetepaté kellett.

Mikor többen körülálltak, és csizmasarokkal rám ugráltak, az rossz volt. Mikor abbahagyták, az jó volt. Kössük össze az értékfilozófiát és a test emlékeit. Mikor fölhúzott térddel jobb oldalamon fekszem, és éppen az a test simul ugyanígy az ölembe, hogy bal kézzel a mellébe fogózhassam, amely elcsöndesíti zavaros szívverésemet, az jó. De ha el kell mennie, s többet nem láthatom, az rossz. Vannak órák, amikor egyáltalán nem ítélkezem. Mozgalmi korszakomban, ha fegyver nem volt is mindig nálam, mindig készen álltam egy szónoklatra. Meg akartam változtatni a többieket, hogy jobban hasonlítsanak rám. Igazságaimtól meghatódtam, egy tétova ellenvéleménytől megsértődtem, s annyi erkölcsöm volt, mintha sok pálinkát ittam volna. Most inkább az árokparton termő vadkender toklászát morzsolom a pipámba, annyival jobb a szesznél, mint egy szerény ember egy szerénytelennél. Vénségemre lecsillapultam, talán mert eleget öltem, megvolt a tegnapi igen jó szándékú gyilkosságom is. Agyam újabban önállóan állítja elő észleleteit: most nyárfák susognak homlokom mögött, most meg egy egész konda süldő malac habzsol.

Félreverik a harangot, valakit temetnek. Hasadozó kopjafák állnak a dombtetőn a sírok fölött. A nyitott gödör szélén fekete ruhás öregasszonyok kornyikálnak, a lélek fölszárnyal, se fehér, se fekete, akár a vadliba. Saját temetésük alól egy kis halasztást kapnak, párjuknak odalent már megvan a férfiszabadsága. De a magány is nyirkos, csont a csontot hamarosan magára öleli. Zsúfoltan tolonganak a dombtetőn a halottak, egymással unalmas nekik, plazmatestükkel érzéketlenül úszkálnak át társaikon. Zártkörű társaságuk jobb híján ránk várakozik. Érdekesek vagyunk nekik, ezek a hűvös kémek madártávlatból szemmel tartják hangyaizgalmainkat. Átnéznek unalmas titkaimon, nálam is jobban tudják, hogy mire vágyom, nyugodt szellemük úgy megért, hogy beborzongok. Bár nem üzentem senkinek, hívom árnyaimat, telepedjen mellém a padra mindenki, akihez közöm volt.

Lehet, hogy a családomtól jöttem el ebbe az elmegyógyintézetbe. Nem egészen biztos, hogy hozzátartozóimat magam választottam-e; de a betegtársaimat, s ez megnyugtató, biztosan nem én választottam. Így éppannyira otthonosak és elviselhetetlenek, mint általában felebarátaim. Szárazon megállapítom, mindenkiről több-kevesebb nyugalommal le tudtam mondani. Azokról is, akiket szerettem. Ha jöttek, örültem, ha mentek, a kapuból lengettem a karom, vagy elkísértem őket a falu határáig. Ők onnan továbbmentek, én meg visszagyalogoltam. Meglátogat a feleségem, szép a mosolya, fáj a homlokürege, figyelme ellankad. Aztán futólag megjegyzi: a magad dolgát te tudod, de nekem úgy rémlik, magamra hagytál. Így igaz; amikor már megérett a helyzet, hogy egy barátom költözzön a helyembe. Hogy húsz éven át összetartoztunk, inkább furcsa, mint megindító. Emlékszem rá, és álmodom róla, de nem vagyok vele. Kiért, miért vagyunk külön – mert én ebbe az intézetbe csakugyan készségesen csukattam be magam –, talán sosem fogjuk megérteni, érjük be azzal, hogy jó sokáig kibírtuk, s még szerettük is egymást. Kedélyem halmazállapota így délután félig tőzeg, félig tapló.

Reggelenként bemegyek a bolondokházába, délután odakönyökölök a kocsmapultra, s nézem a kártyajárást vagy a piros biliárdgolyót. A kocsmaudvaron a tekézők nagyot gurítanak, és összevesznek azon, hogy hány bábu dőlt el, s mind szomorú, mert az is, aki pofozkodik, az is, aki pofont kap, kimondhatatlanul biztos abban, hogy neki van igaza. Mellettem búsul az egyik szomszéd, kihozta a kórházból szélütött feleségét, de nem győzi a nehéz test alól az ürüléket eltakarítani. Fölemeli a két bokáját, alácsúsztat egy öreg kabátot, ha az is összemocskolódott, még egyet. De ilyenkor, egy félórára ha elmarad, az asszony sír és bugyborékol, nyelve már nem formál szavakat.

A falu a kisvárossal összenőtt, a házak nagy része maradt, ahogy volt, a tetőn nád helyett cserép, az oromfal most nem meszelt fehér, hanem málnafagylaltszínű. Járda ma is csak az utca jobb szélén van, eső után a fekete sárban a teherautó is elakad. Egy asszony kerékpározik a járdán, viszi a frissen fejt tejet, fia a rúdon ül, a kormányra akasztott két kanna szájában keményre vasalt rojtos kendő, hogy a tej ki ne cseppenjen. Ez a rend se nem jó, se nem rossz, csak szívós. Halk szomszédok tengerit kapálnak a domboldalon, adnak a kukoricából a disznóknak, a disznóból maguknak. Reggel kidobják magukat az ágyból, estére visszaesnek, nappal a gyárban idomvasakat emelgetnek, évek múltával rövidülnek az ágy körül a hurokvonalak. Elered a futó eső, átzúg a szél a diófán, a barna mennyezetes parasztszoba árnyékba borul. Ágyamon fekve dünnyögök: fáj a szívem, fáj a lábam, menjünk már a fenébe. Kisimulnak a megkülönböztetések, fekszem az időben, és mint a faág a folyón, vitetem magam.

Család

Valaki néz, valaki behajol a kertből, és rákönyököl az ablakpárkányra. Valaki fölemeli a kalapácsot, amit ottfelejtettem, és a tenyerét ütögeti vele. Valakinek a szaga is testvéri. Valakinek ezen a verőfényes májusi délutánon is vacog a foga. Valaki egyetlen kivehetetlen szót suttog maga elé. Még alszom, még nem akarom hallani, idetalált ez a fárasztó szörnyeteg, és már megint akar, eszelősen akar valamit. Félálomban is látom árnyékos, barna szeme alját, didergős, húsos ajkára ráharapó metszőfogait. Hosszú orrcimpái kitágulnak, rám szögezi nagy szembogarát, mégse lát. A mennyezetgerendák lejtenek, a falsíkok hullámzanak, az asztal fintorog. A karosszékben egy fehér test árnyéka ül, s támadó fényudvart von maga köré. A semleges tárgyak jelt adnak neki, s ő fázékonyan, kis torz mosollyal visszabiccent. Igen, vette üzenetüket, de most ne akarjanak bevonulni az ő agyába, amely hol túlságosan tele van, hol meg jegesen üres. Szeretne minden botrány nélkül körülnézni.

„Jól vagy?”, kérdezem. „Nagyon jól vagyok.” „Miért hazudsz?” „Vagy hallgatok, vagy hazudok, más eset nincs. Hol a mikrofon?” „Abban az almában: megeheted.” „Elég mikrofont nyeltem már, a hasamból közvetítenek. Így aztán mindent tudnak rólam”, mondja zárkózottan, mint aki a sakkjátszmát már nem először adja föl. „Halogatom, hogy lássalak. Még nem nyitottam ki a szemem”, tudatom vele az esélyt, hogy el is tűnhetne ablakomból. Ittlétének futó látomását szívesen hagynám kívül szemhéjamon. Ő is kelleti magát, találkozásainkat mindig az a kíváncsi pillanat vezeti be: ki tárja előbb szét a karját, hogy a másikat megölelje? „Előbb meg kell szoknom így kívülről a szobádat. Zihál, mint egy kihagyó tüdő, még nem vetted észre?” „Nem”, mondom elszántan. Nem megyek be a csapdájába, de már cibál át a maga térfelére, hogy az ő torzszülött fogalmaival labdázzunk. „A hajam is penészes”, lövi rám száraz panaszát. „Kellemetlen”, térek ki előle. „A vonaton egy öregasszony a tarkómra lehelt”, nyafogja. Egy kéményseprő újságpapírt gyűrögetett a füle mellett. Idejövet az autóbuszon sértő kíváncsisággal mérték végig. Tapogatni kezdte a zsebeit, mire azok még gyanakvóbbak lettek. A kalauznak sem akarta bevallani, hogy hova megy, mire az undokul ráförmedt, hogy így nem tud jegyet adni neki. Az utastársak hamis jóindulattal biztatták, hogy árulja el úticélját, de ő csak némán rázta a fejét. Végül a kalauz, aki sok bolondot hozott már a faluba, becsületsértő nagylelkűséggel közölte, hogy akinek hangya van a fejében, az jegy nélkül is jöhet.

Öcsém a falu határában leszállt, s a kertek alatt öreg sírkövekkel és pirosodó cseresznyefákkal teletűzdelt domboldalon ereszkedett le a házamig. Egyetlen várakozásban, hogy mikor ugrik a hátára valaki; egész örökkévalóság volt az út. Lába előtt tüskelabdákat sodort a szél. Borzas szamár legelt a fűvel benőtt hajdani bombatölcsérben, fölnézett Danira, és azt mondta: „én már tudom”. Azóta fázik. Útjában van a teste is, ez a kilencnyílású seb, mely üzemelésével is csak a világ erőszakosságát példázza: fölül hét lyukon bejön s alul csak két lyukon megy ki valami.

Azért jött, hogy elbúcsúzzon; érvényes útlevelével még ma este végleg itt hagyja ezt az országot. Keres valami nyugati kikötőt, ahol rakodómunkásnak fölveszik. Minden szerepét eljátszotta, csőd hátán csőd, vagy eltűnik a ködben, vagy lenyel egy marék altatót. Most ruhát cserél velem, nehogy felismerjék, szakállát is leborotválja, vagy fesse inkább szőkére? A vonatablakokból gyanús csapatmozdulatokat észlelt, nem véletlen, hogy éppen ma. Elkapni talán még nem akarják, de már szemmel tartják. De miért ilyen sokan és miért tankokkal? Innen a postáról szerteküldi gyónását, tíz példányban, a legocsmányabbat, amit csak a papír elvisel. Én, mint elsőszülött, áldjam meg, és kísérjem ki a vasútállomásra. Tudjam, hogy távozása amolyan csendes öngyilkosság. „Csendes?”, sóhajtok alattomosan. Durcáskodik: „Biztosan nem is érezted, hogy mi van velem, ugye nem? Nem is vártál. Azonnal nyisd ki a szemed.” „Úgy kellett nekem ez a te látogatásod, Danikám, mint a fogfájás – nyögöm –, mert te még sosem jöttél csak úgy. Ígérd meg, hogy mielőtt elmennél, nem gyújtod föl ezt a kis házat.” Feleannyit sem ültem volna, ha ritkábban jelenik meg nálam.

Felülök az ágyon, és nézem a jelenséget az ablakban: kétszínű, kiforgatható porköpeny, hibátlan bársonyöltöny, még mindig elbűvölő mosoly. Homlokán háromszögben összefutó ráncok, melyek alól kisfiúsan fürkész, de leginkább csak arra kíváncsi, hogy kíváncsi vagyok-e rá. Puha, éber mozdulatok, mint egy felgörbített hátú macska, aki pontosan oda ugrik, ahova kell, ha röpül a papucs. Lehet bankrabló, bűvész vagy egy különleges szolgálat embere, de aki hosszasabban elnézi, aligha kölcsönözne nagyobb pénzösszeget neki. Amit csak cáfol, hogy engem is számtalanszor megvágott, noha előre tudtam, hogy egy huncut vasat sem fog visszaadni. Gyakorló áldozat, elvárja, hogy mentegetőzzem, akkor is elvárta, amikor befújt.

„De azt legalább elismered, hogy szellemesebben adtam tovább a gondolataidat, mint ahogy te elmondtad őket. Minden jelentésem egy kis esszé volt. Elismered?” El, sóhajtottam megadón közös zárkánkban. Ez volt a börtönparancsnokság legármányosabb büntetése ötvennyolcban, hogy összezárt vele. „Hány kőbe véshető epigrammatikus mondatot ajándékoztam neked! Ez a szerencsétlenségem; fordítóként is mindig mások helyett dolgozom. De az már mégiscsak sok, hogy te most ilyen kispolgári-moralista vádaskodással untatsz, ahelyett hogy megköszönnéd, amit érted tettem. Ötven év múlva, ha felnyitják a rendőrség irattárát, az én jóvoltomból halhatatlan leszel.” „Jóvoltodból majdnem felkötöttek, Danikám.” „Ennek semmi köze a halhatatlansághoz”, legyintett idegesen. „Mint az idősebb testvérek általában, butább vagy nálam, és méltóságosabb. Besegíthettelek volna a mártírok szoborcsarnokába. Ahhoz nem vagy elég tehetséges, hogy a műveiddel bekerülj a történelembe. Neked nem írni, neked cselekedni kell ahhoz. A legformásabb tett odaállni a kötél alá. A te stílusoddal ez egybevág, az enyémmel összeférhetetlen. Nem az én mulasztásom, magadra vess, hogy kimaradtál a történelemből. De az már igazán rossz ízlésre vall, hogy kényszerű családi együttlétünket erkölcsbíráskodással savanyítod el. Mindig is egy kicsit nehézkes voltál.” Ő nem volt az, fel-alá suhogott a cellában, mint egy denevér.

Égő, zsíros rongyok után szimatol, s foghegyről odaveti: „Önzésed bűzében fetrengsz.” Vesémben érzem, hogy ebből a jó kis bűzből ki fog rángatni. Mennie kell, néz fölém előkelően, mindjárt mennie kell. „Légy tilos. Nincs olyan határ, amit át ne kéne hágni.” Ő mindig piroson megy át, én viszont mindig akkor lépek le az úttestre, mikor a piros fény egy szempillantás múlva zöldre vált. Mit nagyzol, mit hazudik már megint? Két öreg roncs, civakodjunk? Egyikünk sem remekelt sem az ellenkezésben, sem az alkalmazkodásban.

„Nyissak ajtót? Vagy beugrasz?” Ajtót? Neki? A surranó és nyúlánk kísértetnek, a hivatásos holdkórosnak? Kilencéves korában egy éjjel azzal ébresztett, hogy tornacipőben, vörös pizsamában elsétált ablakom előtt az arasznyi párkányon, amely a házunkat az első emelet magasságában körülövezte. Megcsúszott, és már csak kézzel függeszkedett a bádogpárkányon. Elszorult torokkal csak annyit mondtam: „Dani, gyere.” Egy lendülettel tornázta fel magát az ablakig, bezuhant, s reggel csodálkozott: miért az én szobámban ébred? Megmutattam neki a falon véres ujjainak lenyomatát. Háziorvosunk, akinek csukamájolaj-szagú hűvös és kopasz feje ma is borzongó emlék mellkasomon, két térde közé állította öcsémet: „Te vagy az első holdkóros, fiam, akit életemben látok.” Majd azt javasolta anyámnak, hogy eressze le a redőnyt Dani szobájában esténként. „Mire felnő a fia, nem fog a falon sétálni.” A gyógyeljárás bölcsebb volt, mint a jóslat.

Kevéssel ezután Dani a padláson üldögélt, és a lőszerek ráccsal körülvett betontartályába égő gyufaszálakat pöccintgetett. Ettől valamennyien szerteszállhattunk volna, de benyitott az első segéd, s üldözni kezdte a padláson. Öcsém ki a tetőre, onnan a diófára, az ágakon lengeti magát, fenekét mutatja, nagyapámat hazug kecskének nevezi, s bő nyállal köpködi a fa alatt ugráló inasokat. Nagyapám borúsan támaszkodik a hintaállványnak, s mikor kapálózó öcsémet elhurcolják, halkan kérdi: „Tudtad, hogy a játékodtól fölrobbanhat a ház?” Öcsém bólintott. „Menj a szobádba, és kínlódj!”, mondta vékonyka nagyapám, mázsás tekintetének muszáj volt engedelmeskedni. Dani a szobájában fogát csikorgatta, és homlokát a földre téve órákon át bőgött. „Rossz akarok lenni!”, üvöltötte lila fejjel, mikor belépett anyám.

Vizes réten baktat a csigagyűjtő, holt Duna-ágban evez, virradat előtt kecsegére veti ki horgát, párás domboldalon vargányagombát szed kosarába, ő csak sétál vagy hajókázik, s amit talál, eladja. Védett erdőkben pénzért madárfészket számlál, marhaszívet lök az állatkertben a királytigris elé, hullámvasút-szerelvényt vezet az angolparkban, esténként egy összehamuzott kávéházi márványasztalon markába söpri a kártyanyereséget, nincs kedve összekötni a gondolkodást és a megélhetést.

Egy látogatásom néhány éve: előszobaajtaja nyitva áll, még nem lát, de már nevemen szólít, bőrkötésű füzetbe jegyezget. Csontsárga arcától jobbra-balra gyertyatartó, borospalack. Asztalát megint új helyre vonszolta, kóbor sugárzások üldözik, a cérnán függő aranygyűrű ujjára kötve vadul kileng. Bejön egy rossz fogú fiatalember, s kezébe ad valamit. Dani nagyítót csíptet a szemébe, s csak annyit mond: „Hamis, nem kell.” Mikor vendége kimegy, rám mosolyog. „Valódi volt, és gyönyörű, de már kiszállok a gyémántüzletből, meguntam.” Nagy levélpaksamétára mutat: „Ezek a búcsúleveleim. Májrákom van, még három hét, az orvos szerint kellemes halálom lesz.”

Kicsit fáradt; tegnap délután a sarki kocsmában összeakadt egy életunt mosodással, aki éppen eladta a házát. Éjféltájban már öt taxival mentek bárról bárra a hozzájuk csapódott részeg udvaroncokkal, Dani volt a szertartásmester.

„Kár, hogy nem maradtál Amerikában, most, ha csinálsz valamit, elkövetsz egy műhibát, s lecsuknak.” Oktat, becsmérel, ami egyre megy, a józan nagybácsit játssza, de ez sem áll rosszul neki. „Miért akarsz te mindig írni? Mondtam már, hogy esetlen a mondatfűzésed? Ahhoz, hogy tudós légy, műveletlen vagy, ahhoz, hogy író légy, tehetségtelen. Politikában is műkedvelő vagy, a lehetségesnél vagy többet, vagy kevesebbet akarsz, nem tudsz célozni. Aggódom érted, leginkább azokat sújtja a szívbénulás, akik nem találták meg a műfajukat. Anyánk azt mondta, hogy te vagy a rózsa, én meg a tövis; jól van, én tövis lettem, de te nem lettél rózsa. Az, hogy én is firkálok, csak játék, meghosszabbítom a létező butaságokat. Levél egy játékgyárhoz: gyártsanak családi lehallgató készüléket, szülő, gyerek, mindenki hallgassa titokban a másikat. Levél a főügyésznek: az állam kötelessége, hogy a gyűlöletnek intézményes keretet adjon. A példás állampolgár a felebaráti gyűlöletben is élen jár. Ha nincs közös ellenség, beáll az anarchia. A szomszédom: remek ember, elmaradt a húga temetéséről, mert eszébe jutott, hogy épp akkorra esik hivatalában a pártgyűlés. Múltkor előttem megy a lépcsőn, nyomába szegődök, félóra múlva már fut, harmadnap látom, ő is követ valakit, a jó példa ragadós.” Kárörvendően vihog: „A rosszindulat mesterműveit körmölöm.” „Csak ezeket?”, kérdem hanyagul. „Semmi mást”, mondta és felugrott. Félretoltam, benyitottam a másik szobába: tele volt újságszélre írt jegyzeteivel. Megkerestem az orvost, akire hivatkozott: „Májrák? – mosolygott. – Bélhurut valami romlott fagylalttól.”

Kockázatra törő indulatait a politika megbénította. Ebbe a hülye sportba, igaz, mindketten belegabalyodtunk, s ha sikerült volna kikeverednem belőle, most nem lennék elmeápolt. Újságot azonban nem minden héten olvasok, ha kitör a háború, úgyis megtudom, az pedig, hogy melyik politikus melyik kollégáját látogatja meg, kevésbé érdekel, mint szomszédaim családi eseményei. Dani viszont mérgezett újságfaló lett. Minden délelőtt ugyanabban a belvárosi kávéházban találom, zsákmányát habzsolja. Az egyforma lapok mindegyikét megveszi, perverz izgalommal böngészi a kis híreket, beavatott mosollyal értékeli a retorikai fordulatok arányváltozásait s a látszólag semmitmondó protokolláris közleményeket. Szikrákat látok a homloka körül, a világtörténelem napi kortársa. Ha éppen optimista: a világ hatalmasai egy jóindulatú tündérmese szereplői, csak még nem jött el az idejük. Muszáj itt egy kis öldökléssel, ott egy kis terrorral álcázniuk titkos stratégiájukat a földi bajok eloszlatására. Segítsük üdvösségtervüket valóra váltani, ajánljuk föl szolgálatainkat egy meglepett tisztviselőnek a pártközpontban. Máskor azonban minden hír az apokalipszis előjele, ahogy a csatornából előbúvó patkány dögvészt vagy földrengést jelez, hajnalban jön a csapás, amelyért mindannyian felelősek vagyunk. Az emberfaj férges szilva volt csak a világfa termő ágán, értelmünk kukac a gyümölcsben, hosszú lejáratú öngyilkosság. Szemtelen banda, minden taknyos megváltónak, népvezérnek hiszi magát, fogunk még sivalkodni a szemétlapáton a végítélet seprűje alatt.

Dani újságai nem évülnek el, lapszéleikre firkálja észrevételeit, s ezek, mint útjelző nyilak, úgy mutatnak önkínzó történelembölcselete felé. Tárolnia kell gondolkodásának talányos ábráit, melyekről a városban azt rebesgetik, hogy nagyszabású elmélet készül, titkosírással, napról napra. A logikai bizonyítást Dani anekdotákkal fogja tarkítani, ezért mulatságos pletykákat is följegyez. Az egymásra tornyozott újság-felhőkarcolók egész szobát megtöltenek, s ó mint gázlómadár lábal a borulékony halmazok között. Feleség- és lakásváltozásai azonban rászorítják, hogy időnként selejtezzen, s elválassza szellemi tulajdonát a papírhulladéktól. A kihantolt gondolatok izgalomba hozzák; vastag füzetekbe írja kihűlt elméleti részegségének üledékét. Keze azonban elgémberedik, magnetofonkazettán folytatja, de az is megtelik, s még ott az aranybánya. Végül ollóval hámozza s zsákba dobálja a papírcsíkokat, azután ebbe is beleun, vesszen az egész, a lényeg a fejében van, filozófiájának segédanyaga nélkül is megvan az öntörvényű épülete. Így van, mindenről ugyanaz jut eszébe. Csakhogy amikor gyűjteménye maradékát a szemetesvödörre bízza, rátör az aggodalom: hátha a szemétszállítóknak kedve szottyan kibetűzni az újságszéleket, s egy kis borravalót remélnek a hatóságtól egy-két zsák izgató anyagért. „Paranoiás barom”, mondom ilyenkor, Dani azonban, ha formába lendül, kitartóan tud szorongani. „Egész filozófiám a paranoiám ellenszere: lelkileg átállok a félelemkeltő oldalára. Ha nem vagy bűnös, nincs mitől félned.”

Danit behívták a rendőrségre. Figyelmeztették: akkor is elköveti az államellenes izgatást, ha vendéglőben egy pincérlánynak fecsegi el, ami épp az eszébe jut. S még akkor is, ha dundi hallgatója egy kukkot sem ért belőle. Igaz, gondolati áriák közben Dani kellemesen hadonászik, s csattanói után rákacsint a lányra, aki Danival bosszantja autószerelőjét: nem elég lerántani a bugyit s vaktában az ágyra hemperedni, egy kis társalgás is jólesnék. A rendőrtisztekre azonban nem tesz ilyen gyöngéd hatást Dani előadása, végig se hallgatják, nézik egy darabig az ajkán fénylő nyálat, s mert nincs kedvük újból lakat alá tenni, kérik, hogy fékezze közlőhajlamát. „Maga ne álljon se ellenünk, se mellénk, maradjon veszteg, ennyi az egész.” Helyzetünk sava-borsa éppen ebben van, nemcsak üldöztetéses rögeszmék hajszolják taxin Danit a városszéli szeméttelepre, hogy máglyát rakjon elméleti képzelődéseiből, szinte önmaga alá, lehet, hogy a józan ész is ezt tanácsolja. Dani ilyenkor kedélyében és testi valójában is lefogy, s nincs kedve lábnyomokat hagyni maga mögött a világkultúrában. Szájzáras próféta, torkán duzzad az üzenet, de nem tud kifakadni. Némán csavarog a városban, amely minden kapunál hazugságokkal paráználkodik.

„Nem veszem le a napszemüvegem! Te csak ne akarj az én szemembe belenézni. Itt van ez a két füldugó, lehalkítom a hangokat, túl nagy a zaj. Összes érzékszerveimet lefokozták; jól van, én is megcenzúrázom a világot. Muszáj beszélnem, de halálosan unom hallgatni magam. Mit fogdosod homlokomat? Lázam van! Mellhártyagyulladás. Ki akarok szakadni magamból. Ők üldöznek, én meg tovább üldözöm magam: ide forradalom kell. Ne félj: egy szép napon odaállok magamban az üldözött mellé. Ne hidd, hogy nem hallgatlak! Épp azt figyelem, hogy egy szavad sincs hozzám. Lehet, hogy csak egy öreg, hazug paprikajancsi vagyok? Nem sietsz tiltakozni, ezt leszögezem. És mégis szeretsz? Hogy van ez nálad? Miért nem mondtad, hogy nem vagyok paprikajancsi? Csak azért ülök, mert azon gondolkodom, hogy miért nem állok fel? Szeretném, ha tudnék imádkozni, Isten nem lehet spicli, mondhatok neki akármit, és ha van, ha lát, biztosan jobbnak lát engem, mint a rosszakaróim, tenálad is jobbnak. Miért nem bízol bennem? Rövid az életvonalam, túléltem volna a halálomat? Egy jehovista tavalyra jósolta a világ végét, találkozom vele idén: »Apuskám, élünk!« Az öreg felnéz: »Olyan biztos az?«”

Névjegykártyát, finom tollat vesz elő, és nagyzoló betűkkel ráír valamit. Mikor betelt, a sorközökben folytatja, majd elfordítja a papírt, keresztben ír rá, s végül ünnepélyesen rám tekint: „Életem legfőbb tanulságait írtam ide. Ha valahol lesz egy kis nyugalmam, ez az egy cédula is elég ahhoz, hogy megírjam a főművemet. A teljes csődből, érted? A teljes csődből húzom ki vele magamat.”

Csontnyelű bicskát vesz elő, hüvelykujjával megnyom egy gombot, kiugrik a penge, szemmel tartom a kést a kezében. Ez az! Elkaptam a fejem, a bicska megáll a mestergerendában. Dani: „Ez jól sikerült.” „Nagyon jól, ha nem hajlok el, belém vágod.” „Figyelni kell”, mondja szárazon.

Akkor is tűrhetően céloz, ha ütni kell. Egy vendéglőben találkoztunk, ő már félórája szemez egy álmos, halszájú nővel. A mellette söröző férfiak közül az egyik megkérdi: nem akar-e inkább más irányba nézni? Öcsém elutasítóan rázza a fejét. Odaszól a pincérnek: „Ezt az urat kérem egybesütve, citrom is legyen a szájában!” Lelépnék, de már engem is húz magával, hogy a falhoz támaszkodjam; kinyújtott öklén elakad egy széles állkapocs. „Tudod, kifélék ezek?” Sejtem. Célirányos kézimunkájától a szembejövők hol egy hallevesbe, hol egy marhagulyásba tántorodnak. Az egyik fegyőr mindig piszkálta, hogy priccsén nem elég sima a pokróc; egy délben Dani képen loccsantotta egy teli csajka tökfőzelékkel. A büntetőben dagadtra verték a fejét, két héten át földre tett deszkán, a sötétben gubbaszkodott, másodnaponként fél adag élelemmel. „Utálom a tökfőzeléket – vigyorgott, mikor zárkánkba visszaszédelgett. – Láttad, hogy csurog az orráról?”

Nem szerette, ha verik, de kíváncsi volt rá. Első elemiből jövet, mint bűnöző a tetthelyre, visszatért a hal- és madárboltba, amelynek sánta és recsegő hangú tulajdonosa, aki egész nap papagájával feleselt, egyszer már fülön fogva kilódította. Dani orvul megint kinyitotta a madárkalitkákat, s amíg a boltos szárított bolhát csomagolt, röpködő zsivaj árasztotta el a helyiséget. A sértett botjával hadonászva bicegett utánunk, fogják meg, süvöltött, azt sem bánva, hogy nyitva felejtett ajtaján szerteszálldos az árukészlet. Egy piperkőc ügyvédbojtár kapta el Danit, akinek pepita öltönyét öcsém hátulról fokhagymával dörzsölte be. „Te istenverése! Tudod, mit csinálok veled?” „Mit?”, kérdezte öcsém őszinte érdeklődéssel. „Jaj, Istenem – nyögött a boltos –, semmit, nehogy agyonüsselek.” Kamaszkorában átkerékpározott a szomszéd falvakba, s mikor a helyi fiatalság klarinét- és harmonikaszóra illedelmesen topogott a fűrészporral felszórt zöld lugasban, lekérte táncosuktól a vastagabb lányokat. Kihívták az árokpartra, négyen mentek rá; szekéren hozták haza. Félrebeszélt, mert a fejét is összerugdosták.

„Verés nélkül nincs tisztánlátás – mondta egyszer Dani. – Akit nem ütnek, az nem tud semmit. Egy nyomtatott becsületsértésnél mennyivel egészségesebb egy kiadós hatósági pofon! Ők is adnak, te is adsz, s bár te húzod a rövidebbet, az egész mégis emberibb. Látni akarom, mi minden történik egy ember arcán, amíg eldől, hogy ütni fog. Érdekel a züllés. Múltkor is ülök a Duna-parton, késő délután. Bevettem valami tablettát, amely néhány órára leborotválja az agykérgemet, s látom, hogy a nap vérvörös futószőnyege a vízről felrohan a lépcsőn. Szedem a lábam, a nap utánam; beesek egy sörözőbe, s keresem a vészkijáratot. Megkérek három pasast, álljanak fel, biztos mögöttük van. Ott a vécé, mondják jóindulatúan. De én csak követelőzöm, hogy álljanak fel. Erre gorombák lettek. »Meg akartok verni? – kérdem. – Sikerülni fog. Üssetek.« Kapok egy lagymatag pofont. »Ennyi az egész?«, kérdem. »Hagyjon minket békén, nem akarunk mi magától semmit.« Nem züllöttek el, szégyelltem magam. Minden lében kanál vagyok, s egész filozófiám csak ennek a jellemhibának az igazolása.”

Jöjjön a halál egészen közel hozzá; s ha az nem jött, ő ment felé. Motorkerékpárral karácsony este több száz kilométert száguldott jeges utakon, hogy egy kiálló fogú cigánylánynak elvigyen egy ezüstpikkelyes báli ruhát, amelynek alkalomszerűsége a tehéntrágyával fűtött putriban vitatható volt. A tizenhat éves lányt azonban; akinek egy hétig ő volt a férje, ajándékával boldoggá tette. És az autóverseny? Első kocsiján a hegytetőről, ahol téli szállodában kaszkadőrökkel síelt együtt, terepversenyre indult, ki ér le először a városig. Ő tört az élre, de kocsija bukfencezett, lapos ronccsá nyomódott, s a kaszkadőrök borúsan mentek kiemelni a hulláját. „Mi van, papagájok?”, recsegte öcsém. A kocsi is életre kelt, s Dani még évekig együtt maradt vele. Nevetséges, ütött-kopott jószág volt, magán viselte Kelet-Európa minden bánatát és a méltatlan bánásmód nyomait, de minél vénebb és rémesebb volt, Dani annál érzelmesebben ragaszkodott hozzá. Induláskor felemelte a motorfedelet, s egy görbe drótot rángatva gyújtotta be a motort. Ha pufogások és dörrenések közepette megérkezett a térre, a háza elé, s a téglával alátámasztott ülésről fölállt, barátságos derültséget keltett. Kiismerték egymást, annyi szégyenben kitartottak egymás mellett, s ő, a megbízhatatlanság angyala, megtartotta, mint egy kivénhedt kutyát. S mikor már nem járt, akkor sem adta át az ócskavastelep sajtológépének, egy erdő mellett, kétnapi munkával nagy gödröt ásott, és eltemette.

Garabonciás léptekkel húzza tekintetemet szobám egyik sarkából a másikba, faltól falig menekül, s mint egy szórakozott harkály, minden bútort megkopogtat. Lehúzza töltőtollam kupakját, beleszagol, kiemel egy tulipáncsokrot, alákukkant a vázába. Gyorsít futamodásán, s magam is kifulladok, mire leül a karosszékbe, és maga felé behajtott ujjait egyenként nyújtóztatja. Zsebéből fiolákat kapkod elő, gyógyszert nyel, agya fölgerjed, s gondolatait, mintha vezényelne, a levegőbe rajzolja. Kenyeret, sajtot tolok eléje, megszagolja, visszateszi. Leejti fejét, mint a bal lator, aki csak most érti meg, hogy erről a gerendáról nem lehet lekecmeregni. Mintha imádkozna, összekulcsolja a kezét, nyakát forgatja, belső látványaira mosolyog, ringatja magát. Körültekint: „Vársz valakit? Senkit? Akkor csukd be az ajtót, s akárki jön, ne engedd be. Évek óta várok erre a beszélgetésre. Kihúzom magam a büdös markukból, érted? Eddig sem az ő kezük volt hosszú, én dobtam oda nekik agyrémeim pórázát. Azt fogták, azt könnyű fogni, de most felébredtem. Csak egy kicsivel több erőm lenne. Két napja nem eszem. Tudod, mit látok? Nyár végi tarlón fekszik egy test, nyitott szemén legyek. Én vagyok az. Mondd, mitől fél egy ember, aki nem gyáva? Feladom a játszmát, minden, ami még előttem van, kopár idétlenség. Nem akarok semmit, semmilyen megoldást! Nem tudok együtt élni már senkivel. Nem kötődöm sehová, élni meg csak kötődve lehet. Már csak eltávolodni, abbahagyni, búcsúzkodni akarok. Néha visszavágyom a börtönbe, talán ott megnyugodnék. De az se lesz, csak ostobaság lesz, csak hanyatlás lesz. Már csak eltolni tudom a dolgokat, nem akarok hitegetni, meggyőzni, magamhoz kötni senkit. Görcsös vagyok, inkább szakadok, mint nyúlok, inkább elpusztulok, semhogy megújulnék. Növényi válaszokat kéne keresnem, csak az a baj, hogy nem vagyok növény. Nem tudom érdeklődve fogadni azt, ami fáj, beteg vagyok. Belegabalyodtam a hely perpatvaraiba, hordtam a vizet a kútba, a szenvedélyek háborújából megszületett néhány suta közhely. Túlságosan is itthon vagyok. Elkotródom, fogalmam sincs, hova, megszabadulsz tőlem.”

„Terivel úgy állunk, hogy vagy magamat ölöm meg, vagy őt. Kalapáccsal, gyertyatartóval, borosüveggel agyonütöm. Vagy inkább világgá megyek, hogy ne tudjak hozzányúlni. Mert ez az átkom, folyton hozzányúlnék. Minden nőm sötét volt, Teri, mint a kockacukor, másoknak barna a mellbimbója, neki rózsaszínű, mint egy csecsemőszáj, az öle is. Jót tesz nekem a teste, mint gyerekkorunkban a mazsolás, vaníliás, fahajas tejberizs. Ha beleszól a telefonba, a hátgerincemen megy a hangja végig, ha nincs otthon, a széktámlára dobott blúzát simogatom. Mellette is vele, felemás arcával álmodom, bal fele nevet, jobb fele búcsúzkodik, s ha fölébredek, ujjammal simogatom a párnát, ahol panaszos, gyerekes szája összenyálazta. Április elsején, vasárnap érkezett a földre, egyetlen fényűzés; ha itt maradok, nem tudom elengedni.”

„Nimfomán, mitomán, narkomán, szélhámos, csavargó, iszákos, botrányról botrányra szédelgő kurva. Pénzemet elveri, ruháit elajándékozza, mindenbe belekotyog, de őrjöngően sértődékeny. Ha nem vagyok otthon, kísérteteket lát, elrohan, kereshetem a rendőrségen vagy a kijózanítóban. Hisztérikus pszichopata, nem bolond, ilyen a természete, és ilyen marad. Minden szoba, ahova belép, színház lesz körülötte, ő a szereplő, a többiek a nézők. Ha ő van, más nincs, aki ellenáll, megmarja, s azt is, aki rajong érte. Igazán rossz, szereti a rosszat, túltesz rajtam. A férfiakra úgy néz, mint horgász a hemzsegő, kövér halastóra, kiemel egy potykát, visszadobja. Én viszont belevakultam, nem is látom mellette a nőket. Harminc évvel fiatalabb. Agyonkínoz, de nem hagy el. »Ne add fel, egyetlenem«, suttogja, aztán a fülembe harap.”

„Jön egy fiatal pár, Teri átviszi a fiatal fiút a szomszéd szobába, s vonít, nekem vonít, mint akit ölnek; soha úgy velem, mint ezzel a senkivel. Az asszony kínosan mosolyog, ledől, magához húz, simogatom, mint egy lovat vagy egy díványpárnát. Teri: »Törd össze! Törjed! Itt a fejemben érezlek.« Másnap reggel tojást sütök, ő egy pókot néz a falon. »Megkedvelted ezt a fiút?« »Ugyan, alig emlékszem rá. Adtam neki egy kis hangversenyt.« Egy pofontól a földre esik, fölé állok, lehugyozom. A fejét dobálja: »Büntess meg, mindig neked játszom, és mindig ellened. Azt akarom, hogy bőgjél a megaláztatástól, de most se te bőgsz, hanem én.« Ököllel üt, kifárad, csupa pisi és könny az arca, imádom, vele sírok. Ülünk a kádban, nevettet, ez a sorrend, előbb beletapos a földbe, aztán udvarol. Utána egymáshoz simulva olvasunk, csöngetnek, kimegy, sokáig nem jön vissza, utána megyek: a konyhaasztalra könyököl, hosszú szoknyája a nyakában, sohasem visel bugyit, mögötte nyitott nadrággal a gázóra-leolvasó. A pasast elküldöm, őt újra megverem, földhöz csapja a húslevesfazekat, toporzékol: »Értsd meg, nincs egyebem. Örülnek, ha felhúzom a szoknyám. Ha majd hideg és fonnyadt lesz a fenekem, nem fognak hozzányúlni.« Ez az ellentmondás számomra feloldhatatlan, én azt szeretem, hogy meleg és feszes, de nem szeretem, ha mások hozzányúlnak.”

„Nagy a vendégjárás nálunk, fiatalemberek, tudják, ha Teri kimegy kávét főzni, érdemes hozzászegődni. Bent társalgok fegyelmezetten, aztán nem bírom, a konyhában összeborulva állnak, a fiú Teri haját simogatja, piszkos a körme, meg se rezdülnek, pedig tudják, hogy mögöttük állok. Teri másnap megkér, menjek át aludni a kis szobába, a nagy szobában szélesebb az ágy, ők ketten vannak, én egyedül. Ha akarom, foghatom a fejét a boldogsága közben. »Mi, nők többet bírunk, neked egyszer is elég, nekem tízszer is jólesik.« Versenyúszó volt, most ez a sportja. »Hihetetlen, hogy vadidegen férfiak milyen hálásak tudnak lenni. Ahhoz, hogy lefeküdjek valakivel, egy kis rokonszenv is elég, de élni csak veled tudok.« Élni. Múlt hónapban is az öngyilkoskórházból hoztam ki. Beszedett valamit, kezet adott a főorvosnak, hogy többet nem teszi. »Tudod, mit ér a becsületszavam? – kérdezte odakint. S belerúgott egy kavicsot a vasrácsos lefolyóba. – Azt mondta a pszichológus odabent, hogy az államot károsítom, ha magamat mint termelőerőt rongálom. Éhes vagyok, kérjél nekem, szívem, egy tojásgránátot spenóttal.«”

„A ház előtt van egy telefonfülke, benne ceruzafelirat: »Teri egy jó csaj. Lehívhatod. Ingyen baszik a sarki romtelken«, aztán a telefonszámom. Mindig ő fut, ha szól a telefon. Ha kérdem, ki az, sivít: értsem meg, független akar lenni, ne ellenőrizzem. »Rám telepszel, befalazol.« Ne szégyenítsen meg, kérem, ilyen útszéli irodalommal. Ezt nem bírja, magasztos szeretett volna lenni, elvörösödik, ha nem állnék résen az íróasztal mögött, cipőorral tökön rúgna. Randevúiról talányos mosollyal jön meg, ha kérdem, hol volt, leint: ne kicsinyeskedjem. Ágyba visz, hogy megbéküljek, de ott hirtelen csíp, harap, és hosszú mutatóujját a garatomig dugja. Aztán megint vendégség, nem bír magával, előbb arisztokratikusan cseveg, egy jó filmet gyilkos ízléssel kikészít, s egy szemetet fölmagasztal, csak hogy akaratát fitogtassa. Aztán mindenkit elképeszt gyűlölködő tirádáival az anyja ellen, az a szörnyeteg a fenekére ütött, mikor ő a bili mellé kakált. Az esetnél rémesebbet is el tudok képzelni, de kétségbe vonom, hogy emlékeznék rá; sírógörcsöt kap, hogy meghazudtolom. Aztán felvidul, eltűnik, s visszajön egy tál szendviccsel, meztelen, hozza a festékkészletét, fessék be közösen, kollektív műalkotás akar lenni. Mások is illetlenül levetkőznek, hogy őket is fessék, formátlan, nem egészen jó illatú testek, fülhallgatóval ordító zenét hallgatok, el kellene tűnnöm. Teri lehúzza fejemről a fülhallgatót: »Az anyám megölte az apámat, én meg foglak ölni téged.« »Miért?« »Csak«, és elillan. Megint zene, elhiszem neki, hogy csakugyan ezt akarja. Visszajön: »De amíg lassú halállal meg nem öllek, csak te kellesz nekem. Ha megszöksz, utánad megyek a világ végére is. Te ismersz és megbocsátasz. Azt is megbocsátod, hogy tönkreteszlek. Jó özvegyed leszek; ha adsz rá pénzt, megcsináltatom a testhezálló fekete ruhámat. Már a sír mellett sokan meg fognak kívánni.«”

„Múlt héten kicsit dühös voltam, menekült föl a padlásra előlem, onnan ki a tetőre, kergettem a kémények között. A lakók hívták a házmestert, de annak tériszonya van, a padlásablakból figyelmeztetett, hogy a fogócska nem illik a koromhoz. »Menj el – mondtam a lakásban. – Itt a koffered, ezzel jöttél hozzám a férjedtől. Három évet lehúztunk egymás mellett, most gyilkold egy másik barátomat; nincs már egy se köztük, aki szűz lenne tőled.« Eltelik néhány óra, becsönget az egyik szomszéd: »Eressze már be azt az asszonyt, kint sírdogál egy kofferrel a lépcsőházban.« Átfázott, egy taxisofőr megerőszakolta. »Adott egy pofont, és folyékony lettem. Miattad történt az egész, érezte, hogy gyámoltalan vagyok. Menstruálok, csupa vér lett az ülés. Meg akart hívni egy italra: csak nem képzeled, hogy még iszom is azzal, aki megerőszakolt? – mondtam neki. Fáj a petefészkem, szeretnék lezuhanyozni, és éhes is vagyok. Hideg töltött csirke van a jégszekrényben, én sütöttem, miért ne ehetnék belőle?« Csakugyan miért ne ehetne? Ágyba dugtam, teát főztem, behoztam a csirkét, zenét hallgattunk, történeteket mondtam, kérte, hogy foghassa a kezem. Félálmában mellém bújt, ha akarom, motyogta, kirúghatom másnap reggel, de most egy kicsit náthás és álmos, most inkább aludna.”

„Másnap nekem is volt egy kis lázam, babusgatott, mint egy csecsemőt; s olyan ravasz ízléssel főz, mint egy négycsillagos étterem diétás szakácsa. Minden ingemet kivasalja, megnyír, masszíroz, kenőcsökkel dörzsöl, vitaminokkal etet. Kicsit fájlalom a szívem, a bal karom, Teri felsóhajt: »Istenem, de szép volna, ha rajtam halnál meg.« »Lehet, hogy szívinfarktusom lesz – mondom neki –, kimegyek a konyhába, és elterülök a kövezeten.« Sajnáltam magam, ő is, pergett a könnye. Letérdel elém, jó szagú volt és kecses, zöld ruha, zöldre festett körmök, ennyi zagyválkodás közben sosem felejti el ápolni magát. Naponta kétszer fürdik, mellette kell ülnöm, leltározza bókjaimat; múltkor elsírta magát, mert egy idegen nő jobban dicsérte az orrát, mint én szoktam. Törülközik: »Mit akarsz tőlem?«, kérdem csüggedten. »Szeress és ne kritizálj – mondja kíméletlen mosollyal –, tartsál tökéletesnek.« Olyan rossz, hogy már ártatlan, talán nem is rossz. »Három éve tűröm hisztériáidat, jólesne már egy kis nyugalom«, mondom. Erre egy szál pongyolában kirohan a februári hóesésbe. Fogom a bundáját, loholok utána, tudom, hogy nem ment messzire, várja, hogy utolérjem. »Bolondokházába viszlek«, mondom elgyötörten. »Már voltam kétszer, mindig kiengedtek. Az eszem ép, csak a jellemem rossz, ugyanúgy, mint neked, szívem, vigyél inkább vendéglőbe.«”

„A ruhatárosnő elképed: »A hölgy, mondom, nem veszi le a bundáját, mert csak egy pongyola van alatta.« Cukrot, borsot, ecetet, mindent belekever az ételbe, és nyafog, hogy ehetetlen; másikat rendelek, a legdrágábbat, elsírja magát, hányan éheznek most a harmadik világban. »Csendesen«, mondom, sikoltozni kezd: »Te engem ne csitíts! És ha idenéznek: essen ki a szemük. Ők tömik a fejüket, másutt meg gyerekek halnak éhen.« »Ócska hisztérika«, suttogom, ez használ. Otthon három napig nem szólok hozzá. Ő bosszúból ezalatt nem mosakszik. Aztán hozzám törleszkedik, s mint valami pompás titkot súgja: »Most már jó büdös a lábam«, ül a szőnyegen, szagolgatja és ujjong, hogy milyen büdös. Aztán volt egy kitörési kísérletem, egy másik nő, meleg, anyás, mindenben az ellentéte Terinek, és majdnem olyan szép, mint ő. Teri elhívta magához, bevitte a szobájába, ruhát próbált rá, simogatta, csábította. A nő lefogyott, megfeketedett, velem már szemtelen, Terit csókolgatja, meg van mérgezve. Teri diadalmas. Utolér a városban ördöngös telefonjaival, nem tudom felfogni, hogy talál rám, nevetgél, ez az ő titka, kíváncsiskodik, hogy milyen ajándékot hozok; ha mást nem, egy ágat vagy egy kavicsot. Elmenet fölnézek az erkélyre, csavarom a nyakam a sarokig, integetek; ha megjövök, megint ott van, vagy a sarkon vár, megérzi, hogy mikor érkezem.”

„Titokban váltottam ki az útlevelem, kutat a fiókjaimban, megtalálta, sziszegett gyűlöletében. Este vendégek jönnek – dögmadarak, hiénák, leselkedők –, jönnek megbabonázva, mint a színházba, mert ami nálunk folyik, abban nincs sok kertelés. »Nekem is töltsél, kis spiclim«, mondja Teri. Megáll az üveg a kezemben. »Töltsél csak – fuvolázza –, mindenki tudja, hogy besúgtad a bátyádat. Vigyázzatok, hogy mit mondtok előtte.« »Elég«, mondom. »Mondd neki, hogy spicli, olyan gyáva, hogy nem fog szájon vágnia, biztat Teri egy fiatalembert. »Nem mondom«, szabadkozik a fiatalember. »Ha mondod, lefekszem veled. Kapsz öt percet, addig megágyazok.« Lassan, szertartásosan megveti az ágyat a másik szobában. »Ugye, nem vagy spicli?«, kérdi vérvörösen a fiú. Nem válaszolok, nézem. »Istenem«, mondja a fiú, és kirohan. A vendégek is fölszedelőzködnek. »Hát az én szerelmem hova lett?«, kérdi Teri nyájasan. »És az enyém?« »Itt áll előtted, te hülye. Ha majd egyetlen seb leszel, akkor fogsz igazán szeretni. Amíg büszke vagy, amíg véded az önérzetedet, addig nem szeretsz. Mennyi piszkot hagytak ezek a hullarablók. Nézik, ahogy gyilkollak, s röhögnek rajtunk, mert téged naponta meg lehet ölni. És minden reggel feltámadsz, leülsz az íróasztalhoz, és fordítasz.« Ez igaz, napi húsz oldalt, magnetofonba, eszelős iramban, két gépírónővel, Terinek kell a pénz, el kell tartanom, ha dolgozni menne, harmadnap kirúgnák. Letérdel elém: »Édesem, nincs a földön még egy ember, aki ezt mind eltűrte volna. Nem tudom abbahagyni, csak akkor létezem, ha megalázlak. Ha nincs botrány, már azt hiszem, hogy nem is szeretsz, én meg csak egy kísértet vagyok. Lidérc, szívom a véred, nem tudsz elküldeni, s elpusztítok mindenki mást, akivel fölcserélnél. Viselj el még, segíts, megkínozlak, de nem hibáztatlak.« »Feküdjünk le«, mondtam, nem is hallottam már a szavait, inkább nevetséges volt az egész, mint egy nyitva felejtett rádiókészülék, amely valami színdarabot közvetít. Arra ébredek, zokog az ágyban, este nem köszöntem el tőle. Zokogjon.”

„Egy hete nem vagyok jól, hátraleskelődöm, úgy érzem, mintha követnének. Lehet, hogy nem követ senki, miért ne járnának az utcán a hátam mögött is emberek. Agyondolgoztam magam ezekért a rémtörténetekért. A filozófiám cafatokban. Van egy cserépkályhánk, a jegyzeteimet hajnalban elégettem. Ma reggel nem ültem le az írógép elé, Teri nézett. »Fáradt vagyok – mondtam – járok egyet.« »Várj még – mondta, és megmutatta gyerekkori fényképeit –, ez itt a kedvesebbik bátyám, akivel egy kádban fürödtem.« Mellém kuporodott, markomba igazította fürdéstől nedves tarkóját. Nem érdekelt a bőre, úgy simogattam, mintha kesztyű volna rajtam. »Azt álmodtam – mondta –, hogy belesétálsz a tengerbe, egészen nyugodtan, és lassan eltűnsz.« A meztelensége, az álmai, az egésznek vége. Meg tudok lenni nélküle, sok és fölösleges. Egyedül akarok ébredni az ágyban. »Nem figyelsz – mondta –, lehet, hogy eltúloztam a dolgot.« »Megyek«, mondtam, kikísért az ajtóig, szomorú volt, megsimogattam az arcát, a ráncokat a szeme alatt, ez a három év őt is megviselte. Belecsókolt a tenyerembe. Fölnéztem egyszer a sarokról, nem volt az erkélyen. A világ nagy, eltűnök előle. Nincs nálam semmi más, csak az útlevelem. Holnap nagyot alszom egy zürichi szállodában, holnapután menedékjogot kérek, teherautó-sofőr szeretnék lenni, darukezelő vagy rakodómunkás. Épelméjű vagyok, ahogy te is az vagy. Most együtt látom Terit meg a rendszert, hasonlítanak, belefáradtam a diktatúrák hisztériájába. Zokognak, érzelegnek, ha elhárítod a felügyeletüket. Nincs több időm rájuk. Nem akarok senkinek semmit se bebizonyítani, magamnak se. Környezetemtől semmi mást, csak egy udvarias közönyt igényelek. Nem kérem a véleményedet. Adj egy pohár bort, ölelj meg, indulok.”

A kisvárosi zsidó temető előtt hajnali esőben kimosott nyárfasor vibrál, a sarokvasától megvált rácsos kapu a terméskő falnak támaszkodik: innen se vinni, se ide hozni nem lehet semmit. Muzeális temető, az utánpótlás füstbe ment, kitért vagy elvándorolt. A hitközség száz liberális éven át jogszerűen terjeszkedhetett, itt a jobb családok egész kis kertet vásárolhattak, hogy földig érő fehér ingben, kaviccsal szemhéjukon, annyi szorgalom után arccal keletnek pihenjenek, mint a foszlós pénteki kalácsban a ráncos mazsola. „Megszabadultál, gyászolunk”, vésették kőbe a hozzátartozók, elmondják érte a halotti imát, s teszik a dolgukat üzlettel, házzal, ő csak lengedezzen, amerre jólesik. Se őr, se pap, se sírásó, se vendég, csak tömör madárzsivaj, végre egy kecske jön elém, pofaszakállas múzeumi kalauz. Leszegi gyászcsillagos homlokát, meleg, rovátkás szarvát megfogom, hívogatólag családom síremlékéhez vezet. „ők azok, nemde?”, s választ sem várva – nagyapám fölött, a hasát csiklandó fűben – ízletes kamillavirágot harap.

Ők azok, kimagasló család, kimagasló sírkövek. Mintha az első sorban megvásárolt templomi páholyukban imádkoznának, zárt, fekete rendben állnak az esőben, szélben fényesedő, szuroksötét gránithasábok. Mind többe került, mint egy családi ház, a háború sem tett kárt bennük, lepattogtak róluk a géppisztolygolyók. Kétnyelvű felirattal a föld alól is beszélni akarnak ezek a gőgösen adakozó díszpolgárok. Keménygallérral, csokornyakkendővel, mellényzsebükből kibukó arany óralánccal, cseppnyi gunyorosságtól fűszerezett méltósággal néznek rám. A férfiak sírkövén két, középen széttárt ujjú kéz, a kohaniták jele. Őket hívták föl a hagymakupolás templomban, a faragott ajtókkal elzárt tóraszekrény elé, hogy a cédrusfa tokba csavart kéziratos tórát kivegyék, és karjukban tartva, mint a csecsemőt, elénekeljék a papi áldás verseit.

Mikor a hetyke báró nagyapám üzletében egymás után emeltette le a vontcsövű, ezüstberakásos vadászfegyvereket, állítólag egy óra alatt több száz fürjet és szalonkát tudott az erdei avarba lebuktatni, nagyapám, hegyesre pödört fehér bajsza és kétágú szakálla között kis mosollyal magyarázta a puskát; „Tiszteljen meg, báró úr, máskor is”, mondta az ajtóban. Aztán behívott az irodájába: „Ennek az úrnak egyik őse kétszáz évvel ezelőtt kapta báróságát, jutalmul, mert elárulta a Rákóczi-felkelést. Nem kell lenézni, ő is ember. Ti, Áron ivadékai, háromezer éve vagytok nemesek, csak főpapi őseiteknek volt joga a frigysátorba belépni s a kinyilatkoztatás kőtábláit megérinteni. Áldásosztó leszel te is, fiam, ujjadat embervér nem szennyezheti, s a halottak kertjébe nem léphetsz. Az áldásosztó vállára veszi a nép bűnét, hogy a szentélyben Isten irgalmát kérje a vétkeseknek. A gyilkosok bűnével is odajárulhatsz az Örökkévaló elé, de soha gyűlölettel felebarátod ellen.”

S ekkor belépett a boltba Tomka úr, az emésztőgödrök tisztítója; szamárfogatú hordós szekere odakint bűzlött az ajtó előtt. Nagyapám apró, gyors léptekkel kisietett irodájából, s rendelkezett, hogy Tomka urat soron kívül kiszolgálják. A nyúlbőr kucsmás vevő, aki nyakába kötött szíjon hordta pálinkásbutykosát, a bárónál is különb elbánásban részesült, csak hogy szagcsóvájával elvonuljon. Sajnáltam Tomka urat, ahogy belekortyolt önérzéstelenítő szilvóriumába, láttam, húzná az időt, hogy a jobb illatú iparosokhoz hasonlóan nagyapámmal elfilozofálhasson. „Tomka úr szeretett volna még beszélgetni, ti meg kituszkoltátok.” Nagyapám bűnbánó képet vágott: „Tudod, fiam, szeretem az ökrösgazdák, a juhászok, a kovácsok vagy a kéményseprők szagát, de Tomka úr mesterségének a szagát nem szeretem.” „Egy áldásosztó felülhet egy pöcegödör-tisztító szekerére?” Nagyapám képzeletében végiglapozta a törvénymagyarázatok könyvét, s félrehajtott fejjel válaszolt: „Igen.” Egész napomat Tomka úr mellett töltöttem; ő is, szamarai is jók voltak, és szomorúak, s jó volt a szilvapálinka is. Háza mellett egy csontgyűjtő cigány lakott, egy viskófedél alatt a lovával. Kettősünkön is fintorgott: „Miért foglalkozik a fiatalúr egy ilyen büdös magyarral? Én nem beszélnék vele, ha két napig kútban ázna, akkor sem, hogy nyalná meg a dögvész.” Aztán persze nagyon is jól beszélgettek, a cigány májas hurkával kínált, Tomka úr előbb vonakodott, mivelhogy dögből volt, de a szaga pompás, fülig zsírosan lakmároztunk. Finom kis kohanita vagy, mondtam magamnak, részegen böfögve hazatérőben.

Nagyapám a legtekintélyesebb zsidó polgár a városban, övé a megye legnagyobb vasüzlete, a főtértől néhány lépésnyire, hat kirakat, tíz alkalmazott, hosszú, bolthajtásos csarnok befelé, alapíttatott még az ő apjától 1868-ban, a falak vastagok, a szokások állandóak, az emeleten a lakás, a földszinten a bolt, amelyet nagyapám kecses tisztességgel vezet, fenntartja, amit örökölt, keveset tesz csak hozzá. A segédek reggelenként a kerti padon várják, hogy nagyapám pontosan nyolckor lesiessen csörgő kulcsaival, nyílik a vasajtó, fölszaladnak a redőnyök, télen a nagy vaskályha még őrzi a parazsat, ők felöltötték köpenyüket, s bádogszelencéjükből cigarettát sodorva várják, hogy kórusban köszönhessenek az első vevőnek. Kisinasként már itt locsolták az olajos padlóra a vizesnyolcasokat, nászajándékul házat kaptak az öregtől. Azt, hogy „nincs”, csak szemlesütve mondták ki, a vevőt nem szabad saját hibánkból üres kézzel kiereszteni a rézborításos küszöbön, amely fölé kis csonttokban a tízparancsolat pergamentekercse van odaszögezve. Az árak szabottak, de ha edzett alkudozó tér be, akkor előrelép valamelyik segéd, hogy a pocskondiázásra magasztalással válaszolhasson, az alku mestereit tízszázalékos engedmény jutalmazza. De vannak rongyos bakancsú, ügyetlen alkudozók is, arcukat az ár hallatára csüggedt ború futja el. A segédnek értenie kell, hogy a zsindelytető megerősítéséhez a drótot vagy aratás előtt az új kaszát ez a házaspár azért nem veszi meg, mert az asszony szoknyájában a zsebkendőbe csavart pénzből nem futja. Ilyenkor halkan közli a módosított árat. Aki attól fél, hogy tönkremegy, mert valamit enged a szegénynek, megérdemli, hogy tönkremenjen, véli nagyapám. Egy vevő panaszkodik, mert a kancsal inas kevesebbet mér, nagyapám elpirul: „Aki súllyal csal, megfertőzi a földet.” Ha egy adósa tűnik fel a járdán, ő behúzódik a boltajtó mögé, „nem szabad emlékeztetnem arra, hogy még nem tudja megfizetni az adósságát”. Egy vevő lopott, a segéd megkérdi, hogy szóljon-e a rendőrnek. Nagyapám mérges: „Nem elég baj neki, hogy lopott? Még meg is szégyenítsük?” „Lopásért büntetés jár”, mondja a segéd. „Már megkapta”, mondja nagyapám „Gazdag vagyok, tudod, kisfiam, és ez, ha nem csalok is, akkor is nehezen menthető. Miért nem adom olcsóbban a portékámat, mint ahogy veszem? Elszegényedhetnék egy év alatt; de az igazat megvallva, nem szeretném, ha a többiek bolondnak tartanának.” Az utcán egy katonamenet zsidóellenes gúnydalocskát énekel, nagyapám nem néz rájuk. „Ezek az emberek mind rosszabbul ebédeltek ma, mint te meg én. Nem ettek borjúsültet. A gazdagok önzők, a szegények irigyek. Nem könnyű itt zsidónak lenni. Az egyiket azért gyűlölik, mert gazdag, a másikat azért, mert kommunista.” A tizenkilences fehérterror idején nagyapámat ledobták a vonatról, lábtörötten feküdt a hóban, nem kiabált.

Méhrákban elhunyt nagyanyám sírkövére az öreg kihívóan egyes számú férfivallomást tett: „Boldogságom, büszkeségem voltál.” Ha felesége szóba került, mindig beharapta ajkát, és kinézett az ablakon. Nagyanyám szobájába senki sem léphetett be, csak minden pénteken takarítani az öreg szakácsnő, Regina, nagyanyám élő naplófüzete és ápolója holtáig, aki legbőszebb káromkodását – „Csendes eső essen rád” – akkor zúdította a sedre szobalányra, mikor az borzongó szemvillogással az ajtórésen belesett. A szobában, azt hiszem, nem volt más titok, csak nagyanyám férfikar vastagságú, barnásvörös hajfonata az asztalon.

Szeretném látni most azt az elképesztően darázsderekú, támadóan fejlett keblű, tizenhat éves lányt, aki a barna tónusú olajképen mintha bujkáló mosollyal a tükörbe nézne, s a látvány nem ejtené kétségbe. Fehér csipkegalléros, acélkék bársonyruhájából fergeteges és csillámló szemtelenséggel tekint le ránk. Miközben nagyapám cvikkerrel az orrán szundikált a gyümölcs és a feketekávé között, kezét az oroszlánfejben végződő székkarfán nyugtatva, életre keltettem a festményt, s helybenhagytam a házasságszerzők javaslatát. Nagyapa háztűznézőben, egy erdélyi kisvárosban: „faljon még”, kínálja a házikisasszony tejfeles palacsintával. Nagyapám nem ismeri a vidék nyelvét, és buta képet vág, miért falna ő, hiszen ez még csak a harmadik. „Hunyja be gyorsan a szemét, hallja?” Nagyapám, szempillájának rebbenése nélkül, még nagyon sokáig nézte. „Ha nem hagyja abba, úgy megnézem, hogy belebutul!”, fenyegetőzött kiskorú nagyanyám. Befutott a szobájába, s kifúrt tökhéjálarccal jött vissza, azon át meregette a szemét.

Bele is butult, nagyapám szégyenszemre a templomban is fölfelé bámult az asszonyokkal zsúfolt karzatra, hogy találkozzon a szemük az aranyozott vasrács nyiladékában. Olyanok voltak egymásnak, mint a bal és jobb oldali agyfélteke; a hitközség egy kissé megbotránkozott. „De a hajamat nem nyíratom le, parókát nem viselek, és legyen fürdőszoba”, kötötte ki az eljegyzésen nagyanyám. A kérő mélyen bólintott. Nézte azt a rókaszínű várkastélyt a kis, mozgékony koponyán, amelynek boszorkányos omlását talán ott, a kertre nyíló teraszón szerette volna saját kezűleg előidézni. Isten nem kérheti tőle, hogy a természetnek ezt az ajándékát ollóval megsértse. Építőmunkások lepték el a főutcai házat, s az emeleten – a hat kirakatablak fölött, a mélyen hátranyúló, klasszicista kereskedőház homlokzatán – a keskeny ablakok kitágultak, a sötét szobák megvilágosodtak. Alulról fűthető, márvány mozaikpadló várta az ifjú asszonyt a toldalékszárny fürdőszobájában, de a kádba a merész hölgy csak hosszú batiszt hálóingben lépett, nem lett volna helyénvaló saját meztelen testében gyönyörködnie.

Aztán bizonyára alábbhagyott a szemérem is, a két pompás mell tette a dolgát, egymást váltották rajta a porontyok. Rettenetes, hogy születése napján majdnem ötkilós apám mit összehabzsolhatott belőlük. Ez a két, szilvához hasonló és kissé félelmetes csecsbimbó még akkor is munkában volt – a legkisebb, gyöngeelméjű nagybácsikám lusta ínyét döfködte –, mikor apám e gyerekgyár elé állított, öcsémet és engem, némileg pocakos, fehér harisnyás, kedélyes-borzalmas jelenséget. „Neveld, mintha te szülted volna őket”, mondta, s a veres sportkocsi dörögve-prüszkölve elzúdult vele.

Nagyanyám övén kulcscsomó, kezében a pénztárkönyvek, délután ő ül a boltban, s délelőtt is egyre többet, ha nagypapa a karlsbadi gyógyforrásokhoz utazott, s a kis porcelán ivókanna csőrével ajka között fel-alá járkál a park sétányain. Az asszony bűne, hogy a sötét kalap karimája kicsit művésziesen széles. Az ő erénye, hogy a bolyhos fekete öltöny alatt az ing, melyből professzoros-kecses urának évente egy tucatot varratott, mindig töretlen hófehér. És nagyanyám veresége, hogy az ing alól ő, a gunyoros hitbomlasztó sem tudta elvarázsolni a vászon imamellényt, melynek sarkán a megszentelt rojtocskát az áldásosztó minden étkezés előtt a hálamondat elmormolása közben megfogja. Biztosan tudom, hogy ott, a fehérre mázolt padokon, bármilyen hevítően szólt a térzene, egyetlen hölgyet sem nézett meg gonosz vágynak okáért. Ez nem esett nehezére, mert száraz, könnyű nagyapám úgy befészkelődött nagyanyám bővülő testébe, hogy mondhatni házasságkötése napjától megszabadult a szertecsapongó nemiség sötét keresztjétől.

Meglepetésként fölmászom a diófára holdfogyatkozáskor nagyanyám ablaka előtt, bagolyhuhogással fogom merészségemet hírül adni. Nagyanyám éppen elválik fűzőjétől, s a kivilágított színpadon megjelenteti birodalomnyi testének országrészeit. Nem fordulok el, csak a körmömet nyomom egy dió zöld húsába. A birodalom terjed, s bár kikezdte, még nem mállasztotta szét az idő: hasa falusi pékkenyér, melle abrakos tarisznya, lóg, de tele van. Valami buzgó szakács ügyel rá, hogy nagyanyámat jól bevált, ízletes tartalmakkal megtöltse, a ruganyos húsfoglalaton belül, meglehet, fűszeres máj, gomba és kemény tojás a töltelék. Megnéztük, szép-szép, de a hálóingét most már fölvehetné. Nem veszi, a díszlet benépesül a nagypapával, akit nagymama váratlanul a hátára vesz, s lebontott haját kínálja gyeplőként, most már nem mozdulhatok. Nagyapám hanyatt fekszik, mint aki megadja magát, a nagymama fölötte térdel, és marokra fogott hajával csiklandja a szemétől a talpáig. Aztán fölhempereg a két comb között, s feje rőt növényzetével türelmesen borzolja a tornyosuló nemi szerv tartozékait, amit az unokának nem volna szabad néznie. Nagyapa, öklét magasba tartva, mint a csecsszopók, vagy nagyon szenved, avagy nagyon elégedett, jobbra-balra veti a fejét, és nyögdécsel, mintha székelne. Lehet, hogy retteg ettől a nőtől, akinek vastag haja és nyelve, mint két fürge végtag, föl-alá csatangol rajta. Nagyanyám két ágba bontja haját, gúzsba köti vele emlői tövét, hogy elborítsák áldozata arcát, s az lélegezni sem tud a duzzadt rakomány alatt. Apám anyja most egy óriási vágtató fenék, csupa ujj, haj, nyelv, hátgerincemig szűkül a gyomrom, attól félek, megeszi nagyapát. Ez a vastag boszorkány nemcsak táplálkozik, magából is enni ad neki, s közben facsarja, nyomorgatja a verdeső madártestet. Bármennyit tolong, egyre dühösebb, nem tud egyszerre mindenütt lenni, egy darabka nagypapa mindig kibukkan alóla, s árván lúdbőrzik. Jajveszékelés, mintha az egész cirkusz pokolian fájna, de hát kinek a parancsára birkózik a nagymama ezzel a kis emberrel, akinek ő illeszti az orra alá reggelenként a bajuszkötőt. Szó, ami szó, gyanús nekem ez az öregedő szép asszony, nem ártott volna levágni a haját, mindjárt ellovagol a nagypapán, aki már nem is az enyém, egészen magához varázsolta tőlem, képes lenne még az Úr angyalát is leteperni. Mi, gyerekek, még a húszévesek szerelmétől is undorodunk, olyan durva és szőrös a karjuk, de ettől aztán görcsbe rándul a belem. Ebből az undok páholyból, most már, ha lármát is csapok, lecsúszom a diófa törzsén. Véres tenyérrel csörtetek a kert alatti tóba, ahol a vízirózsa tányéros levelein szerelemtől felpuffadt békák lüktetnek.

Nagyapám mögött a piactéren hosszú kocsisor, rajta homályos izgalomban keménykalapos, pepita sapkás, furcsa népség. Vele egy szekéren darutollas, sarkantyús földbirtokos kedvenc vizslájával és az oldaltincses Talmud-oktató, aki éjjelenként olajlámpa mellett a Tóra hetvenkétféleképpen értelmezhető szövegét másolja.

Körülöttük halkocsonyás tállal és sóletos fazékkal, maskarásládával avagy cipőfűzős tálcával hemzseg a piac zsidósága. A zöldséges soron tobzódnak a színek, padlizsánok lila bombái, paradicsompaprikák sejtelmes gerezdjei állítják, hogy minden öngyilkossági terv elnapolható. Forró olajból emelkedik föl a lisztben és morzsában pirosra sült keszeg, melynek szálkás gerincéről az útnak indulók egy mozdulattal húzzák le az omlós, fehér húst.

Mennek a beiktatásra érkező, Istentől megilletett harisnyás rabbi elé, hogy legyen, aki karjában a bársonykabátos törvénnyel, kisujjában a rabbiképzők tudományával, piros baldachin alatt körbejárja a templomot. Jöjjön a férfi, aki túl van a mennyezetes esküvői sátoron és az emésztő tűznek áldozott csecsemőfitymán, túl a fürdőmedence, a pálinkafőző és a hullakamra gondján, túl a füstölt libamellen és a keserűgyökéren, túl a nyeles hálóval kiemelt, farúddal fejbe kólintott, tölteni való csukán és túl a tőrön, amelyet rézveretes hüvelyéből a kóser mészáros ránt elő, hogy csorbulás nélkül, könnyű kézzel földaraboljon akár egy ökröt is, túl az arany óraláncos hitközségi korifeusok véreres tokáján és a rituális fürdő kiálló bordázatú testecskéin, túl a cilinderes, zsidó urakon, akik a templomban várják a bársonydolmányos, nyusztprémes magyar urakat, túl a vicceken, amelyek Istent és a világot egyeztetik, mert Isten éppenséggel megbocsáthatna a világnak, ez pedig lehetne egy kicsit jobb.

Ő majd megmondja, mit szabad, mit nem, ő majd megszelídíti az igazság bélpoklos vágyát, itt egy tudásnak és egy várakozásnak találkoznia kell. Az aranydíszes Tóra-olvasó asztal előtt örökös templomszéket bérlő nagyapám felajzottsága méltóságot ad annak a kis fekete szakállas, gödrös, sárga arcnak a szembejövő kocsi bőrponyvája alatt, melyről az évek minden szórakozott hájacskát lemartak, s késsel vágott ráncai közül visszamosolyog a hívekre. Föltételezhető, hogy a sovány utas irattárcájában barna fénykép ábrázol egy parókás asszonyt és számos gyereket. A rabbiné szemén is látszik annak a felsőbb illetésnek a nyoma, de a sok mosnivalótól fáj a dereka, és a gyerekek kis, piszkos lépteikkel az egész lakásban szertehordják a pocsolyát. Így kell hát vendégül látnia Istent, egy kissé figyelmetlenül. A rabbi éli a maga eszmékkel terhelt életét, az asszony meg éli a maga gyerekekkel terhelt életét. Az asszony szereti Istent, és szereti ezt az embert, de azt már nem szereti, hogy Isten és a rabbi kizárólagos barátságából kimarad.

A bőrponyvás kocsi bakján lefittyedő ajkú fuvaros dünnyög, lehetne kajla csempész vagy kísértő orgazda is, húsosan elnyíló barna szemhéja között hátrapillant a rabbira: mi különös van ebben az emberben? Talán a legmesszebb ment abban a tudásban, amiből valamicske megvan az álmában is savanyú ecetes zsidóban, a göthös házalóban, aki vállán rúdra akasztott nyúlbőrrel baktat a sáros országúton, és megvan a fuvarosban is, ha beburkolja is ezt a tudást a család horkoló kórusa a meszelt szobácska alacsony mennyezete alatt. Neki is kell Isten, ha nem is mindig, leginkább reggel, mikor szétnéz az alvók fölött, hogy útmutatást kérjen a napjához, amely olyan lesz, mint az előző volt.

A rabbi talán tudja, hogy mit kellene tenni, ő talán belelát az égő tudásba, mely körül az igazság füstje terjeng. Kell az igazság, hogy legyen mibe fogózni, mikor a zsidók talpa alatt már parázslik a ház, amelyet egy ízes pogrom után a fejükre gyújtottak, s most a lángoló gerendák fölé már csak Isten puszta gondolata vezet. Kell az Örökkévaló, hogy a közösüléstől a kézmosásig, a friss gyümölcstől a borivásig vele szenteljék meg az időt, s szorongatásban tűzoszlop legyen.

Az első kocsiban ott ül nagyapám, aki néha azt gondolja, Isten már akkor is benne van, ha ő négykézláb térdel, hogy az unokák átugorhassanak rajta. Mintha két iker közelednék, csak ők ketten látják egymást. Az ítélkezés és a helybenhagyás között ugyanúgy meg vannak sebezve. Mindketten tudják, hogy a beavatás szívet tépő fájdalom. Talányos szavakkal vannak mindketten megrakodva, mondataik lassan ballagnak, mint egy búzás szekér. Nagyapám és a rabbi egymásra ismernek, mert mindkettejükben megvan az az ezüstös férfiszobor, mely lehunyt szemmel száll a gazdához a tudat csöndje és a lét csöndje között, két rémület között, amelyet csak a halál tud áthidalni. Az állatvásárba illő elöljárók karéjában a két vékony férfi egymáshoz érinti szakállát, s megfogják egymás vállát, hogy el ne essenek. Isten talányában a párjukra leltek, egyik a másik mosolyában olyan helybenhagyást talál, aminél jobb nem kell neki. Félhomályos szobában ülnek majd, egy rettenetes igazságban egymást csontvázig megismerve.

Zsakettes nagyapám szekrénytől szekrényig surran, megvizsgálja, hogy nem marad-e kenyérmorzsa a kincses fiókomban, kagylóim és kristályaim alatt. Feltúrja nagyanyámét is, nincs-e piskótatörmelék csecsemőkori fényképeink mögött; a fényképész színpadias emelvényén gödröcskés fenékkel, kackiás bóbitával hasalunk. Nagyapám azonban ezen a napon túlnéz a család emlékalbumán, ő most a kovászos kenyér maradványait üldözi, leleményesebben, mint egy házkutató különítmény. Ma nem fog pepita sapkában biciklizni velünk, ma nem fog irodájában hunyorogva nevetgélni a kereskedelmi utazók rabbiviccein. Ő ma a kovászost fogja fehér rongyocskába csomózva, áldásmondások közepette elégetni, hogy semmi sem emlékeztessen a szolgaság idejére. Mert lám, elnyomóinkra küldte az Úr a vér, béka, szúnyog, vadállat, dögvész, fekély, jégeső, sáska, elsőszülötthalál csapásait, s kergeti az ég alól a királyt, aki meggyalázta Jákob hajlékát. Ezért akkor se tegyél le az isteni irgalomról, ha már a kard hegye éri torkodat. Menj a szentség hegyére az Örökkévaló egyenes útján, melyen a gonoszok megbotlanak. És emlékezz: őseid is forró sivatagi sziklán sütötték keletlen lepényüket. Nagyapám egyre mélyülő jelentőségadással tartja a törvényt. Ezüst feje átszellemül a jelképsarjadástól, töprengőn gyűrögetett, kétágú szakállán megcsillan a nyolcágú gyertyatartó lángja. Fekete öltönyén fehér imakendő, a torma őt a szolgaság keserűségére, a dió meg a reszelt alma a szabadulás örömére emlékezteti. Várja, hogy mozaikberakásos, cédrusfa borítású Haggadából, ebből az összeesküvési jegyzőkönyvből mint a legkisebb, de már olvasni tudó fiú, megkérdezzem tőle: miben különbözik ez az este a többitől?

Nagyapám tiszte, hogy megválaszoljon. Félreteszi a könyvet, és eltűnődik a szabadulás értelmén. „Ez nemcsak örömünnep. Isten elveszejtette a Vörös-tengerben a fáraót és lovas katonáit. De rászólt az örvendezőkre: »Teremtményeim a tengerbe fúltak, ti meg himnuszokat akartok zengeni?« Jöttek és jönnek az új fáraók; mindegyiket legyőztük, ha együtt éltünk az isteni igazsággal. Ma nem így van.” Nagyapám szája sarkában megjelent a halál angyalának mosolya. „Az igazat eladtuk ezüstért, a szegényt egy pár saruért. Perlekedtünk, és kövérek lettünk. Földhöz földet ragasztottunk, hogy miénk legyen minden hely. Kihalt lelkünkből a törvény. Barát a barátot föladja, az asszony férjében, lélek a testben nem bízhat. Kinevetjük az igazmondót, a hazugság pedig szószékre áll. A szamár is megismeri gazdáját, de mi felvágtuk koponyánkat, és azt kiabáljuk: nem ismerem ezt. Az önimádat homályában lakunk, mint a részegek, összekeverjük a jót a rosszal, sötétben tapogatjuk a falat, és nevetünk, ha társunk elesik. Nem vagyunk a kiválasztásra érdemesek.” Ez szigorú beszéd volt. Nagyanyám engedélyt kért, hogy behozza a húslevest, a damasztabroszon ezüst fénylett.

Nagyapa ahelyett, hogy végigkántálta volna a könyvet, elrontotta az ünnepet, de nagyanyám nem szólt semmit. Sejtette ő, hogy rosszra vezetnek a szakállcsavaró, komor töprengések, s nem egészséges, ha egy jómódú kereskedő megunja a boltját, és a könyveibe mélyed. De most inkább ravaszul megkérdezte, hogy írná le nagyapám a Haggada négy jelképes figurája közül a bölcset; talán fölenged majd a hiúság fejtegetéseiben. Nagyapám diákosan fölélénkült: „Az igaz ember cselekedetei legyőzik a büntető végzetet. Bölcs, mert mindenkitől tanul, hős, mert gyűlölőit is barátaivá teszi, erős, mert a bűnöst sem gyalázza meg, de átkozói előtt megnémul a lelke. A bölcs tudja, hogy nem saját erejéből az, más lángján gyújtotta meg a gyertyáját. Tudja, hogy az áldásos cselekedet magában rejti az áldást, az átkos cselekedet pedig az átkot. Ha az Úr fölemeli: megalázkodik, a magasba törőt Isten letaszítja. Amikor Mózes Isten elé járult, arcát elrejtette, és ezért arca fényes lett. Az igaz tudja, hogy egy téglafal is lehet tökéletes, hát még az egész teremtett mindenség. Az igazsághoz mindenkinek megvan a maga útja. Ha azt elvétem, akkor semmim sincsen. Ahogy a víz is a magasból a mélybe folyik, úgy a tan is csak annál marad meg, aki olyannak tekinti magát, mintha nem is lenne.” Úgy gondolkozott, mintha idézne, ő volt a hagyomány nyelve.

Ül az asztalfőn nagyapa, utazik a háromezer éves történetben, az Úrról beszél, aki a nép emésztő tüze, felező pallosa. Ígéretét az Úr megtartja, ha jólesik neki, dicsértessék ő, de minden nemzedékben gyűlölőket rendel nekünk, hogy kiirtani próbáljanak. A végső pillanatban kiment a kezük közül, nagy nemzetté nevel, hogy elhatalmasodjunk a földön, és irigységet keltsünk. A nép felfuvalkodik, és a bosszú angyalának hiszi magát. Úgy bánik velünk az Úr, mint egy asszonnyal, mondta, és nagyanyámra nézett: „Termő nagy tested ad, hogy emlőid kidomboruljanak, te pedig meztelen vagy, és magadra vonod a gyűlöletet. Az üldözők is az ő eszközei, az a dolguk, hogy öljenek, mi pedig felkiáltsunk az Örökkévalóhoz. A nép most se nem becsületes, se nem bátor. Az Úr le fog ránk sújtani”, mondta nagyapám, és a tányérjára meredt.

Aztán rabbi Akibáról beszélt, aki már kisgyerek korában olvasta az emberi kéz vonalait, a levél erezetét és a pók hálóját. Megértette a méhek zúgását, beszélgetett a fehér párduccal, és éjszaka az egyedül kóborló kígyóval suttogott. Majdnem mindent tudott, és a törvény értelmét a szeretetben jelölte meg. Találkozott egyszer Akibával Bar Kochba, a harcos oroszlán, és azt mondta: „Ez az ember a csillagok fia”, és megkérte, hogy harcoljon vele. Egymás mellett harcoltak a városért, és aztán jött a megtorlás. Kővel törték be a fogunkat, minden fejet kopaszra nyírtak, minden szakállt tövig levágtak. Vitt az Úr bennünket a vágóhídra. Az asszonyt szemünk láttára meggyalázták, aztán követ hajigáltak rá, széttaposták a fiaink fejét, átszúrták a lányaink hasát. Vérrel szennyezetten bolyongtunk, mint a vakok, saját okádékunkban ordítottunk, összeroskadt a lélek bennünk. Az apák kiragadták a kenyeret tulajdon gyermekük kezéből, az anyák megfőzték csecsemőjüket. A próféták nem kaptak többé látomást az Úrtól. Ő pedig sűrű felhőbe burkolózott, nehogy elhatoljon az imádságunk hozzá. Bar Kochba elesett, elfogták rabbi Akibát is. Mielőtt máglyára vetették, megnedvesítette köntösét, úgy állt a lángokba. Kérdezték tőle: „Miért nem veted le rongyaidat? Megrövidítenéd kínhalálodat.” „Meghosszabbítani szeretném. Életemmel kedveskedek az Úrnak”, válaszolta rabbi Akiba. Akkor már öregember volt. Nagyanyám ezen a széderestén sírt, hogy nagyapa ilyen rémesen viselkedik a vendégek előtt. Talán berúgott?, kérdeztük magunktól. Apám a fogát csikorgatta, hogy egy szót se szóljon.

Megkérdeztem: „Mondd, nagyapa, te szereted Istent?” Nagyapa nem válaszolt, üres szemmel nézett maga elé. „Mondd, nagyapa, rabbi Akiba mindezt előre tudta?” „Rabbi Akiba ismerte Istent – mondta nagyapám – és ez nagy teher, igen, ez nagy sújtottság volt neki. Engesztelte az Urat, mentségeket talált a népre, de belelátott a sorsába. Ezért bűnösnek is hitte magát. Az is volt. Aki látja a jövőt, az hozza is. Egy percre mindenki felébred, mint a részeg, aki egy pillanatra kijózanodik. Rabbi Akiba sokáig volt éber, látta a gödölyét, melyre a levegőből már zuhan a sólyom, látta az alvó falut, amelyet már körülvesz az elharapódzó tűz. Szerette volna kiimádkozni a népet Isten kezéből. Neki nem az volt a csoda, hogy minden úgy lesz, ahogy ő megjövendöli, ő azt tartotta volna csodának, ha másképp lett volna. Fiatalon azért imádkozott, hogy igaza legyen, megöregedve már azért imádkozott, hogy ne legyen igaza.” Megkérdeztem nagyapát, hogy ő is azért imádkozik-e. „Én nem vagyok rabbi Akiba”, mondta nagyapám, s átment a másik szobába. Hallottuk, hogy nyöszörög, mint a megkorbácsolt kutya. Nagyanyám fölállt; „maradj”, szólt rá apám. Ő ment be az öreghez, lefektette az ágyra, a teste még rázkódott, nem volt öntudatánál. Másnap reggel szelíden kanalazta lágy tojását, és zavartan meredt az ablakra, ahol még ott állt a borospohár, amelyet Illés prófétának ő maga tett oda, s amelyet máskor ő maga szokott fölhajtani bokáig érő fehér hálóingben, éjszaka.

Száncsengő ébreszt, a kisvárosi főutcáról fölhallatszik a szekértalpak súrlódása és a lópaták puha dobaja. Az ablakpárkányra ujjal telefirkálható párnát fektet a hó, szobánk még őrzi a tegnapi sültalma-szag emlékét, szájamba veszem az érdes jégkristályokat. Birkabekecsben, nagykendőben tornyosul az ülésdeszkán a gazda meg a felesége, hízóval, tengerivel jönnek hetivásárra. Párnából kihúzott pehellyel csiklandozom öcsém orrlyukát, szédülök egyet a forgó zongoraszéken, majd ifjú dadám ágyába nesztelenül besiklom. Fejemet befúrom szőke hóna alá, átkarolom meleg csípőjét, melyen a hálóing felgyűrődött, tenyerem elmatat duzzadt köldökén, a göndör kertig tévelyeg. Angelika huszonhárom, én nyolcéves vagyok, tizenöt éves koromban elveszem feleségül, akkor ő harmincéves lesz, és még mindig szép. Vastag combja olyan erős, hogy a két térdét, akárhogy birkózom, nem tudom szétfeszíteni. Fondorlatosan ügyelek, hogy törleszkedéseim álmos, gyermeki hízelgésnek minősülhessenek. Ha mellé bújnom szabad, miért ne nyomhatnám hasamat áldásosan terjedő csípőjéhez, s miért ne súrolgatnám mozdulatlan ajakkal mellének felső domborulatát, mely így a háton fekvéstől kissé elterped, de a hálóing bő karkivágatán át megközelíthető. Ha ő jobb oldalán, fölhúzott térdekkel fekszik, mi kivetnivaló van abban, hogy én mögéje csússzam, és kövessem testének hajlásvonalát, aranybarna farához kuporodva. Bal tenyerem álmatagon cserkészi ezt a dús kontinenst, csípőjén letáborozik, de vannak még föltáratlan tartományok, lüktető középső ujjam a combok között megtalálja a barlang nedves száját. Angelika goromba elszörnyedéssel odább löki a kezemet, majd kissé lankadtabban súgja, hogy tűnjek el az ágyából. Félig csukott pilláim közt is látom, hogy arca inkább ijedt, mint haragos. Sértetten odébb húzódom, de eszem ágában sincs elkotródni, dorombolok, mintha álmomból ébresztene, hogy ne taszítson ki a hidegbe. De mihelyt gyanútlanul szundikál mellettem, megint elindulok, nincs nyugtom, amíg rá nem tenyerelek arra a szőrös fülre két combja között, nem különösebben érdekes, de valami elmebaj odaűz, ahogy a háborúban a rögeszmés gyalogság újra meg újra megrohamoz egy magaslatot; addig alattomoskodom, amíg arcomat odatehetem. Angelika lejjebb csúszik, maga mellé von, hosszú hajamon babrál. Pityereg, hogy ne bújjak többé az ágyába, elmegy tőlünk, ha ezt folytatom. Nyakán a szőke pihét összekönnyezem, arcomat hasába fúrva és csípőjét öklözve hajtogatom: „Nem mész el! Nem mész el!” Öcsém felül az ágyban, megijed, hogy Angelika elmegy, átugrik hozzánk, s a szerelmi párharc gyerekszobai dulakodásnak adja át a helyét. Döfködjük egymást Angelika fölött, agyrázkódásig csattog a homlokunk, a dada furcsán, keskeny szájjal további marakodásra biztat, hasára tenyerelve egymás fülébe harapunk, aki felül van, a másik fejét a padlóhoz veri. Kotródjatok, mondja Angelika érdesen, öcsém akkor ráesett a mellére, és félrerántotta a hálóinget róla, a másik oldalon én is ugyanezt tettem. Gyűrtük, szívtuk, faltuk Angelika testét, eszelős vakarcsok, aztán ugyanabban a pillanatban ellepte torkunkat a fölös hús íze, s hátra sem nézve lerohantunk a kertbe hógolyózni. Az érzelmek tovább tartanak; az alkonyi szobában Angelika ölébe hajtom a fejem, ő egy kis zsámolyon nyugtatja a lábát, a ruhaszöveten át is érzem édeskés szagát, ujjai a koponyámon járnak, hosszú hajam álcázás valami ellen, amitől sírnom kellene. A dada bőre még felel az enyémnek, éber álmunkban összenőttünk, mint házasok, fölém boruló, copfos szőke arca nyájas égitest fölöttem, s ha a kert mélyéből felhívnak, hóemberépítéstől lila kézzel a cserépkályhához és őhozzá simulok. De mégis itt van unokahúgom, mindent megszemléltünk egymáson, megállapítottuk, hogy hátul egyformák vagyunk, elöl pedig az a csekély különbség elég unalmas, mégis a farakásban annyira szorongatjuk egymást, hogy a kertész fölneszel a szuszogásunkra, s nyáron már nagyon vigyázok, hogy ne szúrja kezét a málnabokor, piros szandálos lába előtt széttaposom a csalánt, s mikor a patakparton elüldögélünk, nem örülök, hogy zörren a bokor, s elöl-hátul feszülő ruhában Angelika ül mellénk, találós kérdéseinktől pedig butuskán ráncolja a homlokát. Unokahúgomnak ugyan még nincs melle, de rizsszemfoga és ribizliorra mulatságosabb. Versenyt futunk, dadám lemarad, azt sem bánnám, ha elesne, de aztán hazaküldöm unokahúgomat, s egész este csalok a társasjátékban, hogy Angelika nyerjen, testvéri simogatással illetem a kezét, vállára terítem horgolt kendőjét, s álféltékenyen ugratom, hogy vasárnap milyen pirosan dúdolgatott jövet a futballpályáról, ahol magas homlokú, hosszú lábú cégvezetőnk csavart labdákkal rohamozta a szomszéd kisváros kapuját.

Anyám nyáron is teveszőr köpenyben hever a nyugágyon, mint egy fázós kínai. Sárgaságának álarca mögül távolságtartó és ironikus velünk, mintha valami csúf kis titkot tudna rólunk. Mi egészségesek voltunk, ő nem, máshonnan néztük a világot. Ha mellé telepedtünk, néhány percig elviselte izgatott közlendőinket, fűszeres tarkóját szagolgattuk túláradó udvarlással, de zajosabbak voltunk neki, mint amilyen kellemesek. Aszimmetrikus, könnyű, csupa hibából álló hibátlan teste fölött – csókközelből – egyetlen óriás szeme van, nagy, apánktól kinyíló, tőlünk összehúzódó szája, amelynek fájdalmas vonalán mindig továbblendül képzeletem. Még ott, mellette, ahogy vékony válla alatt a kelmét alig kidomborító mellecskéjét nézem, és külön-külön gyönyörű, beszédes ujjait a számon tartom, s tenyerében rövid életvonalát végigsúrolom egy meleg lehelettel, anyám fölfelé duzzadó felső ajkának lekunkorodó vonalát egész a koporsóig követem, s úgy hancúrozok vele, hogy közben búcsúzom.

Mindig volt egy kis bűntudatom vele szemben: ott a hasában két nagyevő kisfiú, túl sokat ettünk anyánkból, pedig rajta nem volt túl sok ennivaló. Meg is csaltam, természetesen, nem lehetett igazán hozzábújni, mert figyelme mindig elkalandozott, talán nem is másra, lehet, hogy ábrándos tükörképeire, de annyi biztos, hogy nem miránk. Oldalához bújtam a nagy heverőn, két oldalról simogattuk finom és egyenként kitapogatható bordáit, melle kettőnk szoptatása után is olyan volt, mint egy japán vázán egy homorú lankájú hegyecske, épp hogy csak anyagtalan vázlata egy mellnek. Ahogy semmibe vesző szívhangját mellkasára préselt füllel aggodalmasan hallgattuk, egymás közt civódva olykor, hogy dobog-e anyánk szíve, ahogy kétségbeesetten hozzátapadtunk, anyánk kiszállt kettőnk közül. Ott volt a test a kezünk alatt, de a lélek elsurrant, biztosan olyan tájakra, ahol apám csavargó lábnyomát őrzi a sár.

Anyánkat nem lehetett egy percre sem elcsábítani apánktól, kénytelenek voltunk Angelikához bújni. Ő, szegényke, ha akarta se tudta volna elvonni tőlünk figyelmét, a dadus a miénk volt, anyánk nem. Apánké sem volt igazán, lehet, hogy apánkból is az érdekelte leginkább, hogy a maga zsarnokságával, sztrájkoló rosszallásainak halk rémuralmával leigázhassa, bár apánk pizsamájában feküdt, hogy legalább a szagát érezze, ha nincs otthon. Apám időnként cigánylányokkal el-eltűnt, s teák-füvek hatalmáról tájékozva, hosszú hajjal és szakállal, elcsendesedve bújt ki az erdőből. Túlméretezett ember volt anyámhoz; úgy láthatott neki, mint egy hideg sült csirkének, éppen hogy fél fogára volt elég. Anyám viszont ezt érezhette, s mindene úgy összeszűkült, hogy a két test közé szögesdrót kerítést húzott a fájdalom.

Anyánk gunyoros fúriaként rázkódik a hálószobában; földig érő selyemköntösében előregörbed, táncoló csontvázkarjai elmagyarázzák apámnak, hogy ő magára zárt minden ajtót. És most azt várja, hogy apám egyenként betörje a zárakat, ott rugdalózzon minden ajtó előtt, véres ököllel dörömböljön, nekifutásból törje át magát, s mikor végül eljut a legbelső terembe, ahol az özvegy ágy színpadán ott fekszik anyám: vesse akkor rá magát, erőszakolja meg, töltse meg színültig anyámat, töltse a szenvedő üres edényt folyékony gyertyalánggal, mert ő el akar ájulni. De ezt így szégyellte elmondani, s ezért halk kígyószellemességgel olyasmit mondhatott, hogy apám életmódja festői ugyan, de az mégiscsak paradox, ha egy szertelen zsidó polgár, kisvárosi Falstaffként, úgy duhajkodik, mint némely eszement földesúr.

Anyám e tárgyban illetékes volt. Azzal telt egész ifjúkora, hogy apjától, a bolond földesúrtól függetlenítse magát. De ez már azért is nehéz volt, mert nem az apja csüggött a lányán, hanem a lány az apján. Anyám könyörgött esténként az apjának, hogy üljön az ágya szélére, és csak egy kicsit fogja a kezét. Az sem baj, ha nem beszélnek, de legalább negyedóra hosszat üljön ott. Kérése teljesült, de a zsebórán kimért negyedórából sohasem lett húsz perc. Házuk ablakán golyóálló vaspaletták voltak, tornyukból a nép lánccsörgetéssel kísért visítozást hallott. Kísértetei jó hírét a nagyapa még külön optikai trükkökkel fokozta. De valami babonája neki is volt: szilárdan hitte, hogy a parasztok egyszer megostromolják a kastélyt, s ezért hálószobájában kutat fúratott, hogy így bezárkózva, csőre töltött puskáit váltogatva, a vastáblák és a lőrések mögött meg ne szomjazzon, amíg az ostrom elül. Egyszer mégis eszébe juthatott, hogy inkább maga adja oda, amit a parasztok elvenni óhajtanának tőle. Összehívatta a kiszemelteket, és a teraszról közölte, hogy földjeit szétosztja. Akkora zsivaj támadt azonban, s a felocsúdó gazdasági cselédek úgy összekaptak azon, hogy kinek mennyi ajándékföld járna, hogy a nagyapa felbőszült, s arra a belátásra jutva, hogy ez a csürhe nem érdemel földet, bement az egyik puskáért, és a levegőbe lőtt. Mindenki elrohant, a földosztást a megyéhez kinevezett kormánybiztosként a háború után én végeztem el.

A nagyapa inkább gondolt egyet, jelzáloghitelből ásatásokat kezdett, és helyreállította a Csonka-tornyot, amelynek lőrései között denevérek suhogtak, udvarháza két szobájában pedig avar és kelta szerszámokból, ékszerekből kisebb múzeumot rendezett be. Kiállt az országútra, és tíz fillért adott a tanyasi gyerekeknek, ha megnézik; volt, amelyik százszor is megnézte. Nagyapának voltak felfokozottan derűs órái is, ilyenkor elmagyarázta látogatóinak a környék regényes történetét, amelyből szinte az derült ki, hogy kisvárosunk Európa szíve. Máskor azonban búskomorságba süppedt, bezárkózott a vasfüggönyei mögé, s a külvilággal csak egy csövön át beszélt. Lefutkosott a pincébe, ahol finom trágyaelegyen öklömnyi fehér gombát tenyésztett, s hálószobája vizét kortyolgatta önelégülten, mint egy szőlősgazda a saját termésű borát. Ez az önellátó magány annyi büszkeséget oltott belé, hogy embergyűlölete elvonult, megnyitotta erődítményét, s kiállt megint az útra, fenséges kőrisfája alá, múzeumnézőket toborozni.

Anyám építész óhajtott volna lenni, de az egyetemet nagyapám a bordély fogalmával társította, még azzal is tetézve, hogy az építészhallgatók közt sok a zsidó, s ez különösen viszolyogtatóvá tette azt a rémlátását, hogy anyám ott csak feleslegeset tanul. Elvonta magát a lányától, de ha rajta áll, befalaztatja a szobájába, ő majd egy kisablakon be-benéz. Így tettem szert zsidó apámra, aki sebtiben elsodorta anyámat, s úgy vette le a lábáról nagyapát, hogy egy fillér hozományt se kért, ellenben sok pénzt adott az ásatásokra. „Vén hörcsög apám eladott a bugyellárisodnak”, mondta anyám szikrázón egy este, mikor apám először a színházban horkolt, majd egy választékos összejövetelen amellett kardoskodott, hogy két nővel hálni jobb, mint eggyel. Ha már botránkoztatás, anyám sem maradt adósa, a boltokban azt, ami megtetszett neki, rejtelmes mosollyal a tarsolyába csúsztatta, s oly előkelően távozott, hogy a kereskedők föl se merték idézni a fizetés parlagi képzetét. Különben is, anyám utálta a pénzt; apám dühöngve asztalra csapott bankjegykötegét félresöpörte, körülbelül olyan undorral, ahogy egy ízben apám zsebéből hosszú ujjai egy női bugyit húztak ki. Anyám antikapitalista kényessége kiterebélyesedett: mindent mások fizettek helyette. A piacra elöl a nevelőnő ment, mögötte a szakácsnő s nyomukban az udvaros szolga a kosarakkal. Anyámra csak Regina műveinek elcsipegetése maradt. Bevásárló körútjai nyomán pedig apám végigjárta a főutca üzleteit, színleg vásárolt is valamit, majd fesztelenül megemlítette, hogy a felesége számláit is rendezné. A kereskedők mozdulatlan arccal közreműködtek kis színjátékában, csak egy kelekótya rőfös vihogta el magát. Előbb kapta a pénzt, aztán a pofont, legközelebb ő is tisztelettudóan nyújtotta a számlát.

Esti hangok apámék szobájából, az erkélyről a nyitott ablakban tükörképüket is látom. Apám: „A cselédet, ha lop, kirúgom, téged, ha még egyszer lopsz, nyomorékká verlek.” Anyám: „Igaz is, még egyszer sem ütött meg. Nem akarná most rögtön beváltani ezt az ígéretét? Ha másképp nem, így legalább érezni tudnám magát.” Anyám arcán kötekedő, görbülékeny mosoly, hosszú lábát a fényes bőrkerevetről fölemeli, s nagy lábujját az aranyláncba akasztva kiemeli apám zsebóráját. Apám két keze, két éhes vaddisznó, megindul a combján. „Kígyó”, mondja apám. „Maga, kedvesem, akkor sem tud engem megcsalni, ha bentlakó lesz egy bordélyházban. Bárhol dorbézol, mindig eszébe jut, hogy a felesége tulajdonképpen még sosem volt a magáé.” „Ne túlozzunk”, morogta apám védekezően. Drámai elrohanásai és csapzott megtérései mögé ez a néma vereség rajzolt kérdőjelet.

Nem tudom, szövetség jele volt-e apám oldalán vagy inkább a lepipálás óhaja, hogy jelképes bosszúállások sorozatába fogtam anyám ellen, elsőként legifjabb húgát csábítva el, hasonlítottak egymásra. Nagybátyám a kertben furcsa, kacsázó mozdulatokkal a távgyaloglást gyakorolta, meztelenül napfürdőzött, s a tibeti buddhizmussal torkolt le mindannyiunkat, akik gyarlók voltunk az önmegtartóztatásban megtalálni életünk vezérelvét. Naponta egyszer, de csak egyszer, förtelmesen telezabálta magát, szája sarkából csurgott a pecsenyelé, délután fölhúzott lábbal, fehér harisnyában üldögélt egy heverőn, mogyorót rágcsált, és melegen ajánlotta nekem, a szűznek a szüzességet; kevésbé vonzó indítvány nem is juthatott volna eszébe. Nagynéném hosszú kőpadon napozott, s talpát vállamra támasztva azt fejtegette, hogy az érzelmekkel éppoly oktalanság szerződést kötni – a házasságra célzott –, mint a napsütéssel vagy az esőfelhőkkel. Merőben elméleti vitájukban tudatalattim nagynéném pártjára állított, abban is igazat adva neki, hogy nem minden házasságtörő asszony kerül a pokolba, Karenina Annát nem sütik nyárson odaát. Tűnődései közben az a korlátozottan vérfertőző ötlet szállta meg elmémet, hogy én ezt a naptól fölhevült nyúlánk testet megismerem. Bementem utána a hűvös vendégszobába, melynek falán egy századvégi festő gyűlölettől szürke házaspárja sétált az őszies fasorban. A komor, kalapos férfi és a komor, kalapos nő úgy karol egymásba, mintha mindketten azon révedeznének, hogyan lehetne a másikat megmérgezni. Nagynéném végigdőlt a szőnyeggel letakart kereveten, és friss almabort kortyolgatott. Én letérdeltem elé, és végighúztam szájamat combja kifehéredett pihéin. Nagynéném oldalt fektette a fejét, kicsit csodálkozott, de mellére szorítva a poharat, szótlanul figyelte működésemet. Majd váratlanul s még mindig hangtalan kibújt a fürdőruhájából, s intett, hogy zárjam kulcsra az ajtót. Erre minden okunk megvolt, mert jött Regina elújságolni, hogy borjúvelő spárgával lesz az előétel, de a lényeg mégis a húsleves, mert ott mutatkozik meg igazán a hozzáértés, köztudomású ugyanis, hogy egy angyal és egy ördög között kevesebb különbség van, mint egy jó és egy rossz húsleves között. Az ajtón át nagynéném csak fátyolosan válaszolgatott, én a fejemet befúrtam a hasába, a nagyothalló Regina pedig visszagomolygott a konyhába. Nagynéném segített kigombolkozni, az én kezem remegett, az övé nem. Rejtelmes szakértelemmel föltámasztotta rémülettől összezsugorodó nemi szervemet, majd fölém borulva előresiklott, és kicsiny, tömör szeméremajkát a szájamra tette. Férje elutazott, s én két héten át minden éjszakát vele töltöttem. Egy éjjel a kelleténél hangosabbak voltunk, anyám a reggelinél megjegyezte, hogy szépek ugyan a nyári örömök, de fizikából alighanem a pótvizsgán is megbukom. Nagynéném vonata után nézve a pályaudvaron elszédültem. Acsarkodó leveleket küldöztem utána, nagynéném egy sort sem válaszolt. Utána vonatoztam az erdélyi kisvárosba, s mulattatott, hogy az utolsó csatlakozási hely két jegypénztárosa közül az egyik magához intett, és csábítóan suttogta, vegyek inkább nála jegyet, ő olcsóbban számítja. A fürdővároska főterén állt a börtön szép barokk épülete, előtte a sétányon rácskalitkában csíkos ruhájú fegyencek faoroszlánt és sípnyelű korbácsot árultak. Egy nagyobb ketrecben a börtönzenekar adott térzenét, a sikkasztó trombitások mellett zenebarát foglárok klarinétoztak. Nagynéném kertjében lampionos estély fogadott, fekete harisnyára festett csontvázálarccal fehér hálóinges alakok lebegtek a kék homályban az almafák alatt. Mi ketten, porlepte, bordás hajóbőröndök között, fölbotorkáltunk a padlásra, és egy szakadt bőrkanapéra lerogytunk. Már öltözködtünk, mikor a padlásablakon beeső holdfény jelezte, hogy mindkettőnk ruhája véres. Megkért, hogy többet ne keressem, szégyelli, hogy elcsábított, ő mindig sejtette magáról, hogy romlottságra hajlamos. „Hülyeségre vagy hajlamos”, mondtam, s bőgni akartam, de kíváncsian föllobogó zöldesszürke szeme sztoikusabb fájdalomtűrést javasolt. Másnap hátradőltem a fiáker bőrkasában, nagynéném kisfia fönn ült a kocsis mellett a bakon, azt játszotta, hogy hátradűl, és az ölembe ejti a fejét, nekem a nyakát kellett csiklandoznom. A kigördülő vonat ablakából még láttam nagynénémet, ahogy a gyerekkel kézen fogva visszafordul a fiáker felé, melynek lovai fejükön az abrakos zsákkal a búcsú állandó címerei.

Az apámnak tett ajánlatot, hogy költözzék a bordélyba, a fiú hajtotta végre, még a gimnázium könnyed éveiben. Fölém könyökölve a hosszú derekú Brigitta marasztalt, talán mert a spanyol polgárháborút érthetően elmagyaráztam neki. Befont hajával aprócska mellét csiklandozta, s panaszkodott, hogy kisebb, mint egy mandarin. Másnap becsempészett a főnöknő ágyába, hogy Jozefa domborulatai, amelyek bőségesek voltak, mint a boldog békeidők, beköltözésem pártjára hangolódjanak. Délutánonként a cukrozott gyümölcsöt majszoló, kombinés lányok között tanyáztam a nappali szobában, vérzett a szív a tarkómat súroló keblek mögött, ha az asztalnál a differenciálszámítással birkóztam, tervem azonban, hogy kohómérnök leszek, s leírásom az izzó vasról mindannyiuknak nagyon tetszett, ezért a tojáslikőrt elhúzták az orrom elől. Imádtam, ahogy csengőszóra kifutnak a bordó tapétás szalonba, vonulásukhoz slágereket dörömböltem a zongorán, amely mögül a csicsergő, homokos előadóművész egy morfinista orvos társaságában mind sűrűbben elmaradt. A zene fölizzott, mint a néma moziban, mikor a hosszú körmű kémnő a maharadzsát megfojtja, s a kurvasorfal paradicsomi szabadossággal kígyózott egy rövidáru-kereskedő vagy egy rövidnadrágos gimnazista előtt. A vendég döbbenten állt a csábítás mágnesviharában, a lányok nyelvüket lobogtatták, mellüket ugráltatták, előrenyomott ágyékuk forgatták, minden mozdulat hangsúlyos volt, és kidolgozott; azt, hogy a ruha mit takart el és mit nem, azt igazán nem a szemérem határozta meg. Brigitta egy vadászöv alá szorította hosszú haját, a melle nem volt látható; de zsemleszínű, kissé szeplős agárhasa szeméremdombjáig csupasz volt, köldököcskéje körül pedig festett aranylap villogott. Barátnője, Melinda, csuklyás köntösben lejtett hatalmasan, de azt néha övig fölrántotta, borotvált ágyékából hihetetlen csikló ágaskodott ki, mint egy méregerős pirospaprika. Mindenkinek megvolt a maga gyomorszájon ütő belépője, a színház próbája a forgalom volt, játékmesteri elgondolásaimat sehol sem méltányolták ilyen gyúlékonyan. Brigitta tizenkilenc éves volt, én tizenhat, és nem volt bennünk semmi lelkiismeret-furdalás; ha a vendég bőkezű volt, taxin mentünk borjúsültet enni, s megvette nekem a virágáruslány összes rózsáját. Néha megkért, nézzem egy falba vájt lyukon át, akkor nem érzi magát az idegen férfiakkal olyan egyedül. Szerelmünk adakozóvá tette, testvérileg felajánlott a többieknek engem, s én elragadtatottan siklottam szobáról szobára. Mikor a torokhangú Melinda ebédlőasztal nagyságú hasán bohóckodtam, Brigitta jót nevetett a két lelkendező test aránytalanságán, s mialatt barátnője fölém nyomult és eltemetett, ő hosszú, vörös körmével a házias Melinda meggybefőttjét eszegette. Délelőttönként, ha még kevés vendég volt, a lányok nyugágyon napoztak a copf stílusú viaszsárga ház kertjében, a pucér kőangyalok és a meddő szökőkút körül. Húsos japánkert nőtt a terméskövek között, vaníliafelhőbe burkolózva, narancsvirágos pongyolában megjelent Jozefa egy tányér gesztenyés kiflivel. Brigitta megesküdött, hogy nagyapja holtan állt saját kápolnája tornyában harminc évig, s onnan nézte a falut. Jó huzatos helye volt a harang mögött, nem rothadt el, csak összeszáradt, bár a verebek kikezdték. „Nem is volt nagyapád”, vélte Jozefa, s e vitakérdés iskolakerülő délelőttömnek elégséges tartalmat adott.

A bordélyházi szép napoknak görögtanárom, Horner Oszkár alkoholos előzékenysége miatt kellett búcsút mondanom, illesse dülöngélő emlékét könnyű ujjheggyel az irgalom. Csütörtökön a Dió utcában némi idegesség futkározott a bordélyok belsőségeiben. Nővérkéim, akár az aranyfácánnak gúnyolt úrinők, szőrmegallérban s csuklójukon nehéz karkötőkkel ültek be gavallérjaik oldalán a konfliskocsikba, szorongóan mégis, hogy vajon a kötelező orvosi vizsgálat elég tisztának ítéli-e az ölüket, mert aki a gonococcusok vagy más rettentőbb apró jószágok szállásadója lett, azt az orvos a kezelés időtartamára eltiltotta a munkától, s e rendelkezésnek a törvénytisztelő Jozefa könyörtelenül érvényt szerzett. Oszkár egy ilyen csütörtök délelőtt jött a kuplerájba, hogyan is másképp, mint kapatosan, s nem egyedül, sőt számomra a legaggasztóbb társaságban. Megállapíthattuk, hogy nekem is görögórán kellene lennem, eszerint azonban neki is, a veszteségért azonban tüstént kárpótolt. S mivelhogy vendégével az ószövetségi istenkép történelmi útjáról beszélgetett, a Septuaginta alexandriai görög fordítóinak platonikus transzcendentalizmusát kezdte tisztelve szapulni, mert ők a csipkebokorban megszólaló hang kitérő bemutatkozását – „vagyok, aki vagyok” – nem a számotokra, emberek számára való lét kettős értelmű állítmányával, hanem az önmagáért való lét tiszta alanyával tolmácsolták. Hermeneutikai eszmezajlása továbbragadta Horner Oszkárt Isten keleti és nyugati fogalmához. Volt éppen személyes érdekeltsége is ebben az okoskodásban, mert az Örökkévaló aznap reggel számára is megnyilatkozott. Fülét két-három kupica szilvórium koronkint égi közlemények hallására is kihegyezte. „Háború jön, fiam, Oszkár – tudatta vele az Úr –, s én abban téged, fiam, Oszkár, a legszentebb halállal magamhoz veszlek.” Ezt az értesülést muszáj volt még néhány pohárka szilvóriummal a szívébe mosni. Úgy is lett, katonaszökevényként Oszkár bemenekült egy zsinagógába, s álcának magára csavarta a Tóra csilingelő bársonyhuzatát, a tábori csendőrök azonban utána mentek és belelőttek. Ilyenformán Oszkár valóban a legszentebb körülmények között adta vissza Teremtőjének a lelkét, a kék Tóra-bársonyt átvérezve, de meg nem gyalázva, noha csak lutheránus félzsidó volt. Oszkár egyébként nem egy délutánját a Dió utcai örömházban töltötte, s bár nem volt testi készültsége lakóival a házszabályok szerint foglalatoskodni, de a négyszögletes palackból kristálytiszta seprőpálinkát töltögetve, késő hellenisztikus mondenitásokkal szórakoztatta a szétterpesztett combbal harsogó hölgykaréjt. Szerettük Oszkárt szívjóságáért, ami házasságának időzítésében is megnyilatkozott, a nő ugyanis, akit a Kairó nevű, kültelki hamiskártyás kávéházban hitveséül kiszemelt, a legszembeszökőbb módon várandós volt, sőt hajléktalan, mivelhogy addigi élettársa cseppet sem volt biztos abban, hogy közte és a magzat között a közös vér oki összefüggése áll-e fenn, s néhány nappal a várható szülés előtt kidobta lakásából a leendő anyát, aki még a kilencedik hónapban is, sőt ekkor éppenséggel magasabb illetékért engedte át magát jól öltözött urak kéjvágyának, egész szektája lévén a városban a terhes nőkre vadászó különc férfiaknak, akik közé ezúttal a szánakozó Oszkár is besorakozott. Karon fogva, meglepetésként vezette haza feleségét csipkegalléros, púposkás anyjához, s harmadnap a kórházból ficsúrosan hátratolt kalappal, üveglengetve, bérkocsin jött az iskolába, velősen tudatva, hogy fia három liter és nyolc deci, ő már csak űrmértékben tudott gondolkodni.

Azon a csütörtökön viszont, minél sugárzóbban volt elégedett Oszkár, odakalauzolva a Dió utcába apámat, akit felbőszített az igazgató levele a fertőről, amelyben hempergek, annál fanyarabbul üdvözölte egymást apa és fiú. A helyzet erkölcsi komorságába viszont csibészes fényt lopott az örvendező sikoly, mellyel Jozefa régebbi alkalmazottai apám felbukkanását üdvözölték. Az ő homloka azonban nem akart kisimulni, sejtettem, miért. Továbbröppenni hajlamos kedélyét megülhette egy hasonló emlék, angliai fénykép is őrzi annak környezetét. 1913 nyarán, még karcsún, apám teniszháló mellett áll, két nyurga, fehér szoknyás angol lány hajtja mellére az arcát. Így állhatott akkor is, két teniszpartnernőt átkarolva, mikor a fasoron nagyapám közelgett kétágú szakállával, minden nyájasság nélkül, tépelődve, mint egy jelenés. Az öreg az egyetemről jött, tudni akarta, mibe fekteti pénzét, s hogyan halad fia a mérnöki tudományokban. „Sehogy – mondta az egyetemi hivatalnok részvevően –, nem ismerünk ilyen nevű urat, be sem iratkozott.” Nagyapa megmutatta fia fényképét, a tisztviselő ráismert: ez a fiatalember a teniszpálya lelke, életmódja benyomást keltő apai bőkezűségre utal. „A fiam lumpol, de miből? Az én pénzküldeményeimből biztosan nem”, s ebben nagyapámnak igaza volt. Apám éjjeli mulatókban kártyázott részeg amerikaiakkal, akiket a bárlányok odacsaltak, apám nem csalt, de józan maradt és nyert. A vörös salakon meg sem mozdult, hogy nagyapa nyakába boruljon, az öregúr erkölcsi balítéletektől elboruló tekintete őt is, lesújtotta. „Csomagolj, fiam”, mondta nagyapám apám bólintott, és elindult mögötte, akár a hegyi oláh mögött a medve. Most meg a Dió utcában rajtam volt a sor. Kocsijába dugott, és elporzott velem, föl az erdejébe, hogy ott magánúton pótoljam az iskolában mulasztottakat. Vizsga után fűrészmunkásai közt sztrájkot szerveztem ellene.

Vörös ördög, mondja anyám távolban csavargó apámról. Csakugyan rengeteg vörös bozontja van, még füléből is pamacsok meredeznek. Öcsémmel vihogunk, mikor a teraszon körültipegi a fodrász, hogy orrából kiborotválja a fölös szőrzetet, s egy ocsmány prüsszentéstől falhoz lapul. Látom szmokingban is, majdnem szétreped a hátán, anyámat, hogy topánkája be ne sározódjon, karjában viszi a kocsihoz, a rugózat följajdul, amikor ő is beül. A városháza vörös márványlépcsőjén két sorban álló díszruhás hajdúk harsonái alatt bálba megy a lakkcipős torzonborz, ujjai megilletődve játszanak anyám gyermekded könyökén. Vállán két fiával nyargal a kertben, s egy veresszilvafa alatt vallásos ujjongásba téved: „Egyétek, ez a jó édes szilva sokkal inkább Isten beszéde, mint ami a nagyapátok könyveiben áll. Nézzétek ezt a kertet, minek ide még külön Úristen, mikor az egész ő maga. Nagyapátok Istene fölösleges, belőlem már kisült, mint kövér húsból a zsír. Jobban megvagyok nélküle.” De mikor már idáig tévedt az eretnekség útján, vérnyomása olyan magasra szökött, hogy hoznunk kellett a befőttesüveget, sárga levében kiéhezett piócák várakoztak. Apám egy fára dobta ingét, s lovagló ülésben egy padra zökkent. A piócákkal tetszetősen fölékszereztük a hátát, tapadtak rá, mint szeg a mágnespatkóhoz. Néhány perc múlva friss vértől kövéren hanyatlottak le róla a fűbe, apánk arcáról a mérges vörösség elvonult.

Látom, ahogy vajszínű sportkocsiján százhússzal rohangál a keskeny, zúzottkő utakon, mindenkit felbőszít vele, nehezen fér el a kormánykerék mögött, apám mellett a kocsiban egy csipás korcs kutya, hátul két hosszú szemfogú, kíváncsi ikerlány ül. Megismerjük csizmanyikorgását, szarvasbőr ruhája zizegését, pipadohány szálcsa ragad kifésületlen, vörhenyes szakállába, amelyet szőrös ökle elgondolkodón csavargat. Mindent szeretett, ami testi; vendégeivel birkózni akart, minket ötéves korunkban mély vízbe dobott, hogy ússzunk, s kis, borzas hegyi lovakat adott alánk. Erdőt vett fakitermelésre, fűrésztelepei voltak, mellettük kátrányfőzők és mészégetők, a legközelebbi vasútállomáshoz saját kisvasútjain szállította a deszkát és a szurkot. Illett hozzá: vállán puskával csatangolni a hegyek között s holdas estén farkasvonítós tisztásokon gyorsan lekapni a fegyvert és lőni, mikor egy hiúz szeme fölragyog. Illett zsíros bőrzekében pisztrángozni a vízesés előtt, majd a vendégsereglet közepén forgatni a nyársat, melyen egy fiatal szarvasbika sül. Körbeadja a borókapálinkás butykost, s nem hagyja szó nélkül, hogy a nála nyaraló ideggyógyász öccse megtörli az üveg száját a favágó után. Illik székely faragóemberektől megtanulnia, hogyan kell egyetlen szekercével magas tetejű, boronafalas házat ácsolni, amelybe gyerekesen várja az összenőtt szemöldökű vízimolnárnét. Apám kopott bőrerszényéből fizetné a favágókat, de azok többet kérnek, ezt várja ő is, csupa olyan helyre küldi a máléfejű, kecskebaszó hegyi mócokat, ahova épeszű ember nem kívánkozik. Becsületsértések farsangja válaszol, bírják, apám röhög, de mikor a nyelv géniusza lankad, kiegyeznek, cujkát isznak, fölülnek a pöfögő kisvasútra, apám áhítatos-kormos arccal néz a mozdony tüzelőterébe, viszi az embereket a faluba, odalenn szőlőlevélbe csavart húsgombócok és szederpálinka mellett fog a kocsmában cigánykupecekkel kártyázni. Másnap újra fenn a hegyen, seggbe rugdalja a vályúhoz tolongó disznókat, maga önti a moslékot eléjük, ez egyik tüntetése nagyapám ellen.

Jön dúdolva, egy csupor szamócával a széles arccsontú, foggal született vízimolnárné, kit a faluban tudó asszonyként tisztelnek. Köhögést pemetefűvel gyógyít, sebre pufogó gombát tesz, hajnalban meztelen fölszedi a harmatot, s beül a dinnyeföldbe, hogy a dinnyéje akkora legyen, mint a feneke. A kis oláh cseléd szerint egy fecskének kitépte és megette a szívét, hogy apám csak őmellette akarjon aludni. Együtt hallottunk róla először. Apám a hegyi legelőn füttyentett az ismerős kutyáknak, melyek a kamrába terelt juhokat őrizték, s a tűz mellett a pásztorok elmondták, hogyan járta meg a falvak körül ólálkodó, nagyképű medve a vízimolnárnéval. Téli álmából kitántorogva barlangja előtt a medve egy vénasszonyt talált, s több hónapos éhséggel felfalta. Ez az idei első ebéd teszi, hogy jövő télig muszáj neki emberhúst kívánnia. Várták térdükhöz támasztott puskával, a csaléteknek kitett bárány egész éjszaka hívogatóan sírdogált, de az okos medve, bár közel csörtetett, nem jött oda. Aztán mégsem volt olyan okos, megtámadta egy ösvényen a vízimolnárnét, aki a fején hordott puliszkáskosarat a felágaskodó medve pofájába vágta. Az elvakult útonálló nevetségesen topogott, mint a cirkuszi vasgyúró, ha képébe nyomnak egy tejszínhabos tortát. Együtt ballagtunk megtekinteni ezt az asszonyt; mézes kásával fogadott. De hiszen ez lakodalmi étel, mondta apám. A molnárné csak mosolygott, ott aludtunk, apámnak maga mellé ágyazott. Láttam, mielőtt hanyatt dől, a vízimolnárné sebtiben megfordítja a párnát alatta. Apám csélcsap, árulkodtam másnap, „majd megnyargalom”, felelte nyájassötéten. „Igaz, hogy a megvadult lovat is megállítod egy füttyentéssel?” „Talán nem is olyan vad az a ló”, mondta elhárítóan. Harmadnap apám visszament hozzá, s attól fogva, ha a molnárné főzés közben egy kosár babért kifutott a kertbe, apám követte, mint kisborjú az anyját. Egy éjjel valaki a vízimolnárné szíve alá szúrt, a kés nyele, akár egy órainga, billegett a véres ing fölött. Néhány hét múlva talpra állt, s nemhogy a csendőrnek, de még apámnak sem vallotta meg, amit az egész falu sejtett, hogy ki hagyta benne a kését. De a vízimolnárt, aki felesége babonás híre miatt elbujdosott, nem sok idő múlva arcra bukva találták egy bokáig érő patakban, nagy, fehér lepke ült a fején.

Egy kora nyári estén, szőlőhegyi nyaralónkban öcsém ironikus fintorral kísérte anyám énekművészetét, bohócos művésziességgel táncoltatva finom kezét a zongorán. Apánk se, mi se ragaszkodtunk a mutatványhoz, csak a hólyag Botond bácsi tüzelte a sötétkék estében az orgonaszagtól és a tízéves furminttól magába süllyedő vendégkoszorút, hogy ilyenkor semmi sem lenne kívánatosabb, mint egy Schubert-dal anyánk előadásában. Botond bácsinak sejtelme sem volt arról, hogy anyánknak már csak fél melle van, s rádiumsugárzással kezelik. Ő csak arra emlékezett, hogy a városunkban állomásozó tüzérezred bálja előtt, valamikor, amikor még öcsém is, én is úszó virágszálak voltunk a tengeren, ő, Botond, mint jómódú földbirtokos és a katonai méntelep kopaszodó, de még izmos és talpig becsületes parancsnoka, fölkínálta anyámnak életét, s férfias esengésére, hogy gyűrűt váltsanak, egy könnyű igent kapott. Szép jutalomért a varrónőtől azt is megtudta, hogy választottján ultramarinkék atlaszselyem báli ruha lesz, ezért erre az alkalomra a városháza egész dísztermét ugyanezzel a kelmével kárpitoztatta be. Botond a sikerláz áldozata lett, nedvesbarna pillantással ígéretét vette anyámnak, a város bálkirálynőjének, hogy mellette üli végig az éjféli csárdást, amely egy óra hosszat tart, s bárki kéri, nem megy táncba. Kárpótlásul, kissé elázva, ő maga táncoltatta pödrőkenőcstől illatos bajszát anyám kézfején, aminél éppenséggel hatásosabb varázsszert is kieszelhetett volna. Anyám ült, ült, és kedvesen elhárította a táncra hívó hadnagyokat, de az ördög lassan belébújt, s mikor elháríthatatlan apám letérdelt elé, a kisasszony azt mondta: „Csak akkor táncolok magával, ha megkéri a kezemet.” Szakállas apám, aki bankhitelekből erdőket vásárolt, és hegyi vasutat épített, nem sokat tanakodott: „Jól van, kedves, maga a feleségem.” Az illem határáig kivágott nagyestélyijében anyám a kebléig elpirult.

Így történt, hogy bennünket, virágszálakat a tengerből nem Botond bácsi fogott ki, hogy alvó hitvese párnájára csempésszen, s neki csak a Schubert-dal jutott. Ettől viszont úgy elérzékenyült, hogy a zongorafedél lecsapódása után hosszan szorongatta anyánk kezét, aki a tapstól, a bortól és az emlékezéstől maga is kissé ellágyulva, a hü Botond tenyerében feledte hisztériásan űzött ujjait. Apám addigra jól benyakalt, maga ment le dödörészve a pincébe, hogy újabb butéliákat töltsön meg, s ami a lopóban maradt, fölhajtotta, talán hogy boros sziporkázással földerítse feleségét, mert akkoriban anyánk még távolibban tartotta gyűrűsujját behajtott könyve lapjai között, s mert ez a félmellű asszony gyakran sírt. Ezért a pinceajtóból három palackkal kibocsátkozva, összekulcsolódó kezük láttán két ugrással ott termett előttük, s locsolni kezdte a furmintot Botond ritkás hajára. Párbajt is ajánlott barátjának: „Lőjük hasba egymást ezért az asszonyért.” Noha a környéken már csak tréfa közben jöttek szóba a régi párbajok, a méntelep nyugalmazott parancsnokában apám nem csalódhatott. Botond fölállt, három ujjal megigazította bugyros csokornyakkendőjét, kitörölte szeméből a bort, és csak annyit mondott: „Ha lelőnélek, a fiaidat örökbe fogadom.” Ez nagyon megnyugtató volt, kezet csókolt anyámnak, biccentett a társaságnak, és távozott. Apámat, akinek eltartott kézzel is sikerült Botondot bal seggen lőnie, a budapesti államfogházban látogattuk meg, ahol később öcsém is, én is komor hónapokat töltöttünk. Akkoriban a második emeleten még néhány zárkát úri foglyoknak tartottak fenn, hogy az afféle csínyekért egy-két hónapos büntetésüket letöltsék. Tudtuk, hogy apánk nem szenved nagyon, derékalját és karosszékét bevitethette magával, saját költségén egy közeli vendéglőből étkezhetett, s egész láda borospalackkal szerelte föl ideiglenes otthonát, de az unalomtól mégis majdhogynem kitörte a nyavalya. Megvolt az engedély, előkelően lépkedtünk a börtönőrök között a folyosón, én már akkor a földalatti kommunista diákmozgalom tagja voltam, s tudtam, ha engem elkapnak: se bor, se karosszék, csak talpalás.

De a papa, aki önmegtartóztatásban sohasem vitte annyira, hogy kisvárosunk különböző hitfelekezetű nőegyleteiben a borzadó pletykaétlapon ne ő legyen a főétel, szóval a papa most is tudta, hogy a világnak mivel tartozik. Villás bajuszú, szuronyos őr állt a cellája előtt. Se így, se úgy, hiába minden cédula, nem akart beengedni. Botránnyal, államtitkárokkal fenyegettem, úgy őrzik, mintha kommunista merénylő volna, s nem egy becsületére kényes úriember; megyünk a parancsnokhoz, sarkon fordulunk. Az őr megrettent; tessék visszajönni, és ne tessék haragudni, kérem, az a helyzet, hogy a nagyságos úrnál egy hölgy van odabenn. Talán a papára gondoltam vagy húsz évvel később, mikor ugyanazon az emeleten a politikai rendőrség orvosának azt mondtam: „Nem is lenne rossz ez a fogda, csak hoznának be néhány palack muskotályt meg egy hetvenkilós, rózsaszín fenekű kurvát, tearózsával a szájában és fekete keménykalappal a fején.” „Miért pont tearózsával a szájában és keménykalappal”, hüledezett a madárfejű orvos. De a papa! Erre mégse gondoltunk. Öcsém meggörbült a röhögéstől, mire odabentről méltóságára büszke apám megverte a vasajtót. „Mondja meg, fiam, azoknak a taknyosoknak – intézte a szót előkelően a kíváncsian bekukkantó őrhöz –, ahelyett hogy vihognának, mint a malacok, igyanak egy pohárral apjuk egészségére, melyről a kisasszony is tanúskodhat.” Kinyújtott két pohár bort a vasalt ajtó ablakán, a maradékot pedig az őr kezébe nyomta üvegestül: „Ezt pedig maga ürítse ki, fiam.” Majd egy pillanatra feltűnt az ablakkeretben egy nagy szájú, vörös hajú lány. Szeplős volt, talán bajuszkás is, fején kalap, szájában rózsa, kinyújtotta kövér nyelvét. „Uramisten – mondtam megtántorodva –, megőrülök a bajuszkádtól.” A lány vigyorgott, eltűnt, s helyette az a kiismerhetetlen, terebélyes ördögpofa, amelyről nem mindig lehetett tudni, röhögésre vagy gutaütésre áll-e „Én is megőrülök, te szamár! Láttatok, élek, ennyi elég! Tiszteljetek meg holnap délután.” A Duna-parton az öcsém ledobta magát egy padra, s hosszú lábát kinyújtva hangtalanul rázta a nevetés. Csorgott a könnye, jó időbe telt, míg észrevettem, hogy inkább bőg. Monológba kezdett: „Anyánk rákos, s ellopta a kórházigazgató arany zsebóráját. Legföljebb egy éve van még, mondta az orvos, mikor az órát visszavittem neki. És ezt a kurvapecér, párbajhős barmot a te kis bajuszosodon fogja megütni a guta, két héttel anyánk temetése után.” Tévedett, nem ütötte meg. Két héttel anyánk temetése után én gunnyasztottam napokon át, teljes szótlanságban a kisasszony porcelánszobrocskákkal telezsúfolt, sötét udvari lakásában.

Az osztályhanyatlás illatát árasztó családi élőkép átvezet apám búcsúföllépésének színhelyére s a tetterős nép jelen idejébe, ma is a Holland Hajóhoz címzett vendéglő elrajzolt növényei, hullámvonalai, fehér, csavart oszlopai közé. Valaha itt pestiskórház volt, majd kolostor, amelynek tavernájában szerzetespapok mérték ki szállóvendégeiknek a nehéz arany misebort. A helyiség enyhén keleties pompája, az aranyozott famennyezetről lecsüngő álvelencei csillársor, a márványasztalokon a réz hamutartók s a félmeztelen szerecsen asszonyok a faligobelineken, az egész század eleji, jó minőségű nagyzolás ma is eltájolja egy kissé időérzékemet. Itt vagyok, szemben a családi házzal, szülővárosom kellős közepén. Vége a bolondságszínlelésnek, kezdődik egy újabb életkorszak, újabb próba és tévedés. Az éjjeli vonatindulásig van még néhány órám a papa törzshelyén; letelepszem egy sarokasztalnál egyedül; meleg női társaságban most otthonosabb lennék.

Befelé figyelő arcok hajolnak a bablevesre, egy falat kenyérrel csíkokat húznak a mártásba a tányér fenekén, tudományosan borsozzák-mustározzák a hagymás rostélyost, kanállal kettévágják a májgombócot, és felé csücsörítenek, a kés élével kopogtatják a lábszárcsontot, hogy a velő lágy, törékeny oszlopa kicsusszanjon. Komolyak, mint a csecsemő, akinek fogatlan ínye a mellbimbó zuhanyrózsáján cuppog. Magam is egyetlen táplálkozás története vagyok. Vessünk egy pillantást a vendéglősnére: vastag tenyerével megmarkolja és görbe késsel szeleteli az egybesült sertéscombot, vörösborban főtt marhapörköltet tesz egy tányérba, s mellé kanállal meri a ruganyos, sárga galuskát. Ezek a parasztbarokk combok ezen a vidéken futhattak hajnalban, nyirkos erdei csapáson szökevény tehén után; itt gyarapodhattak házilag füstölt sonkától és házilag köpült vajtól oly szilárdra, hogy diót lehetne törni rajtuk. Kérek egy forró húslevest és belefőzve őt magát. „Nem lesz sok?”, kérdi nyájasan, s éppen csak bólint, mikor azt mondom, itt ülök érte záróráig; üljek, ha van időm.

Mikor nyugton kellett volna maradnom, s pontosan ott lenni jól, ahol vagyok, talán mert cselekedni könnyebb, mint nem cselekedni, megindultam egy nő után. Mikor nem tudtam megülni az asztalomnál, mikor a rákkórházban kellett volna meglátogatni egy rokont, egy üveg pálinkával a zsebemben, csak hogy ne menjek haza, vonatra ültem, s leszálltam róla szülővárosomban. A városházából rendőrkapitányság lett, kevesebb a ló, több a teherautó, a főutcát nemrég tatarozták, az oldalutcák elhanyagoltak. A folyó túloldalán, a nagyerdő helyén egyforma, sárga tulipánokkal befestett beton hasábházak hirdetik messziről, hogy a szocializmus három évtizede új lendületet adott az urbanizációnak. Mikor már megpaskoltam a bíróság vaskos árkádoszlopait, mint régen, hogy ne feleljek aznap az iskolában, s mentesüljek valami rossz ízű felelősségre vonástól; unalmamban beültem a Holland Hajóba, apám sarokasztalához, s egy-két óra múlva fölélénkülve, másodmagammal mentem ki onnan. Sokféleképpen róhatjuk le kegyeletünket szülőföld, család, ifjúkor hármasoltára előtt. Kíváncsi voltam, megszállott, parázna és kiszolgáltatott. Pedig jobb egyedül ébredni kora reggel, majd séta közben elcsodálkozni azon, hogy milyen fárasztó szórakozás idegen testeken tornászni. Zuhanyozzunk; sok a beszéd a dolog körül, s veríték, szagok, önimádat, túlzás. Micsoda torokszorító unalom végiglapoznom pornográf alakításaim műsorfüzetét.

Kinézek az ablakon, egy részeg megpróbál felállni, de visszazökken; egy korsó sört visz neki s kezet ráz vele egy katona, annak örömére, hogy leszerel. A nyúlszájú pincérlány elpanaszolja, tegnap éjjel rányitotta az ablakot anyjára, hogy tüdőgyulladást kapjon, mert csak egy szobájuk van, s nem jöhet oda a barátja; ő már belázasodott, anyjának viszont még náthája sincs. Egy tanár megkérdi, leülhetne-e asztalomhoz, ideadná címét, előszobakulcsát, a pénzt a taxira, szeretne berúgni, s közben elmondaná házassága történetét. „Ne haragudjon, tanár úr, de egyik ajánlatához sincs kedvem.” Az árnyékszéken figyelmeztetés, aki a napszemüveges zongoraművésznőt közelebbről megismeri, azt három nap múlva csípni fogja a vizelés. Egy korombeli vendég körbemutogatja hónalján az SS-jelvényt, s fél térdre ereszkedve, ököllel veri a padlót, „gyilkos vagyok”, hajtogatja. A vendéglősné rám kacsint: „Jó ember, csak túl érzékeny; két pohár bor után minden este előadja ezt a számot.” A szomszéd asztaltól átszól egy tojásdad emberke: ő megengedi, hogy a nők fartöve érdekesebb, mint a marhafartő, de ő az utóbbit jobban kedveli; mert nem beszél; mióta elözvegyült, nem kell nyugtatókat szednie. Jön egy félbolond grafológusnő, csak elöl van néhány ezüstfoga, írok egypár sort: „Kegyed éppannyira fut a nőktől, mint ahogy fut hozzájuk”, mondja vesémbe látóan. Prosztatazavarok, gyakrabban kell kimennem; a vécében egymást leső homokosok fejik magukat. Mikor visszamegyek, egy kockás ingű sofőr, akit odakint várnak mészárszékszagot érző sertései a ketreces teherautóján, belemarkol a vendéglősné fenekébe: nyakába ömlik egy tányér zöldségleves. Nem tudom, miért, békebeli verekedés támad. A söntéspultnak támaszkodó szolgálatos rendőr, hasán az adó-vevő készülékkel, inkább sörébe néz, s nem avatkozik bele; majd üzenetet ad, ha vér folyik; a legzajosabb verekedő a fenekére esik egy szabadságos kiskatona hányadékában. A szenvedélyeket nemesebb körbe emeli egy csákányvég-hegyes szakáll előtt a szaxofon: elnyújtva vonítani kezd, mintha megkergetett farkas száguldana a havon, magányában társait hívja; mert az üldöző kutyák gőzös állkapcsa egyre közelebb csattog, majd szomorúan bőg tovább, mint az evangéliumi teve, kinek a példabeszéd szerint nem könnyű átpréselnie magát a tű fokán, végül jön egy kiengesztelődés, s a kétszeresen görbült, ezüst nemi szerv fülbemászóan ünnepli magát, a napszemüveges zongoristanő pedig ránk bocsátja a régi idők igaz embereinek slágerigazságait.

Ebben a rikító és szedervörös pillanatban, némi száraz fehérborok elfogyasztása után lelkem egy szempillantás alatt kitessékeli kortársaimat a helyiségből, s várom a régi főpincért, hogy apám elé gyertyát tegyen, amíg újságot olvas, s hosszú szárú vízipipát kölcsönözzön neki, külön szopókával természetesen. Tessék, papácskám, borszeszlángon meggyújtani egy papírszeletkét. Meghitten undorodsz az egész világtól, sok bort iszol, felírsz néhány szót egy papírszalvétára, magadhoz inted a gnómszerű szivarosgyereket, hogy elvigye valahová, de inkább odatartod a levélkét a gyertyalánghoz, pernye száll kézelődre. Felpattannak a bűnügyi riporterek, talán most megtudják, ki a vízihulla: mellényébe dugott hüvelykujjal belépett a köcsögkalapos detektívfelügyelő; de mögötte vastag botos nyomozók tömörülnek, szivarjukról lepöckölik a hamut, s megindulnak egy rokkant bölcsész felé, aki az imént még vezéri titokzatossággal ült a haladás vezéreszméiről vitázó gimnazisták között, de most lefekszik a padlóra, s körbeforgatja mankóit. Csak úgy tudják elvinni, hogy bokájánál és csuklójánál fogva néhányszor a földhöz verik, mire a szájából vér szivárog. Bálból érkező frakkos urak lépnek be kipirultan, címeres zsebkendőjükre csókot kérnek egy vérvörös szájú balettpatkánytól, aki egy festett artista szakállába topázgyöngyöket fűz. Átnyújtod a kezed a szomszéd asztalhoz Gustavson kapitánynak, aki kedvenc fókájával úgy érkezik, mint egy illemtanár és a növendéke. Semmibe veszed a Holland Hajó zsibongásait, késed alatt szétfeslik a töltött káposzta hordóteste, összegöngyölöd a szalvétát, ez már a harmadik palack. Arrébb tolod, mint egy függönyt, a biliárddákóval hadonászó marhakereskedőket, akik az imént réz hamutartót vágtak egymás fejéhez, s megállsz egy fehér blúzos lány előtt, aki tea és mandulás kifli mellett ült csendesen egész este, s most engedelmesen feláll. Nem lenne okosabb hazamenni, apám? Ötvenöt éves vagy, mint én, jobb nekünk már ilyenkor az éjjeli nyugodalom, mint a kandúrcsatangolás. Megkérded a lányt, hol lakik, mondja, kicsit habozol, elég magasan; megengeded, hogy beléd karoljon. Apró házak között mentek fölfelé, halkan csobog a szennycsatorna, szúr a melled, se hold, se szél, meredek ez a kis utca. Utolértek egy szamárfogatú kocsit, amelyen féloldalasan egy apró öregember ül. Végre a lány, akinek az arcát sem nézted meg jóformán, benyúl egy alacsony kapun, félrehúzza a reteszt, „erre tessék”, mondja. Lehajtod a homlokod a ruhaszárító kötél alatt, az udvarról több ajtó nyílik. A lány sokáig matat a táskájában, amíg a kulcsát megtalálja, és az egyik ajtó előtt megállapodik. Az öreg zárral bajlódva érzi, hogy a vállára teszed a kezed, azután nem érzi, és azt sem látja, hova lettél. Valami puffanást hallott, egy virágcserép mellett tapogat, belenyúl nyitott szemedbe, amelyet már nem tudsz becsukni.

Kimegyek a vendéglősné után az udvarra, két eperfa között, nagy kondérban fő a birka, amelynek eleje, hátulja a hagymás, paprikás lében ízeit összeadja. „Ahogy beléptél, észrevettelek, azt reméltem, hogy te nem veszel észre”, sopánkodik szívélyesen. Csapot-papot a többiekre hagy, s karonfogva a kisváros hársfái alatt elmegyünk hozzá. Ülök a bőr karosszékben, szemben a háziasszony, kezét a tarkóján összekulcsolja, sörszínű hónaljüregének szőrcsomóin verítékszemcsék fénylenek. Melltartó, ágynemű, kislámpa; a teste nagy, házi sütésű kenyér. Összebonyolódunk, olyan éretten fekszik alattam, mint egy augusztus végi temető. Kielégült, vén kan disznó, elterülök egy idegen ágyon, oldalról nézem ezt a nőt, minden feleségemre hasonlít, egész a dadámig hámozom az arcát. Múltam árnyékszínházából szerelmeim jönnek álmosan, enyésző ujjuk homlokomhoz ér. Szemben a karosszékben most nagyapám ül, keserű állát ezüstgombos botjára támasztja. Lehúz a halottak gyökérzete, mint egy lompos, nagy farok. Álmomban kiabálok, a háziasszony tejeskalácsarca fölém hajol, fogom erős kezét, vállára téve a fejemet, mindenről, ami messze van, megfeledkezem; itt fogok megöregedni jámbor dunnái között. Másnap reggel lekváros kiflit kapok az ágyban, a vásznak hűvösek, ingaóra kondul. Levendula- és diószag terjeng a verandán, minden a helyén van, a macska a fásládán, a kamrában egész függöny lóg kolbászból. Az ágy mellett, a széktáblán, mint egy erkölcsös menyasszony, vasaltan, frissen vár az ingem. Ténfergek a házban, kimegyek utána a konyhába, a tűzhely előtt guggol, pirul a pecsenyekacsa. Hintaszékben ülök a körtefa alatt, saját főzésű kisüsti meggypálinkáját szopogatom, és elmerülök a Monte Christo gróf kalandjaiban. Harmadnap olyan nehéz már felállnom, hogy még egy éjszaka, és végképp itt felejtkezem. Megkérem, hogy az állomásra ne kísérjen ki, az ablakból integet utánam.

Háború

1942 tavaszán vidéken jártam éppen, mikor a csendőrnyomozók összeszedték a földalatti kommunista mozgalom felét, s helyettem elvitték törvényes éjszakáim és törvénytelen nappalaim társát, Zsófit, akivel egy utcasarkon ismerkedtem meg. A megálló autóbuszból túlságosan is röpkén lebbent ki, egyenest a karomba. Semmi kedvem sem volt elengedni, s hogy marasztalásomnak illendőbb színezetet adjak, javasoltam: legyen a feleségem. Kosarat adott, aszfaltbetyárokkal nem házasodik, de az indítványom meglepte. Csak szemernyi tűnődés után bontakozott ki karomból.

Szabálytalan mellékakciómért elöntött a bűntudat: konspiratív találkára ballagtam a következő utcasarok felé, fegyelmezett pártmunkás ilyenkor ne tegyen házassági ajánlatot. Sietnie kell, riadozott Zsófi, s hogy elengedjem, másnapra randevút adott. Itt lakik, mondta, és besurrant a legközelebbi bérház kapuján.

A szomszéd sarkon senki sem vásárolt a piros arcú, irhamellényes kofaasszonytól pontosan huszonöt gesztenyét. Héjukat összekötőmnek ismertetőjelül foggal kellett volna szétroppantani és bal kabátzsebébe süllyeszteni. Ám egyszer csak feltűnik Zsófi, rajtam gőgösen átnéz, és mindezt megcselekszi. Utasítás szerint odasomfordáltam mellé, és megjegyeztem: „Jó porhanyós ez a gesztenye.” Erre neki azt kellett mondania: „Imádom, csak ne kellene pucolni.” Mire én, most már valószínűtlenebbül, hogy a közhely véletlenét kiszűrjük: „Az ananász is ízletes.” Mire ő szeszélyesen: „A gránátalmát utálom.” Ha mindezt szépen végigmondjuk, nem kétséges, hogy egymásra vártunk, s ő séta közben át kell hogy adja nekem Lenin „Állam és forradalmát” tíz példányban, egy lányregény borítólapjába kötve. Hibátlanul pingpongoztunk a kis jelmondatokkal. Majd Zsófi jégcsaphűvösen közölte, hogy jelenteni fogja felsőbb kapcsolatunknak rendbontó, kispolgári ösztönösségemet. E gyarlóságtól azonban ő sem volt teljesen érintetlen: még azon a héten egymás lelkébe és egy kis Duna-parti lakásba költöztünk.

Rajztanár volt egy gimnáziumban, s beszervezte néhány aggódó kollégáját egy ideológiai szemináriumba, mely az ő bolondos szobrászműtermében zajlott. Agitációs képverseket rézbe metszett és sokszorosított, de vagy a nyakunkat kellett tekergetni, vagy a röplapot, hogy a csigavonalú szófonadékot elolvashassuk. „Attól jegyzik meg”, mondta. „Különben is, a radikális politikának találkoznia kell a radikális művészettel”; ettől behúztuk a nyakunkat. Az ő kézügyessége volt a bolsevik vezérek átkötése ártatlan burkolatokba, hogy egy velünk rokonszenvező antikvárius pult alól árusíthassa őket.

Zsófi önbecsülését azonban megviselte a tan. Kemény székén ülve biflázta, ráhajtotta a fejét, orra összegyűrődött, s a lángeszű útmutatás egy kissé nyálkás lett. Másnapra azonban mintha kiszellőztették volna a fejét; elfelejtette, hogy miről szól és miért olyan káros a sok megbírált téveszme. „Buta vagyok ehhez”, öklözte a fejét. Csak a mókásan goromba szóvirágokra emlékezett, ezt viszont szégyellte: „Az agyam polgári kávészűrő, csak a zaccot őrzi meg a forradalmi elméletből.” Muszáj volt ezért is megbírálnia magát: „biztosan nincs is zacc benne, csak én finnyáskodom”.

Parfümös anyjának az utcán éppen csak bólintott. Vendéglőben halálra szántan pacalpörköltet rendelt. Sietősen ivott a többiek után, s visszarántotta kezét, nehogy megtörülje az üveg száját. De elpirult, ha a harisnyavarrás félrecsúszott a lábán, vagy ha hibásan fogalmazott meg egy francia mondatot. Vörösre fagyott kezét az én zsebembe süllyesztette, kesztyűt azonban nem volt hajlandó húzni, mert kislánykorában muszáj volt. Felvidult, ha belázasodott; otthon még egy kis influenzája is jobban megrázta apját, mintha egy régi üzletfele szívszélhűdésben elhalálozott volna. Méregzöld bársonytunikát varrt magának, de csak otthon viselte, a mozgalomhoz szürke szoknya illett, s hozzá fehér blúz, de mert piszkosnak lenni már nem volt divatos, tizenkét egyforma fehér blúza volt.

Keskeny arcát mint egy gyengéd kérdőjelet emelte rám: „félek a veréstől s attól, hogy elcsúfítanak, ha lebukom”, s megint kétségbeesésbe temetkezett. „Az illegalitás annak való, aki mindenről le tud mondani, de én még mindig polgárlány vagyok. Van mit féltenem, és undorítóan sajnálom magam. Tudod, kilencéves koromban a balettvizsgán huszonkét rokon tapsolt”

Némi rosszérzéssel én is titkoltam társaim előtt, hogy iszonyodik a váratlan testi érintéstől, s álmában gyakran sikoltoz. „Jönnek”, nyögi, és szinte csukott szemmel odafut az ajtóhoz, hogy ráfordította-e a reteszt. Összerázkódik, ha zajtalanul lépek be, mintha tornacipőben surranna felé a gyilkos. „Nem is én félek – panaszkodott –, hanem a térdem.” Ha rossz hírt kapott, muszáj volt leülnie, s a falon sötétedés után veszélyes árnyak ugráltak.

Strandra nem tudtam elcipelni. „Azok a testek”, mondta és beleborzongott, inkább a Dunára jártunk. Félelem ellen kikeresett magának egy örvényt: mély lélegzettel engedte, hogy lehúzza a meder aljáig, s odalent oldalvást kidobja. Nem kapálózott, hogy maradjon levegője, amíg a víz színére lassan föllebeg.

Tériszonya ellen kiült az ablakba az ötödik emeleten. Két kézzel megfogta a falból kiálló, száztíz voltos villanydrótot, hogy megismerje az áramütést. Cigarettavéggel perzselte meg a talpát, s napokig nem tudott lábra állni. Leckéket vett egy boksztanártól, s dicsekedett a kék foltjaival. Utolsó pillanatban ugrott el az utcán a robogó teherautók elől. Féltem, hogy addig-addig sanyargatja a félelmet magában, míg a védekező reflexei fölmondják a szolgálatot. Már inkább arra vágytam, hogy a földalatti munkából kimaradjon.

Titkoltam előtte saját teendőimet. Engem inkább az igazolványhamisítás, az internáltak és munkaszolgálatosok szöktetése foglalkoztatott. Kenyérbe sütött pisztollyal vagy drótvágó ollóval látogattam társaimat a katonai büntetőtáborban. Épp ezért angol szabónál varrattam ruháimat, s piperkőc szőrmekabátban, saját kocsimon jártam esténként a bárokat. Az alulról megvilágított forgó üvegparketten a politikai rendőrség elámítására aranyifjakhoz illő álművésznőkkel jártam a lassú foxot. Álmos ajakbiggyesztéssel hallgattam az ügetőpályán a mellém sodródó álfogadótársaktól az újabb szöktetési megbízásokat. Az egyetem angol, lélektan és történelem tanszékeit viszont, amelyeknek látogatásáért apám eltartott, elég kihagyóan részeltettem ficsúros jelenlétem adományában.

„Ha félsz, ne ismerj titkokat – mondtam egyszer Zsófinak. – Nem muszáj hősnek lenni mindenáron. Épp elég, ha valaki tisztességes. Amúgy is vitatható, hogy miért is volna hős az, akit a vérmérséklete vagy az elvei újra meg újra tilosba hajtanak. Én a veszélytől becsípek, s átkapcsolok a negyedik sebességbe, de ebben semmi hősiesség nincs, gyártási sajátosságom csupán. Ha meggondolod, a nagy hősök egytől egyig nagy szörnyetegek; inkább magukkal is kockáznak, csak hogy a többiekkel is azt tehessék.”

De erre ő csak annyit mondott: „Aki 1941-ben csak a szövetségesek győzelmére vár, s nem harcol a fasizmus ellen, az egyszerűen tisztességtelen.” Ha ő Londonban vagy Moszkvában élne, beállna önként a hadseregbe, s nem lenne törvényszegő. Történelmi balszerencse, hogy egy háborús diktatúrában némi államellenes kockázat nélkül tisztességes sem lehetsz. Márpedig itt csak a kommunisták fütyülnek a törvényekre.

Látott egy menetet: öt fegyveres elhajt az országúton kétszáz egészséges fegyvertelen férfit. Még öt sem halna meg, ha egyszerre az őrökre vetnék magukat, s a többi megszabadulna. Csak az az öt hiányzik, aki először mozdul. Azóta tudja biztosan, hogy ő a kezdeményező kisebbséghez fog tartozni. „Te ugye átharapnád az őreid nyakát?”, kérdezte udvarló szorongással. „Sőt ki is szívnám a vérüket”, mondtam megnyugtatóan.

Még aludt, mikor elmentem hazulról. Hagytam egy cédulát az asztalon: „Holnapután délelőtt megjövök. Felugrom érted a könyvtárba. Ne csodálkozz, ha egy csontváz jön szembe, belefogyok a hiányodba.” Ez a jóslat kissé merész volt, a jó lelkiismeret és a házi béke az idő tájt megvastagított. Az érzelmesség hátrányai: Zsófi a levélkét nem dobta ki a hódoló tagmondatocska miatt. A házkutatók rátaláltak; két napig verték, hogy beüljön a könyvtárba, s ott, ha belépek, köszöntsön.

A csendőrnyomozók csak a nevemet tudták, de nem ismerték az arcomat. Még nem volt arcképes személyi igazolvány és fényképgyűjtemény a személyi irattartóban, még nem kattogtatták öngyújtóba rejtett fényképezőgépeiket a titkos megfigyelők, hogy orvul született pillanatfelvételeik egy egész asztalt beterítsenek, hogy banális életünk kis mozdulatai visszanézzenek ránk, megbilincseltekre.

Vidékről jöttem, még nem hallottam a lebukásokról. Bár gyanús volt a két fekete kocsi a könyvtár kapuja előtt, s bennük az izmos, sötét ruhás férfiak, akiken örök detektívdivat szerint kissé feszült a zakó, gondatlan szerelmesként futottam fel a sárgaréz belépőbilétával a márványlépcsőn. Siettem barátnőmhöz, aki ilyenkor a könyvtárban nézegette az indiai és sumér szobrok képeit. Lábujjhegyen lépkedtem a vastag szőnyegen. Zsófi már vagy tíz méterről észrevett: nézett, majd nyomatékosan elfordult s nem köszönt. Továbbmentem, én sem köszöntem neki.

Megálltam a lexikonoknál. Hátrasandítva nem volt nehéz azonosítani a három vastag nyakút, ahogy Zsófi arcát lesik. Csöppet sem voltak könyvtárba illő jelenségek. Kisiettem, s vesémig fájóan tudtam erről a kontyról, hogy megrángatták, ökölre csavarták, mert úgy fájdalmasabb a pofon. Kissé féloldalasan tartotta a vállát, uramisten, mit csinálhattak vele. Lementem, s nagy ártatlanul bekandikáltam a kocsikba.

Csak napok múlva buktam le egy kertes villában, amelyet munkatudományi intézet címén béreltünk, kommunista diákok, egy tiszteletre méltó tanárunk révén. Itt is hibáztam, mert a kertben, ingujjasan egy szerfölött izmos férfi napozott, bal szemmel észlelve jöttömet: még kifordulhattam volna. Mire az előcsarnokba értem, a rózsabokrok mögül erőteljes urak magasodtak fel, hátracsavarták karomat. Tanárunk alighanem revolverrel a hátában kinézett az ablakon, megrángott az arca. „Fiam – mondták a testes férfiak –, sokba fog kerülni neked, hogy a könyvtár előtt pofátlanul belevigyorogtál a kocsinkba.” Ígéretüket még aznap délután ráérősen teljesítették.

Nyolcvanan ültünk egy e célra igénybe vett nyaralókastély szalonjában a földön. Ott ült Zsófi is, nem beszélhettünk. „Hidd el”, súgta, a nyomozó ráripakodott. „Elhiszem”, bólintottam. Kigombolta a blúzát, két hosszú véraláfutáscsík a bordáin; belecsókoltam a levegőbe. Hajlandó volt ugyan, talán, hogy kissé szűnjön a verés, eljönni a könyvtárba, de magában eleve eltökélte, hogy becsapja őket. Nem rajta múlt, hogy lebuktam.

A szomszéd szobában, egy vastag tölgyfa ajtó mögött vallatták mindig azt az egyet közülünk, akit a kilépő nyomozók ujjmozdulattal beintettek. Hallgattuk társaink nyögéseit. Kijövet mindegyiknek az arcára volt írva, hogy mire jutottak vele.

Odabent hasra kellett feküdnöm, le a cipőt, egy székhez kötötték a bokámat. Így kényelmesebben dolgozhatott a mogyorófavessző a talpamon. Megtalálták szobámban Sztálin füzetét a dialektikus és történelmi materializmusról. Azt mondtam, hogy tíz oldal után eluntam. Kihallgatóm ennek örült, bár hivatalból el kellett olvasnia, mindig elaludt rajta. Tanúkkal szembesítettek, akiknek jobb kezét bal bokájához bilincselték, komikusan billegtek be az ajtón. A pártvezetés előre felhatalmazott, hogy kölcsönösen elismerjük: Marx-szemináriumot tartottunk A tőke alapján. A jegyzőkönyvvezető ellankadt, amikor bevallottuk nézeteltéréseinket a használati érték kategóriája körül. Nehéz volt felfognia, hogyan veszélyezteti ez a tudálékos szótömeg az állambiztonságot. Tovább nem jutottak velem, herémet, vesémet nem villanyozták. Duzzadt talpamon ugráltam odakint, hogy fel tudjam húzni a cipőmet. Harmadnap a padlón kuporogva már belefáradtunk egymás jajgatásába, s ötödnap már nem találgattuk, hogy ki a felelős, ha új társunkat lökték be közénk.

Negyedik nap, egy másik szobában, odaláncoltak egy székhez, Zsófit pedig hátrahúzott csuklójánál fogva felkötötték egy vaskampóra. Egy öreg csendőr ült közöttünk, szuronyos puskával a térde között. Nem nézett föl egy pillanatra sem, a padlódeszka réseit tanulmányozta. A nyomozó tiszt közölte: Zsófit csak akkor szedik le, ha elárulom egyik társunk búvóhelyét. Amíg meg nem mondom, gyönyörködhetem a feleségemben.

Mi történhet azzal a fiúval, aki miatt Zsófit kínozzák? Nem tudtam ezt a kérdést föl nem tenni magamnak. Semmi rosszabb, mint ami velünk, semmi rosszabb, mint amit Zsófival tesznek. A harmadik órában voltak pillanatok, amikor kiadtam volna azt a kellemetlen alakot, akit amúgy is olyan fintorral bújtattam el, amilyennel az ember a kanalas orvosságot nyeli. Szerencsére nem jött be a csendőrnyomozó, én pedig nem kiabáltam érte. Egyetlen másodpercre sem vettem le a szemem Zsófi kifehéredő, ájult arcáról.

Bejöttek, őt fellocsolták, nem mondtam semmit. „Kibírom”, mondta Zsófi, és megint elájult. Mint egy tibeti szerzetes, ezredszer daráltam magamban az aranyszabályt: „vallatásnál nem szabad latolgatni”. Ha azon gondolkodom, mi a kisebbik rossz, a nagyobbik rosszat fogom megtenni. A vizsgálótiszt kíváncsian nézett: „Ha szemmel ölni lehetne – mondta és elmosolyodott –, akkor én most itt meghalnék.” Aztán már nem mosolygott ő sem, leguggolt elém, s úgy kémlelt: „Nem sajnálja a feleségét?” Fölnéztem arra az egyetlen, félrecsukló arcra, megint föllocsolták, csepegett az álla. „Nagyon rossz”, suttogta alig hallhatóan.

Valami akkor kipusztult belőlem. Annak, aki voltam, helyébe állt egy gyilkos, aki a szerelmét is föláldozza, s ezt tenné a fiával is, csak hogy ő maga ne mondjon semmit. „Menj végig – éreztem a hangot, mintha az agyvelőm szólna. – Menj végig az úton, amely nem vezet sehova, amelynek egyetlen értelme van: a csak azért is.” Már a hallgatásért hallgattam: nem azért a rejtőző emberért, nem is a mozgalomért. Ostromállapotát kihirdette bennem valami öngyilkos egyértelműség, amelyhez képest minden cél gyermekes, és minden áldozat szerény, amely engem is beilleszt az erőszak gépezetébe. Vak utasítását semmilyen kétely nem horzsolhatja föl. Ezután minden nap ráadás csupán folyton befejezett életemhez.

Körmöm hegyéig hallgattam, s tudtam, hogy pribék vagyok. Rokona azoknak, akik megkötöztek. Már csak az öntudat eszelős makacssága dolgozott bennem, hogy az maradjon, ami, hogy önmagával azonos legyen. Bármi történjék is: a következő perc nem cáfolhatja meg, amit az imént eltökéltem. Az áldozat az áldozatért van, a gyűlölet a gyűlöletért s az egész: a halálért. Nem volt már nehéz tartanom a számat, valami idegen erő csukta be. Fölemeltem a fejem, és néztem Zsófi beszédképtelen, fájdalmas ajkát, szegény, kifacsarodott testét, amelyet már nem akartam megmenteni.

Bejött két nyomozó, egy hang nélkül leszedték Zsófit a kötélről, engem bevittek egy belső szobába, és eszméletlenre rugdaltak. Most már ők sem azért vertek, hogy azt a lakcímet megtudják. Vertek, mert verni akartak. Már nem volt köztünk semmi más, csak két összecsapva boldog gyűlölet. „Ha ti lesztek az urak, mit csinálsz velünk? – kérdezte egyikük, és gyomron rúgott. – Ugyanezt?” „Sokkal rosszabbat”, akartam mondani. De nem engedhettem meg magamnak, hogy akár e két szó útján közösséget vállaljak velük. Lábamnál fogva visszahúztak a szalonba, engedték, hogy Zsófi mellett feküdjem.

Fogtuk egymás kezét, nem volt semmi mondanivalónk. Szájamból időnként vér jött, Zsófi letörölte. Behozták nemsokára azt a fiút is, akinek a címét elhallgattam; valaki más beköphette. Kórházba vittek, aztán ki a frontra, büntetőszázaddal. A lányokat néhány hónap múlva szabadon engedték. Zsófi Auschwitzban halt meg, szándékosan megérintette a magasfeszültségű árammal megtöltött drótkerítést.

1942 nyarának elején az bántott leginkább, hogy freudo-marxista eszmesalátáimat földalatti kommunista pártösszekötőm revizionista marhaságnak nevezi. Nyár derekán már leginkább az zavart, hogy a német-magyar frontvonalak előtt ravasz telepítésű aknamezőn kell botorkálnom, hegyes rúddal döfködve a földet. Ha fölrobbanok, egy aknával és a büntetőszázad egy munkaszolgálatosával kevesebb, fölötteseinknek mindkét fogyatkozás hasznos, mi viszont ezt az előnyt nem méltányoltuk eléggé. Pompás tervszerűséggel haladt a dolog, fogytak az aknák, fogytunk mi, de váratlanul elfogyott a német hadifölény is: így aztán saját aknáik maradékán a visszaözönlő oroszok topogtak a miénktől el nem maradó hatásfokkal.

Munka nélkül, de életben, az erkölcsromboló tétlenség ellen egy menedékünk maradt: a hullagondozás. Az oroszoknak volt egy hídfőállása a Don innenső partján, a német parancsnokság magyarokat indított ellenük, sejthető volt, hogy elpusztulnak, de az ellentámadást táviratban jelenthették a német főhadiszállásnak. A parton lekaszált magyar ezredet még napokig lőtték az oroszok, míg végre az összevissza kúszó és vánszorgó sebesültek is elnyugodtak. Augusztus forró napjain gyorsan erjed a halott, s mindnek külön verem jár a laza földben. Az elhantolás a mi dolgunk volt, a felügyelet és a gyászinduló a tábori zenekaré, az öklendező tamburmajor jelölte ki a dögszagú mezőn a sírok helyét. Háborúhoz fúvószene kell, ha szól a rezesbanda, a tetem hősi halott, meg is mondtam egy bombardonosnak: a nemzet élethalálharcából a művész sem vonhatja ki magát. Ahelyett hogy pofon vágott volna, gázálarcában szörcsögött.

A felfuvalkodott testek hasán a rézgombok lepattogtak, s a lucskos nadrág szétfeslett, a földön vonszoltuk őket, némelyikük lába, a porcok bomlása miatt, a kezünkben maradt. Hosszú vezénylőbotjával a tamburmajor ellenőrizte a sírok mélységét, hosszúságukra nem ügyelt, ezért a gödröt kurta honvédekre méreteztük, s a nyurgábbakat kissé összegyűrtük. A hajlítgatást megnehezítette belük végtelen pufogása, süvített a gáz belőlük, ahogy csákánnyal meglékeltük őket, de amikor lelapultak, oldalvást, fölhúzott térddel már elfértek szűkös alvilágukban, amelynek sűrített büdösségébe az egyengetés ürügyén félórácskára mi is bekuporodtunk. Odalent egy kis békét nyertünk, se elölről, se hátulról nem céloznak ránk unatkozó mesterlövészek, s elrágcsálhatjuk a zsebünkben őrzött kenyéradagunkat. Ha szerencsénk van, a halott oldalzsákjában is akad egy darab kenyér, s bár a hullanedv a szöveten át is megáztatja, a remény és az édes gyűlölet fegyelmet ad, és arra ösztönöz, hogy vizenyős burkát lekaparva ehető javát megszárogassuk. Télen a kegyelet fázékonyabb, a föld a csákány alatt, mint a kovakő, magánlakosztály nem jár senkinek. Ha adnak gránátot, kirobbantunk egy tömegsírt, s halomba polcoljuk fejtől-lábtól a jegesen koppanó katonákat. Nem sajnálom tőlük ezt a kis munkát, kapcsolatom velük majdnem rokoni, a halott nem robban, s nem rántja elő pisztolyát, hogy sírásóját ledurrantsa.

Egy nyári délután loptam egy kis szabadidőt, s az erdőn beálltam egy sebes folyású patakba, felbuktatott, lubickoltam, árnyéktalan vakáció, éreztem, valaki néz: egy német, drótkeretes szemüveggel, a partról. Odahívott, cigaretta, kérdezte, tudok-e németül, tudok, mondtam, de zsidó vagyok, mióta munkaszolgálatos lettem, nem mondtam ki, hogy félzsidó. Ez őt nem érdekli, ez Hitler rögeszméje, elgondolkodott: nemcsak Hitleré, de az biztos, hogy neki semmi kifogása nincsen sem az oroszok, sem a zsidók ellen. Ő nem kívánkozott el a családja mellől, talán még nem is ölt, de valahonnan érzi, hogy nem fogja viszontlátni az otthoniakat, hülyeség, nem? Aztán, mintha idézne: eltapossuk a búzát, emberhússal trágyázzuk meg a földet; rám mosolygott: mezőgazdász vagyok. Az ember fáj a földnek, viszonoztam társalgóan egy magyar költő szavaival. Lehet, mélázott, az ember az egyetlen állat, amely saját fajtáját játékos közönnyel irtja. Kultúránk két főműve a túlvilág és a háború. Egész társulatunk le fog lépni a színről, ha a növényektől nem tanul. Megint nevetett, szakmai betegség, hogy ilyen növénypárti. Néztük a fénykarikát, együnk valamit, javasolta, kézigránát a vízbe, feljött három hal, parázson megsütöttük. Talán ez az utolsó vacsoránk, mondta és megkérdezte: magát mi tartja életben? „A vakhit.” „Istenben?” Volt egy zsebbibliám, benne éltem, akarnok zsidók álmai. „Nem – mondtam bosszúsan –, hiába imádkozom: »testem a lelkemből él, és a lelkem tebelőled, világosságom, arcom üdvössége«, a szájam megtelik szavakkal. Egy rabbi mondta: Isten az emberek összefogódzó lelkiismerete. Miért lenne Isten? S miért nem csak annyi, amennyit a szó jelent? Érzem, hogy élek, s ezt az érzést még folytatni akarom. A megmaradás vakhite.” „Minek?”, kérdezte távolian. „Csak.” „Az élet itt most gyilkolás, ha mindenekfelett hazajutni akarok, muszáj a gyilkolást is akarnom. Legnagyobb szabadságunk, hogy az öngyilkosság mellett is dönthetek.” „Az én szabadságom egy géppisztoly lenne, hogy az irhámat ne kelljen ingyen odaadnom. Az öngyilkosságot pedig itt és most megtiltottam magamnak.” „Maga még ölni fog”, sajnálkozott majdnem elégikusan. „Nem vagyok növény – válaszoltam dühösen. – Harckocsin idejöttél, ahová senki se hívott, fölgyújtod mások házát, aztán elmegy a kedved az emberiségtől?” Megfogta a karomat: „Azt hittem, megértjük egymást, bántani akarsz?” Vállat vontam: „Messze vagyunk. Van fegyvered. Én téged nem tudlak megölni, te meg büntetlenül lelőhetnél.” „Nesze”, mondta, és nyújtotta a géppisztolyát, mohón nézett, ostoba voltam, eltoltam. Egy hadifogolytáborban láttam viszont, én már szovjet tiszti ruhában, német hadifoglyokat hoztak, egyikük – ő volt – bánatosan tapogatta a zsebét. „Mit vesztett el?”, kérdeztem. „A szemüvegemet, itt a torlódásban,” „Jöjjön velem”, mondtam, visszafelé az úton megtaláltuk; a német hálásan sántikált mellettem: „Általában nem nézek semmire, a zsebemben tartom, de néha fölveszem: és látok. Ez minden, ami még hátravan.” Nem mondtam, hogy már találkoztunk.

Első gyilkosságom olyan ronda volt, amilyen ronda csak egy gyilkosság lehet. Tárgya a Don keleti partján büntetőszázadunk egyik őrmestere. Böllér apjától, aki az ökröket bárd nélkül taglózta agyon, megtanulta a tenyérélütést, nyolc tetőpalát kettéhasított egy csapással, ha nem volt ölni kedve, egy villámgyors kulcscsonttörés is kielégítette. Ha rám nézett, elsötétült, anyai nagyapámnál szolgált gyerekkoromban, mint uradalmi kocsis: „Mégiscsak eltöröm a gégéd”, s megmutatta, hogyan tenné, szarvánál fogva tekerte ki egy kecske nyakát, szakálla föl, szarva le, két véres tojás a szeme. „A te apád ugye gazdag?” kérdezte, „az”, „taníttatott is?”, „taníttatott”. „Te meg kommunista lettél. Én, látod, szegény vagyok és tanulatlan, de a kommunistáknak a torkára lépek. Hogy van ez?” Visszategeztem: „Te arra vágyol, hogy uraskodhass, én meg már meguntam. De akárhány embert legyilkolsz, sosem lesz úr belőled”. Tudtam, hogy csak addig hagy életben, amíg meg nem érzi rajtam a félelem szagát.

Nyúzottak voltunk, fejadagunkat ellopta, megettük a sündisznót is. Rönkfát hordatott velünk az út egyik oldaláról a másikra és vissza, s ha rakodni kellett, százhúsz kilós ládákat a teherautóra. Aki harmadszor is összerogyott, hiába állítottuk talpra, fejbe lőtte, „kegyelemből”, dünnyögte félmosollyal. Egyik barátomat a pokrócáért ölte meg, másikat a síbakancsáért, a parasztoknál becserélhette vodkára, egy jobb viharkabát fölért egy halálos ítélettel. Része volt abban, hogy hatvanezerből kétezren jöttünk vissza, inkább a farkasok, mint a szerencsések.

Egy éjszaka részegen jött ki a szállásáról, lesből ponyvát dobtunk rá, és belöktük a latrinába; tele volt a vérhasjárványtól és az esőtől lágy ürülékkel. Az őrmester elsüllyedt, de erőlködve fölbukkant, lihegett, taposott, de nem könyörgött; ahogy körülálltuk, megértette szándékunkat. Bottal csapkodtunk a gödör peremén kapaszkodó ujjaira, s visszanyomtuk a híg közegbe, bugyborékolt fölötte, de újra kivergődött derékmagasságig, orrhangon nyöszörgött, légzőjáratai eltömődtek. Most már jajgatott, hogy eresszük, volt, aki megszánta, nyolcszor csáklyáztam vissza egy cirokseprűvel, s figyelmesen néztem kapálózását.

Többszörös gyilkos volt, s mi fegyvertelenek, de ez a bosszúceremónia ellenem fordul éber álmaimban, az őrmesterrel irgalmatlan-némán birkózom a feneketlen sárban. Harmadnap a sorakozótéren a százados, iskolatársam, mindenkit megkérdezett: hol az őrmester? Nem tudom, mondtuk, hosszan a szemébe nézve; volt köztünk egy fintorgó gyöngeelméjű is, kotnyeles mosollyal ez is azt mondta, hogy nem tudja. Kikötötték egy rozsdás zászlótartóra, többszöri ájulás, fellocsolás után a százados odaállt mellé: „Ha megmondod, hazaengedlek szabadságra.” Rebensaft az arcába rúgott, talán nem is szándékosan; legrendesebb őrünk, hogy a kínhaláltól megmentse, gyorsan a félkegyelmű homlokába lőtt. „Nem kell elszámolnom a bőrötökkel, patkányok, ha egyikőtök sem kerül élve haza, még kitüntetést is kapok, lassú, ésszerű halálotok lesz”, mondta a százados. Ahogy egy jó lökés a biliárdasztalon karambolok sorozatát adja, kicsúszott már a kezemből olyan halál, amely beláthatatlanul cikázott tovább, már-már azt hittem: visszajön hozzám, de engem elkerült ironikusan.

Volt egy bajtársam, Alfréd, vívóbajnok és szállodatulajdonos, akit a százados olyan izgalommal gyűlölt, hogy dadogott, amikor megparancsolta: zajló jégtáblák közt ússza át a folyót, rakja meg téglával a hátizsákját, s úgy ügessen guggolva fel s alá az orosz falu utcáján sötétedésig. Nézte meredten, ahogy ez a sikeres test minden vad óhaját teljesíti, mint a mesebeli kondásfiú a komisz király legfortélyosabb próbatételeit. Iskolatársak voltunk mindhárman, Frédi akkor is ilyen balgán mosolygott, ha az igazgató beszéde alatt egy kis Mozart-dallamot böfögött csukott szájjal, közben a fülét mozgatva, vagy ha a többiek mekegése miatt őt bízta meg a matematikatanárunk, hogy hozzon pacalt a vágóhídról undok kis foxijának, vagy ha úgy mászott fel csak kézzel a kötélre, hogy közben egy másik gyerek is rácsimpaszkodott. De akkor is ez a bocsánatkérő mosoly jelent meg az arcán, mikor a sivalkodó századost, aki akkoriban még csak egy kötekedő kisfiú volt, mivelhogy fokhagymával és büdös sajttal kente be a gallérját, testi fenyítés helyett fölültette a lépcső számtalan diákfenék alatt síkosra kopott párkányára, és a csúszdán elengedte.

Az iskolabálokon ahelyett, hogy a többi fiú között mamlaszkodott volna a bordásfalnál, az örökké lábszagú tornateremben, sorra kérte a csúnyácska, sötétkék rakott szoknyás, fehér blúzos báli hölgyeket a mamájuk mellől, mire a szemközti gimnáziumból a lányok kopogó téli dió köré göngyölt levélkéiket javarészt neki címezve dobálták be tantermünk ablakán, s hazafelé menet átnyújtották neki emlékkönyvüket: írna bele egy örökzöld életszabályt, s az egyik lap sarkát behajtva, a szamárfül alá bolhabetűkkel valami lábremegtető gyengédséget. S mikor már mi sem voltunk mamlaszok, mellőlünk is gyakran hozzárepestek a lányok, a leendő százados-fogtechnikusinastól is, nyelvöltögetéssel, kígyósuttogással, toporzékolva leginkább öt akarták elkábítani, pedig nem volt semmi titka, csak éppen örült nekik, s a hóna alá bújva úgy tetszett, hogy megérkeztek. Vele is otthon voltak a lányok, mert ő is mindenütt otthon volt, még a büntetőszázad szeles istállójában is. „Mi ez? Zongorás kupleráj?”, dühöngött a százados, ha meglátta, ahogy letanyázott.

Alfréd a táborban lecsatolta Omega karóráját, és odaadta a századosnak, „fogadd el, és legyél velünk türelmesebb, ha épségben hazaérünk, rád íratom az anyám házát”. A százados nem szólt semmit, szép, emeletes ház volt a főutcán, s még aznap este berúgott, a hetvenfokos vodkától elájult, Alfréd dörzsölte hóval életre, mint egy nagymama, de a százados nem nyughatott. „Nem kell a házad – mondta másnap –, elpattinthatlak, mint a tetvet, te nekem ne adj ajándékot, kettőnk közül az egyik nem megy haza, találd ki, melyikünk?” „Ha észhez térnél, mindketten megúszhatnánk – mondta csöndesen Frédi –, de ha minket megölsz, téged is felkötnek, ezt a háborút elveszítettétek.” „Csináljuk végig – mondta a százados –, ha már a sors azt akarja, hogy én a ti hóhérotok legyek.” Frédi a fejét csóválta: „Sors? Hóhér? Ezt mind azokból a marha újságokból szeded. Jó szakmád van, miért kell neked ez a harciaskodás?” Megfogta a százados karját, az engedte, és kicsit tétován, gyerekesen nézte Frédit. „Jobb volna, ha segítenél, de ha már minket utálsz, legalább magadnak jót akarnál”, suttogta igen lassan Frédi.

A százados másnap reggel a sorakozótéren libasorba állított minket, megparancsolta, vetkőzzünk meztelenre. Álltunk a novemberi szélben, lúdbőrző testtel, rongyaink fölött, s ő teljes komolysággal tetűvizitet tartott. Ennél bolondabb ideával nem is állhatott volna elő: mindenki tetves volt, ő maga is. Ha benyúltunk a hónunk alá, maroknyi tetvet húzhatunk elő, az árokpart is hemzsegett tőlük. Ahogy most pucéran álltunk, csak lesöpörtük mellünkről a tetűdandárokat, amelyeknek létébe csak beletörődni lehetett. Alfréd volt a legmagasabb, ő állt a sorban legelöl. A százados odalépett hozzá, és megparancsolta, hogy emelje fel az ingét, Alfréd jámboran fölemelte. „Ahogy elnézem, tetves – állapította meg a százados. – Igazam van?” „Hát igen”, sóhajtott Alfréd, a tény, amit elismert, nem volt kevésbé nyilvánvaló, mint az, hogy hideg van. „Nem megparancsoltam, hogy tisztálkodjatok?” „Az egész hadsereg tetves”, felelte Alfréd. „Maga megszegte a parancsot, és a tetejében még a hadsereget is gyalázza.” „Te is tetves vagy”, mondta makacs nyugalommal Frédi.

A százados két őrrel a bokájához kötözte csuklóját, és megparancsolta, hogy mellette haladva a század minden tagja a fenekére húzzon, aki gyengén üt, annak ismételnie kell, s csak az öltözhet föl, aki hibátlanul rácsapott. Hogy össze ne rogyjon, Alfréd hasa alatt puskát dugtak át, amelyet két keretlegény emelt, egy harmadik a fejét nyomta le. Társaink áruló keze nyomától Alfréd feneke előbb vörösre, majd lilára vált, kiserkedt a vére, lenyúzódott a bőre. A százados nem elégelte meg, a sor közepén állók már csak a nyers húst ütötték a fagytól és önutálattól dideregve.

A sor tizedik helyén álltam, s ahogy barátom közeledett, hangosan vacogott a fogam. Iszonyodni kezdtem magunktól; egy halk parancs, s mi, a büntetőszázad tagjai, a rendszer ellenségei, akik hátunkon vittük egymást, talán mert nincs rajtunk gatya, talán mert megtanultunk erőskezű apánknak szót fogadni, sorban állva is egyedül maradunk, és felcsapunk egymás hóhérainak. Tudtam, hogy csak nem ütni szabad, s minden más tűrhetetlen, de mint villanyáram, rázott a félelem. Nem voltam fölkészülve ezen az ukrajnai kolhozudvaron a szembeszegülésért járó halálra, de hogy mégse üssek, újra meg újra hátraléptem, s ha kellett, erőszakosan toltam magam elé a mögöttem állókat, míg egy társam nem hagyta magát: „Ha én ütök, üssél te is”, mondta.

Megérkezett az ájult Alfréd is, az égnek álló véres tortával. „Neki már mindegy, essél túl rajta”, súgta gyávaságom meg az előttem álló fiú, aki már megütötte, és a combjába törölte véres kezét. Isten küldött bénaságot a kezemre; föl sem tudtam volna emelni, nem is hallottam a századost. Hiába ütötte lovaglópálcával a nyakam, nem éreztem, és már nem is fáztam.

Ugyanúgy megkötözve, Alfréd után most engem vezettek a sor előtt, de csak a hetedik társamig, mert most már ő is megbénult. Kiállították, csukló a bokához, a nyolcadik ütött, de a kilencedik összekulcsolta hátul a kezét. A százados üvöltött, megzavarodott, és most már az egész sor utánozta a kilencediket. Mindenki áldozatnak jelölte ki magát, és nem maradt közülünk senki, aki üssön. „Lázadás”, kiáltott a százados; az egész meztelen férfisor alig észrevehetően mosolygott. Melegség járt át, s valamiféle nemi izgalom, összébb húzódtunk, hogy a karunk egymáshoz érjen. Bennünket már csak legéppuskázni lehetett volna, ha a toporzékoló százados el tudta volna erre szánni magát, de valami megolvadt benne.

Hadbíróságot emlegetett, s mindannyian tudtuk, hogy csak a levegőbe beszél, felöltözhettünk. A százados másnap szabadságot kapott, hogy feldúlt idegeit otthon pihentesse, Alfréd harmadnap a barakkban vérmérgezésébe belehalt. A parancsnokság eltűrte, hogy a falu temetőjében mély sírt ássunk, és faragott fejfát állítsunk neki. A halotti imát egy kántor énekelte, a hófúvásban némán álltunk a sírja körül. „Az ember mindig, mindenütt szabad, csak tudnia kell magáról, hogy az”, mondta egy eretnek rabbinövendék. Az arra járó magyar katonák a sapkájukhoz emelték a kezüket, délután mindenki tisztálkodott.

Mindenszentek után századunkat hátrarendelték egy fehérorosz mezővárosba, melyen a háború első hónapjaiban oly gyorsan gördült át a front, hogy a hatóságok már nem tudták hátratelepíteni a lakosságot. Családoknál szállásoltak el, sikerült befészkelődnöm egy hangos, testes bábaasszony jól fűtött, egér- és szoknyaszagú faházába. A fátlan, gyöptelen udvaron ásott kút favödörrel, kopasz ágasfa a tejessajtárnak, az alacsony ereszű ház végében üres disznóól, láncra kötött kutya; piszeségéhez képest erőlködően mogorva háziasszonyom az ablaktalan konyha felől fűtötte a kemencét, homokkal szórta fel a szobát, és egy kilyukasztott köcsögből mintákat locsolt rá.

A jövő-menő katonák levest főztek minden tyúkból, csak a tízéves kanárit nem bántották, ujjamról röppent végzetébe, a girhes macska bajusza alá. „Meg vagyok én áldva egy ilyen szerencsétlen lakóval – búsongott Nyina félreérthetően a mértéktartó kanáritemetés után. – De legalább nem huzigálod ki a gyümölcsfákat, s nem tüzeled el a tehénistállót – vigasztalta magát. – Örülsz, hogy sapka van a füleden, nem is bánom, hogy zsidót fogtam ki”; s álteendőkkel az üres udvaron motoszkált. Esténként előhúztam a zsebbibliát, Nyina belepislogott, kövérkés homlokát ráncolnia kellett, annyira gondolkodott. „Miért olvasod, hiszen te zsidó vagy?”, kérdezte. „Bog ogyin”, Isten csak egy van, mondtam fölemelt hüvelykujjal. Ez tetszett neki, s szó nélkül elém tett egy tányér káposztás bablevest. A szent könyvtől laponként kellett megválnom, vágott dohány még csak került valahogy, de nem volt mibe csavarni, baráti összejöveteleken a gyengéd bibliapapír elfüstölgött az orosz télben.

A férfiak lövészárokban, fogolytáborban vagy a föld alatt, nélkülük az asszonyok esettebbek, szemükre húzott hópihés kendőjük alatt a kiéletlen gyengédség faszénparazsa, amelyre csak rá kell lehelni. A munkaszolgálatosokkal szelídebbek voltak, mint a katonákkal, mi nem markoltuk a pisztolytáskánkat, csak kutyaszemünket ragyogtattuk egy szelet kenyérért, s ha sovány, vörös kezünket a kemence felé nyújtogattuk, maguk mellé a melegbe ágyaztak meg nekünk. A háborús tél, amelyben hópehely és ólomgolyó szálldosott, egymáshoz igazgatta a hideg lábakat; egy álmában kiáltozó, ötvenkilós fiúra nehéz combját a háziasszony kérlelés nélkül ráteszi.

Nászéjszakánk helyénvaló volt: Nyina szerzett valahonnan egy kis szalonnát, volt még szárított gombája meg egy kis szederpálinkája, amit forró mézes teába keverve ittunk meg. „Pihenjünk le – mondta Nyina, és kigombolta ingemet. – Ne haragudj – mentegetőzött –, kicsit piszkoskás vagyok, egymagamnak nincs kedvem befűteni a fürdőházat.” Nem haragudtam, én is piszkoskás voltam, sokkal inkább, mint Nyina. Fölém ült, majdnem agyonnyomott, hosszan és jól pihentünk; s nehogy teherbe essen, ecetes vízzel mosta ki magát. Nyina mindent, ami kell, bőven kapott a természettől, tenyeremnek nagy utat kellett bejárnia, amíg ajkától öléig jutott. Lábikrája vastagabb, mint a combom, széles nyomtávú teste körül megajándékozott iskolás gyerek lettem. Ha a fürdőház gőzében, egy kocsilámpa lángjától halványlilán, egymás mellett ültünk a padon, olyan békésen paskolta magát, mintha a saját tehene volna. Az emberiség nyomora szelídebb volna, gondoltam, ha visszatérnénk az anyajoghoz.

Ámulatunk kölcsönös volt, lassan kiderült, hogy a férje nagyon is apajogú szerelmi modort követett, kicsit berúgott, kicsit óbégatott, húzott egyet-kettőt, s már el is készült, s fúrta be alvó fejét az asszony gyapjas hóna alá. Ha nem volt is nagy vitéz az ágyban, Nyina mégis sokat sírt utána. Fűtő volt az iskolában, fát aprított, salakolt, gyenge melle a széngázt rosszul bírta. Volt egy kis kertjük az erdő szélén, benne fonott kasban méhcsaládok, egy hirtelen esőben hazafele jövet megfázott, de ágyba bújni nem akart. A szitáló esőben krumplit szedett, hagymát kapart, nem sokkal a háború előtt elvitte a tüdőgyulladás. Nyina most az én feleségem lett, kimosta, megfoltozta a fehérneműmet, táplált, becézgetett, feltöltött a szeretet üzemanyagával. Ha mellette ülve terebélyes vállára tettem a kezem, majdnem olyan voltam, mint egy valódi férfi. Jó estéink voltak a repceolajba mártott rozskenyér, a pirított hagymával ízesített hajdinakása és a kökényből, áfonyából főzött pálinka mellett. Így beotthonosodott valahová a katonák, munkaszolgálatosok szerencsésebb része. Ha sikerült télire feleséget találniuk vagy legalább hébe-hóba asszonymelegben üldögélniük, akkor nem adták föl a játszmát; s a viszontlátás nagyobb esélyével körmölhettek hazai neveket jégvirágos, keskeny ablakokra.

Ágyazás után, lefekvés előtt Nyina megérintette ajkával az ezüstkeretbe foglalt sötét arcú Máriát, irgalomért folyamodott, majd földerült lélekkel bújt hozzám. A szent anya általában egyetértett az ő áttetsző óhajaival, s hogy ne csúfoljam, inkább maga nevette ki magát, de óvatos-babonás hitvallásai gyakran bújtak ki belőle. „Ebbe a földi életbe annyi kutyaság van keverve, hogy inkább higgyek, mint ne higgyek. Ha jót akarsz a lelkednek, féljed Istent, és szeresd a Szűzanyát. Nem mondom, hogy van mennyország, mert onnan még nem jött senki. Habár a férjem, amikor meghalt, visszajött, az ágy végénél zokogott; és hívott valahová. Kiápoltalak, mondom neki, egyedül maradtam, szomorú házban rakosgatok, de most, Vaszka, édesem, bocsáss meg, nem szívesen mennék még utánad. Ő meg csak nem akar megválni tőlem, ravaszkodik, néha a temetőnél feljön előttem a föld párája, és elcsal akár a szomszéd faluig. Már megint megsétáltattál, te drágalátos, mondom ilyenkor a boldogult uramnak.”

„Mikor összekerültünk, gömbölyű voltam és fehér, mint a hab, volt annyi kérőm, hajam sincs annyi, és én mégis ehhez a szélhordta Vaszkához mentem; pedig látható volt, hogy néhány év múlva összegözsörödik a tüdeje. Halála előtt való nap olyan apró darabokra tört össze a pohár, mint a timsó, pedig hozzá sem nyúltam. Mentem a zugpópáért, nem vagyok babonás, de hát csak az ostoba meg a vak nem ügyel a jelekre. Mikor elment a lelkem, az arca úgy eltorzult, hogy rettenetes volt nézni, s nem engedte a bal szemét lecsukni, kancsalított rám. Talán holtában büntet, mert praktikákkal szereztem meg, ezerjófüvet áztattam a pálinkájába, s szégyen bevallani, denevérszárnyat varrtam a szoknyám korcába, hogy elvegyem az eszét, és éjjel-nappal utánam járjon. Sikerült is, ostoba lett; nem volt nyugalma nélkülem, de az már nem sikerült, hogy én is úgy szeressem; csak fölidegesített a mafla ölelgetéseivel, éreztem, hogy magtalan.

Aztán volt egy nehéz szülés, farfekvéses magzat, nyakára tekeredett a köldökzsinór. Ezért, hogy meg ne fulladjon, az anyaméhben kellett megfordítani. Aztán, amikor kijött, sokáig forró és hideg vízbe mártogatni és lóbálni, hogy bőgjön már, mert lélegezni sem akarózott az uraságnak. Egész nap dolgoztam, megtisztogattam az anyát is meg a csecsemőt, aludtak, s csak az udvaron mondtam az apának, hogy mindketten meghalhattak volna. Vodkát ittunk, és elsírtam magam, mindenkiből kihúzom a kölkét, csak belőlem nincs mit kihúzni. Nem esett sok szó, bementünk az ember asztalosműhelyébe, és a satupadra feküdtem. Égő, folyékony üvegből volt az az ember, hintázott a mennyezet, hát persze terhes maradtam tőle. Kérdeztem Vaszkát: tudnál-e örülni egy másik ember gyerekének, s elmondtam, mi volt; ahogy elaludtam, ez a szerencsétlen vastag kötelet csomózott. Erre én napokig zsákot emelgettem, a padlásról ugráltam lefelé. »Nincs gyerek – mondtam Vaszkának –, elvette az isten, bocsáss meg«, sírtunk, megbocsátott; hát talán még mindig ezért büntet.”

„Aznap, amikor bejöttél, viszketett az állam, »no, ma zsidót látok«, mondtam, úgy is lett, hétfő volt. Azt gondoltam, ez szerencsét hoz egész hétre. Ne vedd el a kezed a hasamról, hátha beletettél valamit.” Nyina már nem mosta ki magát ecetes vízzel; másként esett úgy ölelni, hogy gyerekünk legyen, hagyjunk valakit magunk után ebben a rossz időben. Unalmas volt már az a sok halál, a csecsemőnyivákolás viszont nagyon érdekes volt. Nyina melle tavaszra megfeszült, ajka vastagabb lett, „lány lesz – mondta a tükör előtt –, és göndör hajú, mert bundán fogant”. Mindennap savanyított uborkára vágyott, elcseréltem a kötött ujjasomat azért.

Faggattam, hogy ment a soruk azelőtt, kellett hozzá egy hónap is, amíg a szava megeredt. Még a német uralom alatt is félt a szovjet rendőrségtől, vagy csak röstellte, amit mondhatott volna. Mégis, velük esett meg a szégyen, én pedig az üveghegyen is túlról jöttem. „Át akarok szökni a tieitekhez, s beállok harcolni közéjük”, mondtam neki, elkeskenyedett a szája. „Bajod lesz – mondta –, nem neked való, nem tudod te, mi a kommunizmus. Keveredj haza, ne a mi dolgunkba.” Neki azonban egyre több rejtelmes útja volt az erdőben. „Gombát szedtem”, mondta kelletlenül. „Furcsa gombák, hogy kását és kenyeret viszel nekik.” Bosszantott a titkolózása. „Elvágom a nyakad, ha kémkedsz utánam”, mondta sötéten, s gyengédségeimet is elhárította.

A faluban két magyar honvédszázadból álló partizánvadász helyőrség volt, meg a mi munkaszolgálatos századunk. A katonáknak a falut kellett volna védeniük, nekünk földsáncokat és faerődöket építenünk. Vakon szaglászó vadászok, a nép kint volt a földeken, a faluban nappal csak a gyerekek, s ők, bármi történt, vasfegyelemmel nem emlékeztek semmire. Élve vagy holtan elfogott banditák után szabadság járt, zsákmányolt géppisztolyért dupla annyi. Voltak nagy hullagyűjtők a katonák között, eleinte sűrűbben durrogtak a puskák, ki ellenőrizhette, hogy a beszolgáltatott parasztruhás tetem bandita volt-e. A golyók azonban nemcsak mentek, jöttek is, naponta egy-két temetés, megromlott a harci kedv. Örültek már a katonák, ha baj nélkül átkerékpározhattak az erdei utakon járőrszolgálatban. Le sem vették vállukról a fegyvert, kuporgó verítékes célpontok a nyeregben, jóformán be sem néztek a fák közé.

Egy közlegény azt mondta, nem harcolunk Hitlerért és a potrohos urakért: hadbíróság; egy másik megtagadta a parancsot, hogy lopja el egy parasztasszony disznaját, s még pimaszkodott is hadnagyával, neki is rosszulesne, ha felesége disznaját elvonszolná egy másik katona: hadbíróság; egy harmadik parancsszegő vonakodott felgyújtani egy kivégzett partizán sógorának a házát, ez sem úszta meg szárazon. Az ötödik faluban egy egész zászlóalj tagadta meg, hogy átfüstölje a brjanszki erdőt, amelyben több partizán volt, mint mókus. Megtorlásul német repülők bombázták a falut, s oda lett a zászlóalj fele. Az a lecke viszont, hogy a szövetséges még pusztítóbb, mint az ellenfél, a megmaradtak harci kedvét nem korbácsolta fel.

A mi falunkban egy tizedes rejtelmes okból a szívére vette, hogy boros leheletű, életunt századparancsnoka, nem először, tripperes kurvaként említi egy hosszadalmas javaslat keretében az ő édesanyját. Válaszul se szó, se beszéd, hasba lőtte feljebbvalóját; gondolhatni, hogy kisebb zűrzavar támadt, s ezalatt a sértődékeny tizedes sítalpakon átiramlott a partizánokhoz. Harmadnap kiszögelték az ellene hozott halálos ítéletet a fákra. Bűne volt az is, hogy magával vitte a kincstár tulajdonát képező egy darab köpenyt, egy darab sapkát, a felsorolás a gatyára és a meleg kapcára is kiterjedt, és a fülvédővel zárult. Annál is derültebben olvasgattuk a halálos ítéletet, mert a gyilkos tizedes, aki elárulta hazánkat, az európai arcvonal egyik bástyáját, negyednap a hirdetmény aljára saját kezűleg fölírta, hogy ő viszont a hadbírót ítéli halálra, s meglátjuk, kinek sikerül előbb végrehajtani a maga ítéletét.

A parancsnokság megtiltotta, hogy a magyar katonák szállásadó asszonyaikkal bizalmas viszonyt tartsanak fenn, mert azok megzavarják a harci erkölcsüket. Ez a tilalom is táplálta a közhumort, s kivált az a bizalmas értesülés, hogy a parancsnokság két egészséges őztehenet rendszeresít a vérmesebb honvédek nemi nyugalmának biztosítására. Ennyi zord vagy találékony óvintézkedés sem volt elég; valaki homokot szórt egy mozdony kenőkészülékébe, másvalaki a repülőmotorba, amely odafenn leállt, és a gép csak siklórepülésben szállhatott le. Az ezredes kályhája felrobbant, a távbeszélőoszlopokat kivágták, a komp kilyukadt, a szénatelep lángba borult, és röplapok terjedeztek, hogy szökjünk át a partizánokhoz. Bár a faluban jó dolgunk volt, néhányan úgy véltük, eljött az idő.

Nyina sírva rázta a fejét, mikor megkértem, vezessen át az erdőn az övéihez. Elég, ha a családból ő segít nekik, maradjak én csak őmellette, az ő ágya biztonságosabb az erdőnél. Másnap azonban a tábori csendőrök letartóztatták, puskavesszővel, vizes kötéllel verték a hasát. Inkább a nyelvét harapta volna el, semhogy valamit kifecsegjen. Jajgatott, imádkozott, és adta a hülyét, elengedték, orosz asszonyról a lankadt csendőrök könnyebben hitték el, hogy fogyatékos eszű. Pedig jó néhány falusit Nyina vitt át a partizánokhoz, két pályamunkást rávett, hogy síneket robbantsanak: kisiklott egy német hadiszerelvény a közelben, s a felborult lőszeres vagonokat a partizánok gyorsan kiürítették. Rávette az egyik tiszt takarítónőjét, hogy egy-két órára csenje el a szolgálati levelezést, s most már engem kért, hogy fordítsam oroszra a német csapatmozdulatok tervét. Egy magyar hadnagy rumot és cigarettát küldött általa a partizánoknak, meg egy térképet: hol járőröznek. Fogadkozott: csak éppen átsétálnak az erdőn, mi se lövünk, ők se lőjenek. Jó, üzenték a partizánok, de akkor tányéraknát is kérnek; kaptak azt is a békesség fejében.

A katonák már engem is közvetítőnek hittek, s kezdtek tisztelettudóan bánni velem. Magyarázgatták, hogy se átállni nem akarnak a partizánokhoz, se harcolni ellenük, bólogattam, hogy ez igen ésszerű; örültek, hogy én is így látom. Gyógyfüvekkel a zsákjában Nyina többnapos kofaútra indult mezítláb, nem árulta el, hova mégy. Visszafelé szekéren jött két partizánnal. Édes túróval kínálta az igazoltató németeket, s mikor azok oldalt kerültek, a kocsis a lovak közé csapott. A németek a sötétben tüzeltek, ők visszalőttek, Nyina a lapockáján megsebesült. „Most már csakugyan muszáj átmennünk – szomorkodott, mialatt bekötöztem. – Madár ütődött az ablaknak, halál jön a házhoz”; mondta baljósan. Könyörgött, hogy vigyázzak a számra, a partizánok között sok a bolsevik, a maguk fajtáját is kibelezik, ha olyat mond, ami nem a vallásuk szerint való. Az ő férjét sem rögtön a tüdőgyulladás vitte el, csak hazudott nekem, hanem a titkosrendőrség, mert azt mondta, hogy páváskodnak, de a munka büdös nekik. Derékig vizesárokban, állva kellett ásnia, erősebb mellű ember se bírta volna ki. Nem szereti ő a bolsevikokat, de már inkább hozzájuk húz, mint a mieinkhez. Ha már szenvedni kell, legalább a maga fajtájától szenvedjen az ember.

Fél napot mentünk az erdőben, amíg egy vadlesről géppisztolyos fiú ugrott elénk. Vállunkat csapkodta, a parancsnok is kezet fogott velünk, tizenhét munkaszolgálatossal, akiknek ez a kézfogás a szabadulás szertartása volt. Puskával és hatvan tölténnyel fölszereltek, otthonosan járkáltunk a partizántáborban. Aki nem akart fegyvert fogni, kocsis lett, vagy föld alatti üregeket ásott. Én röpcédulákat gépeltem a faluban maradtaknak, jöjjenek át, itt jobb az élet. Zsákmányolt jelkulcs alapján megfejtettem és oroszra fordítottam titkos rádiógramokat. A faluszéli házakban kisebb csoportokon rajtaütöttünk; vittünk kenyeret, szalonnát és vodkát, koccintottunk: „Ha nem is akartok átjönni, legalább ne lövöldözzünk egymásra.” Csak a fegyverüket vittük magunkkal, meg azt, aki átállt hozzánk, s halkan még loptunk ezt-azt: szekeret, rádiót, a cédulákat meg szétszórtuk az utcán. Az is megesett, hogy tűzharcba keveredtünk, két katonát alighanem lelőttem, amikor egy társunkat kimentettük a tűzből.

Egy hónapot töltöttünk a partizánok között, most már mindannyian magyar katonaruhában. Az oroszok barátságosak voltak, de kicsit bizalmatlanok, mi is tartottunk tőlük, testvériségünk útjában túl sok hulla feküdt. Furcsa volt, hogy egy orosz mérnököt, aki értékes adatokkal állt be hozzájuk, kivégeztek. A háború előtt már annyira elege volt a szovjethatalomból, hogy a kiürítési parancs ellenére szántszándékkal német területen maradt, de a megszállókban is csalódott, ezért szökött ide. „Megtévedtem”, sajnálkozott, „kétszeres áruló vagy”, mondták és fejbe lőtték.

„Látod – súgta Nyina, mikor kettesben maradtunk görbe szemmel nézett hitvesi lombsátrunkban –, annyi nekik egy ember, mint egy kölyökmacska. Nektek is holnap kihirdetik, ha csak egy is megszökik közületek, a többit agyonlövik, s te leszel a felelős érte.” „Nem leszek a társaim csendőre”, mondtam másnap a parancsnoknak. „Még hogy mi nem leszel? – ámuldozott a parancsnok. – Nagy erővel jönnek ránk a németek, aki megijed és visszaszökik, az híreket visz rólunk. Holnap géppisztolyt kapsz, s bárki szökni próbál, hátba lövöd.” Másnap géppisztolyt kaptam, s harmadnap egy társamat, aki szökni próbált, eszeveszett rohanással utolértem és leütöttem.

Nyina hírvivő útról sebesülten visszatérve, négykézláb vonszolta be magát az erdőbe. Nehogy a vérnyomok a táborig hozzák a megszaporodott partizánvadászokat, az őrszem, aki egy fa tetejéről meglátta, és a bokrok közé behúzta, engedett a kérésének, és szíven lőtte. „Megfojtalak”, mondtam, mikor a búcsúüzenetet meghozta. „Te magyar – mondta –, ne felejtsd el, hogy orosz partizántáborban vagy, s két napja a tieitek is ágyúznak minket.” A németek nagy túlerővel körülkerítették az erdőt, lángszóróval perzselték az ágakat, vadászbombázókról gyújtóbombákat szórtak. Menekültünk az erdőtűz elől, zsugorodott a területünk, fogytán volt a lőszer meg az élelem; még néhány nap, és mind kinyúvadunk.

Mi, magyarok összesúgtunk, és megpróbáltunk kitörni a front irányában. Pontosabban szólva: leléptünk. Egyenruhánk megzavarhatta a szembejövő magyar partizánvadászokat. Sikerült mögéjük kerülnünk, huszonkettőből tizennégyen maradtunk. A partizáncsapat az utolsó emberig elpusztult. Fel sem ötlött bennünk, hogy jobb lett volna sorsukban osztoznunk. Tizennégy zsidó és keresztény magyar, fegyverrel, katonaruhában: ha jelentkezünk, lelepleződünk, és kivégeznek, a partizánkodáshoz meg kevesen vagyunk. Nincs menekvés, csak ha átvergődünk az arcvonalon. Erdei vadak rémületével lopóztunk a front felé. Örültünk, hogy dörgése erősödött, s szorongtunk, kinek fog sikerülni átmenteni az irháját. Ettük, amit az erdő adott, ha járőr tűnt fel, lapultunk, ha észrevettek, lőni kellett, fogságba vágytunk mielőbb, de a front megmerevedett. Betegen vonszoltuk magunkat, a partizánoktól is tartottunk. Mögöttünk a rögtönítélő hadbíróság kivégzőosztaga, előttünk a lövészárkok mentén kétoldalt telepített aknasávok.

Éjjel zuhantunk hangtalanul egy magyar lövészárokba, vacsoráztak éppen, rájuk tartottuk a géppisztolyunkat. Fel nem foghatták, hogyan estünk a nyakukba. Egy őrmester felüvöltött, leszúrtuk, a többieket megkötöztük. „Ha nem jöttök, lelövünk”, senki sem akart velünk jönni. „Mindegy, hogyan halunk meg”, válaszolták, ti sem tudtok átmenni az aknazáron. Aztán mégsem lőttük le őket. Rohantunk, mint a veszettek, a talányosan nyújtózó aknamezőre, néhányunk valószínű halálának vetésére, csak hogy már végére érjünk ennek a baljós futásnak. Hol itt, hol ott robbantak társaim, vissza se néztünk, kimondatlan megállapodás szerint. Ahány dörrenés, annyi gyász, odaát majd számba vesszük, ki lelte sírját a robbanások tölcséreiben. Addig, akinek lába van, szoros láncban folytassa görnyedt rohamát. Megszólaltak a géppuskák, hátulról a magyaroké, szemből az oroszoké. Még nem vették észre, hogy hozzájuk szökünk: hasra vágódtunk, s kendőt lengetve kúsztunk az orosz zárótűz felé a világítórakétáktól vörös fényben ázó mezőn. Végre abbahagyták a lövöldözést. Tizennégyen indultunk el, hatan érkeztünk meg a vágyva vágyott lövészárokig. Még hosszú percekig kellett feküdnünk előtte, egyikünk itt hemperedett hanyatt egy német távcsöves puska találatától. Végre megengedték, hogy bemásszunk hozzájuk. Tarkón összekulcsolt kézzel, boldogan hasaltunk gyanakvó géppisztolyuk alatt a futóárok fenekén. A felhasított gyökerek közt a nyers földre tettem arcomat, a forradalmár a helyére került. Hajnalban megindult az orosz támadás, ha egy nappal előbb kezdik, halottaink fele ott zihált volna mellettünk.

Egy tisztnek elmondtuk történetünket, letett mindegyikőnk elé egy csajka káposztás húst, aztán futólag megkérdezte, hogy milyen felderítő megbízatással jöttünk. „Baloldaliak vagyunk”, mondtuk, ezt nem értette, „kommunista vagyok”, mondtam, ezt nem hitte el, „zsidók vagyunk”, mondtuk, ezzel sem nyertük meg. Intett, hogy toljuk le a nadrágunkat, egyikünk sem volt körülmetélve. Egy fogolycsoporthoz vezettek, volt köztük egy tiszt is, aki csizmáját, köpenyét eldobta, s papucsban állt, pokrócba burkolózva, nehogy rangjelzését felismerjék. „Nem örülök, hogy zsidókkal kerülök egy tömegsírba”, jegyezte meg savanyúan.

Egy porcelánhomlokú orosz tiszt halkan megkérdezte, tudunk-e valamilyen európai nyelven, s unottan sorolta, hogy ő milyen nyelveken áll rendelkezésünkre. Mikor azt mondtam, beszélek egy kicsit oroszul is, felhúzta a szemöldökét: „Úgy, szóval erre is kiképezték. No, nem valami fényesen”, állapította meg. Térjünk inkább át franciára, ő művészettörténész. Belefáradt a háborúba, de most, hogy előrelódult a front, sajnos nem ér rá foglalkozni velünk, sem ő, sem más. Muszáj előretörni, rólunk pedig föltételezhető, hogy diverzánsok vagyunk. E hipotézis ellenőrzésére sajnos nincs idő, jobb megoldás híján kénytelen agyonlövetni minket. A háború sajnos: „un carnaval des nécessités sanglantes”, véres szükségszerűségek farsangja. Törött napraforgók közt, eszelősen vihogva álltunk egy golyószórós raj elé. Így van rendjén, megérdemeltük. A fölsorakozó prémsapkás katonák dühöngtek: hol a kivégzés előtt nekik járó vodka? Másodpercekkel a tűzparancs előtt korbácsát csattogtatva torzonborz kozáktiszt vágtatott felénk; végighúzott a kivégzőrajon, menjenek a tűzvonalba, mi pedig takarodjunk hátrafelé. Ujjába fújta orrát, taknyát a földhöz csapta, s pallérozatlanul leverte a sapkát a művészettörténész fejéről.

Őrök nélkül kullogtunk hátrafelé, mindenkinek elújságoltuk, hogy foglyok vagyunk, nem baj, mondták és továbbmentek. Közönyüket mi sem bántuk volna, de fáztunk és éhesek voltunk. Végre egy őrmester megszánt, és bekísért egy visszafoglalt kisváros börtönébe. Másnap a börtönparancsnok megkérdezte, hogy mi a rendfokozatom. „Nincsen”, mondtam. Megkért, hogy ne hazudjak, lesír az arcomról, hogy tiszt vagyok. Egy zsidó nem lehet tiszt, védekeztem. Igen? Akkor mutassam. Nem volt mit mutatnom. Szóval be akarom csapni? Hát csak mondjam el szép sorjában, hogy milyen kémfeladatokat kaptam. A pártmunkára csak legyintett. Honnan tudok németül? Mit tudok a Szovjetunióról? Hiedelméhez képest túl sokat tudtam, s ez még inkább gyanúba hozott. Tőkés országokban róluk az igazat nem írják meg, honnan vettem az értesüléseimet? Könyvtárból? Ha nem akarom, hogy goromba legyen hozzám, ne sértsem meg ilyen átlátszó hazugságokkal. Nem tetszik neki a képem, mondta, szinte hangosan gondolkodva, én vagyok a leggyanúsabb az összes fogoly közül. Lehet, hogy a többiek át akarnak állni, de engem a német földerítők küldtek. Mindenkit elirányított máshová, egyedül maradtam, s az ajtóból visszaszólt, ha másnap nem leszek őszintébb, tud ő goromba is lenni. Kértem, hívjanak egy magyar kommunistát, talán azzal jobban boldogulok. Ettől még inkább fölbosszankodott: talán étlapról akarok kihallgatót választani magamnak? „Elvtárs – mondtam –, van egy tulajdonságod, ami még az óvatosságodnál is nagyobb”. „Mi az?”, kérdezte gyanakodva. „A hülyeséged”, mondtam reménytelenül. Egy kissé megzavarodott, de nem szeretett jobban ettől az észrevételemtől.

„Honnan tudsz oroszul?”, kérdezte másnap diadalmasan, amikor belépett a zárkámba. Tanultam. A kémiskolán? Elveszetten hallgattam. „Beszélj”, mondta, és pofon vágott. Utált, most már teljesen lelepleződtem, a társaim mindent elmondtak rólam. A partizánokhoz is befurakodtam, hogy nyomra vezessem a németeket. Ha mindent bevallok, bár golyót érdemelnék, fölhasználnak más kémek leleplezésében, s nyomatékul adott még egy pofont. „Nos, mivel bíztak meg a főnökeid?” Elegem volt belőle, lehajoltam a szaros vödörért, és rálocsoltam, ami benne volt. Azt vártam, nyomban lelő, s megsajnáltam magam, de óbégatva kirohant: szart öntött rám a zsidó! Ezen elcsodálkoztam; most miért hiszi el, hogy zsidó vagyok?

Két őr kísért egy óra múlva a parancsnoki irodába, tisztek ültek egy asztal körül, s megkérdezték, csakugyan olvastam-e a Csendes Don-t. Mondjam el a tartalmát, s vizsgáztatásom közben többször egymásra kacsintottak. Éhes vagyok-e, kérdezték. „Nagyon”, mondtam, erre adtak egy pohár pálinkát, sajnálkozva, hogy ők már ebédeltek. Méregerős volt, köhögtem, ezen jól mulattak, „látod, erre nem tanítottak meg az iskolán”. „Mit gondolnak, kérdeztem, ha a németek kémet dobnak át, nem találnak erre jobb helyet egy aknamezőnél?” A parancsnok megint rendíthetetlen volt: a németek ilyenek, saját embereiket sem sajnálják. Bármiféle szerzet vagyok, olyan foglyot nem tart a börtönében, aki saját parancsnoka arcába loccsantja a szaros vödröt; átkísérnek a fogolytáborba.

Beszólított egy géppisztolyos őrt, kuncogó elégtétel bujkált a tisztek szemében. Előrenyújtottam a csuklómat, csak akkor indulok, ha megbilincselnek. „Te bolond, hiszen az fáj”, mondta hamiskás-jóságosan a parancsnok. „Fáj – ismertem el –, de nem hivatkozhatnak arra, hogy szökni akartam, ha félúton agyonlőnek.” A tisztek fölnevettek: „Zsidó! Mégiscsak zsidó! A fene az ördöngös zsidaját, hogy kitalálta!” s adtak még pálinkát. Hátrakötött csuklómnál fogva kőtéllel vezetett az őr, bokámat rugdalva a szomszéd táborig. Ott nem akartak beengedni, jött egy őrnagy: „Te vagy az a zsidó, aki szart öntött a parancsnoka képébe?” Lesütöttem a szemem. „Miért nem lőtted le?”, ordított az őrre. „Nem lehetett”, mentegetőzött az őr, s meglóbálta a kötelet. „Ej, a te parancsnokod, azt sem veti föl az ész”, epéskedett az őrnagy. „Zsidó, kiabált rám, megígéred, hogy az én pofámba nem fogsz szart locsolni?” Komoly bólintással megígértem; vizsgálódón méregetett, aztán félreállt a kapuból. „Szóval nem vagy fasiszta kém?” Nagyon fáradt voltam: „Nem vagyok.” „Hát jó, ha nem vagy, nem vagy. Ahogy van, úgy van jól. Látod, ebben a pocsék sárban kijöttem eléd, egy német táborparancsnok ezt nem tette volna!” Igaza volt, nem tette volna.

Még körül se néztem a gyűjtőtáborban, ahol a német foglyok kapták a tisztségeket, nagy husángokkal verték a balkáni csürhét, a konyhamalacok pedig esti zsidók voltak, s megkaptam a kiütéses tífuszt. Ötezredmagammal fölraktak egy vonatra. Törökülésben nyolcvan test egy vagonban, amelynek padlóján van egy lyuk az ürüléknek kifelé és a kenyéradagnak befelé. A fertőzéstől óvakodó őröknek így nem kellett egy héten át a tolóajtót rángatniuk az állomásokon. Megérkezéskor nem lehettünk két-háromszáznál többen élők, a többiek a kissé elnyúló betegszállítás során minden bajukból egyszer és mindenkorra kigyógyultak.

Engem a fagyhaláltól megvédett egy szép szál hulla, amely rajtam feküdt. Nagydarab, fehér köpenyes katonák dobálták ki a csontkemény halottakat a teherkocsikból; mint a farönköt a körfűrész után, egymásra merőlegesen sarangolták föl a töltés mellett az üres, koppanó testeket. Már én is ott voltam a rakás tetején, de összeszedtem magam, és csuklóból megmozdítottam a kezem. „Ez még él”, mondta az egyik rakodó, s fölhengerített egy teherautóra. A bivalyerős orosz szanitéc, ahogy teljesen még ki nem hűlt, könnyű testemet fölemelte, elsírta magát, s követelte, hogy adjanak injekciót nekem. Már csak ing volt rajtam, meg gatya, leszaggatták az inget, hogy vénámhoz több szúrással kényelmesen hozzáférjenek. Menet közben jobbra-balra koccant a fejem, egy másik orosz nem nagy jövőt jósolhatott nekem, megszabadított bokáig érő lenvászon gatyámtól, már semmim sincs, már testem is alig van, ügyes, aki még el tud venni tőlem valamit. Kvarcfényű téli égen néztem a napot, közel a végső szabadulás, nem lehet meghalni szebb időben.

Dadám vastag karja merít a fürdőkádba, tövig borotválják nemi szőrzetem, mulatságos, hogy még mindig féltem semmivé zsugorodott kis férfiasságomat. NKVD-kórház, meleg tej, húsleves, jobban élünk, mint az oroszok. Most miért kényeztetnek, ha azt a négyezer-nyolcszázat oly nagyvonalúan átkönyvelték a hullanévsorba? Ha nincs az a kis szállítási gondatlanság, nagyobb részük még ma is élne. Gyógytornásznő tanított újra járni, mikor a vállára támaszkodva sikerült elbotorkálnom az ajtóig, könnyezett örömében. Ő is az NKVD kötelékébe tartozott, s ha behúzódott volna mellém a takaróm alá, amire mindketten vágytunk, s lelepleznek, még ha antifasiszta fogollyal hált is, őt nyomban átviszik az orosz fegyencnők kényszermunkatáborába.

Gyógyulásom után elkezdődtek a komolyabb kihallgatások, éjjel-nappal faggattak az NKVD-s tisztek. Folyt a szó belőlem, azt akartam, hogy a fejembe lássanak, nem lehet, hogy ne értsük meg egymást. Az asztal túlsó oldalán tapasztaltabb elvtársaim ülnek, akiknek harci kedvemmel együtt az életemet akartam felajánlani. Szerettem volna, ha ők is nevetnek kezdeti fura tapasztalataimon, s jóízű anekdotaként elmeséltem a szarlocsolást, a kihallgatók arcán semmi sem jött elő, ami mosolyhoz lett volna hasonlítható, az az elvtárs az NKVD tisztje, mondta egyikük szárazon. Más kulturális hagyomány, talán nem értik a közép-európai humort, tovább elméskedtem: jöjjön már az a cinkos fény az arcukra, mely visszajelezné, hogy megérkeztünk, s ők és én mostantól mi vagyunk. Minden hiába, vastag arcukon kőszigor, mintha látcsövön néznék az ellenséges csapatok felvonulását. Őrangyal állhatott mögöttem, hogy nem küldtek azonnal Szibériába. Irgalomból kérdezősködhettek olyan huzamosan, hogy mint a szent inkvizíció, megállapíthassák: maradt-e valami ép és menthető a tudatomban. Minél nyájasabban tártam föl magam, annál gondfelhősebben nézték a mennyezetet.

Eszembe sem ötlött még, hogy ezek a viccek az életembe kerülhetnek. A kommunizmus nekem voltaképpen metafizikai jövő volt, a második teremtés, az isten helyére lépő ember műve, minden eddig volt emberi érték tengelye, az, amit együtt fogunk csinálni, sok tévedéssel és helyreigazítással. Az ismert elnyomásra válaszul a szabadság nyitott alternatívája. Ha ez a kísérlet tévedés, akkor emberi fajtánk is értelmetlen. Ráadásul nekem az ő világuk nemcsak a dialektika posztulátuma volt, hanem a megmaradás záloga is, a fasizmus haláluralma ellen hadra kelt szolidaritás, amelynek a háború törvényei szerint, hogy el ne tapossák, eredendő jóságát időnként fölfüggesztve, kegyetlenkednie is muszáj. Hiszen már én is öltem, csak az a kérdés, hogy ki öl, miért és kicsodát. Kaptam ugyan már pártfegyelmit otthon revizionizmus miatt, de erre úgy emlékeztem, mint egy elhamarkodott anyai nyaklevesre. Majd belátja, hogy nincsen igaza, vérségi összetartozásunkat egy röpke félreértés nem másíthatja meg. A Szovjetuniót otthon, egymás között, részben a besúgók és a levélcenzúra miatt, úgy emlegettük: mama. Ő lehet szeszélyes, igazságtalan, sőt még kurválkodhat is, mi pedig szomorkodhatunk érte, de akkor is: mama, s nem indíthatsz bontópert ellene.

Ez mind nagyon szép, de ezeket a rövid nyakú, kockatestű, hideg szemű férfiakat fiúi kedélyem hőhullámai sem tudták megolvasztani; nem tehettek róla, sejtidegen anyag voltam a szervezetükben. Egy reggel fölváltotta őket két gyomorbajos, sótlan magyar emigráns, az ironikus fogalmazástól ők is elkomorultak. Görcsös személyükkel példázták a moszkvai és a hazai kommunisták antropológiai különbségét, amelyet később megújuló tapasztalatok nyomán könnyű volt megértenem: ők már kijárták a félelem iskoláját. Mi idehaza csak az ellenséges titkosszolgálattól féltünk, egymásban megbíztunk, ők a saját politikai rendőrségüktől féltek, tehát egymástól is. Nekünk a kommunizmus vágykép volt, nekik zord tapasztalat, amelyet nehéz túlélni.

Elismert antifasisztaként igazolványt kaptam, hogy elutazzam egy másik táborba, csakhogy a front fűrészfogai ostobán vagdosták szét a vasútvonalak hálózatát, s előbb nyugatra kellett mennem, hogy átszállhassak kelet felé. Fölkéredzkedtem egy katonai szerelvényre, papírom tanúsította, hogy magyar kommunista vagyok, s kért mindenkit, hogy segítsék utazásomat. Minősítésem dicsfényét azonban magyar katonai ruhadarabokkal kevert öltözékem beárnyékolta. A vonaton, mielőtt elaludtam, megkértem útitársaimat, ébresszenek föl egy állomáson, de a katonák is elaludtak, s kikeveredtem velük a frontra. Ahogy megérkeztünk, a németek áttörték az orosz állásokat, a tartalék is összeroppant, ijedten révedeztem a hóviharban a mindenfelől sziszegő golyók kőzött, fegyvertelen, gyanús maskara voltam a visszavonuló oroszoknak is, átcsapott rajtam a front, visszacsöppentem a németek térfelére.

Úgy okoskodtam: silány bakancsomat senki sem fogja megkívánni, kapcám alá dugtam cédulámat, eldobni nem akartam, de az se lett volna előnyös, ha megtalálják pecsétes ajánlólevelem. A hóviharban egy német le akart lőni, de lusta volt hozzá, és továbbengedett, meleg otthonosság ismét egy magyar munkásszázadban, mesét koholtam epilepsziámról és tudatködös bolyongásaimról nagy roham után. Egy cigány őrmester úgy vélte, hazudok, más gyanús alakokkal ki akart végezni, de a bunkerben megláttam az asztalán egy hegedűt, kértem, halálom előtt cincoghassak egyet, ivott, elérzékenyült; nincs most ideje velünk foglalkozni, s bezáratott egy faviskóba. Délután a géppisztolyos őr váltás előtt hátrasúgta, hogy az őrmester nem akar lelőni, de benzint hozat, s ránk gyújtja a faviskót. Ha már meghalunk, kértük, vegye át tőlünk kis javainkat, öngyújtót, órát, gyógyszert, s továbbítsa bajtársainkhoz. A kapzsi és óvatlan őr kinyitotta az ajtót, benyúlt a holmiért, elkaptuk a kezét, s már nálunk volt a géppisztolya, fejbe vertük a tusával.

Lopakodtunk az erdő szélén, beszegetlen kabátujjukban nagy durrogással körülálltak a füstös orrú orosz kamaszok, fogságba került az őrmester is, már nem akart kivégezni. Havas kucsmában méla lovas kozákok tereltek hátrafelé, félóra hosszat cifrázták egy dalocska első sorát, átmegy a kislány az utcán, mire a kislány átért, lefagyott a lábam, egymást rángattuk föl a hóról, hol ez, hol az akart végérvényesen csecsemőálomba szenderülni. A cigány észrevette, hogy cédulámat oroszul magyarázom a katonának, elém térdelt, és kezet csókolt, ne lövessem főbe, a félelemtől elképzelhetetlenül megnőtt a szeme, két ilyen muzikális nép tartson össze, ilyenkor otthon kilenc gyerek futkos meztelenül a putri körül a havon. Papírom csak gyanússá tett, egyik kozák se tudta, hol az a tábor, hol az a hadosztálytörzs, a zavaró cédulából cigarettát sodortak, visszasüllyedtem a közönséges foglyok közé.

Annyi biztos, hogy kevesebben jöttünk ki a márciusi hóviharból, mint ahányan elindultunk benne, vonatoztunk a szokott sűrítéssel ugyanazon a pályán föl-alá, elvesztettem az eszméletem, tavaszi verőfényben ébredtem, leszállítottak a vonatról. Dülöngélve sorakoztunk, ha kilépünk, lelőnek, mondta a parancsnok, s egy foglyot, aki hátrasurrant szarni, csakugyan combon lőtt. Topogtunk, féltünk, ez a vadkan, úgy látszik, nem kukoricázik. Két óra múlva odaintett, tolmácsoljam, hogy a vonat az őrszemélyzettel továbbmegy, értünk majd jön egy másik, felügyelet híján is várjunk addig türelemmel, s el ne szökjünk. Társaim azt hitték, rosszul fordítom, de az oroszok, ahogy mondták, elzakatoltak. Ezernyi fogoly őrök nélkül, mindenki rohanni kezdett, aztán megállt. Hova szökjünk? Vissza a frontra? Vagy a kiéhezett falvakba, ahol a fogolyra még rávetül a tegnapi géppisztolyos kecsketolvaj árnya? Álltunk szerencsétlenül, jöjjenek értünk, egyetlen támaszunk az őrség. Föllélegeztünk, amikor nagy sokára elénk pöfögött egy másik vonat. Nyizsnij Tagilba vittek, a biztonsági szolgálat egyik tisztje szemlét tartott a barakkban, elmeséltem igazolványom kalandját, kértem, hogy szerveződhessünk demokratikus magyar hadsereggé. Orvosi gyanakvással nézett, megszokhatta tífusz után a lábadozók szilaj lázbeszédét, de az adataimat fölírta, s két hét múlva megkeresett, furcsálkodva, hogy igazat mondtam. Nemhogy örülne a meleg káposztalevesnek, máris verekedni akar, dünnyögött egy öreg ukrán altiszt, de hozzátette megbocsátóan, ilyen a diák, ostoba még, sokat gondolkodott, keveset élt, hemzsegni akar, mint a ruhatetű.

Két hét múlva már táborról táborra utaztam, fogolygyűléseken elnököltem, szerveztem a magyar foglyok antifasiszta küldötteinek kongresszusát, ha megkérdeztem, kit bíznak meg, tanácstalanul összenéztek. Megtudakoltam, kit választottak barakkonként kenyérszeletelőnek. Akiről tudják, hogy nem vág barátainak sem nagyobb darabot, az legyen a szószólójuk. Ezzel mindenki egyetértett, a demokratikus képviselet jobb kritériumával azóta sem találkoztam. Alig sejtettem, hogy a leendő Magyarország káderelitjét válogatom, az oroszokat nem izgatta, ha ostoba is került belé, vagy kiesik, vagy megkapaszkodik, s akkor mégiscsak van esze. Meg aztán törekvő ostobákkal lehet az önfejű okosokat sakkban tartani. Volt olyan uradalmi cselédből lett szakaszvezető, aki csak bőgni tudott: „Úgy éltünk, mint a barom, az urak országában. A nép Magyarországán most mi leszünk az urak!” Igazat mondott, öt év múlva itthon már kövér hadseregtábornokként gördült el nagy fekete kocsiján a díszezred előtt, vezénylő hangja az egész teret betöltötte. Az antifasiszta iskolatáborban kaptunk sok ideológiát, kevés hadtudományt, de húskonzervét és amerikai csokoládét is. Fenekem már nem hasonlított az öregasszonyok keblére, nemi szervem is megmozdult, s a rettegett titkosszolgálatos orvosnőt, mikor egyedül maradtunk, egyetlen szó nélkül, jelképesnek sem mondható dulakodás után megbasztam. Testben-lélekben gyarapodva látogattuk tehát a horpadt hasú, közönséges hadifoglyok táborait, amelyeket tífusz és vérhas tizedelt. Az egyik táborban színjátékra hívtak, a cselekmény színről színre száguldott, lakodalomról keresztelőre, úri muriról halotti torra, s mindegyiken enni kellett. A politikai tisztet a realista esztétika jegyében meg lehetett győzni, hogy a kellékek legyenek valódiak, kaptak selyemszoknyát és kását. Falánk hősöket alakítottak, a nyafka úrnők és arisztokraták nyolcszor is nekiestek alumíniumkanállal a hideg kásának. A közönség lélegzet-visszafojtva nézte őket, nem volt más hang, csak a nekivadult csámcsogás, s bekövetkezett a katartikus azonosulás csodája. Tombolva biztatták a színészeket, tömd a pofád, most lakjál jól, s azok átérezték a művészi feladatot: előzabálók kásaországban. Már nem is a gyomrukért, inkább ellene, ezer éhes fogolytársuk helyett esznek, a parancsnokság lehajtotta a fejét, mire legközelebb visszajöttem, a színjátszó csoport felét elvitte a vérhas.

Most a lebukását mondja el, a vallatás körülményeit. Mi történt a feleségével, kérdezte az egyik kihallgatóm majdnem erotikusan. Korosabb bolsevik hölgy volt, emigráns magyar számtantanárnő. Nemrég kotorták elő egy közép-ázsiai táborból, hogy az antifasiszta fogolyiskolán a szovjet párt történetét tanítsa, és megsemmisítő bírálatban részesítse az időközben túlnyomórészt kivégzett jobb- és baloldali elhajlókat.

Bár a férjét is kivégezték, s őt mint kém és hazaáruló feleségét negyedóra alatt századmagával tíz év kényszermunkára ítélték, amiből öt évet le is töltött egy türkmén homoksivatagban, elkötelezett oktatói szerepébe könnyen beletalált, s csak az ebédnél látszott rajta, honnan jött. Koldusreszketéssel nyújtotta csajkáját a fölényes német fogolyszakács elé, akinek hófehér, izmos mellkasára számos férfinév volt tetoválva.

Mohón és mégis gyengéden tapogatta emlékeimet; képzelete ötévi lágerunalom után hazai történetekkel kívánt egyesülni. Le kellett írnom lakásom berendezését az utolsó képszögig, Zsófi térdharisnyáit és turbánjait, s hogy milyen haldarabokat főztünk a halászlébe a vízparti nyaralóban, ahol a szökött pártvezetőt bújtattuk, aki eltörte a lábát, mikor a lelakatolt vasúti teherkocsi padlódeszkáját fölfeszegetve, menet közben a töltésre kiugrott.

Arról, hogy ő is táborban volt, azt hiszem, Sztálin haláláig, senkinek sem szólt rajtam kívül. Az antifasiszta iskolán éjszakákon át beszélgettünk, s egy márciusi virradaton, mikor a férjéről faggattam, elsírta magát.

Letérdelt a rongyszőnyegre, és homlokát a földre hajtva, öklével a padlót verve, minden sejtjével zokogott. Hanyatt feküdtem mellé, őszülő haját simogattam, és mellemre vontam a fejét. Beleharapott az államba: „ne legyél kedves hozzám”, fuldokolta. Nem tudom, melyikőnk vetkőztette le a másikat. Mint két meghajszolt, kutyaszaggatta róka, egymásba bonyolódva, erőtlenül figyeltük egymást a poros szőnyegen.

Kintről behallatszott az őrtornyok felé váltásra menetelő járőr szabályos csizmakopogása. Talán gyerekem lesz tőled, mondta, mikor a teaanyácskának nevezett sűrítményhez forró vizet öntött. Hozzátette: a táborban erre vágytam a legjobban, hogy még egyszer terhes legyek. Mesélt, mesélt, befalazott a történeteibe. De azt is elmondta, hogy a fogoly asszonyok nemcsak agyagbarakkokat, de egyenruha- és tölténygyárat is építettek önként, „a mieinknek, ezeknek a kölyköknek”; s az ablakon át az őrtorony mellvédjén könyöklő, golyófejű, kopasz, dudorászó közlegényre mutatott. „Tudod, mi, akiktől mindent elvettek, s akiket egy szál ruhában kitettek a sivatagba, megint adhattunk valamit a pártnak.”

1950-ben, néhány heti verés után, cellám közepén az ajtó felé fordulva kellett állnom három napon át egyfolytában, s némi alvás után megint három napig. Az őr a zárkaajtóba fúrt kerek nyíláson át, melyről az alumíniumlapot kívül oly hangtalanul lehet elfordítani, tízpercenként betekintett. Ha lerogytam, felrugdostak; megpróbáltam elfeledkezni puffadt bokámról, és állva aludni. Egyszer csak arra ébredek, hogy másvalaki néz, s már nyílt az ajtó, a tanárnő lépett be: közben az államvédelmi hatóság ezredese lett.

Nézett egy darabig, kivett a zsebéből egy pisztolyt, s letette az asztalra, amelynek háromszögvas lábai, a betonba voltak ágyazva. „Én most kimegyek”, mondta, s megérintette ujja hegyével arcomat, melyen, ahogy szemüvegében megpillantottam magam, már lohadtak a sárgás duzzanatok. Még hozzátette: „Töltve van.”

Kivételes kegy a harcostársnak. Mégis, együtt tettünk meg néhány ezer kilométert. Felötlött bennem, hogy valakit le kéne Iőnöm. De a főpribék, aki herémre szakosította magát, nem volt jelen, vaktában meg minek lövöldözzem? Olyan hülyére pedig még nem verték a fejem, hogy ebben a kis bensőséges szertartásban közreműködjem, s a pisztoly csövét a szájamba vegyem. A tanárnő bejött, rám se nézett, zsebre tette a pisztolyt, és kiment. Másnap elkezdtek újra verni.

Vele tizenkét év múlva találkoztam megint, az intézményes kegyelet irányítója lett a veterán pártvezetők temetésein. A katonazenekart és a díszőrségben álló géppisztolyos munkásőröket igazgatta. Odajött hozzám, a szeme csillogott. „Amikor nem nyúltál a pisztolyhoz, megértettem, hogy áruló leszel. Az is lettél. Olvasom, amit írsz, minden cikked burkolt ellenforradalom. Egyszer megírod nyíltan, s harmadszor is börtönbe kerülsz. Onnan, remélem, már nem fogsz kikerülni. Őszintén mondom, pedig szerettelek.” Néztem ezt a fehér hajú, eszelős öregasszonyt, egyenes derékkal elbotozott a felvirágzott ravatal felé, amely előtt bársonypajzson csillogtak a halott aranyozott kitüntetései.

Rangjelzés nélküli szovjet tiszti ruhában, hangszóróval a hátamon kikúsztam a lövészárok elé, a szemben álló magyarok hallótávolába, teknőt ástam a hangosbemondónak, s amennyire a mikrofonzsinór engedte, húsz méterrel odább magamnak is, s vártam a szárnyvonalakról egy kis ágyúzást, hogy lecsillapítsa honfitársaim buzgalmát az éjszakai magányos hangforrás elnémítására. Oldalt fektetett fejjel szónokoltam, vereséget ígértem a tengelyhatalmaknak, földet a parasztoknak, ipari demokráciát a munkásoknak, a kultúra szabadságát az értelmiségieknek, jutalmat az átállóknak: bizonytalan harcnál jobb a biztos fogság, mentsék a bőrüket. Megadásukért cserébe eladtam nekik ábrándjaimat, igazság és valóság összenőtt, kétfejű kiméráját. Azt mondtam végül is, amit a legigazabbnak tudtam, s ezért nem is rosszul talán. Tetszett nekem, hogy a töltött fegyverekkel szembenéző lövészárkok között gyáva butaságnak mondtam a hősi halált. Szövegemben a kommunista, antifasiszta frázis anarchista állam- és hadseregellenes pacifizmussal keveredett.

Néha átkúsztam „nyelvet” fogni, s a foglyul ejtett katona levelet írt társainak: nincs bántódása, jöjjenek ők is. Híradós kocsimon kézírása másolatát több ezer példányban kinyomtattuk, s a röpcédulákat propagandagránát szórta szét a magyar állások fölött. Délelőtt foglyot hallgattam ki, délután már olvashatták sajnálkozásomat a rossz ebéd miatt, tudattam azt is, ki lopta el a húst, ki üzletel a meleg ruhával. Név szerint fenyegettem a hadbírákat, ne hozzanak halálos ítéletet, a munkaszolgálatosok keretparancsnokát, ne botozza agyon embereit, mert jön a személyes felelősségre vonás. Elég sokat tudtam arról, hogy mi van odaát, s ők azt hihették, hogy még többet tudok. Aggálytalanul, sőt szenvedélyesen éltem a lélektani hadviselés fogásaival.

Kelet-Lengyelországban kihallgattam egy vadászpilótát, előző este még egy budapesti bárban táncolt szerelmével, hajnalban repült szolgálati helyére, délelőtt bevetették, az oroszok lelőtték, ejtőernyővel kiugrott, s este már ott hasalt mellettem. Friss budapesti pletykákkal és tréfákkal lankasztotta a sárban kuporgó, csontig ázott katonák hadakozó indulatát. Elmondta, milyen jólesett a pörkölt és a sör egy óbudai kiskocsmában a tiszta, piros kockás abrosz fölött. „Hagyjuk már abba ezt a háborút, s menjünk haza, fiúk. Hámozzunk bicskával krumplit, amíg az asszony hagymát párol, és tejet forral a gyerekeknek.”

Máskor a híradós kocsi adókészülékével ráálltam a budapesti rádió frekvenciájára, s beleszóltam az adásba. Csúfolódtam az ormótlan, kövér hazugságokon, jött a figyelmeztetés: „Ellenség van a vonalban.” „Ellenség az, aki nem engedi, hogy a feleségünk mellett aludjunk”, válaszoltam, s elújságoltam, hogy egész kötelékek adták meg magukat. Ők legalább nem állnak oda golyófogónak a szülőföldjüket védő oroszok elé ezen a kietlen vidéken.

Kevésbé voltam büszke tíz év múlva, ha fal mentén járó, lesütött szemű, elkeskenyült férfiak szólítottak meg az utcán. Én hívtam át, én fogadtam őket, sokan csak most szállingóztak haza ukrajnai szénbányákból, szibériai csatornaépítésekről; arcukon fegyelmezett hitetlenség s az edzett hallgatás nyoma. „Ha akkor nem szököm át – kockáztatta meg némelyikük – tíz éve már itthon lennék”, s legyintettek, kár ezen gondolkodni. Szerény vigasz volt, hogy én se vittem sokra. Börtön után teherautón szállítottam a boltokba a kenyeret. „Ehetsz, amennyit akarsz, ugye”, mondták elismerően. „Hát nem egészen az lett, amit ígértél”, elismertem, nem egészen. Fáradt kézfogás: „Te sem tudhattad akkor még”, mondták elnézően.

Akkor még a fronton talán más volt az egész, bár akkor sem egyértelmű: győzni akartam a győzelem ára nélkül. Azt sem szégyelltem, hogy a magyar hadsereggel állok szemben, de ha az ellenfél területét az orosz ágyúk rögről rögre megművelték, s a föltúrt földeken ismerős szerkezetű férfiarcokról hóból mintázott a téli ég halotti maszkokat, akkor hiába nyugtattam magam, hogy én csak röpcédulákat lövök rájuk, hogy ne kenődjenek mocskos lekvárként a földbe. Bár a taglózás maga nem az én munkaköröm volt, könyékig véres alkalmazottja lettem én is a mészárszéknek, melynek a fogolytábor csak egyik üzemrészlege volt. Én ünnepi beszédet mondok, s közben egész szekérsor viszi a tömegsírhoz csábításom gyümölcseit, kiálló medencecsontú, vérhastól szennyes honfitársaimat.

Tiszti ruhához tisztiszolga jár, és csizmapucolás. Petruska leginkább a bunker mélyén heverészett, és a tetveit pattintgatta, melyeket a nadrág korcából varázsolt elő. Édesszájú volt, mint az ifjú férfiak, s ha engedtem, hogy tömblekvárt és kekszet majszoljon, ő is emberséget mutatott, csak elszopogatta a vodkám felét, de a maradékot nem vizezte föl. A káromkodás elbúsította, de az ékesszólásnak megadta magát: „A Megváltó irgalmáért, Pjotr Jegorics, moss lábat. A görény is szörnyethal, ha téged megszagol. Vedd le a csizmát a lövészárokban, ha keleti szél fúj, meglátod: a németek fölveszik a gázálarcukat.” Petruska megmerítette hóval a tábori mosdótálunkat, s mintha villamosszékbe ülne, a lábát beledugta. Ügy fohászkodott, hogy én is halljam: „Rúgós lótól, kényes gazdától kímélj, Uram!”

De mikor egyszer megsokalltam: „Pjotr Jegorics, nekem isten bizony nem kell tisztiszolga, te meg a legkevésbé kellesz”, elpirult, és a szívembe döfött: „Fél éve hallgatom a horkolásodat, kínszenvedés volt, de most már megtanultam aludni melletted, te meg elküldenél?” „Vétkeztem, Jegorics, ne vedd a szívedre, inkább hozz egy butykost a tiszti kantinból, üzent az odesszai.” Erre az örömhírre Petruska a sérelmei fölé magasodott: „Ha csak egyszerűen őrdög volnál, Nyikolaj Andrejics, jó lenne, de te hóbortos ördög vagy, én meg azért, hogy elszenvedlek, megérdemelném a szentté avatást.” Elgyengültem: „Szörnyű feleség vagy, Pjotr Jegorics; addig duruzsolsz, hogy végül mindig tiéd az erkölcsi fölény.”

Az odesszai svihák zsidó üzent: „Az iszákos magyar Mojse is jöhet a butykosért.” Ha mások is jelen voltak, százados elvtársnak szólított, de egymás között Mojse voltam, mint ő és bármely hitrokon. Elmondta, miért vett feleségül keresztény asszonyt. „Tudod, egy zsidó asszony folyton panaszkodik, hol ez fáj, hol az fáj, orvoshoz kell menni, másra se gondolhatsz. De ha oroszt veszel, minden más: mert a keresztény asszony folyton panaszkodik, hol ez fáj, hol az fáj. Orvoshoz kell vinni, de kit érdekel?” Kit érdekel? Szájhős papucszsidó volt, Szvetkájának naponta két levelet írt, tudósította az áruraktár alakulásáról, mosószappan jött, a cérna elfogyott. Kibélelte a kurta hajú, széles arccsontú, lapos orrú, gödröcskés Szvetka képeivel a kantint és csókolgatta őket. Mikor az asszony egyszer meglátogatta, föl akart vágni neki, s betérő tiszteknek fölvillanyozva hadarta raktáron porosodó vicceit. Szvetka titokzatosan könyökölt a hordozható pulton, és lesöpörte a kenyérmorzsákat férje göndör, fekete szakálláról. „Mojszejka, édesem, csukd be már a szádat. Elhiszem, hogy okos vagy, akkor is, ha csönd van.”

Telivér kozák parancsnokunk fülig érő bajuszával futtában ugrott föl a lóra, és harmonikázva vágtatott. A nyeregben állva megivott egy fél liter vodkát, s meg sem tántorodott. Talán a nagy mellű, viháncoló szanitéclányokkal is legszívesebben csillaghomlokú, fekete lován hált volna el, ha azok nem vágytak volna inkább az izzó parancsnoki csikókályha tövében valódi lószőr matracon enyelegni. Húsz év múlva vezető szovjet politikus lett, pöffeszkedő, unalmas beszédei már nem is hasonlítottak rá. De mikor küldöttséget vezetett Budapestre, rávallott, hogy megkerestetett, hiába titkoltak előle, hiszen akkor jöttem ki másodjára a börtönből.

Pontosan úgy kapart elő, mint a háború után egy évvel. Akkor éppen egy bárgyú értekezleten elnököltem, s belépett egy géppisztolyos, bordó parolis NKVD-katona, egyenest hozzám, kövessem. Bimbózó politikai ellenfeleimnek hízott a mája, s mikor az ajtó becsukódott mögöttem, már egymást kezdték gyűlölni, hogy ki foglalja el a helyem. A kapu előtt egy bicikli állt. A kiskatona határozott udvariassággal megkért, hogy üljek a csomagtartóra, és ne próbáljak szökni. Arról, hogy hova visz, nem nyilatkozhat. De mikor kifulladt, mert én voltam a nehezebb, ajánlottam, hogy cseréljünk helyet, s mondaná meg hová menjünk. Egy kertvendéglőt nevezett meg a Városligetben, ami egy kicsit furcsa volt. A Nagycirkusz és az Állatkert előtt több hasonló biciklis pár tűnt föl. Őr állt a kertvendéglő kapujában, bekísértek, s már tudtam, hol vagyok. Parancsnokom harsogott és ölelt. Átutazóban, hogy egy kicsit fölviduljunk, összehívta barátait, s kibérelte ezt a kisvendéglőt meg a szemközti ringlispílt. Mikor az égő pálinka már bokánk és elménk közt száguldozott, megkért, hogy üljünk föl a bécsi keringő alatt forgó és előre-hátra rugózó piros meg arany lovakra. A körforgó meg sem állhatott, s ingyen ugorhattak föl rá a Ligetben karonfogva andalgó, nagy kezű, nagy lábú szerelmesek. Géporgonaszóra egymás mellett vágtattunk a parancsnokkal előre-hátra, a fölszabadulás első évében újrafestett paripákon. „Ezt megcsináltuk, Nyikolenyka!”, üvöltözött a parancsnok. „Testvér, ide a kezed!” Szilvapálinkától és zöldhagymától illatosan, kéz a kézben rohamoztuk a beteljesült szabadságot, amely ezen a tökmaghéjas, vattacukros, mézeskalácsos, kolbászzsírszagú, cintányéros és röhögő estén pontosan olyan volt, mint a vurstli.

Húsz év múlva közel sem sikerült ilyen jól a találkozás, bár egy testőr kivételével mindenkit kizavart. Néhány pohárka vodka után szomorúan tapogatta előreduzzadó, tetemes gyomrát. Énekelni próbált, a hangja ráspolyos lett. Hová lett a jóvágású kozák, aki keveset tudott a világról, és minden bolondságban benne volt? „Hát nem lettünk szebbek – állapította meg, kezemre tette a kezét. – Na, te börtöntöltelék, nem nyughatsz a nadrágodban? Ellenünk folytatod a háborút?” „Ti is csinálhatnátok másképp – mondtam – nem erről volt szó, amikor együtt jöttünk.” „Másképp? – mondta kicsit ingerülten. – Azt teszem, amit lehet. Tudod, mikor vagyok a magam ura? A WC-ben, mert oda kíséret nélkül megyek. Könnyű neked! Ellustálkodsz néhány évet a börtönben, s nem aggódsz, hogy ez a sok nép, mint a juhnyáj, szét ne fusson. Egyiknek ez fáj, a másiknak az fáj! Nehéz egy ilyen nagy karámban rendet tartani.” „Ne tarts rendet”, mondtam. Megütközött. „Hogyhogy ne tartsak? Rend nélkül nem lehet élni. Engem is kibeleznek az elvtársaim, ha engedem, hogy ki-ki az orra után fusson. Nagyobb szabadságot, mi? Felkötik a rendőrt az első fára, és kirabolják az áruházat az utolsó varrótűig. Tudod te, mi a szabadság? Ágyba feküdni, vodkát inni, megbaszni a szomszéd feleségét és gajdolni, hogy én vagyok a legszebb, a legokosabb. Mire használtad a fejed, amióta nem láttalak? Ha a nép nem tiszteli a vezetőit, magát se fogja tisztelni. Emlékszel a Vereckei-szorosra?”

Mikor odaértünk a Kárpátokhoz, ahol a magyarok ezer éve erre a földre bejöttek, parancsnokom történelmünkről faggatott. Hadosztályunk két hétre elakadt, gerendahidat építettünk a szakadó esőben. Volt időm mesélni elvetélt kísérletekről és az elnyúló szolgaidők félszeg ábrándjairól. „Ej – intett végül –, olyanok vagytok, mint mi vagyunk, csak kevesebben, és mindig megszáll benneteket valaki. Mi többen vagyunk. Lerázzuk, aki ránk ül, hát most mi jövünk hozzátok. S alighanem itt is maradunk, mert mi már ilyen lomhák vagyunk: ha egyszer bemegyünk valahova, nincs kedvünk onnan kijönni.” „Hát itt vagyunk – mondta a kései találkozón. – Itt a pofám az újságotokon.” Néztem a két arcot az asztal fölött és a papíron. Gyér hajú, kövér, s valami komor elégületlenség a szája körül. De fiatalosan földerült, mikor a fiákert szóba hoztam.

Állt a front, Mármarosszigeten unatkoztunk. Néztem az esőcseppek útját az ablakon. Egy rossz ernyővel kiballagtam a fészerbe, és fölfedeztem a fiákert, csak két kereke hiányzott. Bognárt hívtam; megcsinálta, finoman kotyogott a rugózata, új hámfát faragott, s Pjotr Jegorics se bánta, hogy néhány napon át fekete lakkal kell átmázolnia a hintónkat. Két lovat is rekviráltam, pénzt adtam értük, de a paraszt siránkozott. Panaszra megy, mondta. „Mégy az anyád valagába”, mondtam, s adtam még egy marok pénzt neki. „Mit érek vele?”, durcáskodott, pedig igazán sok pénz volt. Elmentem dühösen egy úri házba, kinyitottam a szekrényt, találtam benne egy zsinóros téli bundát, keménykalapot meg egy rojtos szélű fehér selyemsálat, s elvittem a parasztnak vigaszul a lovaiért. Fölpróbálta a keménykalapot, köpött, de a bundában tetszett magának. Forgolódott a tükör előtt, benyúlt a zsebébe, s a nyavalyás egy arany zsebórát halászott elő. Úgy tettem, mintha azt is neki akartam volna adni.

A fiáker tündöklő volt, ezüst betűkkel olyan lett, mint egy halottaskocsi. Bőrkasa alatt két irhabundás nevelőkisasszonnyal ringatóztunk, kiket a jeles polgárcsaládok gyengédségünkbe ajánlottak, mondhatni tuszkoltak is, nehogy asszonyuk vagy lányuk bájára legyünk fogékonyak. A szöszke és a veres gouvernante megismertette velünk a városkörnyék nevezetességeit. Egy kilátóhely teraszán ugyancsak rekvirált kurblis gramofon sűrű tangóira forogtunk, foxtrottokra ugrabugráltunk. „A derekát fogd, ne a seggét! – búgtam a parancsnoknak. – Illemtanárnő van a kezedben.” Hasztalan oktattam, a vöröskés nevelőnő a parancsnok egész zajos széptevését szíve legbelső illemtanával össze tudta egyeztetni.

Lassacskán hazaszivárogtak az életben maradt zsidók is, maroknyian gőzölték magukat aszott testtel az újra befűtött rituális fürdőben. Bekéredzkedtünk a csöpp medencébe, a kamillaszagú forró gőzbe a parancsnokkal. „Azt mondják, ti vagytok a leghuncutabb zsidók – mondta a parancsnok. – Azt mondják, álldogáltatok a bíróság előtt, s ha megkérdezték, mit csináltok, »tanúskodunk«, feleltétek. »Ugyan már milyen perben?« »Nos, ami jön, Nü, was kommt«, válaszoltátok. Azt mondják.” „Ne dűljön be minden mesének, tiszt úr”, mondták ölükben kis köténykével a gőzölt, sovány férfiak. „Volt köztünk olyan szegény is, aki téli estén három kilométert ment a rabbihoz hóban-fagyban, hogy megállapítsa, kóser-e az az egy szem tojás a bögrében, mert már egy kis csíramagja volt. Abból az egy tojásból bundáskenyeret sütött volna az asszony a gyerekeinek. Olyan huncutok voltunk, hogy vasárnap délután nem mentünk ki az utcára, mert a jobb oldali járda a tiszteké volt, a bal oldali meg a bakáké a cselédekkel. De minket, adófizető polgárokat innen is, onnan is leparancsoltak, csak az úttesten járhattunk.” „Zsidó polgártársak, örüljetek a szabadságnak, mert mostantól fogva soha többé senki se zavarhat le a járdáról.” „Nagyon örülünk – mondták a gőzben bólogató zsidók. – Csak a feleségünk nem járhat már a járdán, és a gyerekünk sem, mert a lábuk is elégett. Nagyon örülünk a szabadságnak – mondták –, csak a kozákjaid ne tartanák a lovaikat a zsinagógánkban.”

A parancsnokkal elmentünk oda. Igaz, már a németek is lóistállónak használták, tele volt szalmával, trágyával. Elrongyolt tóratekercsek hevertek a mozaik kőpadlón, lovak dobogtak s horkantottak az eltüzelt padok helyén. A magasban, a kitört ablakon át verebek röpködtek, sorba ültek a galéria zöldre festett farácsozatán, amely mögött azelőtt a nők ültek, nehogy az imádkozó zsidók az asszonyokat nézegessék, s megkívánják az áhítat idején felebarátjuk feleségét. A frigyszekrény előtt hegyekben állt a zab, patkányok motoztak benne. Mérgemben az egyik patkányba beleeresztettem egy géppisztolysorozatot. „Ne mocskold össze a zabot – dühöngött a parancsnok –, hogy egye meg így a ló?”

A fiáker bőrkasa alatt egyszer a parancsnok szólni sem akart, napokon át mogorván hallgatott. Nem értettem, hogy mi baja. Végre kimondta: önző vagyok. Történt ugyanis, hogy egy feltört illatszertárban zsebre raktam egy üveg borotvaszeszt, s nem kínáltam meg vele. Ha övé a zsákmány, azt mondta volna: „Húzd meg, pajtás.” Én meg biztos egyedül akartam meginni. Kétségbeesve magyaráztam, a pofámra kenem ezt a szeszt. Napokba telt, míg elhitte, hogy így pazarolom. „Mégiscsak jobb, ha egy barát hülye, mintha áruló”, mondta megenyhülve. Most, húsz év múlva, a magas vendégek számára fenntartott kastélyban, volt parancsnokom a legfinomabb borotvaszesztől illatozott. Alig félórás, vontatott csevegés után nehézkesen fölállt, és vállamra tette a kezét, hogy elbocsásson.

Komisszárom, lelki vezetőm, ideológiai ellenőröm és a hely kétértelmű szellemeinek tolmácsa, Gyimka mesteri bájjal döntötte el, mikor kell megzavarható fejembe a tudást dézsával önteni, gyűszűvel csöppenteni. Az ideológiát nem sajnálta tőlem, még kevésbé az elhajlások fölismerésének és kihajtásának vezérfonalát, hogy már természetemet vádoltam: hiába exorcizálom, purgálom magam, ahogy belemben a férgek, agyamban vígan tenyésznek az elvi hibák. De milyen kényesen, majdnem neheztelően szűrte a szót, ha tapasztalatai iránt faggatóztam, katonai titokként őrizte életrajza homályos pontjait. Csakhogy a barátság nagy kerítő, s ha szalmazsákon könyökölve ide-oda jár a pálinkásüveg, komisszár legyen a talpán, aki csak azt meséli, amit szabad neki. A fogolyszervezés idején együtt vonatoztunk táborról táborra szolgálati hálókocsinkon. Túl az Urálon, kilométereken át három méter magas deszkakerítést látok, fölötte még szögesdrót több sorban, s minden kőhajításnyira egy őrtorony, géppisztolyos katonákkal. Ahol a töltés fölmagasodik, betekinthetek: mérhetetlen barakksorok, vonszolódó szürke lények, nem hadifoglyok, biztosan. Gyimka szája elkeskenyül, keresi és mégis elutasítja pillantásomat. „Kik ezek?”, kérdem, noha tudom, hogy most csak némafilmet volna illő játszanunk. „Huligánok, bűnözők – mondja –, légiriadó alatt kirabolnák a várost, veszélyes társadalomellenes elemek.” Délután még két ilyen tábor előtt haladunk el, póznákra szerelt reflektorok világították meg a hófödte barakkokat. „Ezek is?” „Ezek is”, felelte Gyimka, és gyerekesen bólogatott. Aztán a mi kiképzőtáborunk, az antifasiszta foglyoké is nőni kezdett, a szántóföldekből hozzácsatoltak egy nagy térséget, körülkerítették szögesdróttal, és teherautókról ledobáltak egy csomó deszkát, gerendát, hoztak dolgozó hadifoglyokat, felépült az új barakkerdő. Egy reggel megnyílt a kapu, s az őrök nógatása közt vastag embersor özönlött befelé, melynek kígyózó vége a havas országúton már nem is volt látható. Lerongyolódott polgári ruhában jöttek, arcukon többéves fogság nyoma, elkínzott, tétova emberek, kezemben vajas kenyérrel álltam az udvaron. Egy szakállas fogoly megszólított: „Beszél németül? Akkor adja nekem ezt a kenyeret, odaadom érte ezt a bőrövet”, és már csatolta is le a derekáról. „Kicsoda maga?”, kérdeztem. Egyetemi tanár volt Leningrádban, közölte sietve, s mert nem kértem a nadrágszíját, félszeg hálálkodó mozdulattal megérintette kabátujjamat. Szégyenkezve elmosolyodott: „Évek óta nem ettem vajas kenyeret.” Kik ezek, kérdeztem Gyimkát. Huligánok, rablók, gyilkosok, légiriadó alatt kifosztanák a várost, feltörnék a lakásokat, nem lenne humánus kivégezni, de muszáj elkülöníteni őket. Egyetemi tanárok feltörnék a lakásokat? Az a szakállas fogoly három harapás után odaadta társának a vajas kenyeret. A szemem látott, az agyam nem, megtiltottam magamnak, hogy tovább faggatózzam, de a szorongás, hogy kik ezek az emberek, csak ideig-óráig volt elhantolható.

Magyarokra nem lőnék, mondtam Gyimkának ivás közben, s mondhattam nyilván másnak is. Hívattak nemsokára a hadosztálytörzsre, egy NKVD-tiszt elé: hogy én a propagandaosztályon vagyok, puszta véletlen csupán, beoszthattak volna harcoló alakulathoz is. Ebben az egyenruhában lőnöm kell bárkire, ha parancsot kapok; katona vagyok, nem vöröskeresztes nővér. Már az ajtóban voltam, s visszahívott: miről szokott Gyimka mesélni? Gyimka is fiatal magyar kommunista volt, orosz századosi egyenruhában, s ellenőröm a híradós kocsin, de a lövészárokban nem szeretett ülni, s rám hagyta, beszéljek a hangszórómba, ahogy jólesik. Nagy monográfiára készült Spinozából, bebizonyítandó, hogy mikor Spinoza Istent mond, az anyagot gondolja, filozofálni is akart, élni is, s ez a két óhaj nem volt párhuzamos. Megmakacsoltam magam: Spinoza nem lett volna Spinoza, ha nem Istent gondol, amikor Istent mond. Valaki följelentett, gondoltam, nem volt kedvem tovább fűzni ezt a képzetsort. „Gyimka jó ember, és a barátom, én pedig nem vagyok spicli”, mondtam, de azért dühített, miért kellett társamnak locsognia. „Nem spicli? A barátja?” A tiszt ízlelgette a szavakat. „Elvtárs, itt csak párthűség van, spiclik odaát vannak. Egy kicsit elkényeztetjük itt magát. Befogadtuk egy győztes hadseregbe, elfogadtuk a párttagságát, ennek ára van. A biztonsági szolgálatnak megvannak a maga különleges szempontjai. Nálunk az, hogy valaki kommunista, még csak a kezdete a dolognak, a java csak azután jön: tudja, mi vagyunk itt a legnehezebb emberek. Mi nemcsak arra figyelünk, hogy maga mit mond a gyűléseken, nekünk az is fontos, hogy miről álmodik. A hűség nem lehet megfontolás tárgya, úgy jöjjön, mint Pavlov kutyáiból a nyál.” Másnap fegyelmi büntetést kaptam, mert egy Sztálin-beszédből csavartam cigarettát. Gyimka nem kapott büntetést, pedig ő is ugyanazt szívta; lehet, hogy ő nem hárította el az elhárítótiszt kíváncsiságát? Még egy ilyen fegyelemsértés, mondták, s távoli helyre kerülök, néhány ezer kilométerre a legközelebbi vasútállomástól. Egy ágyon feküdtünk, néztem barátom arcát. Közöttünk egy ukrán katonaözvegy, egyik mellén az én kezem, a másikon Gyimkáé. Együtt másztunk ki előző délután egy lebombázott ház omladékai alól, tévedésből a mieink pottyantották ránk a bombát. Lehet, hogy mégis spicli? – tűnődtem, s nem volt bennem semmi lelkiismeret-furdalás a hibás szóhasználat miatt.

Gyimka családja huszonnyolcban került át Berlinből Moszkvába, apja Komintern-képviselő volt. Bezsúfolódtak ők is a nemzetközi emigráció málladozó, heringszagú szállodájába. Közös konyha, közös mosdó, rágalmaktól és csatornaszagtól szellőzetlen folyosó, gumitalpú hallgatózók a vékony ajtók mögött. Minden családnak egy szobácska, néha lazac és kaviár, néha még fekete kenyér se. Az ágyakban rettegő hivatalnok-forradalmárok, akik minden este összecsomagolták a fogkefét és a váltás fehérneműt. Hajnalonként száraz nyelv, lüktető dobhártya, megfeszülő lábszár és csak a feleség melege. A kőfolyosón olykor csizmák sarokvasa, vajon melyik ajtón tódul be hat esőkabátos ember? Így hallgatták később zárkájukból, melyik ajtó előtt állapodik meg az őrség, hogy valakit éjszakai kihallgatásra kísérjen. Nappal tevékenyebben óvakodtak; ha például a középkori parasztforradalmak látomásától fölzaklatott, félvak író, aki apja savanyúkáposzta- és szentjánoskenyér-illatú szatócsboltjában döbbent rá, hogy a történelem országútját akasztófáknak kell szegélyezniük, kilépett a folyosóra, tanácsosabb volt a homályban a falhoz tapadni, mert a lakótársak közül csak azt nem jelentette föl, akiről megfeledkezett. A könnyelműek, akik ráköszöntek, vagy a kedvét keresték, eltűntek nyomtalanul. A pártok belső rangsora elhalványult, mikor a hivatásos forradalmárok és családtagjaik a folyosó egyetlen illemhelye előtt topogtak. Az alacsonyabb beosztású, ha előbb érkezett, nem mindig adta át a helyét a mozgalom báróinak, kivált, ha sürgetős volt a dolga. E vécésérelmek a nagy begyűjtések idején számos följelentésnek adtak ihletést. A közösségérzés otthonosabb volt a konyhában: a sárgaborsó-főzelék lassú fortyogása közben lehetett egy kanál zsírt fölajánlani a kisírt szemű asszonynak, akinek férjét néhány napja siettető pisszegések közt elvitték.

Akit a szálloda gondnoksága a harmadik emeletről felköltöztetett a hatodikra, annak összeszűkült a gyomra. A következő állomás már a négyágyas, de húsz emberrel telezsúfolt cella volt. A magasba emelkedőknek a józanabbak már nem köszöntek. Néha azonban a bélyegesek visszatelepülhettek az alsóbb emeletekre, az elvbarátság meleg közegébe. Így szállt alább s lett újra gőgösebb a magyar pártvezető is, aki ellenzékét olykor hazaküldte az illegalitásba, komolytalan feladatokkal, de a lebukás komoly esélyével, mert az újonnan érkezettről valamiképpen az ellenforradalmi politikai rendőrség is hírt kapott. Magasba hurcolkodása után nyugaton már letartóztatásáról írtak a lapok. Volt oka tehát föllélegezni, amikor Sztálin vacsorára hívta, s tréfálkozott az ellenséges sajtó kacsáin, megemlítve, nem ártana, ha ő maga tiltakozna ellenük. Harmadnap megjelent a cáfolat, ő lejjebb költözhetett; negyednap mégis letartóztatták, s összevert, csupasz talppal, negyvennyolc órán át kellett fél lábon állnia egy kőpadlós vallatószobában. A vetélytárs frakció tagjai, köztük Gyimka apja is, pezsgőt bontottak örömükben. Néhány hét múlva azonban a nagy porszívó őket is fölszippantotta. Gyimka anyja sorban állt a titkosrendőrség egész háztömbnyi épülete előtt, a sor kétszeresen körülölelte a székházat. Az élelmesebb asszonyok kis összecsukható széket vittek magukkal, s egymás között számozott bilétákat osztottak ki, de csak egyutcányit haladtak naponként. Elvánszorgott egy hét is, mire az asszonyok benézhettek a tudakozófülke ablakán. Három adatot kellett bemondaniuk: a letartóztatott nevét, születési évét és az elvitel napját. Az állambiztonsági tiszt asztal nagyságú pénztárkönyvben keresgélt a félhomályos ablak mögött. Csak kétfajta válasz volt: él – nem él. „Ha továbbadod, amit mondok, Szibériába juttathatsz”, mondta Gyimka a kockázat önemésztő játékszenvedélyével, kemény vodkamérkőzések után. „Mintha töltött pisztolyt nyomnék a kezedbe, ha nem lősz, akkor még van értelme beszélni. De az is jó, ha feladsz, essünk túl rajta. A táborban talán már nem kell úgy vigyázni a szavakra.”

Mielőtt propagandista lettem, nekem is jelentkeznem kellett az állambiztonsági szolgálat moszkvai székházában. Megismerhettem a négy hosszú utcaszakasz által határolt épület végtelen, kihalt folyosóin a piros lámpás, füttyös közlekedés szabályait, amit a szovjet kultúra importja révén idehaza volt alkalmam belterjesen kitapasztalni. Három napig tartott a vámvizsgálat koponyámban, s mikor már azt hittem, teljes a bizalom, rám szakadt a gyanú, hogy angol ügynök vagyok, mert egy darabig Londonban tanultam. Nem értettem, miért olyan súlyos ez a vád, Anglia szövetséges hatalom. Egyre hosszabban kellett önéletrajzomban részleteznem, milyen partikra jártam, s hol laktak a lányok, akikkel együtt aludtam. A kihallgató tiszt magamra hagyott, s megparancsolta, mihelyt ő kilép, akasszam be a kampós zárat, ne válaszoljak semmilyen kopogásra, és csak őt engedjem be, ha a jelszót mondja: „Vígan dalol a csíz.” Ehhez képest annyit ivott a kihallgatásom közben, hogy aggódtam: vajon emlékezni fog-e poétikus jelmondatára. Értetlenségem csak fokozódott, mikor egy másik tiszt, se jelszó, se kopogás, az ajtót megnyomva belépett, mert a kallantyú szellemérintésre szinte kiugrott a szúette ajtókeretből. Kimenet azonban ő is rám parancsolt, hogy a kampót akasszam be gondosan. Az uborkás szendvicsekről, a gázfűtő automaták viszontagságairól, egy kérlelhetetlen és tündéri elvtársnő félretaposott cipőjéről, kifényesedett szoknyájáról és komornájáról bőven volt mit följegyeznem, de minthogy hírszerző körökben nem voltam otthonos, ügynöki alteregómról, akár a hold sötét oldaláról, nem árulhattam semmit sem el. Kihallgatóm csak mosolygott, mint egy lélekelemző, akinek van türelme kivárni az oedipális vallomásokat. Van papír, s a tintásüvegben, az úszó légyhullák alatt van tinta is. Még húsos derelyét is kapok, ha gátlásaimon áttörve az önvallomás sodra elvezet a kémmisztériumig. Letettem a tollat: „Moszkvában van angol követség, kérdezzék meg őket, tudnak-e rólam egyáltalán.” Nem akart hinni a fülének, s olyan gyengéden fürkészte arcomat, mint egy aggódó anya a szűz leányát, aki nincs egészen tisztában a párzás és a fogamzás összefüggéseivel. Mehetek a frontra, mondta barátságosan. Honnan ez a friss bizalom? – tudakoltam. Nagy tenyerét rátette kézfejemre: aki ilyen hülye, az nem lehet ügynök. Lehet, hogy nem is voltam olyan hülye, de föltűnően sértett arcot vágtam. „Sokat kell még tanulnia, elvtárs, mondta jóakaratúan, ha ép bőrrel meg akarja úszni ezt a háborút.”

Gyimkának és anyjának el kellett hagyniuk az elhajlások és lelepleződések zártkörű emigráns szállodáját. Sikerült albérletet találniuk egy koros belvárosi házban, amelynek vastag téglafaláról darabokban lehámlott már a forradalom előtti vakolat. Ezért a hepehupásra fagyott járda biztonsága végett le kellett verni a homlokzatáról a málladozó gipszfaunokat és bőségszarukat. Hőszigetelésül az előszobaajtóra borzas lószőr matrac volt felszögezve, az ablaknyílásokat pedig kóccal tömték be. A táncoló parkettarések alatt egérhullák büdösödtek, a nekik kiadott fürdőszoba faláról a porcelánmosdót leszerelték, s házinyulat neveltek benne, vízzel egy udvari csap szolgált. De a kultúra szomjúsága a környék lakóit nem hagyta el: Gyimka anyja francia nyelvórákat és zongoraleckét adott. Alphonse Daudet levelei a malomból és a Wohltemperiertes Klavier jó szemmel nézett lakótársakká tette őket. Nyáron a tágas udvaron, árnyas ecetfák alatt, mint verebek a sürgönydróton, zöldre mázolt lócákon ültek a mindent látó, pállott öregasszonyok. A megroggyant falak között több darabból összecsomózott spárgán óriási lila bugyogók száradtak. Kampós piszkavasakkal öreg csavargók turkáltak a szegénységtől agyoncenzúrázott szemétben. Tollas szakállú volt államtanácsosok hegedültek egy tányér céklalevesért. A combközépig érő földszinti ablakokban színehagyott csokoládésdobozon szőrükhullató, vitaminhiányos macskák szenderegtek. Álmos testszag és jóindulat terjengett a napverte udvaron, amelyen a vízvezeték-szerelők, nem tudni, miért, kiástak egy hónaljig érő árkot, beleálltak, s gyöngyöző homlokkal tűnődtek, hogy a kiadott munkát miért nem lehet elvégezni. A szemközti hivatal takarítónője iktatóból kiemelt régi iratokat árult jutányosan, melyeket az öregasszonyok kollektív szorgalommal daraboltak föl a klórmésszel fertőtlenített árnyékszék kulturális színvonalának emelésére. A menyasszonyruha-kölcsönző és ütődött nagynénjei kézen-közön idevándorolt szállodai függönyökből fátylas kalapkákat varázsoltak. Egy számlaellenőr, vidéki körútjáról, felesége születésnapján görögdinnyével tért haza, s irigység tárgyává tette elkényeztetett családját. Egy agglegény tornatanár hozzájutott egy pár lakkbetétes körömcipőhöz, s megfontolt versenytárgyalások után sikerült elcserélnie egy lábára illő félcipőre. A kerületi párttitkár gépkocsivezetőjének sógornője e kitüntető összeköttetés kamatoztatásával tyúkot szerzett, s bár a páratlan kék madár többórás főzés után is kemény maradt, a forró és a hideg víz szapora váltogatása a hozzáértő konzílium előtt föllazította a pártbizottsági tyúk megcsontosodott merevségét. Egy Parkinson-kóros hajdani tüzér, akitől Lev Davidovics Trockij megkérdezte apai nevét, most félve ennek az időközben túlszínezett kapcsolatnak a bosszújától, mindennap részegen bezuhant a zöld fakorlátocskákkal körülvett virágágyba. Az udvarban volt egy fényképész-szövetkezet is, amelynek kirakatában nemcsak a bódító menyasszonyok, de a nyársbajszú veteránok és a pufók óvodások is eltartott kisujjal helyezték álluk alá kézfejüket, az ecetes hagymától illatozó klottköpenyes fényképművész széptani óhaja nyomán. Ha megcsendült a közeli, hófehérre meszelt s vallásellenes múzeummá még át nem alakított templomocska harangja, fehér kendős anyácskák siettek leborulni a hűvös kőpadlóra. Beszívott ajkukat rányomták a Megváltó faszobrára, s az ikonosztázon rajta látták tépett családjuk golgotáját.

Apja eltűnése után Gyimka okkal várhatta, hogy kivágják az egyetemről, mint a férges húst, ahol addig végzős hallgatóként kevéske fizetésért a filozófiai tanszék könyvtártermében létrán lovagolva olvasott. Nem vágták ki; megszorították a karját, szép összeget adtak egy bibliográfiáért, amely nem kellett senkinek, és megdicsérték szakdolgozatát Spinozáról. „Ha apám is, nem tudhatok mindent róla, az apám az apám, én meg én vagyok” – gondolta Gyimka szertelenül. Házasodni készült egy jó családból való, húsoskás lánnyal, akinek apja, egy vidéki kisváros pályaudvarának állambiztonsági parancsnoka, azon őrködött, hogy az esetleg szökésben lévő banditák ne tudjanak fölkapaszkodni egy ellenőrizetlen tehervagonra. A lány túltette magát Gyimka fertőző családi hátterén, s megbeszélte a párttitkárral, hogy átneveli, a párttitkárt illetékes helyről felhatalmazták erre. Midőn az egyik sötét előadóteremben estefelé Gyimka a padon végigfeküdve a lány ölébe hajtotta a fejét, s megoldotta a lány céklaszínű melltartóját, amelynek tartalma bőséges volt, de túlságosan is omlatag, Maruszja közben megbírálta Gyimka polgári objektivizmusát. „Mi az, hogy mégiscsak apád?” Szerelmük nevében arra kérte, határolja el magát apjától a párttagok nyilvánossága előtt. Gyimkáé lesz a harmadik felszólalás, s átadott egy papírlapot: nagyjából ezt várják tőle. Sajnálkozzék, hogy csak a történtek fényében kezdi látni, kivel is élt egy fedél alatt. A gondolkodás hibái a lappangó bűnnek csak áruló tünetei. Harcolni fog apja emléke ellen, hogy bebizonyítsa hűségét a párthoz. Gyimka egész éjjel nézte Maruszja puffadt betűit. „Talán mindkettőnket megmentem”, mondta otthon. „Te tudod”, felelte anyja szárazon. A fiú roggyant térddel ült be harmadnap a taggyűlésre Maruszja mellé. Mikor rá került a sor, kis csönd támadt a teremben, lehorgasztotta a fejét, s hallgatott. Kis ideig nézték, aztán felszólalt más; Maruszja egy cédulát csúsztatott oda neki: „Ha kommunista vagy, állod a szavad.” Gyimka összesodorta a papírlapot, s csak akkor nézett megint a lányra, mikor a saját nevét hallotta. A lány a taggyűlés segítségét kérte, meggyőződött arról, hogy a férfi, akit élettársának kiszemelt: ideológiai diverzáns. Kis cédulákat olvasott föl Gyimka szakdolgozatából, bizonyítva, hogy Spinoza szabadságfogalmát a nyugati burzsoázia szája íze szerint értelmezi, ellenforradalmi csempészáru ez a javából! Föltűnt neki, hogy csak két Sztálin-idézet szerepel a szakdolgozatban, kérdésére azt az arcátlan választ kapta, hogy Sztálin nem írt Spinozáról. Gyimka személyes magatartása sem volt különb. Nyeglén kezelte a katonai kiképzést, sikertelen kispuskagyakorlata után azzal ütötte el az ő szemrehányását, hogy a mesterlövészek ritkán jó filozófusok. Szubjektivista érzelmeire hivatkozva cinkosságot vállalt apjával. De miféle érzelmek lakozhatnak egy olyan ember szívében, aki a szerelemről, erről a magasrendű kapcsolatról cinikus nézeteket vall? A testi szépséget igenis többre becsüli az eszmei-politikai egyetértésnél. Tudósnak is, hazafinak is, embernek is selejt. Záptojás, amelyet ki kell dobni. Már ő sem hiszi, hogy Gyimka fejlődőképes. Önkritikusan megköszöni elvtársai türelmét: túl sokáig hallgatott, de most már nem hajlandó tovább élezni az ellentmondást romantikus érzelmei és kommunista világnézete között. Nem buta lány ez a Maruszja, gondolta Gyimka magában. Szórakozottan hallgatta megélénkült diáktársait, fájt nekik, hogy nem leplezték le korábban soraikban a romlott, népidegen alakoskodót, aki alighanem megtette már azt a lépést, amely a szovjetellenes szavaktól a szovjetellenes tetteket elválasztja. Ennek a kivizsgálása más szervek feladata, a taggyűlés addig is zárja ki a pártból és az egyetemről. Gyimka szárazon figyelte barátait, akik, nehogy maguk is népidegenné váljanak, másodpercnyi késlekedés nélkül emelték magasba tagkönyvüket, hogy a kizáró határozat egyhangú legyen. Saját tagkönyvét kivitte az elnökség asztalára, s kiment, akár egy árnyék. Maruszja tekintete átsiklott rajta, a többi párttag is úgy tett, mintha nem is látná, valaki becsapta az ajtót mögötte. A könyvtárteremben két évfolyamtársa utolérte, ellenőrizték, hogy csak a személyes holmiját veszi-e ki az íróasztalából, s erősítést kértek telefonon, mert Gyimka nem akarta otthagyni filozófiai jegyzetfüzetét, amelyet a vizsgálati anyaghoz kívántak csatolni. Az előcsarnokban odapillantott a szégyentáblára, amelyre most kiteszik a fényképét. „Kibírod, kisfiam, viseljük, ami meg van írva”, mondta Gyimka anyja tétova büszkeséggel. A szón, hogy megírva, mindketten elmosolyodtak, materialista világnézetükhöz híven, a szacharinos tea fölött. Várva a hajnali házkutatást, lélekben elbúcsúztak ettől az udvartól, ahol bár megült a félelem, mint a por, de volt valami más is: vonszolódó és szívós tenyészet, odaadás, elsiratás és megint csak ágyba fogadás, ritka jóllakás és tisztálkodás, alkonyi részeg bömbölések és hajnali suttogó fohászkodások körforgása, amely túlnövi a hatalmi gőg és a hatalmi alázat Moszkváját. Nem jöttek értük, egy hét múlva anyja idézést kapott, ót pedig behívták katonának, elkísérte anyját a már ismert háztömbnyi épület kapujáig, hiába ácsorgott délig, anyja nem jött ki, neki pedig mennie kellett.

Lángolva forog a szélmalomkerék, tűzoszlop a ködben az olajfinomító, hátán vergődő szarvasbogár a mozdony. Frissen kapált kukoricatáblákon, körülkerített almáskerteken, pókhálós erdei ösvényeken és reggeli fényben száradó árvédelmi töltéseken zúdulnak szülővárosom felé a harckocsik. Függönyként bomlanak szét a parasztházak a nehézpáncélosok acélormánya előtt. A felrobbantott vashíd kőpillére sértetlen maradt, napozás után öcsémmel kézen fogva ugrottunk róla talpast a folyóba. Ferdén viszi a révtutaj a túlsó partra a teherautóra szerelt sorozatvetőket, pontonhíd vonaglik a teherautó-oszlopok alatt. Mikrofonnal a kezemben ülök az egyik tank mennydörgő gyomrában, adjátok meg magatokat, ismételgetem, s várom a páncéltörő gránátot, amelytől szénfekete csecsemővé zsugorodhatom. Ha ép bőrrel szállunk is ki innen, rángatózni fog a pofánk a pálinkásüveg mögött. Hirtelen, mint egy teli skatulya gyufa, föllobban az egyik páncélos, zsíros-fekete füstcsóva inog fölötte, s a benne ülő fiúk már nem tudnak kimászni. A továbbfutók lekapcsolják az átvérzett homokon fekvő katonák hátáról az összegöngyölt gyapjúköpenyt. Látcsővel nézem: a védekezők szurokfáklyával csapkodják a juhhodály alacsony zsindelytetejét. A Csonka-toronyból gépágyú ugat, úgy céloznak, mint az ördögök. Talán egy volt játszótársam kezeli, rám lő, viszonozom, de azért büszke vagyok rá. Csizmájukon sárbocskorral szökellnek a harckocsizó gyalogosok, géppisztolyukkal kaszálva, némelyik a hideg tarlón arcra esik. Kormos szemaljú, vattakabátos fiúk mártogatják szőke borostás állukat a gémeskút favedrébe a városszéli tanyaudvaron. Aztán megint rohannak, kiabálnak, lőnek. Végtére is hanyatt dől a testük egy hadászati térképasztalon, amely fölött orrcimpájukat simogató keskeny szájú vezérezredesek mérlegelik: hány embert ér egy dombtető? Fekvő katonák sorakoznak a marhalegelőn, mellükön apró fémtábla, oroszok, németek, magyarok külön. Honfitársaim a közös árok szélén, ismerős nevek, rájuk fekszik a sötétség, homlokukat átszínezi a halál zöld festéke. Részem van abban, hogy ilyen gyógyíthatatlanul vesztesek. Fölöttük nem lesz márvány emlékoszlop, kurta életük évszámaival. Orosz tányérsapkában tisztelgek nekik, ők lent, én fent a győztesek oldalán; vigasztalan igazával áll az eldőlt ólomkatonák fölött a felszabadító. Visszamegyek az országútra, a temető és a vágóhíd között szertesodródtak a harckocsiakadályok, elszédülve nekitámaszkodom egy hirdetőoszlopnak, amely egy zenés-táncos komédiát ajánl az elhaladók figyelmébe. Egy másik hirdetmény zsidók és katonaszökevények bújtatásáért helyszíni fölkoncolást ígér. Kinyújtott nyakkal fekteti arcát a kövezetre egy megszenesedett vérű katonaló.

Ezerszeres hangerővel rácélzom a város védőire egy slágerénekesnő lemezét: „…hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz.” A vastag hang a rakétáktól megvilágított éjszakában ráfekszik a külvárosi munkásházakra, sajnálom, hogy nem hagyom aludni lakóikat, de a béna várakozáson kívül valamit ők is tehetnének magukért. Pontosan látom magam előtt a lerongyolódott katonákat, szuronydöfésre alkalmas század eleji puskáikkal a macskakövekből összehordott úttorlaszok mögött, annyira tudom, hogy szinte fáj, milyen értelmetlen a védekezésük. Az oroszok elfognak egy magyar hadnagyot, az utolsó páncélgránátig harcolt, kilőtt tucatnyi tankot, majdnem tisztelettel akarják főbe lőni. „Annyira szereti a németeket?”, kérdem tőle. „Egyáltalán nem”, feleli. „Annyira gyűlöli az oroszokat?”, kérdem tőle. „Egyáltalán nem”, feleli. „Hát akkor miért?” „Egy katona tartson ki a helyén, latolgatni nem a tűzvonalban kell”, mondja hűvösen. Ráveszem az ezredest, hogy megkegyelmezzen neki, ez az ember csak kötelességtudó, őnáluk is jó katona lenne. A foglyok közt elvadult kamaszarcok, halálfejes légió, halálmisztika, „maga magyar?”, kérdi az egyik, „igen, az vagyok”, nekem ugrik, hogy megfojtson, kicsavarom vékonyka karját, „piszkos áruló”, hajtogatja szinte zokogva.

Folyvást beszélek a hangszóróba, szülővárosom küszöbén megveszekedett agitátor vagyok. „Bújjatok el a házakba, legyetek hadiszökevények. Ne pusztítsátok se az oroszokat, se magatokat. Akinek csak egy teste van, ne feküdjön a tankok elé. Asszonyok, olyan nehéz egy embert fölnevelni, és olyan könnyű lelőni, hívjátok be a férfiakat házatokba. Régi magyar bölcsesség szerint: hajoljatok, mint a fűszál a vasalt lópaták alatt. A hadak elmennek, de ti itt maradtok, vigyék a kolbászt és a mézet, ha ti megússzátok, lesz megint kolbász is, méz is. Katonák, öltözzetek át civilbe, akinek egy csöpp esze van, iparkodik haza az asszony mellé, s nem áll golyófogónak elénk.” Rekedt torokkal, vad teáktól éberen, a túlerő realizmusával és a közép-európai kis népek cinizmusával harsogok. Többé-kevésbé sejtem: földrészünkön az lesz az úr, aki a legtöbb embert tudja elpocsékolni, az angolszászok féltik a fiaikat, az oroszok nem féltik, eddig német tábornokok előtt hajbókoltunk, most szovjet marsallok előtt fogunk. „Ha mind elrejtőzik, hogy ejtsünk hadifoglyokat?”, fanyalog Gyimka. „Ne ejtsetek – mosolygok rá –, itthon vagyok, szarok a cenzúrádra.” „Adjál pálinkát – mondja Gyimka –, hogy elfelejtsem, amit mondtál.” Iszunk, ugatásom már nem igazodik a hadviselés szükségleteihez, mostantól a saját játszmámban akarok nyerni. A szomszéd faluban egy ukrán katona bement egy családi házba, a férfit, aki ellenállt, lelőtte, az asszonyt pedig pisztollyal a kezében a halott mellett megerőszakolta. Véletlenül nyitottam rá, a két gyerek az apja fölött guggolt, óriási fekete lyuk volt a szemük. A katonát odakísértem az elhárítós tiszthez, rám nézett, és agyonlőtte. Engem pedig, aki várakozón és mégis elutasítóan néztem rá, leköpött. Rendben van, mindenki tette a magáét, a továbbiakban csak rám tartozik, hogy nemcsak a lelőtt férjet, de azt a hibbant kölyköt is sajnálom.

Romos, földszintes ház ablaka előtt csípőre tett pisztollyal állok. A helységharcban a németek lőszere elfogyott; mielőtt bedobnék egy kézigránátot, egy német az ablakpárkányra kiáll, és fehér rongyot lenget. Érdeklődve, komolyan nézzük egymást, én huszonnégy éves vagyok, ő talán huszonhárom, úgy teszünk, mintha katonák volnánk. Mikor a házat kettészeli egy robbanóbomba, és a fürdőkád az ajtó elé esik, mögötte annak, aki védekezni akar, jó kilövőállása kínálkozik. Fél kézzel ügyeskedve telekaparja még törmelékkel a kádat, s mögüle időnként eltalál az utcán egy-egy orosz katonát. A villájukkal letámasztott golyószórók vállon lövik végül a merész kalaposinast, már előttünk fekszik, egy őrmester céloz, ellököm. Amíg kötözik, kihallgatom a fiút; előző héten tanulta meg az irányzék pontos beállítását, úgy gondolta, kötelessége védeni mindhalálig a városát. Látcsövem előtt guggolva ugrálnak városom polgárai, akiket kihajtottak düledező házaikból lövészárkot ásni bombatölcséres kertjeikben. Egy második emeleti ablakból tetemes öregember zuhan, röptében a nadrágtartójába kapaszkodik; mögötte szárnyal egy pongyolás asszony, ruhájukba belenyalnak a házat színültig betöltő lángok. Két páncélos zárótűzzel pásztázza az üres utcát, még szól a félrevert harangszó. Araszonként csúszik a falnál egy lány lejjebb, még lejjebb, a járdáig egészen, nem fog többé fölállni. A kémény mellől egy puskás fiatalember gurul alá a rozsdás palatetőn, arccal lefelé megakad a villámhárító drótkerítésében. Hűvösödő szemgolyóval, lentről a lány és fentről a fiú egy pillanatig egymás szemébe néznek. Zöld postakocsi mellett térdel az egyik vesztes, beletérdelnek az arcába, nem tudom, mit tehetett, orra vére csurog a tenyerén, sírásra görbül a szája. Mellette tárgyilagosan áll egy bekötött homlokú kalmük tizedes, pisztolyával a térdelő szeme és füle közé céloz. Mielőtt a billentyűt elhúzná, egy másodpercet késlekedik, várj, mondom, összerezzen, legyint, elsüti. A téren különböző egyenruhájú, borostás, csapzott foglyok állnak, van, aki megkövesedve fölszegi az állát, van, aki csak fázik, és a körmére lehel, és van, aki alázatosan belevigyorog a fegyver csövébe. Katonás elvontságukból félóra alatt esendően kivetkőztek, összebújva is egymagukban szorongó kubikosok, cipészek, szerelők, talán ez az utolsó napjuk, de ha mégsem: holnapra beletanulnak új szerepükbe, s a fogolytábor leveskondérja előtt a sűrűjéért aggodalmaskodó általánosságok lesznek. „Maga magyar? – kérdi tőlem az egyik. – Akkor miért jár az ő egyenruhájukban?” A másik oldalba böki: „Nem látod, hogy zsidó?”

Széles arccsontú parasztkatonák nézik a kócos asszonyok karján a pokrócba csavart gyereket. Lesütött szemű, nagykendős öregasszony szorít a mellére egy dagasztóteknőt, segítenék, talán az unokája; tévedek, egy kéz van benne, amely a csukló fölött megvált a gazdájától. A férjéből ez a legépebb darab. Az öregasszony nyomában elapadt tőgyű tehén bandukol, mintha gyászoló nőrokona lenne. A jószág hátára kötve sebzett paplan, melyből a nyargaló szél kihúzkodja a libanyakpihét. Sárga avarban, a hegyoldal ösvényein, combközépig a vadászrepülők géppuskáitól borzolt patakban dideregnek a menekülők, el a bizonytalanból, tovább a bizonytalanba. Repülőgépről röpcédulák fehér pamacsait szórom eléjük, elolvassák, továbbmennek, talán holnap mégis megállnak. Elbírható, hogy ezentúl más színű egyenruhában rázkódnak a motorkerékpáros járőrök az ökörtrágyás utcaköveken. Csak addig, Úrjézus, hogyan fog átmenni rajtuk ez a sereg? Esik az eső, rongyos a nadrág, barna a kapca; fájós lábú, jégszürke tekintetű férfiak vánszorognak kigombolt zubbonyban, bokáig porban a városon át. Mogorván nézik a földre csúszott falomladékot, elhullott társak hiányának egyetlen kézzelfogható értelmét. Lombbal álcázott, ráncos, konya bajszú hasonmásaik hullámoznak a foglyok és a fogolykísérők soraiban. Már csak a csajka oldalát átmelegítő zsíros káposztás húsra és egy szalmazsákra gondolnak; sokat fognak még lőni; túl vannak már minden szégyenen. Szuronnyal ledöfték a malacot, kiásták a veremből a mézet, a bort, a szalonnát, le hasogatták a székről a kárpitot, patkós sarokkal összetiporták a lámpát, párnahuzattal tülekedtek az ablak alatt, célba lőttek a befőttesüvegekre, kotlós alól kiszedett lúdtojással festették sárgára a falat, a kerti hintán ülve kézigránáttal lefejezték a galambdúcot, kés alá feszítették a pincében mekegő kecskegida torkát, rámutattak a kolbászt és bort tálcán hozó házigazda csizmájára, húzza le egykettőre, és maradjon kinn az udvaron, mert ők most végigdőlnek, a hazug szívélyességgel mosolygó asszonyt magukkal vonva, az ágyon, rászorulnak egy kis langyos húsra. Ha nem akarja, hogy letépjék, lépjen már ki a szoknyából, jut is, marad is az urának, fogja be a fülét az istállóban. Hatvanhatszor meghaltak már képzeletükben, ezt a kis szórakozást ne irigyelje senki, tolhatja már le a nadrágot a következő. Az asszony az ágyon rázza a fejét, nem is biztos, hogy csak undorában. Menet közben nyugat felé az egyik katona átvonul saját faluján. Háromszáz család lakott benne, most háromszáz csupasz kémény. Körülöttük a faházak mind elégtek, s a családok is, a templomban összezárva, egy büntetőakció során. A másik katona falujában az ítélkezők, honfitársaim, sajnálták a golyót, vagy nem akartak lármát csapni, nehogy nyakukra csődüljenek a partizánok. A gyanúsak közül minden éjjel száz embert vittek a tanácsházára, s egyenként lökték be őket a nagyterembe. Hárman baltával dolgoztak, a negyedik, egy birkapásztor, aki saját nyájat akart, s az ötödik, egy hölgyfodrász, aki a fővárosban kívánt műhelyt nyitni, fogóval rángatta ki az aranyfogakat. Társai feladták a hölgyfodrászt a fogolytáborban, tíz golyó a szívébe, zsebében találtam egy kockás füzetet: ábrándozások a nagy forgalmú fővárosi fodrászműhelyről, ahol a hölgyek és a mester szeme a csiszolt tükörben összevillan.

Tudom, hogy kik jönnek mögöttünk. Az első vonalban természetesen a jól kiképzett elit csapatok, a harcosok, akik tele csajka rizses húst és meleg bundát kapnak, s ha el nem vágódnak, futnak tovább. De nyomukban a megszállásra kiselejtezett rongyos gyülevész hadak, akik női hálóingtől papagájketrecig egész ószeresboltra való zsibárut tartanak szekerükön, s részeg bőgéssel nógatják vágóhídra érett gebéiket; harapós szamarak és kataton ökrök bőgnek némelyik ostor alatt. Damasztabroszból kötött turbán és cirkuszból orzott bűvészcilinder díszíti a szürrealista hősök fejét. Csuklótól könyékig karórás kéz simogatja a durcás kecskét, aki nem fél úgy, mint a parasztasszonyok, s kellemesebb az önkielégítésnél, csak a kollektív használat már betripperezte. Nyakukon aranylánc, egymás mellett több függelékkel, aranykereszt, hatágú csillag és egy kis szív alakú szelence egy idegen kisfiú fényképével. Zajlik a szekerek közt a csere, öngyújtó meg töltőtoll a fényképezőgépért, porcelánhattyú a mandolinos balerináért, a februári szélben kínai legyezőt suhogtat maga előtt egy frakkinges kazah pásztor. Harmonikával vigasztalják, szagos vízzel locsolják, fokhagymás kolbásszal és savanyúcukorral etetik a könnymaszatos, kiszívott állú, zsákmányolt kisasszonyt a nagy lopók. „Nesze, nyulacskám, perzsabunda, ej, de buta vagy, morzsácskám, nem érted az emberi szót? Hát persze, mama, mama, az leszel te is. Csak még előbb egy kis világot látunk. Nesze, egy kis kacsazsír, kend be magad, hogy ne fájjon.” Négyen maradtak a rajból, négy barát mindhalálig, egyik ölébe vette a fejét, a másik kettő a lábát fogta, a negyedik meg a csizmaszárig engedte le a gatyát. Ponyva is került az ekhós szekérre. Benéz egy deres bajszú őrmester, „fuj, ti pogány ördögök, meg sem mossátok egymás után, na, kislány, ezektől a haramiáktól kikerekedik a hasad”, torlódáskor a cifra sereg a havas tarlón bokázva táncol.

A légnyomástól dilinós karneválherceg is lemászik a füstölt szalonna és a szűzdohány közül a saroglyából, s fogatlanul, bokázva hujjog a megfeketedett napraforgószárak fölött. A következő faluban is bemegy valamelyik udvarba, nőt kér, és pálinkát, hagymát rágcsál, tojást szürcsöl, karra veszi a kisbabát, lecibál egy kormos öregasszonyt a kéményből, hóval dörzsöli a képét, dühös rá, hogy így elcsúfította magát, belelő a boroshordóba, megtölti a gázálarctokot, fogatlan száját vicsorgatja a kút fölött, és belehány, megöleli a gazdát, és elmagyarázza neki, hogy pontosan ilyen gyereket hagyott otthon, van neki macskája is, hogy sírhat most az őutána, adjál, testvér, egy lepedőt, rohad a kapcám, ki motoszkál a pincében, eldugtad Hitlert, te gazember, nem Hitler, csak a kisborjú, kár, hogy lelőttem, de ha már így áll a dolog, dobd föl a szekérre, nem vagyunk mi ellenségek, megyünk, ne is tartóztass, testvér, csak előbb hadd csókoljalak meg, viszi a kurvát és a kankót, viszi a tetűt és a tífuszt. Ülnek a rémült utasok a szenesvagon tetején, kell egy kis szén a katonáknak, kell egy kis cigaretta is, de a nyelvtudás hiánya eltéveszti a jelenségek arányát, lekergetik a vagonról őket, és a zsebükben kutatnak. Lekapcsolják a mozdonyt a meginduló vonatszerelvényről, felgyújtják a burzsuj könyveket, zabot visznek a lónak kínai vázában, a famadonnára bajuszt pingálnak. Elviszik egy kicsit, csak a szomszéd faluig, csak a szomszéd városig, csak még egy kicsit odébb, az Urálon túlra, csak egy órácskára, csak négy évecskére vagy egy kis éhhalálra a parasztot az eke szarva mellől, és ha már őt elvitték, miért hagynák ott a szántón a lovat? De adnak ők is sárgacukrot a kisváros főterén minden arra járó gyereknek, megtömik a zsebét, most törték fel a cukorgyárat, s ha elidőznek egy-egy házban, csúzlit, babát faragnak, fölaprítják a fát, és megszögelik a kerítést, szereznek valahonnan téglát, megigazítják az ágyúverte kéményt, megfoltozzák a belövéstől rongyos házfalakat, talán megszolgálja a szívességet egy másik ember az ő feleségüknél. S mindig kerül egy idősebb ember, aki pofon hajítja a malacot hajkurászó tejfelesszájúakat, s a nagygazda hombárából egy zsák liszttel átballag a szegénysorra, és akad egy bajuszos őrvezető, aki hagy egy zsákmányolt lovat a parasztnál kárpótlásul az ő lováért, amit elvitt egy másik bajuszos őrvezető. A dundi Gizi sem panaszkodhat, mert igaz ugyan, hogy egy szál ruhában állt a kapuban egy nyári délután, amikor megállt egy oldalkocsis motorkerékpár, s a vékonyabb katona, aki az oldalkocsiban ült, se szó, se beszéd, maga elé emelte, a másik meg gázt adott, s emiatt el se köszönhetett a szüleitől. Annál nagyobb volt a viszontlátás öröme következő évben, szüret idején, amikor megállt egy oldalkocsis motorkerékpár, s a vékonykább orosz sírva letette Gizit a kapu előtt, s mellé kosárban a kisbabát meg egy koffert, amelyben a pelenka mellett sok arany karperec is volt, majd visszaült a helyére, s a másik, ugyancsak könnyesen, rátaposott a gázpedálra. Hát te hol voltál, Gizi, álmélkodtak a szülei, Gizi nem győzte elmesélni fél Európát átszövő úti kalandjait, s lefekvés után egy kicsit sírt szerető férjei után.

A város határában vízbe robbantott betonhíd, innen ugrottunk csukafejest a pillérek alatt forgó örvénybe, hogy lehúzzon a mederfenékig, s tenyérrel érintsük a kagylós homokot. Idesötétlik a Csonka-torony, anyai nagyapám műemlékvédelmének büszkesége, macskahúgyszagú, bozótos alján eldobált óvszerek s fent a lőrések között lágyan surranó denevér. Emitt a téglagyár, ahonnan apai nagyapám ezüstgombos cédrusbotjára támaszkodva utolsó sétáját tette meg a tehervonat felé, via Auschwitz. Reggel beülök egy vadászgépbe, paradox hódító a megszégyenült város fölött, távcsővel nézem a hátukra esett halottak arcát. A város közepére hurokvonalban visszakanyarodó folyó jegén alakok surrannak, lőszeresládákkal döcögnek az öreg piros villamoskocsik a főutca kitérőkkel ellátott egyetlen vágányán. A bérházak udvarán kendős asszonyok guggolnak a tégla közé rakott tűz előtt, jó étvágyat a bableveshez, remélem, ízesíti még egy kis szalonnabőr. Ne lőj, fogom a pilóta kezét, aki mélyrepülésben a gépfegyver gombjához nyúl. A domboldal macskaköves utcácskáinak szegélyén látom a zölden csordogáló szennyvizet, látom az ecetfákat az udvarokon, az üres lócát, a szétszerelt biciklit és a baromfiudvarok riadalmát a téli ágyúzásban. Megérinteném a bükkfalángtól fehéren füstölgő kéményeket, leszállnék a székesegyház előtt, hogy megtapogassam, nem esett-e kár a kapuszentek orrában. Aztán elülnék a százéves, csilláros-szőnyeges cukrászdában, megtekinteni a fehér biedermeier székek alatt a félcipős, térdharisnyás diáklányok összecsukott bokáját. Fölpillantva lássam, amint a homlokukba esik a hajuk egy ideges fejmozdulattól, mert valamit muszáj volt kimondani a puncstorta fölött, ha összedől is a világ, a lázadásnak ezt a csikófővetését a tükrös oszlopok megsokszorozzák. Komikus fehér pamacsokat tűzdel körénk egy légelhárító ágyú, feljebb szökkenünk; cikázó ezüst kalligráfia a gazdát cserélő város egén. Nekem ez a győzelem nem győzelem, ezen a földön megszálló is, megszállott is vagyok.

Borotvált fejemen enyhén átvérzett sebkötés. Az akácerdő és a gyalogút között a deres fűben egymásba ficamodott halottak feküsznek. Egyenruhás emberek között állok, tüzetesen megvizsgálom a hozzám legközelebb eső testek arcát, az időből kimerevedő kabátokat, ahogy rálapulnak a keményedő testre, a nadrágok szárát, ahogy látni engedik a kihegyesedő térdcsontokat, a magas szárú cipőket, ahogy összekulcsolódnak a kényelmetlen tartású lábakon. Elkeskenyült szemmel nézek egy idős asszonyt, lehajolok, és eltolom homlokáról egy másik idős asszony kék sarkát. A többi holttest látványát már csak átlapozom. Hátrakötött kezű, akasztott, kopasz hullák feküsznek két halomban, fahasábok között sorba rakva, vonásaik már kisimultak, ajkukról a rettegés ízét kitüremlő nyelvük már lenyalta. Egy sor hús, egy sor fa, a rájuk nehezedő rönkök itt-ott felvérezték koponyájukat, a friss fenyőgerendák a halottak között is illatosak. Mindkét rakást benzinnel lelocsolhatták, de a tüzet eloltotta az eső. Az ítélet-végrehajtók csak a kisebbik halommal boldogultak, korán érkeztünk. Egy arc megfeketedve, hamuba omlott koponyatetővel itt is épen megmaradt, a hús rásült a csontra. A kínon túli fegyelem álarca a fátyolfelhős égre vicsorog. A hamuzsír és az égett fű sötét tisztását lassú ostrom alá veszi az aljnövényzet. A meztelen halottak nem nélküliek, tarkójukra csapták karjukat, mint a csecsemők, ahogy hátulról feldöntötte őket a gépfegyversorozat. Nehéz eső mosta körül a golyó ütötte sebszájakat. A világos és sötét hajzatok ráterülnek az alattuk fekvő hátakra. Egyetlen dermedt ölelkezésben egymásra talált annyi test; véres szemű, szakállas férfifej nyugszik egy kifehéredett leánycombon. A kihűlt ágyék esetleges, mint földúton a fagyott szekérnyom. Már tudod, milyen könnyen elpusztítható, ami a földdel ennyire rokon, milyen kevéssé különbözik a sártól, aki belőle vétetett, akit Isten azért teremtett képére, hogy uralkodjék a szárnyas repdesőkön és a mező barmain, s eledelül használjon mindenféle állatot, amelyben élő lélek van. Aki lőtt, és a fogát csikorgatta, akire lőttek, és felsikoltott, aki a sebesültet háncsból font hordágyon vitte az erdőn, és kenyeret dugott titokban az ólakban rejtőzőknek, de az is, aki friss egyenruhában csoportképet csináltatott magáról a vonatlépcsőn, majd rászegezte az üres téli égre a légelhárító ágyú csövét, majd sisakos, tudatlan arca elé messzelátót húzott, majd finnyás kesztyűvel húzott ki a fáskamrából egy ijedt, kalapos öregembert, egy eljövendő adott pillanatban, amely minden célját keresztülhúzza, egyáltalán nem tudja megkülönböztetni magát a földtől, s nem tudom én sem, aki beleásatom. Ideszállingóznak a környékbeliek, tanúk, cinkosok, fakó döbbenettel. Csak egy elmeháborodott vénember arcán peregnek a könnyek, kiszáradtam, nem tudom követni. A többség hallgat, néhány gyakorlatias férfi technikai részleteken töpreng. Koporsóácsolásig kocsiponyvát terítenek a halottakra, s hogy el ne fújja a szél, ráteszik egy közeli romház tetőcserepeit.

Politika

Budapest, 1945. január 18. Csizmák havas napsütésben, két orosz káplár Hitlert keresi, „nincs itt, elment”, mutogatják a pincéből a kapualjig kimerészkedő csírafehér ostromlottak. Átszakított utcakőtorlasz mögött, kisiklott villamoskocsiból szakállas hulla könyököl. Vészrobaj, egy égő házban földszintre hanyatlik az első emelet, a falon egy holdarcú szűz olajfestményét a világháború sem mozdítja el. Lefaragott combú, kőkemény ló a piros havon, bordáiról egy bundagalléros úr zsebkésével húsfoszlányokat nyiszitel. Kézigránáttal megnyitott bolt előtt két tízesztendős betörő szájharmonikáért penészes kolbászt cserél. Egy őszes hajú, fiatal nő meg a kislány ágyneműs batyuval megrakott szánkót húz, kabátjukon baloldalt a letépett sárga csillag cérnamaradványai. „Mondd, anya, lehet, hogy apa otthon vár minket?” „Mi várjuk majd őt, kislányom.” A járdán fekszik a sarki kocsma redőnye, bent kirándulócipős, fiatal halottak között öregemberek válogatnak.

V. idős anyja öt utcasarokkal arrább, még a németek térfelén lakik, ha lakik még valahol egyáltalán. A H. körút egyik bérházában, D. búvóhelyén vár bennünket a budapesti illegális pártbizottság, mindkettőnkön szovjet tiszti köpeny. V. ezredes, én százados vagyok, hozzuk a hadsereg-parancsnokság és a moszkvai pártcsoport utasításait, zsákomban kenyér, szalonna, vodka, csokoládé. Feltört illatszerbolt pultján ülve két pisze hódító fűszeres estélyi parfümöt csuklik, egyeztetik a pontos időt: mindkét csuklójukon több karóra. „Fiúk, ne botránkoztassátok meg a magyar népet”, mondom biblikusan. „Százados elvtárs, drágaságom, ezen a földön nincs igazság, negyvennapi ostrom után a magyar néptől trippert kaptam.”

A gépfegyvergolyótól skarlátos ház negyedik emeleti folyosójáról egy borzas kis asszony pergő tüskéjű karácsonyfát dob az udvarra. „Milyen ajándék volt rajta?”, kérdem a csendéleten elámulva. „A kisfiam fényképe. Egy bőrkabátos ember le akarta lőni, mert szemüvege és vörös haja van. Aztán legyintett, és mégsem lőtte le.” „Engem ezek a pisztolyos, karszalagos emberek folyton le akarnak lőni”, nagyzol az előszobából egy kisfiú, ráadásul még szeplős is. „Parancsolsz egy kis csokoládét?”, érdeklődöm. Szemügyre vesz: „Pisztolyod neked is van, de nincs karszalagod.” „Várjanak csak – szól utánunk az asszony. – Ott szemben lakik egy olyan nő, szóval egy kurva. Rejtőzködik nála egy ember, aki sokat ölt.” Bekopogtatok a konyhába, táskás arcú asszony mosogat. A szobában egy fiatalember piszkálja a füstölgő vaskályhát, fokhagymát majszol. „Nem lehet tőle jóllakni, de elveszi az étvágyat”, magyarázza derűsen. „Adja ide a fegyverét.” „Ott van a párna alatt, vegye el.” „Mi van ebben a ládikóban?” „Nyissa ki.” Levágott ujjak, férfiaké, nőké, mindegyiken gyűrű, némelyiken drágakő is. „Ez a maga gyűjteménye?” „Az volt, most már a maguké.” „Hányat ölt?” „Nem számoltam. A sógor lökte be őket befelé egy tornaterem ajtaján. Én meg baltával egy ugróbakról fejbe csapdostam őket.” „Haragudott rájuk?” „Miért haragudtam volna? Azt mondta a sógor, aprítsd őket, én meg aprítottam.” „Ezekkel mi volt a terve?” „Gondoltam, ha béke lesz, nyitok a gyűrűk árából egy kis cukrászdát. Mi lesz most velem?” „Lelövöm magát.” „Semmi bíróság?” „Semmi.” „Szóval csak úgy, mint mi?” „Csak úgy.” „Inkább én magam leugranék innen a negyedikről.” „Ugorjon.” „Elbúcsúznék ettől az asszonykától.” „Búcsúzzon.” Megcsókolja az asszonyt, fél lábát a konyha előtt átemeli a körfolyosó korlátján. Nem siet, szégyellősen mosolyog. „Félek.” „Elhiszem. Majd én segítek.” Pisztollyal fejbe lövöm, utána nézek, barna haja mellett agyvelő rózsállik a kályhasalakkal fölhintett, jeges udvaron. Összeszűkült szemek minden emeletről. A táskás arcú asszony hangtalanul sír, alig van foga. „Ezzel mi legyen?”, nyújtja a ládát. Leszórom, ami benne van. Megindulnak a lakók gyűrűs ujjat szedegetni az udvarra. Addig csak fegyveresekre lőttem, ez igazi gyilkosság volt, s mert ma is ugyanígy megcselekedném, nincs rá föloldozás. A népbírósági tárgyalásokra soha nem mentem el, a bosszú ettől fogva nem érdekelt.

D. kopasz feje, borostás férfiak, nyúzott asszonyok. Az ablakon pokróc, az asztalon örökmécses, a kályhán bab fő. Összeölelkezünk. V.: „Mi ez a szakáll, elvtársak? Gyászoljátok a felszabadulást?” Gazdag nagybácsi kedélye nem fakaszt mosolyt. K., a magyar párt titkára: „Inkább arra feleljen: miért késtek másfél órát? Nálunk az illegalitásban ilyesmi nem fordul elő. Tanú vagy rá”, biccent felém. V.: „Az az igazság, elvtársak, hogy Moszkvától idáig sok volt a forgalmi akadály. A ti illegális röpcéduláitok pedig, bár elvi tartalmuk kitűnő, kevés német tankot hárítottak el utunkból.” „Maga hány tankot lőtt ki?”, érdeklődik K. „Tankot? Még nyulat sem – ragyog V. – Nem bírom a vért. Vannak, akik bírják.” Rám néz; előbb csak ő, aztán a többiek. A közelben német akna pukkan, kiteszem az asztalra a szalonnát meg a vodkát, s szétosztok néhány revolvert. „Nemsokára kivetkőzöm ebből a mundérból”, mondom D.-nek fölöslegesen. „Jó ruha”, véli pipája mögül D. „Jónak jó, civil vagyok.” „Láttalak az előszobából”, mondja D., mint aki tisztázni akar valamit. „Hadbíróság elé állíthatnám érte”, veti oda V., s már egy Komintern-viccet mesél a többieknek. „Civil vagyok”, ismétlem eltökélten. „Én úgy gondolom, hogy mindannyian katonák vagyunk. Még az is, aki köszöni, de nem kéri ezt a kis műszaki ajándékot, mint például én. Mert most mindannyian azért vagyunk itt, hogy megkapjuk az új beosztásunkat. V. közli a parancsot, és mi azt mondjuk: igenis. És V. nem a saját szakállára parancsol”, mondja D. „Úgy érted, hogy a szabadság katonái?”, értelmezi V.; kilép a szalonnán sülő hagyma illatköréből, és magasba emeli a vodkásüveget. „Természetesen”, mondja D., és zsebre teszi a pipáját. Kétszer öt évet ültem vele, másodszor 1956 után közös folyosón, majd egy cellában. Naponta tolta elém a fenekét, hogy beöntést adjak neki. Végbélrákja van, tudósított hűvösen. Szeretett volna még egyszer libamájas kalácskát enni a Gerbeaud cukrászdában, pohárka tokajival egy igen finom mosolyú, de már nem egészen fiatal drámai színésznő társaságában. „Erre már nem kerül sor”, mondta elzárkózón. Majd ismertetett egy gazdaságtörténeti elméletet a középkori orosz földbirtokjogról. A mondottak nyomán egy árnyalattal jobban értettük, miért vagyunk rács mögött. Kinyitottuk a motozások során átmentett rádiót, amelyet lopott híradástechnikai anyagokból az egykori munkástanácstagok szerkesztettek, hátha mond valamit, amiből közeli amnesztiára következtethetünk. A libamájas kalácskára, a színésznővel, szabadulásunk után többször is sor került. De akkor ott, a H. körúton, újra egymás között, az egyszerű babfőzelék hagymás szalonnával is nagyon jólesett.

„Te leszel a budapesti párttitkár”, mondja K.-nak V., te főpolgármester, te alpolgármester, te ilyen miniszter, te olyan államtitkár. Röpködnek a vezető beosztások, mintha savanyúcukrot osztana. „Egészségetekre, kegyelmes urak”, emelem vodkás poharam a megilletődött államférfiakra. „Ki legyen a rendőrfőnök?”, kérdi V., aki egy évvel később egy feketepiaci maffiafőnök ármányos tehetségével vezényli talpra a nemzetgazdaságot; négy évvel később reggelenként megsimogatja a nyakát: nem, még mindig nincs rajta kötél, s kisvárosi bányaigazgatóként a föld alól kivarázsolt kultúrház báltermében, konfettifátyol alatt, kivörösödve, mint egy duhaj menyasszony, toporzékol a zenekar közepén, és csattogtatja ész nélkül a cintányérokat; tizenegy évvel később a jugoszláv követség zongorája alatt könyökölve, ahol kétes menedékjogot élvez, apái istenének könyörög, hogy mentse meg ezúttal is kurta miniszterségének újra csak kötélig terjedhető tiszteletdíjától, ezentúl igazán türtőztetni fogja magát; harminc év múlva pedig művész barátaival kártyázik egy zártkörű klubban, újra elmeséli, milyen vicceket mondott ő Leninnek, Sztálinnak és Mao Ce-tungnak, továbbá újdonsült íróként elnyafogja, hogy emlékiratait, amelyért a kormányzat, csak hogy ne publikálja külföldön, egy villa árával fizet, a rendőrség teljes egészében lefoglalta a múlt hónapi házkutatás során. Mire egy irodalmi úriember konyakospoharába nézve megkérdi: „Mondd, te hülye kommunista, harminc év alatt nem tanultad meg, hogy az ember, ha emlékiratot ír, a kézirat egyik példányát házon kívül tartja?” V., a szerencsés lapjáráson örvendezve átmosolyog a szivarfüstön: „Mondd, te hülye polgár, harminc év alatt nem tanultad meg, hogy a kommunisták mindig hazudnak?” De a felszabadulás hajnalán, a díszvacsorától, a vodkától és a forradalmi újjászervezéstől megittasulva, arra a kérdésre, hogy ki legyen a rendőrfőnök, csak két kis ujjacskát lát fölemelkedni a szoba sarkában. Mintha egy iskolás fiúcska jelentkeznék: alatta egy másfél méteres, gyér bajuszkás, kopasz ember. „Téged hogy is hívnak?” kérdi V., G. csendesen bemutatkozik, V. tanácskérően körülnéz. G. ügyes kezű zsidó szabócska, nem nagyon eszes, jelentéktelen külseje azonban elterelte róla a detektívek gyanúját. Az ő mitológiájukban a forradalmár rendhagyóbb, bozontosabb. G. viszont szemre olyan, mint ők, csak kisebb. Ha új búvóhelyet kellett szerezni, vagy elszállítani egy kézisajtót, ő volt erre a legalkalmasabb. Ha egy mozgalmi társunk furcsákat kérdezett, G. kajla orra megszimatolta benne a friss besúgót, s felső utasításra a hálózatból gyorsan kikapcsolta. Fakó elme, gyomorbajosan rosszhiszemű is, de szakember a konspirációban. Megúszta lebukás nélkül az illegalitás éveit, ám kifaggatta utóbb a lebukottakat. Érdekelte a rendőri technika, mint a sakk vagy a horgászat. Éreztük: neki való ez a vadászkopó szerep. Közülünk senki sem hajszolná szívósabban a háborús bűnösöket, mellesleg kedvünk sem volt hozzá. Félresikerült költők vagy tudósok, lapszerkesztésre áhítoztunk, s a többiek engem irigyeltek, mert enyém lett a rádió. Szamarak voltunk, akár a polgári politikusok, akik az elhagyott javak kormánybiztosságáért tülekedtek, s a belügyi tárcát ránk hagyták. „G. elvtárs éppolyan jó rendőr lenne, mint amilyen jó pártmunkás”, mondta K., egy cseppet talányosan. „Az Isten is rendőrkapitánynak teremtette”, bókolt nyájasan D. „Ő akar, más meg nem akar az lenni, hát akkor legyen ő”, dünnyögött H… Megpaskolta nyájasan G. feje búbját: „Csak aztán el ne kanászkodj.” „Te vagy a rendőrfőnök”, hagyta jóvá V. ocsmány végzetünket.

Együtt az oroszokkal, láttam, özönlenek, mint a Volga, nyomásuk alatt a vértelen forradalmat, ha tetszik, ha nem, meg kell csinálni. A demokrata angolszászok sajnálták magukat, és nem értek el Budapestig, elértek viszont az oroszok, akiket Sztálin nem sajnált. Alighanem rendjén valónak találta, hogy tízmillió katona „Sztálinért, a hazáért, hurrá!” elesett. Kanyarított magának Európából egy nagy karéjt, és senki sem állt útjába, a fényes államfők a tenyeréből ettek. Aki ostoba, azt be kell csapni, aki félős, azt meg kell ijeszteni. Nekünk a Nyugat a müncheni behódolás volt, a késedelmes partraszállás, a szükségtelen szőnyegbombázások. Demokrácia otthon, diktatúra a külterületen, mi pedig külterület voltunk. Aki a háború után a feketepiacon üzletelt, és sok gazdaságelméleti érvet tudott az ellen, hogy ami kevés ennivalónk van, azt szét kell osztani, az most az atlanti liberalizmusért rajongott, és az oroszokat szidta. Én kedveltem őket; tudtam, hogy nemcsak fogolytáboraikban, de falvaikban sincs mit enni. Ha a szenvedés a legnagyobb erő, mert abból születik az áldozat, ők megszenvedtek Kelet-Európáért. Vadak voltak, de nem kegyetlenek. Fura logikájukban kezdtem eligazodni. A civilizáció, amelyet ez a gyerekekkel és öregasszonyokkal érzelmes nép hoz, talán nem lesz komiszabb, mint a nyugaté, amelynek nevében a németek, amerre én jártam, csöppet sem voltak érzelmesek a gyerekekkel és az öregasszonyokkal.

Ha a polgár az, amije van, s személyét véli kibővülni ingó és ingatlan javaiban, akkor a háborúból hazatérve, azt hiszem, már nem voltam polgár. Eszembe sem jutott, hogy erényes nagyapám vagy zabolátlan apám örökébe lépjek. Ég óvjon attól, hogy az egyetemi szamárlétrán törtessek fölfelé, tanári fizetésemet a családi vagyon osztalékaival megtoldva. Visszailleszkedésem esélye rémálom volt, nem kísértés. Szőlősdombunk tetején; udvarházunkban, divatos egyetemi tanár, előadásomat fogalmazom válogatott hallgatóságomnak, mely a testén és a fejében csupa divatos tárgyat hord. Vendégeinkkel zsindelyes parasztházak között lovagolunk, az erdei tisztáson vár a szobalány, a parasztosan füstölt sonka a maga egyszerűségében is ízletes, saját termésű borunk saját patakunkban hűl. A szüreti mulatságon feleségem tulipános parasztinget visel, a cselédség nyárson borjút forgat, csárdásra kérek egy puttonyos lányt, kissé hátraszegett fejjel, hogy ne érezzem izzadságszagát. Én már nem táncoltatok erdei malomkő asztalon pucér favágólányokat, ahogy apám tette, feleségem se csenget a szobalánynak, hogy a csizmáját lehúzza, ahogy anya tette. Gyerekkorunk személyzete csak a mosókonyhában tisztálkodhatott, mi csinos fürdőszobát építettünk nekik. Utazáshoz beérjük az első osztályú vonatfülkével is; az ódivatú, családi szalonkocsi, játékosan összepingálva, a kertben áll, esős időben jólesik haladó szellemű könyveket olvasni pamlagjain. Láttam magam korszerűsödő osztályom mintapéldányaként, aki a kultúrát kellemes ingerek gyűjtögetésével azonosítja, s bár tudományosan ügyel rá, hogy a táplálék milyen keveredésben jusson el végbeléig, néha megmagyarázhatatlan hányingertől szenved.

Örültem, hogy népi kollégiummá átalakult házunk lenyúzott bőrfotelein a Karamazov testvérek-et olvassák a falusi kamaszok, akiket már ötéves korukban pofonnal ébresztett az anyjuk, ha pirkadattal nem ugrottak ki az ágyból marhát legeltetni. Majdnem jóllaktunk aludttejjel és kenyérrel, az egyik lány megkérdezte: nem bánom-e, hogy örökségemet elfoglalták? Jobb szeretem, mondtam, ha minden holmim elfér egy oldalzsákban. Így mindig abban a szobában vagyok otthon, ahol éppen rám esteledett. Katonaruhámat letéve, beláthatják, legkényelmesebben egy áruházi készruha semmilyenségében érzem magam. A lány eltűnődött: „Lehet, hogy őszinte vagy, de nekem csak egy szoknyám van, és bevallom, szeretném, ha kettő lenne.”

Én inkább hivatásos forradalmár akartam lenni, egy látomás szószólója, több annál, mint amit éppen cselekszem. A valóság: a múlt hagyatéka, kezdjünk valami könyörtelenül újat, humorérzékem téli álmát aludta. Nem irtóztam az erőszaktól, a mi internálótáboraink félszeg válaszok voltak a megsemmisítő táborokra. Ha egy grófot maradék két lovával fuvarozni láttam, alászállása már csak azért sem rendített meg, mert ő maga így kedvesebb volt. Ha kicseréljük az államgépezetet, cseréljük ki az egész kultúrát. Európa közepén vidéki színház voltunk eddig, most kísérleti színpaddá váltunk, a világ oda néz, ahol valami új történik. Ne legyen autónk, de legyen történelmünk. Nem akartam összetéveszteni a szabadságot a bankbetéttel, az utópiát a nagyáruházzal.

Azt mondtam: világkapitalista mozgalom nem lehetséges, világkommunista igen. Isten országa a történelemben is fölépíthető. A kommunista pártok a huszadik század szerzetesrendjei. Egy buddhista, egy mohamedán nem lehet keresztény, de lehet kommunista. A hivatásos forradalmár annál hatalmasabb, minél inkább szolgál. Emberségünk javát a kommunista állam hordozza, ma még a nemzeti, holnap a világállam, amelynek fővárosa Moszkva lesz. Ki a gondolkodás kicsinyes nemzeti keretei közül! Fejlesszük birodalmi öntudatunkat. Az atlanti világnak be kell hódolnia, mert mi vagyunk az elszántabbak, eszmékkel és tankokkal érkező túlerő. Mi, közép-európai kommunisták leszünk Moszkva közvetítői Nyugat felé. Összekapcsoljuk mindenütt a gazdaságot és a politikát, a munkát és a magánéletet, mindent, amiből több van, egybeolvasztunk. Az elnyomás csak magyarázó eszköz, tanulja meg a nép, hogy nem akarhat mást, mint mi, előbb megverten a kezünkbe adja magát, később csak a mi államhatalmunkon át szereti önmagát. Mi nem kényeztető jómódot ígérünk, hanem az egységes világtársadalom misztériumát.

Kézbe vettünk minden hatalmat, ami csak a kezünk ügyébe esett. A mi demokráciánk támadó volt, az engedékenységnek, akkor 45-ben, rossz volt az árfolyama. A mi szemünkben nem volt törvényes a gazdagok és szegények kettős rendje: egy év alatt több egyenlőséget hoztunk, mint a liberális parlament egy fél század alatt. Tanaink nem jelezték, hol álljunk meg: miért ne államosítsuk a nagyipar után a kicsit is, a nagy szállodák után a kocsmákat is. Az állami vendéglő az enyém, s ha kifizetem a vacsorámat, a pénz továbbra is az enyém marad, mert az én államom zsebébe megy. A régi vezető osztály nemcsak a fasisztákkal, velünk szemben is gyenge volt, nem ismerte fel érdekeit, ha felismerte, gyáva volt megvédeni, s hol a németektől, hol az oroszoktól, de mindig hagyta magát megerőszakolni. A nem kommunista ellenzékből aki baloldali volt, az a mi kezünkben volt bábu, aki meg nem akart bábu lenni, arra rásütöttük, hogy a demokrácia ellensége. A polgárt megdöbbenti az első pofon, s ha a kiszabadulás ígéretéhez egy kis vesztegetés is párosul, kurta vívódás után eladja pártját, istenét, de legszívesebben rólunk, kommunistákról ír besúgói jelentéseket a kommunista államvezetésnek. Ha felőröltük a politikai mezőny jobbszélén álló pártot, megint volt egy a jobbszélen. Míg aztán elfogytak a pártok, és már csak nekünk volt jobbszélünk.

Vajon nem azért politizáltam-e, hogy becsukjanak? Autóversenyen, hadijátékokban a halálhoz közel merészkedni nemi élvezet; a hatalom sportjában is az. Tudtam, hogy a polgárt leigázzák szokásai és szükségletei, jövője csak a múlt folytatása; mi más lehetek? Kommunista. A háborúnak vége, de a harc folytatódik új és régi, jó és rossz között. A polgár felhalmoz; a forradalmár harcol: ellenfélnek képzel egy csomó embert, a felhalmozókat, sértegeti őket, árt nekik, és ezért büszke magára. Ez a dolog könnyebbik része; nehezebb szerelmesnek lenni a pártba. Ha elképzeli: hivatali szobákat, gyűléstermeket, mérsékelten elbűvölő funkcionáriusokat lát. A párt végül is nemcsak tiszta eszme, a képzelet a székházakból a közterekre menekül. Egy téren összejön százezer ember, lábaim előtt a kockákba mintázott tömeg, én beszélek a mikrofonba, ők meg éljeneznek. A hatalom élvezetes, a demokrácia kevésbé élvezetes, megengedi, hogy akárki visszafeleseljen. Szerettem a tömegeket, így többes számban, mint a nőket, engedjék át magukat formáló akaratomnak. Jó volt vasárnap délelőtt rögtönözni, elméskedni a kopott rádióstúdióban, az ország hat napon át dolgozik, a hetediken leül körém, megetetem őket, zenéből, propagandából kellő arányban állítottam össze hallgatóim étrendjét. Aki meghallgat, annak az agyába belefészkelem magam, még ha tiltakozik is minden szavam ellen. A párt olyan, amilyen, elvégre emberekből áll, de a kommunizmus a legfőbb jó képe, a történelmi jövőbe írva, még tíz év, még húsz év, s megérkezünk. Én a kommunizmus tolmácsa vagyok, nem a Központi Bizottságé, de ha ebből kizárnak, akkor a mikrofont is elveszik a szájam elől, és nem lehetek semmiféle tolmács. A pártfegyelemnek tehát, amennyire csak képes voltam rá, alávetettem magam. Tárgyi környezetünk még szegényebb volt, mint a háború előtt, s a jövő szavakból állt. De akkor úgy látszott, hogy az ember lényege a szó: aki jót mond, az jó, aki rosszat, az rossz. Én azt hittem, hogy jót mondok.

Kinevezése után G. bőrkabátban, bilgericsizmában, borotvaszeszfelhőben járt, nehézsúlyú testőrök kíséretében. Vasalt sarkát keményen hozzáverte a kőfolyosóhoz, s amit mondott, az nem volt kellemes. „Ha még egyszer beleköpsz a levesembe, letartóztatlak!”, recsegte a telefonba, mert hírül adva a rádióban egy nyilas letartóztatását, akaratlan keresztülhúztam pókhálótervét a bűntársak előcsalogatására. „A rendőrségről egy szót sem, engedélyem nélkül!” „Ajánlanék egy hideg zuhanyt, G.! Kicsi vagy te ahhoz, hogy engem cenzúrázz.” Nyakra-főre küldte hozzám embereit, vegyem föl vezető állásba őket. „Tisztelj meg azzal, G., hogy nem nézel hülyének. Miért venném körül magam az ügynökeiddel?” „Ez a G. megőrült”, mondtam egyszer R.-nek, a pártvezérnek, akivel még Moszkva alatt, az antifasiszta iskolában megkedveltük egymást. „Az még hagyján, hogy Dzerzsinszkijnek képzeli magát. Ő a mi szentünk, mondogatja. Ezért abban is majmolja, hogy óvodákat látogat, fáradtan simogatja a gyerekek fejét, és hegedűn kornyikál nekik. Ebből senkinek nincsen kára. De az már furcsa, hogy a volt nyilasház kínvallató pincéit átépítette valami rémfilm-alvilággá. Alul kibontották a vízvezetékcsöveket, betonvályúkban harsány patakok zubognak, s visszhangoznak a lábon álló, fapadozatú cellákban. Köztük sötét labirintusfolyosókon a rohanvást vonszolt fogoly szemét hirtelen felvillanó reflektorfények vakítják el. Ez még csak ocsmány ponyvaízlésére vall, bár nem így képzeltem el új típusú demokráciánk igazságszolgáltatásának színfalait. De az még furcsább, hogy ő maga gyárt összeesküvéseket. Provokátorai Sz.-en beugrattak valami kótyagos szövetkezésbe néhány állásából menesztett régi köztisztviselőt. S ez megint G. giccses észjárására vall: a provokátor nyaggatására egy pohárba összecsurgatott vérükkel írták alá az alapokmányt. Másnap már ebben a pincében nemcsak a beismerő vallomást püfölték ki belőlük G. barátjának, annak a vigyorgó kötélverő kisiparosnak a harmadosztályú bokszolókból verbuvált és tiszti ruhába bújtatott pofozólegényei, de mindazoknak a nevét is, akikről csak futólag szó esett közöttük, hogy még esetleg bevonhatnák őket. Most már ezek is ott nyöszörögnek a pincében, holott az összeesküvésről semmit sem tudtak. És mondanak ők is neveket; akit vernek, az előbb-utóbb mond valamit. Ennek a tébolynak nem tud vége szakadni. G. két brosúrából összehabart dialektikája szerint az összeesküvő barátjának a barátja is potenciális összeesküvő. Objektíve ugyan nem csinált semmit, de szubjektíve csinálhatott volna, szokta mondani. Így aztán G. híres szimata viszi az embereket, mint a fekete himlő. Ha a párt nem állítja le, magától nem tud leállni. Egyszer jártam a műhelyében, még a háború előtt, éppen nadrágot próbált: »Hol méltóztatik a szerszámot hordani?«, kérdezte vevőjétől. »Láttad ezt a dögöt? – sistergett, mikor a jóvágású úriember kiment. – Tudod, milyen kocsija, tudod, milyen macskája van. Ezzel a szabászollóval kiherélném!« Hiba volt ezt a csúnyácska, rövid embert rendőrfőnöknek megtennünk”, fecsegtem gyanútlanul, talán sokat ittam, aztán elvörösödtem: maga R. sem volt hosszabb vagy mutatósabb. De ha már benne voltam, folytattam, társalgóan. „Úrilányok csábíttatják el magukat velem, s annyit beszélnek a tiszta demokráciáról az ágyban, hogy megnézem a telefonnoteszüket. Az egyik szám, merő véletlenségből, mindig az államvédelmi osztályé.” R. furcsán nézett: „Mire maga lovagiatlanul, pucéron kipofozza őket.” „De jól értesült – mondom hüledezve. – Jobban tenné, ha leállítaná G.-t. Ezek a bajuszkás kisiparosok nem szoktak jól szerepelni a történelemben.” Viccemmel, úgy gondoltam, helyrehozok valamit, R.-nek nem volt bajusza. Ő azonban még furcsábban nézett, s fáradt komolyságba burkolódzott. „Maguk választották mostani szerepére G.-t. Szerintem igen helyesen. Mellesleg nem szép egy emberről a háta mögött ennyi rosszat mondani.”

1948-ban ismét bementem R.-hez a pártközpontba, akkor már nem volt könnyű bejutni hozzá; különös igazolványt kellett fölmutatni, de engem ismertek a gorillái, s szó nélkül beengedtek. Benyitottam, a főnök háttal állt, töltött magának egy pohárka konyakot, reszketett a keze. Köszöntem, megrezzent, a konyak kiloccsant a szőnyegre. „Miért nem kopog?” „Kopogtam, csak R. elvtárs nem hallotta.” „Miért nem jelentették be az őrök?” „Az őrök! Ismernek, meg se motoztak, most is pisztolyostul jöttem be.” „Revolver van magánál? Minek jön ide revolverrel?” Nem is értettem, miért néz ilyen nyugtalanul. Tudott kedves is lenni, az antifasiszta táborba naranccsal, konzervekkel jött, „na, fiaim, melegszem egyet köztetek”, s olyan történeteket mesélt, hogy mindannyiunknak, neki is csurgott a könnye a nevetéstől. De most nem volt kedves, hangot váltott, s kesernyés mosollyal panaszkodni kezdett. „Azt hiszi, olyan kényelmes szerep ez, a magyar nép apjának lenni? Tavaly még a piacon csavarogtam, és a kofákkal alkudoztam. Most egy lépést sem tehetek testőrök nélkül. Túl gyorsan esett a kezünkbe a hatalom. Maga nem is tudja, milyen vékony jégen korcsolyázunk!” Szóba hoztam H.-t, főnökömet. Tudtam, R. neheztel rá valami cikkért, megpróbáltam békeangyalkodni. „Sosem látogat meg – panaszkodott a vezér –, nagyon németellenes volt, nacionalista, az az érzésem, nem rajong a szovjet elvtársakért sem.” Megkérdeztem, átmehetnék-e a Rádiótól az egyetemre, szeretnék inkább történészkedni. A hatalom már a miénk, s most olyan könyvekért kell rajongani, amelyeket egymás között nem sokba nézünk. Öt éve beszélek; egy kis csendre vágyom, tanulni szeretnék. „Maga a Rádió helyettes vezetője, maga lesz H. utódja, ha ő máshova kerül. Ez hatalom. Maga ezt csak úgy odadobná? Maga nem tudja, mit beszél!” „Szívesebben történészkednék – mondtam. – Nincs sok örömöm a hatalomból. A munkatársaim félnek tőlem, hízelegnek és hazudnak. Ha nevetnek egy viccemen, azt hiszem, csak azért, mert a főnökük vagyok. Ha egy színésznő hozzám simul, azt hiszem, gyakrabban akar szerepelni a rádióban”. R. leintett, piros volt: „Ostobaság! Maga tigris, maga az én nevelésem. Maga megszokta a hatalmat, mint a véres húst. Naponta megéhezik rá. Maga akar tudóskodni? Nevetséges. Mintha azt mondaná, hogy szüzességet fogadott. Nekem szükségem van az én fiaimra. Két hétig, gondolkozzon, és utána jelentse: politika vagy tudomány. Mondja, megbízható embernek tartja maga H.-t?” „Tűzbe tenném érte a kezemet, R. elvtárs.” „Csak lassan az ilyen kijelentésekkel. Maga csak ne tegye senkiért tűzbe a kezét. Hallom, gyakran jár oda, isznak, és cinikus megjegyzéseket tesznek. Azt hiszi, nem tudom?” „H. keveset iszik”, mondtam. „Igen, mert vigyáz a nyelvére. Nem úgy, mint maga, aki törekvő kis színésznők előtt humorizál az egész politikai bizottságon. Maga, szokása szerint, odébbáll, a kis színésznő megsértődik, és tücsköt-békát jelent. Unom már a papírkosárba dobni az államvédelmi hatóság jelentéseit. Vigyázhatna egy kicsit jobban magára. Új helyzet van, fiam. Az ellenség már nem szemből támad, közénk lopódzott, sötét szobában késelünk. S van, aki csak azért döf, hogy megelőzze a másikat. Már nem tudom, kiben bízhatok. Ha maga nem ügyel, én sem fogom tudni mindig megvédeni. Legyen körültekintőbb H.-val. Nem muszáj hetenként kétszer nála fecsegnie. Az itthoni elvtársak féltékenyek ránk, akik hoztuk Moszkvából az érett, bolsevik tapasztalatokat. Mondanak valamit, s ha maga csak hallgat, már a cinkosuk. Ne felejtse, az államvédelmis elvtársaknál ez olyan foglalkozási ártalom, hogy megnyomják a ceruzát, így vastagabban fog. Én meg itt mást se teszek: mentegetem önmagam előtt is az elvtársaimat; akik talán nem is mind könnyelműek csupán. Szükségem van ezekre az államvédelmisekre. Az ország apjaként ünnepel, de hallottunk már apagyilkosságról. Igen, minden nap győzelem. De ahogy Sztálin elvtárs mondta, legvégül csak a halál győz. Jöjjön máskor is, de hagyja kint a pisztolyát.”

Minél több hatalma volt, annál betegesebben félt orosz megbízóitól R., s annál több embert kellett lecsukatnia. De ez sem nyugtatta meg; a főtitkári iroda nagy perzsaszőnyegén járkálva legalább annyira szorongott, mint áldozatai a pincefogdában. Kaján-kedélyes okossága nem hagyta cserben, de a bizalma kórosan sorvadozott, s végigröptetve képzeletét munkatársain, azoktól tartott a legkevésbé, akikre már rászabadította fáradhatatlan szaglász ebét, G-t. Egyre inkább megvetette, és egyre inkább rászorult. Nemi érdeklődése szűnőfélben volt, de G. előtt úgy adta ki magát, mint egy találékony kurva előtt, aki ura perverzióinak szolgálatában léte jóleső igazolására lel. R. játékos ösztönét jobban megperzselte az a képsor, amely az áldozat kipécézésétől az első pofonig ível, egyre szecessziósabb kanyarulatokkal, mint ami a kínzóhelyiségekben zajlik, bár az sem hagyta közömbösen. Ha kicsit tehetségesebb, s nem szorul rá, hogy a politika otromba, de védett közhelyeibe fogódzkodjék, akkor igazi színházat is csinálhatott volna, ahol a vaktöltény pokolian durran, de a mellbe lőtt színész egy perc múlva a függöny előtt hajlong, s nem kellett volna a történelmi éleslövészet alpári hatásvadászatához folyamodnia, melynek ütemes tapsviharát a legkomorabb nézőtéri felügyelet biztosította.

R. kísérletező mosollyal ápolta mások rettegéseit, mestere volt nemcsak a félelemnek, de a megfélemlítésnek is. Egyik játékának tárgya a köztársasági elnök volt: locska költő, nemrég szociáldemokrata pártvezér, aki ijedtében eladta nekünk mozgalmát, s kapott érte egy buborék-méltóságot. Felesége nélkül volt R.-hez vacsorára hivatalos. „Komoly ügy lehet, csak a politikai bizottság legbelső köre lesz ott”; fontoskodott a kocsiban; az asszonyt, hogy ne maradjon egyedül, előbb elkísérte H.-ékhoz, ahol én is ott voltam. Múltakról emlékeztünk. H.-né bélszínt adott madeiramártással, dicsértük hasznos párizsi emigrációjukat. Igaz, H.-t akkoriban azzal bízta meg a vezetőség, hogy Ilona zsenge marxista tudását fejlessze, de ez nem volt gyerekjáték. „Unom az Anti-Dühringet, de téged nem unlak”, lázadt föl Ilona, s H. elé tartotta a száját; a fűtetlen padlásszobácskában testben-lélekben összeházasodtak. „Látod, ilyen veszélyes volt ott a húszas években a mozgalmi munka, mosolygott rám H., te akkor még hintalovon csatáztál.” Érzelmesek voltunk, tüntetőleg az elmúlt hetek vad hírei ellen. A telefonon szőrkucsma, melegedjünk H. asztalánál; G. pincéjében hideg lesz. Az elnökasszony nyugtalankodott, miért nem telefonál a férje? Rászoktatta, bárhol van, kétóránként jelentkezzék. „Talán R. elcsábította?”, próbált tréfálni. „Az lehet”, mondta H. borúsan.

Furcsa tavasz volt, az államvédelem székháza betegesen hízott, előbb csak egy sarokház, aztán elnyelte a szomszédos bérházakat s még egy háztömböt, a járdaszélen vaslánc, a boltokat befalazták, de az ablakokban nyájas muskátli. Kövérkés szomszédom nagykövet, de mert egy szép napon felakasztották, faburkolatos szobáiból családjának is el kellett tűnnie, s helyükre jött a politikai rendőrség fúvószenekara, amely a selyemkárpit paradicsommadarai és ezüst pillangói kőzött taktusonként nyomult előre hónapokon át a Sztálin-kantáta elsajátításában. A mű, rengeteg dobbal és bombardonnal, igen magasztos volt, „Sztálin nevével lesz szebb a világ!”, hangzott a fellógatott nagykövet szalonjából, amely az én szobámmal volt szomszédos. „Szebb lehet, de korántsem csendesebb”, mondtam a rádióban zúgó fejjel a titkárnőmnek, persze nyomban jelentette. U.-t néhány hete egy kormányfogadáson telefonhoz hívták, pezsgőspoharával követte a pincért, a fülke előtt két férfi belekarolt, lekísérték az utcára, azóta nem láttuk. L. a feleségével nyaralni ment, hívtuk az üdülőben, azt mondták, hazajött, hívtuk a munkahelyén, titkárnője azt mondta, szabadságon van, és gyorsan letette a kagylót, otthon a felesége zokogott: a tóban megállt mellettük egy motorcsónak, szálljon be, sürgős hivatalos ügy, ót visszalökték, semmi hír, az emberek az utcán, ha meglátják, átmennek a túloldalra. A bölcsen pipázó, kopasz D. R. titkárságának vezetője volt, s mintaszerű rendet tartott az iratok között; nem értette, miért olyan sürgős R.-nek hajnali kettőkor egy irat, amelyet nem talál. „Aludjon inkább, R. elvtárs, majd reggel odaadom.” R. drámaian kérte, jöjjön mégis be azonnal, azóta D. nem található. Mindhárman jó barátaink. Óvatlanok az elnökék, elbízzák magukat, hogy idejött az asszony; hiába szociáldemokraták, nincs benne a vérükben a hatalom dramaturgiája.

Aggodalom jött a falból is, a kanapé mögül, amelyen egymás kezét fogva H.-ék ültek. Túloldalt közös barátunk, B., egykori bankjogász, az államvédelem egyik helyettes vezetője lakott. A harmincas években befogadta lakásába G.-t, mikor annak néhány hétre a föld alá kellett tűnnie. Szakácsnőjét, nehogy pletykáljon, nyaralni küldte; sótlan vendégét, hogy teljen az idő, hegedülni tanította. G. a háború után ragaszkodott ahhoz, hogy B. legyen az ő bizalmas jogász tanácsadója. H.-val még Párizsban avantgárd irodalompolitikai folyóiratot szerkesztett s nyomott kezdetleges nyomdagépükön, amelyen bérmunkát is végeztek, éveken át jól megvoltak egymással. Nekem sikerült fogságba ejtenem B.-t a Kárpátokban. „Feleségeinket együtt deportálták”, mondta, akkor már tudtuk, hogy ez mit jelent. Egy szobában aludtunk, hol én nyöszörögtem, hol ő, a másik tapintatosan hallgatott. Egyszer valami ugató hang sajtolta át magát a torkomon, B. mellém ült, a fejemet fogta, mintha hánynék, s ettől hánytam is. „No, no”, mondta félszegen, rázkódott a válla, cigarettát sodort mindkettőnknek, táncolt kezében a gyufaláng. „Ha tudnék hinni az örök bíróban – szólt B. reszelős hangon –, azt mondanám: elég, most rajtad a sor, s elítélném irgalmatlanul. Ehhez nem volt joga. Minden elképzelhető szerződést megszegett. Ha isten van, de tömeggyilkos, az képtelenebb, mintha nincs. Tehát nincs. Az ítélkezés pedig ránk marad.” „Talán inkább a bosszúállás. Csak az a kérdés, van-e kedved hozzá?”, mondtam cinikusan. „Jogom! – mondta B. szigorúan. – Az igazságot nem helyettesíthetjük pszichológiával. Ha nincs jog, akkor azért is ölhetsz, mert az anyád egyéves korodban elhagyott.” „Engem nem hagyott el”, mondtam, „engem igen”, mondta. Kimentünk a hóba mosakodni, pirosak voltunk, s barátok, mint soha később, azon a hajnalon. Az ő felesége hazajött, az enyém nem. Hazajött, de nem örült férje új munkahelyének, ahonnan B. keskeny szájjal, nyúzottan járt esténként haza. H.-ékkal megosztva helyreállítottak egy bombasérült nagy lakást; a kivándorolt textilbáró kertes villája, melyet a párt fölkínált nekik, egyiküknek sem kellett. Át se kellett szólni telefonon, hogy egy üveg borral a hónunk alatt beállítsunk hozzájuk, de azon a tavaszon egy este vacsorára hívtak. A házigazda kivételével mindannyian ott voltunk már, feszengtünk, muszáj volt arra gondolni, hogy valakit éppen kihallgat. Tizenegy után jött meg, bennünket nem is üdvözölt, az előszobában pár szót mondott feleségének, s bebújt a szobájába, ahonnan nemsokára felhangzott a G-dúr toccata és fúga. Az ajtórésen át láttam, térdére könyököl, fejét lehorgasztja. „Egyedül akar maradni, nem tudom, mi történt”, mondta a felesége.

Hogy mi történt akkor este, csak a forradalom után mondta el B. a börtönkórházban, ahol ő mint a rendőruralom túlzó képviselője, én mint túlzó ellenzője feküdtünk; minden túlzás egészségtelen. Volt okunk a kórházi gyengélkedésre, túlhajtottam magam, a fordítóirodán évente legalább három oldalt lefordítottam valami amerikai stratégiai halandzsából, de ez legalább munka volt. B. viszont szégyentelenül egy börtönkertecskében napozott, a nevelőtiszt engedélyt kért tőle, ezredes elvtárstól, a belépésre, hóna alatt a legfrissebb folyóiratokkal; a nyugágy fáradtan hátraszólt, lépjen be, de a táskarádió nem csöndesedett le. Egyszóval G. azon a délutánon megkérte B.-t, kísérje el a pártközponthoz, utána hazaviszi munkatársát; tudja, vacsoravendégei vannak, bár a meghívottak névsorától nincs elragadtatva. Odafele is ideges volt a kocsiban, mint egy érettségiző diák, aki még nem tudja, milyen vizsgatételt fog húzni, de már gyanította, hogy eljött a párton belüli nagy áruló kijelölésének ideje. B.-nek órákig kellett várakoznia a lefüggönyözött kocsiban; kikukkantva egy kicsit lenézte s irigyelte a járó-kelő dolgozó népet. Már azt hitte, G.-t letartóztatták, mikor a kapun kilépett apró főnöke; méltóságteljesen, mint aki tudatában van a pillanat történelmi horderejének. Beült a kocsiba, hallgatott, majd kimondott egy nevet, a külügyminiszterét, aki nemrég még belügyminiszter s a párt kedvence volt. B. megremegett: „Ő az?” „Ő.” Nehéz lecke. B. tudta, hogy most semmi egyebet nem kell kérdeznie. Addig a pillanatig tisztelte azt az embert, egykori főnökét. „Mit szólsz hozzá?”, kérdezte G., ő sem tudta bizonyára, hogy mit szóljon hozzá. B. nem hamarkodta el a választ: „Súlyos csapás ez az imperialistákra.” „Az. Súlyos.”, helyeselt G. Visszamentek a hivatalba, hogy előkészítsék a hajnali kiszállás részleteit. Mikor hazaért, B. már tudta, hogy mi lesz, mi még nem tudtuk. Bach sem nyugtatta meg, egész testében érezte, hogy az ítélet szekere lejtős úton rohan. Távozóban be sem köszöntünk, „hagyjátok most”, kérte a felesége. Legközelebb egy kihallgatószobában találkoztunk, az arcom véres volt, B. hátrahőkölt, kíváncsian néztem, megállt az asztalnál, elfordította a tekintetét, belelapozott az iratokba, aztán megállt az ablaknál, s kinézett a homályos üvegen át a szürke fénybe.

Nem aludt azon az éjszakán, hajnalban fél négykor öt kocsi élén ő vezette a különítményt. A kertajtót a külügyminiszter beavatott testőrei nyitották ki, a ház ajtaját a szobalány, aki egy gyors pofontól a falnak esett, a miniszterasszony kétségbeesetten ébresztgette kimerülten alvó férjét, a miniszter szeme már nyitva volt, de még mindig nem értette, hogy ez a húsz esőkabátos ember érte jött. Csak akkorra ébredt föl, mire felöltözött. „Nem megyek”, mondta és leült. „Vigyék”, mondta B., arccal a padlóra leteperték, kezét-lábát megkötözték, s úgy emelték hatan a hosszú férfitestet a fejük fölé, ahogy a katonatisztek viszik bajtársuk koporsóját. Felesége már csak ötvenhat őszén, a forradalom előtt látta viszont ezt a testet, csontvázalakban. A Budapesttől kelet felé vivő országút árokpartján, a huszonötödik kilométerkőnél bontották ki a szigorúan titkos, jeltelen sírt. Az asszony kezébe vette a koponyát. „Ő az”, mondta; a mellette álló fogorvos bólintott, ráismert a bal felső aranyhídra. „Hogy tehetted?”, kérdezte B.-t sok év múlva az asszony. „Ismertél olyan kommunistát, aki nem tartotta kötelességének a párt utasítását? – kérdezte vissza B. – Ha megtagadom a parancsot, az csak a kisebbik baj, hogy talán engem is elvisznek; a nagyobb baj, hogy nem vagyok többé kommunista. Ő is végigcsinálta volna, ha mást szemelnek ki az áruló szerepére.” „Ő nem!”, kiáltott az asszony. „Mikor rám került a sor, engem is így vittek.” „Ez nem mentség”, zokogott az asszony. „Nincs mentség”, mondta B. elfacsarodó hangon. „Hogy tudsz így élni?”, kérdezte az asszony. B. fölállt: „Mint egy gyilkos. Sokan vagyunk ilyenek a földön. A legtöbbje úgy él, mint egy kiöregedett sportoló.”

A kötelékeiben is vonagló testet G. előtt tették le a szőnyegre, a pribékek nyomban nekiestek. G. vonalzóval csapkodta az asztalt, diktálta a botozás ütemét. Megismertem később ezt a rikácsoló arcát, mint egy vézna kis nadrágszabó a sportcsarnokban, aki a lelátóról biztatja az ökölvívókat, s közben laposüvegből rumot iszik, nincs benne semmi különös. Valami megközelíthetetlen, acélos rettenetességet keresett magában. Maga nem nyúlt a miniszterhez, aki fél méterrel hosszabb volt nála, de mámoros volt, hogy a hazai kommunisták egykori vezére, akihez képest ő kis senki volt, most előtte jajgat a földön. B. átment a szobájába, felhajtott egy fél üveg konyakot, hasmenése támadt. Egy óra múlva is rossz bőrben kereste G.-t, főnöke a forgószékben hatalmas íróasztala mögött jobbra-balra hintázott, s tenyerét csapkodta egy nyitott zsebkés pengéjével. „Ez túl sok nekem”, mondta B. „Én talán nem szívesebben vezetnék egy szakszervezeti üdülőt?” B. nem merte bevallani, hogy kétli. Csak megismételte, hogy neki ez sok. G. belevágta a bicskát az asztalba. „Még több is lesz! Cifrább dolgokat is meg fog szokni! Az osztályharc nekünk is fáj, nemcsak az ellenségnek. De végigcsináljuk! Kívül-belül csupa bőrkeményedés leszünk, mint a mezítlábasok talpa. Miért nem ment énektanárnak? Maga mondta, hogy ítélkezni akar! – Leejtette a fejét. – Elfáradtam, éjjel maga irányítja a kihallgatást.” Ez után az éjszaka után B. többet nem csöngetett be H.-hoz. H. sem csöngetett be B.-hez. Egyszer véletlenül összetalálkoztak a felvonó előtt, a harmadik emeletig hallgattak. Mikor kiléptek a fülkéből, B. húzta a lábát. „Mi van?”, kérdezte H. „Ízület”, szólt hátra B. „Te Ilonka, mondta az előszobában H., ez a B. azt játssza, hogy sántít.” „Azon sem csodálkoznék, ha mindkét lábára megbénulna”, mondta az asszony, H. meglepetten nézte a feleségét.

H.-ra és Ilonára nézve, ahogy a falnál ültek, muszáj volt látnom a túloldalon azt a szerencsétlen terrorfőnököt, egykori barátunkat, akivel most nincs egyetlen közös szavunk. Rá sem köszönnek vígabb esztendők: vagy fejbe lövi magát, vagy elviszik, de a sorban hátrébb áll, mint mi. S azért addig még jól megkínoztat bennünket. Kötelességérzetből csupán, mert nem élvezi, nem is gyáva, s félig maga is belepusztul. B. azonban nem volt otthon aznap este, az elnök vacsorája körül teljesített halk szolgálatot. Roston sült pisztráng, tréfák a megvásárolt ellenzéki politikusokról, a két munkáspárt egyesülése, mézeshónapok, túl, vannak a nehezén. „Kinevezel miniszterelnöknek?”, kacérkodott R., aki akkor még csak pártfőtitkár volt. A politikai bizottság tagjai szívélyesen kínálgatták az elnököt. Neki pedig a száraz fehér boroktól és a figyelem apró jeleitől adakozó kedve lett. Alighanem ezt a kinevezést remélik tőle, hm, hm, lehet róla szó, majd meglátjuk. Kávéra átmentek a szalonba. R. az abrosz alól papírlapot húzott elő, s odanyújtotta az elnöknek. A köztársaság első embere szemüveget cserélt. Ez most egy országos jelentőségű okmány, ő pedig tetőtől talpig államférfi volt. Egyszer csak köhögni kezdett, félrenyelte a konyakot, a többiek mosolyogtak. A papír egy hajdani detektív vallomása volt arról, hogy a köztársasági elnök a háború előtt a politikai rendőrség besúgója volt a munkásmozgalomban. A detektívet nem kellett nagyon verni ezért a vallomásért, szívesen ártott hajdani ellenfeleinek. A kis elnök nem volt oroszlán, de patkány sem volt. Egyik letartóztatott helyet csinál a másiknak G. szállodájában, ahol a vendégeskedésnek mindig a kezdete a legförtelmesebb.

Mintha a cipőtalpán át minden erő kifolyt volna a testéből. Mikor az elnök a papírlapról fölemelte a fejét, ő fehér volt, R. pirospozsgás. A vendég már látta magát két pár fényes csizma előtt botladozva. A házigazda is elképzelte, ahogy az elnököt hátulról fellökik, s úgy segítik föl, hogy közben rálépnek a kezére. „Bocsánat, elnök úr, olyan sötét ez a folyosó!” Azután egy fényszóró-ágyú. A pártvezér szivarra gyújtott, ez a villanásnyi kép nem rontotta a közérzetét. Odacsúsztatott az elnök elé egy előre megfogalmazott lemondási nyilatkozatot. Ha aláírja, hogy besúgó volt, s egészségi okokból lemond, akkor bő nyugdíjjal, egy csendes villában napjait a költészetnek szentelheti. „Miközben mi itt belegebedünk a politikába.” A politikai bizottság egyik tagja hivalkodóan dugdosta az elnök orra alá ezüst töltőtollát: „Írja alá! Ne vacakoljon! Írja alá!” A vendég előrehajolt, mint akit kihallgatnak, s felnézett ítélőbíráira: „Hazugság, nem írom alá.” R., mint egy színpadi kényúr, tapsolt, s egy vastag függöny mögül G. lépett elő, tábornoki öltözékben, pisztolyát előretartva. Nyomában sötét ruhás férfiak színházi kellékgéppisztollyal, amelynek tára üres volt. Az elnök a fegyveresek gyűrűjében méltósággal távozott. R. utánaszólt: megköszönte a kellemes vacsoratársaságot. A sötét ruhás férfiakkal telezsúfolt elnöki autó felkanyarodott a hegyek közé, s egy neobarokk villa kertjében megállt.

Az elnökné idegeskedett, ha már nem telefonál, miért nem jön érte a férje, késő van. Erélyes kispolgárfeleség volt, elbűvölte, hogy egyszerre csak palotája lett, és testőrei. Szerette, ha filmezik, mikor egy szülőotthont megnyit; miniszterné sok van, de elnökasszony csak egy. „Hívd fel az uradat, mondta Ilona, a férfiak, ha isznak és politizálnak, rá sem néznek az órájukra.” R. vette fel a kagylót, nem tudja adni az elnököt, már alszik, hajnalban együtt mennek vadászatra. Költsék fel, kérte az asszony. R. letette a kagylót. Az elnökné újra tárcsázott, követeli, hogy férjével beszélhessen. Jól van, mondta R., kocsit küld érte, hol van? H.-nál? Akkor biztosan finom volt a vacsora. Ő sajnos még nem kóstolhatta meg Ilonka főztjét, H., úgy látszik, nem óhajtja meghívni. Lekísértük az elnökasszonyt a kapu elé; nem azok az államvédelmis tisztek ültek a kocsiban, akik egyébként a testőrszolgálatot ellátták. „Nem ismerem ezeket”, súgta az elnökasszony, mielőtt beszállt. Őt is a neobarokk villába vitték, amely nemrég még egy csokoládégyáros tulajdona volt, a falakon afrikai maszkok, férje a két papír előtt összezsugorodva. Az elnök már aláírta volna, de a feleségétől szeretett volna jóváhagyást kérni. „Te vagy az ország első embere, nem tűrheted, hogy a becsületedbe gázoljanak”, mondta az asszony. Férje savanykásan az ajtóban álló fegyveresekre mutatott. Az asszony még kapaszkodott az oszló varázslatba: „És az országgyűlés? Egyhangúlag megválasztottak.” „Igen, az országgyűlés – mélázott az elnök. – Te mindig tudod, szívem, hogy mi a helyes.” Ágaskodva, kissé ünnepélyesen megcsókolta a feleségét, kérette G.-t, s mikor az belépett, előkelően összetépte a papírlapokat. G. is tapsolt, betódultak a sötét ruhások, az elnököt a pincelabirintusba vitték, az elnökasszonyt internálótáborba.

A kapu előtt mi is elbúcsúztunk, hosszabban, mint máskor. „Vigyázz magadra, te bandita”, mondta H. elérzékenyülve. „Te is vigyázz, öreg”, motyogtam a vállát szorongatva. Ilona lehúzta a fejem, jobbról-balról megcsókolt, összekönnyezett, és a zsebembe dugott valami papírcsomagot: „Ezt a kis túrós pitét edd meg reggelire. Most ugye hideg ágy várja a szívrablót? Pedig ilyenkor aranyat ér egy jó feleség meleg hátulja.” Lábam elé néztem: „Egyszer már voltam így nehezebb volt. Azon rágódtam: ő hogy bírja.” „Buta hím! Nem tudod, hogy a nőstények jobban bírják?” Megsimogattam őszülő kontyát: „Te biztosan. De látod, U. feleségének azt tanácsolták, váljon el attól a hazaárulótól. Gondolkodási időt kért.” H. megborzongott: „Okos asszony. El fog válni.” Ilona lesütötte a szemét. „El fog. – A férjére nézett: És én?” „Te buta vagy. Te nem fogsz.” H. fanyarul nézett egy mozdulatlan esőkabátot a sarkon. „Megnyugtat, hogy nem kell mindenáron élni. Tudod, mi volt az értelme az egésznek? – Csibészes mosoly: – Az, hogy éppen így történt. Semmi több. Jó éjszakát!”

Egymással szemben laktunk a téren, két gesztenyefa között éppen H. ablakára láttam át. Néztem a lámpa fénykörében korán megőszült fejét, Suetoniust olvassa. Az idő tájt a római császárok vérbő és körmönfont aljasságain edzette humorát. Lefeküdtem, arcomba világított a telehold, telefonhoz nyúltam, nőt hívok, jöjjön taxin, elengedtem a kagylót: „hogy fogod bírni, amikor igazán egyedül maradsz?” Rosszat álmodtam, s hogy abbamaradjon, felültem: a két gesztenyefa között H. kivilágított szobája, négy-öt ismeretlen férfi könyveket vesz le a polcról. Felöltöztem, kivettem a fiókból a revolveremet, rablók, bizakodtam értelmetlenül. Könyvrablók? A sarkon túl három kocsi, mindegyikben cigarettázik a sofőr. Kettesével ugráltam föl a lépcsőn, pisztollyal a kezemben rúgtam be az ajtót. Ők is előrántották a magukét. „Nagyobb a tűzerőnk, T. elvtárs”, mondta az egyik államvédelmis tiszt. Még az egyik fogolytáborból ismertem, sorban álláskor borotvával hasította föl az előtte álló német fogoly hátizsákját, s alátartotta a magáét. Mikor a német megmukkant, hátulról megfojtotta, „eleget ugattál”. Századuk kétharmada elesett, mert a németek géppuskazárótűzzel kergették őket vissza a rohamba. Hozzám küldték kihallgatásra, az NKVD-t nem érdekelték a foglyok összetűzései. „Lövessen agyon, de gyorsan. Ha nem siet, hamarabb visz el a vérhas. Vagy csukasson fogolytáborba”, vigyorgott. Megtehettem volna, hogy átadom a német foglyoknak, de nem tettem, épp eleget öltünk már valamennyien. De most itt virult, intézkedett, minden könyvet kiráztak, nincs-e bennük rejtett cédula. „Már elvitték – mondta Ilona –, minden papírt ősszeszednek, amin a keze írása rajta van. Amikor csengettek, felkönyökölt az ágyban, »látod, ez az«. Szörnyű keserű volt a szeme. Attól fogva semmit sem szólt.” Az őrnagy elkérte a ruháskosarat, hogy abban vigyék a papírokat. Ilona öklével a levegőbe csapott: „Még mit nem! Sosem látom vissza. Hol kap ma az ember ilyen ruháskosarat?” Elküldtek, zsebemben a pisztollyal nyomorultan levánszorogtam. H. nemcsak azok ellen lehetett olyan keserű, akik érte jöttek. Rászolgáltunk ezekre a hajnali látogatásokra, nem voltunk a terror iparosai, de adtunk neki teret és magyarázatokat. Mosolyogtunk, becsalogató emberek a lebuj kapuja előtt. Hazamentem, s bedobtam a cserépkályhába minden följegyzésemet. Nemcsak elővigyázatosságból, megnyugvással néztem, hogy perzselődnek hamuvá az okoskodásaim.

A hivatalban rendkívüli taggyűlést hívtak össze délután háromra, ott ültem az elnökségi asztal mögött; a párttitkár fölolvasta a közleményt, hogy H.-t kémtevékenység és államellenes összeesküvés alapos gyanújával őrizetbe vették. Egymás után pattantak fel a tüzes párttagok, szidták magukat, hogy miért nem leplezték le ők maguk H.-t korábban, pedig voltak gyanús jelek. Egy hete még mindenki ragyogott rá, ha a folyosón találkozott vele. A taggyűlés önmagát gerjesztette. Valami mocsári gyűlöletforrás sistergett H. ellen. A jelenlevők apróságokat keresgéltek emlékezetükben, minden, ami emberi volt H.-ban, annak bizonyítéka lett, hogy az utálatosság démona. Kedvessége alattomosság, mellyel a dolgozók éberségét próbálja elaltatni. Nőkhöz szóló bókjai posványos nemi falánkságát példázzák. Aluszékonysága az értekezleteken népmegvetésének tünete. Gúnyolódott egy szovjet regényen, amely eszmeiség tekintetében felülmúlja a Háború és békét. Gyakrabban hivatkozott Marxra, mint Sztálinra, sohasem említette R. elvtárs nevét. Elvtársként mentegetett renegát szociáldemokratákat, népellenes árulók megbélyegzésekor makacsul hallgatott. Cinikusan nyilatkozott a spanyol polgárháborúról, noha részt vett benne: „Öldöstük egymást mindkét oldalon.” H. elviselhetetlen volt, mert már 1919-ben is kommunista volt, s a fehérek majdnem agyonkorbácsolták, de ő nem ment el tanúskodni ellenük, mikor huszonhat év múltán bíróság elé kerültek. Megérkezett B. az államvédelem szószólójaként, s mint egy robotember, tudatta velünk, hogy H. előbb a Gestapo, majd a Deuxième Bureau ügynöke volt, feladata R. elvtársat meggyilkolni. Többet még nem mondhat, de a fentiek már bizonyíthatók. „Ezek a tények önmagukért beszélnek”, mondta és kiment. A taggyűlés élcsapata most már halált követelt, s a gyávák is, akik sosem mertek felszólalni, ordítva szidták H.-t. Aki itt odaadóbb, az a hivatalban feljebb kerül, aki itt hallgat, magára vonja a gyanút. Családos emberek erkölcsi kötelessége itt és most bizonyítani, hogy semmilyen titkolt rokonszenv nem fűzi őket H. kékesfeketén ködlő személyéhez. Igen, ő az! Végre megértették, hogy mi volt a bajuk. H. volt a bajuk. El akarta adni őket. Trockista volt, s ez mindenkinek, aki Trockijtól egy sort sem olvasott, rettentően hangzott. H. gunyoros volt, csábító, kétlelkű, lopakodó, állatias, perverz. Gennyes ponyvaarcot maszatoltak emlékére, és ettől megkönnyebbültek. Ott ültem a főinkvizítorok asztalánál, magam is eretnek, hallgattam a fogalmakat, amelyeket magam is használtam, delejes kíváncsisággal látni akartam a lelkükben párolgó latrinát. Egyik szeretőm sikoltozva követelte, hogy mindenki valljon színt, és könyörögve nézett rám. Barátságunk H.-val köztudott, ha most nem tagadom meg, őt is magammal rántom. Fölálltam, sokáig hallgattam, a taggyűlés velem hallgatott. „A rendőrség téved, H. a legtisztességesebb ember, akit ismerek. Ami itt zajlott, olyan szégyen, amelyen sokáig kell gondolkoznunk.” Nem ültem le, kimentem a teremből, még hallottam a felzúdulást a hátam mögött.

Se megkönnyebbülés, se félelem, keserű vagyok, mint H. Végigültem már ilyen taggyűléseket, s nem álltam ki a lecsukottakért, csak otthon, némán tartottam kétségbeesett szónoklatokat, de ez csak még undokabbá teszi a szégyent. Szerettem volna elkerülni a letartóztatást, s szovjet tiszti ruhám emléke egy darabig még oltalmat adott. Mostanra azonban tudatom egész belső állványzata megrogyott. Ha azok s gyűlésteremben kommunisták, akkor én nem vagyok az. Vagy én az volnék, s ők nem azok? De miért éppen én? Lehet valaki az egész párt ellen kommunista? H.-t nemcsak G. mondja árulónak, hanem az egész gépezet, Budapesttől Moszkván át Pekingig. Az egész világmozgalom, amelynek hűséget fogadtam. S ha most barátom ügyében nemet mondok, miért igazolnám mások lecsukását, esetleg éppen a magamét? Ahogy az ítéletben nem volt megállás, úgy a fölmentésben sincsen. Ez a taggyűlés s a többi hasonló éppúgy nem volt tévedés, ahogy nem volt az a hadjárat a jobb módú parasztok ellen. A játszma megkerülhetetlen szakasza, némi tisztánlátással előre megjósolhattam volna. Nekünk, magyar kommunistáknak az volt a dolgunk, hogy a katonailag megszállt országot négy év alatt lelkileg is megszálljuk. Senkinek se jusson eszébe többé megkérdezni, mikor vonulnak ki az orosz csapatok. A béka helyzete a gólya csőrében ideiglenes, vagy elejtik, vagy lenyelik, de a gólyának jobb, ha lenyeli. Azért kellett megcsinálnunk az egypártrendszerű szocializmust, hogy az ország betagosítható legyen a birodalomba, a lakosság pedig tegyen úgy, mintha maga is ezt szeretné. S ehhez kell a nagy zúzda, amely mindent, ami a rendszernek ellenszegülhet, összemorzsol. Kiölni az emberekből, ami bennük rendszeridegen, ez a propaganda és a rendőrség feladata. Csakhogy mi, államosítók sem voltunk eléggé államosítottak. A forradalom előrehaladásának útjában állnak a forradalmárok. Az első nemzedéknek pusztulnia kell, mert nekünk még vérünkben van az ellenállás. S így eljön majd egy szelídebb kor, ha mindenkit meggyúrtunk a félelem élesztőjével, ha egyetlen ragacsos pép lesz mindenkiben a jellem helyén. Még ha lesz is tilalmas gondolat, nem lesznek hozzá férfiak, akik, mint mi, egykori kommunisták, egymást is sírba fektető rögeszmések, a gondolatot tettre váltják, bár ez a fejükbe kerülhet. Mert mi, tisztesség bolondjai, megdaráltunk minden tisztességes embert. Gyanúba fogjuk a fűszálat: hogy merészel felső jóváhagyás nélkül sarjadni? Mert mi önmagunkról nem akarunk valamit tudni, és ezért másoknak kellemetlenkedünk. Nem vagyunk jobbak elődeinknél, örökösei lettünk a történelem minden gyilkos alakoskodásának. S mielőtt végképp eltűnnénk a föld színéről, szemlélő kíváncsisággal tanulmányozni fognak minket, erőszak püspökeit, a langyos polgárok, akiknek nem volt módjuk bűnbe esni, s csak úgy dagadoznak az erkölcsi hiúságtól.

Mentem az utcán, lehúzott redőnyök és államosított bérházak között, amelynek házmesterei G.-nek árulkodnak a lakókról. Napjaim megszámlálva, jövő héten lesz megint egy taggyűlés, amelyen én kerülök terítékre, s munkatársaim csontig rágnak, nehogy őket falják föl. A túloldalon lehorgasztott fejjel megy a kémelhárító vezér, te is, öregem, hamarosan kém leszel, rajta vagy már a futószalagon. H.-ra gondoltam, s D.-re, L.-re, U.-ra, megpróbáltam elképzelni a fölemelt korbács alatt velőig érő riadalmukat, nem sikerült elképzelni, majd megtapasztalom. Száraz szemmel sirattam a rendszert, amely engem meg fog korbácsolni. A népet, amely kezünkbe került, s nem tudja kivonni lágy testét körmünk közül. Megerőszakoltuk, majd hemzsegnek fattyaink: a született hazugok. És sirattam magamban a kommunistát, akit elragadott a század legnagyobb kísérlete. Mostantól polgár vagyok, aki az erőszakon engedékenységgel próbál felülkerekedni, s ha muszáj, fegyelmezetten együtt acsarkodik a többiekkel? Se kommunista, se polgár! Mostantól az leszek, akit vernek, mert nem cinkoskodik azokkal, akik tarka címerek és zászlók alatt az egész világon korbácsolnak. Hát, ez a kaland jól sikerült! Leültem egy padra, rákbeteg, ki kell használnom utolsó napjaimat. Vagy essünk túl ezen az idétlen beavatáson? Menjek egyenest a tévedéseim alpári kísértete, a gnóm G. elé, akivel szövetségesek voltunk ez ideig egy közös vállalkozásban? Ezen a padon nem tudok már semmit, csak halkan iszonyodom magunktól, szónokló krokodilusoktól. Inni kell, berúgni nem. Az öngyilkosság elvetendő. Szöknék, de nincs hova, lőnék, de nincs kire. Hogy biztosan ne lőjek senkire, pisztolyomat a Dunába dobom.

Bevezetnek egy helyiségbe, ahol G. ül. Tavaly még tegeződtél vele, most nem is biccent, csak néz kíváncsian, és int a fiúknak. Begördítenek egy nőgyógyászati széket, meztelenül beleültetnek, s szétterpesztett lábadat egy-egy acélkávába kötözik. Elmés megállapítások a nemi szerv méretéről, vajon mitől húzódott így össze, soha többet nem fog működni, búcsúzz el tőle. A főnök mosolyog: „Na, fiúk, most egy olyan kezelést, amilyet ebben a házban még senki sem kapott.” A legények felváltva állnak a két kifeszített comb közé, s a gumibot, mint a dobverő, táncol, egy a herére, egy a májra. A műveletnek üteme van, az ordításnak is, amit nehéz ilyenkor visszatartani. A két here lúdtojásnyira duzzad, s tízezer nyársat döf szerteszét. Ájulat és ébrenlét között bukdosol, az utolsó ütést várod, amelytől elszenderedsz. Acélkampón, hasított marha akarsz lenni. Nemzőképességed veszte már csak annyi, mintha kalapodat elfújná a szél. A főnök: „Elég lesz, T.? Látod, jobb lett volna neked, ha már akkor elkaplak, mikor először megígértem. Most nem lenne annyi a rovásodon. Mi úgy látjuk, hogy angol kém vagy. Ha nem akarsz a vesédről is lemondani, ismerd be töredelmesen.”

Állok egy utcai szobában, tudatom függőleges alagutakon át zuhan, lázálmaimtól ragacsos a fal. Itt kellemesebb, csak az udvari szobákban vernek. Múlt héten negyedóránként ébresztettek, szemem tüzel az örökös túlvilágítástól, ha ráteszem a kezem, vagy oldalt fordulok, azonnal megrúgják az ajtót; talpon állva is tudok már aludni. Fáradjak át az udvari szobába. Ez az udvariasság semmi jót nem ígér. Térdre nyomnak, így jobban ökölre esik az állam. Egy-egy szép horogütéstől a sarokig penderülök; ha szerencséjük van, még a páncélszekrénybe is beleütöm a fejemet. Visszaütök, most már úgyis mindegy, kétszer nem tudnak agyonverni. Hátul összekötözik a csuklómat, fölfelé köpködök, az iskolában tűrhető helyezésem volt célköpő versenyeken, nem boldogok, ha találok. „Most köpködj”, nyitott számba beleöntik a hamutartó tartalmát, ennél jobban szeretem, ha ütnek, elájulni kívánkozom. Ha a fájdalom kikerülhetetlen, fokozzuk az elviselhetetlenségig. Valakinek a játszmából ki kell lépnie, ha ők nem hajlandók, jól van, mehetek én is innen, eszméletemmel legalább. G. bejön, fölkuporodik az asztal sarkára, nevetgél, ha egy-egy ütés elől kapkodom a fejem, unalmas biztatásait nyikorgatja. „Adjatok a fiatalúrnak, ha nem ért a szép szóból. Tudunk mi más hangon is beszélni, majd ha taknya-nyála összefolyik, majd ha megsajnálja, hogy a világra jött, akkor majd alá fogja írni a fiatalúr.” A tortúra és az alpári közhely minden időkben unokatestvérek. Indulataim színvonala abban az udvari szobában hozzájuk igazodott, képes lettem volna akkor puszta körömmel kiszakítani F. légcsövét. Fiatalos egészség jele volt állatian gyűlölni kínzóimat. Adott valami láthatatlan egyensúlyt, sőt feladatot, ne csináljam, amit ők akarnak, hetedíziglen.

Egy kis szünet, térjünk vissza emberi formánkhoz: „Ide hallgass, G.” „Tábornok úr!”, helyesbít a sarokból jobbik kihallgatóm. „Ide hallgass, G.! Erről nem volt szó, hogy a mi rendőrségünk is ugyanazt fogja csinálni, mint a Gestapo. Fogsz te még a vádlottak padján, kommunista bíróság előtt reszketni. Nem irigylem a jövődet.” G. hallgatott. S amikor megszólalt, szakmai biztonsága csupa repedés volt. Én is féltem tőlük, minden véraláfutásom külön rettegett, hogyne éreztem volna meg, hogy ő is fél. „Nem én találtam ki az egészet. Legfelülről, legeslegfelülről jött a parancs. Végigment a láncon. Központilag elrendelt módszer, nincs időnk udvariaskodni. Ítéld meg! Miért vallanád be kényszereszközök nélkül, hogy ellenség vagy? Kényszereszköz? A vöröskatonák zsákmányolt német fegyverekkel is lőttek. Nem az számított, hogy a géppisztoly német, hanem hogy kinek a kezében van. A pofon ugyanolyan eszköz, mint a pénz vagy a revolver. Az számít, hogy ki mire használja. Az ellenforradalmárok is bikacsökkel vertek, de ez a bikacsök itt most a kezemben egy forradalmi bikacsök. Ennyit a dialektikáról. Ez a különbség, látod, mi megmagyarázzuk neked, elvi alapon, hogy mit cselekszünk, nálunk a büntetés nevelés.” „Ennek semmi értelme, G., a pofámnak a pofon-pofon.” G. felhördült örömében. „Látod, most kimutattad, hogy milyen metafizikus a gondolkodásod. És hol marad a konkrét helyzet lenini, konkrét elemzése? Hol marad a marxista módszer? A pofon-pofon, ez polgári objektivizmus, metafizikus absztrakció. Az út is út. De más, ha mi megyünk rajta, vagy ha az ellenség. Te most itt a kommunista államvédelem néphez hű harcosaitól kapod ezt a néhány pofont, hogy bevalld, milyen kártevő akcióra bujtattak aljas megbízóid.” „R. hozzájárult ahhoz, hogy püföljenek?” „Kételkedtél benne? Magától értetődik. Okosabb, ha elmondod, kivel állapodtatok meg, hogy likvidáljátok R. elvtársat.” Hallgattam. „Elismered, hogy meg akarod ölni?” „A rosseb egye meg azt a gazembert, még szerettem is, dehogy akartam megölni, pedig megérdemelte volna.” Nyomban tudatta R.-rel telefonon, hogy mit mondtam róla. „Igen, R. elvtárs, verjük, még keményebben fogjuk verni!” „Látod? – mosolygott rám. – Én csak a pártfeladatomat teljesítem. De te most nem teljesíted. Ha nem volnál ellenség, bevallanád töredelmesen, hogy ellenség voltál. Azzal, hogy feltartóztatsz minket, a munkánkat akarod akadályozni. Én ezt a pert még az idén le fogom szállítani, ezt várja tőlem a párt. A hozzád hasonló kommunista jampeceket a te példád fogja megnevelni. Ha téged borsóra térdepeltetünk, ők is megkaphatják. Aki velünk együttműködik, az menthető, de aki nekünk nemet mond, az a szemben álló lövészárokban van. Az lássa meg a sorsát.” Egy kis pártoktatásban részesített, a nadrágszabók szeretnek filozofálni.

Bejött egy orosz tábornok. G. szalutált, mint egy kapuőr. Megigazította a széket a feljebbvaló feneke alatt. Vártam, hogy még meg is fújja, s lekuporodik méretet venni a comb bőségéről. A tábornok egy politikai bizottsági tagról faggatott, dicsértem, ő szenvtelenül unatkozott. Oroszul válaszoltam, nem volt szükség tolmácsra; G. nem értette, s ettől még inkább összetöpörödött. Ez az orosz igazi, konstruktivista szakember volt. Neki aztán nem merevedett meg a nemi szerve attól, hogy engem vernek, se jól, se rosszul nem esett neki. Őt a koncepció megvalósítása érdekelte csak, ezért akkor is hűvösen bosszankodott, ha tovább vertek, akkor is, ha előbb abbahagyták, mint szükséges lett volna. Az érdekelte: hogyan illeszkedem téglaként az épületébe; én magam érdektelen voltam neki. Meghalni nincs jogom, halálos bűnökkel kell vádolnom magam. S ilyeneket tanúsítanom másokról is, akik még elbizakodva virulnak a hatalomban.

A szék mögött áll egy nyomozó, a pofon mindig hátulról jön, és váratlanul. Ha nem látod a tenyér lendületét, nyugtalanságod szétterjed, s nem készül föl a következő pillanatra, amikor jön az ütés. Ha megfordulsz, azonnal pofont kapsz, egyébként csak akkor, ha a kihallgató int. A ravaszabb tiszt csak hunyorgat, fejét vakarja, vagy az asztali lámpára teszi a kezét; a verőlegény ért a jelekből. A hátulról jövő pofon a füledet éri, és nem tesz jót a hallásodnak. Megállapítod, amit ez a személyzet művel, az mind árt az egészségednek. Ha a kínzást túladagolják, úgy érzed, bármit teszel, megölnek. Már nincs vesztenivalód, de barátaidat is magaddal húzod a kötél alá, ha minden ponyvaregényt, amit eléd tesznek, aláírogatsz. Már nem aggályoskodsz, hogy miért jár kötél, csak kellemetlen akarsz lenni, vallásos derűvel gyűlölöd akadozó gépezetüket. A kihallgatód átküld a másik szobába, kartársa fölkel az asztalától, és megpofoz, mert engedély nélkül léptél be. Visszaküld, az előző szobában parancsmegtagadásért ütnek, csillog a szemük, ténferegsz egyik vörös tenyértől a másikig. Leülsz a padlóra, rúgjanak, de erre is van válaszötletük: az íróasztalra fektetnek, ráülnek a hátadra, talpad a gumibottól dinnye formájú. Föl kell állnod az asztalon, s leugrani, de ezen a talpon már nem tudsz állni, térdre esel; mutatványodba az államvédelem vidám munkatársai egy idő múlva belefáradnak. Trockista cselszövő, fél lábon állsz, arccal a falnak, ruhátlanul. Ha orvul leteszed a másik lábadat, megint odaverik orrodat a falhoz, melyen a véred már megfeketedett. A latolgatás, hogy mi fáj kevésbé, téged is bekapcsol színjátékukba. Engedély nélkül a padlóra fekszel, kívül vagy, nem mozdulsz, agyonüthetnek. Beállítanak egy koporsónyi függőleges betonüregbe, rád nyomják a mellig érő ajtót, harmadnap a lábad egyetlen üszkös daganat. Jön a kihallgató, arcodba néz, s megkérdezi, kérsz-e vizet. Igen, súgod állócelládból, s ezzel újra fölvetted velük a kapcsolatot, amelyben tőlük jön minden kezdeményezés.

Embert, aki csak rossz volna, még nem láttam. 1950-ben egy vállas tiszt zárkámba belépve, néhány szórakozott pofon után végigdőlt a másik priccsen, s kért, hogy amíg ő pihen, én hallgatózzam az ajtónál: ha jönnek, költsem föl, hogy a kihallgatást folytathassa. „Én jól aludtam, de maga bolond – mondta búcsúzóul. – A jegyzőkönyve már így is elég sáros, egy mondat ide vagy oda a lovagi becsületének sem árt, se nem használ. De a maga veséjének nem mindegy, hogy tovább püföljük-e vagy sem. Mi a véleménye a becsületről?” „Nem árt, ha van”, mondtam. „De egy jó disznótoros vacsora csak többet ér, nem igaz? Egy katolikus pap azt mondta nekem: ami itt köztünk történik, az nem számít, csak az számít, ami kőzte és az Isten között történik. Ott volt az asztalon egy pohár víz, az arcába loccsantottam. »Látja, Isten messze van, én meg közel vagyok.« »Fordítva, Isten közel van, ön pedig messze van«, mondja nekem ez a szerencsétlen. Az ilyen lelki emberek mindent összekavarnak. Barátilag tanácsolom magának, hagyjon fel a szubjektív idealizmusával. Az ember azt hiszi, hogy szobor, pedig csak szar. Ha nem sajnálod tőle az időt, gyúrhatod, ahogy jólesik. Enni-inni, baszni, ez a lényeg, más nincs. A legmarhább vályogvető cigány is megértené: ad néhány szót a testi épségéért, tiszta üzlet. Én a maga helyében azt is aláírnám, hogy az anyámból gulyást főztem.” Tizenöt év múlva egy budai kertvendéglőben odalép hozzám a főpincér, ő volt az, rendeljünk bármit, s legyünk a vendégei. Látott a televízióban, újabban sokat olvas, vett tíz folyóméter könyvet, érdeklik az ilyen lelki dolgok.

De akkor, 1950-ben még hónapokig verettem magam, mert bár a költött vádak közül aláírtam, hogy angol kém vagyok, s azt is, hogy a pártvezért le akartam lőni, de azt már nem, hogy a háború előtt rendőrbesúgó voltam a földalatti kommunista pártban. Nem volt már veretlen hely rajtam, csontjaim és a gumibot között egyre ványadt a hús, kihallgatóim idegeskedtek. Miattam késik a per, amelyhez vádlott-társaimat már puhára gyötörték. Hogy az életkedv is nekik dolgozzon, benyomtak a zárkámba egy szamár kis ügynököt, hogy sótlan találkáiról fecsegjen. A vallatószobában szétterpesztett bokáimat egy-egy mennyezeti kampóhoz kötötték, herém így szabad célpont lett, nemzőképességem pedig befejezett múlt időbe került. Egy vödör víztől sem tértem magamhoz, ezért az állambiztonsági ökölvívócsapat tagjai visszahurcoltak cellámba, mint egy csomagot, s hogy a cipekedéstől mentesüljenek, másnap házhoz jöttek. A zárkapadlón sarokéllel rúgták a sípcsontomat, csizmaorral a májamat, s mindezt oly összehangolt gyakorlattal, hogy a fájdalom lángcsóvái egyszerre nyilalltak agyamba. Bár ők vertek, s én mozdulni sem tudtam, muszáj volt felbőszíteniük magukat ellenem, a gyalázkodás teljes szótárát kimerítették, s egy-egy szertelen tulajdonságjelző ismétlésével pótolták a friss leleményt. Nyelvi öngerjesztésük egy ízben olyan sikeres volt, hogy egy másik cellában sikerült agyonverniük egykori ezredesüket, aki rossz helyen jelentette föl parancsnokát. A sajtfejű, kövér ember olyan hangtartományban sikoltozott, hogy új eljárástól rettegtem. Nem volt semmi új, csak az ezredes tudta, hogy kiabálni kell, nem tudta viszont, hogy a pribékek ezúttal nem érik be ennyivel, nekik most nem az ő jajveszékelése, hanem az élete kell.

A helyzet suta iróniája tette, hogy megsajnáltam a hang forrását, pedig korábban az ezredes irányította vallomásomat. De ha bejött a szobába, s leült az asztal sarkára, némi szivarpöfékelés után kiment; úgy vettem észre, nem kíván az ízléssértő jelenetek szemtanúja lenni. Egy ízben kívánságomra különkihallgatáson fogadott. Már nem volt újonc; a pincében, ahol rejtelmes csatornákban víz csobogott, a gyűrött fülű őrparancsnok már sokadszor ütött magánszorgalomból szívgödrön s gyomorszájon újra, ha fölálltam. Megszoktam már, hogy mikor azt mondja: „Jól van, kukac”, csak négykézláb tudok cellámba visszamászni. Már átpofoztak angol kémmé is, egy éjjel azonban világnézeti fölöttes énem – végvonaglása közben – azt súgta, hogy vizsgálati fogságom tulajdonképpen pártmunka, s meg kellene higgadtabban beszélnünk a feladatomat; jobb a pártnak, ha ellenfél- s nem patkányszerepet játszom a bíróság előtt. Kérésemre a vizsgálatvezető elé kísértek, a hosszú folyosók minden sarkán füttyjel, nehogy más rabbal találkozzam, majd egy vörös szőnyeges, faburkolatos szobában két nyalka őrnagy ült egy nyitott ajtótól jobbra-balra. Bent üveglappal borított íróasztalán a sajtfejű ezredes könyökölt. „Na, mi van?” A túltáplált ember lehunyt szemmel hallgatta érveimet. „Ez nem fontos. Akar burkolni?” Két szalámis zsömlét meg egy sört hozatott az egyik fényes csizmájú titkárral. „Ez a fontos. Burkoljon.” Megenyhülten nézte, ahogy összevert kezem a zsemlét összevert szájamhoz emeli. Milyen sírósra vékonyult később az a vastag főnökhang, mikor őt állták körül nagy öklű legényei: „Elvtársak, jaj ne, jaj ne!” Tudtam, a verőlegényeknek annál kevesebb dühe marad rám, minél elvadultabban ütik az ezredest, de ettől a gyerekkorába visszavert hangtól összerándultam. Elbúcsúztam én is a holnaptól. A részeg különítmény látogatásába az ezredes belehalt, én nem.

A kis vamzer, amíg vertek, a priccsén nyöszörgött, ahogy a cigány vajúdó felesége mellett, kaphat ő is, mordultak rá, ha nem hallgat. Mikor tudatom visszajött, fölöttem guggolt, inge szegélyével törölgette arcomat. Írjam alá, amit akarnak, ne veressem magam tovább, könyörgött. „Én egy boldogtalan senki vagyok, mégis túl akarom élni ezt az egészet. Akard te is. Minél nagyobb marhaság, amit akarnak, annál jobb. Azzal vágod át őket, ha rájuk hagyod.” Most ő beszélt, és nem a szomorú kis hivatás, melyért jutalma hazulról egy levél és némi cigaretta lehetett. Gondolatmenetét másnap kihallgatóm folytatta. „Nézze, ha egy tank jön az úton, épeszű ember kikerüli, az okos meg felül rá. Az államhatalom tank, az egyén pedig eltiporható. A tárgyaláson maga elmondja, amit kívánunk, utána pedig azt gondol, amit akar. A többiek okosabbak, mindent aláírtak már.” Nyílt az ajtó, s besántikált egy korcs manó, kiben szép szál barátomra ismertem. Több mint félezer nője volt már, mondta a pezsgőspohár fölött nemrég, egy kormányfogadáson. Fölfoghatatlanul összezsugorodva, féloldalasan ült a széken, mint egy szegényházi öreg. „Mindent aláírok, a halálos ítéletemet is, csak ne bántsanak. Kérem szépen, nem lehetne engem soron kívül felakasztani?” Összehúzta magát, tovább csökkentve bántalmazható felületeit, mintha a térből akarna kisorvadni.

Én akkor eltökéltem, hogy azt az előre megfogalmazott jegyzőkönyvet nem írom alá. A verésnél is rosszabb, ha már nincs miért verjenek. Kihallgatóm végül oly hitetlenül nyúlt hozzám, mint egy öreg tanító, aki már csak mestersége címereként suhogtatja a somfavesszőt. Utálattal nézte asztalán az aktaköteget. „Tudja, én szívesebben csavarom el egy galamb nyakát, mint hogy egy embert megüssek. Túl érzékeny vagyok. Azzal is beérem, ha a terhelt magától kiabál.” Attól fogva magam döngettem a falat, s jajgattam hozzá, ő behunyt szemmel mosolygott karosszékében, és a zsebében mozgott a keze. „Higgye el, vannak nálam rosszabb emberek is, és azoknak nincsen gyomorfekélyük – mondta kihallgatóm. – Ez a ház megeszi az embert, ebbe a munkába egymás után belerokkanunk.” „Akar velem helyet cserélni?”, kérdeztem. Legyintett, „na, üsse a falat, lássuk, miből élünk”!

Megrövidült barátomat nem ítélték halálra, a börtönben, majd szabadulása előtt egy hegyi szanatóriumban újra megnőtt. Rehabilitációs perünk során, a fegyőröket is arrébb tolva, megpofozta csüggedt kihallgatómat, aki ekkor már vádlottként tagadta, hogy akár egy ujjal is hozzánk nyúlt. A bíró régi mozgalmi barátunk volt, s néhány hete igazságügy-miniszter. „Ne izgasd föl magad, Gábor – kérlelte –, legalább mi kerüljük el az önbíráskodást.” 54 és 56 között Gábor ismét ágyról ágyra szállt, mint egy nagy, sötét pillangó. Két ágy között bizottságok elnöke, országos tisztségek várományosa lett, míg vissza nem kerültünk a mogorva téglaházba, ahol ugyan már nem vertek, de ahol ő igazában már csak meghalni kívánt. Egyszer sikerült kiugrania az ablakon, de az udvar fölött kifeszített drótháló fölfogta. Zárkámban egy délután szörnyű ordítást hallok, rúgom az ajtót, odajön egy őr. „Mit csinálnak ezzel az emberrel?” „Semmit – mondta az őr –, becsavarodott.” Éjjel megszólalt bennem Gábor egykori hangja, ahogy akkor motyogott, amikor törpére verték, s mint lekaszált fűből a nedvesség, kiszáradt belőle a lélek. Nem is az övé volt, csak az aggodalmáé az esékeny vázért, olyan emberé, akiről Gábor korábban nem is tudott, de most előállt a homályból, és kihirdette egész testében a rettegés statáriumát. Akkor, hat éve, csak arra tudott gondolni iszonyodva, mikor kapja a legközelebbi pofont, s szinte könyörgött érte, annyira félt tőle. Most, félálomban megértettem, hogy az őr nem hazudott, ez az ordítás a zárka csendjében nem ökölcsapásra felelt. Gábor egy pillanatra magára ismert, s amit így meglátott, az jobban letaglózta, mint a gumibot. Ha tovább is magvas vezércikkeit gépelheti villája napos teraszán, hol a fia, hol meg a kutyája nyakát borzolgatva, ha koros titkárnője cinkos rajongással szervezheti két értekezlet között randevúit, ha felesége baráti társaságban odasúghatná szomszédjának, le sem véve szemét Gáborról: „Hát nem olyan, mint egy álmos faun?”, ha egy művészszövetségben ő számolhatna be bizalmasan a párt haladó szárnyának elgondolásaitól, hogy utána a könnyező szemű vén klasszikusok hosszan szorongatnák a kezét, pompás emberpéldánynak tudhatná magát. De mert ütött-kopott, furcsa kis forradalmunk a nagyhatalmak lába alá esett, Gábor kihallgatási jegyzőkönyveit a rendőrtisztek kárörvendően tehették elém. Mind így kezdődött: „Párt- és államellenes céljaim érdekében fölvettem a kapcsolatot…”, s magával együtt bennünket vádolt, társait.

1958-ban, egy jeltelen őszi vasárnapon, amikor a zárkaablak már csukva volt, s már végére jártam hatlépésnyi sétautaimnak a vasalt ajtó és a rácsos ablak között, a fűtőtestet eltakaró zöld drótsodronynak támasztottam homlokomat, és órákon át álltam behunyt szemmel, mindig ugyanazt a fényképet elevenítve meg, követve egy elmozduló nőalak kalandját, míg vissza nem fárad a kis amatőr fénykép mozdulatlanságába, ahol egy romtelek téglakerítésén ült, így csapongtam feleségem körül, mikor a boltba megy, szép lábikráját csapkodja spárgahálóval, s egy kissé jobbra-balra dönti csípőjét, mintha hegyi ösvényről jönne lefelé, a folyosó kövére csizmapatkók sora verődött, s a nyíló ajtón három altiszt kíséretében egy börtönőr hadnagy lépett be. „Mutassa a fütyülőjét.” Igényelt részem a félelemtől összezsugorodott. „Nem harapjuk le.” Aki először nyúlt hozzám, megrúgtam, ütöttem én is, ütöttek ők is, valakinek megharaptam a kezét, ahogy a sarokban guggoltam a nadrágomat összefogva, végül az egyik mögém került, s botjával tarkón vágott. Előreestem, hátul összebilincselték a kezem. Lehúzták a nadrágomat, és megtekintették az ütközet célját. „Rendben van”, szuszogta a főhadnagy, s lezökkent a másik priccsre. Véraláfutásosak voltak mindannyian. „Ennyi az egész, látja, ezért a semmiért vertük össze egymást. Persze, az ember félti a fütyülőjét. Azt hiszi, gyönyörködni akartam benne?” Úgy néztük egymást, mint a birkózásban összemelegedett osztálytársak, eszébe sem jutott, hogy megbüntethetne. „Megmondhatta volna, hogy miért akarja megnézni!”, méltatlankodtam. „Éppenséggel nem mondhattam meg”, mondta titkosan, és ment a következő zárkába. Másnap a kórházi részlegbe kísértek, ahol az orvos egykori iskolatársam volt. Az egyik betegzárka folyosóra nyíló ajtaján kis tábla függött: „Szigorúan tilos a belépés az őrszemélyzet tagjainak is.” Géppisztolyos foglár állt előtte. Csak egy hét múlva súgta meg az orvos: Gábor haldokolt odabent. Hogy a vizeletét visszatartsa, saját összesodort hajszálaival kötötte el húgycsövét, s csak a harmadik napon vették észre a mesterséges urémia mérgezési tüneteit. „Neked elmondhatom, te úgysem utánozod, gyanúsan jóban vagy magaddal”, kezdte az orvos. Gábor azt mondta neki az utolsó napon: „Tudja, doktor, ez nem öngyilkosság, ez kivégzés. Halálra ítéltem magam.” „Pedig megúszta volna tíz-tizenkét évvel”, mondta az orvos. Négy-öt évvel is, mutatta az idő. Azóta nyelem vissza én is ezt a zárkamélyi ordítást, amely hírül adja, hogy nem akarom tovább életben tartani magam.

Napi sétám az agyagos-füves domboldalon, tántorgó sírkövek között vezetett föl a kőfejtőig, amelyet 1949 és 1954 között tábor vett körül. A betonlábú őrtornyok a juhlegelő sarkán állják az időt. A kirándulók szeme megtorpan rajtuk, majd továbbsiklik az erdei csárdáig, amelyben húsz éve a parancsnokság lakott. A történelem besötétedő emlékek erőszakos kivilágítása. Kiengedem a föld alól kísérteteim örült családját, s elnézem botladozásukat terméskővel az ölükben. Géppisztolycsővel a hátukban viszik a követ egyik rakodótérről a másikra és vissza. Aki nemcsak magát hajtja, de a többieket is, pótebédet kap. A brigádparancsnok is fegyenc, csak kevésbé sovány, az elnéző hajcsárnak mindig akad följelentője, aki a helyére kívánkozik. Elárul-e vagy sem, ez a kérdés rendezi a társulásokat, nem a pártállás; a kommunista városi párttitkár és a jezsuita provinciális közös cigarettát szívnak. De a foglyok zöme környékbeli volt. Sokasodtak a tiltó törvények és velük a törvényszegők. Ez engedély nélkül disznaját vágta le, az fáját vágta ki, hogy tetőgerendája legyen, a harmadik eldugott egy kis búzát vetőmagnak, a negyedik, szekéren kukoricát fuvarozva, mert az egyik zsák lyukas volt, porba csurgatta a szemet, s mind egyszeriben itt találta magát. Néha beesett egy drótvágó olló. Volt, aki csak azért szökött meg, hogy odabújhasson egy éjszakára a felesége mellé. A távolabb lakó szökevény bekopogott egy házba, és polgári ruhát kért a piros háromszöggel megjelölt fegyenczubbony helyett. Az őrök még hajnal előtt megverték puskatussal a helyi szökevények ablakát. Az átöltözött idegent pedig egy erdei ösvényen megtalálták az üldözőkutyák, elárulta a tábor szaga, meg a félelemé. A falu hallotta a lövéseket, s reggel ment keresni az arcra bukott halottakat, melyekről az izgalom verítéke már leszáradt. Gyakran verték félre a harangot. Eleinte még a főutcán haladt a keserves énekű menet, elöl az öregasszonyok, hátul a gyerekek fehér ingben, de aztán megtiltották, hogy a halottakat a templomban szenteljék föl, s csak a temetőben volt egy kis szipogás. Napi sétám közben elüldögélek az idő előtt elhunyt férfiak sírja mellett, némelyiknek neve sincs, meglocsolom a rózsájukat.

1956. október 23. Zászlóval az utcán menni eddig is lehetett, de csak állami ünnepeken s a díszemelvény előtt a pártvezetést éltetve. Természeti csoda, ahogy a lakosság egy óra alatt néppé változik. Vége a zsibbadásnak, van erőnk, ők félnek tőlünk, nem mi tőlük, igenis, jogunk van az utcához. Engedetlenek népünnepélye, ami tegnap még tilos volt, most egyszeriben szabad; mert tesszük, és mert nem kérünk hozzá engedélyt. Ki a félelem kényszerzubbonyából, egyszer kimondani az igazat! Eddig a hatalom nyelvén hazudtunk egymásnak, most úgy váltunk szót, mintha szeretkeznénk, s nem láttamoztatjuk mondatainkat a bennünk trónoló cenzorral. Két lábon járó utópia, írd egy papírlapra, hogy mit akarsz, s tűzd az első fatörzsre. Egy retorika összeomlott, ez a nyelv lázadása, mindenki újságíró, az egész város faliújság. Pattoghat az ostor, a ló nem húzza tovább a szekeret. Az utca tele van olyan emberekkel, akik szorongva indultak reggel a munkába, és szorongva takarodtak este haza. Most összesereglettek, többféle jelszót kiabálnak, s így együttesen önbizalommal termékenyítik meg egymást. A forradalom érdekes, ráérünk később vacsorázni s külön-külön hazabaktatni, ismét szorongva.

Az egész város az utcán van, s mit ad a Politikai Bizottság a népnek? Megígéri, hogy összehívja a Központi Bizottságot. A legnagyobb tömeget, amely még dönteni illetékes. Hogy nemcsak ez a száz ember, de a többi tízmillió is illetékes, olyan homályos eszme, mint a cirkuszi oroszlánt megkérdezni, hogy van-e kedve átugrani a tüzes karikán. A rendőröket elcsábítja a tömeg nemi varázsa, eszükbe sem jut lőni rá, beleolvadnak. A rendszerrel szembefordultak a saját szavai: az elnyomás éveiben ezzel a szóval kellett köszönni a hivatalokban: szabadság! A szónak most egy kis értelmet adunk.

Fura nyár van mögöttünk, az anyavállalat vezérkara megállapította, hogy a leányvállalat főnöke túl sokat gyilkolt, túl sokat pazarolt. Bár kétségtelenül az ő bizalmi emberük volt, muszáj lecserélni. Nehéz megbízható és mégis népszerű utódot találni. Ha megbízható, de utálatnak örvend, akkor csak erőszakkal, gazdaságtalanul tud rendet tartani. Ha viszont népszerű, akkor a központ rovására, saját embereinek fog a kedvében járni, s az egész leányvállalat vele együtt elszemtelenedik. Mikojan Moszkvából Budapestre repült, rendőrök sorfala között száguld a pártközpontba a lefüggönyözött kocsi, s leváltja R.-t. Adjon egy nyilatkozatot, hogy magas a vérnyomása, majd kap egy kis nyugdíjat az anyaországban. Az orosz katonai repülőtéren a gömbölyű kis R. a földre veti magát, két marokkal a fűbe kapaszkodik, ez az ő országa, nem megy innen el. Két NKVD-s tiszt a hóna alá nyúl, fölrántja, és belöki a síró, öreg gyilkost a repülőgépbe. Évekkel később megadatik neki a hazatérés, de már urnában.

Ahogy egy házasságban is néha minden összetorlódik, s itt az alkalom a leszámolásra, a népnek is eljön egyszer az ő órája. Most nem kell semmilyen képviselő; aki helyett mindig mások beszéltek, most maga akar valamit mondani. Ez nem józan óra. A józan ész azt mondja, mi nem parancsolhatunk magunknak, csak ők nekünk. A dolgok rendje az, hogy ők hazudnak, mi meg tapsolunk. Önkényuralmát, melyre a moszkvai pártfőtitkártól kap megbízást, a budapesti pártfőtitkár néphatalomnak nevezi. De ha azok, akik hazudnak, egyetlenegyszer, összeszedve minden bátorságukat, kimondják, hogy ez az egész nem igaz, akkor a hazug dideregni kezd, s lövetni szeretne. A nép, ha nem kívánja a hazugok uralmát, a néphatalom ellensége. De most ezt elég nagy tömegben mondta ki. Csőcselék! Tessék hazamenni! Nem megy. Figyelmeztető lövések. Visszalő. A szörnyetegen nem fog a golyó. Lidércnyomás. Egy-két óra alatt semmivé olvad, ami éveken át a dolgok ésszerű rendje volt. A hazugok dadogni kezdenek. Hatalmuk álmából fölébredve az államférfiak még csak nem is férfiak.

A tüntetésről jövet, barátok körében N. lakásán ülök, a többség rábeszéli az öreget, ne várakoztassa a népet. Kétszázezren érte kiáltoznak a parlament előtt, őt, a nyugdíjas, demokratikus kommunistát akarja az ország miniszterelnöknek. Délelőtt bementem egy küldöttséggel a pártközpontba, láttam a hullasápadt országvezetőket. Két éve engedtek ki a börtönből, fél éve újra be akartak csukni. Most remeg a cigaretta a kezükben, kapkodva telefonálnak egymásnak s Moszkvába. Bennünket kérlelnek, hogy álljunk az események élére, s csillapítsuk le a tömeget. „Mentsétek meg az országot!” „Mikor indul a repülőgépetek Moszkvába?”, kérdem. Elszörnyedve néznek, inni kérek, túlbuzgón töltenek, kiloccsan a bor az üres íróasztalra. Azután a tüntetés, alkalmi emelvényekről hazafias szavalatok, a forradalom előbb frázisokban fürdik, nemsokára vérben fog. Sejtem már, hogy ebből megint börtön lesz, esetleg akasztófa. Nemrég házasodtam, viszket a nyakam, az öregnél befogom a számat, pálinkát iszom.

Hónapok óta mindenki tisztogatást, felelősségre vonást követelt, a csőd nyilvánvaló volt. A nép most kimondta, s addig nem fog megnyugodni, míg a kontárok önkényuralmát szét nem veri. Mostanáig behúzta a nyakát, de ha egyszer megmozdult, nem lehet egy kis hízelgéssel kifizetni. Nem bújik vissza papucsába, amíg biztonságot nem szerez, vagy fejbe nem verik. Ez a lakás egy kis sarka a színpadnak, amelyen mindenki azt teszi, amit tud, s nem amit szeretne. Barátaim felvilágosult kommunista diktatúrát akartak, amely sokat beszél a demokráciáról. Én már nem vagyok kommunista, bár ezt még nem mondtam ki. Két év alatt, amíg halálra ítélve reggelenként vártam a kivégzőkülönítményt, volt időm megérteni, hogy nem azért vagyok itt, mert a diktatúra téved, hanem mert fönn akarja tartani magát, s kezdetben legalább nem tud meglenni politikai foglyok nélkül. Aki ellenállhatna, azt félreteszi. A népet először meg kell sarcolni, be kell törni, hogy eszébe se jusson leszavazni minket. Ha majd mindenki szót fogad, az állam is lehet engedékeny. Fogja még túlzás nélkül, szakavatottan adagolni a rendőri erőszakot, fog magának még kis terrorral is nagy biztonságot szerezni. De akkor, 1950-ben a kis terror, a cinikus hatalomművészet nem volt elég. A rendszer fürge volt, s hogy a nép el ne söpörje, irgalmatlanul elvette a kedvét tőle.

Én azonban, ifjú házas, nem vágytam 1956-ban egy nemes mozdulatért megint a siralomházban kuksolni. Szívesebben olvasgattam volna a történelemről, mint hogy csináljam. Ha most kimegyünk forradalmárkodni, legkésőbb karácsonyra ismét a politikai rendőrség undok fogdáiban leszünk, megint néhány év börtöncsend, egyikünk-másikunk akasztófán. Esküszöm, nem csábító bekerülni a történelemkönyvekbe, én már levezekeltem, hogy mi csináltuk ezt a rendszert, amelyet most felszámolnánk. Felfordulásban egy hatalmi struktúrát, melyet a lakosság utál, csak vérrel lehet átmenteni. A türelmetlenség átsöpör az aggódó észérveken. Most elfelejtjük, hogy kis nép vagyunk, mely nem a saját történelmét éli, csak a másokét próbálja túlélni. A liberális fordulat nem tudott megérni, túl korlátolt volt a rendszer ahhoz, hogy egy-két reformot hozzon. Az állami terrort a lakosság egy kicsit viszonozni fogja, s némi kelet-európai vadsággal: eléggé fölbosszantották. A forradalom mások szemében történelmi dráma, nekünk családi esemény, a vér a nézőknek paradicsomlé, nekünk a vér a magunké. Az áldozat ökonómiáját kis időre el fogja borítani a véráldozat kultikus pátosza, egy nemzetet is magával ragadhat egy epileptikus roham. Most senki sem tud ésszerűen viselkedni, sem a nép, sem a kormányzat, sem az oroszok. Az ellenjátékosok elvadítják egymást, robbanás alatt a társadalmi szerződést higgadtan módosítani nem lehet. Az emberek nem azért égetik az utcán az állam címereit, hogy utána jámboran szétszéledjenek. A népünnepélyeknek megvan a maguk logikája, csak akkor nyugszunk meg, ha előbb jól kifáradunk.

Hírhozók kocsisora a ház előtt, a kopottas professzori lakásban egyre dagad a lelkesedés, az öreg maga elé néz. Rosszulesik neki, hogy a tömeg ordít érte, de a pártközpontból nem hívja senki sem. Ő évek óta a kommunizmus újjászületésében bizakodott, vessük el a vaskorszak zsarnoki és dilettáns túlkapásait, de továbbra is a párt vezessen, jóakaratúan és tudományosan. A vezetők karolják föl a népet, ez pedig bízza magát a vezetőire. A börtönből vagy vesztegzárból kijövő pártellenzék lépjen a sztálinisták helyébe, s vezesse vissza az elkorcsosult eszmét tiszta forrásaihoz. Majdnem kétszer annyi idős, mint én, de még hiszi, hogy a nép és a rendszer kényszerházasságából szerelem is lehet. A párt lássa be, hogy az öregnek van igaza, a nép pedig fegyelmezetten álljon mögéje. Hogy is tudott volna az öregúr ettől a tündérmesétől megválni? Negyven éve van a mozgalomban, megtanulta, mit lehet tenni, mit nem, de hiába okos ő, ha a történelem buta. A párt most hisztérikus, de még mindig nem küldi a Központi Bizottság küldöttségét, hogy az megrendülten fölkérje: venné át a kormányhatalmat. A nép pedig, bár mögé állt, fegyelmezetlenkedik, megeshet, hogy a tömeg akkor sem oszlik szét, ha ő most mindenkit szép szóval hazaküld lefeküdni. Az öreg hallgatott, barátaim már elmondták véleményüket, többnyire azt, hogy induljunk, néhányan óvatoskodtak. „És maga mit szól, T.?” Megjegyeztem, biztos tudomásom szerint a pincében van egy láda örmény konyak. Még Szuszlov hozta a nyáron, mikor a pártból kizárt öreg kommunista 60. születésnapi ünnepségén Moszkva képviseletében tiszteletét tette. Addig ne mozduljunk ki a házból, amíg ezt a láda konyakot csendesen meg nem iszogatjuk. Talán két hét múlva elfogy, addig történeteket mesélünk egymásnak, s akkor meglátjuk.

„És a nép?”, kérdezte az öreg. „Majd meglesz valahogy. Maga most csak arról dönthet, hogy maga lövet-e rá, vagy átengedi-e ezt a kormánytevékenységet az előző gárdának. Amit ők főztek, ők is egyék meg. Maga csak akkor bújjon ki ebből a kellemesen fűtött szobából, amikor a lövöldözéstől fáradtan a nép is, az oroszok is magát akarják. Addig iszogassunk. Maga most minden pohárka konyakkal egy-két tucat emberhalál felelősségétől mentesül.” „T., maga berúgott. Amit mond; cinikus szörnyűség.” „Kitől várja a hatalmat? A néptől vagy az oroszoktól? Ha a néptől, akkor haza kell küldenie az oroszokat, s teret kell adnia a parlamenti demokráciának meg a munkásönkormányzatnak. Ha az oroszoktól, akkor rendőrileg kell biztosítania a megszállás és az egypártrendszer zavartalanságát. Az események meglódultak, a két akarat között új egyensúlyt csak a fegyverek hozhatnak. Hasadt lelkű, demokratikus kommunisták, döntés előtt állunk. Félrehúzódhatunk, ez a legjobb. De ha bemegyünk a Parlamentbe, fedezhetjük erkölcsös nevünkkel a terrort a zavargó tömegek ellen. Vagy megakadályozzuk, követjük, amit a nép akar, s megyünk a börtönbe, mikor az oroszok rendet csinálnak. Vannak még rosszabb változatok: előbb mi lövetünk a népre egy kicsit, de nem eléggé, aztán az oroszok akasztanak fel. Az országnak most nem kellenek az oroszok, de nekik kell az ország. A nyugat átadott nekik, s nem akar háborúskodni értünk. Mi egy kicsit lövöldözhetünk rájuk, ők meg válaszul szétlövik a várost. Maga választhatja most a hatalmat is meg azt is, hogy szeressék: vagy a nép, vagy az oroszok bizalmát veszti el. Én nem venném most át a hatalmat, csak hogy mások helyett én lövessek a tüntetőkre. Maga legjobb esetben egy megújított csatlós kormány elnöke lehet a megvert tömegek fölött, ha azok kisebb rosszként beletörődnek a maga emberségesebb kormányzatába. Ezen még ráér gondolkozni. Ebben a szép kis házban eléldegélhet anélkül is, hogy miniszterelnök lenne. Tölthetek?”

Az öreg türelmesen végighallgatott s fölállt. „A maga számításai okosak, de az emberek hívnak, és én megyek. A kavarodásban jól jöhet egy öregember nyugalma. És ha az a sok ember, aki a nevemet kiabálja, ezzel kockázatot vállal, akkor én nem tudnék itt elbújni. S tudja, én azt már megtanultam, hogy az események nem úgy alakulnak, ahogy álmainkban, de még csak nem is úgy, ahogy rémálmainkban képzeljük. Valahogy másképp. Meg van írva, de nem tudhatjuk. Ezért azt kell tennünk, ami a kötelességünk. – Elnézést kérően rám mosolygott: – Tudja, a kálvinista nevelést az ember nem felejti el. Velünk tart?” „Természetesen.” „Miért nem megy haza?” „Mert bolond vagyok”, mondtam, és nagyon jólesett, hogy a vállamra teszi a kezét.

Az öreg nem volt műkedvelő, tíz évet töltött a szovjet titkosszolgálatban, s ehhez képest fiatalosan vegyítette a nyugati demokratizmussal a bolsevik hatalmi rációt. Hogy a geopolitikai helyzet és a demokratikus alternatíva között elhivatottsággal hidat emelhet, siratnivalóan elegáns tévedés. Véleménykülönbségünket ideológia és történelem távolságáról az magyarázza, hogy az ötvenes években ő félreállított egyetemi tanárként várta különvéleményének igazolódását, én meg két éven át hajnalig olvastam a börtönkönyvtár klasszikus regényeit. Az esztétikai befejezettség élményével próbáltam fölkészülni napról napra elhalasztott, de minden reggel várható kivégzésemre, melyre végül is azért nem került sor, mert G., bárhogy utált is, ellopott. R.-nek azt jelentette, hogy már felkötöttek, velem azonban nem tudatta, hogy megmaradhatok. Talán komiszság volt ez tőle, talán bizonytalanság, két éven át naponta felkészülni az elpatkolásra fárasztóbb, mint egyszer túlesni rajta, mégis hálás vagyok neki, mindent egybevetve azt hiszem, élni érdekesebb, mint nem élni. Aláaknázott életemnek két éven át mindig az utolsó napján elszoktam attól, hogy a jövőt májusi rétnek lássam, amelyen ameddig a szem ellát vagy még azon is túl jó lovainkon szertenyargalhatunk.

Három év múlva, megint a börtönben, rémes zárkatársam és testvéröcsém, Dani felpofozásával védtem meg a sodródó dőreség vádjától kivégzett öreg barátom, N. emlékét. Szememben ő kelet-európai sorsábra volt. Ezúttal is vállalkozó gőg buktatja gödörbe a hőst, ez a takaros, nyájas tanár úr mégis egy cseppet megmosolyogni való. A szükségesnél nagyobb mértékben hisz abban, hogy rajta kívül nincs megoldás, s a tanítványok megjuhászodnak, ha ő fölemeli a hangját. Szerencsével és varázzsal megkísérli a lehetetlent. Ő nem akkor lesz a nemzet tanára, miután mindenkit, aki oktalan helyre állt, már leterített a megtorlás, nem amikor a betört fejű és móresre tanított nép tőle reméli, hogy apránként kiereszti a fegyházakból az életben hagyott felkelőket. Ő nem éri be azzal, hogy a gyarmatosító szigort jóakaratú gyámkodásra váltsa. Ő új társadalmi szerződést akar. Olyan szocialista szakértőuralmat tervez, amelyet többpártrendszerű parlament, munkástanács és független szakszervezet ellenőriz. A demokrácia szocializmus nélkül a tőkéseknek jó, a szocializmus demokrácia nélkül a párthivatalnokoknak, de a munkásoknak és a parasztoknak nem kell se a tulajdonos, se a párttitkár. Tudják, hogy a kormányhatalom mindig a politikusoké lesz, nem az övék, nekik az a fontos, hogy ők ne legyenek egészen a kormányhatalomé, védekezhessenek ellene. A professzor úr makacsul komolyan vette, hogy az ő dolga azt tenni, ami a munkásoknak és a parasztoknak jó. „Kelet-Európa emberei nemcsak elszenvedték a történelmüket. Adott körülmények között ilyenre is csinálták. Éppen csak annyira szerencsétlenek, amilyenné magukat tenni hagyták. Nemcsak a cselekvés, a mulasztás kockázatát is mérlegelni kell”, mondta egyszer nekünk. Nem kereste a halált, de amikor nem lehetett tisztességesen félreállni, elébe állt.

Amíg a kocsikhoz kitódultunk, elképzeltem, ahogy az orosz tankok szapora sortüzekkel megtisztítják a demokratikus tömegektől az utcát. Lehet, hogy átvészeljük a megrázkódtatást, s a kormánykerék is a kezünkben marad? Játszmáim, kilenc az egy ellen, hányszor álltak már vesztésre, mégis itt vagyok. Néztem az öreg kipiruló nagypapa arcát, szemében a jóízű férfivirtust, s bár a kétheti konyakozás jobban csábított volna, meghatott Sancho Panzaként követtem a köpcös kis Don Quijotét a kétszázezres tömeg elé, amely tőle akarta hallani, hogy most mi legyen. Vagy élve maradunk, vagy nem; ha győzünk, ráérek kiszállni a játékból; ha meg rajtavesztünk, úgyis kiszállítanak belőle, sőt talán még hitetlen tudatomat is kitelepítik ebből a tagbaszakadt porhüvelyből. Nagyot húztam a kocsiban a palackból, induljunk ebbe a balga forradalomba: „Már megint vedel – szólt neheztelően testőrére az öreg –, pedig most szükség lesz a józan eszére.” Nem volt képem azt mondani, hogy most arra a legkevésbé. Feddése mögül kiéreztem némi gondfelhős, kormányelnöki tűnődést is: vajon megérdemel-e ez a pálinkásbutykos egy miniszteri bársonyszéket? Való igaz, nálamnál tiszteletreméltóbb közéleti személyiségek is kísérték az öreget a jó szándék angyalszárnyaival azon az úton, mely – az ő keménykötésű, kicsit vidékies erkölcsét számba véve – egyenest a bitófa alá vezetett.

Hogy a helyzet ünnepélyességét rontsam, s hogy kormányalakító aggodalmainak elejét vegyem, megkockáztattam egy idétlen tréfát: „Azért, I. bácsi, egy forradalomnál csak többet ér egy jó baszás. Ebből csak egy gyerek lehet, abból meg egy csomó koporsó.” Az öreg rendíthetetlen. „Ha szabad lesz az élet, több kedvük lesz az embereknek gyereket csinálni.” „Maga már arra gondol, ami lesz?” „Jólesik rágondolni.” „Van nekem is egy ábrándom. Tudja, mit kérek magától jutalmul, ha a nép fölkent atyja lesz? Egy dunai motoros uszályt” „Minek az magának?” „Tarkára pingálom, lampionokkal földíszítem, állandóan szól a zene, s berendezek rajta egy úszó kuplerájt. Széplányok, jóbarátok, fel-alá hajókázunk itt a zordon Közép-Kelet-Európában a könnyűség tarka lámpás, úszó szigetén, kurvák és kurafiak anarchista köztársasága: kihajózunk a politikából, mert ha az a veszély fenyeget, hogy kineveznek miniszternek, mindannyiunkat kileli a hideg.” „Egy biztos – mondta az öreg –, magát nem fogom főügyésznek javasolni. Csináljunk magának egy szórakoztatóipari minisztériumot?” „Szórakozzunk inkább.” „Arra most lesz alkalma többször is, mint kéne, aludni sem fog tudni a nagy szórakozásban:” Ebben a pillanatban nagy pofont kaptam hátulról, mint a vallatásnál. Támadóm az ölembe ugrott, fogvicsorgató kedéllyel megcibálta a fülem, szőrös volt, és rossz szagú, a zsebembe rejtett flaskához próbált illetlenül hozzáférkőzni. „Nyughass, Arisztotelész!”, szólt hátra kocsitulajdonos öcsém iszákos csimpánzának. „Ez is jól kezdődik”, dünnyögtem.

Egy évvel később kihallgatóm kétheti szünet után zárkámból fölhozatott, az asztalon két telefonkészülék, ő is feszesebb, méltóságosabb. Világos, hogy nem ő kérhette az ódivatúan a telefonba szerelt lehallgató készüléket. „Mi van? Megörökíttetünk?”, mutattam a második telefonra. „Nem tudom, miről beszél”, mondta előkelően. „Örülök, hogy magát is ellenőrzik. Ha már lehallgatás, vagy senkit, vagy mindenkit. Sőt magát én még gondosabban figyeltetném, mint önmagamat, mert én már lelepleződtem, maga még nem. Itt az agyam, kukucskáljon bele, nincs sok közös gondolatunk, ami van, azt is szégyellem. De maga még érdekes falat, lehet rendőrnek álcázott ellenálló is.” Jókedvre hangolt, hogy legalább a magnetofonszalag megőriz valamit a helyzet savanykás idétlenségéből. „Nem azért hívattam, hogy rajtám élcelődjön – szólt rám, mint egy elnyűtt korrepetitor, aki a diák elkalandozó figyelmét visszatereli a leckére. – Beszéljünk értelmesen”, mondta elkínzottan. „Mivelhogy magán kívül senkivel sem beszélhetek, magával is szívesen társalognék egy kicsit okosabban. De eddig még csupa szamárságot kérdezett, tegyen föl értelmesebb kérdéseket.” „Volt-e önnek tavaly októberben valami külön politikai vonala?” „Tettem, amit tettem. Az volt a vonalam.” „Mindenben egyetértett N.-nel?” „Még magammal sem értek egyet mindenben. Együtt voltunk.” „Öccse tanúvallomásából idézek.” Felsóhajtottam. „Bátyám kijelentette N. előtt, hogy többre értékel egy nemi közösülést, mint egy forradalmat! – Mondott-e ön ilyesmit?” „Az idea nem áll távol tőlem.” „Öccse kimerítő tanúvallomását idézem: »A leendő kormány névsorának összeállításakor bátyám semmilyen tárcát nem igényelt magának. Érdemei elismeréseképpen csak egy dunai uszályt kért avégett, hogy azon úszó zenés bordélyt rendezzen be, s oda baráti körét kicsapongani hívja.« Mondott ön ilyesmit?” „Elismerem, nincs az a minisztérium, amelyre jobban vágynék, mint egy úszó, zenés kuplerájra.” Kihallgatóm elégedett volt, én dühös voltam Danira locska jegyzőkönyveiért, még a csimpánzpofonról is említést tett. Csak később tudtam meg, hogy ezzel a két mondattal kihúzott a kötél alól. T. bolond, ellenfélként sem kell komolyan venni, gondolták. Társaságunkból inkább olyanokat kötöttek fel, akikben a humorérzéket elnyomta a pátosz.

Kéthetes nyüzsgés, összevisszaság, egyszer sem tudtam jól kialudni magam. Öcsém sem aludt többet, mégis lázasan türelmetlenkedett. Hosszú nevű bizottságokat és egyesületeket szervezett, s nem tudott betelni velük. De mert a jóváhagyás pecsétjét többnyire általam kaphatta meg, kiállhatatlanul lógott a nyakamon. Folyton csepült, nyavalyás reformista voltam, liberálbürokratikus lekvár, s gőzöm sem volt arról, hogy mi a forradalom. „Nem akarnál inkább lefeküdni?”, esdekeltem. „Szó sem lehet róla!”, rázta a fejét, és ültében elaludt. Kicsi korában is röstellt aludni, „csak behunyt szemmel gondolkodom” mentegetőzött. Kormányfeladatként rászabadítottam egy szép, húsos diáklányt, aki csizmában, géppisztollyal rajongott előszobámban. Különböző fegyveres őrláncokon át a lány elcsalta, hogy beszéljen neki a forradalom metafizikájáról meg arról, hogy kit kellene lepuffantani, s duruzsolva úgy a falhoz nyomta öcsémet, hogy az lélegezni is alig tudott. Dani megtette, amit a világtörténelem tőle e pillanatban megkívánhatott, a lány álmélkodott és jajgatott, állítólag pontosan úgy, mint az erdő mélyén párjára lelő farkasszuka; egyszer meghallgatok egy farkasszukát, amint éppen az erdő mélyén a párjára lel. Öcsém párnát nyomott a lány szájára, s forradalmi hevülettel megismételte a mutatványt, attól fogva azonban úgy menekült az elvarázsoltan szuszogó, vastag lánytól, mint én tőle, mert őt is idegesítette, ha folyton akarnak tőle valamit.

Imádta és szaporította viszont a fellengzős bizottságokat, amelyeknek egyetlen céloka az volt, hogy én megszabaduljak tőle. Szárnysegéd, szóvivő, bizalmas tanácsadó, komor magántitkár, testvér, álarcban házsártos feleség, ahogy vétkeztem a fogadalom ellen, hogy többet nem ártom magam a politikába, büntetésképpen ott termett Dani. Kifele jó képet vágott, de látszott, hogy mindent jobban tud, s ahogy kettesben maradtunk, összeszidott, majd toporzékolva belerángatott új meg új vállalkozásokba. Titoktudó fontossággal gázolt át a rám várakozókon az előszobában mindenki láthatta, hogy ő itt legalábbis a második ember, nem lehet kikerülni. Védőrséget szervezett körém, csak az juthatott be hozzám, akit ő erre felkészített, majd a látogatót kikísérte, s az előszobában helyesbítette tévedéseimet. Szeretett dramatikus pillanatokban berobbanni a bizottságok összejöveteleire, s zihálva híreket újságolni, ezek nyomán a forradalmi tettvágy végképp magával ragadta a megjelenteket. Mesterien tudta, hogyan kell három emberrel telefonon másik harmincat összecsődíteni, irodát, titkárnőt, gépkocsit, pecsétet s fegyveres őrséget szerezni, határozati javaslatokat szerkeszteni s másokat is szenvedélyes nyilatkozatok szövegezésén dolgoztatni. Mindezeket végül is az én orrom elé dugta, hogy írjam alá. Sokszorosító- és nyomdagépek engedelmeskedtek intéseinek, s a közvéleményhez szóló állásfoglalások, melyek alatt nevem, baljóslatúan előkelő helyen, mindig ott díszelgett, nyomban a nagyközönség elé s egyidejűen pedáns irattartókba kerültek, sétagaloppá téve a nyomozóknak a vizsgálati eljárást. Szövegeket idéztek, s elém tartották az irományt. „Ez itt, ugye, az ön aláírása?”, kérdezték ironikusan. „Enyém, a nyavalya essen bele”, dünnyögtem. Nyomozati anyagom, jobbára Dani munkássága, alig fért el az asztalon, s ocsmány tömegével mind közelebb tolt ahhoz a barátságtalan faalkotmányhoz a börtönudvaron, melyet a mennyország felé haladtában több barátom néhány percre útba ejtett.

Emlékszem Dani kecses fontoskodásaira a második világháború után, az erősödő kommunista ifjúsági mozgalomban. Karszalagosan, tülkölve motorozott mind szertartásosabb felvonulások mellett, mint egy filmrendező, aki lelki szemével a százezres menet egész mozgását áttekinti, utasítgatta a csoportok vezetőit, majd tömegkapcsolatait ápolta. „Mi ez, gyerekek, malaccsorda?”, megsimogatta az egyeninges lányok arcát. „Magasabbra a zászlót, tündérkéim!” Harsány vezényletére az oszlop rázendített valamelyik mozgalmi indulóra, és ő velük énekelt. Mindig a legcsinosabb lányok mellett bontotta meg a körtáncot, hogy karját a vállukra téve az egész kör forgását meggyorsítsa. Ahol megjelent, mosoly üdvözölte, ha szólt, elcsöndesültek, a fiatalok érezték, ha itt motorozgat is a körükben, lényegi személyiségével Dani fent ül a tribünön, s onnan integet az alatta elvonuló ifjúság gyűjtőfogalmának. Irodájába titokzatosan behívta a kiválasztottakat, s bizalmas értesülésekben részesítette őket, melyek talán csak harmadnap jelentek meg a sajtóban. A beavatott élgárda élt-halt érte, és sugárzón engedelmeskedett az ő éppen csak stílusában megragadható külön vonalának. Fontosságérzetét Dani mint a spanyolnáthát tudta átragasztani környezetére, aki vele beszélt, önmagát is a dolgok mögött rejtőző titkos rugók ismerőjének érezte, s ezzel magának is bajt szerzett, mivelhogy Dani lába alatt előbb-utóbb mindenütt égni kezdett a talaj. Mindig akadtak csúnya lányok, akiket nem méltatott figyelmére, sótlan szervezők, akikre fagyosan ráunt. Túlzásaiban ezek anarchizmust, szívélyességében arisztokratizmust láttak, s nem igaztalanul. Bárhogy igyekezett is meghallani, amit mondanak, belső ásítással fordította el figyelmét attól, ami nem érdekelte. Az sem vált javára, hogy a propagandafüzetek jelmondatait szélesebb távlatba emelte, gyanús volt, hogy saját teóriái vannak, amelyeket nem a hivatalosakból eredeztet, hanem csak összeegyeztet velük. Kapásból, paradoxonokkal fogalmazott, de a funkcionáriusok fakó derékhadát ezzel csak még irigyebbé tette. Lehetett volna klasszikus időkben egy kisebbségi frakció vezérszónoka, aki a vitában halálra gúnyolja ellenfeleit. De hiányzott belőle a többségi vezető képessége, hogy ravasz mérlegeléssel, mikor már minden vélemény elhangzott, a túlzásokat lefaragva közmegegyezést teremtsen. Gyerekkorunk futballpályáin én voltam a kapitány, ő a durcás alvezér, aki csak azért állt be a csapatomba, hogy szervezkedhessen ellenem. Lidérces fellángolásait később is megcsodálták, de a többiek nem bízták rá magukat. Túlságosan sovány, ki tudja, milyen démonok fújják hátulról sörényét és lebernyegét? Most megint összekapcsolódtunk, ahol valamit elkezdtem, megjelent Dani, mint a végzet. Sebtiben összeveszett mindazokkal, kikkel én még elképmutatóskodtam volna, kifecsegte azt is, amit még neki sem árultam el. Unatkozott, ha semmi se történt, én szerettem volna, hogy az események maguktól érjenek meg, ő meg a cselekvést önmagáért szerette. „A történelem nőnemű, egy kicsit meg kell erőszakolni, hogy boldog legyen”, mondta. Már elmúlt éjfél, fáztunk a Parlament egyik díszes szobájában, ketten voltunk, öcsém megtöltötte a pálinkáspoharakat, ellágyultam. „Az a bajom veled, Danikám, hogy pontosan azt szeretném kivetni magamból, aminek te a sűrítménye vagy. Így hát nem tudok szabadulni tőled, sőt még szükségem is van rád.” Mosolygott és javasolta, hogy pingpongozzunk egyet a klubszobában. Kisfiúkorában, mihelyt kicsikarta a szabálymódosítást, hogy ráhasalhasson a pingpongasztalra, mert ütője nem ért el a hálóig, többnyire megvert. Míg az elgurult labdáért mentem, nyitott szájjal, terpeszállásban ugrált, látszott, mennyire kívánja, hogy nyerjen.

A Parlamentből kihúz a forradalmi város, minden sarkon ámulat és iszony, a kettő együtt elég nevetséges. Levegőbe öklöző országmentők a zöldségesláda dobogón, követelések az alant ácsorgókhoz és a világegyetemhez. Vadidegenek, közlékenységtől és kíváncsiságtól részegen, lépten-nyomon szóba állunk egymással, kétmillió falusi egy városban, mindenki mindenkinek az ismerőse. Minden járókelő szemtanú és eleven újság, mentőosztag és büntetőkülönítmény, szabadcsapat és politikai párt. Tankgéppuskák söprik az utcát, két sorozat között önkéntes hordágycipelők merészkednek ki a kapualjakból. Ha tank jön, a furfangos tömeg kalaplevéve eldalolja tízszer is egymás után a nemzeti Himnuszt. Az oroszok egy darabig várnak, ilyenkor mégsem illik lőni, aztán megunják és továbbcsörömpölnek. Fél arcomról a harmadnapos szőrt a borbély már leszedte, tüntetőcsoport hasal a derékmagasságban pásztázó géppuskasorozat alatt, épp a fodrászbolt előtt. A borbély kikandikál a csipkefüggöny mögül, és sápadtan leteszi a borotvát, „nem megy, uram, nézze, hogy remeg a kezem”. „Így menjek el?” „Vagy vár, amíg megnyugszom, vagy így. De hogy őszinte legyek, nagyon gyáva vagyok. Lehet, hogy egész nap így fog remegni a kezem.” Szőrös fél pofával megyek a dolgom után, géppuskatűz, remeg a lábam. Nem voltam soha olyan bátor, hogy bevalljam, mennyire gyáva vagyok.

Napozó emberek az utcán, a kövezeten vörös bádogcsillag, tankok, az utca kíváncsi, átmennek-e rajta. Az első átmegy, a második is, a harmadik kikerüli. Bár az út szélén egy kis ember épp a motorkerékpárját javítja, benzinben fürdetve, ronggyal dörzsölgetve alkatrészeit, a tankvezető, hogy a vörös csillagot ne tapossa el, áthalad a motoron. Az olajos kis szerelő csak nézi, hogy egy bádogroncs, néhány fogaskerék meg egy párolgó benzinfolt marad a kövezeten. Fölszed az úttestről egy nagy bazaltkövet, és a harmadik emeleti lakásából, mikor egy páncélkocsi jön, elejti. Egy orosz hanyatt vágódik, a másik a gépfegyverét forgatja, és vaktában a tömegbe, az ablakokba lő. Ilyen a háború, mindenki túloz egy kicsit.

Falusi szövetkezet teherautójából ingyencsirkét és krumplit osztanak, az ország megvendégeli elszabadult fővárosát. Őrizetlen ládában gyűlik a papírpénz az utcán a forradalom özvegyeinek. „Gondoltad volna, hogy így elsétálunk mellette?”, karol társába egy zsebmetsző. Feltört áruházból, nyakában az árcédulákkal, három öltönytől furán megvastagodva lép ki az alkalom embere. Körülállják. „Rétegesen öltözködsz a hideg ellen?”, kérdi valaki. Egy asszony átnyúl a tömeg feje fölött, s a két kiló meleg kenyeret, amelyért sorban állt, a fejéhez csapja. Rettegő arc a foszlós tésztakorona alatt. Már nem tart attól, hogy agyonverik, erőlködve nevet a többiekkel, nyeli-falja a kenyeret, aztán egy fának dől és hány.

Falhoz lapulva indulok hazulról, gépfegyverkrákogás. Gomblyukában vörös csillaggal az úttest mentén teljes célpontként Maxi bácsi kenyérért megy. A lövöldözés őrá nem vonatkozik. „Nem sétaidő ez, Maxi bácsi, kopog a jégeső.” „Ezek engem nem bántanak, fiam, a barátjuk vagyok. Én már 19-ben is direktóriumi elnök voltam. Én csak attól a házunkbeli taknyostól félek, amelyiktől elvettem a csúzliját, mert a galambokra lövöldözött. Most ledurranthat, mert szabadságharcos.” Maxi bácsi eljutott a pékig, ahol az egész sor, szinte kiterjedés nélkül, a falhoz lapult, vagy a járdán hasalt, s az üres úttesten az Internacionálét fütyörészve, délcegen bandukolt haza. Már majdnem otthon volt, amikor teste megrendült, és nyaka fölött piros szökőkúttal, hóna alatt a két veknivel még állt egy pillanatig. De a fejét visszavonhatatlanul elvitte egy tankágyúgolyó. A házbeli taknyosok odahúzták a büszke Maxi bácsit a fal mellé, melyen a háborús lövésnyomokat már bekormozta az idő, de az újak fehéren világítottak.

Ki kell használni az általános sztrájk fizetett szabadságát. Gyerekestül lopóznak a családok ünnepi ebédre a nagymamához. Viceházmester toporzékol géppisztollyal egy bérházudvaron. Ő bizony kinyírja azt a párttitkárt az első emeleten. Öreg vésnökök és órásmesterek kandikálnak ki műhelyükből a nyolcudvaros átjáróházban. A vattakabátos, foghíjas vice megnyalja fegyvere csövét: „Most helyet cserélünk! Három szobában ketten laknak a feleségével, mi meg itt rohadunk öten ebben a lukban. Ők majd szépen lejönnek, én meg fölmegyek. És ha megkérdi, van-e rá pecsétes határozat? Leveszem a vállamról a géppisztolyt, és azt mondom: itt a határozat, az anyád kommunista zsidó istenit! Kitakarodsz, vagy szétlövöm a fejed.” Egy fiatalasszony a konyhaablakból hideg vizet loccsant rá. A másik egy bögre lisztet szór a fejére. „Gyere már be, te szerencsétlen, kihűl a levesed”, szól ki csirizes fejű párjának a viceházmesterné. Fázós kezemben rumospohár, egy kávézóablak mögött Antal urat, a törpét a felszolgáló kisasszony a pultra ülteti, hogy jobban lásson. „Mielőtt felakasztanak, Franciska, maga lesz egy éjszakára az utolsó kívánságom”, udvarolok neki. „Magát, édesem? Az még odébb van. Most mások vannak műsoron.” A szemközti lámpavasra csakugyan másvalakit akasztanak. Mire odaérek, bokájába csimpaszkodva már eltörték a nyakgerincét. Ha nem teszem a szépet Franciskának, megmenthettem volna. Három asszony térdel a járdán egy nemzeti zászlóval letakart halott körül. Tolószékre téve egy játszótérre hozzák, és eltemetik egy vadgesztenyefa alatt. Sötét műhelyében a sírdogáló asztalos ideiglenes fejfát ácsol a fiának. Gyertyaláng hajlong az ablakokban és a sírokon.

Rejtőzködő államvédelmis katonák a háztetők fedezéke mögül zárótüzet bocsátanak a térre. A rohanók térdét elkaszálják a golyók. Elvágódó test, ziháló nyitott száj egy bokor mögött, mely csak úgy nyújt fedezéket, mint a párna gyerekkorunkban a vasorrú boszorkány ellen. Vár, felugrik, belefullad az elzuhanók tömegébe. Sokan kifutnak a térről, még többen fekve maradnak. Parlamenti szobám ablakából viszonzom a szemközti tetőkön őrjöngő államvédelmisek tüzét. Már nem lőnek a földről felugró testekre, elbújnak az oromzatok mögé. Padlásokon futkosnak kergén a félelemtől, fegyverrel lefoglalt polgári ruhába öltöznek. Szorongásuk, mely előbb még öldökölni űzte őket, most, így, idegen nadrágban és felöltőben, görcsbe szorítja a végbelüket. Egy puskalövés se esne, ha mindenkinek lenne ideje egy félóra hosszat gondolkodni azon, hogy vajon csakugyan meg akarja-e ölni azt a másik embert, akit így, gondolkodás nélkül kapkodva lelő.

Másnap a rendőrkapitányságon tárgyalok, most éppen miniszterféle vagyok. Kintről ezek a zsivány felkelők folytonosan belövöldöznek az ablakon, nem lehet tőlük értelmesen tárgyalni. Potyog az üvegcserép, a félelemtől izzadságszagú, egyenruhás közrendőrök lesütik a szemüket a folyosón. Ők most inkább nem fognának fegyvert, hazamennének a családhoz. Vagy ötvenet sikerül meggyőznöm, hogy egy kormánynak kell valami karhatalom, s ha nem hozzuk be ezt a zavargó népséget, már csak négykézláb mászkálhatunk a rendőr-főkapitányságon. A rögtönzött barikádok mögül összeszedünk vagy húsz harcost, jó részük gyerek. Van köztük egy öreg paraszt is, aki vásárolni jött Budapestre, s itt rekedve tétován őgyelgett. Egy teherautóról kezébe nyomtak egy géppisztolyt, rokonaihoz, a távoli külvárosba kimenni már nem mert, elfogadta hát a fiatalemberek szíves ajándékát a marasztalással együtt, maradjon köztük két világháború frontszolgálatának szakismeretével. A frontharcos őrmesterből felkelőparancsnok lett, megrohamoztak számos rendőrőrszobát és katonai laktanyát. A legénységet szélnek engedték, egy-két tisztet falhoz állítottak. Neki igazán elég volt két háború, egy íze se kívánta az utcai harcokat, de hát belekeveredett. Szánja már, hogy egyáltalán kimozdult a falujából.

A másik raj parancsnoka rab bányász volt, hat éve még Moszkvában volt főtiszti iskolán, de onnan szerb nemzetisége miatt haza kellett jönnie. Volt egy doboza, fényképekkel, kisvárosa szerb templomainak ikonfaláról; meg akarta írni a görögkeleti egyház történetét, magánszorgalomból, mivel az apja pópa. Ráfogták, hogy Jugoszláviának kémkedik, s négy éven át bányában hasalt olyan vágatokban, ahol még föltérdelni sem tudott. Kapott rendes ételt, de verést is, szemet szemért, ő erre jött rá az alatt a négy év alatt. Most kicicomázta magát selyemsálakkal, széles katonai övvel, aki arról a pisztolyt le akarná szedni, az neki olyan, mint a börtönőr. Csak addig érzi biztonságban a fejét a nyakán, amíg a kezében töltött géppisztoly van, a fenekén meg néhány tartalék tár. Most, hogy a rendőrök lefegyverezték, megvert ember lett megint. Az évek során megtanulta remegő szempillával elkapni a fejét, ha csak fölemelkedik egy kéz, s lekapni a sapkáját, ha jön a felsőbbség. Vakmerőség és meghunyászkodás kergetőzik az arcán, ahogy a két kezét magasba emeli.

Van köztük egy beesett arcú, hajlott hátú gyerek is, akinek megjegyeztem az arcát. Hordágy alatt rogyadozott a Parlament előtt, bőgve válogatta az eleveneket és holtakat. A barátja az utóbbiak között volt. Megkérdezte: nem tudnám-e odaadni géppisztolyom? „Inkább nem adom”, mondtam. „Nem baj”, felelte, majd szerez máshonnan. Közben csapatot szervezett. Hiába vették be magukat a benzinnel felgyújtott páncélosaikból kibúvó orosz katonák egy házba, a hajlott gyerek csapatával géppisztolytűz alá vette a bölcsőde vakolatlan, téglafalas épületét, amelyben most nem kisgyerekek, csak egyenruhás, de éppoly téveteg nagy gyerekek dideregtek gödrös szemmel. A szomszéd háztetőről a felkelők kézigránátokat dobáltak be az ablakon. Az orosz fiúk nem mertek az ablakokban mutatkozni, az ostromlók viszont létrán másztak föl az emeletre, s kidobták az ablakon az orosz katonák megpörkölődött hulláit. Tönkrevertük őket, mondta a göthös bölcsészhallgató. Kiskorú különítményesei komor dicsőséggel mosolyogtak. Most bent voltak mindannyian a főkapitányságon. Folytattuk a tárgyalást az új, egységes nemzeti karhatalom fölállításáról.

Közben azonban a fölbátorodó rendőrök s a pártbizottság érkező munkatársai, akik itt kaptak menedéket, sorba állították a felkelőket a folyosón, arccal a falnak. Az egyik párttisztviselő odaverte orrukat, hogy eleredt a vérük. A kapitánnyal lementünk, s elengedtük mindegyiket. Többet ne lövöldözzenek erre az épületre, aki akar, jelentkezhet az új nemzetőrségbe. Még aznap este több ezer ember vette körül a házat, a foglyokat kiszabadítani. Állítsanak küldöttséget, mondtam az erkélyről hangosbemondóval, s az jöjjön be meggyőződni arról, hogy minden zárka üres. A küldöttséget a pincétől a padlásig végigkísértem. Csak egyetlen zárkában siettettem őket, ahol a verekedős pártbizottsági munkatárs kuporgott egy priccs alatt. Aggasztóan szuszogott, ha észreveszik, zsírpárnás teste aligha maradt volna sértetlen. Egy év múlva rendőrtisztként dicsekedett, hogyan harcolt az ellenforradalmárokkal. „Maga? – csodálkoztam. – Mikor a lefegyverzett embereket pofozta? Vagy mikor a zárka padlóján behugyozott?” Úgy nézett rám, mint akinek ez a kép egészen kitörlődött az emlékezetéből. Ellenállási érdemrendjéhez igazította pályatörténetét. „Vénkorára mindenki hős lesz”, mondtam együttérzően. Ez az ismeretség azonban számomra semmilyen előnyt nem hozott. Folyton be akart csapni a jegyzőkönyv szövegezésekor, mindig mást írt, mint amit diktáltam, s rám kiáltott, hogy ne hazudozzam. Fölbosszankodtam, és rátenyereltem az asztalára, csengői után kapkodott. „Jól vigyázzon – sziszegte –, egy szabad ember mindig fölényben van egy rabbal szemben!” „Magánál a végbelemben az ürülék is szabadabb”, mondtam udvariatlanul. Többet nem álltam szóba vele, bármit kérdezett, nem hallottam meg, két hét múlva elvezényelték mellőlem.

A felkelőket másnap meglátogattam, hogy jobban lássam, mifélék. „Maga kinek a pártján van? – kérdezte a mérges szemű bölcsész. – Először befogott minket, aztán kiengedett. Miért vitt be? Csak hogy kiengedjen?” „Hogy ne lőjetek rám. Az ember nem tud nyugodtan beszélni, ha folyton belőnek az ablakon.” „Velünk vagy ellenünk?”, makacskodott a fiú. „Olyan fontosak vagytok, hogy így mérjem magam?” „Igen – mondta a fiú –, fontosak vagyunk, mert lövünk. És a fegyvert nem adjuk ki a kezünkből. Maga viszont összevissza beszél”, mondta, és a ház falának támaszkodott. Beletartotta szeplős képét a napba. „Három évig voltam javítóban, mert megpróbáltam átlógni a határon”, közölte. „Én meg négy évig voltam börtönben, de most az új kormánnyal vagyok, amelynek állítólag tagja volnék.” „Mit akar?” „Hogy az oroszok is meg ti is abbahagyjátok a lövöldözést. Nézz a földre, bokáig üvegcserépben, törmelékben állunk.” A szeplős gyerek rikácsolni kezdett: „És ha még ezer ház összedől, és ha még tízezer ember meg is hal, de legalább szabadok leszünk!” „És ha még tízezer ember meghal, de nem leszünk szabadok?”, kérdeztem. „Az nem lehet”, mondta a fiú bizonytalanul. „Nagyon is lehet, fiam. Ti ezren sem vagytok, ők meg ránk küldhetnek félmillió katonát, tankkal, repülőgéppel. Nem muszáj agyonbőszíteni őket.” „Egyszerű – mondta a fiú –, akkor meghalunk”, s hirtelen előjött a bölcsészhallgató: „El kell mennünk a lehetőségek legvégső határáig! A forradalmár a lehetetlent akarja, s nem alkuszik a körülményekkel. Nem a mi dolgunk azt latolgatni, hányan vagyunk. Odaállítjuk példának a halálunkat. Ez most olyan idő, mikor az őrültség egészséges, és a józanság beteg.” Leült, s már egész halkan mondta: „Csak akkor bírom elviselni magam, ha elviselhetetlen vagyok. Én szabadabb vagyok, mint maga, mert biztosan tudom, hogy nem fogom ezt a forradalmat túlélni.” Félóra múlva kis csődület támadt a fiú körül. Két felkelőtársa fölismerte benne egykori osztálytársát. Piszkos besúgónak nevezték. Évekkel ezelőtt át akartak szökni a határon hárman a gimnáziumból. De mikor eljött a nap, a randevú helyén nyomozók várták őket, s a szeplős nem volt ott. Ott voltak viszont a kihallgatóasztalon túlságosan is részletes beismerő vallomásai. Felkelőtársai most elvették a géppisztolyát, és hazaküldték. A szeplős bölcsész rám nézett: „Ne örüljön, akkor sincs igaza!” Engedélyt kért, hogy árnyékszékre menjen. Bentről lövés dördült. Úgy látszik, volt még egy pisztoly is a zsebében, és volt bátorsága szájba lőni magát.

Egy nagy szemű, kövérkés kislány fölzokogott. „Nem szeretném, ha meghalnátok, gyerekek – mondtam –, próbáljatok átlógni a határon.” „Az ilyen okos emberek mindig azt mondják, hogy legyünk gyávák”, mondta elmélázón a kislány. Ő is a javítóból jött, s főzött a többiekre. Egy pékség kis teherautóján hozta nekik a friss kenyeret, s alatta eldugta a lőszert. „Nézze ezt a zászlót – mutatta a lány, tele volt száraz vérfolttal –, ez maradt a legjobb barátnőmből. Csak felvonultunk. Szelíd, kövér lány volt, még csak nem is kiabált. Lelőtték. Azóta a fiúkkal vagyok.” „Lövöldözöl is?” „Nem tudok. Csak megközelítem a tankokat, rám kevésbé gyanakodnak, és a kabátom alól benzines palackot dobok rájuk.” „Megnézted már, hogy mi lesz a tankosokkal?” Nem nézte meg, de tudja, rémes. Elevenen megsülnek odabent, és olyan aprócska lesz a megszenesedett hullájuk, mint egy kisgyereké. Ma reggel láttam egy ilyen katonát, fekete törpe volt. Egészségügyiek megpróbálták egy darabban kiemelni; de ahogy kivették, szétporladt, mintha laza koromból összetapasztott szobrocska volna. Neki viszont egy társa bebújt a Duna-parton a köztisztasági hivatal homoktároló ládájába. Egy orosz páncélosból két katona ugrott ki, fölemelték a láda fedelét, belelőttek és visszaengedték. Vérét a homok magába szívta. A nagymamája pedig nem akart lemenni a pincébe, mert nem szereti a többieket szagolni. Az utca tökéletesen csendes volt, befordult egy tankoszlop, s az egyik a toronyágyújával azon az egyetlen, kivilágított ablakon lőtt be, ahol a nagymama feküdt az ágyban. A lány másnap kenyeret vitt neki, csupa véres toll volt a szoba. „A nagyanyád nem támad fel attól, ha más fiatalembereket, akik nem is lőttek rá, elégetsz”, mondtam kedvetlenül. „Otthon különfélék, egyik Szása, másik Ványa. Itt mind egyformák, katonák, akik ránk jöttek.” „Nem gyűlölnek minket, csak félnek tőletek és még inkább a parancsnokaiktól.” „Én is félek”, mondta a lány, nem vergődtünk zöld ágra. Aztán le akart menni egy külvárosi laktanyába, melyet egy felkelőcsoport tartott megszállva, s amelyet egy távoli hegyről aknavetővel lőttek az oroszok. „Minek mennél oda?” „Mert lövik őket.” „De ők nem tudnak visszalőni.” „Hogy velük legyünk.” „Hát igen, vigyázz az életedre. Az se nagyon sok, de az összes többi még kevesebb.” Másfél év múlva találkoztunk újra. A fogházudvaron volt egy furcsa, kör alakú épület, benne tortacikkely alakú, felül nyitott sétálóhelyiségek, melyeket felülről átível egy betonhíd; azon sétál a fegyőr. Mi párosával sétálunk a rekeszekben. Kiszámítottuk, mikor fordul az őr a híd végén, fölléptem társam markába, vállára, s megkapaszkodtam a fal peremén. A szomszéd rekeszben két lány sétált, észrevettek; az egyik a nagy szemű volt, aki pékautón lőszert fuvarozott. Börtönben nőt látni ünnep. Napokig ábrándozhatsz róla. Volt egy argentin bélyeg a meztelen elnökasszonyról, annak egy doboz cigaretta volt az ára; a tulajdonos felragasztotta a felső priccs alá, s tarkója alatt két kezét összekulcsolva nézte, nézte órákon át. „Mit kaptál?”, kérdezte a lány. Ő a javítós növendék, én a volt miniszter, most igazán tegeződhettünk. Egyforma buz, divat és szorongás osztályosai, ugyanolyan pokrócon és kövön, ugyanolyan géppisztolycsövek és ajtózárak között, ugyanúgy bezavarva a szabadlábon élők paradicsomából a ház belső zugába, az odúból nyíló odúba, az öntudatból nyíló öntudatba, egy földeríthetetlen barlangrendszer legtitkosabb csarnokaiba, ahova nem követnek a fegyőrök, s a falak hidegrőt fénnyel izzanak, ahol a lépéseket elnyeli a csend pora, ahova te magad is vonakodsz belépni, ahova olvadó anyák hívnak egyre beljebb, már csak testszagú árnyékukat írva a hűvösen izzadó kőzetekre, ahova hiénaröhejjel táncolsz befelé, ahol a félelem bárdja szegi az üldözők tudatlan nyakszirtjét, ahonnan még mindig van út tovább: egy rád forduló szem belsejébe, melyben a pupilla vaksötét kapuja után nincsen már dolgod, egy szívdobbanásnyi sem. „Mit kaptál?”, kérdezte a lány, és én egy fekvő nyolcast rajzoltam a levegőbe, a végtelen és az életfogytiglani elzárás jelét. „És ti?”, kérdeztem inkább szemmel, mint suttogva. A lányok fáradt mosollyal hurokvonalat rajzoltak a nyakuk köré. „Jogerős?”, suttogtam, bólintottak. Belecsókoltam a távolságba, visszaadták a naptalan, konyhaszagú füstködön át. Az őrszem már végére ért a hídnak, visszaugrottam a kövezetre. „Két lány. Kötelesek”, mondtam társamnak. Volt nálunk három cigaretta, átdobtuk. Egy hajnalon a vastrepnin felhangzottak az ismerős lépések. Az épület tetőtől földszintig érő, aknaszerű belső tere egyetlen, forró kút volt. Egy metsző lányhang a nevét mondta, és kérte, gondoljunk rá. Megtettük, volt, aki üvöltve, volt, aki térdepelve, volt, aki a falat öklözve. Vele voltam én is; mikor a saját akasztásomat vártam, akkor sem voltam annyira jelen a kivégzőudvaron, mint most ezzel a lánnyal. Mire a szemem kinyitottam, ő már a ponyva alatt feküdt egy tolókocsin, útban a halottaskamra felé.

Bőrkabátos férfi áll egy kilőtt páncéloson, alsó ajkán fehér nyálcsomó, államvédelmis tisztek azonnali felkötésére buzdít. Mellette egy nő időközönként citromszeleteket helyez a szónok gyűlölettől száraz nyelvére. Valaki rákiált: „Én ismerem magát, maga is államvédelmis tiszt volt, engem is vert.” A bőrkabátos kommunista provokátornak minősíti a közbeszólót. Kölcsönösen orrba verik egymást, készséges rakodómunkások tanácskoznak, hogy most melyik vérző orrút kellene agyonütni. A kérdés nem izgatottabb, mint mikor arról esik szó, hogy most melyik ruhásszekrényt kell fölvinni a lépcsőn.

Egy kapualjban kelt tésztából faragott asszonyság áll hívogatólag: ki kellene nyírni a harmadik emeleten családostul egy lakót. De ne itt az udvart vérezzük össze, menjünk át vele a szomszéd telekre. Mögötte, az odvas házmesterlakásban légyfogó a mosatlan edény fölött, a fiókban följelentés másolata a lakó ellen, akinek a felesége tiltott napszakban rázza a rongyot, gyereke pedig az udvari homokkupacot szerterugdalta; a házmesterné nem felejt. Odabenn horkol orrsövényferdüléses férje, akit ez a rengeteg hús a saját húsa mellett már semmire sem ösztönzi. Nézd ezt a bandzsító arcot, egy kölyökmacskát se bíznék rá; ez addig nem fog visszatakarodni az odújába, míg nem talál egy tettre kész géppisztolyost. Fegyveres öcsémmel fölmegyek a harmadik emeletre, a rémült lakó bevallja, hogy az államvédelmi hatóság fúvószenekarában volt bombardonos. Szigorúan letartóztatom, a házmesterné otthonosan belenyúlkál a lakó szekrényébe. A lépcsőházban elöl öcsém, mögötte a rémült zenész, hátul én, könyökömmel a géppisztoly áttört csövére támaszkodva. Elkísérjük a szomszéd sarokig, kárörvendő arcok; ott tanácsolom: húzódjék meg a rokonainál, amíg a közbiztonság helyre nem áll a városban. Foglyunk csuklani kezd a megkönnyebbüléstől; nem érti, hogyan alakult át a kivégzőosztag mentőkülönítménnyé. Fölásott parkokban, friss sírokon vékony gyertyák égnek. Fölveszem a földről az orosz nyelvű Háború és béke egyik megperzselt kötetét. Egy pincéből kicsap a szellőzetlen ágyak szaga. Előtte halott asszony fekszik, barna csomagolópapírral letakarva. Kamasz felkelő ugrik át egyik háztetőről a másikra. Egy esőcsatornán hanyatt szédül, már úszik a levegőben, de még szorítja géppisztolyát. Kifosztott boltok kirakatában versek a deszkára rajzszögezve; szabadságot vagy halált ígérnek. Sebesült ló nyerít a véres törmeléken.

Felkelőcsoport lő egy pártszékházat, betelefonálok a tér sarkáról, egykori börtöntársam veszi fel a kagylót. Segítséget kér, nem tudok adni, nálam nincs fegyver. Inkább ő jöjjön ki hátul, biztatom, ő azonban, bár kizárták a pártból, megfogadta: szükség esetén ott fog hasalni a barikádon. „Tudod, mit őrzök? – kérdezi fanyarul, s egy pártvezető nevét mondja, az ő irodáját. – A szekrényben sok üres pálinkásüveget találtam, és használt női bugyikat.” Már célozni sem tud, olyan szaporán süvítenek felé a golyók, most egy gránát esett be, felrobban, s elviszi bal fenekét. Egy asszony kiugrik a negyedik emeletről, és szétzúzódik a kövezeten. „Lépj meg – mondom szerencsétlenül –, megpróbállak kivonszolni a hátsó kapun.” A pártház megadta magát, fehér törülközők az ablakokban. Egy államvédelmis tisztet, ahogy kijön, és eldobja fegyverét, az egyik felkelő kockakővel tarkón üti. Lábára hurkolt kötéllel vonszolják, feje kopog a kövezeten, bakancssarokkal az arcába lépnek. Filmoperatőr jön, a tömeg kettéválik, felvétel a kövezeten a már elrongálódott testről. A kamera kihátrál: egy idős asszony a szájába döfi az esernyőjét. Egy tanárforma öregúr az arcába rikácsol: „Te is az oroszok kutyája voltál”, s leköpi. A test már fejjel lefelé lóg, az operatőr ismét beállítja a tömeget, van, aki mosolyra erőlteti száját, mint egy iskolai csoportképen. E kép alapján a jelenlevők egy részét később azonosítja a rendőrség, akit megtalálnak, kötélre kerül. Bicskával faragják most az áldozat félmeztelen testét, az egyik fölkelő odalép bőrkabátos, kopasz parancsnokához, aki figyelmetlenül a falhoz támaszkodik. A fiú tiszta erőből állon vágja, letérdel a szennyvízlevezető cső fölé, és belehány. A felkelőparancsnok kihúzza pisztolyát, és fültövön lövi; hosszú, tarka sál van a nyakában, pedig enyhe az idő. „Ezt nem lett volna szabad”, motyog egy idős férfi, „hazaáruló”, sivít felé egy borzas lány, az öreg féloldalasan menekül, az emberek fázósan összehúzódnak. A pártház minden ablakából nyakukra hurkolt madzagon Lenin, Sztálin és R. mellszobra lóg. Orosz tank érkezik, a tömeg szétszalad. A tank nem tudja, hova lőjön, eltalál négy futó alakot, s golyózáport bocsát a mellszobrokra; porzik a gipsz és a porcelán. Barátomat egy folyosón megtalálom, vörös zászló alatt fekszik véresen. Hátamon viszem, valaki bele akar lőni, másvalaki segít fogni a lábát. A szomszéd utcasarkon egy személygépkocsi vezetője fölajánlja, hogy elviszi a kórházba. Bizalmatlan vagyok, hátha le akarja lőni, elkísérem a műtőasztalig. A hullafáradt orvosok kitisztítják a fenéksebét. A kórteremben, szorosan egymás mellé tolt ágyakon felkelők, oroszok, államvédelmis katonák egymás mellé tett ágyakon. „Dögölj meg”, sziszegik, és vizet hoznak egymásnak. „Ha meggyógyulunk, agyoncsaplak”, mondja egy hang a pólyasisak alól, nem tudni, kinek. „Magát megismerem – suttog egy sebesült a fölé hajló orvosnak –, maga kommunista, ne nyúljon hozzám.” A szomszédja is ugyanezt javasolja: „Jaj, ne is nyúljon ehhez, elvtárs, dögöljön meg ez a fasiszta zsivány.” Időnként tagolatlan jajgatásban egyesülnek a politikai hitvallások.

Egy forradalmi szerkesztőségben az íróasztal négy sarkára négy izgatott férfi tenyerel, lökdösik egymást. Mind a négyen ennél az asztalnál dolgoztak, csakhogy az egymást követő politikai fordulatok során mind a négyet kidobták. A sarokban tördeli kezét az ötödik újságíró, ő volt az asztal utolsó és még el nem bocsátott örököse; a négy kidobott abban megállapodik, hogy az ötödik szóba sem jöhet. Átfutom a lapokat, öreg csirkefogók és ifjú szamarak frázisversenye, áradozó konclesők. Pártok születnek, egyesülnek, szétválnak, tagokat vesznek föl, tagokat zárnak ki, melyik mit ígért? Itt egy államtitkárságot, ott egy főszerkesztőséget. Előszobámban, ahogy belépek, egy hang felbődül: „Ami jár, az jár, épp eleget szenvedtem, addig nem megyek el innen, amíg igazgatónak ki nem neveznek.” „Hozzon be néhány évre való hideg ételt”, javaslom neki. Pártalapítók, jóvátételt és magas állami hivatalt követelők várnak. Jönnek a nagyhangú küldöttségek városokból, gyárakból, pontokba szedett nyilatkozataikkal. Két hete még mindenki tartotta a száját, most kijelentik, amíg haza nem küldjük a szovjet hadsereget, addig ők nem ismerik el az új kormányt, sőt még az is lehet, hogy városukat önálló köztársaságnak kiáltják ki. „Miért nem kergetitek ki őket ti magatok?”, kérdem. Sértődötten néznek: „Azt gondoljátok, ha a miniszterelnök mondja nekik, hogy szíveskedjenek hazamenni, akkor hazamennek?” „Ha nem is mennek, de legalább kimondta helyettünk”, kiált egy fiatalember. Egy volt tiszt elővette a naftalinból régi díszegyenruháját; mellette zsinóros fókabundában és csíkos fegyencnadrágban egy öreg, hajdani miniszteri tanácsos áll, azonnali végkielégítést követel; a tiszt régi huszárezredét óhajtja újra parancsnokolni, s erélyével rám pirít: „Ha nem mennek, akkor hadat üzenünk nekik!” Egy fiatalember, kinek bal szeme üvegből van, s ezért nagyon komoly, megnyugtat, hogy gyakorlatilag megvertük az oroszokat. Megmaradt csapataik harcképtelenek, nincs üzemanyaguk, gyerekjáték kizavarni őket. Véleményét egy vezérkari tiszt is támogatja. „Csak úgy mehetnek ki békésen, ha minden város főterén bocsánatot kérnek, különben megtámadjuk őket”, tüzel egy fehér bajusz.

A korábbi vezetőség tagjai, akik néhány napja még lángszóróval akarták szétzavarni a tömeget, most vékony hangon telefonálnak: állítsunk őrséget a lakásuk elé. Táviratok a vasútállomások főnökeitől: friss orosz hadosztályok dőlnek az országba. Bemegyek N.-hez, asztala tele van papírokkal, egyszerre két telefon cseng, egyiket sem veszi fel, maga elé mered, félresöpri a papírokat: „Nem jönnek! Ezt nem tehetik velem! Azt mondták, fokozatosan kimennek. A vasutasok világéletükben rémhírterjesztők voltak.” Szállongó magánvélemények, amelyek a forradalomnak már csak órákat jósolnak, szállongó lapvélemények a nyugati sajtóból, melyek a forradalom világraszóló jelentőségét hirdetik. Kócos felkelők – viharkabátjukon, bekecsükön pisztollyal, gránátkoszorúval – azt követelik a miniszterelnöktől, támadjuk meg általános népfelkeléssel az országban állomásozó orosz csapatokat. Addig is szervezzék meg a börtönviseltekből a népi önvédelmet, osszanak minden utcasarkon fegyvert. Ők pedig egyenruhát akarnak, székházat, kocsit, nyomdát és pénzt, mégpedig azonnal. Jönnek a vezérkari tisztek, torkig vannak a felkelőkkel, nem tűrhetjük tovább ennek a lármás és szemtelen kisebbségnek a garázdálkodását. Megbízható utászcsapatok a szennycsatornákon át titokban aláaknázták a moziépületet, ahol a felkelők központja van. A miniszterelnök csak annyit mondjon, hogy „igen”, s fellángol a gyújtózsinór. A miniszterelnök csak annyit mond, hogy nem, s kimegy a nagyterembe, ahol a küldöttségek és a kérelmezők százával tolonganak. Túl van a sértett melankólián, kedvtelve forog a tömegben, félek, hogy valamelyik hadiszerszámaival pompázó felkelő – bölcsebb érv helyett – belelő. Nem ártana néhány megbízható fegyveressel körülállni az öreget. Öcsémet keresem, elaludt a szőnyegen, szűkszavú csontozat, üreges arcán egy kínos fintor elakadt. Homlokán látom, ahogy ő maga süllyed az acsarkodó bandahitek porondja, süllyed a történelem alá. A forradalmár a levegőbe markol, milyen kísértetek arcát érinti? Öcsémet nem lehet fölébreszteni; két zsebemben egy-egy pisztollyal odaállok az öreg kerekedő háta mögé. Később rám sütik, hogy én álltam érces hangú nyilatkozata mögött is. Az öreg bejelenti, hogy magához kérette a szovjet nagykövetet, de az udvariatlanul váratja, két napja nem jön, ezzel szemben jönnek az országba a friss orosz csapatok. Ezúttal közli, hogy nem vár tovább, s így adja ország-világ tudomására, hogy a magunk részéről felbontjuk a katonai szerződést velük, semlegesek akarunk lenni, s fölszólítjuk őket, hogy távozzanak. A felkelők ujjonganak, attól tartok, hogy ez a bejelentés rájuk nagyobb hatást tesz, mint az oroszokra. Mikrofonos tudósítók hemzsegnek az öregúr előtt, öngyilkos nyilatkozatát megismétli, látom, ahogy vörös bársonyszőnyegen besétál az emlékezetes államférfiak klubjába, fején kalap helyett glóriával. A sajtószobában két tucat újságíró fogalmazza az esemény patetikus horderejét, a szárazabbakat félretolják az írógép mellől a nedvdúsabb szövegűek, annak van igaza, aki ékesszólóbb. A régi párttisztviselők is benyomást keltően olvadoznak a forradalom hevében. Szobám ajtaja belülről zárva van, forró kis sikolyokat hallok bentről, s öcsém hangját, a forradalom nagy kerítő, fiai és lányai keresztül-kasul párosodnak. Mikor az újabb orosz intervenció híre jön, s az öreg döntése, hogy hívei vele együtt kérjenek menedékjogot a jugoszláv követségen, némelyiket szokatlan ágyban, szokatlan test mellett érte a vésztelefon.

De most még valaki át kell hogy adja a szovjet követnek a jegyzéket, amely önkéntes távozásra kéri fel a világ legnagyobb hadseregét. Senkinek sem akaródzik elmenni a követségre, mindenkinek sürgősebb dolga van, s talán mert tudok oroszul, vagy mert a többiek ügyesebben próbáltak kibújni alóla, a választás, mint egy falomladék, rám esik. Ha már benne vagyunk, járjunk a dolog végére, vigyük csúcspontjáig a színjátékot, táskámba rakom a szemtelen és igaz, kihívó és egyedül ésszerű jegyzéket. Kis hallgatással felkészülök leendő perem legsúlyosabb, jelképes vádpontjára. Öcsém topog mellettem, baj lesz, baj lesz, ideje meglógni, egy jóravaló forradalmi kormány szervezze meg, hova illan el, ha jön a túlerő. Menjünk a kis dunai hadihajókon innen a Parlamentből egyenesen Bécsbe, s ott alakítsunk emigráns kormányt; vagy rejtőzzünk el, s szervezzünk partizánháborút a megszállók elszigetelésére, az együttműködők ellen. Egyik javaslata sem népszerű, öcsém tettvágya csatornázatlan. Bennem, hogy a követségre indulok, nincs az égvilágon semmiféle tettvágy. Nagy, fekete kocsiban ülök, elöl, kétoldalt a kormány zászlaja, körülöttem motoros katonák. Sötét ruhában feszítek, kicsit divatjamúlt, még azelőtt csináltattam, mielőtt lecsuktak. Tudom, ez az utolsó politikai szereplésem, legközelebbi közéleti fellépésem már a bírósági tárgyalás lesz. Ha viszont így van, akkor csináljuk formásan, mintha egy független kormány minisztere nyújtana át jegyzéket egy másik állam követének, nem pedig úgy, mintha a bomlott helytartóság kistisztviselője jelennék meg a helytartó előtt. Ennek a jegyzékátadásnak semmilyen más értelme nincsen azonkívül, hogy megtörténik: a bárány ünnepélyesen kijelenti a farkas előtt, hogy őt jog szerint nem szabad megenni. A követség munkatársai nálunk is idegesebbek, mert nagy tömeg vette körül és szerény fegyveres őrség védi őket. Az egykori gyáros villájában, a kazettás faburkolatú lépcsőházban kurta léptekkel megyek fölfelé, úgy rémlik, így államférfiasabb. A fogadóteremben bútorfényező és szőnyegtisztító szerek szaga, nyugtalan emberek szaga, csukott ablakok, fűtetlen kályha, ünnepélyes tájékozatlanság. Ők sem tudják, hogyan kell viselkedniük, egyelőre még a mi katonáink védik őket. A követ jobb és bal oldalán egy-egy titkár áll íróasztala túloldalán, nem nyújtunk egymásnak kezet. Van szerencsém átadni neki a magyar kormány jegyzékét, amelynek tartalmát néhány szóval ismertetem. A követ kijelenti, hogy nem veszi át a jegyzéket. Ha nem veszi, annyi baj legyen, itt hagyom, leteszem az asztalra. A követ elvörösödik, az még csak hagyján, hogy mi van a papíron, de hogy a diplomáciai szokásokat is megsértem, ez csakugyan minősíthetetlen. Csak ennyit akartam, nincs több dolgom, nézzük egymást. Ő holnap is követ lesz, én nem tudom, mi leszek, fegyveres utóvédharcos vagy politikai menekült? Kérem a követ által képviselt kormány mielőbbi válaszát kormányom jegyzékére, és sarkon fordulok. Régi polgárlakásokban éreztem ezt az otthontalan bútorfényezőszagot őszi nagytakarítások után. Komor tisztviselők kukucskálnak a barna tölgyfa ajtók mögül, amelyeken a cirádás rézkilincs fejmagasságban van. Nincs szellőzés, a követség minden ablakán lebocsátották a redőnyt. A terem nagyságú kocsi körül felbúgnak a fehér kesztyűs vállas tisztek motorjai, robogunk a miniszterelnökség felé. Lecsavarom az ablakot, különkiadások rikkancsai kiabálják a kormányelnök jegyzékét, meg hogy én adtam át. Nem fogok lelépni, nincs kedvem elpucolni, végre is ezekkel a járókelőkkel együtt nyilvánítottuk ki, hogy mit akarunk. Talán egy emberöltő vagy még több is eltelik, amíg a rikkancsok újra ilyen mondatokat kiabálhatnak ezen az utcán. Ezt az órát, amelyért lakolni fogok, életem egyik ünnepévé nyilvánítom.

Minden politikai kalandom próba-tévedés, hátha csak a módszer volt rossz? A társadalomkutatás elmésebb, mint a politika. Új lakótelepeken és cigánytelepeken a rész az egészről szólt, egy falu az országról, a rendeletek a hatalomról, sokat tanultam. Negyven fölött az ember reformista, elsodort olykor a bizalom, ha végére járunk a részkérdésnek, s tartózkodóan fogalmazunk, akkor polgárjogot nyer az ésszerű elemzés, amely sem apológia, sem vádbeszéd. Csináljunk kedvet a politikusoknak, hogy a fejüket használják, az államhatalmat nem megdönteni, hanem civilizálni kell. A forradalom gyors volt, sok frázist mondott, és eltaposták; a reform lassú lesz, szakszerűen beszél, és szívósan továbbhalad. Statisztikai táblázatainkba nem köthet bele hitigazságaival a marxista-leninista klérus. Tíz évvel a bukott forradalom után a szakértelmiség óvakodva talpra állt, a propaganda hazug kijelentő mondatai után üdítő volt minden szabatos kérdésföltevés.

Fiatal munkatársak hozzák a számítógép friss táblázatait, rajzolók a grafikonokat, föl-alá járkálva diktálod tanulmányodat, jönnek a tanítványok, szeminárium az intézeti szobádban, házhoz jön a televízió, a barokk palota ablakpárkányán pipázol és szellemeskedsz. Betelepszenek szobádba a tudomány csillagai, ki hogyan mentett át tanulmányában egy veszélyes mondatot, becsapva az izzadó szerkesztőt egy érdektelen szócserével, kinek mit mondott egy politbürótag, mit fogadtak el abból, amit tegnap még elutasítottak, ki milyen útlevelet kapott vagy nem kapott, kitől vették el a határon szellemi csempészáruként a könyveit, saját kéziratát, kinek adták vissza, kinek nem, ki után érdeklődött igazgatójánál a politikai rendőrség, ki a párttagok közül a besúgó, ki a pártonkívüliek közül, ki kivel költözött vagy veszett össze, pletyka-kávéaljból jósolunk, kell, mert a zsebünkön érezzük nem a tőzsdék állását, hanem a pártközpont hatalmi harcait. Elbeszélgettük az időt, vágtatva repít az akadémiai sofőr S. professzor elé a repülőtérre, cigányzene mellett a hazai konyha díszfelvonulása, barátkozás a vasfüggönyön át, te meghívtad őt állampénzen, ő meghív téged állampénzen, konferenciákkal hálózzuk be a világot, nem eshet meg velünk az a szégyen, hogy saját pénzünkön repüljünk. Te is, ő is tanácsot akartok adni nehéz fölfogású kormányszerveknek, ti fényesen elmondjátok, mit lehet tenni, ők fakón bajlódnak a végrehajtással. Megállapodtok egy összehasonlító kutatásban, interkontinentális meghívások, titkárnőd hozza az útlevelet, pénzt, repülőjegyet, Milánóban, Moszkvában és Montrealban várnak a társintézetektől, kerekasztal-értekezleteken elnökölsz, hasonlók a rögeszméitek, de a te viszonyod a magad hatalmával drámaibb, mint az övék, melletted ülő kollégáid nem voltak se miniszterek, se fegyencek, halálra se ítélték még őket, maffiájuk tisztes, de ártatlanabb, nem rossz a helyezésed a szakma bajnokcsapatában Stanfordtól Jeruzsálemig.

Vidéki város értelmiségi klubjában szabad szellemű előadást tartasz. A funkcionáriusok nem akarnak elmaradottnak mutatkozni, de zavarban vannak, mintha pornográf történeteket mesélnél, pedig csak az adórendszerről van szó. Helyi embernek nem engednék meg ezt a fesztelenséget. Előadás után vacsora a tokás, ravasz, nyakkendős helyi nagyságokkal, az állami italoktól megnyílik a szív, történetet mesélsz, hallgatsz, egymás vállát csapkodjátok, még a héten meglesz a kiutalás egy újabb kutatásra, lesz számítógép és nyomda is, az elnök a lapokban tudományos vezetői stílusával büszkélkedik. Tudják ők is, hogy a rendszer bár szegény, sokat pazarol, mindenből több lenne, ha önállóbbak lehetnénk. Nekik háborognak ügyfeleik buta kormányrendeletek miatt, jönnek a legorombító telefonok fentről, mutatnak a mennyezet felé, főnökeiket, ha látogatóba jönnek, agyonetetik. Mesterségükbe beletanultak, van emberismeretük, fáznak az erőszaktól, szeretnék atyaian eligazítani a rájuk bízott alattvalókat, félnek attól, hogy lenézik őket, ha nem volna kockázatos, szeretnének népszerűbbek lenni, javát akarják városuknak, amely legyen éppoly jóravalóan középszerű, mint ők maguk. Túl sok döntést kapartak maguk alá, késő estig sivár hivatalukban ülnek, panaszkodnak, sok a nagyszájú ember ebben a rebellis városban, rosszmájú pletykák terjednek szerény kedvezményeikről, állami lakás, kocsi, utazás, nyaralás, más se él rosszabbul, csak kisebb a felelőssége. Fáradtan ülnek a vadászlesen, valaki sikkasztott közülük, menteni próbálták, nem megy, megbeszélik, hova tegyék, nem lehet teljesen elereszteni a kezét, saját tekintélyüket védik, ha az övére is vigyáznak. Ha az ember nem sokkal értelmesebb azoknál, akiknek parancsol, meg kell becsülni, hogy mégis parancsolhat. Beszédeket hallgatnak, írnak, felolvasnak, amelyek akkor jók, ha nincsen bennük semmi, megtanultak nyitott szemmel aludni, szerencse, ha a feleségük szófukar. Domboruló gyomrukat tapogatják, szív- és vérkeringési panaszok, ennek is, annak is most volt a temetése, nem kéne annyit inni, dohányozni. Idegesek, fentről-lentről minden napra jut egy sértés, amelyet nem lehet nyomban megbosszulni. Jobb lenne a kertjükben szőlőt kötözni, de hát a hatalom is jólesik, s inkább keveslik, mint hogy sokallanák. Érdekesebbek, mint a gépezet, amelyet szolgálnak, de nem sokkal.

A kellemes munkatársnők, akik élnek-halnak a társadalomtudományokért, s dicsekednek állásukkal a barátnők előtt, egy kis résztémát megilletődötten kidolgoznak, átfésülöd a szövegüket, és beajánlod szakfolyóiratba, amelynek szerkesztőbizottsági tagja vagy, ott tudni fogják, hogy ezt a cikkecskét tapintatosan pártfogolni kell. Leányaid az anyaintézet leányintézeteiben a kelleténél kissé fényűzőbben bútorozzák be a klasszicista polgárház részletekre kiutalt emeletét. A kettős ajtajú vendégszobát egyikük, aki egy módszertani kérdést zavartalanul akar megtárgyalni veled, ahogy belép, maga mögött kulcsra zárja. Másnap futólag megemlíted a tanácselnöknek, hogy a munkatársnőd lakásügye rendezetlen, megígéri, hogy utánanéz. Terepmunka közben egy kis csónaktúra, lovaglás, házi mulatságok, kertvendéglőben harcsapörkölt, elnézően mosolyogsz a történeteken a helyi vezetők korlátoltságáról, amelynél cifrábbat is el tudnál képzelni, ha több eszük volna, nem lennének közhivatalnokok. Egyikük följelentett előadásodért a pártközpontban, hümmögsz, felvilágosultabb támogatóidnak éppen inog a széke, A. most erős ugyan, mert B. meggyöngült, de mégis lépést vesztett, mert C. közben felhúzott, most jelképes érdekű minden szoborleleplezés, kiállítás, halk tárgyalás Moszkvában vagy Rómában az olasz kommunistákkal. A. most feletted van, volt idő, amikor te voltál őfölötte, alapító atyák, számon tartjátok egymást, ő kicsit sajnál, hogy a politikában lecsúsztál, de irigyel is, hogy a tudományban jutottál valamire, a hatalom bő húsétele mellé jólesnék a szerzői siker bora.

Nem voltunk kontárok az időtöltésben. Mennyit panaszkodtunk, s bár elmehettünk volna, maradtunk. Szeretem ezt a kelet-európai szívósságot, nincs olyan kutyaszorító, rókacsapda, amelyben ne tudnánk eltanyázni. Szabadidő mágnása, a kutatóintézetben elég hétfőn és csütörtökön megmutatnom magam, kávé, vodka, borsos és cinikus történetek, nem tudnék olyan keveset teljesíteni, hogy kirúgjanak, amit csinálok mégis, csak jókedvemben teszem, reggelente, az uszodából jövet, igazán jólesik egy kis munka. Szerelmek labirintusában tévelygő hosszú telefonok, a randevúk népe zsúfolt kávéházakban sziporkázik délelőtt, ráérünk erdei sétára menni kezünkben egy új regénnyel, szalonnasütő nyársat faragni a Duna lakatlan szigetein, barokk templomokban mélázni kézen fogva, külvárosi vendéglőben a diófa alatt vörösbort inni. A hivatalos szóáradat füstköde alatt nyájasan zöldell a párhuzamos kultúra.

Itt hozzánk igazodnak, értelmiségi nemesekhez, velünk példálóznak, a mi sérelmeink a nemzet sérelmei. Kaptárzsibongással számon tartjuk egymást, aki túléli a megszólást, az eleven kegytárgy, ideje volna már a temetésén dörzsölni a szemünk sarkát. Annak, amit az újság ír, még a fordítottja sem igaz, de ha a cenzúra függönyein egy igazmondó könyv átnyomul, körülzsongjuk, duruzsolunk róla. Baráti telefon, hónunk alatt egy üveg borral fölugrunk egymáshoz, bizalmas értesülések, világmagyarázat, életelvek, hajnalig beszélünk, leginkább arról, hogyan lehetne kibújni az államkultúrából, amelyből persze nem lehet kibújni. Szeretnénk tisztességesek lenni, de egy kis közsiker sem ártana, meg egy ösztöndíj Kaliforniába.

A tudathasadásos élet bensősége nekünk egész világ, keserűen és gyógyíthatatlanul élvezzük, amitől kínlódunk. Sokat iszunk, csapkodjuk az asztalt, szerelmet vallunk egymásnak, összeveszünk, ordítozunk. Lelkünk derékbőségével hencegünk, bizony mi farkasok vagyunk, és felnőttek, hozzánk képest nyugati barátaink bárányok és gimnazisták. Hogy mi a szocializmus, csak a cikkeikkel tudják, nem úgy, mint mi: a gyomorfekélyünkkel is. Néhány könyv után paradicsomot láttak benne, megint néhány könyv után poklot. Nem értették akkor sem, amikor a párttitkárokat látogatták, most sem, amikor a disszidenseket. Megtették bűnbaknak Sztálint, Marxot, Hegelt, pedig itt nincs bűn, csak végzet és történelem, megmozdult a föld alattunk, ránk esett a mennyezet, mi pedig megpróbáltunk kimászni az omladék alól.

Kutatási jelentéseinket a szakma illendően megvitatja, ilyenkor én is sötétszürke öltönyben ülök, tudományos tanács, opponensek, korreferensek s a milliós költségvetési támogatást nyújtó főhatóság kelletlen emberei. A kritikai tanulmányokkal nem sokat tudnak kezdeni, nekik irányelvek kellenek, normatív mutatók, amelyeket szabályzatok rangjára emelhetnek. Nem ördöngösség rájönni, hogy egy rendellenesség leírása nem arra jó, hogy orvosolják, hanem tulajdonképpen semmire se jó. A rendellenességet maga a nehézkes hatalom hozta létre, amely minden agyvelőt agyonellenőriz, és saját fennmaradása érdekében a közérdekről szónokol. Ami a népnek ésszerűtlen, a vezetésnek lehet nagyon is ésszerű, s hogy legalább tisztviselői szeressék, fent kiváltságokat, lent hátrányokat halmoz. Panaszkodhatunk rezignáltan arra, amit magunk hoztunk létre. Miért akarna a tisztviselő értelmiség reformokat saját maga ellen? A reform nem azért nem megy, mert az oroszok nem akarják, mi sem akarjuk igazán. Mi jó állásokat akarunk, sok szabadidővel magunk és gyermekeink számára. Adjanak még több pénzt kultúrára, mi majd még több könyvet írunk. A tudomány hasonlítson a tudományra, de csak olyan mértékig, hogy a felsőbb ellenőrzés alól ki ne csússzon. A pártellenőrök persze nem kellemesek, de az irányítás monopóliuma kellemes, nem is olyan kellemetlenek azok a pártellenőrök. Osztályom teljes erkölcsi méltóságával elvárja, hogy jobb áron vásárolják meg. Szeretne kicsivel több szabadságot, de a többiekétől fél, így hát inkább lemond a magáéról is. Megérti, hogy az államférfiak jobban szeretik a hatalmukat, mint a feleségüket. S minden porcikájukkal rossz néven veszik, ha ezt a férfierőt bárki alattomosan kasztrálni próbálja, legkívánatosabb tehát a kölcsönös jó viszony. Igényelhetsz felvilágosultabb gyámkodást, ez már tisztességes beszéd, a gépezet lehetne még egy kicsit tudományosabb, bár így is már nagyon tudományos. A pártközpont elemez és dönt, a társadalom végrehajtja: ez a rend, ahogy a csillagok a nap körül forognak; az értelmiségi kultúra pedig ennek a rendnek a költészete.

Klubjainkban süppedő fotelek, tűrhető italok, meditáció erkölcsi felelősségünkről. Senki sem várja, hogy hízelegjünk a hatalomnak, de a rendszerkritika ízléstelenségét hagyjuk azoknak, akikből a Nyugatra tekintő hiúság minden felelősséget kiölt. A fiatalok gúnyosan összemosolyognak: ők is szeretnének majd professzorok lenni, de most már lenézik a megalkuvó professzor papát, most még értelmiségi proletárok. Munkáslakásokban tudakozódnak, ki hallgat klasszikus zenét, ha nem, miért nem, mitől olyan fáradtak, a magnetofonkazettáért a kérdező annyit kap, amennyit a kérdezett egy hét alatt keres. Erkölcsi függetlenségüknek legalkalmasabb kerete egy kötetlen munkaidejű kutatói állás lenne, szívesen írnának állami fizetésükért államellenes kritikai elemzéseket, de már rosszkedvűen tudják, hogy leendő főnökük erre nem tart igényt. Túlságosan fárasztó lenne szabadidejükben, ingyen megírni azt az államellenes kritikai elemzést, meg aztán hiábavaló is, sokat veszthetnek, keveset nyerhetnek rajta, előbb egy akadémiai fokozat, ráérnek azután eldönteni, hogy egy kéziratban terjedő szemtelen cikkért esetleg kirúgassák-e magukat. Egy fiatal lány megkérdezi, lépjen-e be a pártba, többet tehetne jó ügyekért, véli, szégyellem magam, semmilyen tanácsot nem tudok adni neki, ilyen idős koromban párttag voltam, most nem vagyok az, s nem nagy különbség, hogy tagkönyvecskével vagy anélkül vagyunk-e akadémiai kutatók.

Te úgy ültél le az értelmiségi hatalom pókerasztalához, mint akinek futja a vagyonából, hogy a zsebében lévő összes pénzét elveszítse. Nem olyan nagy boszorkányság a vidéki színpadon megkapni a szerepet, amely hiúságodat jóllakatja; ha nem eteted, téged esz. Lehetsz barátságos is, fiatal munkatársaidnak kicsikarod a fizetésemelést, Rómából vagy Göteborgból üdvözlő kártyát küldesz az intézetbe titkos bolondozással, szétosztod apró ajándékaidat, japán türelemjátékot, kínai jóskönyvet, öreg titkárnődnek a rózsafüzért, amelyet csakugyan megáldattál a pápával. Leteszed az asztalra az elzászi eperpálinkát meg a történeteidet, kedveled ezt a társaságot, még a mafla, nagyothalló besúgót is. A melléd beosztott téglákkal pártfogó hangon beszélsz, jámboran csetlenek-botlanak melletted Londonban, egy kissé ízlésesebb ajándékot javasolsz feleségüknek, kis tolmácsolással kisegítve őket, jobbakat mondasz helyettük, ha túl sokat ittak, ágyukig kíséred őket, s másnaposság ellen adsz nekik egy tablettát. Kicsit magasból a vállukra teszed a kezed, pendelyes legények voltak, mikor te már az ellenállás tagja, s barátaid a mitologikus nagykutyák. Történeteid a rendszer kezdeteit kamaszos fénybe állítják, később a dolog elkomorult, de a börtönévek glóriája ott villog a füled mögött. Tagja lettél a tiszták klubjának, nemessé ütsz fiatalokat. Munkatársadnak, akit néhány napra lecsuktak, emlékül adod a börtönben faragott bicskádat, bepárásodik a szeme örömében. Összejöttök a szigeten, ahol nyaralód – családi örökség, Bauhaus-emlék – könnyű, fehér lábakon áll, hajdani elítélttársak, a rangos és veszélytelen ellenzék bárói, kegyelet viaszfigurái. Te még nem költöztél a veteránok emlékcsarnokába, még nem irigyled a fiatalokat, mert értenek valamihez, és csinálnak valamit, még nem csikorgatod irályodat naiv emlékiratodon, még továbbhajózol. Te volnál tiszta? Tudtad, mikor kell olyan kompromisszumot kötni, amely a túléléshez nélkülözhetetlen ugyan, de nem törli el a legendádat. Tudtad, mikor kell félrehúzódva talányosan mosolyogni s szertebocsátani magánaforizmádat az értelmiségi folklórban. Azt is tudtad, mikor jött el az ideje egy botrányos felszólalásnak, hogy a botrány ésszerű határok között maradjon. Erdei ösvényen sétálva végigpillantasz pályafutásodon, s egyre nehezebben hárítod el magadtól az ábrándot, hogy elmondd, amit megértettél. Helyzeted tűrhető, már csak minden harmadik utazásod alkalmával bontják ki bőröndjeidet, zsebedbe azonban nem nyúlnak, lesz annyi nyugalmad, hogy megírd, ami az eszedben jár. Barátaiddal megalapoztátok az értelmiségi osztályhatalmat, amely volt már utálatosabb, lesz még kellemesebb is, de nem lesz belőle másfajta hatalom. Itt az alkalom, hogy kifecsegd osztályod tudatalattiját. Írd meg kollektív emlékiratát, nevesd ki tévelygései értelmét, tökéletesen erkölcstelenül, mert tökéletesen közömbösen az iránt, hogy ez a történetfilozófiai vígjáték kinek fog ártani vagy használni. Hogy mi az ára? Ezt a rendőrségre bízod. Meggondolkoztatóbb a kérdés, hogy ha kilépsz is a kultúrából, amelyben nyakig benne vagy, ugyan mi az ördögbe lépsz bele? És ekkor eszedbe jut a bolondokháza.

Ha kibontakozol az államkultúrából, az írás kalanddá változik. Rejtekhelyéről kiemelni a füzetet és följegyezni, ami eszedbe jut: naponta államellenes izgatás. Ezek a szavak elkobozhatók, vádiratban idézve ellened fordíthatók. A század elején az anarchisták bombát cipeltek táskájukban, itt elég betenni a naplódat, általa illegális lehetsz. Melléd állhat egy úr, csendben mutatja igazolványát, te meg mutasd, mi van a táskádban. A rendőrség értelmiségi osztálya arra való, hogy az értelmiségi osztály ne fogalmazza meg önmagát. Jegyzeteimet nemcsak dugdosom, cenzúrázom is; tény nem kerülhet bele, csak vélemény, másé nem, csak az enyém. Az eseményrögzítő feljegyzés mások nevével, tárgyi utalásokkal: az állambiztonsági szolgálat kedvenc olvasmánya. Hogy csak a magam bőrét vigyem vásárra, rákényszerülök az általánosításra. Az egyesített hatalmat az egyesített közszellem tartja fenn, amelynek puszta szemügyre vétele: gerillaművelet. Az a díszkíséret álcázott rendőrautókból, több száz kopó izgatott futkosása, csak hogy egy tanulmány ne lásson napvilágot, az állam tisztelgése volt a tőle független gondolkodás előtt.

Az államszocializmus igazán nem a legrosszabb társadalom, csak az a fárasztó benne, hogy nem tud meglenni hazudozás nélkül. Ha minden az államé, a gondolat, amely nem az övé: bűnös vagy beteg. A zsörtölődő lehet a rendszer embere, a tisztánlátó: ellenség. Kelet-európai értelmiségiek, egy kis hatalomért lemondtunk a gondolkodásról; lehet, hogy mi vagyunk a világtörténelem első szerencsétlen uralkodó osztálya. Az eszmealkotók átalakulnak eszmefelügyelőkké, de ha mindenki fegyőr, nincs többé fegyenc. Szabadságodban áll az államhatárok kerítésén belül gondolkozni. Ne láss érdekütközést magad körül, csak összhangot vagy jellemhibát. Emeld a mondataid patetikus hőfokát, fizetésed is emelkedni fog. Beszéljünk többes szám első személyben, akkor a kívülálló is belül áll. Hazudj érdekből előbb, aztán meggyőződésből, hogy ne szégyelld magad.

Minél hatalmasabb a társadalom fölött az állam, annál paradigmatikusabb a tégla: a beépített és beépülő ember, aki az állam nagy falában tudja és szereti a helyét. Ha a felettesei szeretik: a tégla boldog, ha nem: a tégla szerencsétlen. A művelődés átfogó hadjárat az óvodától az aggok házáig, hogy mindenki tégla legyen. Nincs semleges terület, az államkultúrának majdnem mindenről van véleménye, ha nem akarsz beleütközni, tapogatózzon az eszed óvatosan. Legyen csak az a fejedben, amit beletesznek, akkor nem lesz olyan gondolatod, amelyhez képest hazudtál. Becsületbeli kötelességed feletteseid szemébe mondani munkatársaid bizalmas véleményeit. Berendelhető, kikérdezhető, sarokba térdepeltethető vagy, árulkodj, hogy megbocsássanak. Szimatold ki, hogy éppen kinek a nevét nem lehet kinyomtatni, fuss a nyomdába, töröld könyvedből a rá hivatkozó lapalji jegyzetet. Nem elég elutasítani, haragudj is arra, aki egy tiltakozó levél aláírására kér. Mondd: az igazi szabadság fegyelmezett, nem feszegeti a szabadságjogokat. Mondd: csak a féligazság az igazság, a másik fele rágalom. Legyél önelhagyó, terepszínű, ne legyél jobb, mint a világ, az neked nem jó, ha jó vagy, megbüntetnek érte. Aggályoskodj, latolgass, tedd, aminek legcsekélyebb a kockázata. Az államkultúra arra való, hogy ahelyett, ami körülvesz, mást még csak elképzelni se tudjál; örülj neki, hogy csakugyan nem tudsz mást elképzelni, művelt ember vagy. Biztonságot kerestél, szorongást találtál, te már mindenhol megtalálod a félnivalódat. Ha képzelődéseid hozzáérnek a szögesdróthoz, a véreb, aki magad ellen őriz, felugat. Nincs barátod, akinek elmondhatnád: nem arra törekedtél, aminek örültél volna, s nem attól óvakodtál, amitől szenvedned kellett. Abba is belehalhatsz, hogy felakasztanak, de abba is, hogy nem hívnak meg egy értekezletre. Részvételedért a társadalom megerőszakolásában az állami kitüntetést ingyenes, zenés temetéséden a hulládra fektetik bársonybélésű tokban.

Néhai kommunista; antipolitikus lettem, nekem már nem kell sem hatalom, sem ellenhatalom. Átgondolom vesztett játszmáimat, szidalmazni se szeretném magam, de mégis furcsa: ahelyett, ami van, többnyire olyasmit ajánlottam, amiről alig tudtam valamit. Annyira sem ismertem a portékámat, mint a zsákbamacskaárus, ő legalább látta a macskáját, mielőtt a zsákjába dugta. Eddig minden akcióm – a rendszer mellett, a rendszer ellen – mások életét kockáztatta. Jó, hogy már nem vagyok katona, se mozgalmi harcos, se politikai fogoly, se miniszter, se társadalomtudós, se ellenzéki hangadó, aki büszkén kimondja Budapesten azt, amit Bécsben már unna leírni. Tartós rendszer ez, van időm kifészkelni a helyem benne, én is tartós vagyok. Kiverekedtem magamat a hazugságaimból, de nem találtam rá az igazságaimra. Se hőst, se lángelmét, se szentet nem ismerek, elhibázott kísérletek vagyunk: azokkal, akik ezt tudják magukról, elég jól megvagyok, udvariasabbak, és jobb a humoruk. Végigpróbáltam mindent, nem akarok újrakezdeni semmit, egyedül vagyok, történjen, ami még történni tud. Ezt a cigarettát el lehet nyomni, ezt a vasútjegyet el lehet dobni, nem akarom, hogy a bőrömben legyetek. Társaimat is úgy nézem, mint a fákat, épp ilyenre nőtt az életük. Elnézek egy öregasszonyt, ahogy ablakot mos, a macskájával beszélget, és a felhőket szemléli; kis lakásában úgy boldogul, ahogy tud, ki vagyok én, hogy felülbíráljam? Jó, hogy barátaim közül senki sem gondolkodik úgy, mint én. Lassú munkával, mire megöregszik, mindenki összetákol magának egy vallást.

De szomorú kis élet, állambetegség, unalom. De könnyű beleöregedni abba, hogy nem megy, s nyavalyás sérelmeinket világgondokká fölhazudni. Nekünk mindig stratégiáink vannak! A világtörténelemtől kérünk tanácsot: hazudjunk-e vagy ne ma délelőtt. Mennyi érzelgős magyarázkodás a tisztesség ésszerű határairól! Időd java részében olyasmin töprengsz, amin nem érdemes; az állam annál jobb, minél ritkábban muszáj észrevenned. A te államodat, azt észre kell venni, mint egy alacsony mennyezetet: ha kihúzod magad, belevered a homlokod. Egymásba betegedtetek: mint egy nyomasztó élettárs, aki nem engedi, hogy néha megfeledkezz róla, mert szorong, hogy ő maga sincs, ha becsukja a száját, az állam folyton eléd áll, locsog, kövéren rád telepszik, te meg, szemben az állammal, benne az államban, benne a méhében, émelyegve, megváltó igazságként kimondod a liberalizmus kétszáz éves közmondásait.

Békeidő. A falnak érzékeny füle van, szerelmi sóhajodat is rögzíti. Véleményeidet nyugodtan közölheted lakásban, telefonon, levélben, azokat úgyis ismerik. Ha bizalmasan közölsz valamit a feleségeddel, cédulára írod, és összetéped, amikor elolvasta. Ennek a levelezésnek, egymást átkarolva, diákos meghittsége van. Televíziós kamera még nincsen a szobádban, amit írsz, lakásodon kívül több rejtekhelyen eldugod. Barátodtól nem kérded, kitől hallotta, amit mondott, honnan ez a könyv vagy kézirat. Ha csak neki akarsz mondani valamit, erdőbe, forgalmas utcára hívod sétálni. Ha valaki furcsán kérdezősködik, vagy túl merészeket javasol, tapintatoskodás nélkül kidobod. Ha vezetsz, nem iszol, minden lehetséges közbűnténytől megóvod magad, az nem a te sportágad. Köznapi fegyelem, megszokható. Vendégeidet lekísérve észleled: a túloldalt parkoló kocsiban cigarettaparazsak fénylenek.

Kivándorolhatnál, távolodó mosollyal néznéd a kelet-európai értelmiség patetikus fészkelődéseit. Olvasnád barátaid virágnyelvű leveleit, gunyorosan hallgatnád titokzatoskodó üzeneteiket, rendszerint kérnek valamit. Magyaráznád nehézségeidet új barátaidnak, akik nem sokkal jobban értik a dolgot, mint ha azt panaszolnád, hogy két kavics összedörzsölésével nehéz tüzet csiholni. Kicsit unnád a hazaiak sorskérdéseit: kapnak-e útlevelet vagy sem, ki kinek írt fellebbezést, ki kitől kapott audienciát? Visszaemlékeznél a szóbeszéd nyilvánosságára, amelyben te is megszoktad, hogy értesüléseket további megfontolásból megmásíts, visszatarts vagy terjessz. Kívülállók és belülállók: egy fazékban fő a húsleves belőlünk. Senki sem lő, senki sem tüntet, mindenki ugyanazokat a könyveket olvassa, ugyanazokon a hangversenyeken és követségi fogadásokon találkozunk, de vannak tiszták, féltiszták és tisztátalanok.

A fiatalok helyet kérnek a nap alatt, sértegetik az idősebbeket, az idősebbek pedig megsértődnek. N. könyvét néhány éves huzavona után mégis kiadták, nem is olyan jó az a könyv. O.-t nem rúgták ki az állásából, pedig P.-t, a barátját, kirúgták, mi van emögött? Kit milyen gyakran emleget a nyugati sajtó, ki ír saját nevén tilos dolgokat, ki csak álnéven, kitől kérnek interjút, ki ad, ki nem ad, miért? Te kritikai elméletet írsz, ő elméletkritikát, te évente aláírsz egy nyilatkozatot, ő csak ígéri, de eltűnik, te vályogfalú tanyát vettél nyaralónak, neki téglafalú vízimalomra is telt, te csak itt nyaraltál a dalmát tengerparton, ő viszont Korzikában, te a pöröd idején csak olyasmit mondtál, amit már úgyis tudtak, ő tanúként olyat is, amit még nem tudtak, jönnek a becsületsértések, mennek a rágalmak, szövetségesek és szakítások, pert fognak csinálni, be fogják érni egy ügyészi figyelmeztetéssel, nem fognak semmit sem csinálni, kéziratok bolyonganak, lemerülnek, átúsznak a rendőrség hálóján, s végül felbukkannak egy nyugati könyvesbolt hátsó polcán két-három hétre, többre nem, telítődött a piac.

Beavatottan jönnek a nyugati Kelet-Európa-kutatók, ügynökök vagy kettős ügynökök vagy csak feleségüktől s főnöküktől szorongó egyetemi törtetők, a lelkendezők, akik imádják Kelet-Európát emberi melegéért, a kényesek, akik ezt a meleget túlságosan is testszagúnak találják, a magabiztosak, akiket idegesít, hogy ezek a rosszul értesült és fontoskodó kelet-európai értelmiségiek azt hiszik, hogy tudnak magukról valamit, pedig egy töredékét olvasták csak a szovjetológia irodalmának. Ha ezek közül néhányat lecsuknak, őt gyakrabban fogják hívni konferenciákra, több pénzt kap a kutatásaira, és kicserélheti a kocsiját. Miért ne hallgatná meg, hogyan lenne, ha nem úgy volna, ahogy most van; de hát miért is ne volna úgy? A város természeti fekvése szép, a koszt ízletes, a számlák az adóból levonhatók.

Most ez vándorol ki, most az kapott hosszabb időre szóló útlevelet, talán két évig marad nyugaton, talán ötig, talán sohasem jön haza. Búcsú-összejövetel, harmincan ülünk a lakásban, amely holnap már üres lesz. Két bőrönd a sarokban, nem sokat tudunk mondani, ő már fél lábbal ott van, mi meg derékig beásva itt. A humor kifárad, mosolyogva gyászolunk. Mindenki nélkülözhető, valaki beáll a helyére, majd emlegetjük, ha levelet ír, de mind ritkábban fog. Mi azt hisszük, hogy amit mi írhatnánk, unalmas neki, pedig neki éppen ez az unalom fog hiányozni. Ő meg azt tapasztalja, hogy ami ott történik vele, az nem igazán vele történik, s ezért alig közölhető. Mi eltolni szeretnénk magunktól környezetünket, túl sűrű, ő meg a magáéhoz hozzáérni szeretne, mert szinte légnemű. Enyhébb nyomás alatt a mélytengeri hal belső feszültségeitől kínlódik. Már azt kutatja, hogy ő kicsoda, de ezt a fényűző csodálkozást röstelli korábbi társai előtt.

Másnap a repülőtéren mind a harmincan, bánatos tüntetők, ott vagyunk. Senkinek sincsen ekkora kísérete, s mögöttünk az uszály, a mi kocsisorunk után jön az övék, bőrkabátos, malacszemű férfiak, akiknek a leselkedésen kívül isten és az állam magasztosabb feladatot nem adott. Ha csak egyszerűen lefényképeznének, kevésbé lenne szemet szúró, mint az az erőlködő fesztelenség, amellyel vaskos öngyújtójukat kattogtatják a szemük előtt. Oszlopok mögé bújva leltározzák, ki van itt, mert aki kijött, az színt vallott. Aki meg nem akart színt vallani, az már korábban elbúcsúzott, nem igényelte, hogy csoportunkkal azonosítsák, mert ezúttal a puszta szeretetnyilvánításnak is van valami államellenes hangsúlya. Már arcról ismerjük ezeket a legényeket, akik, ha belenézünk a szemükbe, elkapják tekintetüket. Csoportunk bármerre gomolyog a teraszon, serény bolygóként velünk tartanak. Az az igazság, túlkorosak vagyunk mindannyian ehhez az ifjúsági regényhez. Telefon a tranzit váróterembe, még nem estek át a vámvizsgálaton. Még egy hívás, a kisasszony sem érti, miért tart olyan soká. Végre ott vannak, igen, a prosztatavizsgálaton kívül minden más vizsgálat megtörtént. Utolsó integetés a gördülőlépcsőről, ugyan milyen győzelmet ígérnek a villásan szétnyitott ujjak? Szemünk búcsúja: jó éjszakát.

A kocsiban visszafelé hallgatunk, szomorú tud lenni egy nyári délelőtt. Kanyarós falak, ikrás fény, olyan anyagszerű most körülöttünk a város, mint egy rég mosott zubbony, melyre az izzadság fehér sóval rajzol kontinenseket. Legalább ez legyen, legalább ez maradjon nekünk, a város íze-bűze. Itt melegszem a feladás nyugodt közegében, belekapaszkodom az enyéimbe. Közös nyelv medencéje, létem itt nem kérdéses, nem igazolom magam senki előtt. Barátunk gépe már leszállt, ő maga, mintha jól beszívott volna, szemhunyás nélkül áramlik a repülőtér üvegcsöveiben, a mozgó gumiszőnyegen.

Mehetnél te is, nyelvtani hibáiddal szemérmetlenkednél. Barátkozhatnál olyanokkal, akik jónak érzik magukat, ha meghívnak vacsorára. Megkísértene, hogy nyüzsögj, törleszkedj, áruld magad. Beléphetnél a jó lelkiismeretű egyetemi karrier mitológiájába. Gyámoltalanul tanulnád a verseny-pénz-siker szentháromság misztikáját. Amit mondanál, az így vagy amúgy, mindenütt alkalmatlan lenne. Mehetnél egyik szellemi divatból a másikba, hogy mindig vadonatúj legyél, te öreg bakancs. Ha már együttesen unod a kommunizmust is meg az antikommunizmust is, miért ne lennél buddhista vagy taoista megvilágosult? Néznéd a szentet, aki három évig Nepálban hallgatott, s most guruként a televízióban előadás-sorozatot tart. Itt a sarki kocsmában nem tudnál szent lenni, hátha az leszel Katmanduban vagy Berkeleyben?

Ötvenöt évet költöttem Kelet-Európa kényelmetlen, tolakodó butaságaira. Iszom még egy pálinkát, a helyiségben ülő vendégek élvezettel megismétlik, hogy milyen jól megmondták a magukét valakinek, akit talán meg sem szólítottak. A kocsma előtt, a téren sakkozó öreg munkások kegyetlen szivarfüstjében állok. „Én ilyenkor is bírom a szövetruhát – mondja büszkén az egyik öreg. – A kohóban egy kicsit melegebb volt, mikor olvasztás után bemásztunk leverni kalapáccsal a salakot. Hárman voltunk barátok, már csak én élek. Egyet a szilikózis vitt el, a másik meg, amikor a felesége otthagyta, beleugrott a folyékony acélba, ott nyugszik a műhely előtt az öntecsen, rávéstük a nevét. Már csak én vagyok itt, ki kell bírni, ennyi az egész.”

Rajtad áll, hogy egyik konferenciáról a másikra szálldosva, változó fővárosok repülőterén csereberélve a komikus nemzeti pénzeket, az egész világon megotthonosodj. Kisétálva az Egyesült Nemzetek székházából, mondhatnád, hogy New York is, sőt egész földgolyónk vidékies. A főváros talán egy másik csillaghalmazban van. Kelet-Európa avas diktatúrái nem is jutnak mindennap eszedbe, más érdekel, az egész újkori civilizációról rossz véleményed van. Undorító ez a telhetetlenség, amely hatalomból és fegyverzetből, tőkéből és technikából, sikerből és fogyasztásból, mindenből többet akar, míg ki nem tör a harmadik világháború. S a világkultúrából már a gyerekkor nyugalmába vágyol, inkább emlékezel, mint tervezgetsz. Van valahol egy kisméretű ország, melyet a légitársaságok térképei éppen csak feltüntetnek. Belső drámái Bangkokból vagy San Franciscóból nézve családi zsörtölődések. Vannak jobb helyek nála, de vannak rosszabbak is, kudarcaival is bensőséges. Kétségtelen, ennek a kis országnak az értelmisége óvatos kultúrájával elég vidékies. De nem az a falusi tanítónő, aki a világról nem sokat tud, de a növendékeiről sokat tud. A férj sem az, aki szájtátva lesi újszülött lánya fejét a felesége mellén: pirosodik-e már a szopástól? A fegyenc sem, aki behunyt szemmel, zárkája falának támaszkodva, egy régi nyaralás képeinek előhívásán fáradozik. A pincérnő sem, aki letenyerel a vendég asztalára, és azt mondja: ma este hétkor végzem, várjon meg a túloldalon. Az öregasszony sem, aki a vonaton eldicsekszik, hogy unokája olyan könyvekből tanul, amelyekből ő egy szót sem ért. Az ápolónő sem, aki az intenzív osztályon egy hidegen verítékező homlokot simogat. És nem provinciális itt előttem ez a macskaköves udvarú, gerendákkal fölállványozott hajdani bordélyház sem, amelybe, amíg le nem bontják, lányok és fiúk járnak esténként, elbújnak a zegzugos szobákban, a falon lila tapéta és elpiszkolt arany madár.

Kibontakozom állás, család kötelékeiből, csavarogni szeretnék, s agyamat fölszabadítani a hely bensőséges ostobaságai alól. Az élet képe az út, s az utas a polgár ellentéte. A polgár állampolgár. Vagy törvénytisztelően építi közösségét, vagy szembefordul vele, s lesz próféta, lázadó, falubolondja vagy száműzött. De mindig az államára néz, mindig annak polgára marad: kormánytanácsban, börtönben, tébolydában, idegenben. Komoly ember, haragszik azokra, akik a fennálló rendet meg akarják változtatni, vagy annak megváltoztatását akadályozzák. Érzelmesen bosszankodik: ha radikális, azért, mert a változás túl lassú, ha konzervatív, azért, mert túl gyors. Szeme előtt van egy képzelt minta, s azt, ami van, szeretné hozzáigazítani, de a valóság mindig csalódásba ejti. Közösségének viruló mindenhatóságot kíván, tiszteleg kollektív mítoszai előtt, faluját nagyvárossá tenné, s minduntalan összeméricskéli más falvakkal. Büszke a közösség szerzeményeire, egy új műút vagy múzeum az ő vagyona, az államhatárig kitágított családiasságban él. Beleszületett, és benne akar lenni, nemi viszonyban a szülőföldjével. Itt remél a főtéren szobrot, lakóházán emléktáblát, s itt duzzog, mert kevesebbet kapott, mint amennyi jár neki. A polgár a korlátoltság hőse, viszonya a közösséghez mindig erkölcsi.

A polgár elcseréli múló napjait egy találmányért, címért, néhány feledékeny gyerekért, összemesterkedik magának egy kis paradicsomfélét, kicsit szebbnek tartja házát, kertjét, mint a szomszédokét, azután kihal belőle. Öreg barátomnak meghalt a felesége, s ő felvágta ereit egy közfürdőben, nehogy a lakását összemocskolja vele. Ahogy az évek múlnak, a polgár is kivedlik családjából, kikopik méltóságaiból, vénkora elhagyatás, tüskekorona. Jön az ószeres, fölkínáljuk kedves, elócskult tárgyainkat, ő meg csak kelletlenkedik.

Utasként, ha megérkezem valahova, megcsodálom, amit látok, és eltűnődöm a hely furcsaságain. Amit látok, se megóvni, se megváltoztatni nem próbálom, diák vagyok, minden város, minden ember példázat, megnézem, beleképzelem magam, és továbbállok. A pályaudvarok érkezési oldalánál az indulási oldalt jobban szeretem. Nekem is kell a világ, de családiatlanul, az egésze. Nem könnyű utasnak lenni. Elfoghat a kétség: hátha csak állhatatlan vagyok, s a vándorlás csupán lelki betegségem formája. Ha elkeserít, hogy nem tudom, hol fogok megszállni holnap, ha az elvesztett közösség helyett másikat remélek, ha titkon újra megcsaládosodnék, akkor csak vándorjelmezben mutatkozó polgár vagyok. Valamirevaló utas nem igényli, hogy befogadják, idegenben is otthonos. A maguk nemében tetszenek neki a teremtő keze munkái, nemcsak a hattyú, hanem a krokodil is. Eszébe sem jut birtokába venni s hazacipelni bármit is, a gyűjtemény minden darabja ott van a helyén: a világmúzeumban. Meggondolkoztató azonban, hogy az utas olyan mord eltökéltséggel szaggatja kötelékeit, mikor azok már odaszőnék egy városhoz vagy egy ágyhoz. Mikor már nincs kedvem továbbmenni egy asszony mellől vagy egy szobából, ahová befészkelődtem, utasból betolakodó, jött-ment polgár lettem. Esténként körülfog a szomorúság, nem értem, mit keresek itt, s más polgárok szemével látom magamat, mint egy csődkoszorút. Se hazám, se hivatásom, se feleségem, se asztaltársaságom, csupa semmi, csupa rossz lelkiismeretű emlék, mindenkit, aki szeretett, elhagytam. Kalandozásomban gyanús ismétlődések: már utálatosan tudom, milyen egy új városba megérkezni vagy kimenni egy régiből. Egy közkórház vaságyán fogok elpatkolni, alig értve már, hogy mit vartyognak körülöttem. Ez a vállalkozás ára. Az sem igazságtalan, hogy a földkerekség polgára öregkorára elfelejti, merre járt.

Házkutatás, 1973. Hat testes úr szerteszéled a lakásban, benyúlnak a fiókjaimba, végiglapoznak minden egyes könyvet, kinyitják a bőröndöket az öltözőszobában, megtapogatnak alul-felül minden szekrényt, lecsavarják a televízió hátlapját, leemelik a képeket, nincs-e lyuk mögöttük a falban, kibontják a redőnytokot, szétszerelik a hűtőszekrényt, bedugják a fejüket a gáztűzhely sütőjébe. Több száz házkutatás tapasztalatával végigfogdossák a lakást, nemcsak a szokásos rejtekhelyeket ismerik, fölemelik a recsegő parkettaléceket is. Fürkésző professzorok; személyes kudarcuk, ha nem kerül elő, amit keresnek. Fél szemük rajtam van, mikor merevedik meg a tekintetem az ő álmatag sétájuk közben. A szemük tétovázik, minden falrész izgalmas nekik, ihletet várnak. Én vetettem, ők betakarítanak, én dugok, ők keresgélnek, ami az enyém, az az övék is. Gyapjamat, mint a birka, megnövesztem, ők pedig újra meg újra lenyírják. Nem fogják megtalálni a mikrofilmtekercset, de maradék jegyzeteimből lefoglalnak egy zsákravalót. Régen kiszórták a szekrények tartalmát a földre, most rendet raknak maguk után, engem elvisznek, de a lakást földúlni tilos. A jégszekrényben bor van, „velem tartanak?”, egy fiatal tiszt kér, a többi elhárít, s zavartan nézik a társukat. Az államkultúra csőszei, ítélkezésre kárhozottak, majd ők eldöntik, mi igaz, mi nem, beszélni csak az ő nyelvükön szabad. Az lenne természetellenes nekik, ha nem volna természetes, hogy ők most itt turkálnak. Büszkék, hogy nincs késztetésük följegyezni valamit, amiből bajuk lehetne. De ismerik ügyfelüknél az ösztönt, mely ahogy a tyúkból a tojást, belőle a gondolatot tolja ki, s azt akár törvénysértések árán mással is, visszaesőleg közölni akarja. Most összeszedik káros szenvedélyem büntetőjogilag értékelhető nyomait, pénzjutalmat vágynak kapni értük, és zsákban tenni a vadászzsákmányt főnökük asztalára.

Az iratszekrény zárva van, a kulcsát kérik, nem adom. Lakatost hívnak. „Maga rendőr?”, kérdem a sugárzó mestert, mikor kinyitja. „Nem, kérem.” „Nem szégyelli magát?” „Nem, kérem. Én ebben a szép bútorban nem tettem semmi kárt.” A derék iparosok, akik egykor megcsinálták a kínzószerszámokat, a szakavatott műszerészek, akik a poloskákat elhelyezik, a jóravaló taxisofőr, aki egész nap követ, s az ifjú pár, mely három napja ablakom alatt csókolózik, és fényképezi, hogy ki lép be a kapun; meghatóak ezek a törvénytisztelő, egyszerű emberek. Az alezredes tudja, melyik jegyzet milyen tanulmányhoz tartozik, úgy látszik, mindent, amit közöltem, elolvasott. Otthonosan rakosgat, mintha én ülnék asztalomnál, csak ő egy kicsit rendszeretőbb. Mielőtt tartalmukban elmerülne, összerendezi a szertekallódó kéziratokat, s elméskedik, hogy fölvenném-e magántitkáromnak. Divatos az öltönye, a szemüvege, pecsétgyűrűt visel, latin szavakat használ, büszke jogismeretére, gondolom, nem szokott verekedni, néha talán fölemeli a hangját. Engedélyt kér, hogy a feleségének telefonozzon, bánkódik, hogy a lánya számtanból rossz jegyet hozott. Megköszöni a telefont, engedélyt kér rá, hogy kezet moshasson, s mert az új házkutató stílus pallérozott, de alapos, magánleveleimbe mélyed. Tegye le, mondom, nem tartozik a tárgyhoz. Hogy mi tartozik a tárgyhoz, mi nem, azt bízzam rájuk. Kivizsgálásra az utolsó szögig lefoglalhatja az egész berendezést. Lefoglalja telefonjegyzékemet is, utána fog nézni eddig földerítetlen kapcsolataimnak. Örülök, hogy a jegyzék hiányos, sok számot fejből tudok, s az utcáról tárcsázom őket. Úgy veszem észre, bizalmas leveleim lebilincselik az alezredest. Vagy ütni kell, vagy hallgatni, én egyedül vagyok, ők hatan, s hatósági közeg elleni erőszakért törvényesen másfél évet kaphatnék. Kettőnk közül ő a következetes; ha egy papírlapra írt mondat bűntény lehet, akkor neki mindenhez, amin betűk állnak, joga van. Élhetek panasszal, de az ügyész minden panaszomat elutasítja, másképp nem volna ügyész. Nem robbantok, nem vagyok merénylő, csak a törvény szalmaszálába kapaszkodhatom, amely ezt a rózsás arcot följogosítja, hogy szerelmeimen mulasson.

Maga elé húzza füzeteimet, kövérkés ujja ritkán lapoz, némelyik mondattól elpirul. Megkér, hogy betűzzek ki egy szót. Fogadjon írásszakértőt, ajánlom. Mérgesen néz, én itt csak borozgatok, amíg ők dolgoznak. Itt kemény dolgok vannak, mondja az alezredes, mint a horgász, akinek megrándul a villanója. Tudom, ugye, hogy ez a szöveg izgató? Kinek mutattam ezeket az anyagokat? Szeretem a szót: anyag. Ha nem mutatom is senkinek, a kedves feleségem legalábbis belenézhet a szekrénybe, előle csak nem zárom mindig el, márpedig ő is izgatható. Kétségtelen. „Én, uram, az ön helyében nem tartanék ilyen veszélyes anyagokat a lakásomban,” „Hol tartaná?” „Sehol. Meg se írnám. Tudja, sok múlik a fogalmazáson. Lehet majdnem ugyanezt építően is. De ezek éles, cinikus kitételek. Emberi méltóságomat sértik. Ha nekem, házasember létemre, ilyesmi járna a fejemben, tollhoz sem nyúlnék. Amit nem ír meg az ember, abból nem lehet baj. Előfordulhat, ugye, hogy az asztalán fekszik egy ilyen papír? Vendége van, ön kimegy a konyhába, mondjuk kávét főzni, s azalatt a vendég beleolvas. Egy perc az egész, s megvalósult a bűncselekmény. A gyűlöletkeltő kitétel eljutott egy másik emberhez, elég, ha csak egyetlenegyhez is. Nyugodt lehet, ki fogjuk hallgatni a barátait, s fogunk találni köztük olvasót.”

Nem vagyok nyugodt, sorban be fogják hívni ismerőseimet, s rájuk ijesztenek. Akadhat készületlen tanú, aki elismeri, hogy látott az asztalon kéziratokat. Azt talán nem mondja, hogy lopva beleolvasott, hacsak nem provokátor, de ha volna is ilyen, a mi köreinkben sokat ér egy beépített emberük, kétséges, hogy leleplezik-e a vád tanújaként. De lesz olyan, aki éjjelre elfárad, telefonálni szeretne, de nem engedik, maga előtt látja feleségét, ahogy órák óta az ablakban könyököl, és a szomszéd utcasarkot kémleli. A tisztek más tanúk kimerítő vallomására hivatkoznak, s szorongatják: ha a szocializmus híve, akkor miért ilyen kelletlen a szocialista állam biztonságát védő szervezettel? Megemlítik, hogy aki velük szemben őszintétlen, annak az állása sem biztos, útlevele is visszavonható. Jog szerint a tanú, ha nem mond igazat, vagy elhallgatja az igazságot, gyanúsítottá is átminősíthető. Vagy talán egyetért ezekkel az ellenséges rágalmakkal? Cinkos szolidaritásból úgy döntött, hogy a nép államát tagadja meg? Legyen benne annyi becsület, hogy mindent elmond őszintén. Egykettőre meglesz a jegyzőkönyv, ők is szeretnének már hazamenni. De ha most nem beszél, majd fog beszélni holnap vagy holnapután. Ne tartsa föl őket hiábavalóan, ez a vonakodása, enyhén szólva, gyerekes. S miért ne akadna büntetőjogban járatlan, megfélemlített tanú, akinek a rendőrségi vallatás alvilági misztérium. Ővele, mióta felnőtt, nem beszéltek ilyen fölényesen. Ki tudja, mire számíthat még? Szeretne már a feleségéhez bújni, s nem térni vissza ezek közé a nagyhangú, bőrkabátos alakok közé, akik körülállják, rárivallnak, majd hirtelen kimennek. Csak egy kifinomultabb, szemüveges arc marad benn, s nyájasan kérleli, akár egy elmeorvos, hogy ne védelmezzen olyan ügyet, amelyhez nincs köze. Nemcsak az államérdek, a tanú legbensőbb érdeke is azt kívánja, hogy beszéljen. Elég csak nagy vonalakban; ha tetszik, enyhébben, nem tesznek hozzá semmit. A jegyzőkönyvbe csak az ő fogalmazása kerül, semmit sem kell aláírnia, amit nem vállal. S már hívja is be a festett gépírónőt. Panaszkodik szegény, a többiek már mind hazamentek, férje telefonált, hogy a gyerek nem akar aludni, a hasát fájlalja. Hajlandó már végre nyilatkozni az elvtárs? Hát igen, a tanú csakugyan hallotta azt a bizonyos mondatot. A társaságban még ez meg ez volt jelen, de két másik mondatot nem hallott, s büszke arra, amit letagad. Majd a nyilvános tárgyalóteremben, udvariasabb bírák előtt, lemorzsolja rendőrségi vallomásának vádértékét. A nyomozóknak ez a kevés is elég lenne, hogy más vallomásokkal együtt bűneimet csokorba kössék, s kirajzolódjon a szellemi méregkeverő arca. De igazában erre sincs szükségük, kezükben a tanulmány, amit sokszorosítva szerteküldtem. A megpuhított barát közleménye csak kiegészítő vonás és biztatás arra, hogy más esetben, ha szükség lesz rá, egyebet is mondhat. De lesz olyan barát is, aki a képükbe mosolyog: esze ágában sincs mások véleményéről a rendőrségnek nyilatkozni. S kellemesen pipára gyújt. Tartsák itt, ha úgy tetszik, neki van ideje.

Ha nem küldöm szét barátaimnak tanulmányomat, melyről a megírás pillanatában is tudtam, hogy följelentés magam ellen, mert a gondolatok törvényes forgalmának összes tilalmi tábláját feldönti, ha volna még titkolnivalóm, akkor sakkozhatnánk. Én egymagam, több táblán, ellenük, ők sokan, időkedvezménnyel, ellenem. Így azonban nincs mit tennem, s csak egyvalamiről dönthetek, hogy részt veszek-e vagy sem ebben a túlbuzgó bizonyítási eljárásban, amely a szakértelmiség megfenyegetésének árnyjátékát vádemelési indítványra próbálja lefordítani. Ehhez a fárasztó komédiához nincsen kedvem. Most itt ülnek megszemélyesülve a társadalmi önismeret felügyelői, rajtuk a lépés sora, cselekedjenek belátásuk szerint. Ha nem tudnak mást, csak becsukni, csukjanak be. Kísérletemet végrehajtottam, nincs hozzátennivalóm, minden védekezés, tagadás hiába volna. „Ez a gépirat másodpéldány. Hol van az első? Valakinek odaadta. Kinek?” Mondhatnám, eldobtam, nem emlékszem, de legjobb semmit sem mondani, behunyom a szemem, hallgatok. Az alezredes heveskedik. Ha egyszer ő a szájába vette, lerágja tövig a csontot. Úgy belém mar, hogy megkeserülöm. Csíkos ruhában fogom emlegetni a nevét. Üldözte ő motorral, havas utakon 1956 decemberében a felkelő banditákat, de azokra sem volt ilyen dühös. Búcsúzzam ettől a lakástól, letakarít ő engem a tudományos pályáról, barátaim is bánni fogják, hogy nem fordítottak hátat nekem. Ha kiszabadulok, hetenként fogok jelentkezni a rendőrkapitányságon, nyilvános helyre be sem léphetek, otthon fogok gubbasztani esténként, vesztegzár alá rekesztenek, mint a fertőző beteget. Szent meggyőződése, hogy nem tiszta a fejem; ha az agy terméke beteg, akkor az agy maga sem egészséges. Ritkán esik meg vele, hogy így felindul, de az se gyakori, hogy így színről színre megjelenjen előtte az állam ellensége, aki előtt semmi sem szent.

Szaggatottan löki a mondatokat: „Ide hallgasson, ha maga így gondolkodik, vándoroljon ki ebből az országból!” Nem mindig könnyű hallgatni ezt a szenteskedő erőszakosságot. „Vándoroljon ki maga.” Elképedve szuszog. Már nem olyan dühös, a pirosság lemegy az arcáról. „Nem igazodom én el magán – dünnyögi –, tudja, hogy árt ezzel magának, miért csinálta?” „Nem ártottam.” „Hogy az istenbe ne ártott volna! És ha becsukjuk?” „Akkor sem ártottam.” „Tőlünk azt gondol, amit akar, de ez már, kérem, amit maga csinált: államellenes cselekedet. Szétküldöz egy ellenséges anyagot boldog-boldogtalannak. Nekik is árt, nyakukra viszi a rendőrséget. Tudja, mennyi dolgom lesz nekem maga miatt?” „Még sohasem jutott eszébe, alezredes úr, hogy ez az egész, amit csinál, fölösleges?” „Ide hallgasson, énrám ennek az államnak szüksége van, mert a rendjét védem. Magára pedig nincs, mert megzavarja. Ennyi az egész. És én még tíz év múlva is védeni fogom ezt a rendet. Maga pedig a jó ég tudja, hol köt ki.” Megint felbőszíti magát: „Fog maga még válaszolni a kérdéseimre! Mi váltjuk egymást, maga pedig egyedül lesz, uram! És nem fog aludni. Egy ujjal sem nyúlok magához, de az idegei, mint a száraz falevél, így fognak szétmorzsolódni a kezemben.”

Az egyik nyomozó kinyit egy aktatáskát, s döbbenten egy pisztolyt húz ki belőle, töltve van, leteszi az íróasztalra: „Ezt találtam.” Az alezredes elfehéredik: „Szóval nemcsak kéziratok? Fegyver is!” Rám tartja: „Kit akart ezzel lelőni?” „A maga pisztolyával?”, kérdem. Elfordul: „Hol találta?” A nyomozó az alezredes táskájára mutat. Az alezredes kétségbeesetten fogja a fejét: „Mindent egyedül kell csinálnom? Elnézést, tegnap vettem, új táska. Szóval csak szellemi ellenállás.” Végigtekint az elkobzandó kéziratokon: „Az is elég.” El kell készítenie a foglalási lajstromot, megjelölve minden egyes szöveg első és utolsó mondatát, s mindezt vén írógépemen, mely csak nekem engedelmeskedik, különben a szalagja folyton beakad. Nem segítek, maszatolja csak össze magát. Egy csüggedt, kövér kishivatalnok ül a papírtömkeleg előtt.

Belép a feleségem, fagyosan biccent a nyomozóknak. Telefon cseng, fölveszi, „tele van a lakás dekásokkal”, szól a kagylóba. „Ki az?”, kérdi az alezredes. „Semmi köze hozzá”, mosolyog a feleségem. A nyomozók mentegetőznek, hogy egy kis rendetlenséget csináltak, kellemes alakján elidőzik a szemük. Törleszkedésüket harapósan fogadja, de kávét csinál mindenkinek. Mulatva újságolja, hogy hazafelé egy mentőautó kísérte a járda mellett lépésben, s ugyanaz a szőrös lábú nő lohol mellette egész nap, váltott lovagokkal. Valaki látta, hogy az uszodából jövet letartóztattak, az egész városban szétfutott a híre. „A szemközti ház tetejéről eltűntek a kíváncsi tetőfedő munkások. Úgy látszik, már nincs szükség rájuk, itt vannak helyettük a lakásban az urak”, állapítja meg. A konyhában, családi dolgok közben jelzem, kit értesítsen. Telefonunkat kikapcsolják, de lesz barát, akitől hírül adhatja, hogy őrizetbe vettek, a fontosabb hívószámok a fejében vannak. „Hát persze”, nevet, követheti akár egy tucat titkosrendőr, pontosan azt fogja tenni, amit kell. Ötéves korában végigült egy házkutatást, pizsamás feneke alá rejtve apja titkos följegyzéseit.

A politikusoknál most alighanem barátok telefonhívása cseng. A keményebb lépésektől az is fél, aki megteszi. Akit lecsukatnak, maguk is börtöntársak voltak, s kiközösített feleségeink barátnők. A többi asszony, akiknek a férje otthon volt, igyekezett elkerülni őket. Nehéz az ilyen szövetségeket elfelejteni. A pártvezető apákat ma este megszorongatják a gyerekeik. A félelem alulról fölfelé is terjed, az állammal szemben a társadalomnak vannak lágy és mégis hathatós ellenlépései. Még az is, aki haragszik rám, idegcsillapítót vesz be, vajon megváltozott a párton belüli pártok erőviszonya? Ideges a város, kimozdulnak a nyugtalanság ingái, cikáznak a telefonok, hallottad? Hallottam. Saját könyvét, utazását, kinevezését kezdi félteni mindenki. A hivatalokban és a kávéházakban, a reggeli uszodákban és az esti vendégségeken sugdos a lappangó közvélemény. Többen rendet csinálnak fiókjukban, s egy kis bőrönddel, mely jobb, ha nincs otthon, falusi rokonukhoz utaznak. Ebben az unatkozó országban minden kis botrány esemény. Túlságosan ismerjük egymást, zsizsegünk a kaptármelegben, kísértetjátékaink is családiasak. Mi lesz, ha néhány társam tiltakozó aláírásokat gyűjt? Hol lehet majd megállni a visszavágásban? A régi szép terror már csak a szombat esti társaságok műsorrendjében szerepel, desszert, fekete és a harmadik whisky után, a napihírek és az elméleti viták után, de talán még annak megvitatása előtt, hogy A. és B. miért nem tud sem együtt élni, sem elválni. A társalgás étlapján most egy félórát elfoglalok. A teljhatalom közelről elég csonka kis hatalom. Annyi baj legyen, az alezredes is annál emberszabásúbb, minél kisebb a hatalma.

„Maga miért nem választott tisztességesebb foglalkozást? Nincs tanult szakmája?”, kérdi feleségem az egyik jámborabb fiatalembertől. „Tetszik tudni, emberekkel foglalkozni is nagyon érdekes. Ha például nem vagyok rendőr, akkor sohasem ismerhettem volna meg a kedves férjét.” „Igya meg a kávéját, és ne beszéljen ilyen szamárságokat. Ha érdeklik az emberek, menjen el taxisofőrnek. Azzal is keres, és nem piszkolja be magát.” A fiatalember kétségbeesetten az inge kézelőjére néz: „Ne tessék haragudni, de az ilyen házkutatásokkal együtt jár a piszok.” „Maga csakugyan ilyen hólyag? A lelkéről beszéltem.” „A lelkemről?” A feleségem elneveti magát, és megkínálja a tegnapi süteménnyel. „Azoknak nem adok. Magának sem adnék, ha okosabb volna.” Aláírom a jegyzőkönyvet, lefoglalnak egy bőröndöt is, hogy abban vigyék kézirataimat. Ismét megengedem az alezredesnek, hogy a feleségének hazaszólhasson: „Ne haragudj, szívem, de elhúzódott ez a história. Még vissza kell mennünk, nem érek haza idejében, vidd el anyádat moziba.” Ezt szívesen hallom. Nem való már a vadászat az ilyen kényelmes, javakorabeli embernek. Szeretne ő is egy kis sikert, de lehet, hogy ennyi hemzsegés után el sem jut majd a vádiratig. Lehet, hogy felülről leállítják, nagyon is könnyen lehet. Nem csoda, ha délutánra elernyed. Bár tudom, hova visznek, találkozásunk nekem mégiscsak szokatlanabb, mint őneki, s ezért én éberebb vagyok. Bosszant, hogy náluk kell aludnom, van nekem ágyam, amelyen jobban alszom, mint a fogdapriccsen. De élvezni is kezdem a kényszerszabadidőt, én mostantól kezdve ráérek. Nincs más dolgom, csak a kihallgatószoba sarkát bámulni, meg sem hallva mohó kérdéseiket.

Pisztolyát markolva a zsebében, az alezredes megy a folyosón legelöl, tokáját morcosan leszorítja, s hátratekint a menetre. Nézem tolldíszes pörge kalapkáját, lehetne kisvárosi iskolaigazgató, s ajkán sörhabbal, sonkazsírral a helyi vadásztársaság elnöke. Ketten előttem, hárman mögöttem, libasorban haladunk, én üres kézzel, őreim bőröndökkel, lefoglalt kézirataim java részét elkobozzák majd, s talán elégetik, a szerzőt csak elkobozzák, de nem égetik el. Bírálni szabad, írta tegnap az újság, de csak tehetségesen és tisztességesen, alezredesem a bírálatok elbírálója, egyből fülön csíp minden mondatot, amelyekben a tehetség és a tisztesség hiányos. „Hova, hova ilyen díszkísérettel?”, kérdi víg kedélyű szomszédom, nyugalmazott börtönigazgató, „rendőrségre”, mondom, az arca lehervad, és már csak rebegi: „Viszontlátásra.” Egy kislány megfogja a kezemet: „Ezek jó emberek, vagy rosszak?” „Ezzel a foglalkozással nehéz jónak lenni – mondom. – Látod, már szólnak is, hogy ne beszélgessünk.” A kis szabó a lépcsőházban elfehéredik, de hangosan köszön, a kezét nyújtja, máskor nem szoktunk a lépcsőházban kezet szorítani. Az udvarról fölnézek, feleségem a harmadik emeleti körfolyosón könyököl, arca csontosabb most, a szája keskenyebb. Utánam kiált: „A föld alól is kihozlak, akárhova visznek.” Cigarettát vennék, az alezredes bekísér a dohányboltba, előttem egy hölgy sokáig válogat a képeslapok között. „Kérjen már”, türelmetlenkedik kísérőm, a trafikosnő megrettenve, soron kívül kiszolgál. Zenélőórái közül, fekete selyemsapkáján papagájjal kilép műhelye küszöbére az öreg órás, leejti szeméről zsinóron függő nagyítóját: „Csak azt szeretném mondani, T. úr, hogy a harag órája is lejár”, szól utánam. A fekete kocsi hátsó ülésén kétoldalt mellém telepednek. „Kényelmesen ül, T. úr?”, udvariaskodik az alezredes. „A pisztolya nyom egy kicsit, áttehetné a másik zsebébe.” Kis habozás után átteszi. Van történelmi haladás, állapítom meg a nekilóduló kocsiban.

Ötvenhat után sokkal barátságtalanabb és hóbortosabb módon vittek be. Szép este volt, örültem, hogy még szabadlábon vagyok, házunk előtt, a holdas gesztenye alatt három lány becézett ölében egy-egy kölyökmacskát, csúfolták az előttük toporgó fiúkat, gyengéden szitált a hó. A kocsmában óvatos hallgatásba mélyedő férfiak könyököltek a csőlábas asztalokon, kisüsti szilvapálinka enyhítette a föld tömegvonzását. Az ajtón kilépve egy tántorgó alaknak megmondtam, hány óra van, de lerogyott mellém, karomba fogódzott, és a zsebemhez kapott. Előbb azt hittem, elcsúszott, aztán fölbosszankodtam: „Ejnye, meg sem áll a lábán, és még ki akar zsebelni?” Egy fa mögül rám zuhant a társa. Az is a zsebem körül matatott. „Csavargók, ketten jöttök?” Félrerúgtam őket, de most egy súlyos ember dűlt a hátamra, megmarkolta a hajam, és benyúlt a belső zsebembe. „Nincs nálam fegyver”, mondtam, tudtam már, kifélék. Kinyílt egy kocsi ajtaja, benyomtak a hátsó ülésre, és rám ültek, fejemen egy meleg rendőrfar. Vendéglőkről beszéltek, ahol az elmúlt hetekben ettem, vihogva idézték, miket mondtam a feleségemnek, mögöttünk sompolyoghattak Duna-parti sétáink során. Székházuk betonudvarán másztak csak le rólam, fölülhettem, jobbról-balról öklöztek, a sofőr és a mellette térdelő fiatalember hátrafelé térdelt az ülésre, és úgy vagdalkozott. Az udvaron körénk sereglő nyomozók is be-beadtak egy-egy horogütést a kocsi leeresztett ablakán, de a torlódásban nem volt könnyű engem fültövön találniuk, egymás öklét ütötték. Unalomig ismételgették, hogy szemétbánya vagyok, aztán állambiztonsági hevületükkel nyelvük és öklük alkotóereje is kimerült. Lihegve kérdezték a felvonóban, van-e zsebkendőm, töröljem meg a vérző homlokomat. A harmadik emeleten behúztak egy mosdóba, így nem állhatok az ezredes elé, mondták kissé szemrehányóan. A tágas sarokszobában, amely a szőnyegektől, karosszékektől, könyvektől értelmiségi dolgozószobának látszott, az ezredes, egykori évfolyamtársam fogadott: „Szervusz, kérlek, le vagy tartóztatva. Államellenes összeesküvés szervezéséért.” „Elment az eszed?” „Parancsolsz egy kávét? Mi ez a homlokodon?” „A pribékjeid kézjegye.” Fáradtan csóválta a fejét, micsoda durva alakokkal kell együtt dolgoznia.

A sofőr most nem áll meg a vastag tölgykapu előtt, amely mögött kis fülkében áll az őr, s mellette vállfán egy nagy rendőrbunda. Ha tanú volnék, vagy estére hazabocsátható gyanúsított, itt mennék be, s a nyomozó megmutatná az őrnek a személyi igazolványomat. Amíg az nála van, én csonka vagyok, csak akkor mehetek el innen, ha a kapuig lekísér, és az őr előtt visszaadja. A kocsi azonban egy szürke vaskapu elé kanyarodik, ott tülköl egyet, tenyérnyi ablakocskán egy szempár kinéz, s – talán egy gombnyomástól – a két kapuszárny nagy dördüléssel acélsíneken széthúzódik. A kocsi mély kapualjba gördül, itt várakozik egy másik vasajtó előtt, amíg az előző dörögve összecsukódik, s az őr igazoltatja a kocsi személyzetét. Zárkámban is hallani fogom ezt a robajt, találgathatom, kenyeret hoztak-e vagy embert, s telepatikus biztatásokat küldök új társam felé; az állambiztonsági szervek foglyai az egész földkerekségen rokonaim. Nyílik a második zsilipkapu, s már a betonozott udvaron vagyunk, ahol semmi különös nincs. Ottfelejtett kupacokban építkezési maradványok, a téglaborítású ház belül is olyan rozsdaszürke, mint kívül. Egy teherautó áll a konyha előtt, egyenruhás férfiak vesznek körül, az alagsorba vezető folyosón tizenöt éve semmi változás, főzelékszag, hámló falak, ellenséges unalom. Az alezredes vacsorát kér számomra, mindent megkapok, ami egy őrizetesnek kijár, de ha egy pohár bort kérnék a krumplis tészta mellé, azt hinné, megháborodtam, mintha a sertéshizlaldában egy disznó csokoládétortát igényelne. Jogaimat és kötelességeimet a fogdaszabályzat tételesen fölsorolja, az emberi szükségleteknek ez az ésszerű minimuma libabőrös derűvel tölt el, beleszédülök a le nem tartóztatott emberiség pazarló szabadságába. Odahaza most engedély nélkül vizelhetnék, sétálni hívhatnám a feleségemet, telefonálhatnék a barátomnak, följegyezhetném, ami eszembe jutott. Ahogy az egészség is csak betegágyon érzékelhető, a közállampolgár jogkarneválját csak a lecsukottak tudják méltányolni.

A folyosón zöldre festett ajtósor, becsuknak az egyik ülőfülkébe, fent drótfonatú mennyezet, hátul pad, térdem az ajtóhoz majdnem hozzáér, várnom kell, amíg az átvevőhelyiségben másvalakit vesznek leltárba. Mire a kísérő fegyőr legközelebb kihallgatóm elé vezet, szűk kincstári ing lesz rajtam, nem lesz övem és cipőfűzőm, s kezemet hátul összekulcsolom. Az ajtón szemmagasságban kis lyuk, amelyet belül drótrács, kívül rombusz alakú bádoglapocska takar el, hogy az őrszemélyzet bármikor betekinthessen. Magányomat a zárkában és a sétálóudvaron csak ezek a kis júdásszemek korlátozzák, én nem láthatok senkit, de nekem bármikor megszemlélhetőnek kell lennem. A falra senki sem írt semmit, pedig itt még van ceruza a zsebünkben, de az őrizetesnek az egyedüllét első negyedórájában már azon a pályaíven jár az esze, mely innen az ügyészségi fogházba s onnan egy büntetés-végrehajtási intézetbe vezet. Ide még személyautón jöttünk, mostantól szürke rabszállító kocsin utazunk, ugyanilyen szűkös fülkében, melynek nem lesz kifelé ablaka, ott is csak egy júdásszem van az ajtón. A térdemre könyökölök, szeretnék ebből a bárgyú álomból fölébredni; húszéves korom óta, s most ötvenöt vagyok, különféle fegyveres hatóságok időről időre letartóztatnak. Talán valami eltévelyedés okozza, hogy újra meg újra lecsukatom magam. Öreg vagyok már ehhez a macska-egér játékhoz, melyben én mindig az egér vagyok.

Az átvevőhelyiségben vasszekrények, a raktáros felszólít, hogy tegyek ki mindent a zsebemből az asztalra, s vetkőzzem meztelenre. „A gyomrába is belenyúlunk, ha valamit lenyel.” A fehérnemű itt marad, odafönt adnak kincstárit, visszaléphetek övetlen nadrágomba, fűzetlen cipőmbe. Rágyújthatok, vizet is ihatok, a két foglár a bizonylatokat körmöli; nyújtózkodom, elálmosít a lassú fogdaidő. Megjön a madárképű orvos, szívverésem jó, szőrzetemben nincs lapostetű, foglalkozásom? „Hát igen, szellemi embernek egy kis szanatóriumi kikapcsolódás nem árt”, élcel savanyúan. Ráhagyom, csakugyan nem árt. Aláírom a jegyzéket, ezután nevem sincs, csak számom; 7115, ezen fognak szólítani. Zárkámé 111, az első emeleten, ahol a rangosabb foglyok magukban gubbasztanak. Fölvezetnek, minden lépcsőszakaszon őr áll; a kísérő minden fordulónál megnyom egy gombot, amitől piros lámpák gyulladnak ki, jeléül, hogy őrizetes megy az oldalán. Ha másik őrizetes is van a folyosón, be kell tuszkolni a zárkájába, de ha már ég a lámpa, kísérőm arccal a falnak fordít, és előrekandikál. Mi, rabok, nem láthatjuk egymást, képesek lennénk még szót is váltani. Véletlenszerű találkozásaink mindig megrendezettek: tudatni akarják, hogy a baráti körből kit csuktak le még. Egyébként hónapokon át csak az őrök és a kihallgató arcát láthatom, a többi ember puszta emlék, s kiépül egy rögeszmés valóság, amelyben csak ketten vagyunk: én egyedül s velem szemben az egész ház, amely akkor is sokat tud, ha lomha, ennyi horgász előbb-utóbb csak kifog valamit.

Az emeleten a széles folyosóra szolgáló benyílókban illemhely, mosdófülke s két-két zárka vastag, zöld faajtaja. Az őrparancsnok a nevemet sem tudja, unottan fogad, mint egy kórházi főápoló. Hosszú alsónadrágot kapok, és szűk inget, így, fehérneműben, otthonosabb. 1956 végén, mikor idehoztak, egész nap meztelen dideregtem egy vaksötét zárkában. Szállodai kényelem, most lepedőt is adnak, egyet alám, egyet fölém; múltkor még csak poloskás pokróc volt. A főfoglár szemlélteti, hogyan kell az ágyamat elrendezni: „Nagyon figyeljen! Többször nem mutatom meg!” Nem vagyok járatlan a hajtogatásban, vizsgamutatványom sikerül. „Maga törzsvendég?” „Olyasféle.” „Hiába, a politika is csakolyan, mint az üzletszerű titkos kéjelgés. Aki elkezdte, nem tudja abbahagyni. Az erkölcsrendészetről jöttem ide. Hogy maga mit csinált, az a vizsgálótisztek dolga, engem csak a körlet rendje érdekel. Volt nekem már miniszterem, egyetemi tanárom is, mikor kimentek, megint nagykutyák lettek. Egyezzünk meg, nem haragszunk egymásra, de amíg az én vendégem, addig én vagyok az úr, s az van, amit én mondok. Szigorúan a házirend szerint. Ért engem, 7115-ös?” Ha akarok valamit, ne dörömböljek, az csak régen volt szokásban. Nyomjam meg a jelzőkapcsolót, akkor a folyosón kigyullad egy lámpa, az őr ezt észreveszi, de mikor már nyílik az ajtó, kattintsam újra el. Az árnyékszéket is rám csukják, ott is gombnyomással jelezzek, ha végeztem, s arccal az ajtónak, laza vigyázzállásban várakozzam. Napi nyolc cigarettát kapok, az őr kívülről, az ételnyíláson át ad tüzet. Egy vízzel megtöltött műanyag pohár a hamutartó, a rágyújtást és az ivópohár megtöltését kapcsoljam össze a vizeléssel. Az őrt szólítsam felügyelő úrnak, de a folyosón még suttognom sem szabad hozzá. Nappal, a fekhelyemen csak ülhetek, könyökömet sem támaszthatom le. A folyosón kulcsoljam össze hátul a kezem, s amikor visszakísérnek, emeljem föl mindkét karomat motozás céljából, mielőtt zárkámba belépnék. Falon kopogni tilos. Az ablakot egy kallantyúval nyithatom, csukhatom. Ébresztő ötkor, kimegyek egy vödör vízért, s a zárka zöld linóleumpadlóját felmosom, utána tisztálkodom. Reggeli hétkor, ebéd délben, vacsora hétkor, lámpaoltás nyolckor. Kedden és pénteken megborotválnak, szombaton fürödhetem, tiszta fehérneműt kapok, s utána egy órára végigdőlhetek a priccsen. Ha a fogdarendet megszegem, büntetést kapok, szükség esetén erélyes kézrátétel is alkalmazható. A fiatal őr behozza a rizses húst, amit külön nekem megmelegített. Mivelhogy a zárkámban semmi más nem mozgatható, ő is megmutatja, hogyan lehet a befelé dőlő rácstokban kinyitni az ablakot: egy tűzfal felső szegélyét láthatom. A priccs és az asztal vaslába be van ágyazva a padlóbetonba, a drótráccsal óvott villanyégő csak kívülről oltható. Mindenem megvan, ami kell, semmim sincs, ami nem kell, a vacsorából néhány kanál is elég. A jóindulatú szőke őr öngyújtójával tüzet ad, és mint egy halk szobainas, kimegy.

Ez a mogorva, téglaborítású ház a város szégyeneinek egyike. Üldöző autókat, sompolygó, százlábú besúgókat bocsát ki magából. Ez a ház a félelem sötét ellenagya, tudni akarja, hogy mit gondolunk róla, s megpróbál mindannyiunkat közös vezérlőközpontba kapcsolni. Lemondás bazilikája, s oltára van minden koponyában, amelyben a szorongás ezüstösen izzik. Nem látsz semmit az utcán, ami ne volna csúfondáros összeköttetésben vele. Miatta hámlanak a házfalak, öregednek meg a lelkek, silány kis hátsó gondolatokat ültet belénk, elaggott csecsemőkbe. Ez a ház és a közostobaság összefüggenek. Tilalmaihoz mindenki hozzáadja az első forró-hideg fénykorbács vagy egy csalárd anyaálarc emlékét. Dús aljnövényzetet bocsát szét a városba, mely csődjeinkben kivirágzik, és bepókhálózza a szájunkat. Folyton sugdossa tanácsait. Ne tedd, ami jó, s ne kérdezd, miért. Ne fogd meg az idegen kezét, áruld el a barátodat, ne mondj igazat a fiadnak, de adj igazat a főnöködnek. Ha nem firkálsz is lázító szavakat a falra, akkor sem vagy ártatlan, tudjad, van elég a rovásodon, és egyszer benyújtjuk a számlát. A kérdések kérdése: szót fogadsz-e nekünk, vagy sem. Hunyd be a szemed, ha olyat lát, amit oktalanság kimondani. Kerüld a szerelmet, a mosoly rossz tanácsadó, elfordít tőlünk, és hősködésre visz. Fütyülj Istenre, nem árthat neked, büntetni csak mi tudunk. Cenzúrázd a fintoraidat: ha jól megnézted ezt a házat, az arcod megmerevedik. Ha már nem tudod magadat tisztelni, beadhatod ide állami gondozásba a lelkiismeretedet. Csukott alattvalók fürkészik egymást: te nem abból a házból való vagy? A nem odavaló lesi az odavalót, az odavaló lesi a nem odavalót, és így mindenki odavaló.

Ebben az otthontalan szállodában róttad le adódat kilengéseidért, ha elmulasztottad észben tartani, hogy itt mindig akad egy üres szoba részedre. Itt fölfrissítheted tudásodat az államforma kemény állandóságáról. Megrázó egyszerűséggel adják tudtodra, hogy nem attól vagy bűnös, amit tettél, hanem attól, hogy idehoztak. Gyerekké válsz, akinek megszabják a napirendjét, a testtartását, és akire folyton rászólnak. Ennek a fegyverekkel őrzött háznak a közepén egyedül maradsz, és magadnak kell helytállnod azért, amit baráti körben jónak gondoltál. Itt csak tudatod ellenvilágában lehetsz otthon, de nemcsak a fegyvercsövek vesznek körül: lázálmaid is. Itt nincs kitől tanácsot kérned, mert mindenki becsap, a cellatársad is besúgó, s akivel szót válthatsz, ellenfeled. Kihallgatóid kétezer éves műfogásaikat csillogtatják, te meg vagy felelsz, vagy hazudsz, vagy nem szólsz egy szót sem. Itt megbizonyosodhatsz a tartalékaidról, és mérlegelheted, érdemes volt-e kockáztatni. Itt kiderül, hogy van-e olyan rozsdamentes belső törvényed, amelyet a ház nyirkos szelleme nem tud kikezdeni. Itt megérted, hogy az a szegény mozgástér, amit mindig csepültél, a szabadság birodalma volt. De ha megbicsaklik a fegyelmed, s nem tudod fékezni a szabadulás esztelen vágyát, akkor elveszted a titkos áldást, ami nélkül nem érdemes tovább élned, mert csak egy tétova rokkant fog kimenni helyetted.

Aztán, ha itt és más zárkákban futnak az évek, arcod hamutartó, mosolyodat elrágtad. Koponyádban, mint egy gőzfürdőben, otromba nők ülnek mozdulatlanul. Elvéted az évszakokat, eltévedsz a zárkádban, el a szülői ház alaprajzán, az ördögbe is: melyik sarokban szivarozott nagypapa? Kutyaugatás a kertben, anyád négykézláb, fehér ingben lompos fekete kan kutyával hempereg. Apád börtönparancsnok, kézzel varrott csizma, báránybőr kucsma, istálló- és orgonaszag. „Mi ez a kupleráj itt?”, üvölt, és felrúgja a polcodat. Térdén lovagoltat, aranyláncos zsebórára néz: „Mit kuksolsz itt, csináljunk egy görbe estét, vár egy tükrös kis lokál, de ebben a ruhában nem jöhetsz. Egyszer majd eljövök megint. Addigra öltözz át.” Szerelmeid képcsarnokában néhány száz halott festmény, azoknak is csak a katalógusa. Mikor a szemed nyitva van, az eszméleted is olyan üres, mint ez a magánzárka. De aztán behunyod, s előbb egy gyűrűsujj mozdul, majd egy csillag alakú tenyérrajzolat. Kortyold a reggeli kávét a tó fölött a teraszon. A nyaka vékonyabb, mint a felső karod, arcának jobb és bal fele két, egymást gúnyoló ikerasszony, mindkettőt estig tudnád nézni. De többnyire csak szálkás rigolyákkal finomkodsz. Aszályos csendek, szökdelő fecsegés, vasbeton közöny. Gyanakvón nézed, mint egy ellenséget, napról napra hosszabb hüvelykujjadat. A kinyúlt zárkatérben nyugtalanul járkálsz, szívesen behúzódnál egy még szűkebb odúba. Beállsz a sarokba, s lesed, mikor tör rád a foglárok elvadult különítménye. De csak az ebédet hozzák, megeszed. Egy légy száll be, az is kirepül. Koponyádban egy üres doboz tágul fájdalmasan.

Búcsú

Megnyomom az előszobacsengőt, ha itthon volnál, hallanám dobbanó futásodat. Csend, előveszem a kulcsomat, az ajtó puhán nyílik, a lakásunk félreismerhetetlen szaga. A falak fehérek, a sárga parkettán nincs szőnyeg, néhány öreg bútor, itt ma is minden a te felségjogod alatt áll. Megharcoltál érte; mikor egy karosszékkel megleptelek, elsírtad magad, szép darab, de hogy nem értem? Felesleges, ha itt valami kicserélődött, nekem üzentél vele. „Bennem laksz, mondtad egyszer, ez a legjobb lakás a városban. Innen csak lábbal előre fognak kivinni téged.” Leülök a szobában, barokk sekrestyeszekrény, a ruháid. Reggelenként hangos elmélkedés, melyik jelmezed viseld, a régimódi dámát, a divatlapnőt, a diáklányt vagy az ellenkultúra különcét? Foszlott vászonszoknya és drága selyemblúz, viharvert sapka és puha olasz cipő, egy olcsó meg egy finomabb darab, törjék meg egymás hatását. A fiók előtt állsz, melyik nyakláncodat vedd föl, ezt mutatom, a másikat veszed, hogy nekem tessél. A falon vállas fickó ingujjban, szőke haja a szemébe esik, több haja és kevesebb ránca van, mint nekem, hüvelykujját a derékszíjába akasztja. Vele szemben álmos, ravasz cselgáncspózban állsz. Egy délután: „Beiratkoztam cselgáncstanfolyamra.” „Miért?” „Hogy megverjelek.” „Miért akarsz megverni?” „Hogy félj tőlem.” „Miért féljek?” „Hogy ne merj elhagyni.” Állsz a szobádban: „Elnehezültél, szürke vagy, és ráncos, tizenhét évvel vagy öregebb nálam. Ne felejtsd, a marhavásáron értem többet adnának.” Most jobb a színem, a kerti munka jót tesz, de a bolond jószágnak nincs nagy ára a marhavásáron. A szobám érintetlen, de a fürdőszobában borotvahab, két nedves fogkefe, két nedves törülköző. Az erkélyen virágosláda, márványasztalka, nádszék, leengedem a csíkos redőnyt, lenn a tér cirkuszi porondja, ami itt belül történik, bölcsebb, melegebb. Persze mindannyian lakásokban élünk, s másokkal többnyire. Mindenki talál valakit, hogy jól bánjon vele, ez a kihívás minden emberfiának megadatik, de valahogy mégse megy; se időnk, se kedvünk hozzá.

Szeretném hallani, hogy fürge cipősarkad az utcáról felkopog. Melengetem a pillanatot, amikor az erkélyajtóban hátrahőkölsz, hogy itt találsz. Látom az arcod, de ne szólalj meg, dermedjen meg itt a kép. Elodáznám a tapogatózó, párbajozó mondatokat: kinek volt igaza? Nem volt bűncselekmény, nincs büntetés, nincs bűnbocsánat. Hallgattam, igaz, nemcsak a rendőrségen, itthon is két héten át, magamat ítéltem hallgatásra. Hazugság királyi vára körülöttem és bennem, aki beszél: hazudik. Én majdnem mindig azt hittem, hogy igazam van, amikor hazudtam. Hívtad az elmeorvost, „hallgat”, fecsegett, vele is hallgattam. Jött egy politikus, „hallgat”, fecsegett, vele is hallgattam. Nem ellened, nem ellenük, magam ellen legföljebb. Sírtál, szidtál, nézegettelek. Járkáltam, az erkélyen üldögéltem, a telefont nem vettem fel, jelbeszéddel sem válaszoltam. Ha adtál enni, megettem, kérni nem kértem soha semmit, mikor kísérletképpen nem adtál, három napig koplaltam. Nem kínáltál cigarettával, leszoktam a dohányzásról. Lényegesnek tartom megemlíteni, nem koszosodtam el, szobatiszta maradtam. Nem nyúltam íróeszközhöz, nem nyúltam hozzád sem az ágyban; kértél, fogdostál, elhúzódtam. Vendégeket hívtál, hátha megszólalok, megakadt bennük is a szó, de ha kimentem a szobából, eleredt a beszéd újra, előbb rólam, aztán másról. Elmennek, zokogsz, megpofozol, behunyom a szemem. A hivatalomba nem mentem be, az elmeosztályra sem, mikor behívtak, és a rendőrségre sem, amikor beidéztek. Ők jöttek értem, nem mozdultam, húzattam magam. „Ébredjen fel!”, kiáltott arcomba az alezredes, éberebb voltam nála. „Hagyjuk itt, ez meghibbant, nem a mi esetünk”, mondta az alezredes. „Kataton skizofrén”, tette hozzá egy fiatal nyomozó, aki az egyetemen alighanem vizsgát tett törvényszéki lélektanból is. Kigomolyogtak az ajtón, fáradtan ültél a szobában: „Velem is úgy bánsz, mint velük?” Egymással szemben, néztük egymás feje mellett a falat. Ha veled beszélek, a barátaimmal is, ha velük, a kollégáimmal is, ha velük, akkor a hatósággal is. Ők kérdeznek, én hazudok, válaszolhatom azt is, hogy nem válaszolok. Nem egyszerűbb, ha meg se szólalok? Egy hónapos csendkúra odabenn s újabb három hét itthon, elszoktam a hangomtól, s már éppoly kevéssé kívántam a beszédet, mint a vegetáriánus a húst. Érzékeim finomabbak lettek, az egyoldalú csönd nyugalmat adott, mint egy hűvös nyári éjszaka.

Egy délelőtt elmentél, s nem jöttél haza este, másutt aludtál, talán ennél a szőke fiatalembernél, aki bizonyára szívesen beszélt veled; így kellett lennie. Egész éjjel az erkélyen ültem, másnap is, nem láttalak jönni. Déltájban fordult a ház elé két mentőkocsi, kimentem a konyhába egy késért. Csengettek, nem nyitottam ajtót, betoltam a reteszt, valami kulcsot forgattak a zárban, az övékét? A tiédet? Aztán a retesz kipattant, s ott álltak előttem, én a falnál, kezemben a kés. Tegyem le, mondták, nem tettem le, adjam oda, mondták, nem adtam. Az orvos közelebb jött, lassan előretoltam a kést, visszahátrált. Telefonon rendőröket hívtak, a szoba tele volt fehér köpennyel, szürke egyenruhával. Pisztolyt tartottak rám, ekkor léptél be a lakásba. „Belelö-lövök a ke-kezébe – dadogta egy fiatal hadnagy –, önvéde-delemből jo-jogunk van hozzá”, s nézett rám. El se tudtam volna már engedni a konyhakést. „Add ide”, mondtad, és közelebb jöttél, megfogtad a kezem. Földre ejtettem a kést, a hadnagy rálépett. „Jöjjön”, mondták, megfogták a karomat, megütöttem előbb a hadnagyot, aztán a mentőorvost. Lefogtak, megbilincseltek, a zavar elhárításában a gumibotnak is volt valami szerepe. Az erkélyről utánam szóltál, nem néztem vissza. A mentőkocsiban, megbilincselve kinéztem az ablakon, elhagytuk Budapestet, országút, falvak, jólesett viszontlátnom szülővárosomat. Hosszú a barátok keze, az ország egyik legnyugalmasabb intézetébe dugnak, ahol az igazgató volt iskolatársam. A hatósági közegek elleni erőszakoskodásom miatt kényszergyógykezelt lettem. Az igazgató társalgóan egy óra hosszat beszélt intézetéről, majd javasolta: sétálgassak a parkban, olvassak vagy kertészkedjem. Mozdulatlanul ültem a padon. Egy héten át mindennap megsokkoltak, mikor abbahagyták, kedvet éreztem a testmozgáshoz. Nagyot úsztam a tóban, s evezős ladikban téglát szállítottam a kis szigetre, ahol szabadtéri színpadot építettünk.

Nyár végi mennydörgés, kaparászol az ajtón, vastag harisnyában hozod a zsámolyodat, ha mellém ülsz, asztali lámpám a te könyvedet is megvilágítja. Az erkélyen jég csörög, örülsz, hogy nem állunk odakinn, pulóverem ujját fölgyűröd a karodon. Kimégy teáért, a gyümölcskenyeret éppúgy sütötted, mint hajdan a nagyanyád, konyhai hagyományaid túl a történelmen, meleg barlangzugokig hatolnak vissza. Ha most barátok csengetnének, zsúfolt asztalt varázsolnál, de jobb, hogy nem jönnek, a cserépkályhában tölgyfa ropog. A szőnyeggel betakart heverőn törökülésben, egyenes derékkal veséig lélegzel, két marokkal fogod a teásbögrét, kicsit piszkos a körmöd. Jól van, leveszem a karórámat és a szemüvegemet, madárszerű, gyerekes hangon fölnevetsz. Nyugalmasan szemléljük egymást, fekete bozontod alatt zöld szemed kitágul, szabad az út, összefogózó szellemünk elcsavaroghat. Jóskártyáidon révedezel, a rozsdaszínű homályban jelentések csaponganak körülötted, dúslakodsz az élőbeszéddel, a legtöbb dologról többet tudsz, mint én, derűs, makacs, bevehetetlen vár az értelmed. Ravaszul oltalmazod utópiáidat, ha éjfélre kifogysz az érvekből, reggelre újakat álmodsz. Történetekkel szórakoztatlak, „te vagy a világon a legnagyobb hazug”, bókolsz. Nevetésed kivilágított szökőkút, s fölötte még egy papírsárkány. A feneked is lélekből van, ha kimégy, nyugtalankodom, ha mellettem fekszel, magamnál vagyok.

1954-ben, mikor a börtönből jövet összeköltöztem veled, csak egy keskeny ágyunk volt, nem tűrted, hogy külön aludjunk. Hogy ne zavarjalak, kinyújtott lábbal, mozdulatlanul, hanyatt fekve aludtam. Így csak a fogcsikorgatásom keltett föl, gyakran álmodtam, hogy vernek. Fölém hajoltál, ujjaid a számon, félelemből ölelkezésbe. Könnyű, forgó mozgással hídba emelkedsz, szép combtöved kifeszül, egész tested üzenet, egész figyelmünk találkozik. Öledben húskristályok, fényszemcsék, minden idegvégződésünk külön társalog, hüvelyed körül legalábbis az univerzum, én meg helyemen vagyok, a közepén. S már alszol újra, békésen, mint egy óvodás, még a horkolásod is kecses. Húsz éven át ugyanaz a szeméremszőrzet, ugyanaz a mélyülő ránc a melled alatt. Minden körmödre külön emlékezem, a mosolyodat is megkívánom, álmomban a földre teszem előtted az arcomat. Féltékeny vagyok, én fogtalak ki milliók közül, egymás választott népe vagyunk, ne tegye közénk a testét senki. Melltartó nélkül olvasol könyökölve, figyelmem megoszlik a könyvem és égnek álló feneked között. Meztelenül futkosol a szobában, nagyokat nevetsz, mint a majom. Várom, hogy gyere a fürdőszobából, bemelegítem az ágyat, apró szemtelenségeket művelek, melyeken illik fölháborodnod. Gyógyfüvekből csodateát hozol, undok íze van, de meg kell innom, hogy csak utánad vágyakozzam. Túlbiztosítod magad, párnám alá krumplicsírát, kabalakövet dugdosol. Mert az ágy egész síkját átlósan elfoglaltam, kénytelen vagy rám hasalni. Azután magad köré teríted a csendet, s megvárod, hogy a szó, amit kimondani készülsz, megérdemli-e, hogy csakugyan kimondd. Hozzád simulva nézem az ablakon át a kövéredő holdat, mely többleterőkkel gyarapít. Tarkódat szagolgatom, a párna csücskét szopod, biztonság van körülötted. Jó a mellett ébredni, aki mellé tíz év múlva is lefeküdni vágyom. Csukott szemmel totyogsz utánam a fürdőszobába, s még igen együgyűen, beülsz mellém a kádba csevegni.

Ülök az erkélyen, a kávé mellé rozsdás levelet ejt a szél, kettévágott eperrel részeg darazsakat etetsz, míg a fésű anarchista bozontodban szenved és bujálkodik. A gyomorkeserű pálinkát gyógyszernek mondod, az üvegkupica ott a szekrényedben, mintha ruháid között babrálnál, fölmelegíted magad, orvosság, nem zugivászat. Az előszobában búcsúzol, két nadrágszáram közé nyúlsz. Karlengetve hátrálok odalenn az autóbusz-megálló felé, jobb kezemmel bal mellemet csapdosom, tériszonyom van érted, ahogy az erkélykorláton kihajolsz. Te meg vigyorogsz, mert egy pöttömnyi öregember, akinek háttal nekimegyek, az ernyőjével megfenyeget. Délben felhívlak, mit ettél? „Leveskét főztem”, mondod ezúttal is, már talán csak azért főzöl leveskét, hogy ne csalódjam várakozásomban. Egy New York-i regényt fordítasz, minden mondatban egy vicc, finom, büszke ember lehet, mondod a szerzőről, „lábujjhegyen szökdécsel, nem mer a talpán járni, nehogy közönséges legyen”. Kora délután váratlanul jövök érted, ugrálsz örömödben, számon tartod, mint egy lexikon, két évtized jó meglepetéseit. Kartotékodból néhány szerelmes levelet mutatsz, amelyeket ma kaptál kérőidtől, imádsz naponta válaszolni házassági hirdetésekre. Egy öregúr nem annyira testi vonzerődre, mint inkább állítólagos meisseni porcelánjaidra és kínai tusrajzaidra kíváncsi, ejted. Ma szívesebben játszol a férfiszerelem húrjain, érzéki garázsmester és félszeg állatorvos vagy, s egy természetbarát énektanárnő szívét ostromlod. Felhívod részeges színész barátodat, most az egyszer ne igyon az előadás előtt, ma estére jegyünk van, s nem szép, ha a dráma hőse a zenekari árokba esik. Rád segítem a kabátodat, de befogom az ujját, gyomron vágnál, elfutok, utolérsz, püfölsz, röhögök. Együtt vásárolunk, én mindent megvennék, te fékezel és válogatsz, én a mennyiség, te a minőség. A hentessel ravasz fűszerezési fogásokon vitatkozol, mellesleg beárul engem, hogy olvasva mentem át a boltja előtt az úttesten. Családi élete nyitott könyv előtted, még egy törvénytelen szerelem titkaiba is beavatott. Ahogy leteszed, cseng a telefon újra, igazságot teszel, kerítesz, boronálsz, házasságok tanúja, házasságtörések bizalmasa, órákra odakölcsönzöd a lakást rejtőző szerelmeseknek, pénzt adsz barátnődnek, hogy ágrólszakadt barátjával egy hétre elutazzon, nincs szerelem, amit meg ne értenél, csak nekem sopánkodsz, miért választott a barátnőd ilyen nagy fülű, kopasz embert. Te vezetsz, combodon nyugtatom a kezem, a szélvédő üvegen át összevillan az arcod és az esőtől fényes gesztenyefa. Egyik mondatom lapos, figyelmed tovaröppen; egy halvány szájmozdulattal, egy félmosoly távoli jelzésével, egy tollpehelynyi mondathangsúllyal negyedórára porba sújtasz. A színháztól távolabb parkolunk, az emberek az utcán fölfigyelnek rád, mert az arcod belülről mosolyog, kérdeznek valamit, hogy szót válthassanak veled, egy öregasszony fogdos, megszagol, szépségedet dicséri, és magáról valami szomorút mond. Átlátsz a furcsa csődökön, nincs okod rá, hogy bármiben hazudj, nyugalmas tisztánlátásod, meleg búgásod, számos kicsinyítő képződ az előtted álló öregasszonyt rajongó növendékekké teszi. Maga a kábulat egy ilyen illatos fültővel oldalamon belépni a színházba. Ahogy elsötétül a nézőtér, sugdolózom vagy elalszom, amíg te helyettem is lerovod a kettőnkre eső műélvezetet. Két agyalágyult felvonás után engedélyezed, hogy a harmadik elől meglógjunk. Az előcsarnokban elvarázsol, hogy összetévesztenek egy híres színésznővel, de fél perc múlva majd megpukkadsz, az a színésznő csúnyább nálad. Mellettem mégy, kihúzom magam, hiú vagyok rád. Az volt a legtehetségesebb rögtönzésem, hogy kiválasztottalak, s milyen okos voltál te is, hogy méltányolni tudtad ötletemet. Lehet, hogy lecsuknak megint, mondtam, mikor megkértelek, tudom, mondtad, ez neked olyan tulajdonságod, mint a nagy orr. A forradalmi Parlamentben ért utol telefonod, éppen vinni készültem a kormány szakító levelét az orosz követségre. Inkább menjek haza: kérleltél, jó bablevest főztél marhahússal. Ha ezért a levélért fölakasztanak, vegyem tudomásul: te is szakítani fogsz velem. A vendéglőben a nemzetközi helyzet borús kilátásait taglalom, udvariasan elszomorodsz, de egy falatka hús a friss spárgával jobban leköti figyelmedet. Még fölugrunk egy baráti társaságba, kezdetben hallgatsz, aztán izgő-mozgó kíváncsisággal belekötsz a többiekbe, s már te beszélsz. Kerülöd az általánosítást, példázatokat adsz, s a tárgyat magát, úgy, hogy nevetni kell, nekimégy a közepének, falakon áttör mosolygós egyenességed. Szép kiejtéssel, fortélymentes nyelvi gondossággal, ha megszólalsz, egyszerre mindenki odafigyel, megfordítod a hangulatot, megsüllyed alattad a padló, mindenki csúszni kezd feléd, nagyobb a súlyod, mint a többieknek, a te széked van középen, s mindenki hozzád képest ül jobbra vagy balra. Jön a csodálat, de te rangot tartasz, s ha valaki közönségesen válaszol, egy szempillantással eltiltod magad mellől, az udvarodból. Szeretem törékeny szemtelenségedet, gondolataid nemi tetszetősségét, sokat dicsekedtél, mégsem volt idétlen szavad, nem volt silány hátsó gondolatod, jólestél az ízlésemnek. Az utcán átölellek, illesz a karomba, jóízű a nyakad, aztán hosszú kezed fergetegesen magyaráz, finomkodó vagy, és hősiesen romlott. Az voltam, aki veled él, te meg az, aki velem él.

Erősebb voltam, el tudtalak nyomni, jobban figyeltél rám, mint én rád. Te inkább az én feleségem voltál, mint én a te férjed. Hazajövet lesegítettem rólad a kabátot, de te csináltál vacsorát, tréfás kivétel, ha én, s míg gondjaidról beszéltél az ágyban, engem az álom elnyomott. De másnap ismét ragyogva futottál az előszobába elém; az elnyomás akkor szilárd, ha az elnyomott mosolyog. Vége a szövetségnek, hogy különbnek tartsuk egymást, mint a többieket; nem akarsz mellettem elözvegyülni. Nézem az arcod, ahogy kenyeret vágsz, s kinézel az ablakon, letörlöm a szádig futó könnycseppeket, vérzésed kezdete előtt ingerlékeny vagy, engesztelésül virágot hozok. Szórakoztattuk egymást, odaadtuk egymásnak emlékeinket, barátainkat, nincs több. Most már csak a kávé lenne, meg a lágy tojás, de ezt ki-ki elkészíti magának. Vad lettél, és sértődékeny, már nem egyenlőséget akarsz, hanem uralmat, mint a feltörekvő nemzetek, én meg engedékeny és ravasz vagyok, mint egy régi gyarmattartó, aki inkább pipázni szeret, mint hadakozni. Ha mód van rá, hogy támadj, támadsz, ha nincsen rá mód, akkor nem. Házasságunk együgyű történetéből a nemek harcának könyvében lesz egy fejezet, mindenben tévedtem, áldozat voltál. Kin állnál bosszút, ha nem rajtam, akivel együtt éltél? Az idő még inkább kiszolgáltatott neked, ez a húsz év már kicserélhetetlen. Tudom, szívet-szívvel a szenvedélyes előítéletek kötnek össze, mindenáron azt akarod, hogy igazad legyen. Ülünk fáradtan, mindegyikünk mögött több mázsa vád, lövöldözünk vele: most eltalálom a nagyanyád emlékét, most a művészi ízlésedet s téged, téged, árulót, mert nélkülem próbálsz élni.

Egy szerelem születésében benne van a halála is. Az együttérzésből sértés jön, a jó szerelem is rossz, mert rabság. Tőled van a legkevesebb okom elválni, ezért tőled van a legtöbb okom elválni. Nem azért, mert rossz voltál, nem azért, mert rossz voltam, hanem csak, mert feladtuk. Már sem a kényszerűség, sem a hit nem marasztal egymás oldalán. Szerződésünk volt, hogy elcseréljük az életünket. S közben a bosszankodás: te ideadtad az egészet, én meg a magaménak csak egy részét, másnak is juttattam belőle. Aki többet nyom, kevesebbet ad abból, amije van, úgy érzi, az is elég. Az égitesteket meg a szerelmet az egyenlőtlenség kínja tartja össze. Többet akartunk, mint amennyit kaptunk. Itt az önérzetem, beteg, gyógyítsd, aludjál vele. Őrült kétség vagyunk, elégtelenek mindenben, egy test meg néhány szokás. Szóval, szemmel, kézzel, nyelvvel hízelegj, mert esendő vagyok, majd etetem én is a hiúságodat. Nem adom olcsón magam, hazudd, hogy mindenki más rosszabb neked. Egy halvány kis szájmozdulat, szavad egy másodpercet késik: meguntál. Próbára tesszük egymást szüntelen, hogy legyen okunk megsértődni. Két megcsalt árus, ha te csak ennyit adsz, tőlem se kapsz többet.

Kinyújtod a nyelved a tükörre, mely arról értesít, hogy szépségeden is munkálkodik az idő. Hosszú, őszülő hajjal, földig érő szoknyában egy királynő megy a piacra. Titkos rangodat a hentes is tudja, félreteszi neked a legszebb bélszínt, s jutalmul beéri egy mosolyoddal. Vannak különlegesen ronda cipőid, amelyeket úgy pártfogolsz, mint egy rossz szagú nagynénit. Ha eldugom őket, kidobni úgysem merem, te a pipámat csened el, cseréljük vissza a lopott holmit. Imádod új helyre tologatni öreg bútorainkat, attól, hogy a fiókos szekrény a másik sarokban áll, ugye, esküszöm, hogy az egész lakás sokkal kellemesebb. Ha a pincébe lemégy borért, veled tartok, hátha lappang a porszakállas lomok között egy piszkálódó házimanó, múltkor is denevér súrolta a hajadat. Ha nem vagyok otthon, a pizsamámba bújsz, „legalább a szagod velem van”, mondod, s gyorsan másra tereled a szót. Szenvedélyesen kikelsz a hülye galambok ellen, mert lecsipkedték a virágaidat, de továbbra is morzsát szórsz nekik. Élőszó művésze, másfél órákat telefonálsz, s dicséred magad, ha rumos tea mellett, egy régi családregénnyel, egy óra hosszat csendben vagy. Minden rongyból lehet még tarka folt egy nadrágon, vagy lehet még hímezni rá, limlomaid föltámadnak az új rendeltetés paradicsomában. Régiségboltok kedvence, faliórákat tapogatsz, várod a sugallatot, rejtett pénzforrásaid fölnyílnak. Közeleg a születésnapod, fondorlatosan érdeklődsz, hogy nincs-e dolgom a városban, s pirulva fordulsz el, ha iratszekrényembe orvul egy kis csomagot dugok. Naponta benézel egy zöld burájú rézlámpához, ahelyett hogy félretetetnéd, bízol benne, ha ő is akar téged, megvár. Hazajövet fölfütyülök, kidugod a fejed az ablakon, csavarogni nagyon is van kedved. Séta közben futólag megmutatod a lámpát, hiba lenne, ha nem érteném, hogy a lámpának holnap ott kell lennie az asztalodon. Kiérlelt elképzeléseid vannak arról, melyik moziba vágyol, fogod a kezem, s kajánul leselkedsz, hogy alszom-e már, ha a történet elfárad. Egy teherautó-sofőr keresetlen bókot harsog utánad, divatbemutatós léptekkel ringatózol tovább. Sokat esett az idén, méregzöldek a park fái, teleszeded a zsebed vadgesztenyével, egy erkélyről papír repülőgép szédül elénk, fölülsz a Duna-part fehér kő mellvédjére, kezed a fejemen, az uszályok kürtje az emlékezet legmélyéről búg. Halványbarna kezeden jegygyűrű, én soha nem viselem, fölé hajolok, tenyeredet a számra teszed, s végigsimogatod hüvelykujjaddal az ajkamat. Az aluljáróból mozgólépcsőn fölmerül egy öreg pár, utánuk surranunk a barokk templomba. Vigyázva tipegnek el az oltártól, nehogy a szájüregükben csúszkáló műfogsor megsebezze Krisztus testét. Legyünk majd mi is ilyen öregek, súgod: halálos bűnös, gyónás nélkül áldozol. Fejedelmi audiencián fogadod a pincért, s megtekinted a konyhában, hogy méltó-e hozzád ajánlata. Ízlelőidegeid tudósításában elmerülsz, amíg a receptet föl nem ismered, legföljebb a világháború hírére tudnál fölfigyelni. Aztán elszórakoztatsz, véres bűnügyi történetet adsz elő, amely a szomszéd házban esett, kificamodott pupillával tudósítasz a nyomozás fejleményeiről, egyre gyanúsabb vagyok, holdkóros gyilkosnak vélhetném magam, ha a szomszédban történt volna egyáltalán bármiféle gyilkosság. Lovagregények hőseivé, titokzatos boszorkányokká válnak körülötted a vendégek, történetek kincsesbányája mindenki, rájuk nézel, és kitalálod őket. Nagy karéjt szelsz a világból nekem, mely furább, ha a te szemeddel nézem. Egy ablakon kihajló öregasszony arcáról borzongva leolvasod elporladt szerelmi rémdrámáit. Jó utazni a földalattin, ha a hátadhoz szorítom a mellem, s a tarkódon, két copfod között, a választékodat megcsókolhatom. Furcsábbnak találod a nőket, mint a férfiakat, bár egy pillantással leolvasod az arcukról, hogyan sikerült a randevújuk. Faragatlan tuskó vagyok, ha epésen hümmögök, mert a szembejövő barátnőd ránk akaszkodott. Otthon zokogva szörnyű tévedésnek mondod, hogy már húsz éve együtt élünk. Barátaimat sorban biblikusan megismered, a szövetség jeléül körülmetéled a szívüket. Van erőd tízoldalas levelekkel visszaszelídíteni őket, ha eretnekségük miatt egyházadból kiátkoztad őket. Addig kelleted barátaidat előttem, amíg, sorsomba törődve, megkedvelem őket. Szeretőd ágyából elbűvölően magyarázod, hogy miért csak a második felvonásra érkezel. Kilengéseid után kedélyem leghalványabb elfelhősödését gyertyafényes erkélylakomákkal s a lakás virágba borulásával gyógyítod. Főzési versenyt rendezel, mindenki hoz egy fazéknyi művészetet, fölénytől szikrázó nagylelkűséggel simogatod az én szeretőmet, ha valami szamárságot mond. Egy pillanatra sem habozol jóízű botrányt rendezni, ha valaki megsért, rongyossá téped az ellenfeledet, vagy kegyelmet kér, vagy elpárolog. A város tele van szakításaink színhelyeivel: itt mentél előttem az alsó rakpart havas márványkő szegélyén, nem engedted, hogy melléd üljek, én nyomorult, húzzalak ki a zajló Dunából téged, szentet. Megöntözöd a virágokat apád-anyád sírján, apád fázósan, pipaszagúan a fák szokásait magyarázza, anyád kissé hátramaradva szenved, hogy kihagytátok a társalgásból. Néha sírsz, mert a bátyád fölhív, s öngyilkossággal fenyeget, ha nem fekszel le vele. A sarokból nézted, hogy a halottas ágyon, virrasztás közben anyád hulláját levetkőzteti. Kocsin lerohansz egy vidéki városba, sorba járod a vendéglőket, elmégy a kórházba, s gipszpólyában ott találod a bátyádat, megérezted a motorbalesetét. Fél éven át ápoltad rákbeteg anyádat, nem engedett mást közel magához, téged sem engedett eltávolodni, a seb nyitott volt és büdös, álmodban néha kiabálsz, hogy ne vigyen magával.

Elmegyek innen, nem kellek ide, nem akarok senkivel együtt élni. Nem akarok hozzányúlni a testedhez, csak azért, mert mellettem fekszik. Rólad is el tudtam feledkezni, jó egyedül ébredni, gyerekjáték ellátni magam. Lusta vagyok folyvást odafigyelni rád, csak hogy időnként a hasadra fekhessem. Válasszak ki egy nőt, s szeressem holtáig, ezt a parancsot se teljesíteni, se kinevetni nem tudtam. Férjed voltam, tudom, gyógyíthatatlanul megsértettelek. Más asszonyok előbb kicsit dicsérik férjüket, aztán egyre élvezetesebben szidják, zuhany, fésülködés, s kipirulva sietnek haza hozzá. Eszembe sem jut, hogy a régi nőket felhívjam, micsoda fura erőlködés egyiktől a másikhoz futkosni. Hánnyal feküdtem le, csak hogy névsorom bővüljön, elnyúlunk, csicsereg, egy örökkévalóság, amíg becsukhatom mögötte az előszobaajtót. És ez a sok ihletett művelet a másik testen, simogatás, gyúrás, lökdösődés; lelki gyengeség, kényszermunka; egy darab hús a világ helyett. Nem akarok melletted szöszmötölni, ne kelljen senkinek se mondanom: lemegyek a kocsmába, ne kelljen megmagyaráznom hajnalban, miért nem tudok aludni. Mehetnékem van, civakodsz, rád hagyom, azért sem megyek haza, mert tudom, hogy vársz. Fárasztó, hogy mindig itt szuszogsz mellettem, akarsz valamit, élsz, s várod, hogy örüljek neked szüntelen. Itt vagy, hülyeségeket beszélsz, felelnem kell. Hányszor fogom még hallani a gyerekkori emlékeidet, hogy a nagymamád szalmakalapját bekapta az elefánt. Dicsérjem őszülésed, nem öregszel, ráncosodásod is gyönyörű. Mondjam naponta: szükségem van rád. Van is, nincs is, megvagyok nélküled. Nem hagyod, hogy megfeledkezzem rólad, közém és a többiek közé tolakszol, hírt adsz magadról, hencegsz, nyafogsz. Hányszor hallottam, milyen régimódi, előkelő és büszke vagy. Én kimondanám, amit kettőnkről gondolok: sírnál, elmennél, visszajönnél; az egész jelenet megtakarítható. Ideges szörnyeteg vagyok, mentegetem a szökéseimet, én ideges? Mihelyt egyedül csavargok, megnyugszom. Ha velem vagy, az agyam fele rád néz, néma gondolataim is hozzád igazodnak. Ne tarts szemmel, ne szólj rám, ne bírálj, ne udvarolj, korlátozd jelenvalóságodat. Vizenyős önelnyomás: muszáj ebben az országban s veled élnem. Összebújtunk a diktatúra ellen, s hoztál a börtönbe sült csirkét. Este egyedül lépsz be az üres lakásba. Ne várj rám, hozz egy férfit, húzza ki a borosüveg dugóját, s engedd a takaród alá. Engem meg bocsáss el, amíg életben hagyom magam, nem szorulok rád, azután pedig még kevésbé.

Vagy legyél – mint anyám volt kilenc hónapon át – irgalmas világegyetem. Értem evett, aludt, minden oldalról körülburkolt, jól éreztem benne magam. Száműzetésemből honvágyam van lélegző medencéje után, a dicsőségről, hogy külön vagyok, gyakran lemondanék. Nem igazság, hogy a bőrömnél véget érek, mindaz, ami nem én vagyok, erősebb nálam, és sérteget. Engem itt bajok érhetnek, kénytelen vagyok a napjaimon átverekedni magam. Engem senki sem kérdezett, hogy akarok-e háborúzni. Borúsan lépek a szorítóba, ahol egy bokszbajnokot kell gyomorszájon vágnom.

Nem is tudom, hogy ki vagyok egyáltalán. A jövőn mindig innen, a múlton mindig túl vagyok. Már nem az vagyok, aki voltam, s még az sem, aki leszek. Miért kell engem minden percben kiszorítani a múltból? Miért kobozzák el tőlem mindazt, ami legalább egy kicsit ismerős? Már csak az ábrándozás tolvajútján lopózhatom haza, pedig én testem minden érzékével szeretnék otthon lenni.

Míg kedvesen sikoltozol, öled sejtenként beszélget velem. Csak azért húzódom ki belőle, hogy visszabújhassam. Ha velem vagy, ne kelljen résen állnom, vegyél körül, szükségeimben támogass, te ne legyél te, legyél én. Ne alkudozz, hogy csak akkor szeretsz, ha jó vagyok. Szeress akkor is, ha rossz és buta vagyok. Gyanakszom rád, próbára teszlek, meddig bírod?

Ki örül annak, ha a meleg tömegből kiválasztják, s dühös fegyveresek ráordítanak: indulás futólépésben oda, ahol majd szem előtt lesz? A tábor őrei kiszámíthatatlanok: kiengedtek, hogy fussak, amilyen messze csak bírok, adtak egy kis haladékot. Azután motorral, lóháton utánam! Felemás rekordom csak annyi, hogy a kerítéstől jó messzire fognak el. Megtehetném, hogy el sem indulok, de inkább vállalom, hogy szökött fegyenc legyek. Vele jár, hogy még azok sem adnak igazat nekem, akiknek vágyom a jóváhagyására.

Ha már a dolog úgy esett, hogy álnok testem is csak magánzárka, melyben a bútorzat azoké, akik rám akarnak ijeszteni, ne haragudj, muszáj gyanakodnom, hogy szegény óhajom némi melegségre, még inkább azok kezére ad, akik azt bizonygatják, hogy nincsenek szövetségeseim, s adjam meg magam. Elgyengítesz, ezt a hihetetlen semmit, aki én vagyok, mégiscsak egyedül kell továbbvinnem a legveszélyesebb útszakaszon. A betegségből, hogy a magam lábán kell megállnom, nem tudsz kigyógyítani.

Beépítettem magam mindenbe, ami körülbélel, s nem értem be veled. Naponta belebújtam a fürdőkádba, az ismerős utcába, intézeti szobámba, teendőimbe, modoromba, azután megint a kabátomba, kocsmákba, karosszékembe, olvasmányokba, míg újra ott voltam a meleg zugban a hátad és a fal között.

A semminél mindez több, de nem nagyon sok. Az nevet igazán, aki a végén nevet, holtbiztos, hogy a legvégén nem én nevetek. Viccelődhetem, de a játszma befejezése humortalan, mint a csomagolópapír, mellyel a mentők betakarnak, ha már nincs semmi teendőjük azzal a dologgal, amelyről most még egyes szám első személyben beszélek.

Neked is sikerül jó messzire futnod a táborkerítéstől. Cellaszomszédok, átkopogtattunk a falon. Kendőinket is úgy lobogtatjuk, hogy a távolodó vonat közelebb vitt egymáshoz. Ha most egy távolbalátó készülékkel megpillanthatnálak, tetszene, amit éppen csinálsz. Érdekel, hogy merre visz utad, amely az enyémmel nem párhuzamos. Egy darabon elkísértük egymást, most ki-ki más irányba tér.

Minden percben hazajöhet a feleségem, ijedség öröm, „vár a szobád, költözz vissza”, mondaná, „kezdjük újra”, gyakorlatunk van már az újrakezdésben. Amikor elhallgattam, és bekeveredtem az intézetbe, elfáradt. Ha ő nem törődik magával, én, úgy látszik, nem fogok. Más volt, amikor börtönben voltam, onnan is kimaradhattam volna, oda azonban nem én csukattam be magam; de amíg én a bolondot játszom, neki nem kötelező egyedül maradnia. Mikor úgy érezte, hogy elgyengültem, egy szempillantás alatt otthagyott. Nem tartozik egész életével egy emberhez, aki inkább hóbortos, mint bolond. Míg én a falu szélén a kis házban az orvosnőt vártam esténként, ő a barátjával vacsorázott, reggel együtt ébredtek, emberek közé jártak, s már nem titkolta a fiút, egy pár lettek, és ezt megszokták ők is, mások is. Barátja most visszaköltözne a saját lakásába, de ő nem szakít vele, egyik este nála alszik, másik este itthon. Nemcsak a férfiak örülnek, ha több szerelmük van, ő is elbír kettőnkkel. Minden második éjjel nekem még sok is, szívesebben olvasok az ágyban, a lámpa fénye senkit sem zavar, nem ütközöm senkibe a takaró alatt, nem kell bal kézzel fognom a könyvet, amíg a feje jobb vállamon pihen, aztán háborítatlan alvás, nincs készenlét, hogy bármikor megszólíthatnak. Az arány eltolódnék a fiú javára, szorgalmaskodjon ő, bizonyítsa feleségemnek, hogy még nem öregszik, én már eleget fáradoztam azon a vidéken, s az asszonyok negyven felé egyre mohóbbak. Mégsem örülnék, amikor este elmegy, s hűvösen fürkészném az arcát, amikor másnap reggel frissen megjelenik, ő vidám lenne, én meg savanyú. Este, ha itthon marad, észrevenném, hogy nyugtalan, sajnálja barátját, aki egyedül van, s aggódik, hogy talán nincs is egyedül. Egy alkalommal hármasban megyünk moziba, vacsorázni, utána feljön a barát egy italra, mulattatnám őket, kedves arcok. Egyszer csak azt mondanám, „no, én most lefekszem, te maradj még, ha kedved van hozzá”. Két hálás tekintet, barátságos reggeli hármasban, értelmes beszélgetés, miért ne költözzön vissza ez a fiatalember, nekem úgysincs fiam. Egy magtalan férfi meg egy fogamzóképes nő, aki még szülhetne, de már nincs sok termékeny éve hátra, feleségem abbahagyhatná a fogamzásgátlást. Az ölelkezés is jobb, ha szívesen esne teherbe, új életkorszak, fiatalodás. S ha a fiú néhány év múlva el is tűnnék, én a gyereknek továbbra is az apja maradok. Egy gyermektelen férfi érzelmeit ebben a korban könnyű ostrommal foglalja el egy csecsemő. Hallanám néha a feleségem jajongását, hiún fülelnék, élénkebben teszi-e, mint velem egykor? El tudnám-e kerülni, hogy elképzeljem őket ebben a pillanatban? Bár inkább feleségemre gondolnék, barátját is magam előtt látnám, s fölébredne a kíváncsiságom, hogy színről színre lássam őket. „Gyere te is”, mondaná egyszer a feleségem, lehet, hogy nem mennék be aznap hozzájuk, ők jönnének be később énhozzám. Szívesen venné, ha két oldalról, ketten simogatnánk, talán már volt ilyen kalandja, és nem találta kellemetlennek, én is többnyire jól éreztem magam két lánnyal egy ágyban. Valószínű, hogy megfordul a fejében ez a gondolat, érintsék négy kézzel, hasán is, hátán is tapadjon hozzá egy-egy ismerős test. Ő mindkettőt kedveli, mi viszont ketten is elfáradunk, mire őt elfárasztjuk. De lehet-e hárman feküdni egy ágyban és nem érni a harmadik testhez? Ha az egyiket átkarolod, hozzáérsz a másikhoz is, test, test, meleg, nem oly nagy különbség, hogy az egyiknek homorú, a másiknak domború a nemi szerve. Feleségem összekerítene ezzel a fiúval, egy asszony néha csak híd és kapocs két férfi között. Apaság, homoszexualitás, elfojtott féltékenység, sok ez nekem; nem volt még elég rendhagyás az életemben? Én az ő szerelmükbe nem kellek. Nekem ők ketten nem kellenek. Nekem ez fájdalom lenne, verekedés a hiúságommal, záraim fölszakítása. Most, túl az ötvenen, szorongassam a feleségem torkát, vagy legyen fiúszeretőm? Érezzem merev szívélyességem alatt, hogy csukott vagyok és kelletlen ebben a bonyodalomban? Fájjon, hogy ők ketten már ők, de mi ketten már nem vagyunk mi? Egyszerűbb feladatokra vágyom, érzékiségem kezd áthúzódni a szemembe, s vonakodik a lármás, izzadt tolongás képeitől. Korábban túlságosan is sokat avatkoztam mások életébe, most böjtölök, az övékébe nem avatkozom. Ebben a lakásban nincs rám szükség, fölszabadítottak, elmegyek.

Tudok néhány címet, telefonszámot, van még hova mennem, de nem megyek sehova sem; ami megtörtént, az elmúlt, s ott a helye a múlt időben.

Kezemben rózsacsokor, csengetek, semmi, az előszobaajtó üvegén át látom: szobája ablakpárkányán Ilona kihajol. Nem tetszik nekem, hogy ennyire; benyomom az ajtót. „Rám törni, azt tudsz! De eljönni, ha hívlak? Azt sosem? Gyilkos! A húgom megmérgezte magát.” „Meghalt?” „Talán túléli, talán nem.” Egy este bejött a húga, ágyban voltunk. „Itt maradhatok? Nagyon egyedül érzem magam.” Beleszagolt a levegőbe: „Hazai?” „Temetőben szedtem”, mondtam. Sára megborzongott, bekéredzkedett a takaró alá. Két testvérarc a vállamon. „Sosem láttalak így”, mondta Ilona a húgának, szájon csókolták egymást. Jöttem is, nem is, elutaztam. „Ha visszajön, add nekem egy hétre, hogy csak az enyém legyen”, mondta Sára Ilonának. „Velünk maradhatsz, de külön használatra nem adom.” „Csak ezt akartam hallani”, mondta Sára. Másnap egy félbolond kőműves az utcán letérdelt elé, csak a kezét szeretné fogni, amíg egy kapualjban könnyít magán. Sára bement a kapu alá. Harmadnap egy tántorgó öregembert kísért haza, lefektette, s megmosta a testét vizes törülközővel. A részeg az ágyra húzta s többször pofon vágta Sárát, s majdnem sikerült megerőszakolnia, de elaludt rajta. Sára a padlóra hányt, fölmosta, betakarta az alvó embert, és hazament. Egy hétig a szobájában gondolkodott. Tegnap éjjel fekete krétával búcsúsorokat írt nővérének a konyhafalra, majd bebújt mellé az ágyba. Ilona arra ébredt, hogy a húga nem mozdul. A késve érkező mentőorvos beadott Sárának egy injekciót, intett az ápolóknak, hogy vigyék, és azt mondta: „Holtverseny.” „Mivel állhatok szolgálatodra? Vetkőzzem?”, kérdi Ilona. „Igen”, mondom. Kilép a ruhájából: „Ocsmány vagy, de legalább nem hazudsz.” „Hazudok”, mormolom.

Süket öregember nyit ajtót, amikor meglát, legyint. Szivart adok neki, megszagolja, fölélénkül. Idegbajosan cikázik a lába körül két fehér farkú macska, az egyikbe belerúg, aztán újra legyint. Magda fanyar képpel jön elém, orra jobbra-balra görbül: Undorítóan kozmás lett az étel, eszel belőle? „Eszem.” „Ízlik?” „Nagyon.” „Akkor is megeszed, ha beleköpök?” „Akkor is, de miért köpnél bele?” Magda fölcsattan: „Kikérem magamnak ezt az ízléstelenséget! Egy bárónő konyhájában ülsz.” „Te kezdted.” „Ezt utálom! Ezt az alpári felelősségelhárítást.” „Hoztam jó bort”, mondom engesztelően. Magda egy fényképet mutat, kráterek. „Mi ez?” „Nem ismered meg? A méhszájam.” „Aha, most már látom.” „Mit kukucskálsz a szoknyám alá? Újabban nem viselek bugyit.” „Nem kukucskálok.” „Miért nem?” Elnyomom a cigarettámat. „Mint egy teherautó-sofőr! Telezabálja magát, bort iszik, rágyújt, aztán benyúl a nő szoknyája alá. Te, vigyázz. Sikítok a papámért.” Előredűl a konyhaszéken, vállamra ejti az arcát, sikoltozik, kijön az apja. „Nemi bűncselekményt követett el ellenem. Ügyvéd voltál, pereld be!” Az öreg legyint. „Adj neki mozira és vacsorára egy százast”, utasít Magda. Mikor kettesben maradunk, vastag füzetet nyújt át: „Levél, tessék elolvasni! Most azonnal.” Olvasom, őrült szöveg. „Kár beléd. Agyam lábnyomai a hóban… Fuldokolj nélkülem! Hatódj meg minden szőrszálamtól!” A fejem vakarom. Kitépi kezemből a füzetet, s hanyatt dobja magát a padlón. „Tehetségtelen vagyok! Kiszívod a velőmet, azután odébb rúgsz.” Mellé könyökölök a földre, csakugyan sír, „Takarodj!” Megint a fejem vakarom, aztán elmegyek. Az apja másnap ugyanolyan barátságtalan, de mikor szivarral kínálom, fölélénkül.

„Egy perc, és lenn vagyok. Várj a művészbejáró előtt”, mondja Eszter egy órája. Minden ajtónyikorgástól megfeszül a szemgolyóm, de csak egy hasas énekesnő vagy egy hegyes farú táncos. Babonázom a lépcsőházat, vezesse hozzám Eszter hosszú lábát, amelynek torz, kísérteties mozdulatai akkor is felejthetetlenek, ha nem úgy sikerültek, ahogy ő szeretné. „A lábam az ellenségem, sosem akarja igazán azt, amit én”, mondja gyűlölködve. Múltkor egy férfi a kapuban utána futott, és oldalról a lépcsőkorláton át elkapta Eszter bokáját. Ő ránézett, a férfi elengedte, és a tenyerét nyalogatta. „Azóta gyenge a bokám.” A portásnő nem biztat. „Lehet, hogy még nem is öltözik a művésznő. Tessék fölmenni a próbaterembe.” A folyosón végtelenített magnetofonszalagról ugyanazt a zenei mondatot hallom. Az ajtó félig nyitva: Eszter meghitt rongyokban, két tükör között leír egy könyörtelenül tiszta mozdulatot. Nézi magát, s lerogy a padra, meglát: „Mégiscsak azt csinálja, amit én akarok. Mit akarsz, te műveletlen testű?” Kissé izzadt felső ajka megérinti az arcomat. „Ezt.” „Hízelegsz?” „Hízelgek.” „Igazat mondasz?” „Igazat.” „Ha nem akarnál itt lenni, ugye nem jöttél volna ide?” Állok a zuhanyozó ajtajában: nagy melle vékony ujjai alatt meztelen, kövér csecsemő. „Apám sosem látta így az anyámat. Anyám fehér hálóingén elöl volt egy lyuk. Egy reggel látom: véres folt a lyuk körül. Apám gombamérgezésbe halt bele, anyám nem evett a gombából. Apám halála után egy évig csak az ebédlőasztal alatt játszottam, s az iskolában nem szóltam egy szót sem, hiába pofozott meg a tanítónő. Anyám balettiskolába cipelt, esténként girhesen, kifestett szájjal, rózsaszínű fodros ruhában ültem a villamoson vele szemben, mint egy öreg kurva. Gyűlöltem őt is, a táncot is. »Híres leszel«, mondta, én inkább babázni szerettem volna. Ikerbátyáimat is megnyomta, az egyik bátyám homokos lett, a másik agglegény, világvége-számításokat végez.” A járdán odalenn körülveszik tanítványai, meglátnak engem, és leválnak róla, mint a csomagolópapír. „Kövess”, mondja Eszter titokzatosan, fölül istenkísértő motorjára, mögötte köhög tragacsom, megáll egy hegyi utcában, előttünk lepusztult villahomlokzat, olyan, mint egy nyugdíjas tanárnő, aki gázzal megölte az albérlőjét. Végelgyengüléses csigalépcsőn bukdácsolunk föl a toronyszobába. A fél várost látjuk az ablakból, átkarolom, egy szakadt fonatú hintaszéken kívül nincs semmi. „Tetszik? Otthagyom a férjemet, és berendezem ezt a szobát. Hozzám költözöl?” „Nem”, válaszolom. Egyiptomi sötétség. „Akkor most menj”, mondja fáradtan.

Az erkélyen elaludtam, odabent cseng a telefon, kábán fölveszem. Semleges hang, engem keresnek. „V. ezredes a rendőrségtől!” „Maga N., nem V.”, mondom, megismerem a hangját. Nem mindegy? Több neve van, most éppen V., egyébként ő is megismeri az én hangomat. Értesült róla, hogy már hazajöttem, üdvözöl Budapesten, sajnálja, hogy pihenésemben megzavar. Hol van az öcsém, mit tudok róla? „Daniról? Semmit.” Mondhatnám, hogy külföldre utazott, nem mondom. „Valóban semmit? Hova mehet az öccse, ha ideges?” „Futballmeccsre, ott kiabálhat, uszodába, ott lehűl.” Ne tréfáljak, Dani megfojtotta az élettársát, Terit. Csend. Hagyott egy beismerő levelet, ne nyomozzanak utána, elmegy, és végez magával, csak a holttestét fogják megtalálni. „Nem utazott el?” „No lám, ugye tudta, hogy elutazott?” Nos, a határon bevonták az útlevelét, és hazaküldték. Nem volt olyan állapotban, ezt nekem is tudnom kellett, hogy egy külföldi utazásnak nekivághatott volna. Azért nem vették el tőle előbb, mert tudták, a puszta tény, hogy útlevél van a zsebében, nyugtatóan hat rá. De az elmúlt hetekben, tudomásuk szerint, olyan zaklatott volt, hogy egy utazás a nagyvilágba súlyosan árthatott volna neki. Volt néhány eset a közelmúltban, pszichiátriai kezelésre szoruló emberek külföldi utazások során megzavarodtak, ostobaságokat műveltek, elvesztették a pénzüket, az útlevelüket, s vagy ők maguk, vagy a külföldi hatóságok jelentkeztek ügyükben a magyar külképviseleteknél. A követségi titkárok elmegyógyintézetekben látogatják honfitársainkat, és szervezik a költséges hazaszállítást. Egyetlen állam sem kap futóbolondjainkon. Ha tudnám, hogy Dani miket művelt az elmúlt hetekben, megérteném, hogy visszatartották. Olvastam-e azt a furcsa, hosszú levelet, amelyet múlt héten szerteküldött ismerőseinek? Úgy látszik, a postai exhibicionizmus nálunk családi szokás. Nem olvastam? Érdekes, hogy éppen én nem kaptam belőle. Rólam is szó volt benne. Régi dolgokat kapart elő, túlzó önvádakkal, állítólagos rendőrségi kapcsolatairól. Zárt intézeti kezelésre lett volna szüksége, nem világcsavargásra. Tudják, hogy a faluban meglátogatott. A testvéri felelősség azt kívánta volna, hogy ott tartóztassam az intézetben. Az igazgató befogadta volna. A határállomásról hajnalban érkezett haza Budapestre, a holttestet s az asztalon a búcsúlevelet reggel kilenckor találták meg; az ajtót nyitva hagyta maga mögött. „Ha nem szedik le a vonatról, akkor nem fojtja meg a lányt.” „Ha ön nem bocsátja útjára az öccsét, akkor nem kell leszednünk a vonatról. Látnia kellett, hogy beteg. De hát végül is sem ön, sem mi nem kényszerítettük arra, hogy összeroppantsa az élettársa torkát. Ezt ő, bár zavart tudatállapotban, saját elhatározásából tette, nem tudni, miért. Egyszóval nem mi öltük meg a lányt, hanem ő.”

Fogalmuk sincs, hova mehetett. Félő, hogy mire megtalálják, beváltja ígéretét. Segítsek megkeresni. Elutazása előtt, mikor nálam volt a faluban, ezt a rendőrség nem tudja, én már útra készülődtem. Dani tehát tudja, hogy itt vagyok, hátha megkeres. El kell tőle venni mindent, amivel megölheti magát, nem lehetetlen, hogy gyorsan ölő méreg van nála. A haláltól csak úgy menekülhet, ha letartóztatják. Kapna jó néhány börtönévet, de életben maradna, s kezelnék is közben. Most az egyszer segítsek nekik. Hacsak nem kívánom az öcsém halálát, közösek az érdekeink. Dani most ötvenéves, ha tíz év múlva kiszabadul, még jó öregkora lehet. Győzzem le ellenszenvemet a rendőrség iránt, ezúttal ők inkább életmentők, mint bűnüldözők. Sajnálja, hogy feldúlta nyugalmamat, de úgy képzeli, hogy ez után a hír után akkor sem leszek nyugodt, ha közreműködésemet megtagadom. Nyugodtabb leszek, ha fivéremet közös erővel megmentettük. Hova mehetett? „Sejtelmem sincs róla.”

Föltételezi, hogy az igazgató közölte velem: kényszergyógykezelésem véget ért. V. ezredes tudomása szerint visszatérhetek az akadémiai kutatóintézetbe, folytassam jó egészséggel, sok sikerrel a munkámat, de ha fáradt vagyok, kérhetem idő előtti nyugdíjaztatásomat is, ha pedig szívesebben élnék külföldön, adnak útlevelet, akár egyedül, akár feleségemmel évekre távozhatom. Szabadon eldönthetem, milyen jövőt kívánok magamnak. De most néhány napig foglalkozzunk az öcsémmel, elég baj, hogy annak a szegény lánynak vége. Ügyeljünk, hogy egy halálból ne legyen hamarosan kettő. Most az egyszer számítanak felelősségtudatomra. A hang elhallgat, várja, hogy mondjak valamit. Nincs válasz. Nos? „Nem tudom, hol van az öcsém.” „Ha tudná, fölhívna bennünket?” „Ismétlem: nem tudom, hol van az öcsém. Ha gyilkolt, keresse a rendőrség, engem pedig hagyjanak ki ebből a történetből.” Nem örül, hogy ilyen mereven válaszolok, mondja V. ezredes, aki lehet, hogy N., de lehet, hogy az sem. Nem érti ezt a közömbösséget, talán még nem vagyok egészen rendben. Nos, ha én nem segítek nekik, ők sem fognak nekem segíteni. „Nincs szükségem önökre.” „Nincs? Jó, majd meglátjuk.” Legalább azt ígérjem meg, ha nem mozdulok, hogy értesítem őket, ha az öcsém idejön. „Hány emberük áll a ház körül, ezredes úr? Maguk az én közreműködésemet csak jelképesen igénylik. Mutassam állampolgári készségemet. Mielőtt visszamegyek az állásomba, adjam rendőrkézre az öcsémet, s legyek büszke, hogy közös erővel sikerült megmentenünk. Még egyszer mondom, ha nem tartják vissza az öcsémet, a lány most élne. A maguk felelősségtudata túlbuzgó volt, és ésszerűtlen.” Az ezredes nem ér rá most vitatkozni velem. Úgy rémlik neki, hogy a hatóságok iránti ellenszenvem felülmúlja testvéri szeretetemet. De ha meggondoltam magam, és van egy ötletem, hívjam a rendőrség központi számát, és kérjem őt. „Hallgasson a lelkiismeretére”, mondja búcsúzóul. „Hallgatok”, mondom, és leteszem a kagylót.

Lenézek az erkélyről, a ház előtt áll egy kocsi, ketten cigarettáznak benne. A játszótéren egy padról valaki figyel, a kocsma előtt is áll egy ember, söröskorsóval a kezében mozdulatlanul néz a kapu elé. Várják Danit, hogy idejöjjön, de ha nem akarja, hogy elkapják, miért jönne ide? Ez nekik is eszükbe juthat, de akkor miért várják, s miért ennyien? Talán, hogy nekem is jusson kísérő, ha lemennék az utcára. Itt is maradna egy-két ember, a többi utánam eredne, hogy akkor is nyomra vezessem őket, ha nem akarom feladni Danit. Tudják viszont, hogy én tudom, hogy követnek; ha sejteném is, hol rejtőzik, nem hihetik, hogy ezzel a díszkísérettel odasétálnék. Vagy éppen arra gyanakodnak, hogy le akarom rázni őket, és sokan vannak, hogy ez ne sikerüljön? Vannak föltűnő és vannak észrevétlen követők, az előbbiektől megszabadulok, s abban a hitben, hogy tiszta vagyok, odamegyek az öcsémhez, a titkos kísérők meg ránk törnek? Vagy azt képzelik, hogy szemérmesen Dani lebuktatásának felemás módját választom? Nem vállalom el, hogy elvezetem őket, de mégis azt teszem, magam előtt is őrizve a látszatot, hogy nem akartam, csak éppen ők túljártak az eszemen? De az is lehet, hogy nincs a fejükben semmilyen körmönfont feltevés, csak éppen ez a szokásuk: ha valaki gyanús, követik, méghozzá sokan, mert van elég emberük. De miért nem akarom, hogy elkapják? Ha meg tudnám szöktetni Danit, megszöktetném? Nem, megfojtotta a lányt. S ha én fojtottam volna meg, bemennék a börtönbe? Most ötvennégy vagyok, tíz, esetleg tizenöt év múlva majdnem hetven, addig a börtönben? Sok. Tíz is sok. Abba lehet hagyni. Dani helyében én is föladnám. Talán nem is akarta megölni a lányt, csak a nyakára tette a kezét. Túl erősen szorította meg.

Dani újabban minden más nővel tehetetlen volt, csak Terivel nem. Amikor a lányt megfojtotta, talán csak a dühösség volt benne, rögzíteni próbálta ezt a nyugtalan testet, maradjon őmellette, ne fusson el. Most a mellékutcákban kóvályogva öcsém talán már úgy érzi, hogy amit tett, az nem gyilkosság, hanem áldozat. Tönkretette a legjobbat, magára vette a főbűnt, természetesen mindannyiunkét. Az emberiség ügyei foglalkoztatták, megírta nemrég az Egyesült Nemzeteknek: világbéke nincsen világvallás nélkül. Ha minden kultúrának közös elve lesz, az egyből nem lesz többé kettő; az egy és a három a kedvenc száma, a kettőt nem szívelheti. Vallás sincsen áldozat nélkül: nézz a rossz mélyére, s menj át rajta, hogy a jót megismerd, biztatott. Semmi sem lehet rosszabb annál, mintha éppen azt ölöd meg, akit a legjobban szeretsz.

Most egy kocsmában lesi, hogy ki lesi őt. Pálinka, testszag, félelem, s otthon egy halott, ez minden, az égi válasz elmaradt. Éppenséggel beérhette volna valami szerényebb áldozattal is. Egy nőt otthagyni lakásostul: emberi dolog, akad másik nő, másik lakás, de miért kell búcsúzóul még meg is fojtani bűn és kegyelem operaszínpadán? Mi bajod volt ezzel a lánnyal? A fülén, az ölén, minden hírszerző szervén át nem nyugtattad meg eléggé, hogy ő jó. Összeszedte innen-onnan a jóváhagyást, amire szüksége volt. Nagy nevelő, aki mindig mást akar ahelyett, ami van, ahányszor hármasban voltunk, mindent jobban tudtál nála. Megpróbáltad teleírni önmagaddal ezt a fehér lapot. Nem volt fehér lap, írva volt rá, csak nem értél rá elolvasni. Megfojtani, hogy csend legyen, ezt értem, de nem egyszerűbb kimenni az ajtón?

Bocsáss meg, agyadra mehettek bírálataim; ha már benne vagy, elkaphatnád az én torkomat is. Elvégre Terin kívül csak nekem vagy még kiszolgáltatva. Ami azt illeti, engem is föláldoztál néhányszor.

Bosszantó, hogy mindketten hasonlítunk arra a bolond épületasztalosra, akit az intézetben, bár szívesen dolgoztunk együtt, vén hazugnak szólítottam. Együtt bontottuk a halastó szigetén a magunk ácsolta deszka színpadot, amelyen gyanús színészek gyanús tündérmesét játszottak gyanús nézőknek. Az egész napos munka éppen annyira esett jól, amennyire elfáradtam tőle. Vállunkat még sütötte a délutáni nap, a szerszámokat ott hagytuk a szigeten, s ketten az áccsal, sötétkék kezeslábasban beültünk a csónakba, egyikünk sem evezett. Néztük az igazgató kocsiját, ahogy a kastélytól a fagyöngyös platánok között feleségével kikanyarodnak a parkon át az országútra, talán bemennek a városba vacsorázni, ma este nem a lakásukban, hanem az étteremben fogják gyűlölni egymást. Néztük az alagsorból kigömbölyödő szakácsnőket, táskában viszik az ételmaradékot, várja őket a család meg a disznó.

Hálás voltam társamnak, hogy hallgat, de aztán mégsem hallgatott. Szürke esőfelhő közepén nagy, kék asszonyalakot látott az égen, könnyezett. Sírja jól ki magát, mondtam, mire ő folytatta a sírást. Mindennap ötkor várja egy hegyes állú skizofrén nő. Csontvázra szerelt, ferde csípejű műfeleség, kart karba öltve az előcsarnokban délután hatig körbesétálnak; családi némajáték, más dolguk nincs egymással. Ez a hallgatag séta tiszteletadás az igazi asszonynak, aki az ácsot a láthatár széléről az ég közepéig magasodva nézi. Tevékeny ember ez az ács, az imént sírt, most meg beszélni akar, meg kell hallgatnom újra a felesége történetét. Melegen szól róla, teheti, az áldozat személye kedves, nem a konyhában veszekszik, már az égen hasal.

Erdőben kezdődik: háború és fogság után, de még jó erőben, kivágott és hazavontatott néhány szép tölgyet, s a gerendákat egymásba ékelve, hogy a fa húsát vasszög ne sebezze, megácsolta a házát. A kútnál ácsorgó lányok közül kiválasztott egyet, s szüret után klarinétosok és dudások között gyalog vezette a tehéntrágyás porban a lakodalmas házig, s onnét hajnalban az ő művébe, amelyben még senki sem aludt. Boros lehelettel, a kezükben gyertyával, félnapos férj és feleség, még egyszer megígérték, hogy a koporsóig el nem hagyják egymást, s kérték az urat, hogy azután is együtt maradhassanak. Így érkezett a házba az asszony, akiért készült, hogy legyen gazdája, értelme, hogy legyen benne mindig kenyér, meleg étel és tiszta ágy. Az ács az asszony széles hasára tette a fejét. Hiába gyúrta, ostromolta, megtermékenyítenie nem sikerült, de mikor ő rosszat álmodott, ez az asszony sok év múlva is fölriadt, és csitította. Ha megkívánt is más asszonyt, nem hált vele, nem hagyta bőgni tehenét az istállóban, sok ház fölé szerkesztett gondos tetőgerendát, s az egyházközség elöljárójaként igazgatta az úrnapi körmenetet a baldachin alatt lépkedő plébános és a sor végén csivitelő cigánygyerekek között.

Hiába csúfolták, minden reggel eljárt a misére, s gondolatai túlságosan is közel merészkedtek az Úrhoz. Egy hajnalban föltette, ha neki nem sikerült, majd talán az Úrnak, s kegyelmi varázslattal új életet ültet a meddő asszony testébe. Kiköltözött az istállóba, s inkább a szalmába fröccsentette a magvát, semhogy ott kereskedjék állati óhajával, ahol a szellemnek kell tiszta kaput nyitni; az asszony sóhajtozása kihallatszott a kerítésig. Két év múltán a fáskamrában újabb gondolata jött: az Úr is így hasogatja az emberiséget, mint ő ezt a tönköt, halálgépekkel borítja el a földet, és városokat töröl le róla, asszonyostul-gyermekestül, szokása szerint semmisíti, akit a legjobban szeret. Istennek gyilkolnia is szabad? Ami tőle jön, az mind jó, ha nem is nekünk, legalább neki magának, az ő megfoghatatlan terve szerint.

A konyhaablak sárgán világított: az asszony lehajolt a sütőhöz, hogy megnézze a mazsolás kalácsot, majd fölegyenesedett, és levette a kendőjét, hogy megfésülködjön. Az ács szinte a testén érezte maga körül a világ rosszaságát. Röhögő paráznákat hív a telhetetlen véres lyuk. A megváltás nem sikerült. Az Úr most türelmesen az egész művet újrakezdi, ebből a faluból, ez világos, őrá esett a választás. Ki másra eshetett volna? Iszonyatos erőt érzett magában. Kezében a fejszével belépett a konyhába, s ájulásszerű fájdalom ragadta meg a szívét. A megváltásért, ami rábízatott, most kell a pokol tornácán belépnie. Fölemelte a baltáját. Az asszony mozdulni sem tudott, megüvegesedett a szeme. Ebben a pillanatban talán megértette, hogy ez az ezermester faluesze, aki minden hajszálat példásan négyrét hasít, akinek minden úgy jó, ahogy ő csinálja, és úgy rossz, ahogy mások, akiben a hideg szemű tökéletesség nem engedi, hogy ő a fejét férje vállára hajtva, félelem nélkül egynek érezte magát vele, megértette, hogy ez az ember gyilkos, mindig is az volt, mindig is az lesz. Az ács meg arra gondolt, hogy a világnak most el kell sötétülnie. Nagyszombaton a templomban kialszik minden fény, s árnyékban hagyjuk bűnös személyünket, de föllobog majd a tiszta lélek, ahogy kezünkben a láng, amelyet egymásnak gyertyáról gyertyára továbbadunk. Most utat a legnagyobb bűnnek! Gerince, heréje átforrósodott. Kettéhasította akkor a felesége arcát, úgy, hogy a balta foka is elmerült a vörösen habzó velőben.

„A bűn kínzócsigájára vontam fel magam”, mondja a csónakban az ács. S még hozzáteszi: megfizette a tanítás jogát. Meghúzom az evezőt, menjünk a szigetről a partra. Ma este sorba látogatja a termeket, lelki beszélgetést folytat a rászorulókkal. Megdicséri jó cselekedeteiket, és sejteti, hogy azok a cselekedetek, amelyeket nem dicsér, nem is jók. Az esőfelhő kettéoszlik, az ács fölemeli az ujját: „a fény a sötétségen mindig áthatol.” Az, hogy kiderült, neki csak ilyen tanulságokhoz jó. Ma este még össze kell szidnia egy mániás asszonyt, hozza vissza a lopott selyemkendőt. Biztatni fogja az elhagyott takarítónőt, hogy a férje azóta biztosan nemi bajt kapott a kurvájától. Vigasztalja a depressziós kocsist, hogy szilveszterkor otthon fog vigadozni, pedig a rokonok már eladták feje fölül a házat. Neki ez az intézet az üdvtörténet végállomása, hittéríthet, amennyit akar, panaszkodik, hogy sok a dolga. Lelki segítséget ajánl nekem is, felületesen; örül, hogy elutasítom. Borsódzom a nyájasságától, de nézzük egymást: ki játszik jobban? Tagadhatatlan, szegről-végre kollégák vagyunk. „Gyönyörű asszony volt a feleségem”, mondja. „Mégis agyoncsaptad”, jegyzem meg. „Önmagamat csaptam agyon”, mondja. Aznap este sétálok a parkban, a fák között egy alak elugrik, megismerem az ács köpenyét, lábam előtt véres mókus fekszik, késsel elvágták a torkát.

Sosem figyeltem eléggé Danira. Gyerekkoromban azt mondtam neki, hogy olyan, mint egy nyűgös feleség. Még nem tudtam, hogy milyen egy nyűgös feleség, csak azt tudtam, hogy Dani túl sokat lóg a nyakamon. Kilencéves voltam, ő hat, amikor külön szobát kaptam. Dani sírt, nem akart egyedül maradni a gyerekszobában. Mindig az volt a rögeszméje, hogy őt otthagyják. Mindig akkor jutott eszébe, hogy meséljek neki, amikor a könyvem annyira érdekelt, hogy meg sem hallottam a hangját. Lerázhatatlanul kullogott utánam, ha a nagyokkal mentem futballozni. Engem is alig vesznek be, mit kezdjenek egy hatévessel? Csak labdaszedő lehetett, pedig ő is játszani szeretett volna. Ha barátok jöttek hozzám, Dani szerette hallgatni, mit beszélünk, és belekotyogott. Ha hülyeséget, az volt a rossz, ha meg valami jót mondott, akkor az, mert elszégyelltem magam, hogy mindig eltávolítanám.

Dani nem sokkal éjfél után föltápászkodott az ágyából, betotyogott a szobámba, és csukott szemmel mellém bújt. Elhúzódtam tőle, ő közeledett, végül egy félágynyi szabad térség volt előtte, én meg a falhoz szorítva. Egy napon kivájt tökből álarcot faragtam, éjjel fölkeltem mellőle, lepedőbe burkolództam, fejem fölött a tökálarc, amelyben gyertya égett. A szomszédos fürdőszobában kinyitottam a vízcsapot, belerúgtam a székbe, fölébredt, megijedt, bepisilt, szégyellte. Másnap délután a patakparton ültünk a kert végi bokrokról frissen szedett málnával. Dani megkérdezte: „Akarod, hogy máskor ne jöjjek be éjjel?” „Ne gyere be többet”, mondtam.

„Dávidnak nem is mondtad, hogy vagyok”, panaszkodott. Új barátommal heteken át minden délután találkoztunk, s meg sem említettem, hogy van egy öcsém. Megyünk az utcán egyszer Danival, átkarolom a vállát, fagylaltozunk. Szembejön Dávid, bemutatom neki Danit: „Az öcsém.” Mindketten furcsán néztek. Dávid az öcsémhez fordult: „Te nem vagy.” Dani fölágaskodott, és behúzott neki. Dávid a falhoz támaszkodott, fogta az állát, és gúnyosan mosolygott. Nem Danira, énrám.

A fürdőszoba rézkazánja alatt tölgyhasábok égnek, a vörös parázsépület, mintha földrengés érné, összerogy. Vaskos és kedélyes exhibicionista, meztelen állok a fürdőszobaszéken, s hogy a gatyámba belépjek, a dadus nyakába csimpaszkodom. Orvul húzgálom közben hónalja szőke bundácskáját. Öcsém nem hagyja öltöztetni magát. „Egyedül! – rikácsolja. – Egyedül!” Harisnyáját ráncolgatja egy félórája, unalmasan. „Te miért hagyod, hogy öltöztessenek? – kérdi. – Te vagy a nagyobb.” „Mert ő öltöztet”, mondom és átkarolom a dadust. A magasból csókok érik a fejem búbját, öcsém irigyen nézi fivére házassági örömeit. Húsz év múlva megkért, adjam át neki szeretőmet egy éjszakára. „Nem tehén az”, mondtam. Ő viszont fölküldte hozzám a szeretőit; nem nyughattak, amíg le nem fekszünk. Mikor a lány elment, kinéztem az ablakon, a téren ott várakozott öcsém.

Ülünk a reggelizőasztalnál, a fehér kötényes szobalány frissen sült kakaós piskótát hoz be. A kristályüveg tálban rádiózenét virágzik a fülkagyló. Felállok, az ablakon át észlelem, a járda szélén mezítlábas család ül. A kenyérkockákhoz az apa vékony szalonnalemezkéket vág, s elosztja az asszony meg a három gyerek között. Reggeli körutamra indulok, cselédek, udvaroncok, bolti segédek, köszönnek. Egy segéd pingpongasztalt készít nekem, a szakácsnő félretett nekem olyan főtt tojást, amelyet a tyúk hasában találtak. Összeszedek annyi mosolyt, hogy nagyapám után a ház rangsorában magamat érezzem a legfontosabbnak. Az elsőszülött unoka.

Délután kikocsizunk apám elé a vasútállomásra. Kilép a vagonból, a piros sapkás forgalmi tiszt és a szolgálatos csendőr is tiszteleg neki. Ritkán van otthon, unja, hogy fiai a hónuk alatt Twist Olivér szenvedéseivel tanulják meg a könyöküket étkezés közben magukhoz szorítani. Ha apám megjön, Regina elkapja a kezét, hogy megcsókolja. „Ne bomolj”, mosolyog apám; mellére húzza a szakácsnő öreg fejét, megcsókolja, s egy pillanatra furcsa minden.

De az nem furcsa, hogy házhoz jön az orvos, a tanító és a zongoratanárnő, a fűszeres, a hentes és a tejesasszony. Osztályhelyzetem éppoly magától értetődő, mint az, hogy hímnemű vagyok. A dolgok állásába, amely számomra nem előnytelen, beletörődöm. A házirendet még nagyanyám alakította ki, nagyapám megőrzi; anyám beletörődik, apám kiszökdös belőle, én udvariasan függetlenítem magam tőle. Öcsém viszont, csak azért is, folyton-folyvást megszegi. A zongoratanárnőt a székéhez ragasztja, és elrohan. A tanítónőt, mert körmöst ad neki, lehülyekurvázza. Behoz a vendégek közé egy kirajzott méhcsaládot, amelynek zsibongó, tömör halmazát puszta kézzel emeli le egy ringlófaágról. Vécépucoló kefével csúfolja a tamburmajort, aki kövér combját magasba emelve, kificamodott csuklómozdulatokkal forgatja szalagos botját a helyőrség rezesbandája előtt. Hosszúnap délelőttjén pedig sertéskolbászt rágcsál a zsidó templom kapujával szemben.

Én inkább csak elszököm iskola helyett a gőzmalomba. Elácsorgok a szekérsaroglyából szénát harapó tehenek között a trágyalepényes betonudvaron. Tüdőre szívom az olajütő előtt felhalmozott napraforgó-pogácsák szagát. „Hol kujtorog az apád?”, kérdi a félmeztelen, lisztes szemöldökű molnár. Most talán éppen pálinkát iszik a hóesésben, s robogó szánról vaddisznóra lő, gondolom. Tíz év múlva sztrájkot szervezek ellene erdőkitermelő telepén, apám kiabál, de hozzám sem nyúl. Dani is csatlakozik a sztrájkhoz, s heves szónoklatot tart apánk ellen: „Kannibál! Mindenkit felfalna. Úgy eszi a nőket, mint a szilvás gombócot!” „Szeretnéd te is úgy enni őket, mi?”, nevettek a favágók és a fűrészmunkások, a sztrájkot hamar abbahagyták.

Rajtafelejtettem a szemem a vörös hajú, mellét fitogtató szobalányon. Anyám nem bírja az olcsó illatszereket, francia parfümöt erőltet rá. „Mit parancsol a fiatalúr?”, kérdezi a lány, ő magáz, én tegezem. Azt akarnám, hogy itt egye mellettem a sültet, s ne a konyhában a maradékot. De ez mindenki szemében olyan képtelenség lenne, hogy inkább semmit sem parancsolok. Este tíz után bekopogok savanykás szagú padlásszobájába. Ne jöjjek be, szól ki, vetkőzik. Becsukom magam mögött az ajtót, és engedélyt kérek, hogy megcsókoljam. Nem vidám a mosolya, jobban érti nálam, hogy mi történik. Benyúl az inge alá, és felszolgálja a mellét. Harmadnap este szobámba hozza a teát, és várakozón néz egy pillanatra. A Bimbózó lányok árnyékában-t olvasom, megköszönöm a teát, semmi mást nem kérek. Szótlanul húzza be maga mögött az ajtót. Két év múlva az öcsém is kopogtatott. A szobalány kiküldte. Dani megállt az ajtó mögött. Egy óra múlva kinyúlt egy kéz. Iskolakezdetkor, ősszel együtt utaztak Budapestre, nagyapám pénzküldeményéből lakást béreltek. A vörös hajú, nagy mellű lány egy szép napon továbbállt egy dobossal. Meghívták az esküvőjükre: Dani kopaszra nyiratkozva elszédült a templomban.

Tudom, semmi jó nem fog kisülni abból, ha most megkeresem. Makacs ember, elszámolnivalója van még velem. Nem távozhat, amíg rám nem bizonyítja, hogy nem teszem meg, amit kér tőlem. Ki fog találni valami őrültséget, és igaza lesz: elutasítom. De nem annyira, hogy magával ne rántson valamibe, amibe nem kívánkozom.

Szemem lefényképezte a szobát, amikor beléptem. A széket ugyanabban a szögben visszaigazítom a helyére. Az új könyvet visszaerőltetem a keskeny résbe, ahonnan kivettem. Kiürítem a hamutartót az árnyékszéken, a makacs cigarettavégek visszaúsznak, kétszer is leengedem a vízöblítő tartályt. A hűtőszekrény ajtaját kinyitottam ugyan, de a kezem megállt. Nem nyúltam a vodkához s a paradicsomléhez sem; egy idegen lakásában? El kell döntenem, hogy itthon vagyok-e. Csak egy pohár vizet ittam. Megehettem volna, mielőtt elmegyek, az egész hűtőszekrényt, elolvashattam volna az összes könyvet, teleírhattam volna az összes kéziratpapírt, és összecsókolhattam volna azt a kissé már fáradt szájat és homlokot, amelynek ismerős jó szagát nem az illatszerek adják. Kisebbek leszünk, lefelé tartunk, kedvesem. Nem olyan nagy baj, hogy már nem akarjuk azt a sok nagy semmit, amit fiatalon úgy óhajtottunk. Jössz még te is a csend partjára, ha majd kijövök a bolondokházából. De most még nem telt ki ott az időm, még nem tanultam ott bent eleget. Ha majd elég érett leszek ahhoz, hogy ebben a városban jól érezzem magam, akkor újra együtt leszünk. Most jobb, ha nem tudsz semmit rólam; aki nincs itt, azzal nem muszáj foglalkozni. Megsimogatom a blúzaidat, beleszagolok a pongyoládba. Itt vannak a könyvek halomban az ágyad mellett, neked mindenbe bele kell dugnod az orrodat. Most még higgyed, hogy ezzel a fiúval is tudsz élni; ha kiörülted magad, hogy te vagy az erősebb, akkor megunod. Azért vagy hozzám kötve, mert én most innen el tudok menni.

Visszanézek az előszobából a kétszárnyú ajtóra, kihallom az írógépkattogást, amit odabent, asztalomnál okoznék, ha nem itt állnék az előszobaajtóban, mint egy besurranó tolvaj, aki önmagát akarja ebből a furcsa lakásból oly észrevétlenül kilopni, hogy legszívesebben ujjlenyomatait is letörölné. Az az ember odabent idegen nekem, annak a székébe nem kívánkozom, hátat fordítok neki. Elvihetném a jegyzeteit, itt vannak az előszobában, házkutatásbiztos rejtekhelyen, egy kulturális elszakadás túlbeszélt viszontagságai. Kinek dugta el ez az ember őket? A szemem lefut a sorokról, a kezem nem kíván hozzányúlni, ez a sok fogalmi limlom távolabb van tőlem, mint attól a még meg sem született bölcsésztől, aki egy levéltárban majd rábukkan, s csinos eszmetörténeti dolgozatot ír belőle, hogy magasabb egyetemi fokozathoz jusson. Az én dolgom itt befejeződött, nem baj, ha egy kézirat végére a véletlen tesz pontot, én ezt már nem tudnám folytatni, magam is töredék vagyok. Nem akarok betelepedni abba az emberbe, ki odabent viaszgalacsinnal tömi be a fülét, hogy ne hallja saját írógép-zakatolását és az utcalármát, s azt sem, hogy titkos kéziratával zizegek. Avult figura vagy, öreg, ha szembejössz velem az utcán, meg sem ismerlek. Hagyj békén fontoskodó és görcsös kelet-európai múltaddal, mentesíts titkos elgondolásaidtól, dicsekvő panaszkodásod csöppet sem szórakoztató, még a bélyeggyűjtés is szellemesebb a sérelemgyűjtésnél. Ha maga csakugyan szenvedett volna ezektől a kalandoktól, nem bocsátkozott volna beléjük. Magát úgy szórakoztatta a történelem, mint a villanybiliárd; kicsit ügyeskedhet, lehet egy kis szerencséje is, de a végén minden golyó visszagurul az esélyek temetőjébe.

A dolgok úgy állnak, ahogy állnak, én meg itt állok az előszobában, és leselkedem, nem szeretném, ha a szomszédasszony látna, ahogy elosonok. Ha kedvem támadna mégis letelepedni a maga asztalánál, uram, akkor csupa elvontságot művelnék; kritikai értelmiségi: azon törném a fejemet, hogy miként lehetne változtatni azon, ami van. Csakhogy én már öregszem, és egyre inkább az érdekel, ami van, mert az legalább van. Az is érdekes, mi van egy gyengeelméjű fejében, de ami a maga fejében van, az nem olyan nagyon érdekel. Maga erkölcsös, nem is buta ember, de a maga képzelődése arról, hogy mi legyen, ma már unalmas. A maga gondolatai mindig a saját farkukba harapnak, maga csónakázás közben sem tud szabadulni történeteitől a pártközpontról meg a politikai rendőrségről. Magának a virágzó gyümölcsfáról is valami forradalmi szamárság jut az eszébe. Nincs ideje megnézni, valami mindig az eszébe jut.

Magától az is kitelik, hogy tudományos konferenciákra utazzon. Kiállhatatlan útitársa lennék. Maga úgy tenne, mint a többiek, padon ülve jegyezgetné a nemes ostobaságokat. Sok papírral a kezében odaállna a mikrofon elé, s félórán át kínozná hallgatóit rossz kiejtésével. Az emelvényről lejövet kis rémülettel nézné a professzorarcokat, komolyak, tiszteletreméltóak; liberálisok, szociáldemokraták, kommunisták; legyen a tőke egészen, félig vagy semennyire se szabad, mennyi legyen az állami beavatkozás, kevés, sok, nagyon sok? A maga kísérője, tanár úr, szórakoztatóbbnak tartaná, ha azok a becsvágyó, erőszakos beszédű férfiak, akik a világon mindenütt a politikai hatalomért versengenek, egynél több párt mezében püfölnék egymást. Elismerem, tanár úr, hogy a politikusok mutatványán többet lehet nevetni, ha bíborvörösen szidják egymást a kamerák előtt. Egy jól célzott gorombaságuk van olyan élvezetes, mint egy sikeres horogütés vagy egy gól. De ahogy a futballért sem élek-halok, kedvenc politikai csapatom sem lenne. Ha azt gondolja, amit én súgok, kedves tanár úr, akkor ön sehogy sem tudná egyik vidékies elkötelezettség helyett a másikat választani. Nem gondolja, hogy a gondolkodás maroknyi szemtelen ember összeesküvése? Ne haragudjon, tanár úr, de én ott a bolondokházában nem hallok annyi támadó és buta hazugságot, mint amennyi a maga fejébe naponta betelepszik. Magának illik ajtót nyitnia előttük, még akkor is, ha nem szívesen teszi. Lássa be, tanár úr, eddig is kilógtam önből, de most már aztán végképp összeférhetetlen vagyok az ön tudományos előmenetelével. Saját érdekében csukasson vissza, kérem, az elmegyógyintézetbe.

Nem jó, hogy eljöttem az intézetből, ott voltam a helyemen. Itt aggodalmak és az ítélkezés, ott a test és az emlékezés. Ebben a lakásban fölfelé mennék, s aki fölfele megy, az lefelé megy. Itt megkörnyékezne a vágy, hogy több idézet legyen tőlem és több hivatkozás énrám a világ társadalomtudományi szakirodalmában. Rám fér, hogy túllássak a kelet-európai értelmiség kalandján, az elmekórházi ágy iróniája túlvilágit a diktatúrán. A legsúlyosabb kérdésekre nincsen intézményi válasz. Már nem sokat várok tulajdon és hatalom másfajta elrendeződéseitől. Agyam ítélőfogalmaitól magam vagyok szerencsétlen. Tudományosan látni az embereket annyi, mint nem látni őket. A gondolkodás elvont módszere lehet éppoly erőszakos, mint a gondolat maga. Annyi rossz tanácsot adtam már magamnak, hogy másoknak legszívesebben egyáltalán nem adnék tanácsot. Felelősnek lenni akár egyetlen emberért, még önmagamért is, elég nehéz. Háttal előre megyek a tudományból az egymás mellett ülés melegébe. Az együttérzést nem lehet fölfedezni, csak gyakorolni lehet.

Visszamegyek az intézetbe, inkább akarok bolond lenni, mint tudós. A testemnek jólesik kertészkedni, falat rakni, megkeresem, amit megeszem, jut a többieknek is belőle. Dolgozni jó, se nem becsület, se nem szégyen, természetes, mint a gyalogjárás. Az a jó kőműves, aki szeret falat rakni, az a jó bohóc, aki szeret bohóckodni. Fél vállon hordozható javaimból valamit mindig elhagyogatok. Szeretnék nagyon könnyű lenni, szabadulnék feleslegeimtől. Nagyobb a súlyom, több a ruhám, lakóterem, mint amennyire szükségem van. Több száz szeretőmre visszaemlékezni is elég munka. Meztelenségük kérdés volt: akarsz-e velem élni? Végül is mindnek azt mondtam, hogy nem. Öregedő testemben a vágy futó vendég, mélyebb az álmom, frissebb a reggelem, ha egyedül alszom éjjel. A nemi csatáknál és ünnepélyeknél ma is jobban érdekel egy eltévedt kézmozdulat a másik arc felé.

Visszamegyek a nyugalomba, ahonnan elindultam, az ágyra, ahonnan nem muszáj fölkelni, szaladok oda, ahol csengőszóra eszem. Vissza a hozzám hasonló bolondok közé, ahol a létem nem kérdéses. Ott minden meleg és nedves, mint ami csak befogadni tud, mert mindig alulmarad. Ott testvérem egy nyálasra hülyített arc vagy egy könnyező öregasszony. Már nem vagyok harcos, nem vagyok ellensége annak sem, aki az én ellenségemnek képzeli önmagát. Kísértő vagyok, aki elhívja a többieket, hogy miközben megválnak maguktól, jobban érezzék magukat. Kevésbé érdekel a saját kalandom, mint a környezetem. Jobban érzem magam fegyvertelenül, mint fegyveresen. Számomra vége a vallásháborúnak, annyi vallás van, ahány ember. Az én vallásom csak annyi, mint a történetem. Életünk fölött egyetlen ítélet van, s ez maga az életünk. Mi arra ítéltük magunkat, hogy ott üljünk a bolondokházában a padon. Vagy engem csuknak be, vagy én csukom be magam. Ott a legkönnyebb eltűrnöm magamat. Sikereim káprázatának foglya nem vagyok. A vadkender megterem az árokparton is, füstje a pipámban a szomszédomhoz s nem a világ nagyvárosaiba vezet.

Rábízom magam mindenre, ami még megtörténhet. Az igazgató és az ápolók kezére adom magamat, talán mert amit más rossznak vél, nekem éppenséggel jó. Nemcsak a bolondokat kedvelem, őreinket is. Kevésbé erőszakosak, ha nem félek tőlük. Elég érdekes, néha kedves emberek. Sok bajuk van, inkább az állást akarják, mint a munkát, a ritkát és nem a közönségest. Aggódnak lelki jogszabályaikért, hordozzák az apparátus tudását, és elviselik rövidzárlatait. A csőd embere vagyok, megértem, hogy vonakodnak a csődbe beleegyezni. Sorsvonalaik olykor mégis furcsán megcsavarodnak, ilyenre sikerült az életük. Szótlanul kívánok lelki erőt vesztésre álló mérkőzéseikhez. Én már túl vagyok történetemnek talán a háromnegyedén is. A hátralévő időt inkább arra szánom, hogy olyan nyugalmasan emlékezzem, mint aki nagyon sós vízben hanyatt fekszik. A jövőmről nem sokat tudok, a múltamról sokat tudok, szívesebben töltöm az időt vele. Tudatom önnön közepe felé száll, a fényes tojásig, ahol a részek már együtt vannak. Mintha a kút ugorna a kútba. Ha az ember nagy vízben úszik, tartogasson némi erőt kifelé is. Én már hazafelé úszom, a világító part felé.

Visszamegyek az intézetbe, az öcsém meg csináljon, amit akar. Gyilkoljon, öngyilkoljon a maga szakállára. Ha Teri után magával is végez, megfizeti az adósságát. Helyette nem tudok s nem is akarok öngyilkos lenni; nem olyan sietős még innen eltakarodnom. Majd elhozzák szülővárosunkba; ott fogok állni sötét ruhában a koporsója mögött, apám és nagyapám sírjánál, és mondok egy halotti imát utána. Töltse egyedül ezt a kis haladékot, halálunk előtt egy kevés magány helyénvaló. De nem is keresem meg, hogy a rendőrség rátegye a kezét. Ha derengene, hol lehet, s odamennék, nyomra vezetném a nyakamon lógó detektíveket is. Danikám, most neked is az a legjobb, ha békén hagyjuk egymást. Különben is, miféle hebehurgya tettek? Családunkban nem volt szokás fiatal nőket megfojtani. Disznó apánk adott ugyan itt-ott egy pofont, de lapátkezét mindig féken tartotta. Öcsémuram, maga elzüllött! Jusson eszébe nagyapánk, világosabb fejű ember volt minálunk! Maga még ahhoz sem volt elég tehetséges, hogy kiválassza a nőt, akivel érdemes egy életet leélni. Bennem meg ahhoz nem volt elég tehetség, hogy csakugyan leéljem vele. Nagyapa választani is, élni is jobban tudott. Nagyapával nem lehetett volna megtenni mindazt, amit velünk megtettek az asszonyok. Rájuk néz, és tekintetének súlya alatt kimegy a fejükből a sok zagyvaság. De az is igaz, hogy nagyapánk jó férje volt nagyanyánknak; azon a nagy testű és természetű asszonyon kívül neki csak barátja, rokona, gyereke, unokája és istene volt. Fekete kalapjában, kabátjában, fehér ingével, szakállával elegánsabb is volt, mint mi; télen nem fázott, nyáron nem volt egy csöpp izzadság sem a homlokán. Az öregurat tisztelni lehetett. De ha szakállas árnya most itt lebegne, s megkérdezném, hogy fölkutassalak-e, félek, hogy igent bólintana.

Nekem most vissza kell mennem a másik nagyapám házába, a fehérre meszelt vályogfalak közé, ahol sündisznó pöfékel a bokor alatt, egerek bújnak a liszteszacskóba, és szemben a konyhaajtóval, túl a táncteremnyi gyepszőnyegen, fekete-vörös ékszereivel vár a meggyfa, akibe szerelmes vagyok, mert olyan tökéletes. Áll körülötte másik négy-öt meggyfa, kevesebb a gyümölcs rajtuk, torzabbak. Nem viselik olyan finoman és szemérmetlenül az áldást, mint ő. Ilyenkor nyáron, kora reggel kiülök a házfalhoz támaszkodó sírkőre. Egy asszonyé, aki a kőbe vésett tanúság szerint, mielőtt maga is aláereszkedett volna, eltemette férjét és nyolc gyerekét. Csak akkor ment le közéjük maga is, amikor már megtapasztalta, hogy bár hírmondóként maradt itt egy hosszú ütközetből, nincs kinek elmondania a hírt. A kövön ülve nézem az árnyékaiból ébredő meggyfát, szemembe süt a nap, fölállok, megsimogatom olajos, fényes törzsét. Körülburkol minket a halottak eszmélete, akár a levegő, ők gondolnak bennünket. Akiket én gondolok majd el, magamhoz hasonlóan: vesztesek. Úgy kelnek fel egy-egy vereségből, mint egy kielégített nő mellől, megadták, ami jár neki. Tudják, hogy el fogják veszteni, mégsem adják föl a játszmát, végigjátsszák a következőt is, tisztelik a játékot, csak azt tisztelik igazán.

Az udvaron, kiszáradt márványkút mellett, ecetfa nő. Alatta zenélőórájával játszik a bolond tanítónő. Odahív, kis dallamát bemutatja, pajkosan megrázza fehér tincseit, majd elbocsát: „Na, te kéjgyilkos, mehetsz, csak aztán engem meg ne fojtsál!” Mindig ezt mondja. A kárpitosműhely még zárva van, a mestert kigombolt nadrágban, hanyatt fekve találták egy selyemhuzatú heverőn. Minden vasárnap délelőtt, szerény összegért, meglátogatta egy fiatalasszony. Az öreget, boldogsága tetőfokán, a gondviselés magához vette. Mondják, erre a garázstetőre ugrott az ostrom utolsó napjaiban egy katonaszökevény s nyomában egy zsidó fiatalember, akit felülről, reptében háton lőttek. A szökevény még elvonszolta társát a sarokig, de ott egy csendőrjárőr, mert igazolványuk gyanús volt, mindkettőt tarkón lőtte. Elsietek a házmesterné nyitott ajtaja előtt, nem vesz észre. A későn hazatérő férfiaknak begombolatlan pongyolában nyit kaput, s a barátságosabb lakók kezét odavonja megereszkedve is tömeges mellére. Ha kedvük van hozzá, hátulról kinyitja a gyerekorvosi rendelőt, s magánrendelést tart a magas, fehér vizsgálóágyon. A kapu előtt egy kucsmás öregasszony télen sült gesztenyét, most virágot árul. Jobb vevőivel időnként tudatta, hogy ki fogja tagadni hagyatékából a lányát, aki olyan szemtelen, hogy az ő perzsaszőr kucsmájával törli fel a macskapiszkot. Rég látott, jegyzi meg. „Most se lát – mondom –, nem jártam itt, érti?” „Értem – mondja nyugodtan. – Kísértet, mint a lányom, néha ő is meglátogat.” „Meghalt?” „Itt ütötte el egy autó a szemem előtt. Kérdem tőle, hogy megy a sorod odaát, lányom? Azt feleli, á, jobb volt itt Pesten. Ezt én, kérem, el is hiszem. Kegyed is csak úgy hazaugrott? Ilyen az emberiség, nem leli a helyét sehol sem.”

Barázdált, sebzett, megőszült házfalak. Könyvkötőműhely, gyümölcsbolt, villanyszerelő. Gesztenyefa, galambok, építkezési törmelék, parkolóhelyért köröző autók, kocsmalépcsőn ülő részegek. A hentesboltból meleg füstölt hús szaga dől ki, bicskával kockára vagdalom a húst, mellettem egy kéményseprő eszik, megfogom a gombom, és kinézek a kirakatablakon. A sétatéri padról és a várakozó kocsiból két férfi összenéz. Az az igazság, jólesne visszabújni a város enyhén szép, anyás testébe s különbékét kötni zamatos korlátoltságaival. A hús jó volt, egy pohár bor a szomszéd kocsmában. Lökdösődők: „Megnyúzlak!” „Kiheréllek!” „Teletömöm a pofád szarral!” „Kiégetem öngyújtóval a szemed!” „Meghívsz egy féldecire?” „Meg, de ez az utolsó.” „Megisszuk, és utána meg sem ismerlek.” „Lehet, hogy soha többé nem találkozunk?” Álkoldus somfordál mellém, azt mondja, most jött ki a börtönből, hazamenne a családjához vidékre, vonatköltségre kell a pénz. Évtizedek óta épp aznap jött ki a börtönből, bosszant ez a képzelethiány. „Mondja, magának harminc éve nincs újabb szövege?” „Miért kellene újabb?” „Mert már senki sem hiszi.” „Az ő dolguk, hogy elhiszik-e vagy sem. Pénzt adnak, és egy forint helyett kettőt. Maga is annyit fog most adni.” „Tízet adok.” „Sok. Maga csak ne akarja az én erkölcsi támogatásomat megvásárolni. Nem vagyok eladó. Én még soha senkinek nem adtam el a két kezem munkáját. Legyen szíves a két forintot, nincs olyan sok időm egy ügyfélre.” Egy asszony háttal a falnak támaszkodik, a tömegben olyan egyedül van, hogy a kocsmavendégek kis üres teret hagynak körülötte. Valami távol levő személyhez intézi a szót: „Mondtam, hogy maradj. Miért mentél el? Nem volt neked jó énnálam?” Ősz hajú fiatalember fél mankóra támaszkodva pálinkás sört iszik, ocsmány szivarfüstje van, remeg a keze, nézem, észreveszi. „Fölidegesített az asszony. Megint hasas lesz. Tolószékben bazári árus vagyok a piacon. Hogy lehet abból négy gyereket eltartani? És ha most azt mondom neki, hogy jól van, jövőre elém áll, és bejelenti, hogy útban van az ötödik. Ha csak ráteszem a tenyerem a hasára, már teherbe esik. Egy szobánk van, képzelje el, a gyerekek előtt magára húz, azok meg ugrálnak körülöttünk. Lennék csak homokos, kutya bajom sem lenne. Mi jön a nőktől? Sok gyerek, csóróság, reggeltől estig munka.”

Testőreim a kocsma előtt jó húsban vannak, apró szem, vastag tokaszalonna. Korunk hősei, szeretném arcképüket a képeslapok címoldalán látni. Vizes kefével szétsimított, enyhén korpás választék: mi jutott eszedbe, felebarátom, ma reggel a fürdőszobatükör előtt? Ha te egyszer megindulsz valaki után, hozzánősz, mint az árnyéka. Lerázhatatlan vagyok, dicsekszel a tükörnek. Útra készülődtök, várjatok még, szeretem ezt a teret, még elbámészkodom itt egy kicsit. Tegyétek ezt ti is, vannak itt rajtam kívül is érdekes látnivalók. Viseljétek könnyedebben a szerepeket. Beleszólnak a kocsiban a rádiótelefonba: „ácsorog”, mondhatja csalatkozva egyik őrzőangyalom. Elmegy előttük egy szép, fiatal nő, örülök, hogy észrevették. Most megmozdulok, ez szomorú, tekintetük nyomban elpártolt tőle. Megindulok az egyik úr felé, hátat fordít, eloldalog. Koreográfiájuk azt írta elő, hogy mi testközelbe nem kerülhetünk.

A kis szabó műhelye ajtajából pirulva nyújtja a kezét, akkor láttam utoljára, mikor a rendőrök elvittek. „Csak visszajött, T. úr, jó színben, jó színben. Külföldről, ugye külföldről? Hiába, tudomány, szép asszonyok, tenger. Nem irigylem, nem irigylem. Én már csak bevackolódtam ide, ebbe a műhelybe, reggel héttől este tízig. Még nem halt meg a kisipar, még nem halt meg. Csináljunk T. úrnak egy szép őszi kabátot? Így mondom, őszi, nem tavaszi, az ősz gyümölcsei a legízletesebbek.” Műhelye elé nagy zacskóval kiáll a cukrász, köré gyűlnek a gyerekek, a sütemények levágott szélét osztogatja, csipegetik, mint a verebek. Cigarettát nyújtok föl egy pizsamás embernek, aki a rácsos kórházablak mögül kinyújtja kezét, s a másikkal az ajkát ütögeti. Ócska pincében, neonfényben kopasz, olajos ruhájú ember ócska gépet szerel, leveszi szemüvegét, csuklójával fáradtan megdörzsöli a szemét. Nyitott ablakon át hallgatom, hogy egy szobában valaki hegedül. Egy női hang: „Károly királyt tizenhatban koronázták meg.” Egy férfihang: „Nem, szívem, tizenhétben.” Női hang: „Szóval én hazudok?” Szék borul fel, lábdobogás, talán egy asztal körül kergetőznek. Csend. Női hang: „Úgyse jönnek már a vendégek, igyuk meg ezt a kis pálinkát, bogárkám.” Férfihang: „Igyuk meg, szívem.” Nekem jön egy vak, bűntudattal fogom szúrós könyökét az úttesten. Mikor átérünk a túlsó járdára, gyűrött fényképet mutat: „Ilyen volt a feleségem, az ott mellette én vagyok.” Két vak. „Miért hordja magánál?” „A kezem jobban emlékszik rá, ha ezt a képet fogom.”

Szikrázó villanyvonatot csodálok meg egy kirakatban. Nadrágomat hátulról összevizesíti egy locsolókocsi, egy fiatal pár rám nevet, ők is vizesek, visszadőlnek a platánfa törzsének, és tovább csókolóznak. Egy kövér asszony nekitámasztja részeg férjét egy hirdetőoszlopnak, s pofonokkal téríti magához. „Elég! – mondja a férfi. – Induljunk.” Átkarolja az asszony széles vállát, és botladozva továbbmennek. Két gyerek görkorcsolyázik elém: gyufaskatulyában egy pókot kínálnak megvételre. Magas drótkerítéssel körülvett üres telken rezgő combú lányok ugrálnak a magasba, a kosár pereméről lepattanó labda után. Egy idős asszony, döglött macskával a karján, öklét rázza egy hosszú autó után: „Minél gazdagabbak, annál kegyetlenebbek.” A borongós asztalos borosüvege mellől felinteget pinceműhelyéből, lebocsátkozom nyaktörő lépcsején, s csupán rituálisan megkérdem tőle, mennyiért javítana meg egy széklábat. Ezt vártam, hihetetlen összeget mond, csak hogy elriasszon, utál dolgozni, de csevegni imád. Borral kínál, jöjjek be holnap is, még gondolkodik a székláb árán. Egy öregember fontoskodva megállítja az autóforgalmat: a járdáról a sétatérre méltóságosan átvonul egy tyúk. Az öreg egy padon újságot olvas, a reszketős fejű tyúk mögötte áll a támlán. Az öregnek nem tetszenek a hírek, a tyúk is féloldalasan beletekint a külpolitikai rovatba. Az öreg idevaló a térre, a felesége rákban halt meg, a fiát ötvenhat után kivégezték. Nem nősült újra, öregasszony nem kell neki, a fiataloknak meg ő nem kell. „Nem is tudja, uram, milyen hűséges és bölcs teremtmény egy ilyen tyúk. Boldogult nejem, isten nyugosztalja, rágta a lelkem örökké. De ez az egyenletes, szelíd kárálás, ez, ajánlhatom magának, uram, nagyon megnyugtató.” Megáll egy taxi, jól öltözött úr ugrik ki belőle, s futásnak ered a sétatéren, a taxisofőr utoléri, elgáncsolja, az utas hanyatt fekve mosolyog: „Kíváncsi voltam, hogy utolér-e.” Leülök egy padra, mellette a fán egy cédula: hárfa eladó. Öregember, talán az unokájának: „Barbara, akarsz hárfázni?” Barbara tenyere csupa olvadt csokoládé, beletörli az öreg nadrágjába, „akarok”, mondja igen jóindulatúan. Műanyag gyümölcsökkel és virágokkal feldíszített szalmakalap alatt pirosított száját csücsöríti az öreg Gabriella, aki tíz évvel ezelőtt még Gábor volt, de aztán úgy döntött, hogy inkább nő lesz. Kis, görcsös karikalábai aranyszínű harisnyában sem mutatósak. Nagy konyhaművész, az emberek a környéken ismerik, nevetnek rajta, ő meg hálásan visszaköszön. „Hogy van, Gabriella? – kérdem. – Mindennap ennyi sikere van?” Sötétkékre festett ráncos szemhéját lesüti: „Ó, én nagyon népszerű vagyok. Képzelje, újabban pedikűrszalonom van, csak férfiaknak, nem jön el egy lábápolásra?” Két fej saláta között kövér ponty csapdos a kosarában. Újságot vettem, ülök egy padon, nyugalmasan szemlélem követőimet. Ugyanaz a vak vissza akar menni a túloldalra, s rászól az egyikre, hogy vezesse át az úttesten. Érzelem és kötelesség drámája. Jól van, fiatalember, átkíséri a vakot, jutalmul helyben maradok.

Egy paralitikusan bicegő fiú egy nyomorék lányt tol előttem kerekes székben. A lány hátrafordul, egymásra mosolyognak, csoda, hogy elbírják ezt a mosolyt, folyékony aranyból van. Két idősebb asszony beszélget a szomszéd padon, az egyik eldicsekszik, hogy ő minden reggel friss pecsenyével ébresztette a férjét, aki nála fiatalabb volt, és mégis előbb halt meg. „Szegény drágám, mit eszik most? Azért csak jobb, hogy reggelenként nem kell olyan korán kiugranom az ágyból.” A másik megkönnyebbül: „Ugye, hogy jobb? Én mondom magának, az özvegységnek nincs párja.” A téren áll egy munkásmozgalmi bronzhős, sikerül szép ívben belefejelnie egy pöttyös labdába. Beletartom a kezem a szökőkút vízsugarába, két kisfiú megy el mellettem, egymás vállát átkarolva, talán tízévesek. Az egyik: „A problémát halmazelmélettel is megközelítheted.” A másik: „Lehet egyszerűbben is.” „Hogyan?” „Így.” Odamegy egy tizenkét éves, szép kislányhoz, aki hosszú, fekete varkocsát csavargatva elmerülten olvas, és megcsókolja az arcát. A kislány villámgyors pofonnal viszonozza az egyszerűbb megoldást, majd tovább olvas. „Talán szerencsésebb a halmazelméleti megközelítés”, mondja fehéren az első kisfiú. „Lehet egyszerűbben is”, ismétli a másik, odaugrik, csók, pofon, a lány becsukja a könyvet: „Fáj?”, kérdi a merénylőt. Elvékonyodott hangú, kopasz öregek verik a kártyalapot olyan erőszakkal a kőasztalhoz, mintha a halálnak mutatnák meg, hogy legvégül mégiscsak ők ütnek mindent. Egy hozzám hasonló korú ember kisgyerekkel a nyakán körbe-körbe nyargal a szökőkút körül. Neki van igaza, nekem se kellene más, csak egy ilyen hajamba csimpaszkodó, röhögő unoka.

A lakásból elpárologtam, majdnem nyomtalanul. Egy ujjal sem fogok hozzányúlni a feleségem életéhez. Egyensúlyát legföljebb megzavarnom sikerülne, helyreállítanom aligha. Irigylem a könnyű járású, tapintatos embereket, akik lépteikkel nem ébresztik fel az alvókat. Használni nem sokat tudok, legalább ne ártsak, próbáljunk minél kevesebb ujjlenyomatot hagyni a világon.

Ebben a pillanatban eszembe jut: Dani a falusi házamban van. A rendőrség a szóba jövő budapesti címeken keresi. Arra nem gondol, hogy az öcsém, bár tudja, hogy már nem vagyok ott, mégis odament a kis házba. Ha még ott lennék, nálam is keresnék, de tudják, hogy ő tudja, hogy már nem vagyok ott. Nem jut eszükbe, hogy ő azért megy oda, mert biztos abban, hogy én ezt érteni fogom, s magam is odamegyek, mert vár rám. Az öcsém ezt nagyon jól tudja, de csak ő meg én, más nem, senki sem, még a rendőrség sem.

Fölállok a padról, keskeny utcába fordulok, kísérőim távolságot tartva követnek, nem titkolják, hogy ez a dolguk. Ha igazán akarnák, hogy elvezessem őket Danihoz, szemérmesebbek lennének. Ez a kíséret nekem szól. Ha így elmegyek Danihoz, tudnom kell: feladtam. Ha szökni próbálok, megint bebizonyítják, hogy vannak olyan ügyesek, mint én. Megtehetem azt is, hogy nem megyek el hozzá, miattuk. Tanuljam meg, hogy tetteimet is, mulasztásaimat is ők határozzák meg. Természetesen szökni fogok, hátha én leszek az ügyesebb.

Ha nem követnek, az csak látszat, a dolgok rendje az, hogy szemmel tartanak. Nem oda megyek, ahova akarok, oda megyek, ahova az ő felügyeletük alatt menni tudok. Lehet-e úgy menni, figyelőkkel a hátam mögött, hogy megfeledkezzem róluk? Amíg azon az úton járok, amelyet számomra kijelöltek, addig mehetek egyedül is, de ha a magam útját próbálom járni, akkor kísérnek.

Hányféle egyenruhás őr kísért már, hányféle járművön? Bevezettek egy szobába, s ott egy díszesebb egyenruha rám szólt: tartsam be válogatás nélkül a forgalmi szabályokat. Ha a nép megtanul közlekedni a forgalmi rendszerben, akkor béke van, s annak, aki válogat a szabályok között, igazolnia kell, hogy nem bolond. Én válogatok, tehát bolond vagyok. Kísérőim viszont okosak, mert szeretik és védik ezeket a szabályokat. Nemcsak az öltönyüket vették áruházban, az arcukat is. Ennek a derék fiatalembernek az a dolga, hogy ő ne legyen ő. Ne utáljon, ne szeressen, csak kísérjen. Nem beszélgethetnénk egy pohár bor mellett magánemberekként, sem tőlem, sem önmagától nem szabad megfertőződnie. Ha azt mondták neki, hogy tartson szemmel, akkor én gyanús vagyok.

Megkérdezhetném: miért jön utánam? Azt felelné: semmi közöm hozzá, ő arra megy, amerre akar, ő sem faggat úticélom felől, én se faggassam. Panaszkodhatnék: kényelmetlen, hogy mindenhova utánam jön. Figyelmesen a szemembe nézne, és megkérdezné: tulajdonképpen kitől akarok szabadulni? Ezen elgondolkoznék. Már így is túl sokat beszéltünk, tenné hozzá barátságosan. Nem szólnék többet hozzá, ő pedig néhány lépés távolságból továbbra is követne.

Tudom, hogy őt is figyelik, ketten mennek a háta mögött, s talán van még valaki, aki mindannyiunkat figyel, csak éppen mi nem tudunk róla. Mi? Igen, egymás mellé vagyunk beosztva, mint amikor a pincér két idegen vendéget egy asztalhoz ültet. Én talán más bolygóról jöttem, mint a kísérőim? Az dobja rájuk az első követ, aki soha sem volt másokkal szemben az állam embere. Lehet, hogy többet ártottam másoknak, mint ez a fiatalember, pedig az ő sivár megbízatásánál tetszetősebb céljaim voltak. S ha azt parancsolnák, hogy vágjon szájon? Megütne. Addig tettetné, hogy haragszik, amíg sikerülne csakugyan meg is haragudnia rám.

Nem olyan nehéz. Nagyon szabályos akar lenni, ezért az ő szemében majdnem mindenki szabálytalan. Én azt hiszem, hogy a szabályosak vannak többségben, ő azt, hogy a szabálytalanok, s így mindkettőnket kisebbségi paranoia nyomaszt. Ő maga is zárt ember, s azon fáradozik, hogy ez a zárt világ még zártabb legyen. Nem igényli, hogy bárkihez túlságosan közel kerüljön. Ha a feleségével étterembe megy, ő maga többnyire hallgat, esetleg keresztkérdéseket tesz föl. S visszasüpped aggodalmaiba, hogy valami feladatot elvét. Ha nem volnának ellenséges elemek, könnyebb lenne minden, gondolhatja, de hát sajnos, vannak. Csak az a baj, hogy nem mindig tudni, kik azok.

Miért ne volna gyanús ez a fiatal lány is, aki velük párhuzamosan halad a túloldalon? A fiatalember saját társaira is gyanakszik, hogy nem elég megbízhatóak, s azok is őrá. Bennem már talán rokonszenves, hogy nem tudom becsapni, megbízhatóan megbízhatatlan vagyok. Gyanúsabbak, akik őt figyelik. Valamennyien krónikus bizalomhiányban szenvedünk. Tény azonban, hogy engem bocsátottak el az elmegyógyintézetből, s nem őt. Egy államtársadalom fővárosában velem szemben ő képviseli az államot, ő tehát normális, én pedig beteg vagyok, ha makacs jelenlétét nem tartom normálisnak, ha unom, hogy néz, s látótávolságából szabadulni kívánok. Ez a fiatalember talán nem is rendőr, csak ápoló; az igazgató jóakaratúlag utánam küldte, hogy megvédjen magamtól: ne csináljak semmi ostobaságot.

Dani egyszer azt mondta, lehet, hogy a felesége be van építve. Kételkedem a történeteiben, szegény Teri túl sokat rosszalkodott bennük. Mikor náluk voltam, csendesen ült a sarokban. Dani viszont átvonszolt a másik szobába, lecipelt az utcára, nem szerette, ha beszélgetésünknek tanúja van, s még odalenn is hátratekergette a nyakát; az az igazság, hogy tekergettem én is, talán ritkábban. „Figyel.” „Kicsoda?” „Teri. Mindent számon tart, még az elszólásaimat sem felejti el. Olyan az agya, mint egy káderdosszié. Betáplálja egy gépbe rólam az adatokat, az én adataimat, engem, betáplál a rendszer kályhájába. Ahol tudnak rólad, ott a tűz. Teri meg álarcos fűtő.”

Pártfogolta Teri házasságtöréseit, hogy megbizonyosodjon megbízhatatlanságáról. „Kurva! Ugye látod, hogy kurva? Ha baj van, elad, sír, de elad. Vagy csak otthagy, vagy csak el akar hagyni, mindenesetre messzebb megy tőlem. Erdőben sétáltunk egyszer késő este, jött egy csapat részeg vagány, el akarták kapni, verekedtünk, elfutott. Nem megbízható. Gyereket akar. Ha gyerekem van, ki vagyok szolgáltatva neki. El akar gyengíteni az állammal szemben. Persze én nem úgy vagyok az állam ellen, mint a többiek, és nem is úgy vagyok mellette. A lényeg az, hogy Teri velük van. Teri tudja, hogy nekem van igazam, mégis velük van. De hát Teri az Teri, nem én, tehát nincsen igaza, tehát velük van. Világos? Az egész Teri egy szemfényvesztés. Úgy nézem, hogy meghasad a szemgolyóm: sose igazán az enyém. Órákkal később jön haza, mint ahogy megígérte. Hogy bízhatnék benne? Minden, amit akkor csinál, amikor nincs velem, ellenemre van. Mindenki kedves neki, lefekszik mindenkivel, ez a gyanútlansága már gyanús. Az is meglehet, hogy azok a dögök nem is annyira őmiatta, hanem inkább énmiattam akarnak lefeküdni ővele. Ez a legkényelmesebb, ágyban, cigarettázva, hanyatt fekve, unottan kifaggatni a szeretőnket a férjéről. Teri az ágyban, ha elégedett, fecseg. Egyszerűbb volna, ha nem létezne. Kuporog az ágyban, szavát se lehet venni, arcára húzta a takarót, kéri, hogy mellette dolgozzam, s a tarkómon érzem, hogy néz. Félig lehunyt szemmel figyel. Zsebemben turkál, belelapoz a füzeteimbe, bárhova megyek, utánam telefonál. Valamit meg akart tudni rólam. És egyszer megtalálta azt a bőrkötésű füzetet, amibe mindent feljegyeztem róla, hogy miket művel, a klinikai elmebaj határán. Teri ezt a fekete füzetet be tudta tölteni, kérlek. »Ezt kerestem. Szóval leselkedsz utánam. Kinek? Kinek?« Így kiabált, érted? Ő gyanúsított meg engem! Ő! Álmomból felriadok, Teri éppen, véletlenül, ugye, éppen fölém hajol. A szeme furcsán tág, tud valamit, amit én nem tudok. Mosolyog, belekapaszkodom a mellébe. »A mellembe kapaszkodsz? Akkor is látlak, kicsikém.« Elég kétértelmű, nem? Még aznap talán ő fél tőlem, s belém búvik, ahogy a gyerek is az anyja ölére kéredzkedik, ha az anyja megijeszti. Sokszor ígérte már, hogy megváltozik, de én nem tudok benne megbízni.” Ezt mondta Dani.

Diktatúrában a fejek összehajlanak, az egymáshoz érő fejeken át kimegy a titok. A fej legyen, mint a templomtorony: a fölött már csak az isten. Diktatúrában a másik fej nem olyannak látszik, mint a templomtorony. Elkedvetlenítő, de olyan nagyon akarjuk a biztonságot, még mielőtt a temetőkertben rálelnénk. A szorongás addig tart, ameddig mi tartunk. Szembenézhetek vele, akkor is van. A szorongás attól van, hogy én vagyok. Ha igazán meg tudnám nézni ennek a háznak a megviselt homlokzatát, úgy, hogy az építészet és a pusztulás együttes formáiba belefeledkezzem, akkor megnyugodnék. De nem tudom. Itt van ez a türelmetlen alany, aki tovább akar menni, akit idegesít, hogy egy autó meg néhány gyalogos oly elmaradhatatlan mellőle, mint az ép esze. Az ép esze, amely hasadozottnak tetteti magát, holott csak a formáit cserélgeti az átlagosnál könnyebben. Ha a tégla egészséges, akkor én nem akarok az lenni, mert ha én is egészséges vagyok, akkor én is tégla vagyok.

Rossz, hogy itt vagyok, és nem ott, ahol Dani. Mindig találok érveket, hogy ne ott legyek, ahol vagyok. Szebb, ha erkölcsi érveket találok. Ideje elválni ezektől az uraktól. Dani nem öli meg magát, amíg oda nem megyek hozzá. Van rendérzéke. Bármilyen zilált, képtelenségig hajtva, de végére jár a dolgoknak. Terit már elintézte, én még elintézetlen vagyok. Meg kell formálni a biográfiánkat, mondogatta. Én meg azt mondom, hogy ebből mindig valami drámai szamárság sül ki. Télikabátban belesétálni szerelmünkkel a tengerbe: mozivégek. Megkölteni csak az öngyilkosságomat tudom. Mára elég a mai nap dolga, butább vagyok élettörténetemnél, írja meg az önmagát.

Valami ilyesmit mondhattam öcsémnek, talán mert ilyesmiket gondolok. Ő azonban túlzó, nem bölcs, de a túlzó sok mindent megtud, amit a bölcs sohasem tudhat meg, mert nem jár a dolog végére, így aztán nem is olyan bölcs. Dani belemegy az alakításaiba, túljátssza és megsemmisíti őket. Ha főz, akkor az étel a műve, ha veszekszik, akkor a veszekedés, ha fekete télikabátban megy a napon, akkor az, hogy fekete télikabátban megy a napon. Játszott már hőst, játszott már árulót, látta, szerepre éhes volt. Mint egy tehetséges színész, aki bár jó szerepet kap, irigyli színésztársait, akik vele egy darabban játszanak. Dani, ha bátor, akkor bátrabb nálam, ha gyáva, akkor gyávább nálam.

Most eljátszotta azt, hogy gyilkos, okot adott magának az öngyilkosságra. Természetesen azt kellett megölnie, aki a legközelebb állott hozzá. Természetesen annak kell most őt megölnie, aki ezek után még a legközelebb áll hozzá. Elmegyek hozzá, hogy játéka kerek legyen.

Kísérőimtől megszabadulni, ha kevesen vannak, legtréfásabban a metrón lehet. Önmagában is kellemes a mozgólépcsőn leereszkedni a föld alá. Máskor kedves női arcokat választok ki a szemközt emelkedő emberszalagból, vagy komoly vonású arcokat, amelyek belülről mosolyognak. Most inkább azt nézhetném, ki tartozik még fölszálló polgártársaim közül azokhoz, akik nyomomban jönnek. Kivel villan össze a szemük? Kinek az öntudatába pecsételték bele szerződésüket? Vagy éppen bizakodón: kinek az arcán látszik, hogy nincs a kísérőim uralmában? Ha jön a szerelvény, beszállok az egyik kocsiba. Megállok az ajtónál, ők beljebb mennek, s az utolsó pillanatban kiugrom belőle, ók meg bennrekednek. Átmegyek a túloldalra, és az utolsó pillanatban beszállok egy vonatba, amely ellentétes irányba megy. Ezt addig ismételgetem, amíg tiszta nem maradok. Az eljárás azonban nem tökéletes, ha fontos nekik, hogy ne lógjam meg előlük, akkor minden állomáson vár valaki rám. Én önelégülten felszállok a mélyből, patyolattisztának gondolom magam, pedig a hátam mögött velem emelkedik egy arctalan arc a mozgólépcsőn, s úgy mosolyog együgyű diadalomon, mint a gyerekén, aki azt hiszi, hogy remekül elbújt, ha tenyerével befödi a szemét.

Maradjunk a hagyományosabb burleszkeljárások mellett. Arra kell számítani, hogy ők a képtelenre számítanak. Agyafúrt cseleket várnak tőlem, nem pedig hülyéskedést. A sarki kocsmának két ajtaja van, erre meg a keresztutcára. Túlmennek rajtam, de kitalálják, hogy benn vagyok. Utánam jönnek, én azonban már kijöttem azon az ajtón, amelyik erre az utcára nyílik. Ahogy megérkeztek az eredeti utcába, kapualjakba néznek, szétfutkosnak, és nem gondolják, hogy én ezt a keringést a sarki kocsma két ajtaján át néhányszor megismétlem. Állampolgári jogom megkergülni. S ha, mondjuk, harmadszorra megszomjazom, akkor kérek egy pohár vörösbort. Középen feldomborítom a nyelvemet, a bor kétoldalt lecsurog, majd a nyelvemet ütemesen a szájpadlásomhoz tapasztva és elhúzva tőle, szakértően öblögetek. Fontos, hogy a bor, ebben a pillanatban is, amikor éppen meglépek – s mi tagadás, gyorsabban ver a szívem – élvezetes legyen. A feladatot szépen kell végrehajtani. Tartozom a kísérőimnek azzal, hogy vidáman lógjam meg tőlük. Fogócska közben inkább nevetni, mint sírni szoktak. Ez itt most technika és ponyva. A bor finom volt. A cselekményt most meg kell csavarni.

Miközben megyek drágalátos öcsém után, aki mellesleg szólva gyilkos is, aminthogy mellesleg szólva én is az vagyok, csak ő frissebb, és még fojtogatástól meleg a keze, az én hőstetteimből pedig már kiszáradt az aktualitás minden vére-nedve, s oly elévülten álldogálnak bűntudatom múzeumában, mint egy-egy kitömött orrszarvú, miközben tehát fontos ügyben járok, mert alighanem segédkeznem kell saját meleg kezemmel önakasztásában, mert ahogy én őkelmét ismerem, nem akar szépen, ágyban fekve, altatótablettákat bevéve kioszolni ebből a szórakoztató nyomornegyedből, hanem föl akar állni egy konyhazsámolyra, a mestergerendához erősített hurok alá, úgy, ahogy ezt moziban el tudná képzelni, nekem meg ott kell majd állnom szerencsétlen és az alkalomhoz képest megilletődött ábrázattal a hokedli mellett, a hóna alatt, ott fogok állni, és fogalmam se lesz, hogy mit kell egy ilyen idétlen helyzetben tennem, talán elég, ha vigyázzba állok, megrendülten, mint egy államférfi kollégának díszravatala mellett, vagy mozdulatlan arccal, mint az ismeretlen katonaszobrok, örökmécsesek vagy királyi paloták előtt a strázsáló őr, akinek meg sem rebben a szempillája a turisták villanófényétől, miközben egyre savanyúbban gondolok erre a korszerűtlen szomorújátékra, mint egy fogfúrásra, egy beteglátogatásra a rákkórházban vagy mint egy vállalati ünnepségre az októberi forradalom nem tudom, hányadik évfordulója alkalmából, amelyet végig kell ülnöm, mert szóltak, hogy jutalompénzt kapok; miközben tehát élet és halál partszegélyén bolyong, köntösét megszaggatva, a kifestett arcú képzelet, nem is annyira az enyém, mint inkább mindannyiunké, mozinézőké, mert ez a Dani is, ahelyett hogy csinálna egy filmet vagy legalább egy forgatókönyvet egy pofáról, aki megfojtja a csajt, akivel együtt él, ami voltaképpen hálás téma, mert mindannyian szeretnénk egy kicsit megfojtani a csajt, akivel együtt élünk, de azért mégse fojtjuk meg, mert észben tartjuk, hogy vannak órák, amikor egyáltalán nem szeretnénk megfojtani, sőt inkább átömlesztenénk bele a saját vérünket, hogy jobb kedvű és pirosabb legyen; ehelyett az én szegény öcsém, aki éppoly dilettáns, mint én vagyok, mint mi mindannyian, cselekvő férfiak, akik nem érjük be azzal, hogy elképzeljük, de végre is hajtjuk kamaszfantáziánkat, ehelyett ez az én kísértetem, ez a moralista bohóc, szenvedélyesen átugrik a képzelet bölcs komolytalanságából a gyakorlat éretlen és elátkozottan jelen idejű komolyságába, és ezért nekem követnem kell őt, mert a nyavalyás cselekvők mindig kitalálnak a többieknek is egy kelepcét, amelybe magukkal húznak, bárhogy tiltakozik is bennük a jó ízlés; miközben ebben a kocsmában, kezemben a vörösborral a többé-kevésbé sikerült diákcsíny után, amikor még érzem a halántékomon és a nyakamon, sőt a fülemben is, hogy percenként legalább százat ver a szívem, mikor tulajdonképpen egy hang azt súgja bennem, hogy rontsam el a játszmát, hogy keveredjem valahogy az utolsó pillanatban a rám állított titkosrendőrök orra elé, s ez az imént még oly kelletlen, most pedig már oly kellő társaság akadályozzon meg abban, hogy a hátralevő napot öcsém újabb csapdája kijátszásának szenteljem, mert ezek a kamaszok nemcsak azért csinálják a botrányt, hogy a többiek róluk beszéljenek, azért is, hogy velük összefogódzva szédelegjünk a körhintán, azért is, hogy velük együtt rúgjunk be, erőszakosak, mint a részegek, igyunk, verekedjünk, csókolózzunk velük; ebben a kocsmában, ahonnan legszívesebben zárásig nem mozdulnék, s újabb meg újabb vörösborokat, kolbászokat és kemény tojásokat magamhoz véve kimaradnék abból a mafla bűnügyi történetből, amelynek egyik pólusán öcsém áll a hokedlin, nyakát ügyetlenül a hurokba igazítva, a másikon pedig esőkabátos férfiak beszélnek a kocsi műszerfaláról leemelt mikrofonba egy ultrarövidhullámon visszabrekegő központhoz; ebben a kocsmában, egyetlen pohár vörösbor fölhajtása után megpillantom az árnyékszék felé nyíló ajtót, s eszembe jut, hogy a mosdó előteréből nyílik az ajtó a bérházudvarra. A sors ezzel a háromajtós színpadtérrel csakugyan túlságosan is vastagon kísért, s oly bőbeszédűn intézi hozzám felszólalásait, ahogy csak részeges házmesternék szokták a férjüket a bérházudvaron a legotthontalanabb helyekre tanácsolni. Nincs mit tenni: essünk át a dolgon. Megindul a lábam, kezem a mosdó kilincséhez ér. A kocsmatömegben, bár lehet, hogy mindenki figyel, senkit sem látok előző őrangyalaim közül. Már a mosdóban, már a ház udvarán vagyok, már a hátsó lépcsőházban, a harmadik emeleten. Megállok egy ajtó előtt, a névtáblán: saját nevem.

A névrokonom majdnem rokon. Becsengetek: termetre, korra hozzám hasonló férfi nyit ajtót. Bemutatkozunk, enyhe zavar, állunk egymással szemben, két viccfigura. „A politikus?” kérdi. „Ahogy vesszük – mondom –, de mindenesetre az, akire gondol.” Betessékel, örül, hogy végre személyesen is megismerkedhetünk. Mi járatban? Gondoltam, megismerkedem a névrokonaimmal, kevesen vagyunk, összejöhetnénk egyszer. Hát ez igazán kedves, nem mindennapi ötlet. De ha szabad így kifejeznie magát, tőlem korántsem meglepő. Névazonosságunk sok furcsaságot hozott már az életébe, amely egyébként nem bővelkedett furcsaságokban. Harminc éve a szemközti takarékpénztári fiókban dolgozik, ma már igazgató, innen fog nyugdíjba menni. Reggel tízkor átmegy a túloldalra, délután hatkor visszajön. Korábban vacsora előtt kicsit sétáltak szegény feleségével, amíg élt. Most ritkábban sétál, leül a televízió elé, közben egy kicsit eszeget, hamar elálmosodik, sokat alszik mostanában. Itallal kínál. Ő egyedül hónapszám sem nyúl az üveghez.

Hát az az igazság, sok olyan telefonhívást kapott életében, amely nem neki szólt, hanem nekem. Ő ilyenkor, mint egy titkár, megadta a számomat. Könyveket, pénzt hozott a posta. Újságírók kértek interjút tőle, követségi fogadásokra hívták, féltékeny férjek gorombáskodtak vele, iskolások kérték, hogy meséljen partizánmúltjáról, hóbortos feltalálók keresték, hogy segítsen nemzetközi botrányt kavarni szabadalmuk érdekében, lexikonszerkesztőségek szólították fel, hogy adja meg életrajzi adatait, beállított egy csapat cigány, hogy járjon közbe ártatlan, de rablással vádolt társuk érdekében, egy fiatal lány vidékről jött, hogy megkérdezze, menjen-e férjhez, és szüljön-e gyereket, vagy tegyen-e valamit és mit a világ megváltoztatásáért. Ő pedig mindezeket a személyeket, hívásokat, küldeményeket hozzám utasította, mert egyik se neki szólt, hanem nekem.

Most megkérdezné, noha előre biztos a válaszomban: keresték-e őt énnálam? Ugye, nem? Egyszer sem? Hát igen. Természetesen nem továbbította a névtelen telefonálók gyalázkodásait, akik hol rohadt kommunistának, hol rohadt ellenforradalmárnak neveztek, s akasztást, koponyalékelést ígértek, sem a névtelen leveleket, amelyek feleségem őnagyságát tudósítják más hölgyekkel fenntartott, a szükségesnél talán bizalmasabb kapcsolatokról. Óvakodott telefonon érintkezésbe kerülni velem, a látszatot is kerülni akarta, hogy egy olyan ember, aki a törvénnyel időnként szembefordul, nem csupán névrokona. Őt egész életében csak egyszer idézték be a rendőrségre, akkor is egy közlekedési baleset tanújaként, neki annyi is elég volt. Hallott olyan emberekről, akik a háború előtt újságokban szerepeltek, a háború után pedig meghurcolták őket érte, legjobb sehol sem szerepelni.

Az ember végezze el a munkát, amit rábíznak, maradjon észrevétlen, és szentelje magát a családnak. A sors nem adott neki gyereket. Szépen éltek, de a feleségét elvitte egy fertőző májgyulladás. Olyan hamar történt az egész, ma sem érti. Özvegyembernek üres az élete. Gondolkodott azon, hogy irigyeljen-e engem, névrokonát. De aztán hallotta, hogy kórházban vagyok, méghozzá szellemi zavarodottság miatt. Akkor ő úgy gondolta, hogy mégsem irigyel, mert ő nem észlel magán semmi zavarodottságot. Fejszámolásban ma is olyan megbízható, mint egy számológép. De most, hogy itt ülök előtte, szeretné megkérdezni: sajnálom-e, hogy az én életem nem olyan csendesen folydogált, mint az övé? Mit mondjak? „Ahova mind a ketten megyünk, kedves T. úr, egyikünk sem vihet semmit magával. Több mozgás, több zűrzavar, ne irigyeljük egymást. Ha belegondol, senki sem szeretné elcserélni az életét egy másik emberével. Örülök, hogy megismerkedtünk, majd telefonozok, ha összetoboroztam a névrokonokat.” Búcsúzom, vendéglátóm az ajtóban kicsit hosszabban fogja kezemet: „Csak azért jött, hogy engem megismerjen, T. úr? Engem? Mert ugyanazt a nevet viseljük?” Mélyen a szemébe nézek. „Csak azért”, hazudom. „Igen, igen. Lehet, hogy az ember időskorában is szert tehet barátokra?” Kivonom a kezem izzadó tenyeréből: „Halála előtt egy nappal is, T. úr.” Ahogy megyek lefelé a lépcsőn, hátamon érzem a tekintetét; nem jelent föl, ha nem muszáj, visszanézek, gyengéden integet. A ház előtt sikerül egy taxit megállítanom, előbb a pályaudvar nevét mondom, de néhány háztömb után megkérdezem, mennyiért vinne el százhúsz kilométerre, S-re. A fiatal sofőr kiszámolja, van nálam annyi, még marad is, jó, menjünk egyenesen a faluba. Féloldalasan ülök, felhúzom a térdem, cigarettával kínálom a sofőrt, s időnként hátranézek. „Nem jön utánunk senki”, mondja néhány sarokforduló után. A visszapillantó tükörben összetalálkozik a szemünk, jó alaposan megnézem, nincs semmi baj a mosolyával. Másfél óra múlva, a falu szélén, a temetőkapunál, még világosban kiszállok.

Átvágok a sírok között. A temető végében, a dombtetőn szomorúfűz, kőasztal, tölgyfa pad meg egy vízcsap; ha valaki nagy utat tett a halottaiért, itt üldögélhet s falatozhat, mint egy kiránduláson. A falu odalenn puha végtagokkal nyújtózik szerte a völgyhajlatokban. Jó itt, Dani előtt adok magamnak néhány perc nyugalmat. Jobbra fehér sziklasüvegen át lépcső vezet a barlangba. Odabenn denevér szálldos mélyről fakadó vizek fölött, a falakat vörös penész borítja. A sok tízezer éves cseppkövek száz év alatt nőnek egy centimétert, az ő történetükben a huszadik század alig észrevehető. Egy félmeztelen, ősz szakállú ember az egész sziklasüveget körülfaragja. Húsz éve fönt kopácsol ágaskodó kőmadarain, látogatóival nem áll szóba. A kórházból följár hozzá az egyik ápolónő, hoz egy kis ételt, sorára vár, aztán eltűnnek a bükkösben. A hegyoldalon gyógyszálloda és hideg vizű mesterséges tó, kőpartján napozóágyak. Barnára sülve, fürdőruhában föláll a szálloda gondnoknője, s álmos biztonsággal megy a gőzfürdőbe. Férfiakat, nőket megdögönyöz a gyúrópadon. Nem tesz különbséget a beolajozott testrészek között, neki nincsenek csúnyák, szépek, csak testek, amelyeknek az ő gyúrása jólesik. A falu szélén már tart a búcsú, a legelőn autóbuszok, kocsik nyája. Plébánosukkal falvanként jönnek templomi zászlók mögött az idős asszonyok, sorban állnak az erdei kápolna körül fölállított gyóntatófülkék előtt. Mikrofonpróba, a papok óránként váltják majd egymást, egész éjszaka szentbeszédeket tartanak. Forog a körhinta, ordítoznak az italmérők és a lacikonyhások, törökméz-, bicska-, selyemkendőárusok. Tízezer ember hullámzik a völgy túloldalán, televíziós autóbusz dudál, zsibong a falu, mindenkinek vendégei vannak. Szép emberek laknak a faluban, a török korban jó áruk volt az embervásárokon. Szép a falu is, gótikus harangtornya fából épült, nincs benne egy darab szög sem. Vízerek futnak a házak között, sorba tett nagy köveken lehet átlépkedni rajtuk, vízkereket hajtanak, kacsák, bivalyok fürödnek bennük, partjukon elüldögélnek az asztmás bányászok, akik délelőttönként fegyelmezetten lélegeznek a barlangban, nyugágyakon. A fiatalok nyurgák, jól öltözöttek. A fiúk le akarnak feküdni a lányokkal, de szüzet akarnak elvenni, ezért a lányok nem fekszenek le velük, inkább egymással táncolnak, karjukat magasba emelve, a kertvendéglőben. Egy égésheges fejű ember markába rejtett cserépsípot fúj, föld alatti építkezéseken megnyomta a sűrített levegő, néhány pohár bor mellett elmuzsikál a kocsmában. „Te meg én, Zsuzsi – mondja egy öreg, törpe nőnek, aki az üres poharakat összeszedi –, te meg én alulról nézzük isten szép világát.” Vén cigány bőgőzik mellette, játszott a cár udvarában is, úgy volt, hogy a bolsevikok kivégzik, de aztán nekik is játszott. Rejtegetett öreg lovát minden éjjel meglátogatja az erdőben. Elcsábított valamikor egy szép summáslányt a kukoricásban, de feleségül nem vette. A lányból tudós öregasszony lett, több mesterséghez ért, mint akármelyik férfi. Fonodát szervezett, szőleje van, istállójában tenyészmarhák bőgnek, állatorvost se hív, könyékig benyúl a tehenekbe. A vén cigány néha hegedül neki, s jobban fél tőle, mint a végítélettől. Az orvos tornyos háza nemrég készült el, pávamintás vaskerítése van. A felesége templomba jár, ő a marxizmus esti egyetemére meg a községi könyvtárba esténként, tarokkozni. Ő hozza a bort, ezért ő ül az asztalfőn. Ki hogy csapja be a feleségét, dicsekszenek az urak, de amikor az orvos elmesélte, hogyan pofozta be az abortuszbizottsághoz az asszisztensnőjét, aki teherbe esett tőle, és meg akarta tartani a gyereket, az asztaltársaság széjjeloszlott. Lejtős, kövezetlen utcácskámba befordulok, elém áll Hattyú, a kuvasz, fehér bundáját megvakarom. Ő felügyel az utcára, megmorogja a kegyes öregasszonyok fekete szoknyáját, a gyanús idegent elkergeti, de mikor Dani itt járt, hanyatt feküdt előtte, és vakarásért kelletőzött. Benyúlva kinyitom a kerítésajtó reteszét, a kertből konyhaajtó vezet a házba, kulcsát a vastag tönk alá tettem, Dani tudja, hogy ott tartom. A kulcs nincs a helyén.

A kertre nyíló szobaablak be van függönyözve. Ha csak kopogtatnék, nem tudná, ki az, s megrémülne. Talán igyekezne úgy kilesni, hogy őt ne láthassák. Szájamra téved gyerekkori füttyjelünk, háromszor megismétlem, a függöny félrelebben. Nézzük egymást a csukott ablakon át. Sötétedik, fejem fölött a kert végében már emelkedik a telehold. Ő még soványabb, mint volt, napok óta nem borotválkozott, szeme üregesebb, ráncai elmélyültek, nem mosolyog. Mintha azon tűnődnék, hogy aki előtte áll odakünn, az csakugyan a testvérbátyja-e. Konyhakés van a kezében, beleüti az ablakdeszkába, majd félrenyomva, nagy csuklófegyelemmel eltöri a pengét. Csak most húzódik mosolyra a szája, én is mosolygok. Jobban illene hozzánk hajnali hat óra, két csukott, fekete lovas kocsi, cilinder, orvos, párbajsegéd.

Otthagyom az ablakot, állok a kertben, itthon vagyok. Bent áll a testvérem, erre az egy napra, erre az egy órára már szabad, akár belém vághat egy kést is, mert elmegy innen. Nekem meg szabad hagynom vagy védekeznem, az öngyilkosságban segítenem vagy megakadályoznom, mert idejöttem, és elmegyek innen, ma éjjel vagy húsz év múlva. Nem tudom, mit kell tennem, majd tudni fogom, amikor éppen kell. Most itt kell állnom a kert közepén, hogy Dani megnyugodjon. Ha akar, idejön, reggelig is elállok itt.

Megfordulok, ott áll az öcsém az ablak mögött, a sötétben alig látom. Meg sem mozdul, néz engem. Mit akarunk egymástól? Miért lököm el, ha idejöttem? Miért jöttem ide, ha ellökőm? Most nézzük egymást a sötétben, hogy megtudjuk, mi van a másikban. Most valamelyikünk le fogja sütni a szemét. A két vállam, arcomon a hús, most már a térdem is megdermed. Ökölbe zárva előrenyújtom a kezem, kinyílik a tenyerem. Dani nem válaszol. Begörbített karommal mutatom, hogy nem vagyok a bírája.

Az alak eltűnik a szobaablakból, hallom az ajtó nyílását, előbb a szoba és a konyha, majd a konyha és a kert között. Odamegyek. Átkarolom, arcát az arcom mellé hajtja, érzem a háta izmait, sokat birkóztunk. Ő a nyakamat öleli át, remegni kezd, szorítom, egyre jobban remeg, kisfiam. Megrándul a válla, görcsös ujjakkal az arcomba kapaszkodik, csikorgatja a fogát, nem tud a sírásnak utat adni, én se tudok. Hátrakapom a fejem, eltolom, belerúgok a földbe, Dani négykézláb nyöszörög. Lekönyökölök mellé a földre, hasra fekszik, a fejét simogatom. Szaggatottan jajgat, elfullad, a mellkasa úgy megfeszült, hogy alig tud lélegzetet venni. Föltérdel, s összezárt ujjaival mutatja egy nyak körvonalát. Bólogat, mond valamit, nem értem. Ismételgeti: „Ez történt.” Föláll, odamegy a ház meszelt falához, nekitámaszkodik.

– Nem lett volna szabad idejönnöd – mondja.

– Vártál.

– Miért jöttél? Nem magadtól jöttél.

– Most itt vagyok.

– Még én is.

– Akkor igyunk, javaslom.

– Adsz?

– Én jöttem hozzád.

– Ugye, mindig féltél, amikor beültél mellém a kocsiba? – kérdi.

– A bal kezem ott volt, hogy elkapja a kormányt.

– Döntsd el végre, hogy fölöttem vagy-e, vagy alattam. – Döntetlen – mondom.

– De te mégis majdnem mindig azt hitted, hogy nyertél.

– Te meg mégis majdnem mindig azt hitted, hogy vesztettél.

– Tudod te nagyon jól, hogy éppen olyan vesztes vagy, mint én.

– Nem vagyok.

– Adjál inni – mondja fáradtan.

– Bort, pálinkát?

– Pálinkát.

– Egészségedre – mondom.

– Ezt nagyon jól mondtad. Arra most szükségem van. Idd ki, és valld be, hogy éppen olyan vesztes vagy, mint én.

– Te mindig akarsz tőlem valamit.

– Ismerd be.

– Ideges vagy?

– Hasba szúrjalak?

– A fiókban van tojás, nem vagy éhes?

– Füstölt szalonna is van – teszi hozzá.

– Emlékszel a szalonnás tojásra 45-ben?

– Királyhágón? Letartóztattál.

– Géppisztolyos csempész voltál. Lelőttetek egy határőrt, rám tartottad a géppisztolyt.

– Te meg azt hajtogattad, az én öcsém ne csempészkedjen! Nem azt mondtad, Dani, ne csempészkedj. Azt mondtad, az én öcsém ne csempészkedjen.

– Az én bátyám ne parancsoljon nekem, mondtad.

– Az én öcsém húzza össze magát, és ne csempészkedjen, mondtad. Még mindig húzzam össze magam? A torkomnál fogva?

– Azt mondtad, hogy neked is van géppisztolyod. S megkérdezted, hogy eresszünk-e egymásba egy sorozatot.

– És te akkor azt mondtad, feledkezz meg a géppisztolyodról, öcsi, mert te a te géppisztolyoddal nem tudsz engem letartóztatni, én viszont az enyémmel le tudlak. Már csak azért is, mert engedély nélkül géppisztollyal jársz. Ez a valóság köztünk, mivelhogy nem lőjük le egymást.

– A jelek szerint csakugyan nem lőttük le egymást. Egy hónap múlva kihozattalak a táborból.

– Letartóztattál, kihozattál. És még te mondod, hogy mindig én akarok tőled valamit? Miért jöttél ide?

– Vártál.

– Vártalak máskor is. Előfordult már, hogy nem jöttél. Mikor jöttél te egyáltalán? Amikor tetszeni akartál magadnak, nem amikor szükségem volt rád.

– Jöttem csak úgy jókedvemből is.

– Ez igaz. Vagy adakozva, vagy mert sajnáltál. Nem azért, mert szükséged volt rám.

– Mikor először becsuktak, négy éven át a magánzárkában, tudod, hogy hiányoztál?

– Igazán? Nem lettél volna dühös, ha telefonhívás nélkül belépek? Még nem voltam tízéves, kopognom kellett, ha belépek hozzád. Később, te nem is tudod, milyen pofával mondtad: „Te, egyébként máskor hívjál fel, mielőtt idejössz.” Telefonáltam, és neked akkor éppen mindig valami halaszthatatlan dolgod volt. Erre aztán nem telefonáltam, és beállítottam újra váratlanul. Te meg: „Máskor hívjál fel, mielőtt idejössz.” Felhívhattál volna, kedves bátyám, mielőtt idejössz. Nem készültem meleg vacsorával.

– Itt nincs telefon, Danikám.

– Felkötöm magam. Segítesz?

– Még várj.

– Mire?

– Semmire. Éppen ez az: semmire. Üljünk le a padra ezzel a pálinkával. Ne féljünk semmitől, ne várjunk semmit.

– Nem te várod azt a pillanatot, amikor egyszer csak nincs több levegő. És nem te várod a rendőröket. Segítesz?

– Segítek.

– Tudod: nincs mit hozzátenni a dolgokhoz. Befejeztem.

– A szobában?

– Sürgős? Nem, a konyhában a mestergerendára. Kötél?

– Van.

– Adjál még inni.

– Boldogan. Gyere a padra.

– Téged a rendőrség küldött utánam?

– Megint kezded?

– De a rendőrségtől tudod az egészet, nem?

– No és?

– Hogy jöttél?

– Taxival.

– Nem követtek?

– Magukra hagytam őket.

– Azt te csak hiszed. Vagy nem is hiszed.

– Tudod mit? Akaszd fel magad.

– Azt teszem. Mi az ott, hullócsillagok?

– Kémhold.

– Ezek miatt a kémholdak miatt éltem ilyen zavarosan?

– Kakálj előbb, ha tudsz, tanácsolom.

– Ne siettess.

– Kelet-európai testvérpár.

– Túlságosan idenőttünk. Korábban kellett volna elmennem.

– Hogy nyugodtabban gyere vissza.

– Engednem kellett volna, hogy egy kicsit boldogabb legyek. Nem engedtem. Mindig volt valami fontosabb ügy, ami miatt nem jutott eszembe, hogy élek. Tudod, milyen jó lélegezni? Teri szeretett lélegezni.

– Nagyon fölizgattad magad?

– Túlságosan erős voltam. A vállam, a hasam, a lábam, mind benne volt abban a mozdulatban. Olyan volt, mint beszakítani egy ajtót, amelyet nem tudtál kinyitni.

– Nem tudom elképzelni, hogy megöljek egy nőt. Nem tudom elképzelni, hogy mit tehet, amiért meg akarnám fojtani. Mit tett?

– Terített asztallal várt. Három teríték, virág és gyertya az asztalon. Teri és az új barátja szépen felöltözve hajnali hatkor a két oroszlános karosszékben ültek, lemezjátszón A csodálatos mandarin. „Hát megjöttél – mondta Teri. – Előbb jöttél, mint vártalak. Pezsgőt vettem erre az alkalomra.” „Nem vonattal jött, T. úr? Talált egy kocsit a határállomáson? Hajnali utas Bécsből?” „Ki maga?”, kérdeztem. „A szerelmem”, mondta Teri. „Z. belügyi tiszt”, mondta ez az ember. „Elmondtam neki, hogy el akarsz hagyni”, mondta Teri. „Ha nem akarod, hogy elmenjen, szívem, ezen segíthetünk, mondtam Terinek.” Így Z. Csak úgy sugárzott, biztos volt abban, hogy a legjobban cselekedett, érted? „Magát leszedjük a vonatról orvosi indoklással. A főnökeim helyeselték. Kezeltesse magát itthon, T. úr.” „Magukból nem tudok itthon kigyógyulni, mert itt vannak. Itt ül a székemben. Menjen innen.” Odamentem hozzá, és két fülénél fogva elkezdtem rázni a fejét. „Ugye, hogy nem ülsz itt? Ugye, hogy csak az én tévedésem vagy?” Így ordítoztam. Állon vágott, fölállt: „Vagyok.” Én is állon vágtam. Levette a zakóját, rámutatott a zsebére: „Ez itt a szolgálati pisztolyom, de most nincs rá szükség. Ez most, ugye, T. úr, magánügy?” Gyomron vágott. Ismered a szobát, közepén üres, Teri a sarokban ült. Őt nézem meggörnyedve. Ez az ember is áll és vár. Teri felhúzza a szoknyáját, szétterpeszti a lábát. „Üsd vissza”, mondta. Gyorsan, váratlanul tökön rúgtam a pofát. Leült az ablak alá, fogta az öklét. „Ha most felállok, meghalsz – mondta. – Naponta foglak agyonverni.” Fölállt, a pezsgősüveggel fejbe vertem. Még a levegőben visszafogtam a kezem, hogy ne legyen nagyon erős az ütés. Teri félni kezdett. A barátja elég bizonytalanul állt, a pisztolyáért nyúlt, Teri a kezébe harapott. Aztán letérdelt elé, csókolgatta a kezét. „Gyönyörűségem, most menj. Megtetted értem, amit kértem tőled. Most menj. Majd felhívlak. És ne butáskodj ezzel a pisztollyal.” Teri fölállt, átkarolta a vállát, ugyanolyan magas, mint a barátja: „Ez a fiú nem hazudik. Te igen. Te nem vagy beteg. Te csak egy hazug ember vagy. Olyan szeretnél lenni, mint ő, és harcolni is szeretnél ellene. Nem vagy semmilyen. Nem igaz, hogy el akarnál menni tőlem. Ez a fiú tudja, hogy mi van. Te nem tudod, vagy nem akarod tudni. Tudod, mi van? Én vagyok, és az, hogy ez a fiú itt van. És az, hogy te nem tudsz innen elmenni. Mit képzeltél? Csak úgy itt hagysz? A föld alól is kikotorlak. Add fel.” Ezt mondta Teri. „Küldd el”, mondtam. Teri ráadta a kabátját, az ajtóhoz vezette, megcsókolta. „Felhívlak, szívem”, mondta és kitolta az ajtón. Állt, derűs volt. „Lefekhetsz a lábam elé”, mondta. Kintról kopogtak, Teri résre nyitotta az ajtót: „Csak azt mondd meg neki, hogy nehéz napok várnak rá”, szólt be a barátja. Teri kicsit türelmetlenül mosolygott: „Ezt még megbeszéljük, angyalkám. A főnökeidnek is megvannak a maguk elképzelései. Nem szeretem, ha önállóskodsz. Engem is meghallgatnak. Mondtam, hogy fölhívlak.” És megint kitolta. Az asztalhoz lépett, kezembe nyomta a pezsgősüveget: „Nyisd ki. Ez férfimunka.” Nem pukkant, halkan sziszegett ki a füst, töltöttem. „Isten hozott. Semmivel sem vagy okosabb nálam”, mondta Teri. Leültem a székembe. „Te kivel vagy?”, kérdeztem. Elém térdelt, a térdemre támasztotta az állát. „Szeretsz?”, kérdeztem. „Soha senki mást nem fogok szeretni”, mondta. „Nem fogsz”, mondtam. Teri akkor már félt. „Nem fogsz”, mondtam, a kezemben volt a nyaka. Teri arca színezüst volt a félelemtől. „Nem fogsz mást, de engem sem szerettél – mondtam. – Elrontottad. Ez az egész rossz volt.” Föl akartam állítani. Föl akartam emelni a nyakánál fogva, hogy rázzam. Hogy kirázzam belőle a lelket, amíg meg nem érti! Nem vettem észre, hogy túl erősen szorítom. Azt akartam, hogy értse. Mikor elengedtem, a szeme rettenetesen nyitva volt. Értette. Hanyatt feküdtem a földön, a fejem Teri hasán. Hátul a fejemből, mint egy tölcsérből, valami kifolyt. Teri derekán át a padlóba, a pincébe. Aztán egyszerre rettenetes csend lett. Az utcáról sem jött fel semmi zaj. Teriből se. Mintha fentről nézném magunkat: két sápadt ember, szétvetett végtagokkal. Nagy fény. Aztán egyszer csak megint az utcalárma, kora reggeli világosság, a fejem Teri engedékeny hasán. A történetnek itt volt vége. Fárasztó történet. Egyszerűbb is lehetett volna, akkor tovább tart. Mondd, miért nem tudtam megadni magamat egészen neki? Mert éreztem, hogy ő sem tudja. Mind a ketten azt vártuk, hogy a másik egészen megadja magát. Lássunk hozzá. Mielőtt még nyakon csípnek, átmegyek Terihez. A széket te fogod kihúzni alólam. Azután mellettem állsz. Ezerkilencszázhetvenötig számolsz, csak ezután nézel föl rám.

– Még várj. Még nem jött el az ideje.

– Mit csináljunk?

– Üljünk itt a padon.

– És el fog jönni valamikor az ideje?

– El.

– És azt te fogod tudni?

– Te is.

– Utána is mellettem maradsz?

– Igen.

– Nem szólsz senkinek?

– Nem.

– Majd észrevesznek.

– Észre.

– Téged is elvisznek.

– El.

– Talán csak ide a bolondokházába, vissza.

– Talán.

– Megint hallgatni fogsz?

– Igen.

– Nem akarsz velem jönni?

– Nem.